Az erkölcsi világ

V.
A JELLEM.

A jellem az ember erkölcsi világa, az egész erkölcsi ember. S mivel mi a külső tünetekből ítélünk, azért némelyek úgy határozzák meg, hogy a jellem azon mód, melyben érzésünk, gondolkodásunk és cselekvésünk mutatkozik. A társadalmi életben sokszor emlegetjük, mert gyakran rászorulunk embertársainkra és segélyöket jellemök szerint mérlegeljük. Jellemes embernek a közéletben azt tartjuk, a kire bizton számíthatunk, a ki nem könnyen riad vissza a nehézségektől, bajoktól, különösen mások nemtetszésétől. Használjuk a jellemtelen szót erkölcsi értelemben, rendesen a szószegő és önállóság nélküli felebarátjainkat értjük alatta. Természetes, hogy e szokásos kifejezéseknek nem vehetjük hasznukat, mert jelleme van mindenkinek, mindegyikünk jellemes ember és senkise jellemtelen. Érzésünk és gondolkodásunk, meg cselekvésünk módja tárja fel jellemünket.

De most azt kérdezik, honnét ered ez a jellem? Két csoportra, vagy mondjuk világnézetre vihetni vissza az idevágó véleményeket: a bölcsészeti és a történetire. Az előbbi főleg az idealismus napjaiban uralkodó s döntő fontosságot tulajdonit a szülők és tanítók nevelésének; a másik, a történeti, tagadja a nevelés, oktatás befolyását, vagy legalább csekély jelentőségűnek tekinti. Az eszményi, a bölcsészeti világnézet azt tartja, hogy neveléssel még a rossz gyermeket is megjavíthatjuk, sőt teljesen átalakíthatjuk; a történeti világnézet rendesen kicsinyli ezt a befolyást. Szerinte természeti szükségességgel olyan az ember, a milyennek született s ilyennek marad többé-kevésbbé mindvégig, egész a sírig. Az ember charactere állandó és változatlan, – mondja Schopenhauer, – ugyanaz marad egész életén át. Esztendei, viszonyai, sőt ismeretei és nézetei változékony burka alatt ott rejlik, mint rák a héjában, egy ugyanazon ember változhatatlanul. A characternek csak irányában és anyagában mennek véghez úgy látszó módosulások, melyek az életkorok és szükségleteik külömbségéből keletkeznek. Az ember soha sem változik meg, a mint egy esetben cselekedett, úgy fog teljesen egyenlő körülmények közt, – fölteszem a körülmények pontos és hibátlan ismeretét, – mindig ismét cselekedni. „Némely ember tagadni fogja szóval ezt az igazságot, de fölteszi eljárásában, mert a kit egyszer gazságon ér utól, többet soha sem hiszen neki; de bízik abban, a kit korábban becsületes embernek tapasztalt. Mert az említett igazságon alapul az egész emberismeret… az is, hogy az igazi becsületet (nem a lovagiast, a bolondok becsületét), ha egyszer elveszett, soha sem lehet helyreállítani, hanem egyetlen egy semmirekellő cselekedet mocska örökre elfogta az emberét, mint mondani szokták, bélyeget sütött rája.“ – „Innen van az is, hogy bármily tisztán látja, sőt megutálja hibáit és gyarlóságait az ember, sőt bármily igazán eltökéli, hogy megjobbítja magát, még sem jobbítja meg, hanem komoly szándéka és becsületes fogadása ellenére, új alkalom adtán ismét az előbb járt ösvényeken kapatja magát, úgy, hogy maga is megütközik rajta… A jellem változhatatlan… a jobbulás és nemesbülés egész köre és uradalma csupán csak a belátásban áll… többre, mint az ismeret igazítására nem is terjedhet semmi erkölcsi behatás és abban járni, hogy egy ember jellemének hibáit beszéddel és moralizálással megsemmisítjük és így characterét magát, tulajdonképi moralitását újra teremtsük, éppen oly vállalat, mintha az ólmot aranynyá változtatni, vagy gondos ápolással arra akarnók képessé tenni a tölgyfát, hogy baraczkot teremjen.“1)

Schopenhauer e nézete nagyon merev, nagyon rideg, nem hiába írta a realismus napjaiban, hisz akkor nem is szokott változáson átmenni a jellem, senkiben sem találunk nagyobb erkölcsi átalakulást, embertársaink nem látszanak erkölcsi tökélyre törekedni, mindenki éli világát, a hogy tudja. Hiába beszélünk, moralisálunk neki, rendesen úgy találjuk, hogy az egyik fülén beereszti, a másikon kibocsájtja szavainkat. Ez azonban csak a látszat, a közönséges jelenség. Mert ha gondosabban megfigyeljük, a realismus idején is találkozunk a jellemek átalakulásával. Intsük például társunkat, gyermekünket, tanítványunkat oly hibákért, gyarlóságokért, melyek nagyon ellenkeznek a realismus simaságával, csinosságával, külsőségeivel, nemsokára észrevehetjük, hogy hajtani kezd szavainkra. Néha nagyobb erkölcsi átalakulás is történhetik embertársainkkal a realismus idején. Nem kell messzire mennünk, közelünkben a nazarénusok között is vehetjük észre, hogy az új hittársak megváltoznak és erkölcsileg megújulnak. Igaz, hogy ritkák e látható tünemények s itt is nehezen bizonyíthatni, hogy nem volt-e bennök erős mysticus elem, mely kapott az első alkalmon, hogy az új szentek közé álljon. De hisz csakis efféle változásokról lehet szó, midőn az eszme nyomása alatt jellemünk módosúl. Igaz, hogy e módosulás a realismus idején a lehető legritkább; annál többször fordul elő, sőt általános lesz az idealismus hajnalán. Tény, hogy ilyenkor az emberiség átalakul szellemi, erkölcsi és aestheticai tekintetben. A miért tíz-húsz év előtt talán lelkesedett, de a mit legalább is szívesen látott, azt most megvetéssel nézi. Így járt az emberiség nagy része 1820 körül. Még néhány év előtt csak aprózni, részletezni tudtak, az érzéki és az anyagiért lelkesedtek, a huszas években már rajongtak a felsőbb, nemesebb erkölcsökért, olvasmányaikban, költői alkotásaikban csak az önzetlen magasztos jellemeket becsülik, a világ és haza, az emberiség és nemzet fogalma rajongásra birja őket. A lelki erőt, az önérzetet, a nemes büszkeséget, a magasztos lemondást stb. dicsőítik, melyek néhány év előtt mint makacsság, dölyf, gőg, bárgyúság, élhetetlenség szerepeltek az irodalomban és életben.

Ha az érzés, gondolkodás és cselekvés változását akarjuk szemléltetni, vegyünk elő egy szomorújátékot, mely 1820 körül íratott. Ilyen például Kisfaludy Károly Stibor vajdája, mely 1819-ben került a színpadra. A vajda fia, Rajnáld belészeretett egy parasztleányba s a nép gúnyájába öltözve látogatja Gundát, a szerető leányt, kinek fivére, Demeter, meg akarja tőle tudni, hogy kicsoda. Rajnáld fél megvallani, mert a kegyetlen vajda fiát nem fogják szeretni, azért töpreng, aggódik s felsóhajt: „Oh miért nem születtem ily csendes hajlékban, mért nem födözte vastag vászon romlékony testemet, miért nem neveltettem munkás embernek, itt, az anyatermészet csendes kebelében! Miért nem vagyok hasonló én is ezekhez! Oh egek! mily boldog, mily szerencsés volnék, mert itt elvonulva a nagyvilágtól, életemet nem szabnák hiú szokások s a szív sok szép ösztöneit békóba nem szorítanák hideg feltételek és annyi szívrepesztő aggodalmak. Kérkednék aztán bárki szép sorsával, tetézve aranynyal lépjen a világba, játszszék a dicsőség fénykoszorújával, ragyogjon személye legfőbb méltóságban, én szebb örömök közt folytatnám éltemet!“ S mikor atyja, a vajda, elpusztítja Gunda családját, Rajnáld csupa lemondás, önfeláldozás. Mikor Demeterhez, Gunda testvéréhez tér be a vajda s a testvér bosszút állhatna rajta, nem teszi, mert nemtelen cselekedet lenne orgyilkos módon támadni a kegyetlen emberre; Dezső, Rajnáld nevelője büszkén dobja vissza a vajda aranyait: „Ámbár sárkány tündöklik melleden, ámbár te engemet megvetve illetél, azért még sem cserélnék én veled és még a koldusbottal is reád csak szánakozva nézhetnék. Ezen ércz (az arany) emelt uraságra; im, megint porban hever, nincs szükségem reá.“

Mind oly jellemek, minőket nem tudunk látni, olvasni a realismus idején. Érdekes, hogy a realismus külsőségei, formaságai neki csak hiú szokások, hideg feltételek, melyek békóba szorítják a szív igaz érzésit. Az idealismus gyűlöli e formaságokat s e gyűlölet birta rá Rousseaut, hogy az igaz embert nem a civilisált világban, hanem a vadak közt keresse.

Kisfaludy Stibor vajdája elég volna, hogy az idealismus jellemeit bemutassuk, de forduljunk a hires franczia költőhez, Hugo Viktorhoz, lássuk, minő jellemek ragadják meg képzeletét. A tizes évek realismusának léhasága, üres puhasága, erkölcsi petyhüdtsége után szertelen vadságban kellett kitörni a felháborodott idealistáknak, a mire érdekes például szolgálhat a nagy franczia költő első regénye: Han d’Island (1823.) Igaz, hogy ezt huszonegy éves korában írta, de a Bug Jargal (1825.) Notre dame (1831.) Triboulet (1832.) is többé-kevésbbé ugyanazon jellemvonásokat mutatják. Ős időkben élt Izland szigetén egy szörnyű teremtés, Ingulf, félig ember, félig ördög. Irtózatos dolgokat szokott művelni. Egy boszorkánytól született a fia s ettől tovább a család utolsó tagja: Han. Ordításától kapta nevét. Gyermekkorában elhagyatva, megszánták a a jámbor szerzetesek s kolostorukban nevelték föl. Hálából felgyújtotta a zárdát és egy fatörzsön átúszott Norvégiába, a hol folytatta hivatását. Betemette a faroeri bányákat és bennök a munkásokat, a búcsú ünnepén letaszítá a sziklát, mely a Golvo völgye fölött lebegett s elpusztította a falut lakóival, vendégeivel együtt, szétrombolt egy hidat, mikor sokan voltak rajta s a mélységbe hullottak, az istentisztelet alatt felgyújtotta a drontheimi székesegyházat, egy viharos éjszakán eloltotta a világító torony lángját. De nagyon szerette a fiát s mikor ez belé fúladt a tengerbe, elhatározta, hogy bosszút áll az embereken, a kik nem voltak okai halálának; hanem gyermeke nagyon szeretett egy leányt, a ki többre becsülte Munksolm ezredének egy katonáját s mivel Han nem tudta meg, hogy melyik volt a szerencsés, az egész ezred kiirtására szánta el magát. Azért egy katlanfélébe csalja, lázadókkal megtámadja és összemarja őket. A kik kikerülték a halált, azokat úgy végzi ki, hogy rájok gyújtja a kaszárnyát, a hol maga is elvész. Az ily regényhős természetesen soha sem szokott mosdani, körmeit, vagy inkább karmait soha le nem vágja. Ruhája egy vállaira vetett friss véres bőr, melyet valamely vonagló vadállatról húzott le. Egyetlen barátja egy jeges medve, melyen a meredek sziklákról is lenyargal. Megismerkedik egy másik embergyűlölővel, gróf Schumacherrel, a kinek elmondja, hogy természete az embereket gyűlölni: „hivatásom nekik ártani; kell egy istenemnek is lenni, hogy káromolhassam.“ A grófnak tetszenek az elvei s kezét nyújtja neki. „Minek? Hogy felfaljam?“ Az új barát szánja és az emberek rosszaságáról panaszkodik. „Oh velem csak jót tettek. Minden gyönyörűségemet nekik köszönhetem. Mily kéj, mikor vonagló testöket fogaimmal rágom össze, mikor gőzölgő vérökkel kiszáradt torkomat megnedvesíthetem, mikor jajgatásuk tagjaik ropogásába vegyül bele. Hanen kívül van egy sereg boszorkányom, hóhérom, hullaőrzőm stb.“

A realismus idején nem lehetne ily irodalmi művet írni. Ekkor nem tudják elhinni, legalább 1810 körül nem, hogy valamely szörnyű teremtésnek egyetlen szenvedélye az embereket fölfalni, rájok bajt és szerencsétlenséget hozni. Hisz a realista nem bánt senkit, csak őtet ne bántsák. Ő lehet lágy, szelid, léha, önző, kenetes pietista vagy mysticus, de nem lehetnek ily borzasztó fogalmai az emberi életről. De hogy alkothat magának ily képet az idealista, mint a minőt Hugo Viktor más műveiben is találunk, hisz ez képtelenség, őrült mese, szörnyű bolondság? Nem lehet tagadni és mégis könnyen érthető. Az idealistában nagy a tetterő, némelyikben, mint például Hugo Viktorban, ez minden természetes mértéket felülhalad. Képzeljünk most magunknak egy ilyen szélső idealistát 1820 körül, mikor még csak kezd átalakulni a társadalom, nem fog-e őrült szertelenségekbe kitörni? Mert jegyezzük meg, az a Han d’Island senki más, mint maga Hugo Viktor, a kinek nem voltak ugyan karmai, valamely vadállat frissen nyúzott meg véres bőrébe sem öltözködött, állásánál fogva hihetőleg finom ruhába takaródzott, lelki állapotja azonban sokszor hasonlított Han d’Islandéhoz, sokszor szeretett volna felfalni nem egy ezred, hanem egy millió buta realistát. Meglehet, hogy ilyen volt Hugo Viktor, de nem a többi ember, mondja a mai realista. Pedig ilyen volt Hugo s ilyen volt kisebb-nagyobb mértékben a társadalom számos tagja, külömben nem tartották volna nagy költőnek, hanem szépen elhelyezik az őrültek házában, hol tovább is álmodhatta volna szörnyűségeit. És nem ez történt, hanem az olvasók tetemes része, a század legnagyobb költőjének kiáltotta ki. Igaz, hogy a hatvanas években leapadt tisztelőinek sora, megfogyott a száma, a nyolczvanas években pedig a nagy idők emlékeül reánk maradt tiszteletre méltó romnak tekintették; de a huszas években nem állott magában, hanem számtalan kortársának érzését, gondolkodását fejezte ki.

Az idealismus e szélsősége sokszor a legbizarrabb, a legfurcsább nézeteket hozza felszínre, például Hugo Viktor egyik-másik hősébe épen nyomorúsága és rútságaért szeret belé kedvese. Ez az önfeláldozás legmagasabb foka akar lenni, de képtelen valami, mert a szerelem az érzelem dolga, mely ösztönszerűleg hajlik a szép felé és ha megszánja is az oly rútakat, mint a Notre Dame-i harangozóban Quasimodót, Tribouletben a király borzasztóan rút udvari bolondját, de szerelemre gyúladni épen rútságukért, nem lehet. Tény azonban, hogy az idealismus idején nem uralkodik a szépség, a báj annyira, mint a realisabb napokban; az úgynevezett erkölcsi szépségek, mint a lélek nemessége, tisztasága, a nagyobb műveltség, okosság, háziasság kiváló szerepet játszanak a szerelem ébredésében, míg a realisabb napokban a szépség hiányát a nagy vagyon, dús örökség, fényes összeköttetések szokták pótolni.

Az idealismus szélsősége magával hozza a jellem élére állítását, szertelenségét. Idáig azt mondottuk, hogy a költő annyira eszményíti hőseit, hogy megszűnnek emberek lenni, s vagy angyalok, vagy ördögök. És ezt nem lehet tagadni. Azt mondottuk, hogy az eszményi költő idealis, a realista pedig való jellemet alkot. Egy Bánkbán jellemei nagyon valószerűek. A mit Bánk tesz, tenné ezer meg ezer realista. Mikor látja, hogy felesége erényét a királyi herczeg ostromolja, megelégszik egy pár visszaútasító szó hallatára, s más dolga után néz; mikor a lázadókat csillapítja, elég neki néhány megalázó szólam, hogy kiengesztelődjék, az érzékiség napjaiban azt is elhiszi, hogy az erényes nő egy kis italra mindjárt őrjöngő szerelmes, hogy azonnal odaveti magát az első kéjencznek, s csak azon töpreng, hogy örült-e neki felesége. Nem csoda, hogy Vörösmarty idealis gondolkodásának nem tetszett Bánkbán: az idealismus hősének nem szabad ily kétes, ily habozó szerepet játszania, tüstént bátornak, elszántnak kell lennie a legnagyobb összeütközésekre, melyek nem ellenkeznek fensőbb moráljával, mert az általános, az egyetemes mindig imponál neki, s így a költő sem fonhatja belőle tragicumát. A legelső támadásnak sértenie kell büszkeségét, önérzetét, s egy idealista mindenesetre egészen máskép szövi a mesét, máskép alkotja meg az összeütközést, Melindának nem szabad elesnie még az izgató por segélyével sem; de a realista Katona József mindezt természetesnek, helyesnek találja. Hisz 1815 körűl általános volt az érzékiség, nagyon megbomlott a családi élet, mindennap láthatta a szerelmeskedés jelenségeit, tehát a valót, az igazat adta. Az eddigi aesthetica csupán abban tévedett, hogy az idealista költők jellemzését szertelennek, az igaztól eltérőnek, hamisnak mondotta, míg a realistákéra ráfogta, hogy csak ez találja el az igazat, hogy csupán ez teremti meg a való jellemeket. Pedig mindkettő igaz, mindkét fajta költő a valót adta, a mennyire a költészet szereti az igazságot. Mert mindketten az életből merítenek, az eszményi költő az idealismus életét teremti újra, a realista a realismus életét, csupán az idealrealismus napjaiban, mikor fokonkint közeledünk a realismus felé, mikor egyikünk még túlzó idealista, a másik már erős realista, van értelme az aesthetica eddigi szavainak. Ekkor nagyon szemünkbe tűnik a kétféle jellem, mindkettővel találkozunk felebarátjaink között, s lassankint kezdünk a való, a realisabb jellemekhez fordulni.

Az idealismus egyik fővonása a jellemek alakításában a sóvárgás, epedés. A kikben nincs nagy erő, lelkök nem tud szenvedélyesen kitörni, vadul tombolni, nem festenek oly szélső jellemeket, mint a minőket Hugo Viktor és mások rajzoltak; hanem édes, epedő, ábrándos, hervadó és világfájdalmas egyéneket. Tele vannak nemes, önfeláldozó, magasztos érzéssel, de nem erős, hanem lágy sentimentalismus az, a mi sorvasztja őket. Különösen el vannak terjedve az ily jellemek, mikor a realismus jelentkezik; tulajdonkép minden idealista megérzi kisebb-nagyobb mértékben, de igen soknak egész lelkét lefoglalja. Bensejökben a csalódás érzése uralkodik. A nélkül, hogy nagy küzdelmeik, szenvedéseik lettek volna, fáj nekik minden, tele vannak könynyel és bánattal. Ha költők lesznek, csupa elegiákat szeretnek írni nőies lágysággal, gyöngédséggel. Visszaemlékezni az emberiség aranykorára, a múlt szép időszakára, a gyermekkor játszi, bohó, gondtalan napjaira, tetszik legjobban. Szeretik a magányt és boldogságát rajzolni. Idylleket írnak, nem a realismus idylljei ezek, hanem a természetet énekelik meg egész rajongással. Itt ki tudják beszélni magukat, a néma völgy, a hangtalan sziklák, a pusztuló erdő, az őszi levélhullás, mind elhallgatják az ő fájdalmaik, bánataik elbeszélését; szeretik a pásztori költészetet, a pásztor örök magányát, zavartalan csendjét, ábrándozva néznek az esti szürkületbe, soha sem telnek belé a hold bámulatába.

Az idealismus napjaiban mindig el van terjedve az ily érzés-, gondolkodásmód. A XI. században a rajongó szerzetesek leveleit olvasva, látjuk, hogy e szegény emberek sem valának mentek ettől a rajongástól. A XVI. század pásztorregényeit mily kitartással olvasta az akkori műveltebb közönség, az irodalom történetéből tudjuk. A XVIII. század idealistái nem győzik rajongva festeni a természetet, a világirodalom számos költője foglalkozik e feladattal s nálunk is, kivált Ányos Pál e tárgyat, ezt a kimeríthetlen kérdést variálják. A múlt század aestheticusai, kivált Schiller egy elméletet találtak ki, melyben szembe állították egymással a naiv és sentimentalis költészetet. A görög, római, szóval az antik költészet nekik naiv volt, a mai pedig sentimentalis. Okát is megmondja az idealis Schiller. Honnét van az, hogy mindenben a mi természetes, felülmúlnak bennünket a régiek, pedig mi felsőbb fokban hódolunk a természetnek, bensőséggel függünk rajta, s magát az élettelen világot a legmelegebb érzéssel öleljük? Azért van ez, mert a természet eltűnt az emberiségből, s csak magunkon kívül, a lelketlen világban találjuk fel a maga valóságában. Nem a mi nagyobb természetességünk, ellenkezőleg viszonyaink, állapotaink, erkölcseink természetellenessége hajt bennünket, hogy az egyszerűség és igazság utáni ösztönünknek, mivel az erkölcsi világban nem reméljük, a természeti világban keressünk kielégítést. Azért azon érzelem, melylyel a természethez ragaszkodunk, oly közel rokon amaz érzelemmel, melylyel az eltűnt gyermekkort és gyermeki ártatlanságunkat siratjuk. Gyermekségünk az egyedüli csonkítatlan természet, melylyel még a művelt emberiségben találkozunk, azért nem csoda, ha a természet minden nyoma gyermekkorunkba vezet vissza. Szerinte a görögök nem érezték ezt a rajongást a természet iránt. Leírják, gyönyörködnek a természetben, de nem rajonganak érette. A természet inkább eszét és tudvágyát; nem pedig erkölcsi érzékét érdekelte, nem csüng rajta édes ábrándozással, érzelmességgel.

Schiller magyarázata megfelel az idealista felfogásának, mely a mai szokások, erkölcsök természetellenességében keresi az ő rajongásuk okát. Tény, hogy az idealista elégedetlen a társadalom erkölcsi, politikai s más viszonyaival s tehetetlenségében sóhajtozik, eped, idylli világot teremt magának, pásztori vagy rokon költészetet alkot, ez azonban mindig így volt nem csupán nálunk, hanem a régi világban is. Igaz, hogy csekély nyoma van az e fajta régi költészetnek, mert az idealismus antik költőitől igazán kevés maradt reánk. Például a Kr. e. 600 körül uralkodó idealismus nagy számú költői, valamint a 400, a 150, a Kr. u. 200 körüli eszményi költők keveset hagytak reánk, mert az idealrealismus gyarapodó bensősége és melegsége hidegnek, ünnepélyesnek és fárasztónak tekinti a legtöbb eszményi költőt, a kinek olvasásában nem, vagy alig talál élvezetet. A mi bírálatunk többnyire Homer, Virgil, Horatius stb. után ítéli meg az antik világot, kik közül az utóbbiak az idealrealismus delén, az előbbi pedig a végén alkotott. Schillernek e nagyhatású értekezése 1795-ben jelent meg. Mikor az egész világirodalomban szemlátomást fogytak a sentimentalis költők, s ha megéri, a tízes éveket, látta volna mennyire elenyészik. Hisz a realismus költészete majd olyan naiv, mint a görögöké volt, legfölebb az a külömbség, hogy a haladás hullámai következtében több idealismus, mélyebb erkölcsi érzés hatolt be a realismusba, mint az antik világ idején volt. Ezért lehet most nagyobb és tartósb a sentimentalismus.

De haladjunk tovább az emberi jellem változásában, s mutassunk egy hibát, mely kivált az idealrealismus napjaiban uralkodik. Ez a hypocrisis, a pharisaeismus, mely az erényes, különösen a vallásos érzelmek feltüntetésében áll. Mikor az állam és az egyház nagy központosítása hajtatik végre, mikor az orthodoxia erős és az állam segélyével erőszakosan lépett föl, uralkodott a hypocrisis, kikről azt mondotta Voltaire, hogy szemökben az ég, de szívökben a pokol. La Rochefoucauld pedig az ő szellemes gondolatai közt mondja, hogy a hypocrisis oly hódolat, melyet a bűn tesz az erénynek. Az eszményiség és a realismus harczában, mikor tele van a társadalom kétféle jellemmel, mikor az egyik még erősen idealista, míg a másik már jóízű realista, akárhányszor találkozunk e fajta színlelő, tettető jellemekkel. A finom emberismerő azonban mindjárt tudja, hogy kivel van dolga, de a társadalom elfogadja annak, a minek mutatja magát. Csakhogy a mint erősödik a realismus vagy egészen uralomra jut, fogy a számuk, s ilyenkor már ki lehet csúfolni. Így tesz például Molière, ki a realismus növekedésével Tartufe darabjában gúny tárgyává teszi a hypocritát, a mit lehetetlen lett volna 1620 körül megírni, annál kevésbbé előadni. Molière idejében is nagy nehézséggel járt előadatása, magának XIV. Lajosnak pártolása azonban színpadra hozta. A realismus idejében apad a hypocriták száma, a vallási orthodoxia nyomása megszűnik, vagy legalább gyöngűl, de általános lesz a színlelés, tettetés. A realista síma és gyöngéd, szinlel és tettet sokszor csupa lágyságból, előzékenységből, udvariasságból. Ilyenkor egy kis vallásos hypocrisis a papokkal szemben csak a figyelem, a kellő udvariasság és műveltség jele. Társaságban megtámadni, kigúnyolni valamely vallás tanait, merő udvariasságból sem szabad. Charles de Remusat gróf, a franczia akadémia volt tagja írta a tízes évekről, hogy finom társaságban a vallást bírálgatni vagy észrevételeket tenni nem volt szabad. A háziasszony rögtön az operai vagy drámai újdonságra, vagy más közelfekvő tárgyra fordította a beszédet. Ujabban, a 70-években, Sardou kisérlette meg egyik drámájában szinpadra hozni a hypocrisist, de csak ritkán adják, a realismus nem igen érti és nem sziveli. Az ő vallása úgy is csak külsőség, formalitás, tehát nem játszhatik nagy szerepet a hypocrisis; de mikor a társadalom erősen vallásos volt, mikor az orthodoxia zsarnoki szerepet játszott az egyes, a család és a társadalom életében, akkor számtalan hypocritával lehet-e találkozni.

Az ember jellemének módosulásáról nagyon sokat lehetne még mondanunk, hisz minden egyes erény és bűn a legszorosabb egységben van szervezetünkkel és az uralkodó eszmével. Külön fejezetben szólhatnánk mindegyikről, a mi azonban nem szorítható egy felolvasás keretébe. Elmondhatnók az eszme nagy hatását az emberre, de mindez sok időbe kerülne. Talán a t. hallgatóság is a törvény ismerete után maga kiegészíti és meg tudja magyarázni, mikor van bizonyos lelki sajátságok, erények és bünök dele vagy alkonya.

Legyen szabad egyet a legfontosabbat, mégis különösen kiemelnünk. Ez a realismus udvariassága. Udvariatlanság a realismus napjaiban rendkívüli sértés. Ilyenkor csupa figyelem az ember. Szívesen köszöntünk és szívesen köszöntenek. A név- és születésnapokat azonnal észreveszik, újévkor tömérdek üdvözletet írunk és kapunk. A gyászjelentésre számtalan részvevő levél érkezik, aki csak közelebbi ismerős, mindegyik egy-egy koszorúval emlékszik meg a család halottjáról. A számos estélyen, mulatságon vagy mindennapi látogatáson végtelenül udvariasak vagyunk, vígan, könnyedén folyik a társalgás, mert az ember nem latolgatja szavainak igazságát, semmi nehézségekbe sem kerül füllenteni, egy udvarias bókot mondani. Az idealista megválogatja kifejezéseit, óvatos, vigyázó, némely emberek iránt hideg, kimért, feszes; csak rendkívüli esetben bizalmas; a realista mindig síma, kedves, udvarias, enyelgő, nyájas. A realismus idején ritka embernek van zord, kemény, parancsoló tekintete, már jóságos nézésünkben eláruljuk, hogy símák, gyöngédek, nyájasak vagyunk. Bárminő kellemetlenség ért bennünket, ha csak bírjuk, nem alkalmatlankodunk vele másoknak, iparkodunk nevetni, mosolyogni s nem éreztetjük velök, hogy kisebb-nagyobb baj ért bennünket. Csupán az ideges jogosult ezt kimutatni; igaz, hogy nagyon sok az ilyen.

Az udvariasság hangja azonban bizalmaskodó, különösen a két nem érintkezésében sokat engednek meg egymásnak. Állitólag kihalt az úgynevezett gentlemanek faja. Az a nemes, választékos, úri, nyájas és mégis büszke magatartás, mely nem sért, sőt inkább magához vonz, csakhogy három lépésnél tovább nem közeledünk hozzá; melyet rokonszenvvel, de a mellett tisztelettel fogadunk és látunk körünkben, ma alig, vagy jobban mondva, nem található. Az idealrealismus büszke, önérzetes, nemes morálja idején voltak ily előkelő jellemek és tetszettek is. Ma alig kellenének. Most azt kívánjuk, hogy mindenki nyájaskodjék velünk. Ha mégis valaki megpróbálná az idealrealismusnak gentlemankedését, csakhamar elfordulnánk tőle, mert bensőséget, közvetlenséget melegséget, símaságot, szolgálatkészséget vagy legalább szinlelését követeljük minden téren. Legalább mutassa, ha nem érzi. Azért a társaság csupa mutatás, persze sokszor csak képmutatás.

De hát miért ennyire síma, nyájas udvarias a realismus? Mert a realismus részletezés, aprózás, szétmállás. Léha egyedekre hullik szét a társadalom. Ilyenkor mindnyájan érezzük, hogy magunkban állunk. Csupán egy kapocs füz össze bennünket: az érdek, melynek jele és kifejezője az ajkainkon élő mosoly, arczunk nyájassága, modorunk símasága, A realista nem tud akarni, nem tud parancsolni; csak ha anyagi érdeke kivánja, tud egy kissé erősebb lenni. Ekkor is könnyen megalkuszik, kivált ha könyörgésre, sirásra fogják a dolgot. Nincs erőnk ellentállni a könnyeknek, különösen egy bájos nő könnyeinek, a kinek közeledése érzékiségünket is csiklandozza vagy legalább fölébreszti. Bár az idealismus az apostola a nagy elvi democratiának, a gyakorlati democrata gondolkozás azonban épen a realismus idején valósul meg. A legszegényebb ember is nagyra viheti, ha tehetsége és hozzávaló erkölcsi érzékhiánya van. Alacsony helyzetből a legmagasabb társadalmi polczokra emelkedhetünk, ha ügyesek vagyunk és nem válogatunk az előmenetel módjában. Minden jó, ha a vége jó. Alkalmunk is akad elég, mert ilyenkor mindenki rászorul embertársára. Még a nagy úr sincs e szabály alól kivéve. A realismus rendszeretete mindenbe beavatkozik és kellemetlenséget okozhat a kisvárosi elüljáró is, ha nem vagyunk elég símák iránta. Benső tartalma, erkölcsi érzéke pedig, a mi igazán büszkévé, önérzetessé tehetné, senkinek sincs.