HARMADIK FELVONÁS.
Ugyanaz a szín, mint az első felvonásban. Délután fél három óra.
ELSŐ JELENET.
Az ördög, András.
Mikor a függöny felgördül, az ördög a szoba közepén áll, András pedig jobbról, a bejáratajtó közelében.
Az ördög. Mit akar?
András. Fel akarok menni a nagyságos úrhoz jelenteni, hogy egy hölgy van itt.
Az ördög. Miféle hölgy?
András. Úri hölgy.
Az ördög. És mit akar?
András. Beszélni akar a nagyságos úrral. Mondtam neki, hogy a nagyságos úr az éjjel bálban volt és még mindig nem kelt föl, de erre azt mondta, hogy majd megvárja.
Az ördög. Ismeri maga azt a hölgyet? Volt az már itt?
András. Nem volt itt soha.
Az ördög. Bocsássa be. András el, belép Elza.
MÁSODIK JELENET.
Az ördög, Elza.
Az ördög. Ah?!
Elza. Maga itt is itt van? Micsoda maga itt? Titkár?
Az ördög. Jóbarát vagyok, semmi más. Véletlenül talál itt. Kezét csókolom.
Elza. Jónapot. Nekem nem mondták, hogy van itt valaki. Akkor nem is jöttem volna be. De ha csak maga az a valaki, hát most már itt maradok. Leül, majdnem háttal neki.
Az ördög. János az éjjel – ma reggel jött haza.
Az ördög. Azt jelenti, hogy még mindig az ágyban fekszik. Én már nyolckor talpon voltam, ő meg még délután fél háromkor is fekszik. De lehet, hogy már öltözik. Bejelentsem neki talán a kedves meglepetést?
Elza. Nem szükséges, megvárom. Legalább körülnézek itt. Én tudniillik még nem voltam itt soha.
Az ördög. Tudom.
Elza. Honnan tudja?
Az ördög. Az inastól. Az, hogy egy nő mindennap idejár, titok maradhat az inas előtt. Azt, hogy még soha nem volt itt, nem lehet előtte eltitkolni.
Elza. Magam jöttem ide. Tudja, hogy ez nem illik?
Az ördög. Tudom.
Elza. Honnan tudja?
Az ördög. Ezt is az inastól. Azt mondta, hogy aki künn vár, – úrilány.
Elza. Láttam rajta, hogy annak tart. Ez az inas az első férfi Pesten, aki úgy beszélt velem, ahogy úrilánnyal beszélni illik.
Az ördög. Kokottnak nézte. Tévedett.
Elza. Én tévedtem. Úgy látszik, itt nem ő az inas.
Az ördög. Nem tévedett. Ő az inas. Amennyiben nem anyakönyvvezető.
Elza. Miért?
Az ördög. Úrilány előtt egy garzonlakás ajtaját csak két ember nyithatja ki. Vagy az inas, vagy az anyakönyvvezető. Gusztus dolga, ki melyiket választja.
Elza. Figyelmeztetem, hogy én egyszer egy barátnőm lakásán egy férfit, aki mikor magunkra maradtunk, megcsókolt, tettleg inzultáltam.
Az ördög. Én pedig egyszer egy barátom lakásán egy nőt, aki mikor magunkra maradtunk, tettleg inzultált, megcsókoltam.
Elza. Ez itt nem a maga barátjának a lakása. Ez itt festőműterem, ahova eljöhet mindenki portrét rendelni. Ez így van. Ne csináljon ilyen gúnyos képet.
Az ördög. Pardon, nem én vagyok a festő. Én olyan képet csinálok, amilyen nekem tetszik.
Elza. Mi van abban, ha én idejövök lefestetni magamat? Akár, ha egyedül is? Ez ellen nagyon kevés kifogás eshetik.
Az ördög. Kifogás: kevés. Ráfogás: sok.
Elza. Mondja mindjárt, hogy azt fogják rám, hogy a szeretője akarok lenni!
Az ördög. Azt nem. De súlyosabbat. Hogy akar a felesége lenni. Csönget.
Elza. És ha ez nekem eszem ágában sincs?
Az ördög. Akkor én legyek juhászkutya hat hétig. Megjelenik András az ajtóban. András… azt a kis sárga bőrtáskát… a télikabátomból. András el.
Elza. Ne féljen, ma nem fogok sírni.
Az ördög. Nem félek. Én csak a nevető nőktől félek. Átveszi a táskát, leteszi. Miért jött ide?
Elza. Ma meg akarom rendelni az arcképemet Száki Jánosnál, és e célból mindennap ide fogok jönni.
Az ördög. Mindennap ide fog jönni, és e célból megrendeli az arcképét.
Elza. Frakkos nem tagadja meg magát. Bosztont táncol a mondatokkal. Hol előretolja, hol megfordítja őket. De én szívesen táncolok úgy, ahogy maga vezet. Én ma föltettem magamban, hogy elkezdem a harcot. Most mindennap egy óráig itt fogok ülni vele, kettesben, szép pózban, kicsinosítva, és meg fogom mutatni, mit tudok.
Az ördög. Magába akarja szerettetni.
Elza. Mindennap egy óráig, másfél óráig a szemembe kell néznie. Befolyást gyakorolok rá. Más boldog lányok másként kapják a szerelmet. Én nekem, úgy látszik, küzdenem kell érte. Kiülöm magamnak.
Az ördög. Nem tudja, hogy van itt még valaki, aki idejár a portréját lefestetni?
Elza. Tudom. Azért jövök én is. Harcoljunk egyforma eszközökkel. Meglássuk, kinek a portréja sikerül jobban.
Az ördög. Micsoda bátor hang! Tegnap még nem beszélt így!
Elza. Tudja, tegnap még haboztam. Azt tanácsolta, hogy küzdjek. Gondoltam: szép, amit mond, de… aludjunk rá egyet. Én óvatos lány vagyok ám. Én az ilyesmire nemcsak egyet, hanem kettőt is szoktam aludni. Egyet pro, és egyet kontra.
Az ördög. Nos és?
Elza. Nem tudtam elaludni. Épp azokon az éjszakákon nem tud elaludni az ember, amikor olyasmik történnek vele, amikre jó volna aludni egyet. Úgy-e, ez szomorú?
Az ördög. És miért nem várta meg a holnapot?
Elza. Mert örülök, hogy egyszer életemben vad és meggondolatlan vagyok. Most beledobom magamat a küzdelembe, így álmatlanul, izgatottan, idegesen, amíg bolond vagyok. Oly szép, oly izgató volt az a tanács, amit adott!… és olyan becsületes…
Az ördög. Ezt kikérem magamnak.
Elza. Miért?
Az ördög. Mert becsületes ember nem adhat ilyen tanácsot fiatal úrikisasszonynak.
Elza. Hogyan?
Az ördög. Nagyon sietett az éjjel. Nem várta meg a végét. A vége az lett volna, hogy hagyja ezt. Maga nem alkalmas az ilyen harcra.
Elza. Miért? Úgy érzem, elég okos és elég bátor vagyok!
Az ördög. Ön okos és bátor. Egyesíti magában egy tudós és egy oroszlán tulajdonságait. Csak az a baj, hogy olyan bátor, mint egy tudós és olyan okos, mint egy oroszlán.
Elza megroppanva, kislányosan. De hát… mit csináljak?
Az ördög. Akinél üveg van, az ne kezdjen verekedést. Vagy ne sajnálja összetörni az üveget.
Elza. Szomorú alak lehetek… nézzen rám. Ki vagyok én? Egy kis szerelmes lány, aki itt áll egyedül az élet közepén… nem aludt, nem evett… lázas a virrasztástól… elvesztette az eszét… idejött egyedül… Csak most veszem észre, milyen borzasztót csináltam, mikor idejöttem… huh! Ijedten rázkódik össze. Mit csináljak?
Az ördög. Maga szereti azt az embert?
Elza. Szeretem.
Az ördög. Volt már erről szó maguk közt?
Elza. Soha.
Az ördög. Szóval János csak épp kezdett úgy viselkedni, hogy…
Elza. Igen.
Az ördög. És maga nem éreztette Jolánnal, hogy szereti a fiút?
Elza. Nem. Akartam, de már nem volt rá időm tegnap.
Az ördög. Feleljen őszintén. Van-e tudomása arról…
Elza. Borzasztó ez. Úgy kérdez, mint valami biró.
Az ördög. Nem. Maga felel úgy, mint valami vádlott. Álljon fel, kis lány. Én majd leülök. Azt akarom, hogy magának legyen igaza. Tudja-e azt, hogy János Jolánt szereti? Vigyázzunk: szereti, de a legbensőbb becsülés határán belül.
Elza. Ismerem ezt a becsülést. Volt egy szobalányunk, aki a mamát méltóságos asszonynak nevezte, és ellopta közben a fél staffirungját.
Az ördög. Kis lány, beszéljen több tisztelettel azokról a dolgokról, amikkel a nőket becsapják. Ha ezek a komisz hazugságok nem volnának, olyan volna a szerelmi életünk, mint a macskáké.
Elza. Utálom a hazugságot.
Az ördög. A hazugságokat, fiam, tisztelni kell. Mátyás királlyal meghalt az igazság, és mégis megvagyunk. De ha egyszer valamelyik királlyal meg talál halni a hazugság, lemehetünk a fenébe!
Elza. Hát jó, elhiszem, hogy becsüli.
Az ördög. Szóval tudja, hogy a fiú szereti.
Elza. Hogy tudom-e? Egyebet se tudok.
Az ördög. Akkor beláthatja, nincs mást tennie, mint kiállani az útból. Lemondani.
Elza. De hát miért mondta tegnap, hogy küzdjek? Mikor tanácsot kértem.
Az ördög. Nem én mondtam édesem. Maga mondatta velem. A magyar nyelv egyik legnagyobb hazugsága ez a kifejezés: tanácsot kérni. Az ember sohse kér tanácsot. Az ember ad egy tanácsot másnak, a maga számára, és ezt hallani akarja. A tanácsadó tükör, amiben, a kétkedő ember megnézi magát. Aki még mindig nem tudja, hogy mikor tanácsot ad, csak tükör, az megérdemli, hogy befoncsorozzák.
Elza. Hiszen, ha tudnék lemondani!
Elza. Kitől? Az anyám nem tud lemondani egy premiérről. Az apám nem tud lemondani egy szivarról. Egész életemben arra tanítottak, hogy minden van, ami kell. És most mondjak le egyszerre mindenről? Hol vegyem? Hol vegyem?
Az ördög. Hiszen maga okos lány. Vannak nők, akik abból élnek, hogy minden órában lemondanak egy férfiról.
Elza. Az istenért… kikről beszél?
Az ördög. Ne vesse meg a rossz nőket. Tőlük tanulunk csókolni mi férfiak, és tőlük tanulnak velünk bánni, maguk, nők. Tisztelje a rossz nőket, fiam, mert ezt a tudományt ők tartják fenn. Ők vigyáznak az örök tűzre, nem a Vesztaszüzek. Engem csak az vigasztal, hogy a tudomány még a Vesztaszüzekről is kimutatta, hogy rossz nők voltak. Különben, mit tudom én. Én nem tartottam nekik az – örök tüzet.
Elza. De hát hol vegyek én egy rossz nőt?
Az ördög. Hát… leánynak bizony nehéz egy kicsit. Hm. Lássuk csak. Hiszen az első nő, akivel az életben találkozunk, már félrelépett nő: a dada. Él még a dadája?
Elza. Az én dadám tisztességes nő volt.
Az ördög. Fogadni mertem volna. A szobalányuk csinos?
Elza. Nem. Csunya. Önkéntes az öcsém.
Az ördög. Baj, baj. Megálljunk csak! Megvan. Hát majd én beiratom magát a lemondás iskolájába. Az ajtóhoz megy kiszól. Cinka… miért vár, fiam, az előszobában? Hisz megfázik. Jőjjön be, várjon itt, itt be van fűtve. Bevezeti Cinkát. Cinka némán meghajol Elza felé. Elza viszonozza a köszönést. Cinka leül.
Csönd.
Az ördög tüntetően köszörüli a torkát. Khm, khm. Nézegeti őket.
Szünet.
Az ördög mintha unatkoznék. Bizony, bizony…
Az ördög hangosan kezd dudolni egy dalt, mint aki magában van és nem tud mit csinálni, közben szép lassan kimegy a bal első ajtón, ravaszul visszanézve rájuk.
HARMADIK JELENET.
Cinka, Elza.
Egyideig szünet, aztán megszólal Cinka.
Cinka. Nagyságos asszony is a festőt várja?
Elza. Igen.
Cinka. Én is. Szünet. A festő lumpolt az éjjel, és ilyenkor mindig sokáig alszik.
Elza. Igen.
Cinka. Igen. Hát ha az ember már sokáig nem alszik, akkor… aludni kell.
Elza. Igen.
Cinka. Nagyságos asszony talán a portréját festeti vele?
Elza. Szeretném.
Cinka. Mert én mindenkit ismerek, aki ide szokott járni. Én itt itthon vagyok. Én itt modell vagyok. Itt mindig csak engem festenek, mikor ingyen festenek. Nagyságos asszonynak jó Lenbachos feje van.
Elza. Kegyed már harmadszor mondja nekem: nagyságos asszony. Én még leány vagyok.
Cinka. Bocsánat. Én már nem vagyok leány és mégse vagyok nagyságos asszony. Nevem Seiden Cecillia, de ezek a festők csak Selyem Cinkának hívnak. De azért én a keresztlevelemben Seiden vagyok. Született Seiden.
Elza. Az én nevem Tóth Elza.
Szünet. Cinka nagyot néz.
Cinka. Hallottam már nagysád nevét. Igen. Ismerjük mink, jómódú nő tetszik lenni. Gazdag házilány. Tudom. Mink Budán laktunk, de tönkre mentünk.
Elza sajnálkozva. Ugyan…
Cinka. Nem baj. Én a kórusban voltam, a Népszinháznál, és az volt a bajom, hogy megismerkedtem egy gyógyszerésszel, egy főhadnaggyal meg egy szerkesztővel. A szerkesztő nagyon édes ember volt. Úgy hítták, hogy Zrínyi.
Elza. Szép név.
Cinka. De Adolf.
Elza. Az már baj. Szünet.
Cinka. Én ismerem ám kegyedet.
Elza. Honnan?
Cinka. Csak úgy névről. De én tudom hogy… kegyed kicsoda… Én itt modell vagyok. A házhoz tartozom. Én adom mosásba a fehérneműjét.
Elza. És… nem lop a mosóné?
Cinka. Nem, kérem. Csak tépi a ruhát. Én tudom a festőnek a dolgait.
Elza. Érdeklik önt az ő dolgai?
Cinka. Oh igen. De most már nem leszek nála modell.
Elza. Miért?
Cinka. Mert megnősül.
Elza. Amért megnősül, festő marad továbbra is. Akkor is kell neki modell.
Cinka. Na ja, de… az egészen más. Egy legénymodell az más. Nekem nincs szivem az ilyenhez. Tetszik tudni… én… én a fehérneműjét adtam mosásba… aztán most menjek… csak festeni… az a szívire megy az embernek. Nem mondom, hogy bánom, neki jobb, hanem… minek egyem le a májamat.
Elza. Kegyed szereti a festőt?
Cinka. Oh, nagyon jó fiú.
Elza. Festi önt most?
Cinka. Nem. Most mindig vagy tájat fest, vagy udvari tanácsost.
Elza. Hát akkor ön most nem mint modell van itt.
Cinka. Én mindig mint modell vagyok itt. Mink mindig mint modell megyünk a festőhöz. Ő az oka, ha ő nem mint festő viselkedik.
Elza. Kérem, kérem. Kisasszony olyasmiről akar velem beszélni, amihez nekem semmi közöm.
Cinka. Oh, kérem, ha én őszinte vagyok nagysádhoz, a nagysád is lehet velem őszinte. Én a nagysádot nem akarom sérteni.
Elza. Tudom, de…
Cinka. Pedig a nagysád okos lánynak látszik. Én tudom, hogy a nagysád az, aki arra van kiszemelve, hogy a festő elvegye.
Elza feláll. Kérem.
Cinka. No ja, ha a nagysád pikirozottan beszél! Én szeretem a nagysádot, én örülök, hogy olyan csinos… mert a festő is szép ember… én nem haragudnám önre, ha ön volna a modell, és én volnék a privát. Voltam én is privát. Mink Budán laktunk, de tönkrementünk.
Elza. Bocsásson meg én nem…
Cinka. Oh kérem, én kérek bocsánatot, ha talán megsértettem. Ne tessék hinni, hogy én azért neheztelek kegyedre… vagy hogy sajnálom a nagysádtól a festőt, vagy hogy irigykedek… én nagyon boldog leszek, ha hallom, hogy a festő jól él a nagysáddal. Nem vagyok azért buta lány. Nekem nem is fáj, hogy látom most itt nagysádot finom ruhában és egyáltalán olyan finoman… én tudom, hogy ennek így kell lenni… és őszintén meg is mondom kegyednek, én ma azért jöttem ide…
Elza részvéttel. Kedves kisasszony… ne vegye rossz néven… ha talán valami olyat mondtam… de ez a váratlan találkozás egy kicsit idegessé tett, és…
Cinka. Tudom érteni, kérem. Én is sokszor voltam ideges, amíg tönkre nem mentünk.
Elza. Én barátilag szeretnék önnel beszélni.
Cinka. Velem lehet is, mert én jó lány vagyok. Én már régen tudom, hogy a festő… megmondom kegyednek, azért jöttem ide, hogy… tudniillik tegnap este itt voltam… innen sértődve mentem el. Nem vesztünk össze, de tudom, hogy ő már un engem és máson jár az esze. Elszaladtam innét, mégis buta vagyok, mert még sírtam is. Aztán ő nagyon jó fiú, megsajnált, és mielőtt az estélyre ment, eljött hozzám, frakkban… De én letagadtattam magamat. Pedig tudtam, hogy azért jön, hogy kibékítsen. Csakhogy az már nekem nem kell. Slussz, hát slussz.
Elza. Szerette magát?
Cinka. Én szerettem őtet.
Elza. És most?
Cinka. Megmondom őszintén… ha egy férfi mást akar, nem lehet semmit csinálni. Ez olyan, mint az állomás, kérem. Az állomás ott áll, és a vonat jön. Aztán elmegy a vonat, de az állomás nem szalad utána. Most már ha az ember kis állomás, hát csak egy percig áll nála a vonat. Aztán gyön egy másik vonat.
Elza. Ön szerette és mégis így beszél?
Cinka. Szerettem. De a nagysádék azt hiszik, hogy ennek addig muszáj tartani, amíg mi nők szeretnénk. Ehhez gyakorlat kell kérem. Tegnap este, mikor nem eresztettem be, már gyakoroltam magamat. Most majd így lassan megszokom, hogy nem jön. Aztán, ha már megszoktam, akkor mindegy lesz már nekem is. Éljen jól.
Elza. És hát akkor most miért van itt.
Cinka. Mert azért mégis buta vagyok. Tegnap este okos voltam. Kezdtem leszokni róla. Ma megint megbutultam, kedvem támadt idejönni. Pedig tudtam, hogy hiába jövök. De az ember úgy elmegy néha… a szivit fájatni.
Sírni kezd, keresgéli a zsebkendőjét, de nem találja. Elza meglátja az asztalon az ördög sárga bőrtárcáját, szomorú mosollyal veszi ki belőle a zsebkendőt és Cinka felé nyujtja, aki átveszi.
Elza. No, édes kisasszony…
Cinka. Jó, hogy így eszembe jutott megint minden. Most már meg se várom. Megint gyakorolom magamat. Most el fogok menni, anélkül, hogy láttam volna. Tőlem ne tessék félni. Nem érdemes. Annál én okosabb nő vagyok. Most elmegyek. Szépen lemegyek a lépcsőn, és ide soha többé nem jövök vissza. Ez olyan biztos, mint a halál. Ha másképp csinálnám, csak magamat kínoznám meg. Hány óra kérem?
Elza. Három.
Cinka. Mert van itt egy fiatal festő a Kmetty-utcában… bizonyos Cserényi… nagyon tehetséges ember. Még nem állított ki, de fog. Annál van dolgom.
Elza. Önt festi?
Cinka. Már festett. Ma csak azért megyek, mert megigértem neki… izé… ott akarok lenni fél négykor… a mosóné jön hozzá. Elszalad.
Szünet. Elza utána néz. Azután egyszerre meggondolja magát, körülnéz, felugrik és sírásba fulladó hangon, melyet azonban elfojt, kiált utána.
Elza. Kisasszony… Kisasszony… keresi a ridiküljét, amit az asztalra tett, és megint megtalálja az ördög sárga táskáját. A földhöz vágja sírva. Én is megyek, édes kisasszony… Elrohan jobbra.
NEGYEDIK JELENET.
Az ördög, András.
Mikor Elza elment, csöngetés hallatszik. A csöngetésre belép András.
András egyenesen a nagy karosszékhez megy, megáll előtte. A nagyságos úrnak méltóztatott csöngetni?
Az ördög, aki a karosszékben ül, most egy kicsit kihajol belőle, hogy lássák. Igen, én csöngettem.
András. Parancsol valamit?
Az ördög. A teámmal mi van? Van a háznál rum?
András. Van.
Az ördög. Sok rumot hozzon hozzá. Kijön a székből. A nagyságos úr még öltözik?
András. Igen.
Az ördög. Kereste valaki délelőtt?
András. A László méltóságosék szobalánya volt itt vagy háromszor.
Az ördög. Mit akart?
András. Hogy fölkelt-e már a nagyságos úr. Mondtam neki, hogy még alszik és ki van adva az ordré, hogy csak délután háromkor költsem fel.
Az ördög. Más nem volt itt.
András. Nem.
Az ördög. Jól van. Gyerünk avval a teával. Majd hozza fel a gazdája szobájába. El a műterem felé.
ÖTÖDIK JELENET.
András, Jolán.
Csöngetés, mikor az ördög kiment. András a bejáratajtón sietve el. Erre belép rögtön Jolán, utána András.
Jolán izgatottan viselkedik. Itthon van a gazdája?
András. Igenis, méltóságos asszony.
Jolán. A szobalányom azzal jött vissza, hogy háromkor kel föl. Most pont három. Fölkelt már?
András. Tíz perce kelt föl.
Jolán. Amióta hazajött, egyfolytában aludt? Ezt azért kérdezem, mert tudni akarom, hogy hajnal óta, amikor hazajött, beszélt-e vele valaki.
András. Nem költöttem fel.
Jolán. Nem hoztak neki valami levelet?
András. Nem.
Jolán megkönnyebbülten. Hála istennek. Andráshoz. Azonnal jelentse be neki, hogy itt vagyok és beszélni akarok vele rögtön.
András. Méltóságos asszonynak alighanem várnia kell néhány percig. Most jövök tőle. Még öltözik. Hanem ha parancsolja, szólok a doktor úrnak.
Jolán ijedten. Micsoda doktornak?
András. Akivel tegnap együtt méltóztattak itt lenni.
Jolán. Az ott van nála?
András. Igen.
Jolán. Végem van. Andráshoz. Maga ott volt körülötte?
András. Segíteni szoktam neki az öltözködésnél.
Jolán. Nem látta, hogy az az ember átadott-e neki valami levelet… valami írást… valami cédulát?
András. Meglehet, mert amikor ő jött, én kimentem.
Jolán. Kéretem a doktor urat, hogy azonnal jőjjön le ide. Ne mondja, hogy én kéretem.
András. Igenis. Elsiet a műterem felé. Jolán egy pillanatig izgatottan jár fel-alá. Belép az ördög.
HATODIK JELENET.
Jolán, az ördög.
Az ördög mozdulatot tesz, melyen csodálkozik, hogy Jolán itt van. Hogyan? Ön az a hölgy, aki sürgősen beszélni óhajt velem?
Jolán. Én.
Az ördög. Parancsoljon velem. Hisz tudja, hogy mindig…
Jolán. Egy szót se addig, míg a kérdésemre nem felelt. Reszketek. Nem is merem megkérdezni… nézzen rám… doktor…
Az ördög. Átadtam!
Jolán. Ah! Nagyon halk sikolyt hallat. A szoba túlsó sarkába megy és ott leül. Mereven néz maga elé.
Az ördög a belépő Andráshoz, aki a teát hozza. Ide tegye. Köszönöm. András el a műterem felé.
Jolán. És ő elolvasta?
Az ördög. El. Szünet. Az ördög a teával foglalkozik.
Jolán. Istenem.
Az ördög miután kitöltötte a teát, melléje ül. Halkan beszél. Mikor végig olvasta, akkor újra kezdte. Azt kérdezte tőlem: Tudod te, mi van ebben a levélben? Azt feleltem, hogy sejtelmem sincs róla. Mondtam, hogy én csak egy megbízható férfiember vagyok, akire maga rábízta ezt a levelet. És miután láttam, hogy a levél borzasztó hatást tett rá, kimentem diszkréten a szobából. De nem tudtam úgy sietni, hogy ne hallottam volna, amint a párnába rejtve a fejét, sírt.
Jolán. Sírt. Nem kérdi, hanem mondja.
Az ördög. A síró férfit nem szeretem. De ha már hallottam… nem tehetek róla… nagy, boldog, férfias sírás volt, szeretném azt mondani, hogy diadalmas sírás.
Jolán. Azért jöttem ide, mert meg akartam akadályozni, hogy megkapja azt a levelet, várni akartam itt, amíg fölkel, hogy én legyek az első, akivel ma beszél. Meg akartam kérni, hogy adja vissza felbontatlanul, ha megkapja. És elkéstem.
Az ördög. Nem ön késett el. Én siettem. Most már, hogy végleg megtisztelt a bizalmával, boldog vagyok, hogy ilyen pontos voltam.
Jolán. Hát komoly dolog az élet? Boldogság, boldogtalanság azon mulik, hogy valaki öt perccel három előtt jön-e, vagy öt perccel három után.
Jolán maga elé néz. Sírt?
Az ördög. A boldogságtól.
Jolán. Mikor reggel fölébredtem, boldogan lustálkodtam vagy egy percig az ágyamban, tökéletesen megfeledkeztem mindenről, ami velem történt. Még üres volt a fejem az álomtól. Aztán egyszerre eszembe jutott minden. Mintha valaki kézzel a szivemre ütött volna. Mint a bolond, úgy kapkodtam magamra a ruhát. Az ön szállására szaladtam volna, de nem tudtam, hol lakik. Hát ideküldtem a cselédet, majdnem nyugodt voltam mostanáig… azt hittem, jókor érkezem… és most vége. Most már hiába minden. Hat évi csöndes szenvedés… minden felszabadult… Nem merek beszélni vele, és mégis érzem, hogy beszélnünk kell. Megszökném előle, de nem ő jön utánam, hanem az én levelem megy ő utána… azok után, amiket tegnap forró fejjel csináltam… üldözi… kínozza, égeti… és én…
Jolán. Hogy fogok a szemébe nézni? A nászéjszakámon… egy ember előtt, akit nem szerettem, mikor ketten maradtunk… reszkettem, haldokoltam… de a szemébe néztem. Most találkoznom kell vele… és nem tudom, mi lesz velem. András átmegy a színen, a műterem felől jövet, elviszi az üres csészét, és jobbfelé megy a bejárat irányában.
András. Már jön a nagyságos úr. El.
Az ördög. Én… megyek… el.
Jolán megfogja a karját. Nem… ne menjen.
Az ördög. Beláthatja, hogy nem maradhatok itt.
Jolán. Maradjon. Most nem szabad vele négyszemközt beszélnem. Itt kell maradnia én miattam, hogy legyen itt valaki… hiszen maga tudja, mi van ebben a levélben.
Az ördög. De ha itt maradok, nem lehet önök közt szó a levélről és akkor elhalasztódik mindaz, amit ön neki mondani akar. Én itt csak akadály vagyok.
Jolán. Most már őszintén akarok vele beszélni. Még egyszer utoljára meg fogom kérni… János hangja a színfal mögött.
János hangja. András!
Az ördög hirtelen. Jön.
Jolán hirtelen. Hát… legalább maradjon a közelben.
Az ördög a bal ajtóra mutat. Itt leszek. Ha úgy érzi, hogy szüksége van rám, hívjon. El gyorsan, balra János megjelenik a műterem-ajtóban.
HETEDIK JELENET.
János, Jolán.
János belép. Némán, hosszan, kezet csókol Jolánnak. Halkan. Énnekem most térden állva kellene bocsánatot kérnem attól, akit ezen a világon a legjobban tisztelek és becsülök, azért, amit az éjszaka tettem.
Jolán elhaló, gyönge hangon. A doktor itt van a szomszéd szobában. Röviden beszéljünk, János. Én voltam a meggondolatlan, mert nekem nem volt elég ez a mi sok keserves évünk… felgyult a szívem, éreztem, hogy… bele kell mennem ebbe a próbába… oh, nem azért, mert tudni akartam… igaz-e a becsülése… János én azt tudom… Kezet nyujt neki. János megfogja a kezét. Egy pillanatra sem kételkedtem benne… de nem bírtam magammal… tudnom, éreznem kellett, szomjas voltam arra, hogy szeret-e…? úgy, ahogy én sejtettem… minden éjszakán… minden…
János. Oh… Megcsókolja a kezét. Aztán elbocsájtja. Inkább Jolán szabadítja ki a kezét a kezéből.
Jolán. Huszonnégy óra alatt annyi minden történt velünk. Hiába vannak az évek és a századok… az egész emberiség története elfér egy napba, egy olyanba, mint ez a mi tegnapunk… Most megpróbálom… minden utolsó, szegény kis erőmet összeszedem… megpróbálom, el lehet-e mondanunk ugyanazt, amit ezen a helyen tegnap délután mondtunk el… tudunk-e még egyszer becsületesen kezet fogni egymással, mint tegnap… van-e még erőnk, hogy megujítsuk a mi szomorú szerződésünket… amit annyi hosszú esztendőn át állottunk…
János. Jolán… édes kis lányom…
Jolán. Nem lehetett máskép. Az a néhány perc, ami alatt az éjszaka éreztem, hogyan tüzel felém a szerelme… nem az, amit álomba fojtott,… hanem az, amiről eddig csak maga tudott… hogy megláthattam egy pillanatra azt, ami eddig csak a magáé volt, hogy fellángolt előttem, amit eddig parázsnak hazudott… felforralt, elvette az eszemet… belementem egy vad tréfába, hogy beleláthassak a lelkébe… mert nem akartam egyebet… nem voltam erős… nem tudtam megtagadni magamtól ezt a gyönyörűséget, oly közel volt, oly könnyű volt,… hogy csak egyszer lássam úgy rám nézni, ahogy akkor rám nézett,… hogy csak egyszer árulja el magát… először és utoljára.
János. Édes kis leányom…
Jolán. De megbűnhödtem ezért ez egy pillanatért. Megégtem. János. Most már azt se tudom ismételni, amit az előbb mondtam… arról a kézszorításról… elvesztem… János. Lassan a székhez megy, leül. Nincs ereje. Kis szünet. Aztán fölemeli a fejét. Szeretlek…
János hozzá siet. Jolán… Mikor hozzá ér, az asszony fölpattan a székről és egy halk, félig sírás, félig nevetéssel átöleli. Megcsókolják egymást.
Jolán hirtelen megriad, nagyon összerázkodik. Súgva. A doktor… a másik szoba felé mutat… ott van. A szájára teszi az ujját, jelezve, hogy legyen csönd. Súgva, lehúnyt szemmel, nagyon szemérmes dévajsággal. Nem sejtette, mi van a levélben.
János. Nem sejtette…
Jolán. Nem.
János. Melyik levélben?
Jolán mosolyogva. Hogy-hogy?
János. Édes szivem… milyen levélről beszélsz…?
Jolán. A levelem… No, ne… ne tégy úgy… most diszkrét vagy és finom… beszélhetsz róla bátran… nem szégyellem… Félig öntudatlanul írtam, meg is bántam, de most már nem bánom. Büszke vagyok rá. Egy asszony nem mindig akarja azt, amit leír, de mindig azt írja, le, amit akar. Olvassuk el együtt.
János. Jolán… én komolyan nem tudok levélről. Levelet írtál nekem?
Jolán megriadva. Hogyan… A szívére teszi a kezét.
János. Nem. Nem kaptam.
Jolán. Nem kaptad meg…
János. Nem.
Jolán. De hiszen… egy pillanatra elhallgat, aztán az ajtóhoz rohan és felrántja. Az ördög belép.
NYOLCADIK JELENET.
Jolán, János, az ördög.
Jolán akadozva. A… a… a… levelem… Fürkészőleg nézi az arcát.
Az ördög. Ezer bocsánat, méltóságos asszonyom… most jut eszembe, hogy… a levelet… elfelejtettem átadni. A zsebébe nyúl és kihúzza. Itt van. Bocsánatkérő mozdulatot tesz. Kis szünet, mely alatt János ránéz, a Jolán szívére tett kézzel, ijedten, tanácstalanul néz hol rá, hol Jánosra. Az ördög finoman mosolyog.
Az ördög nagyon kedvesen, halkan. Legyen a mentségem, hogy vannak levelek, amiket nem szükséges átadni…
Jolán az ördögre meredve. Most látom, hogy nem tudom, ki ez az ember…
Az ördög. De ha úgy gondolja… János felé nyujtja a levelet.
Jolán hirtelen. Nem! János átvette a levelet. Nem akarom, hogy elolvassa…
János. Asszonyom… az ön parancsa.
Jolán. Tépje el. János eltépi a levelet. A tűzbe… a tűzbe… János a kandallóba dobja a levelet. A tűz fellobban.
Az ördög. Én sajnálnám a legjobban, ha kellemetlenséget okoztam volna hanyagságommal.
János sértő hangon. Már mégy?
Az ördög. Négykor indul a vonatom, megyek. Mégegyszer bocsánat, méltóságos asszonyom. Így jár az, aki nem tudja, milyen fontos dolgot bíznak rá. Csak sejtettem volna is, hogy abban a levélben olyan lelki válságoknak…
János szigorúan. Nem fogom megengedni, hogy bármily burkoltan is, de meggyanusítsad ezt a levelet. Őméltóságához engem a legmélyebb tisztelet köteléke fűz. Abban a levélben nem lehetett más, mint valami közömbös értesítés. Ezt te tudhatod a legjobban.
Az ördög. Ebben igazad van. Áll és vár.
János. Le fogsz késni a vonatról.
Az ördög meghajol. Asszonyom. Kezet fog Jánossal. Szervusz. Még egyszer bocsánat a levélért. El a bejáratajtón.
KILENCEDIK JELENET.
Jolán, János, majd az ördög.
Jolán. Nem azt bánom, hogy nem adta át a levelet… Most már odaadnék egy csomó évet az életemből, ha nem dobattam volna a tűzbe.
János. De hát mi volt abban a levélben?
Jolán. Minden, amit tudsz. Minden, amit most el is mondtam. A tűzbe néz. És most ott ég… az első szerelmes levelem… az én szegény, reszkető kis írásom… amit együtt akartam veled olvasni. Igaza van. Nem volt rá szükség. De most szükség volna rá… azért kértem, mert ennél akartam most megrészegedni… most itt… nem tudok nélküle… nem tudom nélküle elveszteni a józanságomat… Szenvedélyesen. János… ott benn a műteremben… tegnap… láttam tokaji bort… adj inni belőle…
János. Hozom… menyasszonyom! A műterembe rohan. Jolán lassan, boldogan utána indul.
Az ördög belép a bejáratajtón, sapkában, bundával, kis utitáskával. Ma határozottan szórakozott napom van. Levelet húz elő a külső zsebéből. Hát nem egy számlát adtam oda az előbb ehelyett a levél helyett? Átadja Jolánnak a levelet.
Jolán feltépi a levelet, ráismer. Örömmel sikolt fel. Ez az! A kebléhez szorítja. János! Berohan utána a műterembe.
TIZEDIK JELENET.
Az ördög egyedül.
Az ördög egyedül marad. Maga elé néz, nagyon komolyan. Aztán lassan a műteremajtóra néz. Majd megint a földre. A közönségre néz.
Miután mégegyszer a műterem ajtóra nézett, előrejön, egészen a szinpad elejére, arcán látszik, hogy a közönségnek mondani akar valamit. Mikor odaért, egy pillanatig hallgat, aztán az artisták rendes mozdulatával és arckifejezésével, amellyel egy produkciót befejeznek, halkan, röviden, de élesen ennyit mond:
– Voilà!!
Hirtelen felkapja a táskáját, amit az előbb letett a földre és nagyon gyorsan távozik a bejáratajtón. Az ajtót becsapja. Nagyon rövidke szünet. Aztán hirtelen függöny.