Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról

Egy, a nép által könnyedén odavetett okoskodás ez, mely után lehajolni nem szégyen senkinek, mert a nép észjárásától miért ne erősödhetnék a tudomány is, mint ahogy egyenlőn nyeri tápláló erejét az édes anyaföldtől a cserje, a fü és a koronás tölgy.

Érdekes bepillantást hagy a nép hatalmas logikájába ama másik érvelés is, mely azt mutatja, természetesen itt is öntudatlanul, hogy nem mindenütt áll meg a tudomány és szokás által fölállitott rendszer és logika.

De nem mindenben dob ily erőteljesen keztyüt a tudománynak, hanem azzal a legtöbb esetben egy uton halad, csakhogy a saját módja és esze szerint. Külön csillagászata, külön geometriája van, órát, gazdasági tudományt, számtani szabályokat stb. csinál magának. A mértföldje pipa számra van fölosztva, a dél akkor van, midőn árnyékát átlépheti s gazdasági szabályai az egyes naptári szentekhez füzvék: A „Mindszentek“ bevetve találják az őszit, Servác, Bonifác, Pongrác megkiméljék fagytól a gyümölcsöst, „ha fénylik a Vince, teli lesz a pince“, gyertyaszentelőkor, ha a nap fénylik, a medve visszamegy odujába, tudva, hogy hosszu, hideg tél lesz, – többet ér egy májusi eső Bécsnél stb. A hyppologia, geologia sem ismeretlenek a nép előtt. A csikó leendő termetét aszerint méri meg zsinórral, hogy amilyen hosszu az első lába bokájától kezdve a lapockáig, olyan hosszu lesz öreg ló korában a lapockától fölfelé. Ha a boka a patától messze esik, akkor vége annak, sohasem lesz belőle jó futó; ha ellenben e testrésze módos és vékony, megfogja állani a sarat. Korát, valamint a többi állatokét is csalhatatlanul fölismeri a fogai után.

De ki győzné mind elősorolni ama példákat, melyek bizonyitják, hogy bár különböző uton, a nép észjárásával, a tudományos ismeretek mezejére ér, bár megvallom szinte csuszva négykézláb és a naivság az utitársa, de ez itt nem jöhet szóba, s a legkevésbé sem lehet becsmérlés tárgya, annál is inkább, mert az alábbi példa (mely pikans és érdekes voltánál fogva megérdemli, hogy a simetria rovására is, kissé terjedelmesebben és szinezve adjam elő) éppen azt igyekszik demonstrálni, hogy sokszor maga a szaktudomány is kimerülten és elbágyadva az egyszerü észjárás ölébe menekül:

Számtalan ehhez hasonló esetet lehetne fölhozni, bár nem mindig ilyen sikerrel végződött, mert hogy csak egyet emlitsünk (jóllehet nem szándékunk itt a naivságnak a tudományba csöppentett komikumát fölölelni) a pozsonyi doktor nagyon megjárta, midőn látta, hogy a kolozsvári hideglelősök a töltött káposztától gyógyulnak meg, s bejegyzé diariumjába, hogy a „töltött káposzta orvosság a hideglelés ellen“; mert alighogy a pozsonyi patiense még jobban megbetegedett, a dus tapasztalatot ekként kellett módositania: „a kolozsvári embernek orvosság, de a pozsonyinak halál.“

Hasonlóan csak többé-kevésbbé érinti tárgyunkat azon bár elmés és eredeti, de nagyon is adomaszerü fölfogás, melylyel az ujonc azért helyezi az istent a generális fölé, „mivel annak van a legtöbb csillagja“, vagy a debreceni civis, ki a zsidó vallásról elmélkedésében kisüti, hogy a zsidók alkamasint „azért nem tisztelik a fiu-istent, mert az atya-isten örökéletü lévén, tőle sohasem örökölhet semmit.“

Annál jellemzőbb azonban a veszedelmes kezdetü porosz-osztrák hadjárat alkalmával azon népies kombináció, hogy: „legjobb volna biz az, ha most ő felsége hamarosan átiratná az összes országait a feleségére.“

(A jámbor nép persze azt hitte, igy majd el nem viheti birtokait a burkus, mint az övét nem viheti el senki, ha másra telekkönyvezteti.)

A nép józan észjárását szépen illusztrálja egy esemény az 1873-iki kolera idejéből.3) A szklabonyaiak látván, hogy az orvos nem képes akadályozni a halálozásokat, a járvány ellen oly furfangosan védekeztek, hogy lábukat, midőn abban a kolera tünetei, görcs és fagyos merevség jelentkeztek, megkötötték szorosan spárgával, térden alul, ezáltal megszüntetvén a vég-és felsőtagok közti vérkeringést, utját állták a szivhez közeledő halálnak.

Ha az ember figyelmesen nézi a kut gémjére kötött mázsás fatuskót, a különböző széláramlat gyors megfigyelésére cérnára kötött tollat (gabnaszórás idején), a kölyü szerkezetét, vagy azon módot és fogásokat, melyeket egyes szerszámai kezelésénél tanusit a nép, melyekkel asztagjait rakja, buzájának, gyapjának mesterséges uton sulyát neveli, – látnunk kell, hogy a fizika, architektura stb. tanait alkalmazza meglepő ügyességgel.

Szakértelme kiterjed itt-ott a legtávolibb és legparányibb dolgokra. Dacára annak, hogy nem tanulta a természetrajzt, s hogy nálunk nincsenek mutató-táblák a mezőkön, mint Franciaországban, amelyeken ki vannak jelölve a kártékony és hasznos állatok, amint azokat vagy pusztitani vagy kimélni kell; – népünk ösztönszerüleg fölfogja ezt s a költészet védő pajzsába bujtatja a szelidebb állat-világot.

Gyönyörü vonás ez tőle! A szelid állatvilág iránt gyöngédséget mutat, a bárányt nyájaskodásával veszi körül, a fehér nyulra bizonyos tisztelettel tekint, a fecske szent és sérthetetlen előtte, mert az a „Mária madara“, a dalos fülemile fészkét, a kelepelő gólyát, mely boszuból tüzes üszköt hozna a házfedélre, mind őrzi a népköltészet, mig ellenben a kártékonyakat ez veszi üldözőbe.

Bámulatos tapintattal fogja föl népünk a társadalom jellemző sajátságát is. Egy ebecki paraszt, kire némi munkát biztam, midőn a fölötte gyakorlandó ellenőrzésről gondolkoztam, a következőleg biztatott meg:

Még tán ennél is egészségesebb logikát tartalmaz a lami tékozló gazdaember védekezése:

Soha nem festette ennél hivebben az emberi társadalom őrét: a közvéleményt, senki.

A tanuság ebből az, hogy népünk okul és nem siket, nem vak a tudomány és a társadalmi kérdések behatása iránt, de nem fogadja azokat be a száraz valóságukban, hanem fölereszti a saját észjárása levében, lemálni hagyva azok magasb jellegét.

Pars pro toto, kell még idéznem egy példát. A megcsömörlött embernek fárasztó foglalkozást és sok testmozgást ajánl némelykor az orvosi tudomány; a nép pedig azt javasolja: „kilencszer kilenc siron hempergesse meg magát, nem lesz semmi baja.“

Az eredmény bizonyára egy, de a száraz tanácsot csakis ugy fogadhatta el a nép, hogy előbb átöltöztette a saját népies izlése szerint.

Ez lebeghetett szemei előtt azon papnak is, ki Nagy-Igmádon következőleg prédikált a káromkodás ellen:

Ennek a szája ize szerinti logikának aztán meghódolt az egész falu.

A SIRIRATOK HUMORA.

Nem nekem jutott föladatul hála istennek, elsőnek állitani, hogy a nemzeteket egyes adomáik jobban jellemzik néha, mint egész értekezések. Minden nép nagy szorgalommal igyekszik azokat összegyüjteni s alig van irodalmi genre, melynek szélesebb és hálásabb közönsége lehetne, mint az adomának. Mindenütt szivesen látott jelenség, a kunyhóban, a salonban, az egyetemi tanár száraz előadásában épp ugy, mint a parlamenti beszédekben. A legnagyobb államférfiak nem restellik egy-egy ártatlan adomával erősiteni meg argumentumaikat, vagy megingatni ellenfeleiket, sokszor nem is minden siker nélkül. Jól alkalmazott adoma jobban hódit némelykor mint a mügonddal készitett szónoklati remek.

Mi magyarok nem panaszkodhatunk; egész könyvtárt tesznek ki az efféle gyüjtemények, ami nem is csoda a par excelence adomázó nemzetnél, melynek ugyszólván legrégibb őse, már Atilla humorral felel Róma könyörgő püspökének: „Ha te az isten szolgájának mondod magad, én akkor az isten ostora vagyok.“

A német és francia erősebb lehet élc dolgában, de adomákban s illetve a bennök nyilatkozó humorban bizvást vetekedhetünk az angollal. Nem merem állitani, hogy mindazon adosmák, mik gyüjteményeinkben foglaltatnak kizárólag magyarok; kétségtelen, hogy sokat kölcsönöztünk a szomszédoktól is; de azt bátran lehet állitani, hogy leszámitva az átidomitott és becsuszott adomákat, még mindig gazdagok maradunk a saját eredeti, minden más nemzetéitől élesen különböző adomáinkkal.

Az angol adoma nehézkes és elburkolt, a francia finom, könnyed, a magyaré meg, hogy ugy mondjam, paprikás és zsiros. A francia adomán mosolyogni lehet, az angolén nevetni, a mienken röhögni kell, mert nem is jó, ha a bunkója4) olyat nem csattan, hogy szinte hátba üti az embert figyelmeztetőleg: „itt nevess!“

De nem célom a magyar adomáról mint ilyenről irni; sokan tették ezt már előttem teljes sikerrel, s különben is nem tulajdonitok az adomának oly közvetlenséget, hogy belőle tisztán lehuzhassam a népben nyilatkozó humort, mert bizony sok kézen megy az át, mig aztán ügyes toll valamely gyüjteménybe megfésülve, kicsinositva leteremti. Ember legyen, aki rájőjjön, honnan keze, honnan lába.

Érdekesebb, mert szokatlanabb téren kivánom bemutatni a magyar nép szellemét és humorát, – sirirataiban.

Nagyon természetesnek látszik előttem, hogy nem azon siriratokról lehet itt szó, miket nagy emberek márvány emlékeire nagy költők készitettek; nem az olyan siriratokról szólok, minő például a Hugó tábornoké, kit „huszonötévi háboru megkimélt s két évi béke ölt meg.“ Az emlékkő szavai szerint, sem az olyan siriratokról, minő a Pákh Alberté, vagy a Tóth Józsefé, ki az „álmot játsza“ a kerepesi köztemetőben. Még kevésbbé kivánom összehalmozni azon együgyü ostobaságokat, helyesirási és rosz kadencziákat, miktől a világ minden temetője hemzseg, s mik legföljebb azt bizonyitják, hogy a helyesiráshoz és a verscsináláshoz nem mindenki ért.

De még azokhoz a siriratokhoz sincs semmi közöm, mik adoma-gyüjteményekben vagy közszájon keringnek, de miknek mesterkéltsége azon gyanura ad okot, hogy csak alkalmi megnevettetésre szánt pasquilleok, s az adomák országába tartoznak, minő pl. Nagy János uram sirirata, ki „született Debrecenben, meghalt hasrágásban.“ Vagy a hires miskolczi csizmadiáé Kiss Jánosé, hol a mesterségesen összekeresett rimekben van a nevetni való.

Ha az előbbieket akarnám összegyüjteni, tenném azt a „temetők költészete“ cimén s kétségkivül érdekes cikk lehetne; az utóbbiaknak azonban alig adhatnék találóbb gyüjtőnevet, mint „a halál papirkosarából.“

De kizárólag a siriratok humoráról kivánván szólani, csak annak egyszerü elsorolására szoritkozom, ami tárgyunkkal legszorosabb kapcsolatban kiván lenni.

A sirkövek architekturája a vallások általánosságánál fogva az egész világon majdnem egyforma, kivévén a törököknél, hol a kő vizszintesen van a sirüregre fektetve s szegletein egy-egy mélyedés hagyatik, hogy az abban összegyült viz a temető éneklő madarainak italul szolgáljon; továbbá a kövön egy nyilás, amin az Ur angyala ki és be járhasson a boldogultakhoz. A katholikusoknál kereszt jő az emlék fölé. A többi felekezet, ami még a mult században is nagy mérvben folyó vallási villongások utónyoma, nem csak nem használja a keresztet, hanem meg sem tűri.5)

Keleti természeténél fogva a magyar is szereti a képeket és illusztrátiókat. A falusi temetők egyszerü fakeresztjei tele vannak ragasztva szent képekkel s magukról az izlésesebb márványkövekről sem maradhat el némi szokásos cifraság, szomorufüz, siró angyal, letört rózsa, mit az illető müvésznek ugy oda kell vésnie nagyobb világosság okáért, hogy az angyal szemeiből akkora könnyek potyognak, mint a lencseszem, a letört rózsa pedig mintegy félarasznyira tőjétől leesőben,… utközben örökittetik meg.

Sok nép angyalnak hiszi a halált, mely pallosával vagdossa le az emberiséget; mások ismét sárkánynak tartják; néhol szétszórt haju hölgynek látjuk lefestve, sötét palástban, csontos kezekkel, valami seprőféle eszközt tartva kezében. No, nekünk magyaroknak nincsenek semmi exaltalt fogalmaink Halál ő kigyelméről. Egyszerüen sovány öreg embernek tartjuk, kinek a nép-fantázia egy igazi spanyol-pengéjü kaszát nyom markába, hogy azzal vegye ki közülünk a maga „adó“-ját. A meghalt hajadont a „Halál menyasszonyának“ nevezzük, miből szintén az tünik ki, hogy a halál sem nem vészangyal, sem nem hölgy, hanem himnemü, öreg fickó, kinek egy régi népmese szerint a már emlitett kaszán kivül még egy előtte ugrándozó és farkcsóváló kutya (a betegség) is szolgálatára áll. Talán innen az a közmondás a köhögő emberről, hogy „a halál kutyája ugat belőle.“

Azon majdnem tréfás enyelgő modort, melyet a mindent fölemésztő legnagyobb hatalommal szemben használunk, kiválón jellemzi ama népmeséinkben sűrűn előforduló, de különben is szokásos megszólitás: „halál koma!“ A komaságban és sógorságban élő nemzet még a halált is komájának fogadja. Szó a mi szó, de van is valami benne, atyafiság velünk!

Mint született lovasok, nehogy derogáljon: a halál utáni egyetlen utunkat sem teszszük másként, mint lóháton: a „Szent Mihály-lován“ s a falusi rektornak, ki nótárius és tanitói minőségben eddig is „eszünk köszörüse“ vala, hogy utoljára még kedvünk szerint kibeszélhessük magunkat, kötelessége bennünket megszólaltatva, mindennemü érdemes ismerősünktől szivreható versekben elbucsuztatni.

Ha még ezután is kimaradna valami, azt majd az utódok szépen kivésetik az emlékkőre – összes titulusainkkal egyetemben.

A régibb siriratok latin nyelven lévén szerkesztve, nem a nép esze szerint készültek s e korból csak a „Cras mihi hodie tibi“ maradt reánk és a városligeti sirkő cinikus föliratával „Fuit.“

Ma azonban már egy sereg magyar humoros sirirattal találkozhatunk, melyekből a jellemzőbbeket válogatjuk ki.

Tornyos Ferenc váci lakos Pestre jövén bevásárolni, itt a lóvonatu vaspálya által elgázoltatott s a kerepes-uti temetőben adták át az anya-földnek. Fejfájára következő fölirat került:

Itt nyugszik Tornyos Ferenc váci lakos,
meghalt Pesten.
Kár volt Pestre jönni!

A férji gyöngédség különös nyilatkozása egy másik majdnem közvetlen mellette fekvő márványkő irata: Itt pihen nőm H. Terézia
Meghalt 24 éves korában
Ne busuljunk Tercsim! Hiszen találkozunk!

(A Tercsi nem is busul már. A férj pedig valószinüleg szintén nem tartja sürgősnek a – találkozást.)

Mennyivel poetikusabb a r.-szombati utazóügynök sirverse: Itt pihen Kutlik Pál az én kedves férjem
Honnan foglak várni ezentul mindennap?

A házastársi bubánat egyébiránt sok különböző alakban fordul meg gyüjteményünkben, melyből azonban elégnek tartunk kettőt közölni. Az ebeckei temetőben…

A másik a pribeli kántor versezete, melylyel néhai hitvese emlékkövét megszólaltatá: Mondjátok föltámad,
De bizony nem támad,
Neki az árkangyal
Bizvást trombitálhat.

(Tudniillik, siket volt a megboldogult nemzetes asszony.)

Dicséretünkre szolgál, hogy nálunk sehol sem akadhatni hasonló frivolitásokra, minő a németeknél a „trombitás sirirata“ s a Hans Frankfurteré, E helyett azonban jellemző a naiv együgyüség: „Nyugodjék békével öreg Tomasek Gergely
Meghalt az idén.“

A debreceni Klió is elszólta magát: „Itt fekszik Nagy Pál négy élő gyermekével.“

A következő is együgyüség, ha ugyan nem maliczia, a b.-jenői erdőben rablók által agyonvert három utas fejfáján: „E sirban két ember szendereg, meg egy tót.“

(Az agyonvert utasok egyike ugyanis üveges tót volt.)

De e naivságok néha csak látszólagosak, mint azt a tarcsai temetőben látjuk: Itt nyugszik Halina Márton
Ki azért hólt el itt minálunk
Mivelhogy Lestén született.
Akkor ragadta el a nyavolya,
Mikor az otthonvalókat.

(Hát biz az ugy esett, hogy H. Márton cséplő 1873-ban kolerában halt meg Tarcsán, hol a járvány különben nem is mutatkozott; másnap ujra két ott dolgozó lestei egyén került ravatalra. Ez annál is inkább föltünt, mert julius 25-ike és 28-ika közt, midőn e három haláleset történt, a szomszéd községekben dolgozó lestei munkásokban szintén kegyetlenül pusztitott a rémes betegség. Némi utánjárással kisült, hogy Lestén e fönti napokon dühöngött a kolera, miből azon következtetést vonta le a nemes tanács, hogy a veszélyes miasmát, a halál magvát még télen szivja magába az ember, mikor a nyáron világba széledő lestei tót mind együtt van falujában, – s e tapasztalatának kivánt kifejezést adni a H. Márton fejfáján.)

Van nehány sirirat, melyben eredeti fölfogással egészen helyesen gondolkozik népünk a mulandóságról és a halál hatalmát keresztényi jámborsággal beösmeri: Itt fekszik Telekes Imre mészáros
ki az erős Toldit földhöz vágta Egerben a vásárkor,
de a halál erősebb vala nálánál.

Jellemzőbb még pedig egyéb tekintetben is a következő: Kukla kántor mester itt nyugszik az úrban
Nem vala ő német, sem pediglen Hurbán
Mindétig biróval volt tusakodásban
Mostan szépen megfér az koporsójában.
Emeltetett ezen kövecske az restanciában
levő párbérből, mert adassék meg a
rektornak ami a rektoré.

A magasabb filozófia és okoskodás nyomaira csupán egyetlen kövön akadunk a marcali temetőben: Ráth Ferencz fekszik itt. Jó kőfaragó vólt
Hogy miért fekszik itt? Csak azért mert meghólt.
Ezt a követ is még ő maga faragta
Miért? Mert nem tudta, hogy ő lesz alatta.

Sok humor van az alábbiban: Itt porlad Pál Vincze
Császári királyi
Őrmester és mégsem
Tudott reterálni
A halál előtt.
Vala ő később a
Falu kis birója
Ha meg nem hal, holtig
Az lehetett vóna
Béke poraira!

Ott hol a humor a fönségesbe megy át, legjobban hat a lélekre. A kerepesi temetőben a 15 éves L. Sarolta pompás márvány obeliszkjén e meginditó sorok olvashatók: „Mamácska sietni fog utánad.“

Leglakonikusabb azonban mégis a Bürök Marci hires cigány primás a mohoráni compossessorok által emelt veres márvány emlékének ezen egyetlen szóból álló fölirata: „Ácsi!“

Csinos ez is a várkonyi sirkertben: Vándor állj meg itt!
Akárhova indultál – ide érsz.

Az sem utolsó dolog egyébiránt, hogy a varbóki nemes ember még holta után sem enged a privilegiumaiból, mert hát dukált volna, hogy mint előkelő persona, ne aláztassék le oda egy sorba a közönséges parasztokkal. Halljuk magát az epitaphiumot:

S ezzel be is fejezhetjük e gyüjteményt azzal az ismert sirirattal: Itt nyugszom én, olvasod te,
Olvasnám én, nyugodnál te.

Ami variálva arra az igazságra vezet le, hogy könnyü nekünk most ezeket a kész dolgokat összeszedni, elolvasni és kinevetni, de bezzeg nehéz volt az illetőknek meghalni s még nehezebb a megmaradottaknak mindezt összekomponálni.

A MEGCSUFOLT FALVAK.

De már most aztán magam is azt mondom, messze mentem kissé s még a maradékom maradéka is érezni fogja azt a gyülöletet, amit könnyelmüen elvetettem magam ellen nagy Magyarországon azzal, hogy nyomtatásban beszélem ki mindazt, amit eddig a legvakmerőbb ember is csak mikor már jól közibe vágott a lovainak, mert kiszalasztani a száján, azt is csak a falu végén.

Mert a magyar ember természete be nem veszi a gunyt, sem a kisebbitést, s kivált az olyan megcsufolt faluban mindig oda van támasztva a vasvilla a kapuajtóhoz.

Nem is szólnék tehát a kerek világért, hahogy nem éppen azt akarnám bizonyitani, hogy a magyar népnek még a gunyolódásában is objectiv humor nyilatkozik: szeretetreméltó játszi és roszakarat nélküli még itt is.

Aranyból van itt a rög is, melylyel meghajitjuk egymást.

A nép gunyolódásában, ugyszólván, soha sincs semmi sértő; valami veleszületett ösztön megóvja a személyeskedéstől, egyéneket ritkán csufol ki, a szegényeket és a testi fogyatkozásuakat hagyományos tartózkodással kiméli; tréfái legföljebb az egyes népfajok ellen fordulnak, de itt is oly alakban, mely naivságánál fogva elveszi azok élét. Az olyan enyelgések, hogy a német megforditva huzta föl a magyar nadrágot, hogy a tót nem ember, s hogy a cseh bundadarabnak nézte az oldal-szalonnát stb. bizony ártatlan dolgok azokhoz képest, miket már ők fogtak reánk imitt-amott.

Legjellemzőbb e nemben egy népmese, mely a Krisztus holttestére vigyázó, különféle nemzetiségü őrökről szól, kik arról tanakodván, miként kellene a zsidók kezeiből kiszabaditani a szent testet, a szerb ezt tanácsolja:

„Használjunk cselt.“

A német igy szólt:

„Nyujtsunk be egy alázatos folyamodványt a felsőséghez, hátha id’adják.“

Az orosz ekkép vélekedett:

„Lopjuk el, atyafiak!“

A magyar közbevágott:

„Vegyük el tőlük karddal.“

„Lassan, cimborák, – szólott az angol, – én azt mondom, vegyük meg a hullát pénzért; hátha még drágábban eladhatjuk.“

Hasonló izmos jellemzés nem nyilvánul ugyan a nép egyéb csufolódásaiban, mint a föntebbi ötletben, mely talán nem is egészen a néptől származik, de gazdag humorából mindenüvé szivárog annyi, hogy a legegyügyübb gondolatát is bearanyozza.

Különös előszeretettel fordul népünk játszi kedélye némely helységek ellen s azokban előfordult skandalumok vagy elkövetett baklövések adják az anyagot a guny gyuró deszkájára.

Szegény Rátót, Göcsej és Kóka!

Ezeknek jutott az a szomoru dicsőség, hogy csövestül történjenek bennök és általuk a leghallatlanabb ostobaságok, miknek emléke nemzedékről-nemzedékre száll s olyan terhes a benszülötteknek, mint a kutgém hátulján a bunkó, mely folyton aláhuzza.

Itt esett meg a „lencse história“, itt huzták föl csigán a község bikáját, hogy a templom tetejéről lelegelje a füvet; rátóti emberek rendelték meg – kimeritőbb utasitás hiányában – a városi vésnöknél elevenen kimetszeni a Krisztust a helység pecsétjére, mert ha netalán nem jó lenne is igy, a költség kárba ne menjen; öreg biró uraimék könnyen agyonüthetik otthon, mig ellenben, ha halva pingáltatnék le, biz’ azt nem tudná többé föltámasztani még talán maga a pap sem.

E három község egyikében épitették turóból a templomot, mig a másikban borsón tolták el egyszer alkalmasabb helyre. Itt harangoztattak a vasuti vonat elé, valamint itt akarták azt megállitani kötéllel; nemkülönben itt lett kirendelve nagy köd idejében a nép, hogy keresse a templom tornyát, amely immár sehol sem látható, minélfogva nyilván átcsalták a kelériek a maguk tornyatlan templomára.

S ki tudná hosszát, végét annak, ami Rátóton, Göcsejen és Kókán megesett.

Ami együgyüséget magyar ember tesz, mond, vagy éppen kigondol, azt rendesen rátóti, göcseji vagy kókai ember cselekedte. Igaz vagy nem igaz, az semmit sem lendit a dolgon, az azért őket terheli és blamirozza a világ előtt. Sőt még a németek turpissága is sokszor lyukad ki ő rájuk; a csuszpajznak megfőzött kávé, a nyultojásnak nézett dinnye és a háromlábu kakas esete, mind csak ugy át van csempészve gonosz nyelvü emberek által az ő auctoritásuk csorbitására.

Ha van valami vigasztaló e rendszeres üldözés mellett, az semmi sem inkább mint azon tudat, hogy másutt sem ették ám kalánnal a bölcsességet.

Bogdasán például furulyának nézték a puskát. Az egyik atyafi fujta, a másik billegtette. Meg is szólalt az aztán, de csak egyikök tehetett tanuságot a hangjáról.

Az iványiakkal meg az történt, hogy egy jókora szél kerekedtével a buzavetésük szaladni kezdett. Csákánynyal, fejszével utána iramodva valahogy szerencsésen mégis csak megállitották.

Még rutabbul jártak a toponáriak. Szórakozottságból ugy épitették meg a templomot, hogy elfeledtek rajta ablakot hagyni. Hát biz’ ezen most már nem lehetett segiteni másként, mint ugy, hogy a biró vasárnap kirendelte a falut világosságot fogni zsákokba, melyeket a napfény felé terjesztvén, a nyilásnál villámhirtelen be kellett fogni s bent a templomban kirázni. Hogy aztán lőn-e világosság benn, nem tudni.

Sokkal többet érnek azon ügyes ráfogások, melyek egyes vidékek mostohább természeti fekvését gunyolják.

… Korponán télen fontszámra mérik a bort (s ez nem is áll valami nagyon meszsze az igazságtól, mert ott csakugyan olyan sajnálatraméltó természete van a bornak, hogy télen megfagy s a borkereskedő bizvást árulhatja jégdarabokra törve is.)

… Kemencén kánikulában fagyott meg a birka. A hontmegyeiek szégyenlik is nagyban ha a szemükre lobbantják.

Igazi satyra a fokiakra,6) hogy amikor egy elhullatott szőlőszemet találtak az uton, az egész község összeszaladt a csodájára, mi legyen ez a különös tárgy: végre is kisütötték, hogy az krokodilus s cséplőkkel verték agyon.

De mi ez még mind az igaliak szégyenéhez képest, kik a fölvidéken utaztukban tizen a pohánkakása virágos vetését folyóviznek vélték, s neki feküdve hasmánt emberül meguszták. A vetés tulsó oldalán amint összeolvasták egymást, kisült, hogy kilenc főnyire olvadtak, miből nyilvánvaló, hogy egy igali ember be is fult.

Rengeteg ügyefogyottságot fognak rá a csiki székelyekre is.

Itt verték agyon a földes uraság magával hozott szerecsenjét azon indokolással, hogy „jó lesz a patikába.“

Az uton talált zsebórának is ilyen sorsa lett; kimondták rá a góbék a bölcs sententiát, hogy az „a ketyegő fene; agyon kell ütni, punktum.“

Az is nekik számitandó be, hogy mikor a megdagadt folyam elvitte a gyalog-hidjukat, csáklyás emberek a viz mentében fölfelé indultak keresésére. Maig is sopánkodnak rajta, amiért meg nem találhatták.

Ez utóbbi esetet ugyan a történelem a pöntendiek számára is vindikálja; a dolog mindenesetre vitás, de nem tarthatom nagyon lelkiismeretbe vágó, mert a pöttendiekről ugy is eleget jegyeztek fel az annalék az ilyenekből.

Elég legyen a sokból csak azt emliteni, hogy a létrát keresztbe vitték át az erdőn, s negyven ember irtotta előle husz napig az akadályokat. Nagy fáradtságukba, költségükbe került, de keresztül vitték becsületesen.

EPILOG.

Végét értem annak, amit akartam, igazabban annak, amit tudtam. Szebben is, jobban is megirhatta volna más, de senki sem oly szivesen, mint én.

Ugy érzem magam mielőtt a tollat letenném, mintha valami balzsamos illatu mezőn jártam volna, mintha hallanám még hogy suhan el a gyik a buja fü között, mintha a távolban kaszáját fenné valaki… s a harmadik határról jó nyelvü kálvinista harang szavát kapkodná ide a Szitnya szele.

Majd csendes lesz minden… a falu népe hazatart, „dicsértessék“-kel mennek el egymás mellett az igazi humoristák, kasza gereblye a vállukon. Ugy tetszik, mintha egy egész hetet velük töltöttem volna egy huzamban s mindazt, ami itt meg van irva, azalatt éltem volna át közöttük.

Nem tudom a tollat letenni, nem tudom őket elhagyni: édes vágy csalogat utánuk a faluba, melynek piros bádogos karcsu tornya nyájasan nézi a vidéket.

A szerény, szalma-födeles házak vidáman füstölögnek; kivülről az alkonyodó nap vonja be őket aranyos zománccal, belülről a lakóik jókedve.

Az elhagyott grófi kastély komoran, sötéten fehérlik az elpusztult park közepén. A nagy jegenyefák busan integetnek, s hivogatón mégis.

A kovácsmühelyből hatalmasan hangzanak ki a pöröly-ütések…

Nem állom ki tovább…

Ellenállhatlanul visz magával lelkem a szük utcákon keresztül sorba az ismerősökhöz. Ezekhez a derék eredeti emberekhez, kik nélkül a mi falunk talán nem is volna olyan nagyon, nagyon szép.

A MI FALUNK.

I. A Rékiék Borcsája.

Piros hajnal hasadt, mosolygott a menybolt, nevettek a virágok, mikor a Rékiék Borcsája született. Hajnal hasadása, menybolt mosolygása, virágok bűbája mind, mind oda volt festve annak a picike orcáin, csöpp ajakán s igéző szemecskéiben.

A szegényes festett bölcső, amelyben ringatták, kicsiny tündérkének lett szivárványos kagylója. A csecsemő szépsége megaranyozott, költőivé varázsolt mindent: a bölcsőt, a szobát, a butorokat, amik olyan nyomorultan, szegényesen néztek ki nélküle, mint az üres sziv…

Ha szép volt mint parányi rügy, még szebb lett mint feslő bimbó…

Mintha a teremtés s ennek szolgái az idő és természet is gyönyörködött volna kis kedvencében, minden év szebbé, kedvesebbé tette.

Mikor olyan futkározó, pajkos gyerekké cseperedett, egy kóbor festő járt falunkban, kit a régi oltárkép kiigazitásával bizott meg az egyházfi uram, mivel hogy a falu szentje, a derék Mikulás, nagyon bevala immár kormozva.

A festő meglátta Borcsát, amint a haranglábánál játszott a porban, és oda festette azon módon a szent lábaihoz, mosolygó angyalkának.

Ott ül alul kis ingecskéjében, meztelen kacsóit a szakálas Mikulás felé nyujtva, gyönyörü lábai alatt aranyos diók és almák sokasága.

A falubeliek csak nem birtak eleinte ráfanyarodni, hogy most ennek a pirinyó paraszt porontynak imádkozzanak az oltárképen – csak nagysokára törődtek bele, mert hát olyan szép, imádságos szája van az istenadtának és olyan szelid szemei, mintha a két legkékebb pontocska lenne odalopva a menyboltról – szebb tájékra.

Hát még aztán milyen volt Boriska nyiló rózsa korában?

Hét határ tájáról szállt a „Kata bogár“ arra falunk felé… Szófogadó féreg… szerelmes legények üzenetvivője.

Nagy hatalom a szépség, szárnyakat ad kölcsön, amikkel messze röpülhet az, akit le nem huz a nyomor a porba.

Borcsa zsellér-leány volt, apja anyja elhalt, szolgálatba volt kénytelen lépni. Elhagyta falunkat s soha sem tért többé vissza.

Egész a harmadik vármegyébe ment, madár sem jár arra.

A Kata-bogarak nem röpültek többé a határunk felé…

Hogy mi lett belőle azóta, senki sem tudja, talán senkit sem érdekel…

Évek jönnek, mennek. Az emberek emlékezőtehetségéből kiszija az idő a régi benyomásokat mint a napsugár a szövetből a régi szint. Réki Boriskára alig emlékszik valaki…

S ha szóba kerül is, sorsa már nem nyitott könyv, melyet végtől végig megolvasnak, tépett falragasz csak, melyből imitt-amott bukkan ki egy betü, ha a szél a fölkavart porból fölveti.

Ki törődne egy olyan szegény teremtés sorsával?…

Csak elvétve vasárnaponkint délután, midőn a falubeliek kiülnek a házak előtti padokra s mikor már a falu dolgát olyan szögrül-végről apróra beszélték, hogy már nem egyéb, mint az unalom takarója, kerül Boriskára a szó.

„Hová lett? Merre jár? Hová vetette meg sorsának ágyát szegénysége? Kemény-e az, vagy patyolatos lágy?“

Az elbeszélő végig néz ilyenkor a kérdezőn, guny-e a kérdése vagy tán érdeklődés, szánó sziv hajtása – aztán a padokat vizsgálja sorba, nincs-e eladó lány sok, kivel válogatva, csinján kell beszélni, mert a szemérmetlen szó nyomot hagy a pártán, mint a lehellet még az acélon is.

„Bizony különös sora van… Nem hiába volt kapós a szemnek! Onnan, ahova szolgálni ment, másüvé szegődött. Lássák kendtek ilyen az élet! Addig cserélgette a helyeket, mig végre Pestre került szegény s most…“

„Mi történt vele?“

„Talpig selyembe jár.“

… A hajadon leányzók, akik olyan áhitattal nézték délelőtt az oltárképet, eltakarják kötényeikkel orcáikat.

II. Ő kigyelme a pernye-biró.

De bezzeg sem el nem veszett, sem el nem bujdosott a faluból, sem pedig selyemben nem jár Tuba Istók pernye-biró uram, ki a fölső végen lakik, hanem igenis jár tisztességes kékbeli öltözetben, jár pediglen csak akkor, amidőn nem ott ül a kovács-mühely küszöbén pipázgatva és lábait szétvetve, amint az már ugy illet meg egy törvénybeli embert, mert hogy valaki szétvetve tartsa a lábait és éppen a kovács-mühely küszöbén, ahhoz már rang kell és auktoritás.

A mi falunkban a kovács-mühely pótolja a clubbot és a kaszinót, főbenjáró dolgokkal foglalkozó persónák itt beszélik meg előzetesen a közügyeket, ez levén a legalkalmasabb hely konferentiákra, mert leginkább áll összeköttetésben a continenssel. Kereket igazittató, lovat patkoltató utasok állnak meg hébe-hóba s magából a helységből is egyik jön, másik jön, ez is az is tud valamit s legott asztagnak gyül meg a hallani való.

A pernye-biróság nem valami fényes hivatal, mert a pernye-biró tulajdonképpen semmi egyéb, mint a két lótó-futó esküdt közül a hitványabbik, aki hivatalos dolga mellett, ha szükség van rá még azt is elvégzi, hogy a biró uram kályhájába begyujt sőt gombolyitás idején biróné asszonyomnak is ő tartja a fonalat.

Csakhogy embere válogatja. Tuba Istók uram öreg birónak is beválnék holmi apróbb faluba, ahova nem oly csövestől hullott az isten áldása okos emberek dolgában, hogy még egy Tuba Istók is csak pernye-biró lehet.

Istók agyafurt ember ám, ki nagy dolgokra lett teremtve s ha mégis kicsinyek jutottak neki, csinált már ő ezekből is nagyokat.

Mert tudnivaló, hogy ő sem volt öröktől fogva pernye-biró; éppen csak olyan közönséges paraszt-sorban állott mint a többiek: az esze vitte föl hivatalra.

Az pedig ugy történt, hogy kilenc éve annak, nagy volt az izgés-mozgás környékünkön. Századok óta először esett meg, hogy egy üveghuta tulajdonosa lépett föl képviselő-jelöltnek, az arisztokratikus hajlamu palócok között. Már pedig nincsen az a kincs, amiért a palóc éljent kiáltson oly névnek, mely nem hangzik legalább három század óta ismerősen e kéklő bércek között, melyekről kevélyen tekintenek alá a középkor lovagvárai romokban.

Nem is lett volna a hutásnak tiz szavazata sem, ha nem Tuba Istók ő kigyelme lett volna a kortese.

Mig a többi kortes nagy oratiókat tartott a népszabadságról és demokratiáról, Istók egy szót sem szólt.

A szónoklatokat meghallgatta a nép, a bort, mit a beszédek nyomatékául kiosztottak, megitta hamarosan s jókedvében mindjárt ott meg is verte, akik osztogatták.

Istókot hagyták legutoljára.

„No már most üssenek hát engem is, amiért olyan vagyok, mint a naptár: előrelátó kendtek helyett is.“

„Nem kell a hutás!“ kiálták a palócok ingerülten. „Vannak nekünk uraink, kik megvédik a jussunkat.“

Istók bajusztalan ajkát keserü mosoly futotta be.

„Megvédik? Meg-e? No jó megvédik, hanem azért mégis csak átkozni fognak bennünket az unokáink unokái is.“

„Miért?“

Az Istók hangja egyszerre siránkozó lett; hosszu kezeit áhitatosan fektette keresztbe mellén.

„Miért? Azért, mert az fog történni… igenis, az fog történni…“

Mély zokogásban tört ki:

„Az, hogy a hutás, amiért meg nem választottuk, merő boszuállásból… igenis, boszuállásból…“

Két nagy rézvörös tenyeréből hangtölcsért csinálva, sivitó hangon kiáltá a tömeg feje fölött:

„Kisebbekre fogja fuvatni az itcés üvegeket.“

Csend következett. Szivig hatott a szó… s mélységes csend után vészkiáltás tört ki s ajkról ajkra pattant, bérczről-bérczre szállott komoran, sötéten, mint a sebes felhő, a fekete felhő.

… S reggel virradóra, amennyi palócz-ház széles a környéken, a hutás zászlója lengett valamennyin.

III. Mikor utolsó földesurunk a deszkán feküdt.

(A falubeliek benyomásait elbeszéli a szerző)

Egy reggel halva találták a réteken. Magát lőtte-e meg, vagy orvtámadásnak esett áldozatául, nem tudni.

A faluban csak akkor tudtuk meg, mikor már otthon volt kiteritve a fekete posztóval bevont cimerteremben. A fáklyák fölgyujtattak a fényes ravatal körül s vérvörös világuk kisérteties fényt vetett a Szent-Illényi grófi cimerre, egy szájában arany karikát tartó sasra, e jelmondattal körül: „az ősök nyomán.“

Valóban Szent-Illényi Pál most van legigazabban az ősök nyomán; nemsokára ott lesz a hatalmas főispánok és országbirák koporsói mellett az övé is. Az utolsó koporsó, melyet a Szent-Illényi kripta befogad. A legis-legutolsó koporsó. Most már meg fogják forditani fölötte a büszke cimert. Nem lesz annak gazdája soha többé.

Maga a legutolsó Szent-Illényi ott fekszik halva, mozdulatlanul, a virágokkal ellepett magaslaton. A szeme most sincs behunyva, nem lehetett azt többé lenyomni. Három falubeli öreg asszony, aki megmosta a sáros holttestet, órákig elkinlódott e müvelettel, de a szemek nem csukódtak be. Pál gróf nem akart engedelmeskedni; egy arisztokrata még a halála után sem engedelmeskedhetik a csőcseléknek. Egy Szent-Illényi nyitott szemekkel várja be, hogy a koporsó födelét reá szegezzék és nyitott szemekkel találja az itéletnapi trombitaszó.

A gyászruhás szolgák lábujhegyen járnak-kelnek a nagy ur halotti ágya körül. Suttogva szólnak egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy a méltóságos gróf illetlennek találja a viseletüket. Egy közönséges emberről tudnák, hogy semmi köze többé a világhoz, semmi hozzászólása többé semmihez. De egy Szent-Illényi! Az talán még a holta után is parancsol. Egy magyar főnemes, aki még talán az égbe is magával viszi az alkotmányát, s onnan is bele fog szólni az isten befolyásolásának utján az apró-cseprő paraszt emberek sorsába.

Kisérteties némaság honol.

A mozdulatlan sziv fölött csupán egy óra ketyeg a halott mellényzsebében. Az emberi szerkezet tulélte az istenit. Annak a verése megállt, ez még továbbra is méri az időt.

S künn messze földön, hetven faluban zugnak a harangok, ahol birtokos, patronus volt őméltósága. És e nagy harangzugás közé nem vegyül egy egyetlen zokogó szó sem.

Egyetlen gyöngéd zokogó szó, mely tulharsogná hetven falunak a harangját.

És az aranyos ravatalra nem hull egyetlen részvét-köny sem, mely foltot hagyjon a drága selyem lepedőn, hogy az a folt fényesebben csillogjon ott királyok minden pompájánál.

Eh! egy arisztokrata nem szorul rá még a szeretetre sem! – Az el tud menni a másvilágra a maga becsületéből is: nem kell neki köny és sóhajtás utravalóul.

A cimerterem szárnyas ajtói be vannak zárva s két alabárdos áll a küszöbön kivont karddal, távolabb pedig egy karosszékben talpig feketébe öltözve az öreg Kamuti János ül, a méltóságos ur tiszttartója. Feje leeresztve a könyökére, mély gondolatok terhével látszik vajudni.

Az udvar megtelik kiváncsiakkal, kiknek most szokatlan, érdekes látvány lesz, egy grófot halva látni.

A mi falunkban szokásban van sorba látogatni a halottakat. Még egyszer megnézik szinről szinre, megmérlegelik, sokat változtatott-e rajtuk a halál vagy nem, szelid kifejezést kölcsönzött-e az nekik vagy ijesztőt, megnézik, hogy voltak öltözve utoljára, uj csizma volt-e a lábukon, vagy régi, volt-e szentelt bárka a fejük fölött, hajlékony volt-e kezük vagy meredt s csak nagy ügygyel-bajjal gyürhető e be a koporsóba? Megvizsgálnak szegről-szegre mindent, figyelemmel kisérik egész a temetésig és emlegetik hetekig, nehéz volt-e a halottvivőknek, nagyot szólt-e a göröngy, mikor a koporsójára hullott, nem-e megforditva tették a fejfát a sirjához?

Hát még mikor nem valami közönséges ember hal meg, hanem egy gróf, akit kilenc vármegyében süvegeltek s akit 70 falu harangja sirat két nap óta folytonosan!

Be sok harangozó keze belehólyagosodhatott a kötélrángatásba!

Egész csoportok ostromolják az előszobát, ahol az öreg Kamuti guggol s ahol az alabárdosok léptei kongnak tompán, egyhangulag a hideg márvány-kövezeten.

Az alabárdosok végig tekintenek a csőcseléken megvetőleg, hidegen… néha meg-megnyitják az ajtó egyik szárnyát egy-egy előkelőbb látogató előtt, azonban ujra bezárul a nagyuri terem ajtaja ünnepélyes, kimért csikorgással, s az egyik alabárdos elutasitólag, monoton komorsággal veti oda a bebocsáttatást kérőknek:

– Őméltóságához nem lehet bemenni.

S amint ujra meg ujra megcsikordul az ajtó, valami sajátságos lehellett csapkodja meg a nyiláson át a csőcselék arcát, valami fojtó szuró szellet, mely szinte megmarja a képüket, mely szinte kergeti kifelé.

Mintha az ott bent mozdulatlanul fekvő arisztokrata lehellete keveredett volna méreg gyanánt a levegő miriád atomjai közé. S mintha ez atomok egy érdes, megvető hangba rezdülnének össze, mely visszaverődik a gyászba vont cimeres falakról:

„Takarodjatok innen!“

S mig bent a palotában a kisértetszerü csend virraszt némán a holttest fölött, addig a gazdasági udvaron egyik kocsi a másik után robog be, hozva a drágábbnál-drágább halotti jelvényeket; gyászöltözeteket a cigánybanda számára, mely mégegyszer muzsikálni fog a méltóságos urnak, fekete uniformist a cselédségnek, mely most már a senkié, halomnyi viaszgyertyát és fáklyát, hogy azok még egyszer és utoljára fényt vessenek a temetéskor az aranyos koporsóra, mely a Szent Illényi család szineivel, vörös-sárga selyemmel van megbélelve, s melyben oly puha, nyugalmas fekvés esik.

De a temetésig még egy kellemetlen functió vár őméltóságára. Mielőtt odafektetnék az ősökhöz, még egy szolgájával van egy kis dolga, – a törvénynyel.

Mint törvényhozó erre is ő varatta mig élt a libériát, ennek is ő parancsolt, s az most ezt a parancsot fogja teljesiteni!

Ki akarja kutatni, hogyan, miben halt meg a nagy ur? Öngyilkos volt-e, vagy megölték?

Őméltóságát föl fogják boncolni. Pápaszemes doktorok véleményt fognak mondani fölötte és hajba kapnak afölött, hogy melyiknek van igaza.

S a darabokra vágott arisztokrata még akkor is mereven, megvetőleg fog nyitott szemeivel végig nézni ez embereken, akik öt forint diurnumért összemetélik izekre, aztán szépen óvatosan megint összerakják méltóságos tetemeit, és nem fogja elárulni egyetlen vonással sem, hogy ez neki kellemetlen.

S minden azt fogja hirdetni örökkön-örökké, hogy ami vele történik, abban ő nem lát semmi különöset, az mind az ő meghagyásából esik.

IV. Hogy vette be falunk hőse Suska Mihály Branyickót.

(Elbeszéli ő maga.)

Megüzente Kossuth pecsétes levélben, az lesz a fővezér, aki Branyickót beveszi, Schlickket agyonüti. Hanem ’iszen több sem kellett az én uram Guyonnak, fuvatja a marsot… nyergelnek a huszárok.

Trappolva indultunk, galoppba folytattuk, heted napon délre – delet harangoztak, Branyickóhoz értünk. Óriás fellegvár, az egekbe nyuló, s köröskörül olyan magas fal szegélyzi, hogy tán vége sincsen, mert ahol végződnék, felhők ülnek rajta. Hát még a várkapu? Az aztán a kapu. Merő vasból készült. Dolgozott ezen tán kilencszáz kovács is mig kikalapálta!…

Az én uram Guyon igy szólt hozzám, amint a vár elé értünk.

– Van-e keszkenőd Miska?

– Van tekintetes uram: idadta az Örzsi a magáét, ahogy otthonról eljöttem.

– Fehér-e?

– Akár a fehér galamb tekintetes uram.

– No hát akkor tüzd föl egy póznára… s eredj át parlamentair-nek Schlickhez, tisztelem alásan, adja át a várat, – mert különben beveszszük.

Azon módon cselekedtem. Schlick haragosan nézett rám azzal az egyetlen szemével, mely olyan maró zöld volt, mint a hólyaghuzó bogár ködmöne.

– Ki vagy? Mit akarsz?

– Én bizony Suska Mihály káplár volnék – mondám megsodorintva a bajuszomat, a tekintetes Guyon Rikárd ur küld a teens urhoz, azzal az üzenettel, hogy ne restelje az ur föladni a várat, mert sokan vagyunk odalent.

Schlick erre a szóra ugy a földhöz vágta dühében a legszebbik tajtékpipáját, hogy hetvenhétezer darabra mállott szét.

– Mondja meg kend az urának, hogy kendteknél különb emberek sem tudták Branyickót bevenni. Nem adom föl. Ha beveszik, kalapot emelek kendtek előtt.

Megvittem a választ betüről betüre; dühbe is jött Guyon s rohamot vezényelt. Ropogott a puska, menydörgött az ágyu, s piros rózsát vetett el a fehér havon.

Folyt a jó magyar vér, pedig hiába folyt, madár sem jut oda, ahová mi vágyunk, teljes lehetetlen Branyickót bevenni, olyan hadseregnek, melyet anyák szültek. Mondtam is Guyonnak. S nyomban is belátta.

– Forduljunk hát vissza! mondá szomoruan s két diónyi könycsepp gurult le szeméből végig a dolmányon.

Furcsa két csöpp volt az; az ő dolmányán futott s mégis az én szivemet égette. Nekikeseredtem s mielőtt otthagytuk volna az áldástalan munkát, még egyszer körüljártam a várat. Valami homályos sejtelem hánykolódott az agyvelőmben, hogy még sem lehet a németnek hinni, mint minden dolgában, gaukleriának kell lenni ebben is. Amint mondom, körüljártam az egész környéket, itt is, ott is megvizsgáltam a falat, a bástyát; erős, izmos minden, golyó át nem furja, ember le nem dönti.

Amint a várkapuhoz értem s látom az uramat, hogy ott a had élén visszavonulásra osztogat parancsot, halavány orczáin a bánat sötétlik, s keserüségemben kihuzom a kardom, hogy kétfelé törjem, egyszerre megkap a szilaj düh s olyat vágok lapjával a vaskapura, a föld is megingott a sulyos csapástól.

S ime szemkáprázat… amint odanézek, ökölnyi rés támadt a vas alkotványon. Nem igazi vas volt, csak vastag papiros vasszinüre festve.

Ez az orr nem utolsó orr! Megszagoltam én azt, hogy csalással van a német alvópárnája bélelve.

El is kiáltottam torkom szakadtából:

– Bevettem a várat!

Lett öröm, hangzott, a diadal-kiáltás. Egy pillanat alatt ott hevert a kapu darabokra tépve; a másik pillanatban pedig már a vár udvarán voltunk. Én és uram Guyon jártunk a legelől. S mire a lépcsőkön kivont kardjainkkal fölfelé robogtunk, nemzetiszin zászló lobogott a váron, nem is egy, ha tiz is.

Mint vérszomjas tigris ugy szaladgáltam be a termeket.

– Hol van Schlick? Merre van Schlick? Hadd emelje hát meg most azt a kalapot.

De Schlick már nem volt ott. Schlicknek nem volt ideje kalapot emelni. Elmenekült valami alaguton.

Öreg hiba volt az; Guyon Rikárdnak minha csak az orra vére folyt volna, semmibe sem vette a tengernyi dicsőséget, mert hát Branyickó bevétele csak fele volt a nekünk osztott munkának; Branyickót bevenni s Schlicket agyonütni, ez volt a parancsolat.

Szomoruan járt kelt egész estig; akkor is hamar feküdt le, mint akit bánt valami, mint aki az álmokhoz apellál az ébrenléttől, különb hangulatért.

Magam is igy voltam, de nem feküdtem le. Ott hagytam társaimat s lementem a várkertbe. – Maig sem birom megmondani mi vitt le… Nem egyéb ez, ha mondom, mint valami sajátságos hadiösztön… katonai tálentum.

A hold bevilágitotta a hóval boritott kertet ezüst szinüre… huszasokat lehetett volna belőle veretni. – A kert kellő közepén egy kerekes kut állott.

A katonai tálentum éppen a kuthoz vonzott ellenállhatlanul. A vödör félig le volt eresztve s amint a hold odavilágitott, megrezzenve látom, hogy a vödörben egy német gugol.

– Ki vagy?

– Jaj, huzz ki jó vitéz – kiáltja nyöszörgő hangon a boldogtalan – én Schlick vagyok a várkommendáns, neked adom feleségül a legkisebb lányomat s ráadásul egy negyedrész vármegyét.

Szép volt az igéret, megis csiklandozta a lelkemet. Kezdtem fölfelé csavarni a csikorgó kereket. De amikor huzom, egyszerre csak szivembe nyilallik az önvád… „Mihály, Mihály, mi az ördögöt mivel kend? Ezt a kolonczot huzza ki kend – nemzete veszedelmére? Hát ilyen ember kend Suska Mihály?“

Megmozdult bennem ez a jó magyar sziv, s visszafelé forditá a kezemet. Lefelé igazitottam a kereket.

Robogva foszlott le a lánc, nagyott loccsant a vödör, mikor a vizbe ért. Egy haldokló jajkiáltását kellett eltompitania. Nem is hallatszott abból semmi. Hirtelen összecsapott a viz fölötte, s legfeljebb egy percig gyürüzött utána.

Nagyot fohászkodtam.

Most már egészen teljes lett a diadal.

Branyickót bevettem, Schlicket agyonütöttem. Most már az eső se moshatja le rólam a generálisságot.

S megis lettem volna, olyan igaz, mint a hogy itt kendtekkel most ezt a tengerit morzsolom, – hanem hát mi nem történt?

Másnap a németek valami hitvány közlegénynek kiszurták az egyik szemét, ráadták a Schlick ruháit, s szentül állitották, hogy az senki más, mint maga Schlick.

S ezt a gyalázatos csalást csak én magam tudtam, csak én magam sinylem.

V. Falunk véneinek édes visszaemlékezése azokra a régi boldog időkre, a mikor még rosszabb világ volt.

Régi történet már ez. Egészen más idők jártak, más emberek éltek. Tán a só is sósabb volt még akkor! Tiz ember sok ha van a faluban, aki még emlékszik s emlegeti azt a boldog kort, mikor egy váltó garas volt a bor itcéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós bottal jött a megyegyülésre, a legtekintélyesebb ur, kinek a legkülönb tajtpipa lógott a szájában s az tartatott a legszabadelvübb hazafinak, aki legszebben fütyülte el a „Rákóczy-nótát.“

Prokátorok nem nyuzták a világot; legföljebb az volt honorariumuk, hogy a katholikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt mondta: „köszönöm barátom uram, legyünk per tu;“ – mig a kalvonista egyszerüen azon biztatással rótta le perköltségeit: „aztán hallja az ur, ha valami akar lenni a restóráción, csak nekem szóljon“ Finánc nem szaglászott a magyar ember dohányzacskójában, végrehajtó nem garázdálkodott tizgarasos meghivásokkal; régi szolgabirák csak akkor hitták magukhoz a nemes embert, ha ebédet adtak.

Minden máskép volt. Az ország összes évi irodalmát meglehetett olvasni nyolc garason a „kassai kalendáriom“-ból, már t. i. aki olyan bolond volt, hogy nemcsak megvette, hanem tetejébe még el is olvasta.

A vármegye hatalmasabb volt mint az ország. A két kopottfejü oroszlán a megyeház homlokzatán olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára, mintha azon tünődne, ugyan hány világrészt egyék meg früstökre.

Minden hirdette a megye hatalmát. A hajdu tarsolyára himzett N. V. betütől kezdve egész a székváros közepén emelkedő palotáig, melynek födeléről varju-sereg károg rémletesen, mintha fölolvasást tartana észleleteiről, hogy a legszebb, legmagasabb ház mindenütt a börtön; annak van legtöbb lakója.

A börtön, deres s mogyorófabot jelvényei alatt összpontosult a társadalom fönnállásának logikája. Nem az emberek kedveért van a mogyorófa-pálca, hanem megforditva, hogy a szolgabirónak nemes hevében legyen kin tölteni mérgét. Ez volt az uralkodó vélemény, minélfogva külön büntető-kodex volt minden egyes szolgabiró, ki ha unalmában rádiktáltatott az emberfiára olvasatlan huszonötöt, pipogya ujságirók ki nem kürtölhették a lapokban. Először, mert nem is voltak lapok, de másodszor, ha lettek volna is, ugysem olvasta volna senki, aztán meg harmadszor… statárium neki az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába merné magát ártani!

Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent: nem volt már a világon semmi megtanulni valónk; mert vagy arról beszél a bolondos ánglus ezer megirt könyvében, ami ugyis benne van a „Corpus Juris“-ban és akkor fölösleges, vagy arról beszél, ami nincs benne és akkor ostobaság. Tertium non datur. Ha pedig tudományos ember produkálásáról van szó – ott van Széchenyi Pista! Azzal tessék diskurálni! Gondolkozik az mindnyájunk helyett.

A „Haladás“ szót kiküszöbölte a „vis inertiae“ a nemzet szótárából. Ismeretlen pogány mondat volt. Inkább neki támaszkodtunk az ellenkezőnek. Még a „Hármas Kis Tükör“ bölcs összecsinálója is ilyeket irt ékes karmenekben.

„Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron.“

Még én is ugy tanultam valaha. A tiszteletreméltó sár, melybe belefulnak a haszontalan uj eszmék beleolvadt cimerünkbe. Ugy néztük, mint megannyi aranyat. Jó volt az nekünk! Nem kell közlekedési ut; mi az istennyilának? – Magunk csak kivontatjuk magunkat paraszt forsponttal a szomszéd faluig, hol valamire való tarokk-kompánia csak összetákolódik; idegen vármegyéből való ember meg hadd busuljon rajta, mint jőjjön ide, ha – nem lehet.

Legalább nem akad ránk a német ebben az átkozott sárban.

És az igaz, hogy a német nem is akadt ránk, hanem a helyett idetalált egy a németnél is nagyobb hatalom, a „Liberalismus.“

Az is ugy jött ide, hogy előbb megtanult röpülni.

… Világot boritó szárnyait összecsapta felettünk, lehelete összevegyült a haza levegőjével, melyet ki magába szivott, elkezdett beszélni mint a mákonyivó, soha nem hallott bolond ábrándos eszmezagyvalékról, egyenlőségről, testvériségről. Fojtott lett a levegő, hogy el kezdett tőle köhögni a fél ország, mintha tüdővészben lenne.

Uj tüdő kellett az uj levegőhöz! Az ország kivedleni indult régi köréből, nem várva be, mig erővel lehámozza róla az idő.

A megye háza most is ott állott ugyan, hol előbb, a zsinoros hajdu most is oly begyesen lépkedett előtte mint hajdan, a szolgabiró dohányzsacskójának a sallangja csak oly gavallérosan verdeste tekintetes lábszárait, mint régente, a feneketlen sár is ott lotyog az utakon, a deres szintén megmaradt a kevélykedni a vármegyeház udvarán s a főjegyzői kalamárisban is ott álmodott a tintába száradt toll azokról a gyülésekről, miken mindig azt határozták, hogy határozni fognak; – de a bolondos korszak ezek hátamögött uj erkölcsöt teremtett s mint mikor a földbe ültetett krumpli feltolja magát a rothadásba átment ős anyagból, az emberek kezdtek meg nem férni egymással.

Az volt kifogása az egyiknek a másik ellen, hogy nem liberális.

Liberalismus!