János. Itt marad.
Az ördög agressziv hangon. Hogyan!
János. Mert én akarom. Itt marad, mert egy szóm volna önhöz. Az ördög elereszti az asszony karját. Kérlek, te is itt maradhatsz. Illetve… neked is azt parancsolom, hogy maradj itt.
Az ördög egy lépést tesz feléje. Mi ez?
Jolán kezét a homlokára teszi. Nagyon izgatottan. Kérem, doktor, vezessen azonnal a szobámba… nem jól érzem magam…
János mint aki átvette a parancsnokságot. Innen nem mozdul senki. A lépcsőre lép, becsapja az ajtót, a zene ezért elvágódik. Számoljunk le egy kicsit.
Jolán nagyon izgatottan. Kérem, doktor, azonnal nyujtsa a karját és vezessen a szobámba.
Az ördög nyugodtan. Méltóságos asszonyom, minden tekintetben rendelkezésére állok.
János Jolán elé lép. Itt fog maradni. Ne kényszerítsen arra, hogy megérintsem.
Jolán dacosan. Hozzám akar nyúlni? Ha őrült, elvitetem!
Az ördög fenyegetőleg áll elébe. Ha azonban nem őrült… A szemébe néz.
János. Jolán, kérem, vesse le a belépőjét.
Jolán élesen. Nem.
János. Jolán, vesse le a belépőjét.
Jolán az ördögre néz. Kénytelen vagyok az ön védelmét kérni… az uram nincs itt… a ház tele van vendégekkel…
Az ördög közibük áll.
Jolán félre. Vergődik… De mindent megérdemel.
János. Nem veti le. Nem meri levetni.
Jolán nem felel.
János. Én… a halálba megyek. Jolán válla felé kap, hogy lerántsa róla a belépőt. Az ördög kivédi a mozdulatot, elkapja János karját, mielőtt még Jolánt érinthette volna és nem ereszti el.
Jolán fölegyenesedik. Miért nem engedte, hogy letépje rólam? Csönd. Az ördög lassan elereszti János karját.
Az ördög halkan, szégyenlősen, de őszintén. Mert ebben a pillanatban, méltóságos asszonyom, magam sem tudom, hogy hogy áll az az ügy az öltözetével. Csönd.
Jolán az ördöghöz. Kérem, doktor, segitse le a belépőmet. Feléje fordítja a vállát.
Az ördög. Asszonyom… nem merem.
János. Én igen… utána nyúl vadul.
Jolán felsikolt. Nem! Görcsösen összefogja a belépőt. Az ördög bámulva áll, aztán megvakarja a tarkóját, mint aki jelzi, hogy baj van. A két férfi megdöbbenve, mozdulatlanul áll. Jolán lassan indul a lépcső felé.
Jolán az első lépcsőfokon megáll és visszanéz. Fájdalmas megvetéssel. Férfiak.
Fent az ajtóban megjelenik László.
László. Az urak meg fognak bocsátani édesem, de a kegyelmes úr most elmegy. Illik, hogy néhány szót szólj hozzá. Gyere fiam.
Jolán a lépcsőn. Kérlek Alfréd, segítsd le a belépőmet. Háttal áll a két úrnak.
László. Nagyon szívesen angyalom. Leveszi róla a belépőt és a karjára veti. Jolán az iménti estélyi ruhájában van.
Jolán. És most gyerünk. Sietve el Lászlóval az ajtón. János megszédülten néz utána. Csönd és pillanatnyi szünet. Aztán felriad János és az ördög felé fordul.
János. Mi volt ez? Ökölre szorított kézzel, támadólag lép az ördög felé.
Az ördög, aki az első támadó mozdulatra már a revolverzsebéhez nyult, most hirtelen előkapja a revolvert és gyorsan János jobb kezébe adja. János gépiesen átveszi.
Az ördög. Vigyázz, meg van töltve.
Az ördög nyugodtan, a legnagyobb biztonságban nézeget másfelé, mint aki érzi, hogy nem történhetik semmi baja. János az első pillanatban mozdulatot tesz a revolverrel, de aztán érzi, hogy nem tudja, mit csináljon vele. Leereszti, csöndesen a fotelbe ejti, lehorgasztja a fejét és hátat fordít az ördögnek.
Az ördög aki ezalatt lassan, nyugodtan átsétált jobb felé, nagyon csöndesen. Ha most nem adok egy töltött revolvert a kezébe, hogy lelőjjön vele, még talán meg is ütött volna. A télikerten át elsétál.
NYOLCADIK JELENET.
János, majd Elza.
János még mindig áll. Most a télikert felől belép Elza, utcára öltözve, beburkolt fejjel, belépőben, mint ahogyan bálból mennek haza a leányok.
Elza a bejárathoz közel marad. Halkan. Mi már megyünk. A legtöbb vendég el is ment.
János az első szóra már megfordult és nézte Elzát. Most hirtelen felkiált. Édes, szép, szegény, kis gyerek. Feléje indul, látszik, hogy most meg akarja csókolni. De abban a pillanatban, amint két lépésnyire ér hozzá, hirtelen megjelenik az ördög és nyugodtan átsétál közöttük. Megáll.
Inas jobbról nesztelenül jön, Elzához. A kedves mama őnagysága lent vár a vesztibülben.
János. Lekísérem. Jobbra kifelé indulnak, lassan.
Az ördög az inashoz. Maga pedig menjen velük és vigyázzon, hogy el ne csússzék a havon a kisasszony, mikor beszáll a kocsiba. Inas el.
Az ördög nyugodtan ahhoz a fotelhez sétál, amelyben a revolvere van, elveszi onnan és zsebre dugja. A lépcső felől belép Jolán.
KILENCEDIK JELENET.
Az ördög, Jolán, majd László.
Jolán sietve jön le az asztal felé. A maga kisérlete sikerült. Leül az asztalhoz.
Az ördög. Mit csinál?
Jolán tollat fog. Levelet írok. Megnézheti kinek. Ír.
Az ördög. Nagyságos Száki János úrnak. Ez csak a boríték. Mi lesz benne?
Jolán nagyon izgatottan. A megoldás lesz benne. Homlokára teszi a kezét. Nem tudok többé a szemébe nézni. Mikor most az előcsarnokban találkozott a pillantásunk, azt hittem, összeesem. Ennek a néhány vendégnek, aki még itt van azt mondtam, hogy rosszul érzem magam és visszavonulok. Már mennek úgy is, négy óra van. A tollhoz nyúl.
Az ördög. És mit akar írni?
Jolán. Levelet. Rettenetesen sikerült a maga próbája. Megírom neki, hogy azonnal takarodjék, menjen el rögtön. Elhitte rólam ezt az aljasságot… ezt a… Ezzel legalább örökre vége mindennek. Ne lássam soha többé, mert…
Az ördög. Mert szereti.
Jolán megijed. Mi? Erőt vesz magán. Nem, mert azt tette, amit tett. És most írom, rögtön írom, amíg izzik a gyűlöletem.
Az ördög. Sajnálom, hogy éppen én…
Jolán. Nem haragszom. Sőt köszönöm. Minden rosszasága mellett maga okos embernek látszik. Nekem olyan szolgálatot tett, amiért mindent megbocsátok. A tollhoz nyúl. És ha ezt a levelet megkapja, akkor legalább örökre visszatér a nyugalmam, amely már ma éjszaka majdnem elveszett.
Az ördög. Felajánlok még egy szolgálatot.
Jolán. Mit?
Az ördög. Én kezdtem, hadd végezzem is én. Azt hiszem… talán jó volna ha én diktálnám azt a levelet. Nekem most hidegebb a fejem, mint a magáé. Szigorú, kitiltó levelet. Maga talán nem is tudna.
Jolán. Gondolja?
Az ördög. Röviden, szárazon, örökre.
Jolán hirtelen elhatározással. Diktálja!
Az ördög. De olyan lesz, mint mondta. Nagyon szigorú.
Jolán tollal a kezében. Olyan, olyan.
Az ördög. És örökre.
Jolán. Örökre.
Az ördög. Hát írja, – Uram! Könnyedén a fotel hátára támaszkodik és Jolán válla fölött nézi az írást.
Jolán ismétli, leírja. Uram!
Az ördög. «Amint ezt a levelet elolvasta, azonnal menjen el a közelemből. Ne is kérdezősködjék. Menjen el. Soha többé az életben mi ketten nem fogjuk látni egymást. Arról, hogy én ne lássam, gondoskodni fogok magam. Hogy ön ne lásson, erről ön fog gondoskodni, ha ugyan maradt még a lelkében valami csöpp tisztességérzés.»
Jolán. Érzés.
Az ördög. «Én önt próbára tettem, mert komolyan vettem a mi kettőnk testvéri viszonyát. Ön engem megsértett abban, ami nekem a legszentebb. Tele vagyok fájdalommal, s ennek ön az oka, aki még ma délután azt hazudta nekem, hogy egy férfi szent hitével tisztel. Az a testvéri hang, amelyen délután beszéltünk, úgy hatott rám, mint valami balzsam. Boldog és tiszta voltam. És mi történt? Most e próbán elhitte rólam a legrosszabbat, amit nőről el lehet hinni. Mert elvakult. Mert nem úgy szeret, mint a testvérét, hanem úgy, mint ahogy bűnös asszonyokat szokás szeretni. És ez a szerelme…»
Az ördög. «… ez a szerelme, mely délután még megnyugtató volt, itt megmutatkozott a maga igazi formájában. Nem szebb, nem különb ez, mint akármelyik más férfi vágya, aki bírni akar engem. Meg vagyok csalva. Örökre elvette a lelkem nyugalmát. Amióta elárulta magát, önre gondolok, érzek valahol egy férfit, akit kínoz a szomjúság utánam. Tudom, hogy nem tud aludni. Az én fehér karommal álmodik ébren. Érzem a távolból a nyugtalanságát és ez halálra izgat. Kikezdi a lelkemet. Most már az én szent csöndességemnek is vége. Férfival álmodó asszony lettem, és ebből nem lehet kigyógyulni. Most már én tudom a földiségét ennek a szerelemnek, most már nem tudok az uram szeme közé nézni, most fölszabadítottam minden érzékemet. A hallgatásom most már nem csöndes szomorúság, hanem elfojtott tombolás, amibe bele fogok pusztulni. Mindennek vége, kiszabadult belőlem az asszony, a becsület láncára vert szerelmes asszony. Választanom kell: meghaljak-e, vagy kínlódjam. Vannak pillanataim, mikor megbocsátok a gonoszságának. Vad, féltékeny hím volt mikor a ruhát le akarta tépni rólam. A természetes érzésem azt súgja: ez szép volt, ez a férfi szeret és ilyenkor újonganék, hiszen szeret az, akiért magamra vettem egy egész élet szenvedését, hiszen nem kell mást tennem, mint csak az ő vállára kell hajtanom ezt az elkínzott, izzó, kis fejemet, hiszen ott meg van minden vigasztalás, hiszen a te egy csókod…»
Jolán visszanéz.
Az ördög. «A te egy csókod mindenért megvált engem, hiszen a te ölelésed az én megsemmisülésem, minden fájdalomnak a vége, hiszen, ha egyszer oda bujhatnék a melledre, elkészülve a legvadabb öleléseidre, mint a martalékod, akkor akár meg is halhatnék mindjárt, mert akkor bevégződött rám nézve az élet. A melledre bújni, a szemedbe mosolyogni, félve, reszketve, de várva minden rosszat, amitől félek. Most minden, minden elsülyedt, eltünt körülem, nem látok mást mint a te forró szádat, ami arra született, hogy én rátapasszam az én szomjas, szegény számat…
Jolán lázasan ír, majd hogy az asztalra nem hajtja a fejét.
ezt a szenvedőt, ezt a minden csókon keresztül is szűzet, ami a tied János, a tied, vedd el, elbágyadva adom oda a te mohó férfiszádnak, vedd el, hiszen addig vagyok csak szegény, amíg mindent el nem vettél tőlem. Ma éjszaka virrassz miattam, mint ahogy én is virrasztani fogok te éretted, édesen rossz lelkiismerettel, hogy tudjam, hogy te sem alszol, hogy a nagy fényes szemed felém néz a távolból, felém, aki reszketve, sírva, meghódolva, megbukottan várlak, várlak, minden szerelmes gondolatommal várlak… áldjon meg az isten.»
Szünet. Az ördög, aki a székre hajolva az utolsó szavakat már a fülébe suttogta az asszonynak, most elhagyja a fotelt. Az asszony ráhajlik a levélre. Aztán felnéz.
Jolán. Mit írtam én itt le?
Az ördög. Egy nagyon szigorú, kitiltó levelet.
Jolán. Írtam… szégyellem, hogy leírtam, de mikor láttam, hogy mit akar, már csak arra voltam kiváncsi, hogy tudom-e abbahagyni. Nem tudtam. Istenem… a toll vitte a kezemet. Nézi a levelet. Most lefőzött.
Az ördög elveszi az asztalról a levelet, beteszi a borítékba.
Jolán rémülten. Mit csinál?
Az ördög hidegen. Átadom a levelet a címzettnek.
Jolán felsikolt. Csak nem gondolja, hogy… ah! de hiszen csak tudja, hogy nem akartam én ezt leírni.
Az ördög hidegen. Asszony néha nem akarja azt, amit ír. De mindig azt írja, amit akar.
Jolán. De hiszen én ezt nem neki írtam… magamnak írtam! Nagy rémületben. De hiszen… A lépcső felől belép László.
László. Nini. Az ördögre mutat.
Az ördög. Parancsol!
László. Ez aztán a derék ember, már mindenki elment, ő még mindig mulattatja a háziasszonyt.
Az ördög zsebre dugja a levelet. Ilyen kedves társaságban, mint a méltóságos asszony, nem csoda, ha elfeledkezem mindenkiről.
László. Megiszik velünk egy pohár cognacot? Így kedélyesen… en famille.
Az ördög. Köszönöm. Nekem holnap korán reggel fontos látogatást kell tennem. Meghajol. Méltóságos asszonyom… Kezet nyujt Lászlónak… nagyon örültem, hogy ebben a vendégszerető házban tölthettem egy estét. Köszönöm.
László. Részemről a szerencse. Remélem, máskor is megtisztel.
Az ördög némán meghajol, indul a télikert felé.
Jolán, mikor látja, hogy az ördög el akar menni a levéllel, felcsuklik, halkan sikoltva.
Az ördög sarkon fordul.
Az ördög. Parancsol!
Jolán halálos rémületben, de mosolyt erőltetve, mintha semmiségről volna szó. Itt az asztalon… egy… cédula volt… véletlenül… nem vette magához? Nagyon sírhatnék.
Az ördög az íróasztalára mutat. Ott? Valami reklámcédula volt… De ha talán László urat érdekli… Hirtelen a belső zsebéhez nyúl.
Jolán hirtelen, halálos rémületben. Nem! Hirtelen elcsöndesült hangon… hacsak az volt… halkan, keservesen nevet.
Az ördög nagyon halkan. Kezét csókolom. Hirtelen elmegy a télikerten át.
TIZEDIK JELENET.
Jolán, László.
László visszajön onnan, ameddig elkísérte az ördögöt. Fáradtnak látszik. Nagy munka volt ez az estély édesem… Láttam, hogy fárasztott téged… Elvonultál, angolosan…
Jolán végig simítja homlokát. Igen.
László. Látom, téged izgat ez. De meg is szépít. Ma gyönyörű voltál. Mintha ma este virágzottál volna ki. Szeretnélek mindig így látni. Jolán az asztalhoz támaszkodik. Fáradt vagy? Jolán igent int.
László hozzája megy. Édes szép kis feleségem… Az enyém vagy, ugy-e?
Jolán. Igen.
László megcsókolja. Édes…
Jolán kelletlenül. Kérlek…
László az órájára néz. Négy óra mult. Gyere szépen édes fiam… vesd le szépen ezt a királynői ruhád… és pihenj le szépen az ágyacskádba… Hozzája bújik… Igen?
Jolán. Hagyj kérlek… nagyon ideges vagyok…
László. Hogy ég az arcod, mint a tűz…
Jolán nagyon idegesen, szinte durván. Alfréd.
László. Jó, megyek. Jobbfelé indul. Itt akarsz maradni?
Jolán. Itt ülök még egy kicsit. Hagyj, kérlek.
László. Jó.
Szünet. Inas a télikert felől jön.
Jolán. Mit akar?
Inas nagyon halkan. A csillárokat jöttem eloltani méltóságos asszonyom.
Jolán. Oltson el mindent.
Az inas eloltja előbb a télikert világítását, aztán felmegy a lépcsőn és ott eloltva az összes többi világosságot, kimegy az ajtón. Most a télikert üvegfalán kilátni a kertbe, mely hóval van borítva és melyen ragyog a holdfény. Kis szünet. Aztán László nagyon csöndesen szól.
László. Virrasztani akarsz itt fiam? Okosabb, ha aludni mégy. Vár, aztán vállat von és elmegy.
Jolán fáradt, nagyon csöndes hangon. Okosabb, ha aludni megyek? Lassan, megadva magát, az ajtó felé indul. Ebben a pillanatban látszik, amint az ördög a kertben az üvegfal mentén jobbról jön. Az üvegfalnál megáll, benéz. Cilinder, bunda van rajta, égő szivar a szájában. Aztán elmegy az üvegfal mögött balra. A kert hátterén fehér kőfal van. Ezen, amint elmegy, hirtelen óriásira nő, felszalad az árnyéka.
Jolán. Nem megyek.