János. Jó estét.
Az ördög Lászlóhoz halkan. Legyünk diszkrétek. Gyerünk. Cinka mereven nézi Jolánt.
Az ördög. A műkereskedő.
László. Szervusz. Előre megy sunyi nevetéssel.
Az ördög Jolánhoz. Maga nem nevet?
Jolán. Nem.
János a műterem felé mutat. Kérem, kisasszony, mindjárt jövök.
Az ördög. Kérem? kisasszony? Ez jó.
Jolán néma főhajtással indul.
Az ördög útját állja. Most én hálás leszek a meghívásért. Én vissza jövök ám ezek közé, mert tetszik tudni, én úgy itt felejtem a télikabátomat, mint annak a rendje! Kezet csókol Jolánnak, aki visszanéz Jánosra és Cinkára. Jolán el.
András rásegítvén az ördögre az általa a kezébe adott kabátot. Kérem, ez a gazdám kabátja.
Az ördög. Fogja be a száját! El. András fejcsóválva utána.
TIZENKETTEDIK JELENET.
János, Cinka.
János. Minek jöttél ide? Mit akarsz? Hát nem megmondtam, hogy elmegyek hozzád?
Cinka sírásra álló hangon. Most szégyeltél a privát előtt.
János. De ha megmondtam, hogy elmegyek! Mit akarsz?
Cinka. Lent ültem a kávéházban és meggondoltam… mégis… édes János… Belekapaszkodik… ne nősülj meg.
János. Összetöröd a galléromat.
Cinka. Tudod, az előbb még nem bántam. De most, mikor láttam, hogy idejöttek ezek, a szivemre szaladt az egész ügy. Ne nősülj meg.
János elérzékenyül. Na ne sírj mindig, fiam. Az nem szép. Megsimogatja.
Cinka kedvesen. Ugy-e rémisztő buta vagyok?
János. Igen, igen, fiam. Most kedves vagy. Látod, így szeretlek, ha ilyen szép buta vagy. Most majd fogok veled szépen, nyugodtan beszélni arról a házasságról. Na gyere fiam. Maradj most itt. Jó is, hogy most itt vagy. Vesd le szépen a kabátkádat. Így ni. Lesegíti róla félig. Én vagyok a te barátod, és te vagy az én… az én… az én… az én…
TIZENHARMADIK JELENET.
Voltak, az ördög.
Az ördög nesztelenül lép be és folytatja a mondatot… az én… az én… az én télikabátom itt maradt. Az ostoba inasod a tiedet adta rám. Leveti. Hát én már mindig olyankor jövök, amikor nőket vetkőztetsz?
Cinka rémülten. Micsoda? Visszakapja a kabátját. Hát még ez is?
Az ördög. Mi ez? Női szabónál vagyok?
Cinka kitörő sírással el.
TIZENNEGYEDIK JELENET.
János, az ördög.
János. Na ezt szépen elintézted.
Az ördög. Ha ez köszönet, szivesen.
János udvariatlanul. Majd behozatom a kabátodat. Nem tartóztatlak.
Az ördög. Leszakadt az akasztója. Az inasod most varrja. Ha készen lesz, behozza. Borzasztó volt!
János. Mi?
Az ördög. Hogy ez az asszony hogy belekapaszkodott az ura karjába. Menekült hozzá valami elől.
János. Csak nem akarod azt mondani, hogy előlem?
Az ördög. Mondd, édesem. Jó – szamárnak lenni?
János. Nem kéne veled szóba állnom, de bosszant, hogy okos ember létedre ezt nem érted. Ezzel az asszonnyal hat éve mindennap látjuk egymást és soha, soha nem jutott eszembe, hogy… és ha egy pillanatra mégis,… hát kinevettem magamat.
Az ördög. Csak rá kell nézni. Akkor a tiéd, amikor akarod. Csak a kezedet kell kinyujtani utána. És a szerencsédet, a boldogságodat jelenti… a nagy életet, amelyen lusta vagy elindulni! Más ember egy életen át küzd egy ilyen asszonyért, te meg találod. Talált kincs!
János. Éppen nem talált kincs.
Az ördög. Tavaly, ősszel, szeptember hatodikán – még a dátumot is megjegyeztem – egy nagyon hátborzongató történet esett meg velem. A nyári ruháimat eltettem, az őszieket vettem elő, s öltözködés közben, az egyik őszi mellényem zsebében találtam egy aranyat, amely ott lapult, ki tudja mióta. Ejnye – mondom – talált pénz! Nézegetem, forgatom – ugyan mikor felejthettem ezt a zsebemben? És ahogy nézem, egyszerre csak kiesik a kezemből. Valahova elgurult. Hát lehajoltam utána. Keresem, nem találom sehol. Idegessé tett, hogy így nyomtalanul eltünt, kutatom, nincs sehol. Keresem egy félórát, háromnegyed órát, – nincs. Most már bántott, hajszolt valami, most már a fogamat összeszorítva, dühvel kerestem, észre se vettem, hogy bútorokat döntök fel, – nincs. Behívom az inast. Kerestük együtt, estig. Már csurgott rólam a veríték, reszketett a kezem az izgatottságtól, éreztem, hogy meg kell találnom ezt az aranyat, – de hiába volt minden. Akkor egyszerre felugrom és rákiáltok az inasra: «Te megtaláltad és zsebrevágtad, gazember!» Az inas dühbe jön, gorombán felel vissza. Meg akarom ütni – villan egyet a szeme és előkapja a bicskáját. A revolveremhez nyúltam. Kivesz a zsebéből egy fényes revolvert és szép lassan leteszi az asztalra. Ezzel a revolverrel, ezzel, ni… látod? Ezzel a revolverrel, majdnem embert öltem egy aranyért, ami nem kellett, amiről addig nem is tudtam, amit találtam, de ami abban a percben, hogy volt, megvolt. Az enyém volt.
János kissé zavartan. Én… én… a talált pénzt borravalónak adom.
Az ördög. Én is annak akartam adni. De elgurult! És ami gurul előlünk, annak utána megyünk! Azt kergetjük! Hisz ez a férfi! És utána mégy te is a talált aranyadnak, ha majd egyszer gurul előled! És akkor, ami addig talált arany, rongyos arany volt, szép, fényes arannyá válik, ami csillog, ami drága, ami kéne!
János. Talált aranyért revolverhez nyúlni!
Az ördög. Így drágul meg majd ez a kis asszony is a szemedben. Majd érzed: ez szárnyakat adott volna! Ez meleg, színes! Az ő forró lélekzetén a legszebb lázak gyúlnak! Majd mondod, ha gurul: nagy ember lehettem volna… művészet? Dehogy! A szeretőd kedvéért, hogy egyre jobban és halálosabban csókoljon! Kezébe akad a sál, ami Jolánon volt. Ez az a sál, ami azon a szép, édes mellén volt.
János halkan, érzékien. Olyan a melle, mint egy kis párna.
Az ördög. A szeme alvó parázs. Mint a fátyollal letakart gyémánt.
János halkan ismétli… mint a gyémánt…
Az ördög. Két szép ember. Ez felfokozza a gyönyörűséget. Nem az esik jól neked, hogy ő szép, hanem, hogy te vagy szép!
János nagy izgalomban. Hiszen te megbolondítasz… te itt tragédiát főzöl… romlásba viszel… ne beszélj!!
Az ördög. Megint félsz! Takarékoskodol! Mikor az élet csak akkor kincs, ha pazarolják!
János. De… miért mondod ezeket… hogyan… miért… ijedten… Ki küldött téged?
Az ördög elsötétült arccal. Senki. Itt vagyok.
János. Nem. Tudod? Nem! Nem kell a talált arany! Esztendőkig jártam körüle, majd csak elmegyek mellette most is!
Az ördög hirtelen. És ha majd elgurul előled? Ha elviszi más?
János felháborodva. Kicsoda?
Az ördög diadallal. Én!
Szünet.
János. Te???
Az ördög. Ma este! Ma éjjel! Egy estén az enyém! Úgy játszom vele, ahogy akarok! És odajön, ahova viszem! Hahó! Hatezer év óta nem volt ilyen szeretőm!
János rémülten. Mit mondtál?
Az ördög. Szeretőm! Úgy fog hajlani, ahogy hajlítom! Gyere el ma este oda a szalonjába, a csillárja alá, a parfümbe, a sok meleg lélekzet közé és nézd végig, hogyan szédül el egy asszony! Mire kihajnalodik…
János. Elég!
Az ördög. És akkor jössz te is! Szaladsz a kincsed után! És minden órában, amiről nem tudod, hogy hol töltötte, nálam volt! A ligetben látsz egy lefüggönyözött kocsit. Megdobban a szived: «Kik ülnek ebben?» Tudod, kik? Mi ülünk majd benne! És az utcasarkon két összebujt ember surran előled. Megijedsz: Kik voltak ezek? Mi voltunk! És minden kocsiban mi ülünk, minden sötét utcában mi osonunk, ketten – minden függöny mögött, ahol hirtelen elalszik egy lámpa, mi öleljük egymást és kinézünk a forró szobából, rád, a te vad, szerelmes, szomorú, sápadt arcodba, a te ijedt szemedbe, és össze fogunk bújni és nevetni fogunk rajtad, édesen, melegen…
János a legnagyobb izgatottságban. Elég volt!!
Az ördög egy hanggal fölébe csap. Nevetni fogunk rajtad, te szomorú ember, te alkalom-elszalasztó, és ő fog jobban nevetni, édesen, sikoltozva, mint akit csiklandoz egy férfi!
János ordítva. Te!!! Rácsap a revolverre. Az ördög villámgyorsan lecsap a kezére.
Szünet.
János lehajtja a fejét. Lassan elhúzza az ördög keze alól a kezét. Aztán az ördög is elveszi a kezét a pisztolyról. János a földre néz. Ebben a pillanatban nesztelenül megjelenik András az ördög mögött a bundával. Az ajtót nyitva hagyta. Most rásegíti az ördögre a bundát és az ajtóhoz áll. Az ördög a cilinderét a kezébe veszi. Az asztalhoz lép, elveszi onnan lassan a revolvert. A kezében tartja.
Az ördög nagyon halkan, szomorú mosollyal, atyai, meleg, vontatott hangon. Látod fiam. Te is hozzányulsz… talált aranyért… ehhez a revolverhez…
Fölteszi a cilinderét és nem veszi le szemét Jánosról. János egy helyen áll és komoran néz a földre. Az ördög lassan az ajtóhoz megy. A küszöbről visszanéz. Villan egyet a szeme. Aztán eltünik. András csöndesen beteszi utána az ajtót és némán áll mellette. Egy pillanatnyi szünet. Aztán hirtelen a függöny.