ELSŐ FELVONÁS.
Szín: szoba a festőműterem mellett, Jánosnál. Hátul balról üvegajtó, portière-rel a színpad felé. Ha nyílik, belátni a műterembe. Jobbról hátul vágott sarokban bejárat-ajtó. Balról elől ajtó. A háttérben a két ajtó közt antik szekrény. A szekrény előtt díszes terítővel leterített asztal, telerakva szobrokkal, edényekkel, arcképekkel, stb. Az asztaltól jobbra és balra szék. Balról leghátul antik szekrény. Balról elől a falhoz tolt asztal, olyanforma, mint a másik, csak kisebb. Az asztal mellett a falnál szék. Balról a szekrény és az asztal között a földön álló kleiderstokk teleaggatva színes jelmezekkel, sálokkal. Balról elől nagy, álló, aranyozott templomi fa-kandeláber, 12 villamos körtével. Balról elől nagyon széles pamlag, szőnyeggel leborítva, rajta színes párnák. A pamlag előtt kicsiny, de nem alacsony asztalka. Dohányzókészlet van rajta. A pamlag előtt jobbról puff. Jobbról, hátul az ajtó előtt spanyolfal. Jobbról elől francia kandalló, melyből vörösen fénylik a parázs. A kandalló előtt, háttal a közönségnek, igen nagy, trónszerű, piros-arany karosszék, melynek támlája tökéletesen eltakarja azt, aki benne ül. A trónszék mellett, balról, alacsony török asztal könyvekkel. A szoba falain túlzottan sok, berámázott és berámázatlan kép, rajz, vázlat. Színes szövetek, miseruhák a falon. Gipszszobrok, fejek. Szőnyegek. A mennyezetről nagyon cifra, inkább táncterembe való csillár függ le. Délután három óra.
ELSŐ JELENET.
János, András, majd Cinka.
A szín egy pillanatra üres.
János belép kalapban és téli kabátban, ezeket leveti. András! – András!
András előjön a műteremből.
János. Hol mászkálsz?
András. Sehol kérem.
János. Az ajtó tárva-nyitva, akárki bejöhet. András a műterembe rohan és bársonykabátot hoz ki. Mialatt András benn van. Hol a mai ujság? Megtalálja. Na mi lesz? András bejön és rásegíti a kabátot, János rágyújt. A szabó már kivasalta a frakkomat?
András. Egy óra mulva küldi, nagyságos úr.
János. Jó. Pénzt ad neki. Itt egy korona! Eredj le a fehérnemüshöz, vegyél egy frakkhoz való fehér batiszt nyakkendőt. A régit vidd el mintának. András indul. Megállj. Készíts ki az ágyra kemény inget, manzsettát, gallért. Keresd meg a kis gyöngyházgombokat, ott vannak a felső fiókban egy gyufaskatulyában. Várj. Add vissza a koronát. Megtörténik. Itt egy ötös. Vegyél egy pár nyolcas számú fehér báli keztyűt is. Majd elszámolsz. Mielőtt lemégy, eridj be a műterembe, tedd fel a dobogóra a velencei széket. Három órakor jön Lászlóné ő méltósága, portréhoz ülni. Attól kezdve senkinek se vagyok itthon. Közben végigdőlt a kanapén. Add ide a hamutartót. Megtörténik. Mehetsz.
András. Kérem, nagyságos úr.
János. Mi az?
András. Itt a Cinka.
János. Hol?
András. Bent az atelierban.
János. Menjen haza. Nem kell. Lapoz az ujságban.
András az üvegajtóhoz megy. Nagysád. Eltávolító kézmozdulattal. Ma nem kell modell.
Cinka belép. Jó napot. Nincs válasz. Ma nem festesz?
János. Nem. Lapoz.
Cinka búsan. Alászolgája. Visszafordul. És holnap?
János. Holnap se.
Cinka. Alászolgája. A szemét törli. Te már nem szeretsz engem, te már nem szeretsz engem.
János. Kezdődik megint.
Cinka. Már ősz óta nem szeretsz. Én ezt mindjárt láttam, mikor tájképeket kezdtél festeni. Mikor szeretsz, mindig az aktomat fested. Tudom én, mit jelent az, mikor a tájképek gyönnek.
János. Buta vagy, Cinka.
Cinka. Tudom. Felöltözve minden modell buta.
János. Eridj szépen haza.
Cinka. Csak küldj, csak küldj. Menjek szépen haza. Már egy hét óta mindig úgy megyek el innen, hogy le sem vetkőztem. Hát mi vagyok én? Sírva fakadt de rögtön abbahagyta. Én ám tudok mindent.
János. Igen?
Cinka. Nézz rám. Nézz csak rám. Te megnősülsz. Merd a szemembe mondani, hogy nem.
János. Nem.
Cinka. Na ja, majd te nem mered a szemembe mondani. Egy Tóth Elza nevű lányt veszel el. A barátod felesége, a Lászlóné hozta össze a dolgot. Merd a szemembe… különben, hiszen hiába, mert te belemondasz a szemembe akármit.
János. Honnan veszed mindezt, angyal?
Cinka. Egy ilyen szép fiatal asszony, mint ez a Lászlóné! Ahelyett, hogy ő maga barátkoznék veled, hát megházasít. Tudod, mert azt nem bántam volna. Engem úgyse szeretsz. Mindig tájképeket festesz.
János. Hát most mit akarsz tőlem?
Cinka átfogja a nyakát. Semmit. Az ilyen szegény akt, mint én, nem akarhat semmit. Ha ti meg akartok nősülni, mink aktok csinálhatunk akármit, mégis elveszitek a privátot. Mondd legalább, hogy szeretsz.
János. Ühüm.
Cinka. Hümmög. A régi szeretőm, a Náray, szebben hümmögött.
János. Mindenki úgy hümmög, ahogy tud.
Cinka. Ezt is csak akttal lehet csinálni. Ismerem én már a festők szerelmét. Előbb: «édesem, drágám, Fornarinám, Fornarinám, micsoda háta, micsoda keble, micsoda vonala!» Aztán később: «sárga a bőröd, sárga a bőröd.» – Aztán még később: «ma nem érek rá.» Aztán a tájkép és püff, vége. Szeretsz?
János mosolyogva. Igen.
Cinka. Ha úriember volnál, most megigérnéd nekem, hogy feleségül veszel. Látod a Náray úriember volt, az mindig megigérte. Az nem volt smucig. Még ez se legyen nekünk? Unsz, unsz?
János. Hiszen, ha nem unnálak, már rég szakítottam volna veled. Gyere, édes kis unalmam. Megcsókolja. Menj angyalom, menj haza, menj, menj!
Cinka. Holnap se jőjjek? Holnapután se?
János. Nem.
Cinka. Hát már soha nem fogod festeni az aktomat?
János. Majd este elmegyek hozzád, Lászlóékhoz az estélyre úgyis csak tizenegykor megyek.
Cinka. De hát hogy fogsz festeni nálunk? Nem is látsz. Még a gáz sincs bevezetve. Csak petróleum-lámpa ég.
János az ajtónál. Hát majd elfújjuk. Szervusz.
András belép és átmegy a műterembe. Cinka elmegy. János meggyujtja elaludt szivarját, a pamlaghoz megy, előveszi az ujságot és lefekszik. Éles csöngetés. Hirtelen felugrik. Kissé izgatottan szól.
János. András!
András. Nyitom!
Átszalad a színen András, ki a bejáratajtón, melyet nyitva hagy. János a nyakkendőjét gyorsan megigazítja. Az ujságot leteszi. A szivart belenyomja a hamutartóba. Haját elrendezi. A belépők elé megy. András künn marad.
MÁSODIK JELENET.
János, László, Jolán.
László és Jolán belép.
János. Csókolom a kezét. Szervusz. Üdvözlések.
László siet. Fiam, én csak idehoztam az asszonyt. Szaladok vissza az irodámba.
Jolán körülnéz. Hát magánál ilyen?
János. Úgy-e furcsa? Cifra szemétdomb.
László. Előbb azt gondoltuk, hogy ne ma kezdd meg festeni az arcképét. Ha hat évig tudtunk rá várni, ráért volna még holnapig. De az asszonyt oly idegessé teszi a készülődés erre a mai estélyre, hogy idehoztam. Tudod-e, hogy ez a házszentelő az első estélyünk?
Jolán. Muszáj volt. Fiam, annyi revánssal tartozunk.
László. Bár már túl lennénk rajta. Nem szeretem a flancot. Én Freebodynál tanultam az üzletet, Londonban. Annak kilencven milliója van és még sohse adott estélyt. Csak ezen a nyomorult Pesten kell. Mikor jőjjek az asszonyért?
János. Korán sötétedik. Háromnegyed óra mulva már nem lehet pingálni.
László. Tehát?
János órájára néz. Négy óra körül.
Jolán egy aktra mutat. Ez a kép kicsoda?
János. Egy modell.
Jolán. Meg mertem volna rá esküdni. Az, aki most jött le a lépcsőn.
László. Ja, a Selyem Cinka? Ezt meg kell nézni. Indul a kép felé. Azaz nem is kell megnézni, minden perc drága. Remélem, most már végzel az ilyen Cinkákkal! Te is oka vagy, hogy ezt az estélyt adjuk. Ugy-e?
Jolán. Bizony. Ma fog végleg beleszeretni Tóth Elzába.
János. A legjobb akarattal megyek. Visztek a vágóhídra. Nősülni! Nősülni!
László. Hát még én. Meg a lány is. Meg te is. Mindenki.
János. Adja Isten. A lány nagyon kedves.
Jolán. Hát még ha…
János. Ha még egy szót szól, imádom is. De ez csak estére van kitűzve.
László. Megyek. Az emberem minden percben telefonálhat. Fiuméból a kukorica ügyében. Megcsókolja Jolánt. Négykor érted jövök, fiam. Légy nyugodt. Gerbeaud mindent elvégez. Semmi gondod semmivel. Szervusztok.
János. Nem félsz itt hagyni az asszonyt?
László. Megmondjam őszintén? Azért sietek úgy, mert félek, hogy még meggondolom és visszaviszem.
Jolán. Féltékeny vagy?
László. Hazudjam? Akkor: nem. Ha nem félnék, hogy komikussá válok, azt mondanám: gyerekek, vigyázzatok magatokra. Isten áldjon meg. El.
HARMADIK JELENET.
János, Jolán.
János kikísérte Lászlót. Visszajön. Az ajtót becsukja. Némán áll meg a küszöb mellett. Abban a pillanatban, mikor János visszajött, Jolán hevesen megrázkódott. Most végigsimítja homlokát.
János. Mi az?
Jolán idegesen, halkan nevet. Se… semmi.
János gyöngéden. Megijedt valamitől?
Jolán nem felel.
János. Nos?
Jolán idegesen, zavartan, mintha félne tőle. Tudja… ahogy most itt Alfréd elment, úgy éreztem, mintha otthagytak volna valahol.
János. Hogyan?
Jolán. Ilyen érzésem volt, mikor a mama otthagyott Drezdában, a panzióban. Hogy most itt maradok egyedül künn az idegen életben. Most majd magamnak kell gondolkoznom. Én… tudja, hisz hat évig soha nem akartam idejönni. Körülnéz. Mint valami boszorkánykonyha. Régiségek, furcsa állatok, fejek… Maga úgy áll köztük, mint valami varázsló. Amig az uram itt volt, észre se vettem. De mikor kiment, akkor egyszerre ezek a fejek mind rám néztek. Megborzong.
János. Nem kell idegeskedni. Ez a szoba az atelierhoz tartozik és minden hölgy, akit lefestek, idejön.
Jolán nyugodtan. És minden hölgyet, aki idejön, lefest?
János. Nem.
Szünet.
Jolán. Hallotta, mit mondott az uram?
János. Hallottam.
Jolán. Hat év óta, mióta a felesége vagyok, s mióta maga a csöndes, jó, becsületes barátunk, egyszer-másszor tréfált erről. De most éreztem a hangján, hogy nem volt sok kedve a tréfához.
János. Hogy féltékeny.
Jolán. Nem. De először vagyok itt… magánál, magával, egyedül.
János. Hat évig nem bolygattuk ezt a kérdést. Most, hogy úgy magától kipattant… de már hetek óta érzem, hogy ez szóba fog kerülni köztünk.
Jolán. Pedig milyen jó, édes, csöndes nyugalom volt, hogy hat évig egy szót se beszéltünk róla. A tiszta lelkiismeret olyan, mint a langyos fürdő. Úgy – ül benne az ember. Mutatja egy testmozdulattal, lehunyva szemét, hogy hogyan ül az ember a jó langyos vízben.
János. Csütörtökön, mikor először volt szó arról, hogy lefestem, s hogy ide fog jönni, elpirult. Aztán rám nézett. Másképp, mint ahogy addig szokott nézni.
Jolán. Ne beszéljünk róla. Nem, nem…
János. Ne féljen tőlem. Ha más volnék, nem csudálnám a szavát. De így. Milyen jól esik most így… egyszer, ártatlanul… végiggondolni az egészet. Hét éve van. Én nevelő voltam az ura családjában és ott voltam, mikor először említették, hogy Alfrédnek feleségül kell vennie magát. Ez annak a napnak az estéjén volt, amelynek délutánján mi…
Jolán szeliden a kezére teszi a kezét, gyöngéd feddéssel. János…
János… megcsókoltuk egymást. Gyerekek voltunk. És én ágról-szakadt szegény fiú voltam, aki Alfrédot, meg a nővéreit rajzolni tanítottam… és maga még szegényebb volt, mint én: a lányok kis iskolai barátnéja, aki uzsonnázni jár a milliomos házba. Összenéztünk egyszer, a nagy, dúsgazdag familiában, mi ketten, két odacsöppent szegény ember. Egy koldus fiú, és egy koldus kisasszony. Mi értettük egymást. Aztán egy napon hallatlan szerencse kinálkozott magának. Alfréd bevallotta, hogy halálosan szereti.
Jolán. Másnap.
János. A csóknak, az első gyerekes, szűz csóknak a másnapján. Huszonnégy órával azután, hogy a két koldus egy pillanatra magára maradt az aranyos, csilláros szalonban, és hogy ezt a pillanatot egy csók töltötte ki, egy szegény, szomorú csók, ami… aminek most már az emléke is kihűlt.
Jolán. Kihűlt János. Józan emberek lettünk. Azóta nem beszéltünk róla. Ezt kérőleg mondta, mintegy, hogy ne folytassa.
János. Nem. Maga feleségül ment Alfrédhez. A szegény hivatalnok lánya az udvari szobából az Andrássy-útra került, a László-palotába. És én külföldre mentem. Az ő pénzükön. És egy év mulva megjöttem. És még mindig szerettem. De akkor már szenvedéssel, lemondással. És az első napon, mikor felmentem magához s egyedül találtam, már én is úr voltam, már díjakat nyertem, ismert ember voltam, úsztam a pénzben, maga meg a saját palotájában állott, talpig selyemben, gyémántban és mikor egymásra néztünk, mégis csak a régi két kis fiatal koldus tekintete találkozott, de akkor… már nem csókoltuk meg egymást.
Jolán. Édes János. Hagyjuk ezt.
János. Itt vége is van. Azóta hat év telt el. Az urának barátjává lettem. Minden nap láttuk egymást. És egy szó, egy tekintet nem esett köztünk. Sohse mertem ajánlani, hogy lefestem, mert féltem ettől. Maga is érezte. Sőt az ura is érezte. Hát lemondtam erről is. Van-e még egy ilyen történet a világon? Én nem szégyenlem magamat érte.
Jolán kezet fog vele. Édes, becsületes jó barátom.
János gyöngéden. No, megnyugodott? Nem fél már, ugy-e?
Jolán. Az uram hangja riasztott meg. Hisz ő majdnem tudja, hogy mi hogyan voltunk és soha, soha nem is gondolt semmit… De őt is megzavarta az, hogy mi ide jöttünk. Hat évig nem jöttünk. És most… itt vagyok. Hát ez gondolatokat ébreszt. És én félek attól, hogy gondolkoznom kell. Ettől ijedtem meg. Ettől féltem, mert egymástól nekünk már nem kell félnünk. Mi már nem szeretjük egymást és még az is szép tőlünk, hogy erre az emlékre emlékszünk. Ugy-e?
János. Úgy van.
Jolán. Mert hiszen, ha szeretnők egymást, maga nem nősülne meg. Igazam van, úgy-e?
János. Igaza van.
Jolán. És megnősül. Én tudom, hogy boldog lesz, ha megnősül és maga tudja, hogy én is boldog leszek, hiszen én akartam, hogy megnősüljön, én szerzek magának szép, okos feleséget.
János. Igen.
Jolán. Hát most… ne gondoljunk… fojtott hangon, erőltetett mosollyal… semmit. Jó? A kezét nyujtja, bátran, nyiltan.
János. Jó. Erősen, férfiasan szorítanak kezet. És…
Jolán. És térjünk a tárgyra. Nem szóltunk semmit, nem történt semmi. Jónapot, művész úr. Azért jöttem, hogy tessék lefesteni.
János más hangon. Az este emlékezetből csináltam a képéhez egy vázlatot. Oh, hiszen sokat csináltam már. De most már egészen másként látom.
Jolán. Miért?
János. Nem tudom. Tegnap még csak a felszínét láttam. De most, itt… megint belülről látom. Most úgy ragyog a tekintete, mint a gyémántból a tűz.
Jolán. Az istenért, János, hiszen megegyeztünk, hogy… vége.
János. Nem tudtam egyszerre. Majd… lassacskán… megint abbahagyom.
Jolán nyiltan, becsületes komolysággal. Nekem nem kellett volna ide eljönnöm.
János. Akkor sohse értettem volna meg az arcát.
Jolán. János, vegye a festéket, palettát és gyerünk, ha már itt vagyunk. Essünk túl rajta.
János. Igaza van. Essünk túl rajta.
Jolán. Hát kezdje. Mit kell csinálnom?
János. Mindenekelőtt tegye le a kalapját, meg a kabátját. Mögéje megy és a kalaptűjéhez nyúl.
Jolán elhúzódik. Majd én. Egymásra néznek. Nem szabad rólam… levenni valamit. Csönd. Leveszi kalapját.
János. Parfümözi a haját?
Jolán. Én? Soha.
János. Akkor ez… természetes illata a hajnak… Nagyon közel álltam hozzá.
Csönd.
Jolán. Most tanulmányoz?
János. Igen. Az ura azt kívánja, hogy mellkép legyen a portré.
Jolán. Igen. Az övé lesz, ő parancsol. Én jobb szerettem volna egész alakot, kalappal, utcai ruhában.
János. Ő dekolltált mellképet akar. Sállal a válla körül. Ez ugyan édeskés… de ha neki így kell… Sálokat akaszt le a fogasról. Már ki is kerestem egy csomó török sált.
Jolán. Tehát?
János. Tehát mellkép. A nyaka szabadon.
Jolán. Igen.
János. Hát akkor… siessünk, mert sötétedik. Itt vannak a kendők, ebben a skatulyában van tű… és én majd bemegyek a műterembe addig.
Jolán. Addig? Meddig?
János. Amíg maga… Hát ahhoz, hogy a válla szabadon legyen… a… a blúzát le kell…
Jolán. Hogyan.
János zavartan. Mintha otthon volna. Ezt az ajtót bezárom. Bezárja a bejáratajtót. Igy, ni. Bemegyek az atelierbe és ezt az ajtót zárja magára, amíg… a küszöbön áll. Benéz a műterembe. Halkan. Hű… hogy esik a hó. Kinéz az asszonyra.
Jolán zavartan. Esik?
János. Nagyon. Szünet.
Jolán. Ne… ne, hagyjuk, inkább talán… talán holnap… vagy… most egy kicsit nem jól érzem magam… ezt mind nehezen mondta. Most hirtelen megnyugodva. És akkor elhoznám a szobalányomat.
János a küszöbön. Aztán kérdezné az ura, hogy miért… és különben is. Ha ezt itt bezárja. Benéz. Hogy esik! Ha így esik, ilyen nagy pihékben… ez elfogja a világosságot… de nem baj… legalább keresnek a szegény emberek… Ezt az egészet halkan, akadozva mondta, miközben hol az asszonyra nézett, hol be a műterem nagy ablaka felé, s ezalatt lassan, zavartan, az ajtófélfával babrálva, csöndesen behúzódott a műterembe és most óvatosan, lassan becsukja az ajtót kívülről.
Jolán, aki eddig háttal állott a műteremajtónak, és némán nézett maga elé, most összerezzen és odanéz. Aztán leküzdi a zavarát, odamegy és bátran bezárja az ajtót. Lassan visszajön előre, kigombolja a nyakán a blúzt, aztán megijed és a nyitott blúzt összefogja. Leül. Ülve újra kezdi, lassan kigombolja az egészet, de nem veti le. Mustrál a sálok közt. Egyet kiválaszt. Aztán nyugodtan, naivul, mint aki egyedül érzi magát, leveti a blúzt és a nagy trónszék karfájára akarja tenni. Mikor odaér és kinyujtja a kezét, felsikolt, visszaretten, elejti a blúzt és hamarosan betakarja mellét, vállát a sállal. A nagy trónszékből vigyorogva kel föl az ördög.
NEGYEDIK JELENET.
Jolán, az ördög.
Az ördög 35–38 éves, karcsú, csinos fekete ember. A fejében valami kevés van a klasszikus Mefisztó-maszkból. Az arcbőre sötét. A haja ékbe font. A szemöldöke kissé ferde. Lakkcipő, sötét nadrág, redingote, nagy écharpe az öltözéke. A legtökéletesebb, legdivatosabb elegancia. A nadrág nagyon szűk. A cipő nagyon hosszú és hegyes orrú. A kabát derékban szűk, alól erősen harangalakú.
Az ördög. Pardon, asszonyom. Elejtett valamit. Udvariasan felveszi a blúzt és feléje nyujtja.
Jolán rémülettel nézi és gépiesen átveszi tőle a blúzt.
Az ördög. Engedelmet kérek… ebédről jöttem ide… János nem volt itthon… vártam… aztán ebben a nagy székben elnyomott az álom. A szemét dörzsöli. Bocsásson meg, hogy épp akkor keltem fel, amikor méltóságod le akart vetkőzni.
Jolán rémült felháborodással. Kérem! Uram!
Az ördög hidegen. Tudom, asszonyom. Ez gyanusitás. Ön azért jött ide…
Jolán. Hogy arcképemet festessem.
Az ördög. Én egyszer a feleségemet egy fogorvosnál csíptem rajta. A gyanusítást ő se tűrte. De aztán becsületből ki is huzatta egy egészséges fogát.
Jolán. De én…
Az ördög kedvesen. Én tudom, hogy önnek igaza van. De – ha akarom, hiszem, ha akarom, nem. Az igazsága nincs lenyelhető formába öltöztetve. Meztelen igazság. Legalább is – félig már meztelen.
Jolán felháborodva. Nem is tudom, uram, miért tűröm ezt a hallatlan beszédet. Egy idegen ember, aki itt meglep és… az üvegajtóhoz rohan, kinyitja. János!
ÖTÖDIK JELENET.
Jolán, az ördög, János.
János megjelenik a küszöbön. Meglepetten nézi az ördögöt.
Az ördög hirtelen, röviden. Szervusz.
János csudálkozva megy feléje. Szer… szervusz.
Az ördög gyorsan. Már nem méltóztatol rám emlékezni. Monte Carlóban.
János. Ah!
Az ördög. Azon az izgatott napon.
János. Tudom már, tudom. Ősszel, mikor egyszer minden pénzem elveszett a ruletten. A hátam mögött állott egy sötét tekintetű ember… rámutat… te voltál… még megijedtem, mert előbb úgy rémlett, hogy a croupier helyén is te ültél… és mikor vesztettem, mintha vigyorogtál volna rám,… de emlékszem… a hátam mögött álltál és mikor minden elveszett, ismeretlenül egy marék aranyat nyujtottál felém.
Az ördög. Te visszautasítottad… kérő arccal.
János. Aztán…
Az ördög. Aztán elfogadtad… tiltakozó arccal.
János. Öt perc alatt mindent visszanyertem vele. Még nyertem rá húszezer frankot. Babonás ereje volt annak a marék aranynak. Még emlékszem… feltünt, mikor átadtad… a kezedtől meleg volt… szinte forró.
Az ördög. Aztán visszaadtad és azt mondtad: «Vacsorázzunk együtt». Én azt mondtam: «Sajnálom, de este utazom Spanyolországba. Hanem majd meglátogatlak otthon, mikor egyszer szükség lesz reám». Hát most… itt vagyok.
János már nyugodtabban. Igen. Hozott Isten.
Az ördög. Pardon, magam jöttem.
János. Igen. Zavartan néz rá.
Az ördög. A székben, a tűz mellett elaludtam.
Jolán ijedten. De hiszen… mikor mi az urammal jöttünk… én világosan emlékszem, a szék üres volt! Nem ült ott senki!
Az ördög ellentmondást nem türő hangon. Akkor talán én tévedek, asszonyom.
Halálos csönd. Furcsán néznek az ördögre.
János zavartan. Parancsolj helyet foglalni. Bemutatlak… izé… a nevedet igazán…
Az ördög. A név csak akkor fontos, ha az ember maga nincs jelen. Mert akkor a név egy írott arc. De ha az ember maga is itt van, mindegy. Válassz: Kovács, Szabó, Durand, Mayer… mellékes. Mondjuk: Kovács. Ha akarod: doktor Kovács.
János nagyon zavartan. Doktor Kovács.
Az ördög. Más körülmények közt most venném a kalapomat és elmennék. De a tapintat kötelez, hogy ebben a kínos percben a nyakadon maradjak. Leül.
Jolán. Még most sem ocsudtam fel ebből a… hirtelen újra felháborodik. Képzelje János, ez az úr megengedte magának…
Az ördög hirtelen. Régen halt meg a férje?
Jolán. Nem, kérem. Nem vagyok özvegy.
Az ördög. Elváltak?
Jolán. Nem.
Az ördög. Mert nem értem, hogy az önt ért inzultust egy harmadiknak panaszolja fel. Ez a férj ügye. Jánoshoz. De ha te parancsolod, neked is állok rendelkezésedre. A székből kiveszi a cilinderét. De ez esetben, asszonyom… ez beismerés.
János. Mit jelent ez a titokzatosság? Mi ez? Nem értek semmit. Maga… te idepottyansz hozzám, azt se tudom, hol jöttél be, mikor jöttél be,… a hideg futkároz a hátamon… és úgy viselkedel, mintha itt bárkit is valamin… ki kell mondanom a szót… rajtakaptál volna.
Jolán. Igen! Igen!
Az ördög. Én velem most gorombáskodni is lehet, mert én nem mehetek el.
Jolán. Ugyan miért?
Az ördög. Mert ez azt mondaná: «Magatokra hagylak, pardon, hogy zavartam a mulatságot». Az ittmaradásom bizonyítja, hogy nem gondolok semmi rosszat.
János. Én pedig ezt a szívességet nem fogadom el ajándékba. Ez nekem jár!
Az ördög némán meghajtja magát.
Kínos szünet.
Az ördög. És most, hogy rendben vagyunk, beszéljünk másról. – Esik a hó.
Csönd. Az asszony bámulva áll a műteremajtó mellett.
Az ördög. Készül valami szép a tavaszi tárlatra? Csönd.
János kelletlenül. Talán… küldök.
Csönd. Az ördög cigarettára gyujt.
Az ördög. Megengedi, asszonyom?
Jolán erre hirtelen felébred a bámulatból, hirtelen bemegy a műterembe és úgy becsapja az ajtót, hogy csak úgy durran.
HATODIK JELENET.
János, az ördög.
Az ördög szünet után. Temperamentumos asszony. Szép asszony.
János oda se néz. Igen.
Az ördög. Kár, hogy nem szereti az urát.
János hirtelen feléje fordul.
Az ördög. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy mikor bajban volt, te jutottál az eszébe.
János a dohányzószerviszt bosszusan csapja az asztalra.
Az ördög. Nem szereti az urát, tehát az ura vagy ordináré ember, vagy lángész. Ezt a kettőt nem szokták szeretni. Az asszony nem szereti a földszintet, mert fél, hogy valaki bemászik az élete ablakán. A magas emeletre meg – nehéz feljárni. Az ő ideáljuk… kezével mutatja a közepes színvonalat… a mezzanin.
János az órájára néz idegesen és a műteremajtó felé megy.
Az ördög kényelmesen végigdől egy széken, nagy füstöt fuj és hidegen mondja. A vállát már másodszor látom.
János. Micsoda?
Az ördög. Először Párisban láttam a Louvre-múzeumban. Akkor egy Aphrodite-szobor válla volt. Úgy-e, hogy olyan?
János kelletlenül. Nem tudom.
Az ördög felül. Gonosz gúnnyal. Melyiket nem láttad?
János. Az Aphroditéét – láttam.
Az ördög. Hát akkor hidd el nekem, mert én szerencsés voltam mind a kettőt láthatni. Alkaménesz óta csak egy szobrászt tudok, aki ilyen vállakat gömbölyít.
Az ördög. A jólét. Ilyen apró, puha vonalak csak olyan nők testén vannak, akik nagyon finom ételeket esznek. Ez az asszony egy milliomosnak a felesége.
János újra, türelmetlenül a műteremajtó felé megy.
Az ördög. Most öltözik?
János idegesen. Igen.
Az ördög. Van a műteremben tükör?
János. Van.
Az ördög. Akkor ez egy tisztességes asszony.
János kérdőleg bámul rá.
Az ördög. Aki tükör mellett is ily sokáig öltözik, annak nincs gyakorlata a vetkőzésben.
János. Nekem ugyan ehhez a hölgyhöz semmi közöm, de ez ízléstelen volt.
Az ördög felkel. Ezt sértő szándékkal mondtad?
János támadólag. Igen!
Az ördög leül. Akkor te pedig tisztességes ember vagy.
János rábámul.
Az ördög. Ilyen helyzetben, ilyen végtelen ostobául csak tisztességes ember viselkedhetik.
HETEDIK JELENET.
Voltak, Jolán, majd András.
Jolán belép felöltözve, rá se néz az ördögre, Jánoshoz siet. Hány óra?
Az ördög. Tíz perc mulva itt lesz.
Jolán haragosan. Kicsoda?
Az ördög. Az ura.
Jolán elbámul. Hát akkor ön mégsem aludt ott a székben.
Az ördög. Dehogy nem. Csakhogy a «hány óra», mindig a férjét jelenti. És az asszonyi sejtés mindig pont tíz perccel előre érzi meg a férjet. Ha ez a tíz perc nem volna, több volna az elvált asszony, mint fű a réten.
Jolán kezébe veszi a kalapját. Hát nem lesz vége ennek a témának?
Az ördög. Én már másról kezdtem beszélni. Időről, tárlatról. De János tért vissza erre a tárgyra.
Jolán. János?
János. Én? Egy árva szóval sem…
Az ördög közbevág. De egy árva mozdulattal. Fölkelt, megnézte az óráját és idegesen ment az ajtó felé. Félt szegény.
János. Ugyan mitől?
Az ördög Jolánhoz. Hogy az ura aközben talál jönni, miközben ön öltözik. És okosan félt.
Jolán. Már
megint…
János. Micsoda… ⎫
⎬
⎭ Egyszerre.
Az ördög. Kérem, kérem, kérem. Hadd mondom meg. Mi történik? Bejön az ura. Azt mondja: «Na, itt vagyok, hadd látom a megkezdett képet!» Kép – az nincs. – Ugy-e? János nem is nyúlt az ecsethez. Az ura elcsodálkozik. – Hallgat. – Megdöbben. – Valami furcsa szorongást érez a torkában. Nehezen jön belőle a szó és azt mondja: «Hát igen, de ha nem volt festés… semmi… – hát akkor miért öltözik?» Képzelje el ezt a pillanatot. Hárman kínosan bámulnak egymásra. János mond valamit, de akkor ez már semmi. Nem történt semmi rossz és mégis baj van. Tudják, mi ez? Ez a látszat. Gazságból kivágja magát az ember, de a látszat, az ragad, mint az enyv. Akármit mondasz, rossz. Akármerre mozdulsz, jobban beleragadsz. És egy ilyen pillanat örökre beleül a férj szívébe. Jolánhoz. Hadd váljak barátjává ennek a furcsa helyzetnek a révén, amibe kerültem. Hazamennek együtt és az ura egy szót se szól az úton. És ha maga azt kérdi: «Miért hallgatsz?» – akkor már vér csöpög a szívéről. Még ha annyit mond is: «Menjünk kocsin!» – ez is rossz, ez is átkos, gyanus, kínzó, e mögött is keres valamit.
János. De még ha így is volna… nem vagyunk ketten? Itt vagy te!
Az ördög gonosz hidegséggel. Úgy van. Itt vagyok én, aki egy szóval ki tudom magukat húzni a látszatból. De én egy furcsa, bolond, szinte ijesztő természet vagyok, s ahogy magamat ismerem, képes vagyok arra, hogy egy árva szót sem szólok. Kínos csönd. Aztán ezt mondom: «Pardon. Sajnálom, hogy én is rosszkor jöttem.» Veszem a kalapomat és – diszkréten el. Sőt még dadogok is, ha kell.
Jolán. Micsoda tréfa ez? De hiszen ez gyalázat, amit beszél!
Az ördög. Feltétlenül az. De ez még nem minden. Vagyok olyan korrekt úriember, hogy ha most az ura bejön, előbb konstatálom, hogy nincs egy ecsetvonás sem, aztán – bocsánatot kérek tőle.
Jolán. Miért?
Az ördög. Amért végignéztem, látatlanul, akaratlanul az ön vetkőzését.
Jolán rémülten. Kicsoda maga?
Az ördög. Valaki vagyok, aki a kellő pillanatban jött. Sehonnan se jöttem és sehova se megyek. Nagyon nyomatékosan. Itt vagyok! Az asztalra üt.
Jolán. Mit jelent ez a csapda? Mit akar tőlem? Belekapaszkodik egy gonosz látszatba… öt perce ismerem… és a torkomra teszi a kezét.
Az ördög. Ez csak a tisztelet jele. Más szép asszonynál, öt perc multán, nem oda teszem.
János felpattan. Nem fogom tűrni! Az ördög felé megy, aki mozdulatlanul, emelt fővel áll.
Ebben a pillanatban csöndesen bejön András a bejáratajtón és rögtön meg is szólal.
András megáll az ajtóban. Frakkot hoztak a szabótól. De nem a nagyságos úr frakkja.
Az ördög. Jó. Tegyék be a hálószobába. András indul.
János. De ha nem az enyém.
Az ördög egyik kezével int Andrásnak, hogy mehet. András el is megy. A másik kezével visszatartja az András felé induló Jánost. Csak maradj. Az enyém. Az én frakkom.
János. Hogyan…
Az ördög. Összegyűrődött a táskámban és kivasaltattam. A szabót ideadreszáltam. Át kell öltöznöm, mert ma estére meg vagyok híva egy szép asszonyhoz estélyre. Városligeti fasor 65. Gróf Schellenburg-villa.
Jolán ijedten. De hiszen a gróf… már nem lakik ott. Kinevezték követségi tanácsosnak… a villát eladta. Mi vettük meg.
Az ördög. Tudom. Beszéltem vele Párisban.
Jolán. Hát ott most csak mi lakunk… és nálunk van estély.
Az ördög. Vagy… megint tévedtem volna: nem vagyok talán meghíva?
Jolán lehajtja a fejét, halkan. De igen. Meg van híva.
Az ördög. Asszonyom, ön az imént azt kérdezte: mit akarok öntől. Ezt akartam. Köszönöm.
Szünet.
Jolán. De az uram…
Az ördög. El lesz tőlem ragadtatva. Fiuméből jövök és kellemes hírül hozom neki, hogy az amerikai kukorica füstöl, mert dohos lett a hajón.
Jolán hirtelen, érdeklődve. Az amerikai tengeri füstöl?
Az ördög. Mégis szereti az urát. Örül neki, hogy füstöl?
Jolán. Örülök. Mi tudniillik… szégyenlősen… haussera játszunk.
János. Mit jelent az, ha füstöl?
Az ördög. Az azt jelenti, hogy ő méltósága férje sokszor tízezer forintot fog nyerni a tőzsdén s erre a füsthírre megkapja az új toalettet, amit kért.
Jolán. Hát azt is tudja, hogy új ruhát kértem?
Az ördög az asszony kalapjára mutat. A kalapja látom, új. Valamit meg csak kell kérni hozzá.
Jolán. Ön talán nős ember?
Az ördög. Nem. De azért meglátom az ilyet. A feleség egyébként is olyan, mint a monokli. Elegáns viselet, de nélküle jobban lát az ember.
Az ördög. Mert maga meg akarja házasítani Jánost, én meg le akarom őt erről beszélni.
János. De… Kérlek…
Az ördög közbevág. Ne szólj. Művész ne házasodjék meg. Az asszony esküszik: mindhalálig melletted lesz. Másnap egyet lép és elébed áll.
Jolán. De nem az igazi asszony!
Az ördög. Igaza van. De igazi asszony mindig csak egy van: másnak a felesége.
Jolán. Pfuj. Milyen cinikus gondolat.
Az ördög. Nem. Praktikus csupán. Az olyan tigrisnek, amely egy embert már fölfalt, a hátára kell ülni. Mindig meg kell várni, míg egy a torkába ugrik. Csak ezzel a módszerrel érdemes bemenni az őserdőbe.
Jolán. De ha már az első férfi, a férj erős! Ha már az megszelidíti a tigrist! Ezt hogy hívják?
Az ördög. Ezt állatszelidítőnek hívják. És pénzért mutogatják, ketrecben, a nyavalyás tigrisével együtt.
János. Nem kell a tigrisek közé menni. Otthon kell maradni.
Az ördög. De te már nem maradtál otthon! Te már elmentél hazulról, mikor művész lettél és ezért ott hagytad a meleg hivatalt, a kényelmes polgári erkölcsöt és a fix fizetést. Te már benne vagy a rengetegben! Neked már küzdened kell! Ne menj te férjnek! Ah, hiszen, ha… más hangon, kettőjükre mutatva milyen csodaszép pár volnátok, így, ketten.
Jolán feláll és homlokára téve a kezét, elfordul.
Innen kezdve a jelenés végéig majdnem egészen besötétedik, csak a kandalló világít pirosló fénnyel, a puffon ülő ördögre.
János. Komolyan kérlek…
Az ördög szavába vág. Föl kell ébredni, ez az élet kulcsa, és ezt eltitkolják előttetek. Te tele vagy tűzzel, tehetséggel… ez az asszony forró és szép…
János. Most nagyon komolyan kérlek… reszket a szívem, mikor a szemedbe nézek… hagyd abba… Ne beszélj. Mi hat esztendő óta nyugodtan…
Az ördög innen kezdve halkan, rábeszélőleg, melegen duruzsuló hangon, majdnem suttogva beszél. Egy-egy felháborodást mozdulattal csillapít el. Egyre nagyobb hévvel beszél, egyre melegszik. Akármit mondasz, a szemed int nekem: «ne hidd, hazudik!» Én a szemetekkel beszélek. A szem az emberi tisztesség biztonsági lámpája. Mikor már minden sötét a hazugságtól, az ő kis reszkető fénye titkosan csillog.
János. Ne vágj mindig a szavamba! Hat esztendő óta nyugodtan élünk együtt. Jolán nem törődik velem és én… én… közömbös… közömbös… én…
Az ördög hirtelen. Mit fizetsz, amért most a szavadba vágok?
Csönd. János lehajtja a fejét.
Jolán. Nem tudom, mit tud erről ön, aki, úgylátom, mindent tud. De aki Jánost csak egyetlen rossz gondolattal gyanusítja, az romlott lélek…
Az ördög. Hát ez rossz, ez a gondolat? Dehogy rossz! Jó ez, jó meleg, sugárzik belőle minden, ami fényes öröm csak van ebben a ti szomorú életetekben! Csak meg kell érte fizetni, adta fösvény népség! Ha bort iszol, tönkremégy belé. De amíg részeg vagy, kis fehér angyalok muzsikálnak a szívedbe. Megfizetsz érte, de megéri. A cukortól elvásik a fogatok. De édes volt. A legszebb nótáitokba belehal, aki csinálta. Szegény emberi virtus, spórolni, ellökni a bort, a nótát, az asszony száját… A legutolsó faggyúgyertya megtanít arra, hogy érdemes elpusztulni egy kis melegért, meg egy kis világosságért. Az élet arra való, hogy elégjetek benne! Forrni kell, égni, másokon végigtiporni! Tudom, tudom, komisz beszéd. Azt mondja a nagy tan: szeressétek egymást. De ehhez ti még fiatalok vagytok azzal a rongyos pár millió éves kis élet-korotokkal. Ezért voltak ennek a gondolatnak csak aszkétái, vértanui, vagy hazugjai. Ne hazudjunk. A diadalmas világ a kedves és okos komiszaké, ide nézzetek rám, az enyém a világ, és amit én itt a fületekbe duruzsolok, az mindenkinek a titkos vallása… ez nem vízzel keresztel, hanem tűzzel… érted fiam? Magatokat szeressétek, puha bársonyban járjatok, igyatok sok édes bort, csókoljátok egymás száját és részegedjetek meg, gyermekeim, részegedjetek meg…
Éles csöngetés. Senkise mozdul.
Jolán megbabonázva, nagyon halkan. Az uram.
Az ördög bosszusan, hangosan térdére csap. Feláll. Egészen más, hideg gúnyos hangon, mint aki dühös, amért megzavarták. A kukorica!
NYOLCADIK JELENET.
Voltak, András, László.
András kinyitja az ajtót és László belép. András bejön utána. László megáll a küszöb előtt. János és Jolán feláll.
László. Elkéstem egy kicsit. A pincérekkel sok baj volt és a fiumei ember még mindig nem telefonált. A sötétben üldögéltek?
András egyet csavar a falon. A kandeláber kigyullad. András el.
László észreveszi az ördögöt. Pardon, László vagyok.
Az ördög mormog valamit.
Jolán. Egy furcsa úr, akihez létrával fog menni a halottkém.
László. Van szerencsém.
Az ördög. Azt akarja mondani, hogy az akasztófán végzem? Nem. A halottégetés híve vagyok. Az gyönyörű dolog. Egyszer láttam egy stanicliban egy egész berlini családot. Nagyon megható volt.
László udvariasan nevet. Bizarr gondolat. Körülnéz. No gyerekek, hol a kép, hol a kép? Égek a kiváncsiságtól. Hadd látom.
János. Nem láthatod, mert nincs.
László. Hát nem festettél? Órájára néz. Másfél óra telt el.
János. Nem.
Szünet.
János. Sötétedett és mikor hozzá akartam fogni…
László. De hát… amíg be nem sötétedett?
Az ördög előlép. Én vagyok az oka. Jöttem és eldiskuráltuk az időt. De a méltóságos asszony elmésen fizetett ki az alkalmatlankodásomért. Meghívott ma estére.
László. Igen. Nagyon örülök.
Az ördög. Nem jövök üres kézzel. Tegnap Fiuméban kukoricakirályokkal beszéltem.
László. Tudom, tudom, baj van. Füstöl az amerikai.
Jolán ijedten. Hát az nekünk nem jó?
László. Bizony nem. Életemben először titkoltam el előtted, hogy baissere játszom.
János. Mit csinál az, aki baissere játszik?
Az ördög. Magának vermet ás, hogy más essen bele. Megnyugtathatom, az amerikai nem dohos.
László. Nem füstöl?
Az ördög. Nem.
Jolán. De hiszen az előbb azt mondta…
Az ördög. Az egy hajó kéményének a füstje volt. Csak meg tudok különböztetni egy tengeri hajót egy hajó tengeritől!
János. Furcsálom az értesüléseidet.
Az ördög. Ezt láttam. Hát már mindent titkoljak el, amit láttam?
László. Ön kereskedő?
Az ördög. Nem. De azért néha rossz helyen rossz időben kereskedem.
János belevág. Csak tizenegy felé jöhetek…
Diskurál vele.
Jolán az ördöghöz. Azonnal akarok magával beszélni, négyszem közt. Körülnéz. De hogyan?
Az ördög. Hogyan? Így ni. Lászlóhoz. Akar látni valami rosszat? Nézzük meg azt a szénvázlatot, amit János tegnap csinált őméltóságáról.
László. Hol van?
Az ördög. A műteremben.
László a műterem felé indul. De hát miért nem festettél ma semmit? Mit csináltatok? Jánossal el a műterembe. Az asszony utánuk. Leghátul az ördög. Mikor az ördög a küszöbhöz ér, megszólítja Jolánt.
Az ördög. Én itt maradok. Jőjjön ki.
Visszafordul. A bejáraton belép Cinka.
KILENCEDIK JELENET.
Az ördög, Cinka.
Cinka. Bocsánatot kérek…
Az ördög. A művész urat keresi?
Cinka izgatottan. Igen.
Az ördög. Várjon fiam az előszobában. Most megrendelők vannak itt. Kitolja, kiszól utána. Csak üljön le, mindjárt elmennek. Visszajön.
TIZEDIK JELENET.
Az ördög, Jolán.
Jolán besiet. Azért akartam magával négyszem közt maradni, hogy megmondjam…
Az ördög. Ez hazugság.
Jolán. Micsoda?
Az ördög. Akármi, amit mond. Azért akar velem beszélni, mert érezte, hogy az ura rosszkor jött. Magát ez bántja.
Az ördög. Ilyet meg asszony ne mondjon.
Jolán. De ha igazat akarok mondani!
Az ördög. Ha igazat mond, akkor csal! Maguk nők csak hazudjanak szépen, így még megértjük egymást valahogy.
Jolán. De hát már teljesen az lesz a vége, hogy azt gondolom és azt mondom, amit maga akar?
Az ördög. Ott még nem tartunk, fájdalom. Mit parancsol velem?
Jolán. Meg akarom kérni, hogy ne jőjjön el ma este hozzánk.
Az ördög. Hm.
Jolán. Most két perc alatt lélekzethez jutottam. Én boldog és tisztességes asszony vagyok. Az is maradok. És bánt a maga frivol hangja, a szava, a gondolata, meg az a rejtett erő, amivel valami cél felé megy. Már rajtakaptam magam, hogy érdekelt amit mondott. De hála istennek, belecsöngetett a szónoklatába a drága jó uram. Jókor jött.
Az ördög. Csattanónak jött a mondatom végére. Én néztem a maga arcát. Hohó madame! Abban a percben mi hárman egy párton voltunk!
Jolán. Könyörgöm, hagyja abba.
Az ördög. Hogyan! Már – fél?
Jolán. Nem. Ridegen, hivatalosan. Kérem, ne jőjjön el hozzánk ma este.
Az ördög. El fogok jönni.
Jolán. És ha az uram fogja mondani, hogy ne jőjjön?
Az ördög. Az ura azt fogja mondani, hogy jőjjek.
Jolán. És ha én az uram előtt fogom felszólítani, hogy ne jőjjön el?
Az ördög. Alkudjunk. Mondok valamit. Ha ma délután, itt az ura előtt, még egyszer meg nem hív, nem megyek el. De ha még egyszer meghív, ott leszek.
Jolán megkönnyebbülten. Ez már beszéd. Lássa, most kedves volt. Szinte kezdek megnyugodni.
TIZENEGYEDIK JELENET.
Voltak, János, László.
János és László kijönnek a műteremből. László rögtön az ördöggel kezd diskurálni, János pedig Jolán felé megy.
Jolán. Megyünk?
László. Igen. Öltözz, fiam.
János fölsegíti Jolánra a kabátot. Most látom, milyen rossz a vázlat.
Jolán. Ne nézzen így, János.
János. Ha nem is nézem, látom.
Jolán kezefejével eltakarja az arcát. Nem fog lefesteni, János. Gyerünk innen,… haza, haza, haza… Az Ördög és László felé indul.
Az ördög felkiált. Hogyan? Ön képviseli Pesten Freebody barátomat?
László. Barátja?
Az ördög. Húsz éve. Most is náluk laktam Londonban! Tudja hogy… Fanyar arcot vág… baj van?
László. Érdekes! Ön már a második, aki ilyesmit mond.
Az ördög. A fiatal Freebody elvesz egy Fleury-Ravarin lányt. A Fleury-Ravarin-cégről pedig egész Európában tudják, hogy a tönk szélén áll.
László. Tudom. Megdöbbenve. Annak a lányát veszi el?
Az ördög. Az még nem volna baj. De hogy lábraállítsa a részvényeket… de ez nagyon hosszú história és nekem most sürgős dolgom van. Indul.
László visszatartja. De kérem! Roppantul érdekel! Képzelheti, hisz az én bőrömről is van szó!
Az ördög. Majd egyszer elmondom.
László. Hát ma este… hiszen hozzánk jön.
Az ördög. Apropos. Jó, hogy említette. Jolánra néz. Épp most exkuzáltam magam a méltóságos asszonynál. Nem mehetek el. Az imént jutott eszembe, hogy ma este föl kell mennem az angol főkonzulhoz.
László. Hát holnap reggel.
Az ördög bocsánatkérő mozdulattal. Hajnalban utazom.
László. Nekem ez az információ kell. Erőszakot fogok alkalmazni. Édesem, kérd meg, hogy jőjjön el.
Jolán zavarban. De ha fontos dolga van.
Az ördög. Na hát… fontosnak épen nem nagyon fontos. Egy kis áldozattal…
László. Na lássa!
Jolán. A világért sem akarom, hogy áldozatot hozzon.
Az ördög homlokára csap. Oh, bocsánatot! Most jut eszembe, hogy az angol konzul nincs is Pesten! Így hát ha ő méltósága…
László. Na, Jolán! A kalapját veszi.
Jolán megadja magát. Akkor… legyen szerencsénk.
Az ördög. Pardon, asszonyom. Nem jól hallottam.
Jolán. Legyen szerencsénk.
Az ördög összecsapja a bokáját. Köszönöm.
László Jánoshoz. Te előbb máshová mész?
László. Nősülni jösz és még mindig… műkereskedők?
Jolán érdeklődve. Mi az?
János. Az izé… a…
Az ördög. Pszt! Szünet. Nem kopogtattak az ajtón? Mind figyelnek.
László. Nem hallottam.
Az ördög. Most megint. Alighanem itt a műkereskedő. Kinyitja a bejáratajtót. Ja, maga az, szivem? Tessék. Beereszti Cinkát.
Cinka. Jó estét.