---

GÁRDONYI GÉZA

 

AZ ÖREG TEKINTETES

REGÉNY

 

 

BUDAPEST, 1905

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Minden jogot fentartunk.

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.

---

I.

Sovány, hajlott asszonyka vánszorgott az utcán. Barna télikendő volt rajta s a kezében bot. Minden kapu előtt megállt és körülnézte a kaput. Végre egy zöldre mázolt háromemeletes ház elé érkezett. Ott a kapu oldalán öntött vastábla hirdette, hogy orvos is lakik a házban.

Dr. Tardy Imre

MED. UNIV.
GYOMORBAJOSOK SZAKORVOSA
RENDEL D. E. 10–12
D. U. 3–4

Szombaton délután 4–5 között szegényeknek ingyen.

Ez az utóbbi sor apróbetűs volt, de az asszony mégis ezt a sort olvasta el legfigyelmesebben.

– Hát ez az: „Szegényeknek ingyen.“

A házban nagy sürgés-forgás volt. Egy tallérgombos libériás inas, a lépcsőn lerohantában hármasával ugrálta át a lépcsőköveket. Egy cukrász-inas rózsaszínü tortát vitt fölfelé, tornyosat. Egy kékplüssbe öltözött úriasszony lekiáltott az első emeletről az inas után:

– Fiakert ám Józsi, fiakert!

– Igenis! – kiáltotta vissza az inas rohantában.

A beteg asszony félrehúzódott a lépcső karfájához, amíg mellette le és fölrobogtak ezek az emberek. A házmester akkor kezdte gyujtogatni a lépcső gázlámpásait. Haragosan kiáltott a cukrász-inas után:

– Máskor a cselédlépcsőn járj!

A lépcsőházat a gáz bűze járta át. A novemberi köd visszanyomta a gázt a házba. A lépcső is nyirkos volt a ködtől.

Az asszony az első emeletre ért. Keskeny folyosón pillantott végig: az orvosnak a címtábláját kereste. De homályos volt ott minden. Az asszony tétován állott. Az udvar mélyéből kávépörkölés illata lengett föl. Az első ablaknál egy szobaleány féle hajolt ki. A karján alvó csecsemőt tartott.

– Az orvos úr, – kérdezte az asszony, – itt lakik valahol ugye?

– Itt, jobbra az első ajtó, – felelte a leány.

S dúdolásba fogott.

A szobában bútorokat toltak ide-oda. Az már az orvos lakása volt.

Az asszony csak állt az ajtó előtt, mintha azon habozna, benyisson-e vagy ne? Az inas ekkor, akit lerohanni látott, visszatért, s bekiáltott egy udvari ajtón:

– Kaptunk fiakert, nagyságos uram.

– Jól van, – hangzott vissza egy öblös férfihang.

Az inas (fókaképü szőke fiu) az asszonyhoz fordult!

– Nini, – maga az, néni!

– Én vagyok Józsi. Hát te… hát maga… inas?

– Sutba vágtam a kaptafát, – felelte vígan az inas. – Jobb így. Úrnak úr a szolgája is.

S vígan pödört egyet szőkén pelyhedző bajuszán.

– Az orvos úrhoz jöttem, – szólt félénken az asszony. – De talán rosszkor. Valami baj van itt?

– Nem. Semmi baj. Az öreg nagyságost várjuk, – szólt az inas jelentős hangon. – Az asszonynak az apja. Most jön a vasúton. Mi baja, néni?

– Nem tudom.

– No majd itt meggyógyítják. Olyan hamar fölpendül, hogy egy hónap mulva akár táncolhat is. Különben, ha akarja, én is meggyógyítom. Igyék tejet, – ennyi az egész. Meglássa ezt fogja mondani a doktor úr is. Nem nagy mesterség ez, – szólt megvetően legyintve, – csak diploma kell, egy kis árkus papiros. Ha diplomám volna, magam is gyógyíthatnék.

– Tej? Hát nem ad rendelvényt?

Szegénynek nem. Gazdagnak ad félesztendeig is. Haj, sok gazdag ember jár ide! Szép kisasszonyok. Egy bárókisasszony is jár ide. Magas és barna. Olyan haja van, hogy alig bírja tartani. Mindig két hatost ad borravalónak.

– Hát tej, – mondotta elgondolkozva az asszony.

Aztán fölemelte a fejét:

– Mégis bemegyek, Józsi, hátha nem tejet mond.

– Tessék, – mondotta az inas az ajtóra mutatva. – Meglássa, hogy tejet mond. Amikor én beteg voltam, nekem is tejet mondott. Ő maga is tejet iszik, amikor beteg. Tessék besétálni.

Az asszony bevánszorgott a váróterembe.

Már sokan voltak ott, tán húszan is. A villamos lámpás az ajtó fölött megvilágította őket. Mind szegény és mind sárga, sovány, kedvetlen. Asszonyok, férfiak, egy tizenötéves fiu is.

A szobában vörös bársonynyal bevont bútorok. Középen egy poros pálma. A pálma is mintha gyomorbajos volna, bágyadtan lógatta halaványzöld leveleit.

Végre az orvos ajtaja megnyilt. Az orvos kilépett. Sápadt sovány ember az is; fiatal, lógókezű; az orra szinte átlátszó; a füle mellett vöröses szőke barkó. Az arcán szeplőfoltok.

Fölcsiptette a szemüvegét és nagykomolyan körülnézett.

A betegek álltak. Nem mert egy se leülni a szép karos székekbe. Az asszony a falhoz támaszkodva állott.

– Mind gyomorbajos? – kérdezte az orvos ridegen.

Senki se jelentkezett más bajjal.

– Álljanak úgy, hogy a lámpás felé legyen az arcuk.

Sorra pillantgatta a nyelvüket, szemüket, és bólogatott, mormogott.

– Akiknek van étvágyuk, csak a gyomruk nem emészt, álljanak ide.

Tízen odaállottak, ahova az orvos mutatott.

– Akiknek nincs étvágyuk és a gyomruk se emészt, álljanak emide.

Nyolcan a szoba másik felébe térültek.

Csak az asszony maradt az ablak mellett külön egymagában.

– No, – mondotta az orvos az első csoporthoz fordulva. – Maguknak azért rossz a gyomruk, mert többet zabáltak, mint amennyit kellett volna.

Aztán enyhébb hangon folytatta:

– Vagy pedig ártalmas ételt ettek. Hát három napig ne egyenek egyebet, csak tejet. A negyedik naptól kezdve ehetnek főtt almát, sovány hideg húst és lágytojást; semmi tészta! kenyérnek csak a hajából! Hagymától, borstól, babértól, paprikától tartózkodjanak! Pálinkát, fehér bort nem szabad inniok! Vizet is csak keveset! Jó veresbort mértékletesen! Elmehetnek!

A másik csoport felé fordult:

– Ma ne egyenek semmit! Egy korty ásványvizet vagy tiszta igazi veresbort igyanak, ha nagyon szomjasak! Holnap keljenek föl jó korán és járjanak egy vagy két óra hosszat. Minél tovább, annál jobb! Akkor menjenek ki a Városligetbe! Ott van az a svájci tehenes! Igyanak egy pohár tejet azon melegen, ahogy a tehénből kifejik! Estig ne egyenek, ne igyanak semmit! Ismét menjenek oda! Ismét igyanak egy pohár tejet! Másnap ugyanezt cselekszik, csakhogy délben is ihatnak egy nagy pohár forralt tejet. Semmi kenyér, semmi más! Harmadnap annyi tejet ihatnak, amennyit akarnak. Enni mást nem szabad! A negyedik naptól kezdve ehetik, amit azoknak mondtam. Lágytojást is ehetnek. Jóllakni azonban nem szabad! Később már mindent ehetnek, amit jóízűen tudnak enni, csak arra vigyázzanak, hogy étvágy nélkül ne nyeljenek le egy falatot se. Elmehetnek!

Már csak asszony az maradt ott:

– Orvos úr, – mondotta. – Én egyáltalán nem tudok enni. Amit lenyelek… nem tudok lenyelni semmit.

Az orvos cigarettát vont elő a zsebéből s amíg azt meggyujtotta, ridegen folytatta a kérdéseit anélkül, hogy az asszonyra ránézne:

– A gyomrán daganat van.

– Igenis, orvos úr.

– A köldök táján.

– Ott.

– Menjen haza és feküdjön le. Próbáljon forralt tejet inni langyosan. Ha lemegy: jó, ha nem megy le, nem segíthetünk.

Az asszony megdöbbent:

– Dehát csak nem halálos a baj?

Az orvos vállat vont:

– Magában gyomorrák van.

Azzal megfordult. Kalapot nyomott a fejébe és elsietett ő is le a lépcsőn.

Az asszony még egy percig ott állott. Viaszsárga arca még színtelenebbé vált. Meredt szemmel nézett az orvos után, mintha arra várna, hogy visszatér és azt mondja, hogy tévedett, a baj csak ez vagy amaz.

De az orvos nem tért vissza.

II.

Doktoréknál azon az estén nagyvacsorára terítettek. A torta, amit a cukrász-inas hozott, ott virított már az asztal közepén. Mellette virágtartóban egy nyaláb sárga krizantémum. Köröskörül tündöklött a sok ezüst evőeszköz és metszett üvegpohár.

A szobaleány frissvasalásu fehérkötényben forgott az asztal körül, Józsi inas fehér cérnakeztyűben rakta a borokat, maga az asszony violakék estiruhában sleppezett ide-oda. Szép magas asszony, tisztahomloku, jámborarcu, a klastromban nevelték. Csak hátulról nézve nem volt klastromi. Az ilyen testalkatot királynéinak mondják, ámbátor nem tudom, miért volna a királynék testalkata külömb, mint másoké? Én legalább még ahány királynét láttam, egy se lehetett volna szobrász-modell.

Egy idősebb asszony is segített a rendelkezésben, egy félgyászba öltözött hegyesorru, kis sovány hölgy, özvegy Bárányné. Az az orvosnak testvérnénje volt. Ott lakott az orvoséknál a fiával, egy tizenkétéves majmocskával együtt.

– Az öreg nagyságos úrnak a támlás bőrszéket add, – mondta az inasnak.

Ez az utasítás egy olyanforma karosszékre vonatkozott, amilyent Munkácsy festett Milton alá. Régi bőrszék volt: egy grófi kastély kótya-vetyéjén vette az orvos nénje. Bárányné maga szokott trónolni a támlásszékben.

Még egy feltünően széparcu, de lomhajárásu asszony volt az ebédlőben: Földiné koma-asszony, tanárné különben; iskolai barátja a doktornénak.

A vacsorán nem is volt más vendég, csak még két férfi. Az egyik fiatal, a másik öreg. A fiatal a szépasszonynak a férje: alakra elegáns, elegáns cigány, máskülönben komoly francia professzor, aki a jobbkezén mindig fekete keztyüt visel. Valami ifjúkori viadal nyomát takargatja vele.

A másik, az öreg, angolosan beretváltképü agg ember. Az a szépasszonynak az apja. Nem szokott kimozdulni a házból soha, de most mégis kimozdították, hogy a vidéki öregúr készen találjon egy jóbarátot.

Node nem volt nehéz munka: az agg Mayer szeretett enni, noha már nem volt foga s egyáltalán olyan elaggott volt, hogy már a szemepillái is kihullottak. Olyan volt mint egy feltámasztott múmia.

A vidéki öregúr, akinek a tiszteletére ünnepezett a ház, boldog arccal, de kissé idegenül mozgott e sürgölődés és pompa közepette. Nem is illett az alakja se oda: fekete atillában volt és szürke magyar nadrágban. A csizmája falusi módon nyekergett minden lépésére. A zsebórája láncán pecsétgyűrű lógott és órakulcs. Ősz bajusza föl volt kunkorítva viaszszal. Szakálla hófehér volt már. Hasonlított volna Kossuthoz, ha a bajuszát nem sodorja; de falusi módon hegyes bajuszt viselt és ez kissé mokánynyá változtatta az arcát. A keze is falusias volt: nagy és barna, ha nem is olyan kérges, mint a parasztoké; látszott rajta, hogy fiatal korában sohasem hiányzott belőle a nehéz vadászpuska.

Hogy a koma (a francia professzor) frakkban jött el, ez még inkább furcsította az öregúr atilláját és egyéb ódonságait. De maga az öregúr nem érezte ezt. Neki inkább a frakk lehetett furcsa. (Persze nem mondta. Egyszerü falusi ember volt, sohse látott másképp frakkot, csak pincéren.) Az öreg Mayer is hosszu fekete redengotban jött el. A redengot széle persze hátul magasan állt, elől alacsonyan, mint a görbehátu embereken szokott, de azért ünnepi volt.

Bemutatták egymásnak a két öreget.

– Hány esztendős? – kérdezte a vidéki.

Az öreg Mayer a füléhez tette a kezét.

– Hány esztendős? – ismételte a kérdést a vidéki öregúr.

– Nyolcvannégy, – felelt erre Mayer készségesen.

– Szép kor, – bólintott reá amaz.

És Mayernek a fülébe kiáltott:

– Én még csak kéthetes vagyok.

– Pah, pah, az is szép, – felelte az öreg Mayer.

– Akkor én urambátyámnak fogom szólítani.

– Én meg öcsémnek, pah, pah.

És a két öreg nevetve szorított kezet.

Most a tanár is beleelegyedett a beszélgetésbe:

– Nehéz lesz megszoknia a fővárosban, attól tartok, nehéz lesz.

– Nem tudom, – felelt az öreg úr, – de nem is aggódom. Mi kell már énnekem? Legföljebb egy-egy pípa jó dohány. Ejnye, – szólt a vejéhez fordulva, – te Imre, a pípámat a vasúton felejtettem.

– A pípáját, bácsi? – kérdezte Bárányné elmosolyodva. – Hát pípázik? No ez eredeti!

Földiné is nevetett. Mert az volt a szokása, hogy mindenre nevetett.

– Pípázik? Hát pípázik? No erre kiváncsi vagyok, hogyan pípázik a bácsi?

– Csakúgy mint más, – felelt az öreg.

Nem értette, hogy mi van ezen nevetnivaló, de tetszett neki, hogy eredeti embernek nézik.

– A pípázás mindenesetre egészségesebb, mint a szivarozás, – jegyezte meg az orvos.

– Hát eddig nem ártott, – felelt az öregúr a lámpásra hunyorgatva.

És elbámulva szólott:

– Mi ördög lámpás ez, hogy ilyen szép világot ereszt!

Sohase látott még villamos lámpást.

– Hogyan kell ezt meggyujtani?

Az orvos tréfálkozott az öreggel:

– Könnyebben, mint akármit, csak a mutatóujját kell hozzátartania.

S amíg balkézzel a csavart fordította, a másik kézzel azt játszotta, mintha az ujjával gyujtaná meg.

Mindezt komolyan csinálta. Azon faképü emberek közé tartozott, akiknek arcán a komolyság és vidámság nem okoz elváltozást. A szemöldöke majdnem teljesen hiányzott, s talán e miatt volt a szeme kifejezéstelen.

Földiné annyira kacagott, hogy a míderje majd szétpattant. A Jenő gyerek is segített neki. A fiúban cirkuszi emlékek ébredtek.

Bárányné megszorította a fia karját.

– Micsoda illetlenség ez, Jenő! – súgta neki.

De akkor már az orvos maga is nevetett. Mikor nevetett, olyan volt, mintha köhögne, és amikor köhögött, olyan volt, mintha nevetne. Merev faarcán nem jelentek meg soha a belső érzések hullámai. Ha nevetett is, csak a szája nevetett, a szeme nem. A házbeliek már megszokták. Ilyen volt ő, ha boszankodott is. A dühe épp oly nem igazinak látszott, mint a nevetése. A faemberek ilyenek. Ha az ujját megvágja az ilyen ember, csodálkozunk, hogy vére van.

Hát nevetett. És megmagyarázta az öregúrnak a csavarót.

De az öregúr így sem értette.

– Azt mondod villám ez, valóságos villám. Dehát honnan jön? A felhőből csak nem jön ide?

Eközben leültek. A főhelyre persze az öreg Csurgó ült, s melléje jobbról az agg Mayer, balról a leánya.

A vacsora ünnepiesen kezdődött. Talán ezt az ünnepi színt akarta még emelni az orvos, amikor a pecsenyénél poharat fogott és a cvikkerjét megigazítva, szólott az ő szokott tompa hangján imigyen:

– Kedves apánk. Annyira családias körben vagyunk, hogy itt hangos felköszöntőnek nem is volna helye, de ez az esemény a mi családi életünkben oly nagy és oly örvendetes, hogy a közönséges beszéd hangja önkéntelenül is ünnepi formát ölt. Boldogok vagyunk, hogy közénk jött. Itt van a maga helye, azok között, akiket szeret és akik magát szeretik. Engedje az Isten, hogy az a szép ősz, amely még az életéből hátra van, a mi szeretetünk által legyen napfényes. Isten hozta! Isten tartsa!

A doktor láthatóképpen készült erre a beszédre, de azért az öreg szeme megnedvesedett.

– Éljen, éljen! – kiáltotta a francia tanár szertartásosan.

A leánya kezet csókolt neki, a többi kocintott vele.

– Pah, pah, – mondta az öreg Mayer, – miről van szó? Izé, névnap?

– Nem, – kiáltotta a tanár, – csak egy „Isten hozott“.

Mayer úr bólintott és kocintott, aztán tovább evett. Irtóztatóan sokat evett.

– Csak a pípámat ne hagytam volna el! – motyogta az öreg Csurgó.

Aztán előhúzott egy terebélyes kék zsebkendőt és megtörülte a szemét.

– Már én csak olyan vagyok, – mondotta, – mint a lenyugvó nap.

Aztán hogy ez a gondolat méginkább elérzékenyítette, ismét így szólott:

– Csak a pípámat ne hagytam volna a vasúton.

Jenő diák ledugta a fejét az abrosz alá, és ott fuldoklott nevettében.

– Van-e sok beteged? – kérdezte a koma az orvost, hogy másra terelje a beszédet.

– Mindig több és több, felelte az orvos. – Hát még ha más lesz a rendelő-szobám. Pompa, – ez kell manapság, hogy jól fizessenek. Ezek a bársony-bútorok kissé kopottak.

– Selyemplüst veszünk, – mondotta a doktorné a koma-asszonyhoz fordulva. – A kertészszel meg szerződést kötünk, hogy mindig friss és szép pálmákkal lásson el bennünket.

– A szalonunkban minden zöld lesz, – toldotta a beszédet Bárányné. – Nekem régi kedves gondolatom, hogy egy zöld szalont csináljak.

– Mit szalon, – szólt közbe a doktor, – a váróterem a fő, nem a szalon. Az én szalonom a betegeké.

– Tegnap magam is majdnem paciensed lettem, – mondotta a koma, – de nem jöttem el, mert úgyis tudom, hogy a te patikádra tehén van festve címerül.

– Hát ez az igaz, – felelte az orvos. – Minden más orvosság csak a gazdagoknak való.

Vacsora végén a tanár az apósához fordult:

– Mondja el apám a bácsinak Rózsa Sándort, hogy hogyan találkozott vele negyvennyolcban?

A doktorné érdeklődéssel emelte föl a fejét:

– Rózsa Sándorral?

Bárányné is könyörgött:

– Mondja el, Mayer bácsi, még én se hallottam.

A doktor magyarázta az apósának:

– Mayer bácsi a szabadságharcban százados volt. Aztán vaskereskedő lett. Különben jogot végzett ember.

Az öreg Csurgó tiszteletet kifejező arccal nézett az agg úrra s fölemelte a poharát:

– Éljen! Én is harcoltam, de csak hadnagyságig vittem.

– Melyik izénél? – kérdezte az agg Mayer.

– Bem alatt.

– Én Nagy Sándor alatt voltam.

Aztán összenyomogatta a szemepilláit, vagyis a szeme szélét és elmondta:

– Hát pah, pah – mintha egy láthatatlan csibukot szína – ez akkor volt, amikor én az izét vittem a másik táborba.

– A pénzt, – magyarázta a tanár, – tábori pénzt.

– A pénz egy ménkü nagy izébe vót beizélve, pah, pah.

– (Vasasládába.)

– Osztán csak olyan közönséges paraszt izére tették föl, hogy gyanút ne izéljen, pah, pah.

– (Parasztkocsira.)

– Oszt ahogy megy a kocsi pah, pah, az alfődi izén, hát mán estefele járt az idő, előtalálkozunk egy parasztemberrel, pah, pah.

– (Apánk is parasztnak volt öltözve.)

– Oszt aszongya, hogy izé, pah, pah, megálljunk, vegyük fel. Mert esett az eső. Hát felvettük. Ahogy mellém ül oszt az izéje szétnyillik, akkor látom, hogy két nagy izé pah, pah, van a derekán.

– (A szűre szétnyilott és pisztoly volt az övében.)

– Hát énbennem is elhül az izé. Pah, pah, mi fene embert vettem én fel? Eközben egy izéhez érkezünk, le kellett szállnunk, pah, pah, hogy megkérdezzük, nem mutatkozott-e izé erre?

– (A csárdában kérdezősködtek az ellenség felől.)

– Egyúttal enni is kértem. Az embert is odaültettem az izéhez. Mondom, győjjön, pah, pah, egyék velem. Aztán, hogy az izémről megpillantotta, hogy izé vagyok…

– (A keze vékonyságáról látta, hogy úr.)

– Hát vele is úgy beszéltem, ahogy izével kell.

– (Magyarral.)

– Beszélgettünk a harcokról. Mikor aztán elváltunk, aszongya: Én itt maradok. Csak menjen az úr tovább, pah, pah. Azt is tudom én, hogy mi van a izébe, azért is kéredzkedtem én föl az izére, de a magyar sereg pénzét nem bántom. Akkor mondta aztán a nevét is, hogy ő izé, pah, pah, Rózsa Sándor.

– Bámulatos! – mondotta az orvos. – A bácsi halálos veszedelemben forgott.

Az öreg Csurgó kezet nyujtott Mayernak s koccintott vele.

A tanár a fejét rázta:

– Nem így szokta ezt elmondani. De napról-napról fogy az esze. Maholnap be kell iratnom a Frimm-féle intézetbe.

Az orvos halkan kérdezte:

– Még mindig olyan zsugori?

A koma némán legyintett a levegőbe.

A mellékszobából ekkor gyereksirás hallatszott.

– Hozza be dada! – szólott elmosolyodva az asszony.

Egy ölbeli csecsemőt vittek be. A lámpás láttára elhagyta a sirást. A lángra bámult, akármerre fordultak vele.

Minden kéz a gyermek felé nyúlt.

– Milyen szép! Milyen gyönyörü!

– Angyal! – kiáltotta a tanárné.

A szép asszony minden gyermek láttára elérzékenyült. Neki nem volt.

– Az anyjához hasonlít, – mondotta a tanár.

– Az öregapjához inkább, – szólt a doktor mosolyogva.

Az anyja ceccegett a gyereknek, és az öreg úr felé fordította:

– Ki az? Nagyapó!

Nagyapó kipirosodott arccal mosolygott az unokájára.

– Laci! fiam! Gyere nagyapóhoz!

A gyerek azonban nagyszemet meresztett a tüskésbajszu fehér emberre, és sírva fakadt. El kellett bujtatni az anyja kebelébe.

Az inas ekkor a tortához adott tányérokat, s a doktor füléhez hajolva szólott halkan:

– Egy asszony van itt, egy beteg.

– Úri asszony? – kérdezte hasonló halkan az orvos.

– Nem. Délután is itt volt. Szegény asszony.

– Miért nem küldted el?

– Nem megy.

Ez a halk beszélgetés, s főképpen az orvos feje rázása elvonta a gyermektől a figyelmet.

Az asszony kérdőn nézett az urára.

– Valami beteg, – felelte az unalommal.

– Hát erigy ki fiam, – dörmögte jólelkűen az öreg. Hiszen várhatunk.

– Nem segíthetek rajta. Mondd, hogy menjen el. Jöjjön holnap.

S hogy az inas kiment, boszusan folytatta:

– Elég őszinte voltam megmondani neki, hogy halál az orvossága. Persze nem kellett volna. De hogy apánkat vártuk, izgatott voltam: attól tartottam, hogy nem érek ki idején az állomásra. Azért aztán csak hamarosan végeztem vele.

Mindenki hallgatott. A halál említése hideg árnyékként érintette a társaságot.

Az orvos a tortából metszve folytatta:

– Gyomorrákja van. Hát mi fenét csináljak vele?

– Ugyan Imre! – szólt Bárányné a fene szóért.

Nem szerette az ilyen parlagi szavakat.

Tardyné is csodálkozva nézett az urára. Sohse hallotta tőle a fenét emlegetni.

– Könnyü pedig azon segíteni, – mondotta az öreg.

Az orvos vállat vont:

– Ugyan apám! Gyógyíthatatlan betegség.

– Nem’a, – erősködött az öreg. – Látod, a paraszt nem kap gyomorrákot soha.

– Jól beszél a bácsi! – udvariaskodott a koma.

Az öreg tüzesen folytatta:

– Hát mér nem esik a parasztba gyomorrák? Azér mer sült tökkel él!

A Jenő gyerekből kitruccant a nevetés, de szerencséjére mindnyájan nevettek. Most már az asszony is mondotta:

– Ugyan apa!

– De halljátok, – szólt az öreg az asztalra ütve, – nem bolondság ez!

– Pah, pah, miről van szó? – kérdezte az agg Mayer.

A csecsemő tátott szájjal bámult a pirosképü vidéki arcra, s feléje kapdosott.

– Nézze, nézze, apa, hogy szereti! – szólt a gyönyörködés éneklő hangján a doktorné.

Erre az öreg is elfelejtette a sült tököt, és az unokájához fordult:

– Szeretsz? Szereted nagyapót? Veszek neked lovat!

A gyerek nevetett, persze csak úgy mint a csecsemő szokott: az élet nevetett belőle.

Az inas visszatért, és a doktorhoz hajolt:

– Az asszony nem megy el.

Az orvos boszusan rándult meg:

– Hát mit akar?

– Itt áll a folyosón az ajtó előtt.

Az orvos a fejét csóválta:

– Még ennem se lehet nyugodtan!

– Hát tégy vele valamit, – mondta az asszony kérlelő hangon.

– Dehát mit tegyek vele? Meg fog halni, hát meg fog halni. Hiszen elvégre mindenkinek ez a vége!

– No, – azt mondja az öregúr fölkelve, – hát most már enyém az a beteg. Te lemondtál róla, hát az enyém.

Azzal kiindult.

Mindnyájan furcsálták az öreg fölbuzdulását, még az inas is mosolygott, mikor az ajtót kitárta előtte.

Az öreg leverte a morzsákat az atillájáról, és végiglegyintett a szalvétával a csizmáján is. Kikopogott az előszobán át a folyosóra. Minden szava behallatszott ahogy az asszonynyal beszélt:

– Maga az lelkem?

– Én vagyok, – felelt egy szomoru női hang.

– Az a gyomorrákos?

– Én vagyok. A doktor urat várom.

– A doktor úr nem gyógyít ilyen nehéz bajokat, lelkem. De ne búsuljon, meggyógyulhat. Csak egyék sült tököt. Mert erre a bajra más orvosság nincsen. Értette.

– Értettem. De hol vegyek sült tököt?

– Hol? Hát a piacon. Csak árulnak tán?

– Megnézem.

– Vagy kér akárkitől. Hiszen tök csak van mindenütt. Nem ritkaság.

– Megkeresem.

– Aztán persze ha mást is tud enni, hát mást is egyék. Eleinte nem igen lehet mást, legfeljebb híg ételt, de később lecsuszik más is. Van-e gyermeke?

– Két kis leányom van, nagyságos uram.

– Kettő? Nem sok. Nagyok-e?

– A nagyobbik tízesztendős, a kisebbik hat.

– És szegény maga ugye?

– Bizony özvegy vagyok, nagyságos uram.

– Ne mondjon engem nagyságosnak. Én csak tekintetes vagyok.

– Úgy fogom mondani tekintetes uram.

– Hát nézze, itt ez az ötkoronás. Ez a magáé. Ha meggyógyult, jöjjön el, hogy lássam. Csak az öreg Csurgó Károlyt kérdezze. Ne csókoljon kezet, nem vagyok én kanonok. Hát csak sült tököt egyék. Isten áldja meg.

– Jólelkü, kedves ember, – mondotta Földiné.

– És olyan becsületes arca van! – jegyezte meg a professzor. – A fővárosban az arc csak fejdísz, cégtábla. A vidéken ott ül a lélek is az emberek arcán.

– Pah, pah, miről van szó? – kérdezte az agg Mayer.

Aztán, hogy senkise felelt, elaludt a székén.

Az öregúr visszatért.

– Adjatok egy pípát, – mondotta a vejének.

Mindnyájan elmosolyodtak.

– Pípát? Nem pípázunk mink. Tessék szivar, atyus.

Az öreg kelletlenül gyujtott szivarra. Aztán elbeszélte, hogy milyen nehezen vált meg birtokától.

A Duna mentén volt a birtoka, körülbelül háromszáz holdnyi jó termékeny föld. Az öregúr már évek óta magányosan élt rajta. A felesége ezelőtt húsz évvel halt meg, azután meghalt a jogász fia, huszár fia. Csak a leánya maradt (a doktorné) Gizella. Ez a leánya hétéves korától kezdve mindig az apácáknál lakott, hol az angol apácáknál, hol a Sacré-coeur intézetekben, mígnem egy betegsége alkalmával az intézet betegszobájában megismerkedett az orvossal, s a klastromból ment férjhez.

Az öregúr az elhagyottság érzetével lézengett a birtokán, s amikor arról értesítették, hogy unokája született, nem volt többé nyugta. Tardyék minden hónapban írtak neki, hogy költözzék hozzájok. A birtok árán a veje hidegvíz-intézetet építtetne, s fizetne annyi kamatot, amennyit a föld jövedelmez.

– Hát eladtam, – fejezte be az öreg az elbeszélését. – Eladtam harmincezer forintért.

A doktorné elhülve nézett reá.

– De édesapám, – mondotta elfulladó hangon, – hiszen azt írta, hogy harmincötezerért kérik.

Annyiért kérték, – felelte nyugodtan az öreg, – de a házat nem adtam hozzá.

– Dehát miért nem? Hiszen már nem tér vissza többé! Hát nem úgy jött?

– Innen ugyan nem eresztjük vissza! – duplázott rá a doktor.

– Arról szó sincs, – erősítették az asszonyok is.

Az öregúr hümmögött.

– Hát, – mondotta végre, – nem is azért. Hanem látod, – folytatta a leányához fordulva, – az én apám ott jött-ment azon az udvaron, azon a tornácon. Az anyám ott forgolódott azok közt a falak között. Nem akarom, hogy más is ott járjon, más is ott éljen.

Megmosolyogták az öreg fölfogását, de megdicsérték érte, s ez az öregnek jólesett.

Éjfél felé komáék fölrázták az öreg Mayert és elbúcsuztak. Nem messze kellett menniök, csak egy emelettel följebb. A Jenő gyerek is kezet csókolt az anyjának, meg egy titkos lökés után az öregúrnak, s aludni tért. Az öreg a vejével maradt, meg a két asszonynyal.

Akkor nyugtalanul pillantott a vejére.

– Hallod-e, nem bontja-e föl valaki azt a ládát?

– Már hogy bontaná, – felelte a vő.

– Hogy nyúlnának ahhoz? – szólt a doktorné is.

És magyarázattal fordult Báránynéhoz;

– Apánk otthagyta a ládáját a vasúton. Sok volt az utas: rábiztuk a szállítóvállalatra.

Bárányné megnyugtatóan biztosította az öregurat:

– Holnap reggel itt lesz.

– Csak azért mondom, – szólt nyugodtan az öreg, – mert abban van a birtok ára.

– A harmincezer forint? – kérdezte elsápadva Bárányné.

A vő csak percek mulva bírt megszólalni:

– Hát hogy lehetett azt odatenni, apám!

Az öreg röstelkedve pislogott:

– Olvastam, hallottam, – mondotta a szívarról a hamut a tányérba ütögetve, – hogy a vonatokon zsebmetszők utaznak. Sokszor írta azt az ujság.

– Node, ládába tenni akkora összeget! – szólt Bárányné a kezét összecsapva.

– És még kint hagyni a vasúton! – rebegte a doktorné.

– Hászen ti mondtátok, hogy hagyjam ottan! – felelte az öreg. – De mingyárt gondoltam én, hogy nem jó lesz.

A doktor izgatottan járkált a szobában.

– Apánk helyesen cselekedett, – mondotta aztán nyugalmat erőltetve magára, – mink vagyunk a hibásak. De most már fektessétek le: bizonyosan jólesik neki a nyugalom.

III.

Az öregúrnak egy kis udvariszobát adtak. Ott ébredt föl másnap hajnalban.

– Kati! – szólalt meg a szoba sarka felé fordulva.

Senkise felelt. Az öreg akkor eszmélkedett, hogy hol van.

Érezte, hogy eleget aludt, de még sötét volt. Egydarabig hallgatódzott: se kutyaugatás, se kakas-kukorikolás. Hány óra lehet? Kitapogatta a villamos lámpást és meggyujtotta, ahogy tegnap megtanítottak rá. Aztán megnézte az óráját: öt óra.

Fölhúzta a nadrágját. A csizmáját is föl akarta húzni, de a csizma nem volt az ágy mellett. Csengetett hát a szobaleánynak.

A szobaleány borzasan és álmos szemmel nyitott be.

– Baj van, nagyságos úr?

– Én nem vagyok nagyságos, – felelt az öreg. – A csizmámat!

S ahogy a csizma megérkezett, rádörmögött a szobaleányra:

– Micsoda lustaság! Már öt óra elmult és még hevertek?

Kinyitotta az ablakot, hogy megnézze, milyen az idő. Az udvar sötét volt. Az eget nem lehetett látni.

– Mit gondolsz, – mondta bizalmas házihangon a szobaleánynak, – nem lopják el az én ládámat?

– Micsoda ládát? – kérdezte nagyszemet nyitva a leány.

– A ládámat, az utazó ládámat.

És elmondta neki, hogy mi történt a ládával.

A szobaleány háttal az ajtófélfának támaszkodva, érdeklődéssel hallgatta.

– Ne tessék búsulni, biztosan megérkezik.

– No akkor jól van, – mondotta megnyugodva az öregúr.

Felöltötte a budáját és kiment a folyosóra, hogy ott tájékozódjék a felhők állása felől. A csizma nyikorgása persze mindenkit fölébresztett.

– Apám, – kérdezte az orvos is fölriadva, – kell valami?

– Kell ördög, – felelte vígan az öreg. – Csak fölkeltem, mert reggel van. Itt nem szoktak reggel fölkelni?

– Hát ilyen korán nem, – felelte kedvetlenül az orvos. – Feküdjön vissza apám, pihenjen. Hiszen nem alhatott eleget!

Azzal visszahúzódott.

Az öreg egydarabig csak állott, és nézte az asztal sarkát: bizonyosan azon tünődött, hogy vissza feküdjön-e? Végre is nem feküdt vissza. A fejére nyomta a kalapját és kibotorkált.

– Itt nem harangoznak hajnalt? – kérdezte a szobaleányt.

– Nem tudom, tekintetes úr, – felelte az.

És utána nézett a fejét rázva, mosolyogva.

Már ekkor szürkült. A kaput éppen nyitották. A házmester nagyot köszönt. Az öregúr kilépett, s végignézett a József-köruton. A körút persze néptelen volt, de az utcai lámpások megvilágították. Tetszett ez az öreg úrnak.

A járón egy rendőr sétált. A vállát fekete viaszkosvászon gallér fedte. Megállt, hogy az öregúr fölfelé forgatta a fejét.

– Úgylátszik, jó időnk lesz, – mondotta az öregúr elégedetten.

A rendőr hidegen pillantott reá, s tovább sétált.

Az utcára közel hozzájok egy kávéház ablakai világítottak ki. A Valéria-kávéház volt az, a Körút és az Üllői-út sarkán. A világosság felköltötte az öregúr figyelmét. Megállt az ajtóban és benézett.

A pincér hozzáment, hogy megtudja, miért áll ott? Az öregúr megszólította:

– Mi van itt?

– Semmi, – felelte a pincér.

– Azt kérdem, hogy vendégfogadó-e ez?

– Nem, uram, kávéház.

– Kávéház? No hát akkor adjon nekem kávét.

Bement és megkávézott. Ekközben megkérdezte, hogy kik szoktak ott kávézni? és hogy pipás bolt van-e a közelben? Egyúttal elmondta a pincérnek, hogy hogyan járt a pipájával.

A pincérnek volt valami cigánybőgőstől zálogban maradt tajtékpipája. Azt mindjárt rátolta az öregúrra tíz forintért. A dohány ott volt a buda-zsebben. Az öregúr nagyboldogan rágyújtott. A villamos kocsik akkor kezdték meg a járásukat. Az öregúr érdeklődését fölkeltette a csengetés.

– Nini, – mondotta, – ezek tán azok a villamos kocsik, amikről annyiszor hallottam!

Fizetett és kiment. A lámpásokat akkor oltogatták az utcán.

Az öregúr folyton a villamosokat bámúlva ballagott az Üllői-úton. Valahány villamos elhaladt mellette, mindannyiszor megállt, s bámulta. Persze azt hitte, hogy a körúton megyen. Csak a Kálvin-téren eszmélkedett.

– Nini, micsoda nagy piac ez!

Figyelme ekkor a villamosokról a szökőkútra fordult. Körüljárta. Megcsodálta.

– Kissé messzebb jöttem, mint kellett volna! – mormogta aztán. – Ideje, hogy visszatérjek.

S hogy akkor épp a Baross-utcából jött a villamos, arra indult.

Most már a házakat is nézegette. Csakhamar meglátta, hogy ez az utca szűkebb, mint amelyiken jött. Újra visszatért a szökőkúthoz, s tájékozódott. Megállapította, hogy jobbra kell haladnia s a Múzeum felé indult.

Hogy ott a kertet megpillantotta, azonnal tudta, hogy ismét tévedett, de az Arany János szobra bevonzotta. Kalapot emelt az ércköltő előtt, és körülbámulta azt is.

A Körúton már ekkor mozgott a városi nép: gyárakba, boltokba siető emberek, kofák, hordárok, kisdiák, nagydiák. A házak előtüntek a homályból, s az öregúr minden harmadik háznál megállt és megszólított valakit:

– Ugyan kérem, kinek a háza ez a gyönyörü szép?

Végre is látta, hogy senkise tud válaszolni; – ha pedig válaszolnak, ő nem ismeri a megnevezett háziurat. Hát aztán csak kérdezgetés nélkül ballagdált tovább a Deák Ferenc tere felé. A nagy zúgás: a villamosok. csengése, kocsik dübörgése kábította kissé, de tetszett neki.

– Micsoda nyüzsgés! Micsoda élet! – mondotta, meg-megállva.

Egyszer, hogy a gőzmalomban járt, ott érzett ilyen dübörgést, zakatolást.

Eközben kinyiltak a boltok is. Az öregúr minden kirakatnál megállt, és apróra nézegette a tárgyakat. Még a könyvkereskedés kirakatát is megbámulta:

– Hát itt árulják a könyveket!

De a kirakatok csak nem fogytak. Az öregúr már feljutott a Váci-körúton át a Lipót-körútra s megpillantotta a Vígszínházat. Azt körül kellett járnia, meg kellett kérdeznie, hogy kinek a palotája? Majd a hidhoz jutott, s elbűvölten állott meg az új országház temérdek pompáján.

Körül járta, körül bámulgatta: be is ment volna, de éppen nem üléseztek.

Visszafordult hát, s azon gondolkodott, hogy átsétáljon-e Budára is? Talán át is sétált volna, de ekkor egy bolti kirakatban gyönyörü nagyszemü szőlőt pillantott meg.

– No, – mondotta, – ezt megveszem az unokámnak.

Odabent aztán eszébe jutott, hogy még egy gyerek van a háznál, a vidám kis Jenő, hát annak is vett egy fürtöt.

Papirosba köttette, s lógázta a kezében.

Már ekkor délfelé járt az idő, s neki csak most jutott eszébe, hogy ő voltaképpen hazafelé megyen most a kávéházból, és hogy otthon bizonyára várják ebédre.

De hogy jusson haza?

Megszólított egy szivarra gyujtó köpönyeges urat:

– Ugyan öcsém, – mondotta, – merre lakik az én vőm, a doktor?

A köpönyeges úr ránézett és felelt hidegen:

– Öcscse az úrnak a sziámi elefánt!

S tovább sietett.

Az öregúr elhülten bámult utána. Percekig tartott míg lecsillapodott a felháborodása. Micsoda goromba fráter! – duhogott meg-megállva. De eközben egy remekül festett sörös kancsón ragadt meg a tekintete. A sör magasra habzott s alól átlátszó sárga volt. Melléje a festő pirosra sült sóskifliket rakott.

Az öregúr megkivánta a képről a sört. Bement és elhelyezkedett az egyik asztalnál. A szőlőt letette maga elé s elővonta a pipáját: rágyujtott. Jólesett neki a pihenés is, a sör is, a pipa is. De nem volt kivel beszélgetnie, hát csak a Gambrinus apródját szólította meg:

– Hát fiacskám, ilyen korán kijöttetek ma az iskolából?

– Én nem járok már iskolába, – felelte unalommal a gyerek.

– Nem? Mér nem jársz? Hát mi akarsz lenni?

– Vendéglős.

– Vendéglős? Mér akarsz te vendéglős lenni? Van annál szebb pálya is. És itt Pesten könnyü az iskolázás.

– Én nem vagyok pesti.

– Hát nem a vendéglős fia vagy?

– Nem.

– Hát?

– Az én apám vasuti őr Nógrádban.

– Vasuti őr? Hiszen akkor te kelner vagy!

– Az.

– És ilyen fiatalon!

A gyerek vállat vont. Más vendég érkezett. Két fiatal iparos féle. Leültek a szoba másik sarkába és németül beszélgettek. Az öregúr nézte őket egydarabig. – Aztán két kisleány jött ki a belső szobából, kékruhás szöszke leányok. – Az egyik négyéves forma, a másik hároméves. Mind a kettőnél bábu volt, a nagyobbiknál ágyacska is, amely a babához tartozott.

S játszottak a szomszédasztalnál.

Az öregurat elbájolta a két kis fehérarcu gyermek:

– Hogyan hívnak? – kérdezte a nagyobbikat.

– Irénkének, – felelte az föl se pillantva.

– Hát a hugodat?

– Mariskának.

– Hát kell-e szőlő?

Nekik adta a szőlőt. Gondolta majd vesz útközben másikat.

A gyermekek befutottak a szőlővel.

Az öregúr ismét magára maradt.

Unalmában a falon levő avult Rudolf-képet nézegette. A kép szeplős volt a legyek látogatásától és barna a dohányfüsttől. Az öregúr mindazonáltal megismerte, s így gondolkodott:

– Ez is olyan szeplős, mint a vőm.

És erről ismét eszébe jutott, hogy őt bizonyára várják már az ebéddel. De hogyan jut haza?

S tűnődve nézett maga elé.

– Vissza fogok menni azon az úton, – mondotta végre, – amelyiken jöttem. A szökőkúttól nem lehet messze a kávéház. A kávéházban majd eligazít a legény.

A pipája már kiégett. Letette az asztalra és fizetett. A pénzt egy kövér asszony vette át. Az öregúr azzal is beszélgetést kezdett volna, de az asszony sietve tért vissza a belső szobába. Az öregúr hát fölkelt és kiballagott. Csak úgy találomra Ujpest felé indult, s ki tudja hova nem kódorog, ha meg nem pillant egy helyen három bérkocsit.

No ennek megörvendett:

– Ihol a kocsi, hazavisz ez gyöngyen!

A kocsisok kalapot emeltek, s kézmozdulattal kínálták.

Megszólította az egyiket:

– Ösmeri-e maga a vőmet, a doktort?

Már nem merte öcsémnek szólítani a kocsist se.

– A doktor urat? – kérdezte nagyot nézve a kocsis.

– Igen, Tardy doktor urat, a vőmet?

– Nem ösmerem kérem, de ha meg tetszik mondani hol lakik, odaviszem a nagyságos urat.

Az öreg gondolkozott, hogy hogyan is kellett címeznie a levelet? A levél-cím, a doktor névjegye, ott volt mindig az íróasztala fiókjában: ahányszor írt, mindig maga elé tette. De eszébe jutott:

– Budapest, nyolcadik kerület, József-körút hatvankettő. De mennyiért visz el?

– Egy forintér, nagyságos uram.

Az öregúr a fejét rázta:

– Az sok. És én nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.

Lealkudott a díjból két hatost, aztán beült a kocsiba.

Azonban alig haladtak a Király-utcáig, az öregúr megdörgette a kocsi ablakát:

– Megálljunk csak! Baj van!

A kocsis megállott.

– Vissza kell mennünk a sörházba, – mondotta az öregúr, – ott felejtettem a pípámat!

– Melyik sörházba kéremalásan.

– Amelyiknek olyan új cégtáblája van: egy nagy kancsó sör és mellette nagy sóskiflik.

– Melyik utcában van?

– A jó fene tudja! Magának ösmernie kell a várost!

– Mégis merre felé?

– A Duna felé valahol. Egy kövér asszony a gazda, egy kisfiu meg a kelner.

– Hát, – mondotta a kocsis, – én nem tudom melyik az, de majd a Duna felé megyek, oszt tessék megzörgetni az ablakot, ahol meg kell állnom.

– Jó, – mondotta az öreg, – hát csak lassan hajtson.

IV.

Az öregúr csak estefelé került haza. A pipát persze nem találta meg. A kocsissal is veszekedett, mert öt forintot kivánt a négyórai kóborlásért. Végre is kifizette és boszankodva lépkedett föl a lépcsőn.

Otthon már aggodalommal várták. A leves dél óta a tűzön respedt. A doktorné minden percben levizsgálódott az utcai ablakon.

Hát nagy örömmel tártak neki ajtót.

– Hol járt? hol maradt?

Az öregúr csak legyintett:

– Ne is kérdezzetek. Minden fiákerost föl kellene akasztani!

Csak arra vidult föl, amikor a ládáját megpillantotta, a nagy lóbőrös ládát, amely valószinűleg már a vasut föltalálása előtt szolgálta a nemes csurgai Csurgó családot. Ott állt a láda az ebédlő sarkában.

– Lássátok, – mondotta az öreg, – eljött a láda utánam. Hiába, össze van szokva velem.

Elővette a ládakulcsot az erszényéből; háromszor is melléje dugta a zárnak, míg beletalált.

Akkor aztán egyenesen a láda fiókjába nyult, és elővett onnan egy nagy, vörösre fakúlt bugyellárist.

Az asszony ijedten kapott a kezéhez:

– Gyerünk a másik szobába, – mondotta.

Mert a cseléd már terített. Talán a gyerekre is gondolt: nem jó az ilyesmit a gyereknek látni.

Bárányné se követte őket.

Az öreg aztán a másik szobában örömmel lapozgatta elő a bankókat.

– Harminc darab ezres, – mondotta a vejének. – Nesztek, olvassátok meg, nincs-e híja?

A vő kezet csókolt és örömtől sugárzó arccal fordult a feleségéhez:

– Öt év múlva ebből százezer forint lesz! Hány percent kamatot kiván édesapánk?

Az öregúr mosolyogva vont vállat:

– Micsoda kamatról beszélsz? A tietek ez kamatostúl.

Erre megint kezet csókoltak az öregnek és megölelgették, az arcát is megcsókolták.

– De most már ebédeljen atyuska!

Eznap este ismét pezsgős vacsora volt orvoséknál. Az öregúr névestéjét ünnepelték. Károly volt a neve.

Hogy délután aludt egyet a nagy fáradságra, este szinte megfiatalodva ült az asztalhoz. Pecsenye és fölköszöntő ma sem hiányzott. Az első köszöntő után megint megölelgették, elérzékenyítették. Ő aztán elmondta töviről-hegyire, hogy mit látott, merre járt; hogyan elszédült a város zúgásától, népnyüzsgéstől. Mindezt mosolyogva hallgatták.

Vacsora után elővette az öregúr a ládájából a pipáját. Régi szép tajték-pipa volt, báránytérdü, ezüstkupakos. Volt neki otthon vagy tíz ilyen pipája, de szétajándékozta. A pap kapta a legszebbet, meg a komája, egy vén siket ember. Magának csak ezt az egyet hagyta meg: nem igen pipázott már, csak ebéd után, vacsora után.

A család mosolygó érdeklődéssel nézte a pipatömést. Ha maga Boszkó tömte volna a pipát, akkor se nézték volna nagyobb érdeklődéssel.

Mert a pipa ismeretlen valami a fővárosban. A pipázásra idő kell, s a fővárosi embernek mindene van, csak ideje nincsen. A fővárosi ember mindig siet. Lótás-futás az élete. A pipa csak annak való, aki ráér tömögetni, piszkálgatni, illatos füstjében gyönyörködni.

Dehát miért mosolyogták meg!

Mert az öregúr úgy jelent meg köztük, mint egy ismeretlen világ képviselője; egy ó-magyar, aki kilép a képrámából, s leül az élők közé pipázni.

Hogy a láda nyitva volt, a doktorné fölemelte a tetejét, s nézegette az apja ruháit. Egy gerle-szinü nyári zekét kiterjesztett: körülnézte, s megmosolyogta.

– Édes apácskám csak nem fog ezekben járni?

– Hát miért? – felelte az öreg. – Magam is régi vagyok: illenek énhozzám.

Bárányné hegyes orrán megjelent az a bizonyos ráncocska, amely mindig egy gondolata elhallgatását jelezte. Csak a második gondolatát szokta kimondani:

– Vidd el a bácsit holnap a szabóhoz, – mondotta az öcscsének, – és végy neki fővárosi ruhát.

Az öreg nyugtalankodott:

– Kell a manónak!

– De apácskám, – könyörgött a doktorné, – lássa az öreg Mayer is mai viseletü ruhában jár, pedig az is magyar ember.

A doktor segített a rábeszélésben:

– Ilyen ruhát senkin se látni itt. Veszünk apám szép téli kabátot, prémeset.

Az öregúr azonban még mindig vonakodott:

– Ez az atilla új, – mondotta a rajta levő fekete atillára. – Ezt akkor csináltattam, mikor a menyegzőtök volt.

– Négy esztendeje, – szólt Bárányné.

– De édesapám, – fakadt ki most már a türelmetlenség hangján a doktor, – ki jár ma atillában! Igazán nem lát senkit.

– Az utolsó fővárosi atilla rég bent van már a múzeumban, – toldotta a szót Bárányné.

Az öregúr kedvetlenül szipákolt.

– Bezony hiba, – mondotta. – Ma az atillát teszik be a múzeumba, holnap meg az utolsó magyart. No szerbusztok, jojcakát.

Megcsókolta a lánya homlokát s bement a szobájába.

A doktor is a felöltőjéért nyult.

– Elmégy? – kérdezte szeliden az asszony.

– Beteghez. A kaszinóba is fölnézek, – szólt a doktor közömbös hangon. – Adj valamelyes pénzt.

És cigarettára gyujtott.

Az asszony esdeklőn nézett az urára.

– Kérlek ne vidd el mind.

– Adj amennyit akarsz. Elvégre mindegy. Ha játszani akarok, játszhatok pénz nélkül is. A különbség csak az, hogyha pénzem van, meg tudom várni a játék fordulatát.

Bárányné az asztalra könyökölve hallgatott.

– Különös vagy te Imre, – mondotta a szemöldökét fölemelve. – Most itt van újra a kezedben az életed szerencséje, de te nem tartod meg: elviszed a kártyaasztalhoz.

A doktor kifakadt:

– Van nekem magamhoz való eszem: a te bölcsességedből nem kérek kölcsön. Ti csak abba egyeznétek bele, hogy húzzam az igát; abba már nem, hogy kissé szórakozzak is.

A doktorné mosolyogva nyújtotta át mind a harminc darab ezrest.

– Itt van mind, Imre. És ha mind elveszted is? A tudományod nem veszhet el.

De a keze remegett, hogy a pénzt átnyújtotta.

– Lásd, – mondotta diadalmasan a doktor a nénjének, – ez aztán az igazi feleség!

És megölelte a feleségét.

– Nem viszem el mind, – szólott aztán nagylelküen. – Csak egy ezrest. Nesze kérlek a Wertheim-kulcs. Tedd be a többit. Holnap beviszem a Hazaiba. És ezentúl nálad lesz a Wertheim-kassza kulcsa.

Még egyszer megcsókolta a feleségét és elsietett.

Másnap az öreg ismét hajnalban kelt. Most már a kávéház ajtajából visszafordult és jól megjegyezte a házat, hogy visszataláljon.

A kávé jólesett neki. A pincér már ismerősnek üdvözölte, s hogy más pipát látott nála, fölvette a márványasztalról és megnézegette.

– A magam pípáját elvesztettem, – mondotta az öregúr.

És elbeszélte neki, hogyan megsétálta tegnap a várost.

Aztán nagyelégülten rágyujtott és visszatért a házhoz.

Már ekkor kivilágosodott. A novemberi köd nyirkossága barnította az aszfaltot. A cselédek a szemetet hordták. Ahogy ott állottak álmosan, borzasan és dideregve a kapuban, s várták a kocsit, az öregúr is megállt előttük.

– Hát te ki lánya vagy? – kérdezte az egyiket, egy kicsi sápadtat.

– Harsányi Pálé, – felelte az elpirulva.

– De nem idevaló vagy?

– Nem.

A cselédek körbe vették, s mosolyogva feleltek a kérdéseire. Ő is elmondta aztán egy öreg szakácsnénak, hogy ő tegnapelőtt jött és hogy tegnap eltévedt. Aztán arról beszélt, hogy milyen furcsa város ez a Budapest. A sok bolt! Ki jár abba a sok boltba?

Az orvos cselédjei azonnal meghirelték odafenn, hogy az öreg nagyságos úr a kapuban pipázik és a cselédekkel társalog.

Bárányné elszörnyülködve csapta össze a kezét. Az orvos a feleségére nézett. Az asszonyka röstelkedve mentegette az apját:

– Falusi ember: nem tudja a szokást. Majd én megmondom neki. Erigy Jenő: hívd a bácsit reggelizni.

Mindnyájan kedvetlenül ültek az asztalhoz. Az eset voltaképpen ártatlan semmiség volt, de hogy a hegyesorru hölgy megbotránkozott benne, a doktorné megrestelkedett. A levegőben szemrevetés volt az ő falusi származása iránt.

Hát az öregúr megjelent. A doktorné figyelmét nem kerülte el, hogy Bárányné hideg pillantást vet a nagy tajték-pipára A doktorné érezte a sógorasszonyban fintorgó gondolatokat és nyilamlást érzett a szívében.

– Én már reggeliztem, – mondotta az öregúr, – de azért leülök hozzátok.

S leült a karosszékbe. Ott bodorgatta a füstöt, míg amazok reggeliztek.

Végre a doktorné megszólalt:

– Atyuska, – mondotta kérlelő szelid hangon, – hallottam, hogy a cselédekkel beszélgetett a kapuban. Nem szokás ám az Budapesten.

– Mi nem szokás? – szólt megütődve az öregúr.

– A cselédekkel összeállani…

– A cselédekkel? Miért? Hát azok nem emberek?

A doktorné engesztelő, könyörgő hangon szólott:

– Nem szokás, édesapám.

Bárányné kifakadt:

– Azok a hibásak! Hogy mernek a bácsival szóba állani! Szemtelen nép!

Az öregúr elhülve nézett maga elé. Nem értette, hogy mi rosszat cselekedett, de látta, hogy a család rosszalja a tettét. Hát csak hümmögött s belenézett a pipájába.

– Te Jenő, – mondotta a gyereknek, – piszkáld ki ezt a bagót.

Bárányné hirtelen fölkelt és átment a másik szobába. A gyerek a kezébe vette a pipát meg a dohányzacskót, s tünődve nézett reá.