Az időgép

VII.
Váratlan csapás.

– Amint ott álltam, elmélkedve az ember eme túlságosan tökéletes diadalán, feltűnt keleten, ezüst fényözönben, sárgán a teli hold. Lenn megszünt a csillogó kis alakok mozgása, bagoly suhant el mellettem nesztelenül, s az éjszaka hidege megborzogatott. Elhatároztam, hogy lemegyek a dombról s fekvőhelyet keresek.

– Azután az épület után néztem, amelyet már ismertem. S ekkor szemem ráakadt a bronzalapzatra helyezett fehér szfinx alakjára, amely egyre tisztábban látszott, amint a kelőhold világa felragyogott. Láttam mellette az ezüstös nyirfát. Ott volt a rododendron-bokrok sürüje, sötéten a sápadt fényben, s ott volt a kis tisztás. Odanéztem ujra a tisztásra. Furcsa kétség dermesztett meg kényelmemben. „Nem – szóltam magamban nekibátorodva – nem ez volt az a tisztás.“

– De az a tisztás ez volt. Mert a szfinx fehér, foltos arcza arrafelé fordult. El tudjátok képzelni, mit éreztem, amint ez a meggyőződés gyökeret vert bennem? Nem. Nem tudjátok. Az időgép eltűnt!

– Egyszerre, mintha végigvágnak az ember arczán, előttem állt az a lehetőség, hogy elvesztem saját koromat, hogy itt maradok gyámoltalanul ebben a különös, uj világban. Maga a puszta gondolat is valóságos fizikai érzés volt. Éreztem, hogy torkonragad s megakasztja lélekzetemet. A következő pillanatban szörnyű félelem fogott el s hatalmas ugrásokkal rohantam lefelé a lejtőn. Egyszer fejjel előre buktam s felhasítottam arczomat; nem vesztegettem az időt arra, hogy elállítsam a vérzést, hanem felugorva futottam tovább s a meleg vér lecsöpögött arczomról a vállamra. Mialatt futottam, egyre ezt mondogattam magamban: „Elmozdították egy kissé; félretolták az útból a bokrok közé.“ De azért rohantam teljes erőmből. Az egész idő alatt tudtam azzal a bizonyossággal, mely olykor rettentő félelmet keltve nehezedik rá a lélekre, tudtam, hogy efféle bizakodás tiszta őrültség; tudtam ösztönszerüleg, hogy a gépet eltávolították hatalmam köréből. Kinosan lélekzettem. Azt hiszem, a dombtető és a kis tisztás közti mintegy két mértföldnyi utat tiz percz alatt befutottam. Pedig nem vagyok már fiatal legény. Futásközben hangosan átkoztam magam, hogy gyanutlan esztelenségemben elhagyhattam gépemet; ezzel is alaposan fogyasztottam lélekzetemet. Hangosan kiabáltam, de nem felelt senki. Nem mocczant élőlény az egész holdfényes világban.

– Amint a tisztásra értem, láttam, hogy a legrosszabb, amitől féltem, való. A gépnek hire-hamva sem volt. Éreztem, hogy erőm fogy s kiver a hideg, amint láttam a bokrok fekete sűrűsége között az üres területet. Körülnyargaltam őrjöngve a tisztást, mintha a gép valamelyik szögletben lehetett volna elrejtve, azután hirtelen megálltam, hajamat tépve kezeimmel. Fölém tornyosodott a bronz alapzatra helyezett szfinx, fehéren, fényesen, foltosan, a kelő hold világában. Mintha gúnyosan mosolygott volna rémületemen.

– Talán megvigasztalódhattam volna abban a gondolatban, hogy az apró emberkék valami födött helyre tolták be gépezetemet, ha nem lettem volna meggyőződve arról, hogy úgy fizikai, mint szellemi erejük teljesen elégtelen ilyesmire. Ami megrémített, az valami eleddig nem is sejtett hatalom érzete volt, amelynek váratlan közbelépte eltüntette találmányomat. De egy dolgot bizonyosan tudtam: hacsak valamely későbbi kor nem állította elő pontos mását, a gép az időben nem mozoghatott. Az emeltyűk ráillesztésének módja – majd később megmutatom nektek – oly bonyolult volt, hogy ha az emeltyűk le voltak véve, nem tudott bánni senki a géppel. A gép mozgott s el volt rejtve, de csak a térben. De ha így is volt, vajjon hol lehetett?

– Azt hiszem, félig-meddig megőrültem. Emlékszem, hogy szenvedélyesen ide-oda futkostam a szfinx körül a holdfényben uszó bokrok között s fölriasztottam valami fehér állatot, amelyet a félhomályban kis őznek tartottam. Arra is emlékszem, hogy késő éjjelig csapkodtam összeszorított öklömmel a bokrokat, míg a letördelt galyak össze nem vagdalták csuklómat, úgy hogy csurgott a vérem. Majd zokogva és dühöngve gyötrelmemben, lementem a nagy kőépülethez. A tágas csarnok sötét, néma, elhagyott volt. Elcsusztam az egyenetlen padlón s felbuktam úgy az egyik malachit-asztalban, hogy majd eltört a sincsontom. Gyufát gyujtottam s áthatoltam a poros függönyön, amelyet már említettem.

– A függöny mögött egy másik nagy csarnok volt, tele vánkosokkal, amelyeken vagy husz kis emberke aludt. Bizonyos, hogy nagyon elcsodálkoztak, amint tagolatlanul kiabálva, a nyugodt sötétségből a serczegő gyufa fénye mellett hirtelen előbukkantam. Mert ők már nem ismerték a gyufát. – Hol van az időgépem? kezdtem kiáltva, mint a haragvó gyerek és egymásután megragadtam és fölráztam őket. Nagyon különösen érezhették magukat. Egynehányan nevettek, de a legtöbbje szörnyü rémült arczot vágott. Amint ott álltak körülöttem, hirtelen az jutott eszembe, hogy a fenforgó körülmények között az, amit tettem, a legnagyobb ostobaság volt. A félelem érzetét próbáltam bennük föleleveníteni; mert nappali viselkedésükből következtetve úgy gondoltam, hogy félni már elfelejtettek.

– Hirtelen eldobtam a gyufát s fellökve utamban az egyik emberkét, kibotorkáltam a nagy ebédlő-csarnokon keresztül ujra a holdfénybe. Hallottam, hogy ijedten kiabálnak s apró lábacskáik botorkálva ide-oda tipegnek. Nem emlékszem, mi mindent tettem még, mialatt a hold fölfelé emelkedett az égboltozaton. Azt hiszem, veszteségem váratlansága őrjített meg. Mintha reménytelenül kiszakadtam volna saját fajomból, – ott álltam, mint valami idegen állat az ismeretlen világban. Közbe-közbe bizonynyal ujra kitört dühöngésem; sikoltoztam s átkoztam Istent és végzetemet. Emlékszem, hogy a kétségbeesés egész hosszu éjjele alatt szörnyü fáradságot éreztem tagjaimban; emlékszem, hogy megvizsgáltam a legképtelenebb helyeket; tapogatództam a holdvilágos romok között s a fekete, árnyékos helyeken különös lényekhez ért a kezem.

– Emlékszem, hogy végül ott hevertem a földön a szfinx közelében; zokogtam végtelen nyomoruságomban s haragudtam, hogy esztelenül ott hagytam a gépet, holott lett volna elég erőm arra, hogy magammal vigyem. Nem maradt számomra más, csak nyomoruság. Majd elaludtam. Mikor fölébredtem, világos nappal volt s egy pár veréb ugrándozott közelemben a pázsiton.

– Felültem az üde reggeli levegőben s iparkodtam kitalálni, hogy jutottam oda s mért érzem magam annyira elhagyatottnak és kétségbeesettnek. Csakhamar tisztán emlékeztem mindenre. A napfény tiszta világosságában világosan láttam magam is a dolgokat. Beláttam éjszakai dühöngésem vad ostobaságát s okosan tudtam elmélkedni. Tegyük föl, hogy a gép végkép elveszett, – talán megsemmisült. Az volt a legczélszerübb, hogy nyugodt legyek és türelmes, tanulmányozzam embereimet s tiszta képet nyerjek arról, hogy következett be veszteségem és hogy tehetnék szert új anyagra és eszközökre, úgy hogy végül esetleg új gépet készíthessek. Ez volt egyetlen reményem – nyomorult remény, de mégis jobb, mint a kétségbeesés. Aztán meg az a világ, melybe jutottam, tagadhatatlanul szép és érdekes világ volt.

– De lehetséges volt az is, hogy a gépet csak máshová vitték. Mindenképpen nyugodtan és türelmesen kellett viselkednem, hogy megtudjam, hova rejtették s ujra visszaszerezzem erővel vagy ravaszsággal. Mindezeket elgondolva talpra ugrottam s körülnéztem, keresve, hol fürödhetném. Fáradt voltam, tagjaim szinte megmerevedtek, és piszkos az utazástól. A friss reggel vágyat ébresztett bennem hasonló frisseségre. Izgatottságom önmagát felemésztette. Amint dolgom után láttam, valósággal csodálkoztam éjszakai szörnyű ingerültségemen. Gondosan megvizsgáltam a talajt a kis tisztás körül. Egy kis időt hiábavaló kérdezősködésre fecséreltem, elmagyarázva bajomat, úgy, amint tudtam, a közelemben járkáló apró emberkéknek. Nem értette meg egyikük sem mozdulataimat: nehánya bamba képet vágott; mások azt hitték, hogy tréfálok velök s arczomba nevettek. Soha semmi nem került nagyobb küzdelembe, mint hogy akkor megálljam, hogy rá ne üssek nevető kis arczocskájukra. Bolond ösztön volt, de az ördög, amelyet félelmem és vak haragom szült, még lázadozott bilincsei ellen s még egyre azon volt, hogy zavarodottságomból hasznot huzzon. A gyep jobb tanácsot adott. Láttam, hogy mély barázda szántotta fel körülbelül középen a szfinksz alapzata s aközött a hely között, ahol lábam nyomai látszottak, amint érkezésemkor a fölfordult géppel vesződtem. Köröskörül észrevettem egyéb jeleit is a gép elhurczolásának; furcsa keskeny lábnyomokat láttam, melyek mintha valami lajhártól eredtek volna. Mindez az alapzatra terelte teljes figyelmemet. Ha jól emlékszem, mondtam már, hogy bronzból volt. Nem egyszerü bronztömb volt. Minden oldalán bemélyedő, keretes szép négyszögü lapok ékítették. Odamentem s ráütöttem e lapokra. Az alapzat üres volt. Gondosan szemügyre vettem a lapokat, s láttam, hogy a szegélyzetek nem voltak egy darabból. Kilincset, kulcslyukat nem találtam sehol; de a lapok, amelyek, amint gyanítottam, ajtók voltak, valószinüleg belülről nyiltak. Egy dolog elég világossá vált előttem. Minden nagyobb erőlködés nélkül kitalálhattam, hogy időgépem a talapzaton belül volt. De hogyan került oda, az egészen más kérdés volt.

– A bokrok között, virágzó almafák alatt, két narancsszinü ruhába öltözött emberke kis fejét láttam közeledni. Feléjök fordultam s mosolyogva magamhoz intettem őket. Odajöttek, mire a bronzalapzatra mutatva, igyekeztem megértetni velük, hogy szeretném kinyitni. De amint az alapzat felé mutattam, rögtön szörnyű furcsán viselkedtek. Nem is tudom, hogy magyarázzam meg arczkifejezésüket. Körülbelül úgy néztek rám, mint valami gyöngédlelkü hölgy, akit durva, illetlen mozdulattal megbánt az ember. Tovább mentek, mintha a lehető legnagyobb sérelem esett volna rajtuk. Próbát tettem nyomban utána egy fehérruhás, édes tekintetü kis ficzkóval, de az eredmény ugyanaz volt. Úgy elváltozott, hogy szinte elszégyeltem magamat. Csakhogy, amint tudjátok, szükségem volt az időgépre s ujra próbát tettem vele. Amint elfordult, úgy mint a többiek, nem tudtam tovább uralkodni magamon. Három ugrással utólértem, megkapva libegő ruháját, nyakon ragadtam s vonszolni kezdtem a szfinx felé. De arcza erre oly borzadályt és ellenkezést fejezett ki, hogy hirtelen útjára bocsátottam.

– De még nem adtam meg magamat. Rácsaptam öklömmel a bronzlapokra. Mintha valami zörej hangzott volna belülről – hogy világosan beszéljek, mintha vihogásszerü hangot hallottam volna, – de bizonyára képzelődtem csak. Majd leszaladtam a folyamhoz egy vaskos kavicsért s visszatérve elkezdtem kalapálni az alapzatot, úgy hogy lapos mélyedést vertem az ékítményekbe s a patina porzó rétegekben potyogott a földre. Az apró emberkék vagy egy mértföldnyi területen bizonyára hallották, amint szenvedélyesen ki-kifakadva kalapácsoltam. De nem volt semmi eredménye. Láttam, hogy egy csoport apró teremtés lopva rám tekintget a lejtős domboldalakról. Végre izzadtan és kimerülve leültem, hogy szemmel tartsam a helyet. De ahoz nagyon is nyughatatlan természetü vagyok, hogy valamit sokáig szemmel tarthassak. A hosszu virrasztásra tulságosan nyugati ember vagyok. Dolgozni eldolgoztam akár esztendőkig is valami problema megoldásán, de tétlenül várakozni bárcsak huszonnégyóráig is – ez már egészen más dolog.

– Nemsokára felkeltem s czéltalanul bandukoltam ide-oda a bokrok között ujra a domb felé. Türelem, – biztattam magamat; ha vissza akarod szerezni a gépedet, magára kell hagynod a szfinxet. Ha az a szándékuk, hogy gépedet elvigyék, akkor nem sokat ér, ha bronzlapjaikat megrongálod, ha pedig nem az a szándékuk, akkor úgy is visszakapod, amint fogod tudni kérni tőlök. Ülni mind e sok ismeretlen dolog között, ilyen rejtély előtt, – semmi jóval nem biztat. Őrülésre vezet. Nézz a szemébe ennek a világnak. Fürkészd ki, figyeld meg, légy óvatos, ne hamarkodd el véleményedet. Végül ráakadsz mindennek a nyitjára. Majd hírtelen eszembe ötlött a helyzet humora: éveket töltöttem tanulással és munkával, hogy eljuthassak a jövendőbe, s mikor odajutottam, szorongó szenvedélyességgel szeretnék szabadulni belőle. Soha ember oly bonyolult és oly reménytelen csapdát ki nem eszelt, aminőt én a saját magam számára készítettem. Bár magam voltam az oka, nem tudtam magamon segíteni. Hangosan felkaczagtam.

– Amint a nagy palotában járkáltam, úgy látszott, hogy az apró emberkék kerülnek. Lehet, hogy csak képzelődtem; de az is lehet, hogy összefüggött a dolog a bronzkapuk kalapácsolásával. Csakhamar megbizonyosodtam arról, hogy tényleg kerülnek. Jónak láttam a közönyöst adni s nem üldöztem őket. Egy vagy két nap mulva minden a régi kerékvágásba fordult vissza. Amint csak tellett tőlem, tanulgattam nyelvöket s emellett folytattam erre-arra a nyomozást is. Vagy elkerülte figyelmemet valami rejtett finomság, vagy pedig szörnyű egyszerű volt a nyelvük – csaknem kizárólag konkrét főnevekből és igékből összeállított. Úgy látszik, elvont fogalmakat alig, vagy egyáltalában nem ismertek; képes beszédmóddal csak elvétve éltek. Mondataik rendszerint egyszerű, kétszavu mondatok voltak; s nem voltam képes sem kifejezni, sem megérteni egyebet, mint a legegyszerűbb mondatokat. Eltökéltem, hogy az időgép és a szfinx alatt levő bronzajtók titkának gondolatát egyelőre emlékezetem legrejtettebb zugába temetem, míg majd, amint tudásom egyre bővül, természetes módon el nem következik a feltámadás pillanata. De érthető, hogy valami belső ösztön odalánczolt pár mértföldnyi átmérőjü körbe, megérkezésem helye körül.

VIII.
Magyarázat.

Amennyire elláthattam, az egész világ ugyanazt a buja gazdagságot varázsolta elém, mint a Themze völgye. Minden dombról, bármelyikre másztam, ugyanannyi ragyogó épület, ugyanaz a véghetetlen anyag- és stilváltozatosság tárult elém; az örökzöldnek ugyanazt a bozótos sűrűjét, ugyanazokat a virágos fákat és fás harasztokat láttam. Itt-ott viz csillogott, mint az ezüst; távolabb hullámalaku kék dombok emelkedtek, beleolvadva a mennyboltozat derűjébe. Sajátságosan vegyültek bele a táj tarkaságába – s le is kötötték csakhamar figyelmemet – mindenfelé a köralaku kutak, amelyek többnyire – úgy tetszett – nagyon mélyek voltak. Volt egy a mellett a hegyi ösvény mellett is, amelyet első sétámon végigjártam. Mint a többit, ezt is finom mivű bronz-szegélyzet körítette s kis kupola védte az eső ellen. Amint e kutak mellett ülve belenéztem szúró sötétségükbe, vizcsillogásnak nyomát sem láttam s az égő gyufa sem tükröződött bennük vissza.

De valamennyiből különös zubogás, nagy gép zakatolásához hasonló hang hallatszott ki s a gyufa lobogásáról észrevettem, hogy a kútak torkán szüntelenűl légvonat áramlik lefelé. Beledobtam egyik nyilásba egy darab papírt. Nem lebegett lassan lefelé, hanem mintha valami bekapta volna, hirtelen eltűnt szemem elől.

– Egy idő múlva kapcsolatba hoztam e kútakat a lejtőkön itt-ott emelkedő magas tornyokkal: mert ezek fölött gyakran úgy megcsillant a levegő, mint forróság idején kiaszott partok fölött. Mindent egybevetve, az az erős sejtelem támadt bennem, hogy a föld alatt hatalmas szellőztetési rendszer lehet, melynek valódi jelentőségét bajos volna kitalálni. Eleinte azt gondoltam, hogy e kis emberek egészségügyi szervezetével függ össze. Ez a következtetés észszerű volt, de teljesen hibás.

– S itt be kell vallanom, hogy az egész idő alatt, amelyet e valóságos jövő világban töltöttem, fölötte keveset tudtam meg a csatornákról, a közlekedési módokról s más efélékről. A jövendő korok amaz utópiaszerű látomásaiban, amelyeket olvastam, töméntelen apró részletet találunk az épületekről, a társadalmi szervezetről s több eféléről. De míg ily részleteket könnyű összeállítani ott, ahol az egész világot egy ember képzelme teremti, addig tisztára hozzáférhetetlenek az eleven utazó számára, aki oly érzéki valóságok közé kerűl, aminőkre én bukkantam. Gondoljunk csak arra, minő mesét vinne haza törzsének Londonról egy telivér középafrikai néger! Mit tudhatna a vasúti-társaságokról, a társadalmi mozgalmakról, a telefon- és telegraf-sodronyokról, a földosztó-társulatról, a postautalványokról s más efélékről? De mi még legalább elég készséges magyarázatokkal szolgálnánk neki! S azután még abból is, amit megtudott, mennyit tudna megértetni vagy elhitetni világot nem látott földieivel? Pedig mily közel áll egymáshoz a mai kor négere és fehér embere, s mily óriási ür választott el engem az aranykor embereitől! Éreztem sok olyat, amit nem láttam s ami hozzájárúlt kényelmemhez; de félek, hogy ebből a nagy különbségből nem igen tudok veletek egyebet megértetni, mint valamely automata-berendezés általános benyomását.

– Ami példáúl a temetkezést illeti, nem volt nyoma sem égetőkemenczéknek, sem sírféléknek. De az ötlött eszembe, hogy az égető kemenczék bizonyára valahogyan kívül esnek vizsgálódásaim körén. Itt volt újra egy kérdés, amelyen hosszasan eltünődtem, bár kiváncsiságom egyelőre teljes vereséget szenvedett. A dolog zavart s egy további észleletre vezetett, amely még inkább megzavart: kis embereim között nem akadt koros vagy beteges egyetlen egy sem.

– Be kell vallanom, hogy az az elégedettség, amelyet az automata-czivilizáczióról és a hanyatló emberiségről kieszelt legelső elméletem keltett bennem, – nagyon rövid életű volt. De másra nem gondolhattam. Kifejtem a nehézségeket. A legtöbb nagy palota, amelyet szemügyre vettem, nem volt egyéb, mint lakóhely, ebédlő és hálóterem. Gépeket s más eféléket sehol sem találtam. Pedig e kis emberek ruhája csinos gyári munka volt, amelyet időnkint meg kellett újítani; és szandáljuk, bár czifrázatlan, bonyolúlt szerkezetű érczmunka volt. Valahogy csak kellett az ily dolgoknak készülniök! S ezek az apró lények az alkotás vágyának legkisebb nyomát sem árúlták el. Üzletnek, műhelynek, beviteli kereskedelemnek sehol semmi jele. Egész idejüket azzal töltötték, hogy szelíden játszadoztak, a folyamban megfürödtek, félig játszva szerelmeskedtek, gyümölcsöt ettek és aludtak. Nem láthattam, hogy ment minden a maga útján.

– Aztán meg az időgép: valami, nem tudtam, mi, bevitte a fehér szfinx üres alapzatába. Miért? Ha megölnek, sem tudtam elképzelni. S azok a viznélküli kútak is, meg azok a csillámló oszlopok. Hiányzott mindenhez a kulcsom. Mintha – hogyis mondjam csak? Képzeljétek, hogy egy feliratra bukkantatok, vannak benne itt-ott mondatok kitünő, tiszta angol nyelven; s tele van szurdalva másokkal, amelyeknek nemcsak a szavait, de még a betűit sem ismeritek. Ott tartózkodásom harmadik napján ilyennek tünt fel előttem a nyolczszázkétezerhétszázegyedik esztendő világa!

– Ezen a napon barátot is szereztem magamnak – bizonyos értelemben. Mialatt egy csoport emberkét nézegettem, akik a sekély vízben fürödtek, az egyik görcsöt kapott. Lefelé kezdett hömpölyögni a folyamban. A főáramlás elég gyors volt, de azért a középszerű úszó is leküzdhette. Tiszta képet nyerhettek e teremtmények különös tökéletlenségéről, ha elmondom, hogy nem akadt közöttük egy sem, aki kisérletet tett volna az elhaló hangon kiáltozó lény megmentésére, bár szemük láttára fuladozott. Amint megbizonyosodtam erről, lehánytam magamról a ruhát s egy alsóbb helyen belegázolva a vizbe, megkaptam a nyomorúlt apróságot, s kihúztam a biztos partra. Megdörzsöltem kissé tagjait, mire csakhamar magához tért, s megvolt az az elégtételem, hogy mielőtt elhagytam, teljesen kiheverte a bajt. Oly kevésre becsültem már az egész fajt, hogy a legcsekélyebb hálára sem számitottam. Csakhogy ebben nem volt igazam.

– Ez reggel történt. Délután találkoztam a kis nőcskével (legalább azt hiszem, az volt), amint kutató kirándulásomról visszatérőben voltam középpontom felé. Örömkiáltásokkal fogadott s hatalmas virágfüzérrel ajándékozott meg, amelyet nyilvánvalóan az én számomra, kizárólag az én számomra font. Az eset megragadta képzeletemet.

– Nagyon elhagyatottnak érezhettem magamat. Iparkodtam is, amennyire csak tőlem telt, kimutatni, mennyire megbecsülöm ajándékát. Csakhamar egymás mellett ültünk egy kis kőlugasban, s főleg mosolygásból álló társalgásba ereszkedtünk. A kis teremtmény barátságossága teljesen ugy hatott rám, mint valami gyerek kedveskedése. Virágokat szedtünk egymásnak, s ő kezemet csókolgatta. Csókolgattam én is az övét. Majd beszélgetni próbáltam vele, s megtudtam, hogy Weená-nak hivják. Ez a név, bár nem tudtam, mit jelent, nagyon ráillett. Ez volt a kezdete annak a furcsa barátságnak, amely egy hétig tartott, s véget ért úgy – amint majd elbeszélem.

– Olyan volt éppen, mint a gyerek. Velem akart lenni folytonosan. Követni próbált mindenfelé s legközelebbi kószálásom alkalmával nagyon bántotta, hogy mikor kifáradt, el kellett hagynom. Kimerült s egyre fájdalmasabban kiabált utánam, De a világ problemáit kellett megoldanom. Nem azért jöttem a jövőbe, mondogattam magamban, hogy miniature szerelmi kalandba elegyedjem. Valahányszor elhagytam, nagyon elszomorodott, s nem egyszer oly hevesen követelte, hogy velem jöhessen, hogy mindent összevetve, odaadó vonzódása bajt is okozott annyit, mint kellemetességet. De azért általában nagy kényelmemre szolgált. Azt gondoltam, hogy puszta gyermeki vonzalommal csüggött rajtam. Nagyon is későn jöttem rá csak arra, mennyire fájt neki, mikor egyedül hagytam. S nagyon is későn tudtam meg csak, mim volt ő nekem. Pusztán azért, mert ugy látszott, vonzódik hozzám, s a maga együgyű modorában ugy mutatta, hogy aggódik értem, nemsokára, valahányszor visszatértem a fehér szfinx szomszédságába, ehez a kis babához, csaknem oly érzés fogott el, mintha házi otthonom fogadott volna; és csakhamar már a dombról jövet nézegettem, nem látom-e fehérbe és aranyba öltözött piczi alakját.

– Tőle tudtam meg azt is, hogy a félelem nem veszett ki még a világból. Nappal nem igen félt s a legcsodásabb bizalommal csüggött rajtam; mert egyszer, mikor egy bolondos pillanatomban fenyegető arczot vágtam rá, egyszerűen rám nevetett. De félt a sötéttől, félt az árnyéktól, félt mindentől, a mi fekete. A sötétség volt ránézve az egyetlen félelmes dolog. Szörnyű heves indulat volt ez benne, s gondolkodóba ejtett és megfigyelésekre vezetett. Észrevettem egyebek között, hogy ezek az apró emberkék, amint besötétedett, összegyűltek a nagy házakban és csoportosan aludtak. Ha az ember világosság nélkül lépett közéjük, rémült zavarba ejtette őket. Amint beállt az este, soha egyetlen egyet sem találtam a szabadban, s nem volt rá eset, hogy valamelyik egyedül aludt volna a házban. De oly bamba voltam, hogy nem okultam ebből a félelemből, s bár Weena mindig kinosan ellenkezett, állhatatosan azt kivántam, hogy távol aludjunk a szunnyadó csoportoktól.

– Nagyon bántotta őt a dolog, de végül diadalmaskodott hozzám való régi vonzalma, s ismeretségünk öt éjszakáját – beleértve a legvégső éjszakát is – ugy töltötte el, hogy fejét karomra fektetve aludt. De Weenáról beszélve, elvesztem mesém fonalát. A megmentése előtti éjjel alig kezdett még virradni, mikor felébredtem. Nyughatatlan voltam s azt álmodtam, hogy megfuladtam s tengeri csillagállatok lágy csápjai tapogatták arczomat. Nagy ijedtségre ébredtem, s furcsa módon azt képzeltem, hogy valami szürkés állat suhant ki épp az imént a szobából. Ujra aludni próbáltam, de nyughatatlanul, kellemetlenül éreztem magamat. Az a homályos szürkeség fogott körül, mikor a dolgok éppen bontakoznak a sötétségből, mikor minden szintelen, élesen határolt és mégis elmosódó. Felkeltem, lementem a nagy csarnokba, s onnan a kőlapokon keresztül ki a palota elé. Azt gondoltam, erényt űzök a kényszerűségből, s megnézem a napkeltét.

– A hold eltünőben volt; haldokló világa s a kezdődő virradat sápadtsága kisérteties félhomályba vegyült össze. A bokrok koromsötétek voltak, a föld komoran szürkéllett, az égbolt szintelen volt és szomoru. A domboldalon mintha kisérteteket láttam volna. Amint fürkésztem a lejtőt, háromszor egymásután fehér alakokat vettem észre. Kétszer ugy képzeltem, hogy egyetlen fehér, majomféle teremtmény rohan a dombon egyre gyorsabban fölfelé, egyszer pedig a romok közelében mintha egész falka czipelt volna valami sötét testet. Gyorsan mozogtak. Nem láttam, mi lett belőlök. Ugy látszott, eltüntek a bokrok között. Ne feledjétek, hogy a virradat még mindig határozatlan volt. Azt a bizonytalan, kora reggeli hüvösséget éreztem, amelyet mindnyájan ismertek. Nem hittem szememnek.

– Amint a keleti boltozat fényesedni kezdett, a napfény megjelent s egyszerre élénk színekkel vonta be a világot, jobban szemügyre vettem a vidéket. De fehér alakjaimnak nem volt nyoma sem. Pusztán a félhomály szüleményei voltak. Bizonnyal kisértetek voltak – szóltam magamban, – csak azt tudnám, mely korból valók. Mert Grant Allan egy különös megjegyzése jutott eszembe és elmulattatott. Ha minden nemzedék kihal és kisérteteket hagy ránk, akkor a világ – igy okoskodott – végre is szűk lesz nekik. E szerint az elmélet szerint mától fogva ide s tova nyolczszázezer év alatt alaposan elszaporodhattak, s nem volt mit csodálni rajta, hogy egyszerre négyet is láttam. De a tréfa nem elégitett ki, s ezeken az alakokon tünődtem egész reggel, mig csak Weena megmentése ki nem verte őket fejemből. Határozatlan úton-módon összefüggésbe hoztam őket azzal a fehér állattal, amelyet felriasztottam, mikor eleinte oly szenvedélyesen kerestem az időgépet. –

– Weena kellemesen pótolta őket; de azért az volt a rendeltetésük, hogy nemsokára sokkal rémesebben ejtsék hatalmukba elmémet.

– Azt hiszem említettem már, mennyire melegebb volt az idő ebben az aranykorban, mint manapság. Nem tudom, mi lehetett az oka. Talán a nap volt forróbb, vagy a föld keringett közelebb a naphoz. A közfelfogás az, hogy a nap a jövendőben egyre jobban kihül. De az emberek, akik az ifjabb Darwin elmélkedéseiben járatlanok, megfeledkeznek arról, hogy a bolygók végül egymásután visszahullanak a szülőtestbe. Ily katasztrófák alkalmával a nap valószinüleg ujult erőre lobban; s lehet, hogy valamelyik belső bolygó már így járt. Azonban bármi volt is az oka, annyi tény, hogy a nap sokkal forróbb volt, mint manapság.

– Nos, az egyik nagyon forró reggelen – azt hiszem a negyediken – mialatt a hőség és a vakító fény ellen védelmet kerestem valami hatalmas romhalmazban a mellett a nagy ház mellett, ahol aludtam és táplálkoztam, – a következő furcsa dolog esett meg velem. A törmelékrakások közt mászkálva szűk folyosóra bukkantam, amelynek végét és oldalablakait lezuhant kőtömegek zárták el. A külső tündöklés ellentéte folytán eleinte áthatatlanul sötétnek tünt föl. Beléptem tapogatódzva, mert a fényességből sötétségbe jutva, szines foltok uszkáltak szemem előtt. Hirtelen mintegy lebűvölten megállottam. A sötétségből a külső napfény visszaverődése következtében tündöklő szempár szegeződött rám.

– A fenevadak régi ösztönszerű félelme szállt belém. Ökölbe szorítottam kezemet s mereven néztem bele a ragyogó szemgolyókba. Visszafordulni féltem. Majd az a teljes biztonság jutott eszembe, amelyben, mint addig gondoltam, az emberiség él. S visszaemlékeztem arra a különös borzalomra is a sötétségtől. Legyőzve némileg félelmemet, egy lépést tettem előre s megszólaltam. Megengedem, hogy hangom akaratlanul is nyers lehetett. Kinyujtottam kezemet s valami lágy testhez értem. A szempár hirtelen oldalt fordult rólam s valami fehér rohant el mellettem. Bátorságom inamba szállt. Megfordultam s furcsa kis majomhoz hasonló alakot láttam, amely fejét sajátságos módon lefelé lógatva keresztül szaladt a hátam mögötti napsütötte térségen. Belebotlott egy gránittömbbe, félretántorodott s egy pillanat mulva eltünt a fekete árnyékban egy másik törmelékrakás alatt.

– Érthető, hogy az a benyomás, amelyet rám tett, tökéletlen; de annyit tudok, hogy piszkos fehér szine s furcsa nagy szürkésvörös szeme volt; fejét és hátát pedig lenszinü szőr borította. De mondom, oly gyorsan rohant, hogy nem láttam tisztán. Azt sem mondhatom meg, négy lábon rohant-e vagy csak első lábait lógatta-e le nagyon. Egy pillanat sem telt bele, követtem a második romhalmaz közé. Nem akadtam rá mindjárt; de amint egy ideig ott álltam a mély sötétségben, egy olyan kerek, kútalaku nyilásra bukkantam, aminőről már beszéltem. Elzárta félig egy lezuhant pillér. Hirtelen megvillant agyamban egy gondolat. Hátha a kútban tűnt el az a valami? Gyufát gyujtottam s lenézve a mélybe, hosszukás fehér lényt láttam mozogni. Amint lefelé huzódott, ragyogó nagy szemét mereven rám szegezte. Borzadály fogott el. Mintha emberfajta pók lett volna. Lefelé kuszott a falon s most vettem csak észre, hogy az aknában lefelé létraszerűen számos fémfok van a láb és a kéz számára. A gyufa már a körmömre égett s kihullott kezemből. Esés közben kialudt. Mire ujat gyújtottam, a kis szörnyeteg eltünt.

– Nem tudom, meddig ültem ott, belebámulva a kutba. Jó darabig nem fért a fejembe, hogy az, amit láttam, emberféle volt. De lassacskán kezdett az igazság derengeni bennem. Az ember nem maradt egy faj, hanem két különböző állatfajra szakadt; s az én bájos felvilági gyermekeim nem egyedüli leszármazói a mi nemzedékünknek, hanem az a halvány, ocsmány, éjjeli lény is, amely elémbe került, az is örököse minden koroknak.

– A csillámló pillérekre s a földalatti szellőztetésről költött elméletemre gondoltam. Kezdtem gyanítani valódi jelentőségüket. De hát, tünődtem, hogy illett bele ez a lemur abba a rendszerbe, amelyet egy teljesen egyensúlyba jutott szervezkedésről készítettem? Miképp függött össze a szép felvilágiak gondatlan vidámságával? S mi rejlett ott lenn, az akna tövében? A kút szélére ültem s biztatgattam magam, hogy nincs mitől félnem, s hogy oda kell leereszkednem, ha minden nehézséget le akarok küzdeni. S emellett nyomban rá irtóztam a leereszkedéstől! Mialatt haboztam, egypár szépséges földfeletti emberke kergetőzőtt, a napfényben szerelmeskedve, az árnyék felé. A férfi kergette a nőt, virágokat dobálva rá futás közben.

– Mintha elszomorodtak volna, amint megláttak, kezemmel az eldőlt pillérre támaszkodva s belebámulva a kút mélyébe. Nyilvánvalóan kellemetlenül érintették őket ezek a nyilások, mert amint rámutatva egyik nyilásra, megpróbáltam kérdezősködni róla kis embereimtől az ő nyelvükön, láthatóan még inkább elkedvetlenedtek és elfordultak. De gyufáim érdekelték őket s néhányat meggyujtottam mulattatásukra. Azután ujra megpróbálkoztam a kúttal, de ujra hiába. Csakhamar utjukra engedtem hát őket s elhatároztam, hogy visszamegyek Weená-hoz s lehetőleg tőle tudok meg valamit. De gondolataim valósággal forrongtak már. Sejtelmeim és benyomásaim zürzavarosan kavarogva uj rendbe igyekeztek illeszkedni. Megvolt a kulcsom e kutak jelentőségéhez, a szelelő tornyokhoz, a titokzatos kisértetekhez, arról nem is szólva, hogy mi a jelentése a bronz-kapuknak és hogy mi történt az időgéppel! S lassan-lassan nagyon határozatlanul derengeni kezdett bennem a megoldása annak a gazdasági problemának, mely zavarba ejtett.

– Uj világ tárult fel előttem. Tiszta dolog volt, hogy az embernek ez a második válfaja földalatti. Különösen három körülmény erősítette meg bennem azt a gondolatot, hogy ennek a válfajnak ritka jelentkezése a föld szine fölött régóta folytatott föld alatt való lakás következése. Először is az a piszkos fehér szin, amely tulajdonsága a legtöbb állandóan sötétben élő állatnak, például a Kentucky-barlang fehér halának, hogy mást ne említsek; azután az a nagy szem, rendkivüli fogékonysággal a fény visszaverésére, amely közös sajátsága minden éjjeli lénynek – tanu rá a bagoly és a macska, s végre az a látható zavarodottság a napfényben, az a gyors, de azért esetlen, ijedt menekülés a sötét árnyék felé s az a sajátságos fejtartás a világosságban – mindez erős bizonysága volt a retina tulságos érzékenységének.

– Bizonyos volt tehát, hogy a föld alattam keresztül-kasul volt furva, s az uj faj a föld alatt lakott ezekben az alagutakban. Az a körülmény, hogy a lejtős domboldalak, hogy az egész vidék, kivéve a folyammenti völgyet, tele volt szelelőtárnákkal és kutakkal, az alagutak határtalan elágazásáról tanuskodott. Nem volt-e tehát természetes föltételeznem, hogy mindazt, amit a napfényben élő faj kényelme megkivánt, lenn a földalatti világban készítették? Ez a gondolat oly nyilvánvalónak tetszett, hogy azonnal elfogadtam s rátértem arra a kérdésre, hogyan történhetett az emberiség két fajra való szakadása?

– Merem állítani előre is, hogy föltevéseimet valószinünek fogjátok tartani, bár én magam csakhamar megtudtam, hogy az elmélet, amelyet fölállítottam, nagyon messze esett a valóságtól.

– Először is kiindulva saját korunk problémáiból, világosnak tetszett előttem, mint a napfény, hogy az egész helyzetnek a nyitja a tőkés és a munkás között levő most még csak futólagos társadalmi különbség fokonkint való növekedésében rejlik. Nincs benne kétség, hogy mindez elég groteszknek, hihetetlen képtelenségnek tetszik, pedig éppen a mi korunkban van nem egy oly körülmény, amely erre a fejlődésre utal. Megvan a törekvés, hogy a czivilizáczió kevésbbé diszes részleteire földalatti területet használjanak fel; ilyenek például a londoni metropol-vasut, az új villamos vasutak, földalatti utak, földalatti műhelyek és vendéglők, s mindezek egyre szaporodnak és növekednek. Nyilvánvaló – gondoltam magamban, – hogy ez a törekvés addig erősbödött, mig az ipar elvesztette teljesen a föld szinén való létezése jogosultságát. Mindig mélyebbre és mélyebbre vonult, egyre nagyobb földalatti műhelyekbe, mindig több és több idejét töltvén el ott alant, mig végre…! Sőt már ma is nem él-e az east-endi munkás oly mesterséges körülmények között, mintha valósággal számüzték volna a föld természetes felületéről?

– S ha tovább megyünk, a gazdagok zárkozásra hajló törekvése, mely kétségtelenűl neveltetésük egyre növekvő finomulásának és a közöttük meg a szegények nyers erőszakossága között tátongó örvénynek a következése – máris odavezetett, hogy a föld területének tekintélyes részét saját maguk számára lefoglalták. London körül például a szebb vidéknek több mint fele el van zárva a betolakodás elől. S ugyancsak ez a tátongó űr, mely a gazdagok magasabb mívelődési folyamatának s a finomúlt életmódra való egyre növekvő képességeiknek és az erre csábító kisértéseknek a következése, folyton-folyvást gyérebbé fogja tenni a társadalmi osztályok összevegyülését és az összeházasodás útján való emelkedést, amely ez idő szerint késlelteti még az emberi fajnak a társadalmi rétegek szerint való kettéválását. Ugy hogy végre nem lesz más a föld felett, csak a vagyonos osztály, mely a gyönyört, a kényelmet és a szépséget hajszolja, a vagyontalanok osztálya pedig egészen a föld alá kerűl. S amint ez megtörtént, nincs benne kétség, hogy a földalattiaknak adót kellett fizetniök, különösen azért, hogy barlangjaikat szellőztethessék. Ha ezt megtagadták volna, a hátrálékokért éhen vesztek, vagy megfuladtak volna. Akik betegesek vagy lázadozó természetűek voltak, azok kipusztúltak. S végre amint a megoszlás egyensulya állandósúlt, az utódok alkalmazkodtak a földalatti élet feltételeihez, s épp oly boldogok lettek saját világukban, mint a vagyonos osztály a földszinén. Mindebből természetes módon következett a földfelettiek finomúlt szépsége és a földalattiak beteges sápadtsága.

– Az emberiségnek az a nagy diadala, amelyről álmodoztam, egészen más alakot öltött elmémben. Szó sem volt az erkölcsi nevelés és az általános összemunkálkodás oly diadaláról, aminőről képzelődtem. Ellenkezőleg, ott láttam magam előtt egy valóságos arisztokracziát, felfegyverezve a tökéletesűlt tudással, amely megvalósította a mai gazdasági rendszer logikus következéseit. Nemcsak a természeten diadalmaskodott, hanem leigázva a természetet, leigázta saját embertársait is. De újra hangsúlyozom, hogy ezt az elméletet csak akkor tartottam helyesnek. Nekem ugyanis nem magyarázgatott az utópiás könyvek sablonos ciceronéja. Magyarázatom lehet teljesen helytelen, de még most is ezt tartom a legvalószínűbbnek. De ha ezt el is fogadjuk, bizonyos volt, hogy az az egyensúlyba jutott czivilizáczió, amelyet évezredek eredményeztek, régen megjárta már zenitjét, s most már jó ideje a hanyatlás korszakát élte. A földfelettiek túlságos biztonsága lassú elkorcsosulásra vezetett; nagyságuk, erejük és értelmük általában csökkenésnek indúlt. Ennyit elég világosan láthattam már eddig is. Mi volt a sorsa a földalattiaknak, arról még sejtelmem sem volt; de amit eddig tapasztaltam a morlockokról – körülbelül ez volt a neve a földalattiaknak, – abból sejthettem, hogy a morlockokban az emberi tipus még jobban elváltozott, még jobban elkorcsosúlt, mint az eloi-kban, ahogy a földfelettiek szép faját nevezték.

– Majd zavaros kétségek támadtak bennem, mért vették el a morlockok időgépemet? Mert abban bizonyos voltam, hogy ők vették el. És az eloik, ha ők voltak az urak, mért nem tudták gépemet visszaszerezni? S mért féltek oly rettenetesen a sötétségtől? Amint említettem, tovább kérdezősködtem Weena-tól a földalatti világról, de újra csalódás ért. Először nem is értette meg kérdéseimet, azután meg vonakodott válaszolni. Reszketés fogta el, mintha elviselhetetlen lett volna rá nézve ez a téma. S mikor talán kissé nyersen erőltettem, könyekbe tört ki. Ezek voltak az egyedüli könyek, melyeket saját könnyeimen kivül láttam ott az aranykorban. Hirtelen abba is hagytam a morlockokról való kérdezősködést s csak arra törekedtem, hogy mielőbb száműzzem Weena szeméből az embervoltával járó örökségnek ezeket a szomorú jelképeit. És csakhamar mosolyogni és tapsolni kezdett, mialatt ünnepiesen elégettem egy szál gyufát.

IX.
A morlockok.

– Furcsálhatjátok ugyan, de két napba került, míg követhettem az ujonnan lelt nyomot, bár nyilvánvalóan ez vitt a helyes útra. Azoknak a sápadt testeknek a láttára valami sajátságos borzongás fogott el. Éppen olyan piszkos fehér szinük volt, mint a férgeknek, meg azoknak az állatoknak, amiket természetrajzi múzeumokban spirituszba rakva láthatunk. Érintésükre kellemetlen hideget éreztem. Valószínű, hogy borzongásom oka jórészt az eloik szimpatikus hatásában rejlett. Jóformán értettem is már, miért undorodnak az eloik a morlockoktól.

– A rákövetkező éjszaka rosszúl aludtam. Valószinü, hogy egészségem is megrendűlt egy kissé. Nyugtalankodtam, kétségek szorongattak. Egy-egy pillanatra iszonyú félelem fogott el, melynek végső okát sehogy sem értettem meg. Emlékszem, hogy nesztelenűl besurrantam a nagy csarnokba, hol a kis emberkék aludtak a holdfényben – ez éjszaka köztük volt Weena is, – s közöttük újra visszatért bátorságom. Eszembe jutott, hogy néhány nap múlva elfogy a hold utolsó negyede, s arra gondoltam, hogy a sötét éjjeleken a föld alatti kellemetlen lények, ezek a fehér lemurok, ezek a régieket helyettesitő új férgek, bizonyára sokkal számosabban fognak jelentkezni. És mind a két nap oly nyughatatlan voltam, mint aki elkerűlhetetlen kötelesség teljesítése elől húzódozik.

– Meg voltam győződve, hogy az időgépet csak ugy találom meg, ha merészen behatolok a földalatti világ rejtelmeibe. De nem volt bátorságom szembenézni a rejtelmekkel. Csak legalább egyetlenegy társam lett volna, egészen más lett volna a dolog. De teljes egyedülvalóságom iszonyu volt, s rémített már a gondolat is, hogy lemászszam a kut sötétségébe. Nem tudom, értitek-e, mit éreztem, de annyit mondhatok, sohasem éreztem magamat teljes biztonságban.

– Talán éppen ez a nyughatatlanság, a biztonság érzetének ez a hiánya űzött egyre távolabbi és távolabbi kutató kirándulásokra. Amint délnyugatnak mentem a felé az emelkedő táj felé, melyet most Combe Wood-nak neveznek, a messzeségben, a XIX. századbeli Banstead irányában, hatalmas zöld építményt vettem észre, amely különbözött mindattól, amit eddig láttam. Nagyobb volt minden eddigi palotánál vagy romnál, s keleties homlokzata volt. Halvány, kékeszöld csillogása a kinai porczellán egy fajtájára emlékeztetett. Eltérő külsejéből eltérő rendeltetésére következtettem, s elhatároztam, hogy folytatom utamat és megvizsgálom. De már későre járt s különben is már hosszu, fárasztó kószálás után vettem csak észre e különös építményt. Másnapra halasztottam tehát a kaland folytatását, és visszatértem a kis Weenához, aki szokott kedveskedésével fogadott. De másnap reggel világosan beláttam, hogy a zöld porczellán palotára irányuló kiváncsiságom önámítás volt, hogy ürügyet leljek elodázni máskorra azt a kisérletet, melytől irtóztam. Föltettem tehát magamban, hogy minden további idővesztegetés nélkül megpróbálom a leszállást s kora reggel utnak indultam egyik kut felé, amely a gránit és aluminiumromok közelében volt.

– A kis Weena velem szaladt. Ott tánczolt mellettem a kútig, de mikor látta, hogy a nyilás szélére támaszkodom s a mélységbe nézek, sajátságos módon elkedvetlenedett. – Isten veled, kis Weena, szóltam, megcsókolva őt, azután félretoltam s a szegélyzeten keresztűl tapogatni kezdtem a leereszkedésre szolgáló kampókat. Gyorsan, gyorsan, mert bevallom, féltem tőle, hogy bátorságom el talál párologni! Weena eleinte elképedve bámult rám. Majd fájdalmasan felkiáltott, s hozzám rohanva, kis kezével belém kapaszkodott. Ellenkezése, azt hiszem, csak még jobban megerősített szándékomban. Leráztam magamról, tán kissé nyersen is, s a következő perczben a kút torkában voltam. Láttam kétségbeesett arczát a szegélyzet fölött, s mosolyogtam, hogy fölbátorítsam. Azután lenéztem a mélységbe, az inogó kampókról, melyeken lógtam.

– Körülbelül kétszáz yardnyi aknán kellett lekúsznom. A kut falaiból kiugró érczfokokon kellett leereszkednem, s mivel ezek a fokok nálam sokkal keskenyebb és könnyebb lények számára készültek, leereszkedés közben kinosan szorongtam és hamar kifáradtam. S ha csak a fáradtság lett volna minden! Az egyik fok hirtelen elhajlott sulyom alatt, és csaknem lezuhantam a fekete mélységbe. Egy pillanatig félkézzel kapaszkodva lógtam a levegőben, s ez után a tapasztalat után nem mertem többé pihenőt tartani. Bár karom és hátam csakhamar kínosan sajgott, oly gyorsan folytattam a bizonytalan leereszkedést, amint csak kitelt tőlem. Föltekintve, keskeny kis korongot láttam, közepén csillaggal, s a kis Weena fekete körnek látszó fejecskéjével. Alattam egyre erősödött s egyre nyomasztóbb érzést keltett bennem valami gépezet zubogása. Kivéve fejem fölött a kis korongot, áthatatlan sötétség vett körül mindenfelől, s mikor ujra a magasba tekintettem, a kis Weena is eltűnt előlem.

– Kínzó nyugtalankodás nehezedett rám. Már-már arra gondoltam, hogy felkúszom újra a magasba, s nem törődöm a föld alatti világgal. De mialatt ez járt fejemben, folyton-folyvást mélyebbre ereszkedtem. Végre nagy megkönnyebbülésemre homályosan derengő szűk nyílást vettem észre a falban, körülbelül egy lábnyira jobbkéz felől. Belevetettem magamat, s láttam, hogy a nyilás vizszintesen haladó szük alagutba vezetett, amelyben lefekhettem. Karom sajgott, hátamat görcs szorongatta, s a lezuhanástól való tartós félelem következtében reszkettem. S e mellett az áthatatlan sötétség is fájdalmasan hatott szememre. Fülembe zúgott zakatolása, dörömbölése a gépezetnek, amely levegőt szivattyúzott le az aknán.

– Nem tudom, meddig feküdtem itt. Arra riadtam fel, hogy lágy kéz érinti arczomat. Talpra ugrottam a sötétségben, gyufám után kaptam, s gyorsan meggyujtva egyet, láttam, hogy három fehér teremtmény hátrál lehajolva, sebesen a fény elől. Olyanok voltak, mint az, amelyet a föld szinén láttam a romok között. Szemük abban a rám nézve áthatolhatatlan sötétségben, amelyben éltek, rendkivül nagy volt és végtelenül érzékeny, épp ugy, mint a feneketlen mélységben élő halak pupillái és fényvisszaverő képessége. Bizonyos voltam benne, hogy látnak engem abban a fénytelen sötétségben, s ugy tetszett, nem is félnek tőlem egy cseppet sem, eltekintve a világosságtól. De mihelyt gyufát gyujtottam, hogy megnézzem őket, hátráltak állhatatosan, s eltüntek a fekete nyilásokba és alagutakba, ahonnan csak szemük meredt rám szörnyű különösen.

– Megpróbáltam odakiáltani hozzájuk, de bizonyára egészen más nyelvet beszéltek, mint a földfelettiek, ugy hogy abba kellett hagynom hiábavaló erőlködésemet s ujra az járt eszemben, hogy menekülök, mielőtt tisztába jutottam volna velük. De csakhamar igy szóltam magamban: – Most már benne vagy ugy is a bajban, s folytattam utamat tapogatódzva az alagutban. A gép lármája egyre erősödött. Egyszerre csak elveszett mellőlem a fal, s tágas, nyilt térbe jutottam. Gyufát gyujtva láttam, hogy hatalmas boltozott üregbe léptem, amelynek tulsó vége gyufám fénykörén túl áthatatlan sötétségbe veszett. Amit láttam, éppen annyi volt, amennyit láthat az ember, mig egy szál gyufa végig ég.

– Természetes, hogy csak határozatlanul emlékszem mindenre. Hatalmas gépekhez hasonló nagy tömegek emelkedtek ki a homályból, furcsa fekete árnyékokat vetve, melyekbe kisérteties morlockok húzódtak meg a fény elől. Az egész hely nagyon kellemetlen és nyomasztó volt. A levegőben friss vérszag érzett. Valamivel lejebb a középső látnivalónál kis fehér fémasztal volt, megrakva ennivalóval. A morlockok mindenesetre husevők voltak. Emlékszem, mily csodálkozva kérdeztem akkor magamban, miféle nagy állat maradt meg a múltból, miféle állat húsa az a vörös csomó, amit láttam. Oly zavaros volt minden: a nehéz szag, az elmosódó, hatalmas árnyképek, az árnyékban leskelődő undok alakok, amelyek csak a sötétséget várták, hogy újra nekem essenek! Majd körmömre égett a gyufa, lehullott a földre – kigyózó vörös folt a sötétségben.

– Azóta elgondoltam már, mily rettentő hiányosan voltam felszerelve kutató utamra. Mikor utra keltem az időgépen, azzal a képtelen föltevéssel indultam el, hogy a jövendő emberei bizonyára végtelenül fölöttünk állanak minden tekintetben. Fegyvertelenül mentem, orvosszerek, füstölni való nélkül – néha-néha rettenetesen gyötört a dohány hiánya! – sőt gyufa sem volt nálam elegendő. Legalább kézi fotografáló gépet vittem volna magammal! Megörökíthettem volna egy pillanat alatt a földalatti világ képét, s azután tanulmányozhattam volna kedvem szerint. De amint ott álltam, nem volt egyebem, mint természetadta fegyverzetem és hatalmam: kezem, lábam és fogam, s ezeken kivül volt még négy szál épen maradt gyufám.

– Féltem folytatni utamat a gépezetek között a sötétben, s azt is csak a legutolsó gyufa fényénél vettem észre, hogy gyufaskatulyám tartalma vége felé jár. Addig a perczig eszembe sem jutott, hogy jó volna a gyufával gazdálkodni, s gyufámnak csaknem a felét arra pazaroltam, hogy mulattassam a föld felettieket, akiknek ujság volt a tűz. Akkor, amint mondtam, nem volt már csak négy gyufám, s mialatt ott álltam a sötétben, egy kéz érintette meg kezemet, vékony ujjak tapogatták végig arczomat s különös kellemetlen szag hatolt orromba. Mintha egész csoport ocsmány kis teremtés lélekzetét hallottam volna magam körül. Éreztem, hogy a gyufaskatulyát gyöngéden ránczigálták kezemben, hátulról pedig meg-megrántották kabátomat. Ki sem mondhatom, mily kellemetlen érzés volt, amint e láthatatlan teremtések tanulmányoztak. Hirtelen éles valósággá vált bennem ott a sötétben az a tudat, hogy sejtelmem sincs róla, mik ezek a lények, hogyan gondolkoznak, mit akarnak. Rájuk kiáltottam torkom szakadtából. Egy pillanatra hátráltak, de azután csakhamar ugy éreztem, hogy újra közelednek hozzám. Egyre merészebben kezdtek tapogatni, különös hangokat susogva egymásnak.

Összerázkódtam s ujra fölkiáltottam, de még kevesebb eredménynyel. Nem vették nagyon komolyan a kiáltást s furcsa nevető zsivajjal estek ujra nekem.

– Bevallom, hogy rettenetes félelem fogott el. Elhatároztam, hogy gyufát gyujtok s a fény védelme alatt menekülök. Meg is tettem s a zsebemből előrántott papirdarabbal erősítve a gyufa lobogását, szerencsésen visszavonultam a szűk alagutba. De alig értem be ide, a papiros elégett s a sötétben hallottam a morlockokat, amint utánam siettek, zizegve, mint lombok között a szél s kopogva, mint az esőcseppek.

– Egy pillanat sem telt bele, már egy csomó kéz kapaszkodott belém, még pedig félreérthetetlenül azzal a szándékkal, hogy visszafelé huzzon. Meggyujtottam a második szál gyufát s elvakult arczukba lobogtattam. El sem képzelhetitek, mily undorító, emberietlen látvány volt, – azok a sápadt, áll nélkül való arczok és azok a nagy, pilla nélküli, piszkos vörös szemek! – amint elvakultan, riadozva rám meredeztek. De annyit mondhatok, hogy nem álltam meg nézegetni őket, hanem hátráltam tovább s amint második gyufám tövig égett, meggyujtottam a harmadikat. Ez is csaknem végig égett, mire az aknába torkolló nyiláshoz értem. A nyilás szélén lefeküdtem, mert a nagy szivattyunak felhangzó zubogása elszédített. Azután tapogatni kezdtem a kiugró kampókat, de egyszerre csak belekapaszkodtak hátulról lábamba s elkezdtek ránczigálni erőszakosan visszafelé. Meggyujtottam utolsó gyufámat… kiégett feltartózhatatlanul. De ekkor rajta volt már kezem a kiálló fokokon; erős rántással kiszabadítottam magamat a morlockok karmaiból s elkezdtem gyorsan felfelé mászni az aknában. A morlockok megálltak alattam s kimeresztett szemmel bámultak utánam a magasba. Csak egyetlen kis törpe követett egy darabra fölfelé is s kis hija, hogy kezében nem maradt a csizmám diadaljelül.

– Végtelen hosszunak tetszett az út, amint fölfelé kapaszkodtam. Az utolsó harmincz-negyven lábon át rettentő émelygés fogott el. Csak a legnagyobb ügygyel-bajjal birtam megfogódzni. A legutolsó pár yardon szörnyű küzdelmet folytattam gyöngeségemmel. Fejem elszédült és szinte éreztem már a zuhanást. De azért végre valahogyan kijutottam a kút nyilásán s kitámolyogtam a romhalmazból a vakító napvilágra. Arczra vágódtam. Édes, tiszta illata volt még a sárnak is. Emlékszem, hogy Weena kezemet és fülemet csókolgatta s hallottam egy csoport eloi hangját magam körül. De aztán egy időre elvesztettem eszméletemet.

X.
Éjjel.

– Valósággal úgy tetszett, mintha helyzetem rosszabbodott volna. Eddigelé, ha az időgép elveszésének gyötrelmes éjszakájától eltekintünk, az a remény tartotta bennem a lelket, hogy végre mégis csak megmenekülök. De most megzavarták ezt a reményemet az uj fölfedezések. Eddigelé úgy gondoltam, hogy csupán az apró emberkék gyermekes együgyüsége gördít elém akadályokat s valami ismeretlen erő, amelyet azonban, amint megismerem, le is győztem. Most pedig teljesen uj elemre bukkantam az undorító morlockokban – valami emberietlen, ellenséges elemre. Ösztönszerűen utáltam őket. Eddig úgy voltam, mint az, aki árokba zuhant, s azon jár az esze, hogy szabadulhatna az árokból. Most pedig úgy voltam, mint a csapdába került vad, amelyre lecsap az ellensége nemsokára.

– Ha megmondom, milyen ellenségtől féltem, elcsodálkoztok. Ez az ellenség az uj hold sötétsége volt. Weena verte belém ezt a félelmet nehány eleinte érthetetlennek látszó megjegyzésével a fekete éjszakákról. De most nem volt már nehéz kitalálnom, mit jelenthetnek a közelgő fekete éjszakák. A hold fogyóban volt: a sötétség hosszabbra nyult minden éjszaka. Most már legalább megértettem valahogy azt is, miért félnek az apró földfelettiek a sötétségtől. Homályosan sejtettem annyit, hogy a morlockok valami ocsmány gyalázatosságot követhetnek el az uj hold leple alatt. Teljes bizonyossággal éreztem, hogy második hipotézisem messze esik a valóságtól. Lehet, hogy a földfeletti nép valamikor kiváltságos arisztokraczia volt, amelyet gépiesen szolgáltak a morlockok; de ez már nagyon régen lehetett. Az a két faj, amelyre az emberiség a fejlődés során szétvált, teljesen uj viszony felé haladt vagy talán oda is érkezett már. Az eloik elhanyatlottak, mint a karolingi királyok, szépségük merő gyöngeség volt. Puszta szokásból övék volt még a föld, mivel a morlockokra nézve, kik számlálhatatlan nemzedéken keresztül föld alatt éltek, a föld napfényes felszine elviselhetetlenné vált. S a morlockok készítették ruháikat – okoskodtam tovább, – ők gondoskodtak megszokott szükségleteikről, talán a szolgaság idejéből eredő régi szokás kényszerüsége következtében. Olyanformán, mint ahogy az álldogáló ló kapál a lábával vagy mint ahogy az ember puszta kedvtelésből gyilkolja az állatokat: mivel hajdani, most már megszünt szükségletek emlékeként megmaradt a szervezet erre való hajlandósága. De a régi rend nyilvánvalóan nagyrészt már megváltozott. A gyöngéd emberkék nemezise gyorsan közeledett. Emberöltőkkel előbb, ezernyi emberöltő előtt kiüzte az ember testvérét a kényelem és a napfény országából. S ez a testvér visszatérőben volt most – megváltozva.

– Az eloik elkezdték már megtanúlni újra a régi leczkét. Kezdtek már megismerkedni újra a félelemmel. S egyszerre csak eszembe jutott annak a lakomának az emléke, amelyet a földalatti világban láttam. Különös módon támadt fel bennem ez az emlékkép; nem elmélkedésem folyama elevenítette fel, úgy volt inkább, mintha kivülről dobták volna belém kérdés alakjában. Azon voltam, hogy visszaidézzem emlékezetembe a földalatti asztalra rakott eledel alakját. Csak határozatlanúl emlékeztem, de mintha valami ismerős dolog lett volna. De hogy mi volt, azt nem tudtam még akkor megmondani.

– De végre is, bármily gyámoltalanok voltak is apró emberkéim titokzatos félelmökkel szemben, én nem osztoztam gyámoltalanságukban. Én ebből a korból érkeztem közéjük, az emberi faj emez első nagyobb fejlődési korszakából, mikor a félelem nem hat bénitóan s a titokzatosság elvesztette ijesztő hatását. Én legalább védekezni akartam. További késlekedés nélkül elhatároztam, hogy szert teszek fegyverekre s valami erősségre, melyben nyugodtan alhatom. Ha ez a menedékem megvan, akkor erről az alapról bátran a szemébe nézhetek ennek a furcsa világnak azzal az önbizalommal, melyet elvesztettem, mikor megtudtam, minő teremtmények kényének vagyok kitéve minden éjszaka. Éreztem, hogy nem tudok többet aludni addig, míg fekvőhelyem biztosságban nem lesz tőlük. Borzalommal összerázkódtam, ha elgondoltam, hogy már eddig is mennyire tanúlmányozhattak.

– Egész délután ide-oda sétáltam a Themze völgyében, de nem találtam semmi olyat, ami megközelíthetetlennek látszott volna. Minden épület, minden fa, olyan volt, hogy oly ügyes kúszók, aminők kútaikról itélve a morlockok voltak, játszva megmászhatták. Majd eszembe jutott a zöld porczellán-palota magas oromzata s falainak sima ragyogása; s estefelé Weenát mint egy kis gyereket vállamra véve, elindúltam délnyugatra felfelé a dombokon. Úgy számítottam, hogy a palota hét-nyolcz mértföldnyire van, pedig lehetett vagy tizennyolcz mértföldnyire. Először ködös, nedves délután láttam a palotát, mikor minden távolság csalóka módra kisebbnek tetszik. Emellett lógott már az egyik czipőm sarka s a talpából kiállt egy szeg úgy, hogy valósággal megsántúltam. Kényelmes öreg házi czipő volt ugyanis a lábamon. Jóval napnyugta után volt már, mikor megláttam a palotát, körvonalai feketén meredeztek az égboltozat sápadt sárgaságában.

– Weena eleinte rettentően örült annak, hogy hordozom; de nemsokára lekivánkozott vállamról, s oldalam mellett szaladt tovább. Időnkint el-elszökkent mellőlem jobbra-balra, hogy virágot tépjen, s azután zsebembe gyömöszölte. Megtömte minden zsebemet, de végre arra a következtetésre jutott, hogy zsebeim kissé excentrikus vázák virágdiszítésre, mert az bizonyos, hogy erre a czélra használta őket. De ez eszembe juttat valamit. Mikor átöltözködtem, ezt találtam a zsebemben…

Az időjáró szünetet tartott, zsebébe dugta kezét s letett a kis asztalra szó nélkül két hervadt virágot, melyek rendkivüli nagy, fehér mályvákhoz hasonlítottak. Azután folytatta az elbeszélést.

– Amint ráborúlt a világra az esteli csönd s mi még egyre folytattuk útunkat a domb tetejére Wimbledon felé, Weena elfáradt s visszakivánkozott a szürke kőházba. De én megmutattam neki a zöld porczellán-palota távoli ormait s iparkodtam megértetni vele, hogy menedéket keresünk az ő félelme elől.

– Ismeritek azt a nagy csöndességet, amely az esti szürkület előtt mindenre ráborúl. Még a szellő is elhallgat a fák között. Engem mindig várakozó hangulat száll meg az esteli nyugalom idején. Az égbolt tiszta volt, messze elnyúlt s csak a távol alkonyatban tarkitotta egy pár vízszintes sáv. Ez éjszaka a várakozás érzete erősebb volt bennem a félelemnél. Abban a nyugalmas félhomályban érzékeim szinte természetfölötti módon megélesedtek. Mintha éreztem volna még azt is, hogy talpam alatt üres a föld. Szinte láttam, amint a morlockok ide-oda járnak hangyabolyaikban a föld mélyében s várják, hogy besötétedjék. Izgatottságomban azt képzeltem, hogy benyomulásomat barlangjaikba úgy fogják fel, mint hadüzenetet. De mért is vették el időgépemet?

– Igy folytattuk útunkat a csöndességben, s a szürkület lassan átolvadt az éjszakába. A távolság tiszta kéksége fakóra vált, s egymás után felbukkantak a csillagok. A föld elsötétedett, a fák megfeketedtek. Weenát félelem és fáradtság fogta el. Karomba vettem, beszélgettem hozzá, dédelgettem. Amint egyre jobban sötétedett, átölelte nyakamat, lehunyta szemét, s vállamhoz szorította kis arczocskáját. Igy mentünk le egy hosszú lejtőn a völgybe, ahol a sötétben csaknem beleléptem egy kis folyóba. Átgázoltam rajta, s felballagtam a völgy túlsó oldalára, elhaladva egy csomó hálóépület, s egy szobor mellett, amely Faunt vagy valami efféle alakot ábrázolt. A szobor feje le volt törve. A völgy lejtőjét csupa ákáczfa borította. Mindeddig nyomát sem láttam a morlockoknak, de még kora éjszaka volt s a hold keltéig hátra voltak még a legsötétebb órák.

– A legközelebbi domb tetejéről láttam, hogy sűrű erdő terül el előttem. Feketesége messzire elnyúlt. Habozva megálltam. Sem jobbra, sem balra nem láttam végét. Nagyon fáradt voltam, különösen kisebesedett lábam sajgott. Amint megálltam, Weenát óvatosan letettem a vállamról, s leültem a pázsitra.

– Nem láttam már sehol a zöld porczellán-palotát s nem tudtam bizonyosan, jó irányban járok-e. Belepillantottam az erdő sürűjébe, s elgondolkoztam, mit rejthet magában. Az ágak sürű tömkelegébe bizonyára a csillagok fénye sem hatolt be. Azután ha más veszedelem nem is leselkedett a rengetegben, gyökerek és fatörzsek mindenesetre voltak benne, amelyekben felbukhattunk vagy elvágódhattunk volna. E mellett a nap izgalmaiba bele is fáradtam rettenetesen. Elhatároztam tehát, hogy nem vágok neki az erdőnek, hanem a szabad dombtetőn töltöm az éjszakát.

– Weena nagy örömömre mélyen aludt. Beburkoltam ujjasomba s letelepedtem mellé, hogy viraszszak, mig föl nem kel a hold. A domboldal nyugodt volt és elhagyott, de az erdő feketeségéből olykor-olykor élő lények mozdulása hallatszott. Fölöttem csillagok tündököltek a tiszta, derült éjszakában. Csillogásukban volt valami baráti vigasztalás. A régi konstellácziók eltüntek az égboltozatról: az a lassu mozgás, amelyet századok során alig lehet észrevenni, régen ismeretlen uj csoportozatokba rendezte el a csillagokat. De a tejut még mindig a régi foszlányos, csillagporral telehintett lobogó volt. Délfelé, ha ugyan jól tájékozódtam, ragyogó vörös fényű uj csillagot láttam: tündöklőbb volt sokkal, mint a mi zöld Sziriuszunk. És a számtalan sziporkázó fénypont között egyetlen fényes bolygó ragyogott szeliden, állhatatosan, mint valami régi jóbarát arcza.

– Amint a csillagokra néztem, egyszerre csak eltörpült minden bajom s a földi élet minden nyomorusága. Mérhetetlen távolságukra gondoltam s arra a mozgásra, amely ellenállhatatlanul ragadja őket az ismeretlen multból az ismeretlen jövendőbe. A napéjegyennek százados előnyomulására gondoltam, arra a körmozgásra, melyet a föld tengelye végez. S ez a hallgatag mozgás összesen negyvenszer ismétlődött csak azalatt a száz meg százezer esztendő alatt, amelyen keresztülutaztam. S mig ez a néhány mozgás történt, az alatt minden tevékenység, minden hagyomány, a földi szervezetek komplexuma, a nemzetek, a nyelvek, az irodalmak, a törekvések, sőt annak az embernek, amelyet én ismertem, még az emlékezete is elveszett, kipusztult nyomtalanul. S helyébe támadtak ezek a törékeny teremtések, akik hatalmas elődeiknek emlékét sem őrizték meg s támadtak azok a fehér valamik, akik rémületet oltottak belém. Majd eszembe jutott az a nagy félelem, amely a két fajt egymástól elválasztja s ekkor hirtelen megborzadva, először ötlött elmémbe világosan az a gondolat, mi lehetett az az eledel, amit láttam. De ez a gondolat túlságosan borzalmas volt! Rátekintettem a kis Weenára, aki ott aludt mellettem, arczára, amely fehér volt és szeliden csillogott, mint a magasban a csillagok s kivertem fejemből nyomban azt a gondolatot.

– Azon a hosszu éjszakán iparkodtam gondolataimat, amennyire csak tellett tőlem, távol tartani a morlockoktól. Azzal töltöttem az időt, hogy az égboltozat uj bonyodalmában keresgéltem nyomait a régi konstelláczióknak. Az égbolt, kivéve valami ködös felhődarabfélét, nagyon tiszta volt. Néha-néha valószinüleg el is szundikáltam. Végre hosszu virasztásom után derengeni kezdett a keleti égboltozat, mintha valami szintelen tűz verődött volna vissza rajta s feltünt a hold vékony sarlója, fehéren, sorvadozva. S nyomában azonnal, lebirva, elfojtva a holdat, megérkezett a hajnal, eleinte sápadtan, majd pirosodva, meleget hozva. Morlockok egész éjszaka nem közeledtek hozzánk. Nyomukat sem láttam a domb tetején. Az ujuló nap felébresztette önbizalmamat és csakhamar szinte úgy tetszett, hogy félelmem oktalan volt. Felálltam s ekkor éreztem csak, hogy lábam, amelyen a rossz sarku czipő volt, bokában megdagadt s talpam sajog. Ujra leültem hát, lehuztam mind a két czipőmet s elhajítottam.

– Felébresztettem Weenát s bementünk az erdőbe, amelynek kellemes zöldjében nyoma sem volt az éjszakai ijesztő feketeségnek. Találtunk benne gyümölcsöt is s lecsillapítottuk éhségünket. Nemsokára találkoztunk egy csomó apró emberkével, akik nevetgéltek, tánczoltak a napfényben, mintha az, amit éjszakának mondunk, nem is volna a természetben. S ekkor ujra eszembe jutott az a hus, amit láttam. Most már bizonyosan tudtam, mi volt, és szivem mélyéből szánni kezdtem azt az utolsó gyönge kis patakot, ami az emberiség hatalmas folyamából megmaradt. Világos volt előttem, hogy az emberi hanyatlás hosszu korszakában a morlockok tápláléka valamikor nagyon összezsugorodott. Talán patkányokból s más eféle férgekből éltek. Ma is sokkal kevésbbé válogatós az ember a táplálékában, mint hajdanta volt, sokkal kevésbbé, mint bármelyik majom. Előítélete az emberi hússal szemben nem természete mélyén gyökerező ösztön. És igy az embereknek emez emberietlen fiai…! Igyekeztem tudományos szempontból vizsgálni a dolgot. Bizonyos, hogy sokkal kevésbbé emberek és sokkal távolabb esnek tőlünk, mint három-négyezer év előtti emberevő őseink. S az értelem, amely a dolgoknak ezt a rendjét elviselhetetlenné tette volna, megszünt. Miért bántana a dolog? Hiszen ezek az eloik tulajdonképpen nem is egyebek, mint hizlalt barmok, amelyeket a morlockok hangyafajtája tenyészt a maga számára. S mig így tépelődtem, a kis Weena ott tánczolt vigan mellettem!

– Majd, hogy meneküljek a borzalomtól, mely önkéntelenül elfogott, megpróbáltam olybá venni a dolgot, mint az emberi önzés szigoru büntetését. Az ember nem törődött azzal, hogy kényelmét és gyönyöreit embertársának verejtékén vásárolja meg, a kényszerűség jelszavát hangoztatta kifogásul s az idők teljével végre ránehezedett saját magára is a kényszerűség. Még arra is ráfanyalodtam, hogy, mint Carlyle, gúnyolni próbáltam ezt a nyomorult, hanyatlásnak indult arisztokracziát, de azért lehetetlen volt elmémet megnyugtatnom. Bármily mélyre sülyedt is értelmi képességük, az eloik mégis csak sokkal inkább emberek maradtak, semhogy számot ne tarthattak volna rokonszenvemre, s akaratom ellenére osztályosává lettem hanyatlásuknak és félelmüknek.

– Akkortájt nagyon határozatlan gondolataim voltak még csak arról, amit tenni fogok. Mindenekelőtt biztos menedékhelyet kellett találnom s rajta kellett lennem, hogy valahogyan szert tegyek ércz- vagy kőfegyverekre. Ezekre volt szükségem legelőször. Azután reméltem, hogy szerzek majd valahogyan tüzet, hogy legyen fegyverül a kezem ügyében valami fáklya, mert azt már tudtam, hogy ez a leghatásosabb eszköz a morlockok ellen. Azután ki kellett eszelnem valami utat-módot arra, hogy a fehér szfinx alatt levő bronzajtókat betörhessem. Valami faltörő-eszközön törtem a fejem. Az a meggyőződésem volt, hogy ha bemehetek ezen az ajtón s vihetek magamnak világító fáklyát, ráakadok az időgépre s megmenekülök. Azt sehogy sem tudtam elképzelni, hogy a morlockoknak lett volna ahoz való erejük, hogy a gépet messzire elvigyék. Föltettem magamban azt is, hogy Weenát elhozom magammal a mi korunkba. S efféle terveket forgatva fejemben, folytattam utamat Weenával afelé az épület felé, amelyet képzeletemben lakóhelyünkül szemeltem ki.