XI.
A zöld porczellán-palota.
– Dél felé járt az idő, mikor a zöld porczellán-palotához közeledtünk. A palota elhagyatott volt és romladozó. Ablakaiban csak töredezett darabkák maradtak meg az üvegből s a megrongált érczoromzatról egész rétegekben levált már a zöld burkolat. Nagyon magasan épült, pázsitos fensikon. Mielőtt beléptem az épületbe, északkelet felé tekintettem s meglepetve láttam, hogy ott ahol Wandsworthnak vagy Batterseanek kellett valamikor lennie, széles torkolat vagy inkább öböl van. Az jutott ekkor eszembe, bár azután nem gondolkoztam tovább a dolgon, mi történhetett vagy mi történhetik a tengerben élő lényekkel?
– Mikor megvizsgáltam, kitünt, hogy a palota csakugyan porczellánból épült, s homlokzatán ismeretlen betűkből feliratot vettem észre. Elég bolondul azt gondoltam, hogy talán Weena segitségével megfejthetem a felírást, de hamarosan megtudtam, hogy az irásnak a puszta gondolata sem fordult meg soha kis agyvelejében. Azt hiszem, egyáltalán véve sokkal emberibbnek tartottam a kis Weenát, mint valójában volt, talán azért, mivel kedélyében oly sok emberi vonást találtam.
– A kapu hatalmas szárnyai nyitva álltak, s össze voltak töredezve. Belépve, a megszokott csarnok helyett hosszu folyosóba jutottunk, amelybe számos oldalablakon hatolt be a világosság. Első gondolatom az volt, hogy muzeumba jutottunk.
– A cseréppel kirakott padozatot vastag porréteg borította, s ugyanilyen szürke takaró vonta be a legváltozatosabb dolgok gazdag gyüjteményét. Majd észrevettem, hogy a terem közepén valami óriás csontváz alsó része van elhelyezve. Furcsa rideg látvány volt. A ferde lábakról megállapítottam, hogy valami a megatheriumhoz hasonló kipusztult lény lehetett. A koponya a felső csontokkal mellette hevert a földön a vastag porban s egy helyütt, a hol a mennyezet hasadékán behullhatott az eső, mélyen ki volt vájva az egész csontváz. Távolabb a folyosón egy brontosaurus hatalmas csontváza volt. Jól sejtettem, hogy muzeumba jutottam. Közelebb menve az oldalfalhoz, ferde állványokra bukkantam s mikor a vastag porréteget elsöpörtem, észrevettem a mi korunk ismert üvegszekrényeit is. Bizonyos, hogy légmentesen voltak elzárva, mert tartalmuk jórésze szépen megmaradt.
– Nyilvánvaló volt, hogy South Kensington végső napjainak romjai közé jutottunk! Itt bizonyára a muzeum őslénytani tára volt, melyben mindenesetre nagyon gazdag gyüjteménye volt az ásatag állatoknak, bár az enyészet elkerülhetetlen folyamata, amelyet egy időre sikerült megakadályozni, s amely a baktériumok és a gombák kiölése következtében erejének kilenczvenkilenczedrészét elvesztette, végtelen lassan, de végtelen biztosan emésztette a gyüjtemény összes kincseit. Néhol ott volt a nyoma kis emberkéimnek is a ritka ásatagok között, amelyek összetördelőztek és elfoszladoztak a támasztó sodronycsövek fölött. S itt-ott, ha jól sejtettem, a morlockok merészen kimozdították helyükből a szekrényeket is. A folyosón még csend uralkodott. A vastag porrétegben eltompult lépteink zaja is. Weena, aki egy ideig megállt bámulni az egyik szekrény üvegfenekén levő tengeri sünt, mialatt szerteszét nézegettem, hirtelen mellettem termett s megállt, nyugodtan megfogva kezemet.
– Eleinte annyira meglepett egy értelmes korszaknak ez az ősrégi emléke, hogy nem is gondoltam rá, mi mindenre nyujthat alkalmat ez a gazdag lelet. Egy ideig szinte megfeledkeztem még az időgépről is.
Tovább vizsgálódva rövid másik folyosóba jutottunk, mely az elsőt keresztezte. Ugy látszik, ebben ásványtár volt, s amint megláttam egy kéntömböt, rögtön a lőporra gondoltam. De sehogy sem tudtam salétromot, vagy valami salétromos sót találni. A mineralogiában nem vagyok specialista s ezért csakhamar tovább folytattam utamat egy romladozófélben levő oldalfolyosóban, mely párhuzamosan futott azzal a csarnokkal, melybe legelőször beléptem. Ez nyilvánvalóan a természetrajzi tár volt, de a benne levő gyüjtemény réges-régen a felismerhetetlenségig elváltozott. Ránczos, fekete csomók, melyek egykor kitömött állatok lehettek; kiszáradt mumiák a hajdanta spirituszszal telt, de most már üres korsókban; barna porhalmok kipusztult növények emlékekép: ez volt minden! Ezután egy valósággal kolosszális méretű folyosóba értünk, mely azonban nagyon rosszul volt megvilágítva. Arról a végéről, ahol belejutottunk, szelid lejtéssel futott lefelé. Egyenlő távolságokban fehér gömbök lógtak alá mennyezetéről (legnagyobb részük hasadozott, töredezett volt), jeléül annak, hogy a folyosót eredetileg is mesterséges uton világitották. Itt már inkább elememben voltam, mert jobbra-balra hatalmas géptömegek nyultak a magasba. Mind nagyon meg volt rongálva, sok össze-vissza volt törve, de volt egy pár szép, teljes gép is közöttük. Arra gondoltam, hogyha szerkezetökkel megismerkedem, szert teszek oly erőre, amelyet eredménynyel felhasználhatók a morlockok ellen.
– Egyszerre csak mellettem termett Weena. De oly egyszerre, hogy szinte megijesztett. Ha ez nem történik, talán észre sem vettem volna, hogy a folyosó mindvégig lejtős volt. Az a vége, ahol beléptem, egészen a föld szine fölött volt, s néhány hasadékszerű ablakon nyert világosságot. De amint tovább haladtunk a folyosón, a föld egyre közelebb jutott ezekhez az ablakokhoz, ugy hogy a vége felé valósággal nem volt egyéb a folyosó, mint egy üreg, amelynek peremén keskeny vonalban szürődött keresztűl a nap fénye. Már jó előre jutottam a folyosóban, tapogatva a gépeket, s annyira elmerültem a vizsgálódásba, hogy a fény fokozatos gyöngülését észre sem vettem, mig Weena egyre növekvő félelme rá nem vonta figyelmemet. Ekkor észrevettem, hogy a folyosó egyre lejtősebb lesz s végül sűrű sötétségbe vesz bele. Megálltam, s körülnézve, láttam, hogy a porréteg is vékonyabb s nem oly egyenletes, mint a folyosó elején volt.
– Közelebb a sötétséghez pedig úgy látszott, hogy számos keskeny kis lábnyom van benne. Erre hirtelen megelevenedett bennem az az érzés, hogy a morlockok közvetetlen közelünkben vannak. S ekkor lejebb a folyosó távoli sötétségében sajátságos topogást hallottam s ugyanazt a különös zajt, amelyet ismertem már a kút mélyéből.
– Kézen fogtam Weenát. Majd hirtelen gondolattól megkapatva, eleresztettem Weena kezét s odafordultam egy géphez, melyről egy emelőrudféle nyult ki. Felkapaszkodtam az állványra s megragadva az emelő rudat, teljes erőmből lefelé kezdtem húzni. Egyszerre csak Weena, akit az oldalfolyosó közepén hagytam, siránkozni kezdett. Nagyon pontosan ítéltem meg az emelőrúd erejét, mert a rúd egy percznyi erőfeszítés után letört s mire visszamentem Weenához, oly dorong volt a kezemben, amely nagyon is elég volt bármely morlock koponyájának, akivel esetleg találkozhattam. Neki is indultam volna egyenesen a folyosó sötétségének s lemészároltam volna azokat a fenevadakat, akik ott mozgolódtak, de nem volt szivem Weenát magára hagyni, aztán meg arról is meg voltam győződve, hogyha nekilátok vérszomjam csillapításának, könnyen időgépem vallhatja a kárát.
– Nos tehát, félkezemben a vasdoronggal, félkezemben Weenával visszaindultam, ki ebből a folyosóból s beléptem egy másikba, egy még tágasabba, amely első pillanatra rongyos zászlókkal teleaggatott katonai kápolnára emlékeztetett. De csakhamar láttam, hogy a barna megszenesedett rongycsomók, amelyek oldalfalain fityegtek, elpusztult könyvek maradványai voltak. Réges-régen darabokra foszladoztak már ezek a könyvek s a nyomtatásnak nyoma sem maradt meg rajtuk. De itt-ott meggörbült táblák és töredezett ércz-lapok voltak, amelyek ékes némasággal hirdették a könyvek történetét…
– Majd szűk lépcsőhöz értünk, mely ujabb folyosóra vezetett, hol valamikor a technikai vegyészet osztálya lehetett. Ide érve nagyban kezdtem bizakodni, hogy hasznos fölfedezésekre lesz alkalmam. Kivéve az egyik szögletet, ahol a mennyezet beroskadt, ez a folyosó ép állapotban maradt meg. Mohó kiváncsisággal léptem oda minden egyes feltöretlen szekrényhez. S végre egyikben, amely kétségkivül légmentesen volt elzárva, egy skatulya gyufát találtam. Mondhatatlan kiváncsisággal próbáltam meg a gyufákat. Pompásan égtek. Még csak át sem nedvesedtek. Odafordultam Weenához.
– Tánczolj! – kiáltottam rá az eloik nyelvén, – mert most már csakugyan van fegyverem azok ellen a borzalmas teremtések ellen, akiktől félünk.
– S erre ott, az elhagyatott muzeumban, a vastag, puha porszőnyeg fölött, Weenának rengeteg örömére, eljártam ünnepiesen egy bonyolult tánczot, fütyörészve oly vigan, amint tőlem tellett, a The Land of the Leal melódiáját. Részben szerény kánkánt jártam, részben andalgót, részben körtánczot, részben eredeti mozdulatokat is kevertem tánczomba. Hiszen tudjátok, hogy természetemnél fogva meglehetősen találékony ember vagyok.
– Ha elgondolom, elég különös dolog, hogy ez a skatulya gyufa annyi beláthatatlan esztendőn keresztül megmenekült az enyészettől. De bármint volt, rám nézve óriási szerencse volt, hogy így esett.
– Azonban, különösnek elég különös, találtam ennél még váratlanabb dolgot is: kámfort. Lepecsételt korsóban akadtam rá, melyet annak idején, azt hiszem tiszta véletlenségből, valósággal légmentesen pecsételtek le. Eleinte azt hittem, hogy finom viaszk s hogy megbizonyosodjam, óvatosan széttörtem az üvegedényt; de szaga félreismerhetetlenül rávallott a kámforra. Ez az illó anyag véletlenül megmenekült az általános pusztulásból talán több százezer esztendőn keresztül. Már-már eldobtam, de egyszerre eszembe jutott, hogy gyulékony és ragyogó lánggal ég, egyszóval, hogy kitünően beválik gyertyának s igy aztán zsebembe dugtam. Robbanó anyagokat nem találtam, sem olyasmit, mely alkalmas lehetett volna a bronzajtók betörésére. A vas emelőrúd volt a legmegfelelőbb eszköz, amire rábukkantam. De azért nagy önbizalommal távoztam ebből a folyosóból.
– Nem mondhatom el most nektek az egész hosszu délutánnak a történetét. Nagy megerőltetésembe kerülne most visszaidézni emlékezetembe vizsgálódásaim részleteit s elbeszélni mindent a maga helyén. Emlékezem egy hosszu folyosóra, mely tele volt megrozsdásodott fegyverrakásokkal. Ebben a folyosóban sokáig haboztam, mit vigyek magammal: emelőrudamat, bárdot vagy kardot?
– Valamennyit nem vihettem el s végre úgy gondoltam, hogy a bronzajtók betörésére legalkalmasabb lesz a vasrúd.
– Számtalan puska, pisztoly és karabély volt a folyosóban. A legtöbb nem volt már egyéb, mint merő rozsda, de volt egy csomó fegyver, mely valami új érczből készült s még csaknem egészen ép maradt. De a töltések és a lőpor bizonyára réges-régen porrá rothadozott. Az egyik szöglet össze-vissza volt töredezve s meg volt szenesedve. Valószinű, hogy az ott fölhalmozott anyagok valamikor fölrobbantak.
– Egy másik helyütt nagy bálvány-gyüjteményre akadtam. Volt ott polinéziai, mexikói, főnicziai, egy szóval a föld minden részéből való bálvány, amit csak elgondolhattam. S itt ellenállhatatlan vágyamnak engedve, ráirtam a nevemet egy Dél-Amerikából való szteatit szörnyeteg orrára, mely különösen megragadta képzeletemet.
– Amint esteledni kezdett, csökkent érdeklődésem is. Folyosóról-folyosóra jártam a porban, a csendben és gyakran romok között. Sok helyütt csupa rozsda volt minden, vagy meg volt kövesedve, de itt-ott maradtak épebb tárgyak is. Egy helyütt hirtelen egy kis ónbánya modelljére akadtam s mellette tiszta véletlenségből fölfedeztem egy légmentesen elzárt üvegburában két dinamit-töltést! Felkiáltottam örömömben: Heuréka! s azután izgatottan összetörtem a burát. De akkor kétségeim támadtak. Habozni kezdtem. Majd kiszemelve egy kis oldalfolyosót, kisérletet tettem. Soha nagyobb csalódás nem ért még életemben, mint akkor, várakozva öt, tiz, tizenöt perczig a robbanásra, amely nem akart bekövetkezni. Utánzat volt az egész, amit rögtön sejthettem volna. Ha azonban nem így lett volna, komolyan azt hiszem, hogy nyomban elrohantam volna s levegőbe röpítem az egész szfinxet, a bronzajtókkal együtt s elvágom magam előtt végképp az útját annak (amint később megtudtam), hogy gépemet megtaláljam.
Ezután történt, azt hiszem, hogy egy kis nyilt udvarra jutottunk a palotában. Gyepes volt s volt benne három gyümölcsfa. Itt megpihentünk s jóizűen megebédeltünk. Alkonyat felé elkezdtem latolgatni helyzetünket. Közeledett az éjszaka s megközelíthetetlen buvóhelyet még mindig csak keresnem kellett. De ez most már nem nagyon aggasztott. Volt a kezem között oly valami, ami talán a lehető legjobb védelmi eszköz a morlockok ellen – volt gyufám! Aztán meg ott volt a zsebemben a kámfor is, ha esetleg lobogó lángra lett volna szükségem.
– Úgy gondoltam, az lesz a legokosabb, ha a szabadban töltjük az éjszakát s tűzzel védekezünk. Reggel pedig vissza kellett szereznem az időgépet. Erre a czélra eddigelé nem volt még egyebem a vasdorongnál. De most már, tudásban megszaporodva, egész más érzésekkel gondoltam a bronzajtókra. Eleinte ugyanis huzódoztam attól, hogy erővel törjek be rajtuk, főleg a mögöttük levő titokzatosság miatt. Az első pillanatban láttam, hogy nem tulságosan erős ajtók s azt reméltem, hogy vasrudam teljesen alkalmas lesz az ajtók bezúzására.
XII.
A sötétségben.
– Mikor a palotából kiléptünk, látszott még kissé a lenyugvó nap koronája a szemhatár peremén. Elhatároztam, hogy kora reggel ott kell lennem a szfinxnél s úgy terveztem, hogy mielőtt beáll az éjszaka, keresztül hatolok az erdőn, mely előtte való nap megakasztott utamban. Éjszaka oly messzire akartam menni, amennyire csak lehet s azután tüzet akartam rakni, hogy ennek a lángja mellett nyugodtan alhassunk. Útközben ami száraz ágat és füvet láttam, fölszedegettem s nemsokára megtelt a karom ezzel a gyujtóanyaggal. Így megrakva, lassabban haladtunk, mint terveztem s emellett Weena nagyon fáradt is volt. Magam is kezdtem érezni, hogy már régen nem aludtam. Így aztán az történt, hogy sötét éjszaka lett, mielőtt az erdőhöz értünk. Az erdő végén levő bozótos dombon Weena mindenáron meg akart állni, mert félt az előttünk tátongó sötétségtől; de engem bántott valami közelgő szerencsétlenség érzete s ahelyett, hogy éppen azért megálltam volna az erdő előtt, erővel is tovább haladtam. Két nap és két éjszaka nem aludtam már s nagyon lázas és ingerült voltam. Éreztem, hogy nyom el mindinkább az álom s hogy jelennek meg vele együtt a morlockok.
– Mialatt határozatlanul álldogáltunk az erdő előtt, hátunk mögött, a fekete bokrok közt, kiválva a bokrok sötétségéből, három kuporgó alakot vettem észre. Csupa bozót és magas fű volt körülöttünk minden s tartottam tőle, hogy észrevétlenül hozzánk férkőzhetnek. Az út keresztül az erdőn számításom szerint rövidebb volt valamivel egy mértföldnél. Ha keresztülhatolhatunk az erdőn fel a csupasz domboldalra, ugy gondoltam, mindenképpen biztosabb nyugvóhelyre tehetünk szert. Gondoltam, hogy gyufával és kámforral megvilágíthatom utunkat az erdőn keresztül. De annyi bizonyos volt, hogy ha gyufákat akartam gyujtogatni, akkor el kellett hagynom valahol tüzelőfámat; le is tettem végre nagy habozgatás után. És ekkor az jutott eszembe, hogy barátainkat hátunk mögött alaposan meglephetem, ha meggyujtom a földre tett gyulékony anyagot. Később beláttam, micsoda borzalmas ostobaságot követtem el; de akkor csak az járt az eszemben, minő elmés módja lesz ez visszavonulásunk födözésének.
– Nem tudom, gondoltatok-e valaha arra, mi az, ha lángnyelv van valahol, ahol ember nincsen jelen s az éghajlat mérsékelt. A nap melege ritkán oly erős, hogy gyujtson, még akkor sem, ha a harmatcseppekben meggyülemlik, ami olykor-olykor megesik a forróbb égövek alatt. A villám gyújthat ugyan és kormosíthat, de ritkán oka nagyterjedelmű tűznek. Az is előfordul, hogy az enyészetnek indult növényzet a rothadás melegében gőzölög, de ez csak a legritkább esetekben tör ki lángba. A hanyatlás eme korszakában még a tűzcsinálás módját is elfelejtették a földön. A vörös lángnyelvek játéka, amint nyaldosták a lerakott facsomót, teljesen uj látványosság volt Weenára nézve.
– Oda akart szaladni és játszani szeretett volna a tűzzel. Azt hiszem, bele is vetette volna magát a lángok közé, ha idejében vissza nem tartom. Felkaptam s bár alaposan ellenkezett, merészen nekivágtam vele együtt az erdőnek. A tűz fénye megvilágította egy darabon a gyalogösvényt. Amint nemsokára hátratekintettem, láttam a fák sűrűjén keresztül, hogy az égő facsomóról átcsapott a láng a szomszédos bokrokra s fölfelé a domboldalon félkörben terjedt a tűz egyre tovább a száraz gyepen.
– Nevettem a dolgon s azután ujra az előttem sötétlő fák felé fordultam. Iszonyú feketeség tátongott előttünk, s Weena görcsösen belém kapaszkodott. De amint hozzá szokott szemem a sötétséghez, annyi világosság még mindíg volt, hogy ki tudtam kerülni a fák törzseit. Feketeség borult ránk a magasból is, csak itt-ott tört át a fák között egy-egy darabka távoli sötétkék égboltozat. Nem gyujtottam meg egyetlen szál gyufát sem, mert egyik kezem sem volt szabad. Balkaromon kis Weenámat czipeltem, jobb kezemben pedig vasrudamat szorongattam.
– Jó ideig nem hallottam mást, csak a galyak recsegését lábam alatt, a szellő gyönge rezdülését a lombok között, lélekzésemet és fülem véredényeinek lüktetését. Majd egyszerre mintha topogás hallatszott volna körülöttem. Dühösen folytattam utamat. A topogás egyre tisztábban hallatszott, s nemsokára ugyanaz a furcsa zaj és hangegyveleg ütődött fülembe, amelyet a föld alatt hallottam volt. Bizonyos volt, hogy több morlock van a közelben, még pedig közvetlenül a hátam mögött. Csakugyan a következő pillanatban éreztem, hogy megrántják a kabátomat, s rögtön rá éreztem valamit a karomon is. Weena szörnyen megrázkódott, azután egészen elcsendesült.
– Ideje volt, hogy gyufát gyujtsak. De hogy ezt megtehessem, Weenát le kellett tennem a földre. Le is tettem, s mialatt zsebemben kotorásztam, nagy küzdelem támadt a sötétségben lábam körül. Weena teljesen néma volt, a morlockok pedig ugyanazokat a sajátságos gerleturbékoláshoz hasonló hangokat hallatták, amelyeket már ismertem. Kabátomba és hátamba is lágy kis kezek kapaszkodtak, sőt meg-megérintették nyakamat is.
– Majd serczegett a gyufa és világosság támadt. Lobogó fénye mellett láttam a morlockok fehér hátát, amint a fák közé menekültek. Gyorsan kirántottam a zsebemből egy csomó kámfort, s készültem, hogy amint gyufám kialvófélben lesz, meggyújtsam. Majd Weenára pillantottam.
– Arczczal a földre borúlva feküdt, lábamat átkulcsolva, mozdulatlanul. Hirtelen rémülettől megkapatva, föléje hajoltam. Mintha nem is lélekzett volna. Meggyújtottam a kámfort és ledobtam a földre. Amint szétvált, lángolni kezdett s visszaűzte a morlockokat és az árnyakat; letérdeltem s felemeltem Weenát. Hátunk mögött mozgolódás, mormogás hallatszott, mintha tele volna az erdő morlockokkal.
– Ugy látszott, hogy Weena elájult. Óvatosan vállamra fektettem s tovább akartam indulni, de ekkor szörnyű való tudatára jutottam. Mialatt a gyufákkal és Weenával foglalkoztam, többször megfordultam s most homályos sejtelmem sem volt róla, merre van az én gyalogösvényem; azt sem tudtam, nem megyek-e vissza a zöld porczellán palota felé. Kivert a hideg izzadság. Gyorsan el kellett szánnom magamat valamire. Elhatároztam, hogy tüzet rakok s tanyát ütök ott, ahol éppen voltunk. Letettem Weenát, aki még mindig mozdulatlan volt, egy kis gyepes mélyedésbe, s azután, mivel az első csomó kámfor már kezdett kialudni, elkezdtem gyorsan ágakat és lombokat szedni. Itt-ott a morlockok szeme csillogott rám a sötétségből, mint a karbunkulus.
– A kámfor utolsót lobbant, azután kialudt. Gyufát gyújtottam s ekközben két fehér alak, amely Weenához közeledett volt, gyors iramodással szaladt visszafelé. Az egyik úgy megvadult a világosságtól, hogy egyenesen nekem szaladt; éreztem, amint öklöm csapása alatt csontjai összetörtek. Rémült ordítást hallatott, támolygott egy darabig s azután összerogyott. Meggyujtottam egy másik darab kámfort s folytattam a tüzelőanyag gyüjtését. Egyszerre csak észrevettem, mennyire szárazak fölöttem a falombok. Mióta ugyanis az időgépen megérkeztem, tehát körülbelül egy hét óta, egy csöpp eső nem volt. Igy aztán, ahelyett, hogy ide-oda járjak a fák között a lehullott galyakért, egyet-egyet ugrottam s egész ágakat lerántottam. Csakhamar fojtós, füstös lánggal lobogott a zöld fa és a száraz ágak, s kimélhettem kámforomat. Ezután odafordultam, ahol Weena feküdt a vasdorong mellett. Megpróbáltam minden tőlem telhetőt, hogy életet öntsek belé, de Weena olyan maradt, mint a halott. Arról sem tudtam megbizonyosodni, lélekzett-e vagy nem.
– Egyszerre csak felém csapott a tüz füstje s hirtelen elbágyasztott. E mellett tele volt a levegő a kámfor gőzével is. A tüzet vagy egy óráig nem kellett éleszteni. A nagy erőfeszitésbe szörnyen bele is fáradtam, leültem tehát. Az erdő mélyéből is altató zümmögés hallatszott, amelynek eredetét nem értettem.
– Egy pillanatra mintha elbóbiskoltam volna. Kinyitottam a szememet. De mély sötétség borult rám, és éreztem, hogy a morlockok rám tették kezüket. Kirántva magamat rámtapadó ujjaikból, gyorsan zsebembe nyultam a gyufaskatulyáért – de nem volt benne. A morlockok ujra megragadtak s szorongatni kezdtek. Egy pillanat mulva tudtam már, mi történt. Elaludtam, s ezalatt kialudt a tüzem, s ránehezedett lelkemre a halál keserűsége. Mintha az erdő égő fák szagával lett volna tele. Belekapaszkodtak nyakamba, hajamba, karjaimba s húzni kezdtek lefelé. Iszonyú volt ott a sötétben, amint éreztem, hogy nehezednek rám ezek a puha kis teremtések. Mintha valami óriási pók hálójába akadtam volna. Nem bírtam velük: lehuztak a földre. Egyszerre apró fogak kezdték harapdálni nyakamat. Fordultam egyet a földön s eközben ráakadt a kezem vasrudamra. Ez új erőt öntött belém. Talpra ugrottam, leráztam magamról az emberi patkányokat, s rövidre fogva a rudat, elkezdtem csapkodni vele oda, ahol azt hittem, hogy arczuk lehet. Éreztem, amint ütéseim alatt foszladozott a nedves hús, recsegett a csont, s egy pillanatra csakhamar megszabadultam.
– Az a különös mámor fogott el, amely rendes kisérője a kemény küzdelemnek. Tudtam, hogy Weenával együtt elvesztem, de elhatároztam, hogy drágán fizettetem meg a morlockokkal lakomájukat. Hátammal egy fának vetettem magam s a vasrudat körben forgattam magam előtt. A morlockok mozgolódása és kiabálása felverte az egész erdőt. Igy múlt el egy percz. Mintha hangjuk az ingerültség tetőpontjára emelkedett volna, mozdulataik pedig egyre gyorsabbak lettek volna. De annyira egyetlen egy sem közeledett hozzám, hogy vasrudam érhette volna. Ott álltam, belebámulva a sötétségbe. Majd hirtelen remélni kezdtem. Hátha a morlockok megijedtek? Alig gondoltam erre, különös dolog történt. Mintha a sötétség derengeni kezdett volna. Elmosódva látni kezdtem magam körül a morlockokat – három leterítve lábamnál feküdt – s csakhamar azt vettem észre, de nem akartam hinni szemeimnek, hogy a többiek futásnak eredtek s amint látszott, hátam mögül mint hömpölygő ár özönlöttek az előttem elnyúló erdőn keresztül. És hátuk nem fehérnek látszott már, hanem vörösesnek. Amint elbámészkodva álltam, kis vörös sziporka nyomult keresztül egy csillagfényes, nyiláson a lombok között s azután elenyészett. És ekkor egyszerre megéreztem az égő erdő szagát, az elhaló morajt, amely most már viharos recsegő zúgássá erősödött, a vörös fényt és a morlockok menekülését.
– Elmozdúltam a fától, melyhez háttal támaszkodtam, s hátratekintve, láttam a közeli fák fekete oszlopsora között az égő erdő lángolását. Majd Weenát kerestem; nem volt sehol. De a sistergés és ropogás hátam mögött, a robbanásszerű csattogások, mikor a tűz belekapott egy-egy új fába, nem sok időt engedett az elmélkedésre. Megmarkolva vasrudamat, követtem a menekülő morlockokat. Furcsa egy versenyfutás volt. A lángtenger oly gyorsan terjedt jobbfelől, hogy amint futottam, egyszerre csak megelőzött a tűz, ugy, hogy át kellett csapnom balra. Végre egy kis tisztásra jutottam ki. Ide érve, egy morlock tántorgott felém s elhaladva mellettem, egyenesen belerohant a lángok közé!
– S most oly borzasztó látvány tárult elém, amelynél azt hiszem, szörnyűbb dolgot nem láttam ott a jövendőben. Az egész tisztás oly világosságban úszott a tűz visszaverődő fényében, mintha nappal lett volna. A közepén sírhalomféle kis emelkedés volt, amelyet kiszáradt galagonyabokor borított. A tisztáson túl szintén égett az erdő; sárga lángnyelvek csavarodtak belőle a magasba, tűzsövénynyel kerítve be teljesen a kis teret. A domboldalon harmincz-negyven morlock húzódott meg. A fény és a meleg elkábította őket s vad rémületükben össze-vissza támolyogtak, egymásba gabalyodva. Eleinte nem vettem észre vakságukat s amikor közel jutottak hozzám, rémült dühhel közéjük csaptam vasrudammal, egyet megölve s néhányat megnyomorítva. De amikor láttam, hogy kuporodik le az egyik a galagonyabokor tövében s mily bambán mered a vörös égre, s hallottam nyöszörgéseiket, meggyőződtem róla, hogy teljesen gyámoltalanok az izzó fényben, s ezután nem bántottam többé a nyomorultakat.
– Hébe-korba egyenesen nekem jött egyik-másik. Ilyenkor rémülten összeborzadtam s gyorsan kitértem útjából. Egyszerre csak halódni kezdett a láng némileg s már féltem, hogy az ocsmány teremtések észre fognak venni. Éppen az járt eszemben, hogy megkezdem a küzdelmet, mielőtt észrevesznek, s megölök közülök néhányat; de a tűz csakhamar új erőre lobbant s ütésre emelt kezemet újra leeresztettem. Körüljártam a dombot köröttük, gondosan kerülve őket, s kerestem Weena nyomát. De Weena nem volt sehol.
– Végül leültem a kis domb tetejére s néztem ezt a hihetetlenűl furcsa vak társaságot. Ide-oda támolyogtak, esetlen hangokat hallatva, amint a tűz fénye végig-végigcsapott rajtuk. A füst csavarogva szállt a magasba s a vöröses mennyezet foszlányain átragyogtak messziről, mintha valami más világegyetemhez tartoznának, az apró csillagocskák. Két, vagy három morlock nekem támolygott, mire remegve a felindulástól, ökölcsapásokkal visszaűztem őket.
– Ami az éjszaka többi részét illeti, meg voltam győződve, hogy lidércznyomás nehezedik rám. Harapdostam magamat és sikoltoztam szenvedelmesen, kivánkozva az ébredés után. Kezemmel csapdostam a földet, fölkeltem, leültem, járkáltam ide-oda s újra leültem. Majd nekiestem szememnek, elkezdtem dörzsölni és Istenhez fohászkodva könyörögtem, ébreszszen fel. Három ízben láttam, hogy több morlock végvonaglásban lehajtva fejét, belerohant a lángok közé. De végre a tűz halványuló pirossága, a hömpölygő fekete füstgomolyok, az elhamvadt kormos fatönkök és az elmosódó teremtmények egyre kisebbedő serege fölött megjelent a nappal fehér világa.
– Újra fürkészni kezdtem Weena nyomát, de nem volt sehol. Világos volt, hogy szegény kis testét ott hagyták az erdőben.
Le sem irhatom, mennyire megnyugtatott az a gondolat, hogy elkerülte azt a szomoru végzetet, amely, ugy látszik, rá is várakozott. Amint ezen töprengtem, valami csaknem arra ingerelt, hogy lássak neki ujra a körülöttem álldogáló gyámoltalan szörnyetegek lemészárlásának, de erőt vettem magamon.
– A kis domb, amint már említettem, kis szigetféle volt az erdő mélyében. Tetejéről most már elláttam a füstös ködön keresztül a zöld porczellán-palotához, s megtudtam állapítani, merre van a fehér szfinx. Igy aztán elhagytam azt a pár elátkozott lényt, aki még megmaradt s nyöszörögve ide-oda támolygott az egyre erősülő nappali világosságban. Körülkötöttem fűvel a lábamat s biczegni kezdtem a füstölgő zsarátnok és a belülről még egyre égő fekete fatönkök között az időgép rejtekhelye felé. Lassan haladtam, mert nagyon ki voltam merülve, alaposan megbénultam s a kis Weena borzasztó halála szörnyű leverően hatott rám. Lesujtó csapás volt. Most is ebben az ismerős szobában inkább olyan, mint valami álom szomorusága, s alig tetszik valóságos veszteségnek. De azon a reggelen ujra teljesen magamra maradtam – iszonyu elhagyatottságban. Eszembe jutott ez az én házam, tűzhelyem, egypáran közületek s ily gondolatok közben oly epedő vágy fogott el az otthon után, amely minden kinnál kinosabb volt.
– De mialatt a ragyogó reggeli égboltozat alatt a füstölgő hamuban haladtam, fölfedeztem valamit. Nadrágzsebemben volt egypár gyufaszál. A skatulya bizonyára kilyukadt, mielőtt elvesztettem.
XII.
A kelepcze.
– Reggel nyolcz-kilencz óra tájban ugyanahoz a sárga fémpadhoz értem, amelyről megérkezésem estéjén szemléltem a világot. Eszembe jutott, micsoda elhamarkodott következtetéseket vontam le akkor este s nem tudtam megállni, hogy keserűen ne nevessek könnyenhivőségemen. Ugyanaz a szépséges látvány tárult elém, ugyanaz a buja növényzet, ugyanazok a fényes paloták és nagyszerű romok, ugyanaz az ezüstös folyó a termékeny partok között. A szép kis emberkék pompás ruhái meglebbentek a fák között. Egypáran fürödtek éppen azon a helyen, ahol pár napja a kis Weena fuldoklott. Ezt látva, éles fájdalom nyilallott keresztül lelkemen. Szerte-széjjel, mint apró foltok a tájon, látszottak a föld alá vezető utak kupolái. Most már értettem, mi rejlett a föld feletti emberkék szépsége mögött. Kellemesen teltek napjaik, épp oly kellemesen, mint a barmoknak, nekik sem volt tudomásuk ellenségeikről, s nem gondoltak a holnappal. S végük is épp olyan volt, mint a barmoké.
– Elszomorodtam, arra gondolva, mily rövid álom volt az emberi értelem. Valósággal öngyilkosságot követett el. Állhatatosan törekedett a kényelmes nyugalom, egy békés egyensulyba jutott társadalom felé, melynek biztosság és állandóság a jelszava. Reményei meg is valósultak, de csak azért, hogy végül ide jusson. Valamikor el kellett már érnie az életnek és a tulajdonnak a teljes biztosság állapotát. A gazdag biztosságban élvezte vagyonát és kényelmét s a munkás biztosságban élt és dolgozott. Bizonyos, hogy abban a tökéletes világban probléma, társadalmi kérdés nem maradt megoldatlanúl. S erre hosszu nyugalom következett.
– Van a természetnek egy törvénye, amely rendesen kikerüli figyelmünket: hogy az értelem élénksége a forgandóság, a veszedelmek és a bajok jutalma. Az oly állat, amely tökéletes összhangzásban van környezetével, tökéletes mechanizmus. A természet csak ott szorul rá az értelemre, ahol a megszokás és az ösztön használhatatlan. Ahol nincs változás s ahol nincs szükség sem változásra, ott nincsen értelem. Csak az oly állatoknak van értelmük, amelyek bajok és veszedelmek tömkelegébe keverednek.
– A földfelettiek gyönge henyeségük felé haladtak, a földalattiak merőben mechanikus munkások lettek. De ebben a tökéletes állapotban hiányzott valami a mechanikai tökéletességhez, hiányzott – a teljes állandóság. Nyilvánvaló, hogy amint telt az idő, a föld alatt, bármint szerezték is, meggyérűlt a táplálék. A szükség, amelyet száműztek pár ezer esztendőre a földről, visszajött ujra, még pedig a föld alatt jelent meg. A földalatti világ, amely gépekkel volt összeköttetésben s igy bármily tökéletesek voltak is a gépek, a megszokáson kivül kénytelen volt valahogyan mindig gondolkozni is, természetszerűen többet megőrzött a vállalkozó szellemből a földfelettinél, ha máskülönben kevésbbé maradt is emberi, minden tekintetben.
– S mikor ott lenn fogytán volt mindenféle hús, ráfanyalodtak arra, amitől eladdig eltiltotta őket a régi megszokás. Mondom, igy láttam a dolgokat az utolsó éjszaka a nyolczszázkétezerhétszázegyedik esztendő világában. Lehet, hogy oly helytelen magyarázat, aminőt emberi elme egyáltalán véve kieszelhet. De a dolgok igy alakultak ki akkor elmémben, s másképen nektek sem mondhatom el.
– Az elmult nap fáradalmai, izgalmai és rémülete után, bár nagyon el voltam szomorodva, az üldögélés, a nyugodt szemlélet és a meleg napfény nagyon jólesett. Fáradt voltam és álmos, s elmélkedésem csakhamar szundikálásba ment át. Nem is ellenkeztem álmosságommal, hanem elnyujtóztam a pázsiton s hamarosan hosszú, üditő álomba merültem.
– Alkonyat felé járt az idő, mikor felébredtem. Biztositva lévén most már az ellen, hogy el találok aludni s a morlockok hatalmába jutok, nyujtózkodtam egyet s azután lesiettem a dombról a fehér szfinx felé. Egyik kezemben a vasrudat szorongattam, másik kezem pedig a zsebemben levő gyufaszálakkal babrált.
– S most váratlan fordulat következett. Amint közelebb értem a szfinx talapzatához: a bronz ajtószárnyak nyitva voltak. Lecsúsztak az alsó csatornás szegélyzetbe.
– Amint ezt láttam, megálltam s gondolkoztam, bemenjek-e?
– Belülről szűkes helyiség látszott, s az egyik sarokban emelkedettebb ponton ott volt az időgép. A kis emeltyűk zsebemben voltak. A fehér szfinx tehát, annyi gondos előkészület után a harczra, könnyen megadta magát. Eldobtam a vasrudat, szinte sajnálva, hogy nem vehetem hasznát.
– Hirtelen eszembe ötlött valami, amint meggörnyedve befelé mentem a nyiláson. Egyszerre megértettem, miben törik fejüket a morlockok. Nagy kedvem lett volna nevetni, de erőt vettem magamon. Átléptem a bronz szegélyzeten s felmentem az időgép mellé. Meglepett, hogy gondosan meg volt olajozva és szinte fénylett a tisztaságtól. Azt gyanitom, hogy a morlockok talán szét is szedték darabokba s igy próbálták bambaságukban rendeltetését megfejteni.
– Amint ott állva vizsgálgattam, gyönyört találva találmányom puszta megérintésében, az történt, amit előre sejtettem. A bronz-lapok hirtelen a magasba gördültek s erős csattanással belekapcsolódtak a felső szegélyzetbe. S én ott álltam a sötétben, – tőrbe ejtve. Legalább a morlockok azt gondolták. Én azonban vidáman felkaczagtam.
– Hallottam is már mormoló nevetésüket, amint közeledtek felém. A legnagyobb nyugalommal gyufát akartam gyujtani. Csak az emeltyűket kellett a gépre illesztenem, hogy eltünhessek, mint a kisértet. De egy dologról megfeledkeztem. Gyufám abból az utálatos fajtából való volt, amely csak a skatulyán gyulad meg.
– Elképzelhetitek, hogy odalett rögtön nyugodtságom. A kis fenevadak már mellém értek. Az egyikök meg is érintett. Feléjük suhintottam a sötétben az emeltyűkkel, s aztán iparkodtam mielőbb a gép nyergébe jutni. Majd belém kapaszkodott egy s utána egy második kéz. Valósággal viaskodnom kellett kitartó újjaikkal emeltyűimért, mialatt tapogattam a kis rudakat, melyekre az emeltyűket rá kellett illesztenem. Az egyik emeltyűt csaknem elragadták tőlem. Amint majdnem kicsuszott már kezemből, fejemmel kellett egyet taszítanom a sötétben, hogy megkaphassam. Hallottam, hogy roppant a morlock koponyája. Mondhatom, ez az utolsó kapaszkodás keményebb dolog volt az erdei küzdelemnél.
– De végre ráerősítettem az emeltyűket s nagyot rántottam az egyiken. A morlockok tapadó ujjai lesiklottak rólam. A sötétség csakhamar eloszlott körülöttem. Ugyanabba a szürke homályba és zavaros zugásba jutottam, amelyet már lefestettem.
XIII.
Uj látomás.
– Beszéltem már az időutazással járó kellemetlenségről és zavarról. S ekkor nem is ültem jól a nyeregben, csak féloldalt, bizonytalanul. Nem tudom meddig, csak lógtam az ide-oda lengő és vibráló gépen, nem ügyelve arra, hogyan haladok. Mikor végre rá tudtam nézni a mutatóra, szinte elhültem, látva hová utaztam. Az egyik mutató napokat, a másik a napok ezreit, a harmadik a napok millióit s a negyedik a napok milliárdjait jelezte. Nos, ahelyett, hogy visszafelé szorítottam volna az emeltyűket, lenyomtam őket ugy, ahogy a jövendőbe kell velük utazni, s amikor ránéztem a mutatókra, láttam, hogy az ezres mutató oly gyorsan forog, mint a zsebóra másodperczmutatója – előre a jövendőbe. Amint haladtam, különös változás történt a tüneményeken. A vonagló szürkeség egyre sötétedett. Majd – bár csodálatos gyorsasággal utaztam, visszatért a nap és éj csillanó váltakozása, ami rendszerint a lassúbb mozgást jelezte s a fény egyre élesebben elvált a sötéttől. Ez eleinte nagyon megdöbbentett. Az éj és a nap váltakozása egyre lassabbodott, a nap is egyre lassabban futott keresztűl az égbolton, végre ugy tetszett, hogy egy-egy változás századokig eltart. Végül állandó szürkület borult a földre, melyet csak hébe-korba szakított meg egy-egy üstökös, mely vakító fénynyel rohant keresztül a sötét boltozaton. A fénysáv, amely a napot jelezte, régen eltűnt; mert a nap nem végezte többé rendes útját, hanem egyszerűen nyugaton mozgott fel s alá, s egyre nagyobb és egyre vörösebb lett. A holdnak teljesen nyoma veszett. A csillagok keringése szünet nélkül lassult s a fénykörök helyét lassan haladó fénypontok foglalták el. Végül, mikor már megállni készültem, a nap hatalmas vörös gömbje mozdulatlanul csüggött a horizont fölött, mint valami bágyadt meleget sugárzó óriási boltozat, amely olykor-olykor egy-egy pillanatra elsötétült. Egyszerre csak egy kis időre újra élénkebben kezdett ragyogni, de csakhamar ujra visszanyerte komor vöröses tüzét. Lassú mozgásából megállapítottam, hogy a föld egyik felével folyton a nap felé van fordulva, ugy, mint napjainkban a hold a föld felé.
– Visszaemlékezve első zuhanásomra, óvatosan kezdtem lassítani haladásomat. Óraművem mutatói egyre lassabban keringtek, míg végre az ezres mutató szinte mozdulatlannak tetszett, s az egynapos mutató mozgását is egyre jobban kivehettem.
– Szép csendesen megálltam s ráülve rendesen az időgépre, körülnéztem. Az égbolt nem volt többé kék. Északkeletre koromfekete volt, s a feketeségből kiragyogott a halvány fehér csillagok állandó fénye. Fejem fölé mély csillagtalan vörösség borult, amely délkeletre izzó biborszinbe csapott át, melyből kivált, elmetszve a horizonton, vörösen és mozdulatlanul a nap rengeteg teste. Nyers vörösesszínü sziklák között voltam, s az első pillanatra nem vettem észre más jelét az életnek, csak azt az erős zöld növényzetet, amely a sziklák délkeleti részének valamennyi kiszögellő pontját elborította. Olyan volt ez a bujazöld, mint az erdei moha, vagy barlangokban a kövi zuzmó: mint ezek, örökös félhomályban élt és fejlődött.
– A gép lankás parton állt. A tenger messze elnyult délnyugat felé, éles ragyogó horizontba olvadva a halvány égboltozat alján. Zajgó árnak, hullámoknak nyoma sem volt; szellő sem rezdült a tájon, csak apró, sima habocskák keltek és enyésztek, mint gyönge lélekzetek, jeléül annak, hogy az örökkévaló tenger még mindig él és mozog. És a part mentén, ahol a víz meg-megtört néha, vastag sókéreg rakodott le, éles ellentétben a komor égboltozattal. Nagy nyomást éreztem fejemben s észrevettem, hogy nagy gyorsasággal szedem a lélekzetet. Ez az érzés eszembe juttatta azt a tapasztalatot, melyet egyetlen, hegyek közt való kóborlásom idején szereztem, s arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a levegő sokkal ritkább, mint manapság.
– Jó messze fönt az elhagyott lejtőn rekedt kiáltás hangzott s valami óriás fehér pillangóhoz hasonló lényt láttam, amint ferdén föllebbent a magasba s azután keringve eltünt valami alacsony domb mögött. Hangja oly félelmetes volt, hogy összerázkódtam s erősen belekapaszkodtam gépembe. Majd ujra körülnézve, azt láttam, hogy egészen közelemben az, amit előbb vöröses szikladarabnak tartottam, lassan felém mozog. Valami szörnyű rákfajta teremtmény volt. Képzeljetek akkora rákot, mint ott az az asztal, amint sok lábán lassan, bizonytalanul mozog, hatalmas ollóit lengeti, hosszú tapogatóival csavarog, suhog, mint az ostor s érczhomlokából minden oldalról nyeles szemek villannak rátok. Ránczos hátát esetlen púpok éktelenítették s közbe-közbe zöldes kéreg tarkította. Láthattam, amint a mozgó szörny bonyolult szájában számos tapogatószál csillogott, hajlott ide-oda.
– Amint rámeredtem a felém kuszó félelmes jelenésre, csiklandást éreztem arczomon, mintha légy röppent volna rá. El akartam űzni kezemmel, de a következő pillanatban ujra ott volt s csaknem egyszerre vele egy másikat is éreztem fülem mellett. Odakaptam s valami fonalas dolgot fogtam meg, amely gyorsan kihuzódott a kezemből. Elréműlve és undorodva megfordultam s láttam, hogy egy másik rákszörnyeteg csápját fogtam meg, amely éppen mögöttem terpeszkedett. Gonosz szemei ide-oda forogtak nyelükön, szája szinte habzott az éhségtől s esetlen ollói, melyekről maszatos iszap csepegett, már-már rám ereszkedtek.
– Kezem tüstént leszorította az emeltyűt s egy pillanat mulva egy hónapot helyeztem közém és e szörnyetegek közé. De még mindig ugyanazon a parton voltam s tisztán láttam őket ujra, amint megálltam. Csoportosan mászkáltak ide-oda a komor fényben a zöld lombozatban.
– Nincs is szó arra az utálatos vigasztalanságra, amely a világra borult, A vörös keleti boltozat, az északi feketeség, a sós holttenger az ide-oda mászkáló undok, tunya szörnyetegekkel, a zuzmószerü növényzet egyhangu zöldje, amely mintha mérget lehelt volna, az édes levegő, amely fájt az ember tüdejének: mind hozzájárult az undorító hatáshoz. Pár száz évet haladtam s még mindig ugyanazt a vörös napot láttam – csak kissé nagyobb, kissé komorabb lett – ugyanazt a holt tengert s a zöld gyom és vörös sziklák közt csoportosan ide-oda mászkáló földi rákféléket s a levegő is épp oly fagyos volt. S a nyugati égboltozaton rengeteg új holdhoz hasonló sápadt félkört vettem észre.
– Igy utaztam, időnkint meg-megállva, ezredéveken keresztül. Folyton előre hajtott a föld sorsának titka, s lebűvölve láttam, amint a nap egyre nagyobbodik. Végre, több mint harmincz millió esztendőnyire korunktól, a nap rengeteg vöröstüzű boltozata a homályosságnak csaknem tizedrészét elborította. Ekkor még egyszer megálltam, mert a rákok mászkáló csoportja eltünt, s a vörös part, kivéve élénkzöld zuzmós növényzetét, élettelennek látszott. Most már itt-ott fehér foltok is voltak rajta. Csipős hideg csapott meg. Ritkás fehér pelyhek kovályogtak hébe-korba lefelé. Északkeleten hómező csillogott a komor ég csillagai alatt, s pirosasfehér dombok hullámvonala nyult el. A tenger szélén jégczafrangokat láttam, távolabb nagy tömbök uszkáltak. De a sóstenger legnagyobb része, az örök alkonyatban vérvörösen, nem volt még befagyva.
– Körülnéztem, maradt-e valami nyoma az állati életnek. Valami határozatlan félelem azonban arra kényszerített, hogy folyton a gép nyergében maradjak. Nem láttam mozogni semmit sem, sem a földön, sem a levegőben, sem a tengerben. Csupán a sziklák zöld iszapja tanúskodott arról, hogy az élet még nem veszett ki. A tengerben keskeny zátonyt vettem észre, s a víz távolabb szorult a partról. Mintha valami fekete tárgy rebbent volna fel erre a zátonyra, de a mint jobban odanéztem, nem mozgott már semmi, s igy belenyugodtam abba, hogy csalódtam, s a fekete tárgy szikla volt. A csillagok mély fénynyel ragyogtak a magasban, s fényük alig-alig rezgett.
– Egyszerre észrevettem, hogy a nap köralakja nyugaton megváltozott. A félkörben homorú bemélyedés látszott, amely egyre nagyobbodott. Egy pillanatig elképedve bámultam erre a feketeségre, amely egyre jobban elborította a napot, de csakhamar kitaláltam, hogy napfogyatkozás van kezdődőben. Vagy a hold, vagy a Merkur bolygó haladt át a föld és a nap korongja között. Természetes, hogy először a holdra gondoltam; de sokkal valószinűbb, hogy valamely belső bolygó vonult el nagyon közel a földhöz.
– A sötétség rohamosan nőtt; keletről meg-megujuló rohamokban hideg, csipős szél kezdett fújni s egyre sűrűbben hullottak a fehér pelyhek. A tenger tükre zúgva fodrosodott. Eltekintve az élettelen hangoktól, néma volt a világ. Néma? Bajos volna lefesteni ezt a némaságot. Mindenféle emberi zaj, a nyájak bégetése, a madarak csicsergése, a rovarok zummogása, az a lárma, amely a mai életnek háttere, – mindez megszűnt. Amint a sötétség növekedett, egyre több hópehely hullt a magasból, tánczolva szemem előtt: s a levegő egyre fagyosabb lett. Végül gyors egymásutánban belevesztek a feketeségbe a távoli dombok fehér csúcsai. A szellő süvöltő széllé erősödött. A napfogyatkozás fekete központi árnyéka rohanva közeledett felém. A következő pillanatban a sápadt csillagfényen kivül árnytalan feketeség borult a világra. Az égbolt teljesen elsötétült.
– Borzalommal szakadt rám ez az iszonyu feketeség. A hideg belevágott csontjaimba s csak kinosan tudtam lélekzeni. Dideregtem s halálos szédülés fogott el. Majd vöröstüzű könyökhöz hasonlóan megjelent az égen a nap csúcsa. Leugrottam a gépről, hogy fölmelegedjem. Szédültem s képtelennek éreztem magamat arra, hogy visszautazzam. S amint ott álltam betegen és megzavarodva, láttam, hogy a zátonyon mozog valami a tenger vörös vize felé. S most nem volt benne kétség, hogy jól láttam. Valami kerek lény volt, körülbelül akkora, mint egy rugólabda, talán kissé vaskosabb is volt s tapogató szervek nyultak ki belőle. Feketeségében éles ellentéte volt a vérvörös hullámzó viznek s görcsösen ugrándozott ide-oda. Éreztem, hogy ájulás kerülget. De az a gondolat, hogy teljes elhagyatottságban vagyok ott abban a távoli, rémítő félhomályban, erőt adott tagjaimnak, s felkapaszkodtam újra a gép nyergébe!
XIV.
Az időjáró visszatérése.
– Visszatértem. Bizonyos, hogy jó ideig eszméletlenül ültem a gépen. A nappal és az éjszaka villanó váltakozása ujra megkezdődött, a nap ujra aranyos fénynyel világított s az égbolt ujra kék szinben ragyogott fölöttem. Ujra szabadabban lélekzettem. A táj hullámos körvonalakban váltakozott körülöttem. A mutatók visszafelé forogtak a gép óraművén. Végre sötétlő házakat láttam ujra, a hanyatló emberiség nyomait. Ezek is változtak, eltüntek, másoknak adva helyet. Nemsokára, mikor a milliós mutató a zérushoz ért, lassítottam a gép gyorsaságát. Kezdtem ráismerni csinos barátságos épületeinkre; az ezres mutató kezdőpontjára forgott vissza s az éj és nap változása egyre lassult. Majd feltüntek körülöttem a laboratórium vén falai s ezután óvatosan, szeliden elkezdtem megállítani a gépezetet.
– Eközben furcsa dolgot láttam, ami eleinte nagyon meglepett. Azt hiszem, említettem, hogy mikor útra keltem s még nem nagyon sebesen haladtam, Watchettné asszony keresztülment a szobán s oly gyorsan pörgött, amint gépemről néztem, mint a rakéta. Mikor visszatértem, ujra áthaladtam azon a perczen, amelyben Watchettné végigment a laboratóriumon. Csakhogy most úgy tetszett, hogy akkori mozgásának éppen az ellenkezőjét végzi. A laboratórium alsó végén levő ajtó megnyilt s Watchettné nyugodtan végighaladt a laboratóriumon, hátrafelé lépkedve s azután eltünt amögött az ajtó mögött, amelyen indulásomkor belépni láttam.
– Majd megállítottam a gépet s ott láttam magam körül ujra a régi, meghitt laboratóriumot, eszközeimet, szerszámaimat, mindent, úgy éppen, ahogy hagytam. Izgatottan leszálltam a gépről s leültem egy padra. Nehány perczig reszketett egész testem; de lassan nyugodtabb lettem. Körülöttem volt ujra régi jó műhelyem, úgy éppen, ahogy elváltam tőle. Mintha elaludtam volna benne s ami történt, puszta álom lett volna.
– De egy kis különbség mégis volt. A gép a laboratórium délkeleti szögletéből indult el s most az északnyugati sarokban pihent, szemben azzal a fallal, amely mellett ti is láttátok. Ugyanily távolságra volt az a kis tisztás, ahol megállottam, a fehér szfinx talapzatától, amelybe a morlockok gépemet behurczolták.
– Egy ideig teljesen megszünt működni az agyvelőm. De csakhamar felálltam s neki indultam úgy, amint voltam, piszkosan, rongyosan a folyosónak, biczegve, mert sarkam egyre sajgott. Az ajtó mellett láttam az asztalon egy Pall Mall Gazette-t. Ránéztem: máról volt keltezve. A kronométerre pillantottam: csaknem nyolcz óra volt rajta. Hallottam hangokat s a tányérok csörömpölését.
Határozatlanul álltam az ajtó előtt, – mert iszonyu gyöngének és betegnek éreztem magam. De egyszerre egészséges, jó ételszag csapódott az orromba s erre benyitottam az ajtón. A többit tudjátok. Mosakodtam, ebédeltem s most mesélek nektek.
XV.
Az elbeszélés után.
– Tudom, – szólt kis szünet mulva, – hogy mindazt, amit beszéltem, teljességgel nem hiszitek el; de én csak azt az egyet nem tudom elhinni, hogy ma éjjel itt vagyok ebben a régi, meghitt szobában, barátaim között s mesélem ezeket a furcsa élményeket.
Az orvosra pillantott.
– Valóban nem kivánhatom tőletek, hogy elhigyjétek, amit beszéltem. Tartsátok hazugságnak, vagy jövendölésnek. Gondoljátok azt, hogy addig elmélkedtem az emberi faj sorsán, míg végre kieszeltem ezt a költeményt. Tekintsétek erősködésemet igazsága mellett pusztára művészi eszköznek, melylyel érdekességét akarom növelni. De ha mesének is tartjátok, mit szóltok hozzá?
Fölvette pipáját s régi szokása szerint idegesen odaütögette a kandalló rácsához. Egy pillanatig néma csend volt. Majd megkezdődött a székek nyikorgása s a czipők ide-oda csoszogtak a szőnyegen. Elfordítottam szememet az időjáró arczáról s körülnéztem a hallgatókon. Sötétben ültek, itt-ott uszkált csak közöttük egy-egy szines folt. Az orvos elmélyedt gazdánk szemléletébe. A kiadó rámeresztette szemét hatodik szivarjának a végére. Az ujságíró óráját tapogatta. A többiek, amennyire emlékszem, mozdulatlanul ültek.
A kiadó felállt s nagyot sóhajtott.
– Kár, hogy nem irsz elbeszéléseket, – szólt, az időjáró vállára téve kezét.
– Talán nem hiszed el?
– Igen, igen…
– Azt vélem, nem igen hiszed.
Az időjáró hozzánk fordult.
– Hol a gyufa? – kérdezte. Pipára gyujtott s pöfékelni kezdett. – Ha igazat akarok mondani… magam is alig hiszem… és mégis…
Rávetette szemét vizsgálódva a kis asztalkán heverő hervadt fehér virágokra, aztán előre hajolt s kezében tartott pipáján keresztül bokájának félig behegedt sebeire pillantott.
Az orvos felállt, a lámpához lépett s vizsgálni kezdte a virágokat.
– Furcsa bibéje van – szólt. A psychologus előrehajolt, hogy jobban lásson s kinyujtotta kezét egy szál virágért.
– Háromnegyed egy van – szólt az ujságiró. – Hogy megyünk haza?
– Seregestül állnak a kocsik a sarkon, – szólt a psychológus.
– Furcsa virág, – szólt az orvos; de őszintén szólva, fogalmam sincs, miféle fajta. Nekem adod?
Az időjáró határozatlanúl gondolkozott. Majd hirtelen így szólt: – Nem adhatom oda.
– De komolyan, hol szerezted? – kérdezte az orvos.
Az időjáró végigsimította kezével a homlokát. Úgy beszélt, mint aki csak nagy ügygyel-bajjal tudja együtt tartani gondolatait.
– Weena rakta a zsebembe utazásközben.
Körülnézett a szobában. – Ördög vigyen, ha tudom, mi történt velem. Ez a szoba, ti mindannyian s az egész nap története tulságosan sok az emlékezetemnek. Csináltam csakugyan valamikor időgépet vagy időgépmintát? Vagy álom csak az egész? Azt mondják, hogy az élet álom… Őrültség. De ha álom, hogy támad?… Meg kell néznem a gépet. Ha ugyan van gép!
Fölkapta gyorsan a lámpát s kezében a vörös fénynyel, kisietett az ajtón a folyosóra. Követtük valamennyien. S a libegő lámpafényben ott láttuk a gépet oldalvást, elég épen visszatetsző keveréke lévén ércznek, ébenfának, elefántcsontnak és átlátszó, csillámos kvarcznak. Kinyujtottam kezem s megérintettem: szilárd volt. Elefántcsontját zsiros, barna foltok szennyezték, alsó részeihez fű- és moszatcsomók tapadtak hozzá s egyik érczsíne el volt görbülve.
Az időjáró letette a lámpát a padra s végigtapogatta a sérült sínt.
– Valóság csakugyan, szólt. – Amit meséltem, igaz. Sajnálom, hogy idefárasztottalak benneteket a hidegbe.
Fölvette a lámpát és szótlanul visszamentünk valamennyien a dohányzóba.
Az időjáró kikisért az előcsarnokba s föladta a kabátot a kiadóra. Az orvos szeme közé nézett s azután kissé határozatlanul kijelentette, hogy a tulságos munka megártott neki. Az időjáró szivből fölkaczagott erre a megjegyzésre. Most is látom, amint a nyitott ajtóban állva jó éjszakát kivánt nekünk.
Közös kocsiban hajtattam el a kiadóval, aki pompás hazugságnak tartotta az egész történetet. Én sehogy sem tudtam megállapodni abban, mit gondoljak a dologról. A mese fantasztikus volt és hitelt érdemlő. Csaknem egész éjjel ébren hevertem elgondolkozva.
Másnap meglátogattam az időjárót. Azt mondták, hogy laboratóriumában van s mivel otthon voltam nála, egyenesen laboratóriumába mentem. A laboratórium azonban üres volt. Egy pillanatig rámeredtem az időgépre, azután kinyujtottam a kezem s megérintettem az emeltyűt.
Erre a lágy, ősanyagszerű tömeg rezgett, mint az ág a szélben. Nem volt benne semmi állandóság s ez nagyon megdöbbentett és visszaidézte valahogyan emlékembe gyermekkorom napjait, amikor tilos volt bármibe is beleavatkoznom. Visszatértem a folyosón. Az időjáró a dohányzóban találkozott velem. A házból jött. Mindenik hóna alatt volt valami tarisznyaféle. Nevetett, mikor meglátott s könyökét dugta felém keze helyett. – Iszonyuan dolgozom ott benn – szólt.
– De nem tréfa csak az egész? – kérdeztem. – Csakugyan be tudod utazni az időt?
– Valósággal és komolyan, – volt a válasz s nyiltan szemembe nézett. Majd határozatlanul körültekintett a szobában s így szólt: – Csak egy félórácskára van szükségem. Tudom, mért jöttél. Becsületedre válik. Van egy pár ujság az asztalon. Ha itt maradsz délebédre, iziről-tövire megismertetlek az időutazással, bizonyítékokat is mutatok majd. De nem haragszol, kérlek, ha most magadra hagylak?
– Csak végezd a dolgodat – szóltam, – alig fogva fel még akkor szavainak teljes jelentőségét. – Az időjáró intett s azután leballagott a folyosón. Hallottam, amint a laboratórium ajtaja becsapódott. Leültem egy székbe s a kezembe vettem egy ujságot. Mi dolga lehetett délebéd előtt? Egyszerre csak egyik hirdetés eszembe juttatta, hogy igéretemhez képest két órakor Richardsonnal, a kiadóval kell találkoznom. Órámra pillantottam s láttam, hogy alig válthatom be igéretemet. Felálltam s lementem végig a folyosón, hogy tudassam ezt az időjáróval.
Amint megfogtam az ajtó kilincsét, kiáltást hallottam, melynek végét mintha elharapták volna s utána szélzúgást. Amint benyitottam az ajtón, szélroham örvénylett körül s a laboratórium belsejéről a padlóra zuhanó s ezer darabra törő üveg csörömpölése hallatszott. Az időjáró nem volt sehol. Mintha egy pillanatig láttam volna valami kisérteties, elmosódó alakot ülni örvénylő fekete fémtömegben, oly áttetsző alakot, melyen keresztül egészen tisztán láttam a mögötte levő padot a berajzolt papirlapokkal együtt. De ez a fantom eltűnt, amint megdörzsöltem a szememet. Az időgép eltávozott. A laboratórium távolabbi vége üres volt, eltekintve egy kis leülepedő porfelhőtől. Nyilvánvaló volt, hogy az üvegtető egy lapja törött össze.
Megmagyarázhatatlan félelem fogott el. Tudtam, hogy valami furcsa dolog történt, de egyelőre nem fogtam fel, mi történhetett. Amint ott álltam elképedve, megnyilt a kertre nyiló ajtó s belépett az időjáró inasa.
Egymásra néztünk. Majd így szóltam hozzá:
– Kiment erre… ur?
– Nem, uram. Erre senki sem jött ki. Azt hittem, itt találom őt.
Most már értettem a dolgot. Koczkáztatva azt, hogy Richardson hiába vár, ott maradtam, várva az időjáróra, várakozva a második, talán még különösebb történetre, a bizonyítékokra és fényképekre, amelyeket igért. De most már attól kezdek tartani, hogy életem végeig kell rá várnom. Az időjáró három év előtt tűnt el. S azóta, mint mindenki tudja, soha vissza nem tért.
XVI.
Epilogus.
Be kell érnünk a találgatással. Vissza fog-e térni valaha? Lehet, hogy a multba utazott s bejutott a csiszolatlan kőkorszak vérivó, szőrös vadjai közé; vagy a krétakori tenger feneketlenségébe; vagy a Jurakorszak óriás gyíkfajtái közé. Talán most valami pleziozaurus-szal telt oolitkorálzátonyon jár-kel, vagy a Triász-kor elhagyott sóstengereinek partján. Lehet az is, hogy a jövőbe utazott, valami közelebbi korszakba, ahol az ember még ember, de a mi korunk talányai nem talányok többé s a mai kínos problemák már meg vannak oldva. Az emberi faj férfikorába, mert ami engem illet, nem hihetem, hogy a fejlődésnek az volna a betetőzése, amelyet az időjáró lefestett. Ő, tudom – mert sokszor beszélgettünk e kérdésről még az időgép megszerkesztése előtt – örömtelenül látta az emberi faj haladását, s a czivilizácziót bolondos magasbatornyosuló alkotásnak tekintette, amely elkerülhetetlenül össze fog omlani s végül maga alá temeti építőit. Ha ez igaz, számunkra akkor nincs egyéb hátra, mint hogy éljünk úgy, mintha ez nem volna igaz. De előttem még mindig üres sötétség a jövő, melynek ismeretlen homályába itt-ott vet csak egy-egy halvány sugarat az időjáró története. S vigasztalásomra van két furcsa fehér virágszálam – hervadt, megbarnult, törékeny, összezsugorodott – bizonyságul annak, hogy amikor megszűnt már az értelem és az erő, élt még akkor is az emberi szívben a hála és a kölcsönös gyöngédség érzete.