A doktorné csengetett a szobaleánynak.
– Manci, – mondotta, – vigye ki ezt a pipát és tisztítsa ki.
Utána halotti csend egy percig.
Az öregúr nem is sejtette, hogy az ő pipája ennek az oka.
A doktorné színtelen arccal nézett maga elé, végre az urához fordult, aki álmos vörös szemmel hörpölte a kávét az asztal végén:
– Erigy el apánkkal a szabóhoz. Vagy inkább egy olyan ruhakereskedésbe, ahol kész ruhát árulnak.
– Nem kell nekem, – mondotta kedvetlenül az öreg.
– De így nem járhat atyácskám, fakadt ki a doktorné. – Ezek a cselédek is azért oly szemtelenek, mert a falusi ruha nevetséges nekik.
A nevetséges szó meg volt nyomva, s az öregúr szinte megrendült tőle.
– Az én állásomra való tekintetből, – szólalt meg komolyan az orvos is. – Ez a buda különben is kopott már. És éppen ilyet veszünk, alig lesz különbség.
Az öreg megvakarta a füle tövét, és hümmögött. De az orvos rá se nézett többé, csak fölvette a felső kabátját, föltette a kalapját.
– Gyerünk!
Mintha csak egy gyermeknek szólott volna.
És az öregúr ment vele. Egykicsit vakaródzott, egy kicsit köhögött, de mégis csak ment, ment mint a kötélen húzott tehén.
Egy óra mulva elegáns burkolatban tért vissza. Csak éppen a nagy nyiretlen fehér szakálla maradt meg falusi emlékül.
Az orvos aztán a munkájához látott, az öreg meg behuzódott a szobájába. Fel és alá csoszogott ottan. Mormogott. Olykor röstelkedve nézett a nadrágjára; egyszer megtapogatta a szép fekete városi bundát. A bunda tetszett neki, mert hasonlított a budájához: prémes gallérja volt és elől zsinórfonatok.
Délfelé aztán mégis megunta magát: felöltötte a bundát és kiment a levegőre.
Először csak a folyosón járkált. Bepillantott minden konyhába és minden ablakon; megtapogatta a csengetyünyomót; fölbámészkodott a magasba, aztán meg le a keskeny kis udvarra. Az udvar közepén hosszukás négyszögletü zöld folt volt. Nem lehetett tisztán látni, hogy kert-e vagy billiárdasztal?
Az öregúr leballagott: megnézte.
– Micsoda kert ez, – mormogta. – Érdemes ide kertet csinálni! Hiszen ide a nap se süt be.
Az udvaron egy kék-zakós lompos ember söprögetett. Megszólította.
– Hé, atyámfia, kinek a szolgája vagy te?
– Én nem vagyok szolga, – felelte az a söprést abbahagyva, – én házmester vagyok, vagyis ügyelő.
És sértődötten nézett az öregúrra.
Az is meghökkent kissé és csendesebben folytatta:
– Ügyelő? Csak nem tanfelügyelő tán?
– Nem.
– Hát mire ügyel?
– A házra.
– A házra? Erre az egy házra? vagy minden házra?
– Csak erre az egyre.
– Hát aztán mér kell erre az egyre olyan nagyon vigyázni?
Az ügyelő vállat vont:
– Azér mer kell.
– Nem jó a kapu talán? Vagy annyi itt a tolvaj Budapesten?
– Hát van itt tolvaj elég, – felelte nevetve az ügyelő.
Fésületlen haju, szőke ember volt. A bajusza mintha sárgára festett drótszálakból készült volna. Mikor nevetett, a drótszálak tüskésen állottak.
Ő is elővont egy kurtaszáru kis pipát. Bizonyosan megkivánta az öregúrtól.
Az öregúr odanyújtotta neki a dohányzacskóját:
– Tömjön ebből.
Az ügyelő hálás mosolylyal nyúlt a zacskóért; belekandított, beleszagolt:
– Úgy nézem, nem trafik.
– De nem ám.
Az ügyelő rágyújtott. Hümmögött a pipából előbodorgó kék füstre.
– Nagyságos úr, mindig ilyet szí?
– Nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.
– Bocsánat, nem tudtam.
– Nem baj. Hiszen csak tegnapelőtt érkeztem, nem is tudhatja. Hanem ez az udvar nagyon szűk. Ki vót az a bolond, aki ilyen szűkre építette?
– Nem tudom. Pesten mind ilyenek a házak.
– Kár. Pedig lássa… hogy is híjják magát?
– Veress István, szolgálatára.
– Hát lássa, István, ez nem jól van így. Mert nagy háznak nagy udvar kellene. Pedig amúgy szép ez a város. Nem győztem tegnap bámulni. Mert tegnap bejártam. Most már itt maradok örökre, hát meg akarom ösmerni.
– Fájin dohány, – mondotta az ügyelő a szippantásokat az orrából eregetve. – Pesten nem lehet ilyet kapni.
Aztán fölkiáltott az emeletre:
– Ki aprít odafenn fát! Nem szabad fát aprítani. A házi szabályzat tiltja aztat!
A faaprítás megszünt. Az ügyelő arcáról elmúlt a vörösség.
– Ezek a cselédek, – magyarázta az öregúrnak, – nem tudnak rendet. De majd megtanítom őket! Nem hiába voltam én katona! Tudom én mi a rend!
Azzal újra söprésbe fogott.
E beszélgetést ismét látták az emeletről, s megvitatták, hogy szóljanak-e érte?
– Mégis föl kell világosítani a bácsit, – mondotta Bárányné, – hogy ne társalogjon ilyen szemét-néppel.
– Majd elszokik, – védte az apját a doktorné. – Faluhelyen kevés az ember és ott így szokás.
– Ne szóljunk neki, – vélte a doktor is. – Majd megismeri a városi szokást, aztán abba hagyja a falusit.
A doktorné hálásan pillantott az urára.
*
Délután az öregúr meglátogatta Mayert. Tanárék a második emeleten egy háromszobás lakásban éltek. A legnagyobb az utcai szoba volt. Azt maga az após foglalta el. A középső szobában a tanár könyvtára és íróasztala állott. Az volt egyuttal a vendéglátó szobája is. A legbelső szoba volt a hálószobájuk.
A doktor felkisérte az apósát s becsöngetett.
Az ajtót maga a tanár nyitotta ki, de a maguk szalonjába tessékelte be őket:
– Apó még talán alszik. Meghagyta ugyan, hogy költsük fel, ha jönnek, de az is bizonyos, hogy mindig bosszankodik mikor fölébred.
– Hát talán máskor jövünk, – mondotta az öregúr.
Most már a tanárné is belebbent:
– Dehogyis, azt nem engedjük.
S a belső ajtóhoz hajlott.
– Dehiszen fent van.
Erre aztán erősen kopogtatott, s hogy belőlről hang hallatszott reá, kitárta az ajtót.
Ódon butorokkal megtömött tágas szobába léptek: nagy vedlett bőrszékek, széjjelhuzható ódon kerek asztal, széles fiókos sublót, rajta múlt-századbeli alabastromlábu óra. A falon elhalványult Daguerrotyp fényképek, csupa atillás magyar és csupa krinolinos asszony: régi divatu ágy a sarokban.
Az agg Mayer a régi idők meleg mozdulataival fogadta őket. A saját karos székét kinálta Csurgónak, aztán rengeteg sok apró kulcsot csördített ki a zsebéből, s az egyikkel fölnyitotta a sublót felső fiókját és remegő kézzel négy szivart tett az asztalra. Azzal megint bezárta a szekrényt, s eltette a kulcsot.
– Még mindig ilyen rossz szivarokat szí az öreg? – kérdezte a doktor halkan a tanártól.
– Ilyet, míg olcsóbbat nem gyártanak, – felelte az nevetve.
És az apósához fordult:
– Nincs itt hideg, papa?
Megtapintotta az öreg kezét, hogy nem hideg-e? Aztán egy lapát szenet vetett a kályhába.
A szobába felhallatszott a villamos kocsik pokoli csengetése és a teherhordó szekerek dübörgése.
– Nem zavarja bátyám uram ez az utcai lárma? – kérdezte az öreg Csurgó.
– Pah pah, nem, öcsém uram, – felelte nevetve az agg. – Szeretem. Mindig az ablaknál ülök. Pah, pah, – nézem. Nem szelel az izé? Tessék ez jobb. Ma már drágább a szivar is és rosszabb, mint a mi időnkben volt.
– Minden drágább, – hagyta helyben Csurgó.
– A pénz is kevesebb. Pah, pah, hogyan tudnak az izék megélni?
Azzal rábámult az öreg Csurgóra a lábától fölfelé:
– Pah, pah, hát levetette a magyar izét?
– Le, – felelte röstelkedve Csurgó, – lehuzták rólam.
– Kár. Pah, pah, örültem, hogy láttam. Én az enyimet régen elizéltem, elnyűttem.
A szopókájából kiesett a szivar. A veje udvariasan fölvette.
A doktor halkan megjegyezte:
– Már nagyon remeg az öreg keze.
– Hinnéd-e, – felelt a tanár hasonló halkan, – hogy az öreg még most is maga beretválkozik!
– Lehetetlen!
– Két óra hosszáig is eltart neki, de mintsemhogy három hatost adjon a borbélynak, inkább félnapig is elborotválkozik.
– Ráér, – felelte a doktor.
Azzal magukra hagyták a két öreget.
– Pah, pah, – szólt Mayer a vendégének, – hát itt marad öcsém uram?
– Itt, – felelte az öreg Csurgó, – a birtokomat pénzzé tettem, aztán most már nincs gondom.
Az agg Mayer fölemelte a mutatóujját.
– Vigyázzon rá! Vigyázzon!
– Mire?
– Pah, pah, a pénzére.
– Átadtam a vőmnek, az jobban tud rá vigyázni.
Az agg Mayer rosszalón csóválta a fejét:
– Pah, pah, az hiba volt. Én a vőmnek nem adtam még egy petákot se. Majd ha meghalok, pah, pah.
És mélyen bentülő szemei megnedvesültek.
Aztán beszélgettek a szabadságharcról, Görgeiről, a mai politikáról, mindenféléről, mint ahogy az öregek szoktak.
Itt azonban eltért a nézetük. Az öreg Csurgó azt állította, hogy Magyarország épp úgy lehet független állam, mint Svájc, az agg Mayer azonban a Habsburg-házat vélte föntartó erőnknek.
– Ők védik az erszényt pah, pah, tehát védik a földet is, amely az erszénynek terem.
– Kifosztják az országot! – mondotta fölhevülten az öreg Csurgó.
Ott maradt még egy óra hosszáig, aztán ő is elbúcsuzott.
– Hát hogy mulattak? miről beszélgettek? – kérdezték doktorék kiváncsian.
Az öregúr kedvetlenül legyintett:
– Még csak egy pohár borral se kínált meg az a lakáj.
V.
Másnap az öregúr köhögött és tüsszögött. Az orvos azonnal megállapította, hogy baloldali tüdőhülés a baja. Napokig nem eresztették ki a szobából. Az öregúrnak azonban nem tetszett az udvari szoba. Járkálást hallott az emeleten, és az zavarta őt.
– Adjatok másik szobát, – mondotta, – itt a fejemen járnak az emberek. Mindig azt gondolom, hogy otthon vagyok és hogy a padlásomon jár valaki.
Hát áttették éjszakára az ágyát a várószobába. Az már utcai volt. De ott meg egész éjjel nem aludt az öreg a kocsik robogásától, meg a villamos kocsik csengetésétől.
– Adjatok másik szobát.
Hát csak visszatették az udvariba. Azt mondták neki, hogy a tavaszig csak tűrjön, majd akkor átköltöznek a szanatóriumba.
Az öregúr aztán minden este beszólította hol az inast, hol a szobaleányt és felizentetett az emeletre, hogy „tiszteli őket, lent is laknak“.
Persze az izenet sohse jutott fel az emeletre. Öt perc múlva már megint hallatszott a dobogás és az öregúr boszankodott.
Azt kérdezi az egyik napon az inastól:
– Te Józsi, hogy van az az asszony?
Az inas elértette, hogy melyik asszonyról van szó. Vállat vont:
– Tudom is én!
Az öregúr megbotránkozott ezen a feleleten:
– Ejnye, hogy az ördög rázza meg a füledet, hát így felelsz te nekem!
A doktor erre a szóra toppan a szobába.
– Nézzed már, – mondja az öregúr boszúsan duhogva, – azt kérdezem ettől a kölyöktől, hogy hogy van az az asszony, hát csak vonogatja a vállát. Hiszen ha valakinek a kutyája beteg, még azzal is gondolok.
A doktor összeszidta az inast, hogy vállvonogatással ne feleljen.
Az öregúr ráduplázott:
– Most azonnal elmégy hozzá, és megtudakolod, hogy, hogy és miképpen vagyon az állapotja!
A doktor azonban egy pillantásával visszatartotta az inast.
– Édesapám, – mondotta nyugodtan, – azt mink nem tehetjük, hogy minden betegünket számon tartsuk. Amennyi betegem nekem van, száz inast kellene tartanom, hogy ide-oda szaladgáljanak. Az itt nem szokás. Ha rosszabbul van a beteg, úgyis eljön, ha meg jobban van, eszébe se jut az orvos többé.
Azzal újra kiment a szobából.
Az öregúr egydarabig magában mormogott, aztán újra becsöngette az inast.
– Nesze, – mondotta megenyhült hangon.
S egy koronát nyomott az inas markába.
– A vőmnek igaz a szava: nem járhattok minden betegnek utána.
– Hászen, – felelte az inas a koronától buzgóságra hangoltan, ha éppen kivánni tetszik… nem messzi lakik az az asszony, csak itt a Práter-utcán. A 77-ik szám.
– Ösmerem. Náluk inaskodtam gyerekkoromban. Az ura órás volt.
– Hát nem járt itt azóta?
– Járt biz az instálom.
– Járt? Hát nem engem keresett?
– De a tekintetes urat kereste.
– Hát mér nem eresztetted be?
Az inas vállat vont:
– Elküldtük.
Az öregúr ezen megint megbotránkozott:
– Elküldtétek? Hát mér küldtétek el?
Az inas a vállát vonogatta; látszott rajta, hogy hazudásra készül. Az öregúr megint felfortyant:
– Te küldted el! Hogy mered te elküldeni, aki énhozzám jön? Hát ki vagy te itt? Lesz gondom rá, hogy kívül kerülj a küszöbön!
– De nem én küldtem el, tekintetes uram! – mentegetődzött az inas. – Bizony Isten nem én küldtem el. Én nem is láttam. Lehet különben, hogy nem is ő volt itt, csak én gondoltam.
– Hát persze, hogy nem ő volt, – szólt lecsillapodva az öregúr. – Bizonyosan más volt az, akit elküldtek.
Egy napszámos-féle kéregetőre gondolt, akit az ablakon át látott. A kéregetőt a veje utasította el. Valami városi tilalmat emlegetett a veje, meg holmi jótékony intézeteket.
De az asszony mégis nyugtalanította. Délben az asztalnál meg is említette, hogy jó lenne utána nézni, használt-e neki a sülttök?
Ezekben a napokban valami nyomottság ült a családon. Az öregúr a veje nagy elfoglaltságának tulajdonította a nyomottságot. Hát szinte jólesett látnia, hogy a kérdésen földerülnek. Ő ugyan nem tréfának mondta, de jobb, ha annak értik.
Hát nevetett ő is.
– A lidérc vigye el, – mondotta, – nem megy ki az eszemből az az asszony. Mégis törődni kellene vele. Hátha fekszik, aztán nincsen senkije se?
– Mindenkinek van valakije, – szólt megnyugtatóan az orvos. – És ha nincs senkije, hát keres magának, amikor bajban van.
– Hát nem mindig, – felelte rá az öreg. – Lássátok én is azért jöttem hozzátok, mert nem volt senkim. Még el se mondtam nektek.
És elbeszélte, hogy az ősz elején egy reggel az ablakra pillantott és ködöt látott. Megdöbbenve csönget a cselédjének s kérdi tőle, hogy fagyott-e az éjjel?
– Dehogy fagyott, tekintetes uram, – feleli álmélkodva a cseléd. – Ki hallotta, hogy már Szent Mihálykor fagyjon?
– Csak a ködrül gondoltam, Kati.
– Micsoda ködrül, tekintetes uram?
– Micsoda ködrül? Hát csak nem vagyok vak!
És az ablakra mutatok.
Kati se szól többet, kifordul nagy szégyenkezve. Akkor látom magam is, hogy nem köd a szürkeség, hanem az ablak szennyes.
– Hát ezen boszankodtam én meg, – fejezte be az öregúr. – Rögvest hivattam is a zsidót: aláírtam neki az eladási szerződést. Vesződjék tovább a menydörgős menykő a cselédekkel!
Itt a pipáját kivánta az öreg. A Jenő gyerek kereste, de nem találta. Akkor az öreg maga állt neki a keresésnek és rá is talált a sifonér tetején.
Akkor nagy örömmel rágyujtott. És amíg szivogatta a pipáját, hasonlított az arca az öreg macskáéhoz, amely a kemence padkáján a melegen, a csendben elnyujtózva magában dorombol.
*
Estefelé azonban megint eszébe jutott a beteg órásné. Fölvette a kabátját és megkereste a botját is.
A leánya útját állta:
– Hová, atyuskám? Csak nem akar tán kimenni ilyen csúf időben?
Mert borongós novembervégi nap volt, nem sétálásra való.
– De kimegyek, – felelte az öreg.
Egy pillanatig maga elé nézett, tűnődött, hogy megmondja-e hová indult? De annyiszor kimosolyogták már az asszonyáért, hogy mégse mondta meg.
– Csak kimegyek, – ismételte szeliden. – Járok egyet.
Az utca neve és a házszám az eszében maradt. Megkérdezte három embertől is, merre menjen. Odatalált.
VI.
Azok az alacsony földszintes házak a József-városban még a múlt századokból maradtak fenn. A kapu többnyire zöld; az ablakokban egy-két cserép virág; a lakók többnyire kis udvari szobákban laknak: az udvar közepén szivattyus kút van, és itt-ott az ajtó mellett virágzó leánder.
Ilyenféle ház volt az is, amely előtt az öregúr megállt. Csakhogy a kapu mellett bolt is állt, s a kapun varga-címer: fekete papirosból kivágott cipő. Mellette meg egy másik címer: egy nagy óralap. Az már bádogra volt festve, s név is állott alatta: Polgár Balázs órás mester. De avas volt már mind a két címer. Beleillettek az utca régiségébe.
Az udvarból egy nyekergő olasz-verkli hangja hallatszott. Fulladozva fujt egy Bellini-áriát, s hirtelen abbahagyta egy híd-akkordban.
Az öregúr belépett. Fiatal verklist látott az udvar közepén, kopott ruházatút, gajmós kezűt. Egy asszony épp akkor nyujtott a verklisnek adományt, – s kifele tuszkolta. Ezért szakadt meg a nóta a befejezés előtt.
– Édes hugom, – mondotta az öregúr, – melyik szoba itt a beteg órásnéé?
Az asszony kissé elnyitotta a szemét a hugom szóra, de aztán mégis megmutatta a szobát.
– Az ottan hátul, amelyik fölött az óra van.
Korhadt vén barna ajtó volt az. Fölötte egy gyermekarc-nagyságu óraszámlap, amelynek a közepét szöggel verték által. Varga is lakott az órás mellett. Most künn dolgozott télikabátban az ajtaja előtt, bizonyára azért, mert künn több volt a világosság.
Az öregúr azonban nem ügyelt a vargára: egyenesen az órával jelzett ajtónak tartott, amelynek üvegtáblája mögött egy tízéves forma kékruhás leányka olyan hangosan tanulta a babiloni fogságot, hogy kihallatszott.
A leányka kinyitotta az ajtót.
– Hát hogy van anyád? – szólította meg az öregúr.
A gyermek csodálkozva nézett a fehérszakállu úrra.
– Bent van, – mondotta. – Dolgozik.
És félrelépett, hogy az öregúr bemehessen.
A konyhában egy hatéves forma másik leányka ült. Papiros-katulyával játszott. Az öregúr vigyázva lépett el mellette, s bekopogtatott a jobbra nyilló üvegajtón.
De egyúttal be is lépett. Az ajtó félig nyitva volt, s ott látta az asszonyt az ablaknál. Asztalka mellett ült, s jókora faliórának a belsején babrált. Az asztalka tele volt órás szerszámmal.
– Agyisten, – mondotta az öregúr.
Az asszony letette az órát, s hátrapillantott a szoba belseje felé.
– Kérem, csendesen, – mondotta bágyadt hangon. – A bérlő úr alszik.
Látszott rajta, hogy nem ismeri meg az öregurat.
– Hát hogy vagyunk? Használt-e a sülttök? – kérdezte vidáman s halkabban az öregúr. – Látom, hogy fenn van, hálistennek.
Az asszony arca ekkor kiderült. Fölállott: kezet akart csókolni, aztán támolyogva nyult székért, és az öregúr elé tette.
– Köszönöm, – mondotta, – az állapotom nem sokat javult, de talán a jó Isten megsegít.
– Hát az ura hol van?
– Az uram? A kerepesi temetőben. Magam dolgozgatok mióta meghalt.
– És érti maga ezt a mesterséget?
– Értem valamennyire. Nem tanultam, csak amit látásból tudok. Az óra megmutatja maga-magát. Csak a zsebórákat nem tudom megigazítani.
Aztán elmondta, hogy az ura a tavaszon halt meg, hirtelen, váratlan, és azóta mintha egy láthatatlan ellensége volna az égben: csapás csapás után éri. De mindent elviselt volna, csak ez a betegség ne lepte volna meg. Úgy érzi, mintha a halál a küszöbön ülne.
Itt az asszony kétszer-háromszor lehunyta a szemét, s fonnyadt arcán két könycsepp futott végig.
– Mi lesz evvel a két szegény kis leánynyal? – mondotta kifelé pillantva.
S behívta a két kisleányt. Odaállította őket az öregúr elé:
– Ime ezek azok, akikre rá lehet adni az Isten árvája nevet. Az idősebbik Lenke, a kisebbik Zsuzsika.
A két gyermek komoly figyelemmel nézett az öregúrra. Nem tudták mért árvázza őket annyira az anyjok, de bizonyára érezték már sorsuknak előre lengő fekete fátyolát. Álltak némán és néztek ártatlanul.
Mind a kettőn kökényszín-kék ruhácska volt; sötétszőke hajuk egyformán vállig érő: mind a kettő arca színtelen városi arc, amelynek haloványságát méginkább feltünteti a szemnek feketesége. A kis Zsuzsi egy fejjel kisebb volt s valamivel teltebb arcu mint a nénécskéje; máskülönben hasonlítottak egymáshoz.
Az öregúr megsimogatta a kisebbik leány arcát.:
– Te vagy a Zsuzsika? Nekem is volt egy Zsuzsika nevü leányom. Olyanforma volt, mint te vagy. De az én leányom… elment…
A zsebébe nyúlt, és néhány rézpénzt adott a két leánynak.
– És hol van a bácsi leánykája? – kérdezte Zsuzsika.
– Nem tudom. Valahol a csillagok fölött, – felelte ellágyult hangon az öregúr.
És hosszan nézett a leányka ártatlan arcára s megsimogatta az arcát.
– Milyen kedves vagy te Zsuzsika!
Aztán az asszonyhoz fordult:
– Az orvosok sokszor csalódnak. Lám az én leánykámról azt mondták, életben marad, s másnap meghalt. Én rám meg már kétszer rámadták az utolsó kenetet, s itt vagyok.
Az asszony kiküldte a két gyermeket az udvarra.
– Három orvosnál voltam, – mondotta aztán azon a szenvedő hangon, amely a visszafojtott sírás hangja, – egyik se biztatott.
Az asszony arca valóban máris halottarc volt: sárga és csontig lesorvadt. A szemét ólomszinü árnyék környékezte.
– És ha az orvosok egy szót se szóltak volna, akkor is tudnám, hogy mi a sorsom. Anyám is ebben a bajban halt meg. Félesztendeig huzta. Az utolsó két hónapban feküdt már és fogyott-fogyott.
– Dehiszen maga fenn jár.
– Fennjárok, de mi haszna: csak aludttejjel élek, aztán majd egyszer azt se lehet…
– Hát tököt nem eszik?
Az asszony a fejét rázta:
– Már késő. Korábban talán még használt volna.
Egy fali óra erős csöngéssel verte a négyet. A másik óra nyomban követte.
A szoba belsejéből ekkor rekedtes férfihang hallatszott:
– Polgárné gyertyát ide vagy gyujtót!
Az asszony összerezzent, s tétován nézett az asztalon heverő svéd gyujtóra.
Azonban a hang egyszerre békésre változott.
– Nem pók.
E nyilatkozat után csend következett. Az asszony mintha könnyebben lélegzett volna. Az öregúr meg álmélkodva nézett az ágy felé: micsoda emberek ezek a városiak, hogy annyira félnek a póktól? Falun bizony közönséges valami az.
Az asszony susogva szólott:
– A bérlőm. Hirlapíró. Nappal alszik, mert éjjel dolgozik.
Az ágyból ugyanekkor egy fakóarcu szakállas ember emelkedett föl, s lomha mozdulatokkal öltözködött, miközben megszólalt:
– Polgárné.
– Tessék Hunyadi úr.
– A cipőmet nem adta oda a suszternak? Hát nem megkértem magát, hogy igazíttassa meg!
Ez szemrehányó hangon volt mondva. A hirlapíró a cipőjét a kezében tartva, boszusan nézett az asszonyra.
– De Hunyadi úr kérem, – mentegetődzött élénken az asszony, – én odaadtam a suszternak a cipőjét.
– Hát akkor mért nincs megcsinálva?
Az asszony vállat vont:
– Azt mondta, hogy önnek száz forintért se.
– Micsoda? – szólott elképedve Hunyadi.
– Hogy száz forintért se dolgozik önnek.
A hirlapíró lecsapta a cipőjét:
– No ez hallatlan! Majd beszélek én vele mindjárt!
Sebesen megmosdott és megtörülközött. Hogy így törülközve előbbre lépett, az öregúr látta, hogy Hunyadi úr domborodott szemü, fekete fiatal ember, és hogy dühös.
– Kérem, – szólott az ember Polgárnénak, – készítse el a teámat.
És míg a szakállát dörzsölte, így folytatta a beszédet:
– Beteg kegyed, vagy mi a fene? Ha beteg, akkor felmondok!
– Csak múló baj, – felelte látható megijedéssel az asszony. – Higyje el Hunyadi úr, hogy csak múló baj. Aztán visszatér az én egészségem. Ilyen csendes lakást különben se találna sehol. A verkliseket innen kiküldik és az én két kis leányom mintha nem is volna a világon.
Eközben az órás-asztal sarkán meggyújtotta a spirituszos főzőt. Oda volt az készítve előre.
Az öregúr már megmozdult, hogy elmenjen, de az asszony zavara és hazugsága megdöbbentette.
A Hunyadinak nevezett úr fölcsatolt egy négyujjnyi széles gallért, de egyszerre mintha megmerevedett volna:
– Hallja Polgárné! Hol a fenébe alszik maga? Hiszen itt csak egy ágy van!
És a szakálas férfiu a nyakkendőjét leeresztve bámult széjjel a szobában.
Az asszony meginkább megzavarodott.
– A díványon, Hunyady úr. Hát nem látja, hogy dívány is van?
Az öreg úr csak ekkor pillantott körül a szobában. Valóban nem lehetett látni több ágyat, csak egyet, meg egy vörös szövetü, ócska diványt. Egy sárga körtefa almárium és egy polituros öreg kredenc foglalta el a szoba többi részét. A falon egy régi olajnyomatu Magdolna-kép és néhány bádogfotografia függött. Az órásmesterséget csupán az ablaknál lévő asztalka jelezte, meg két régifajta falióra.
E közben a haragos bérlő felöltözött. Hamvas téliruhát öltött magára, amelytől az arca még sápadtabbnak látszott.
– Maga hazudik, Polgárné, – szólt nyersen. – Bocsánatot kérek, de hazudik. Én kibéreltem magától egy ágyat, és csak reggel járok haza; maga pedig benne hál az én ágyamban. Bocsánat, nem mondom határozottan, hogy maga, lehet hogy más. De nekem mindegy. Én kibéreltem az ágyat, s ha valakit benne találok, kidobom belőle.
– Nono, – szólalt meg ekkor megbotránkozással az öregúr.
Már készülődött hazafelé, s a kalapja a kezében is volt már, de ez a durva hang felindította.
– Micsoda nono? – szólt Hunyadi úr.
Előbbre lépett és szembe nézte az öreget.
– Kicsoda ön? és mért mondja: Nono? Talán bagatel-bíró ön? Vagy ön hál az én ágyamban éjjelenkint?
– Hál ám a menydörgős menykő! – felelte feltruccanva az öregúr.
– Hát akkor mit akar? Mit avatkozik ez én ügyembe?
– Én nem avatkozok semmibe, felelte keményen az öregúr, – de az mégis pogányság, hogy… Hát ha valaki ilyen beteg, mint ez a szegény asszony, ki lehet az ilyet dobni az ágyból? Mégis csak az ő ágya, nem az úré.
Az asszony elfordulva állott és zsebkendőt emelt a szeméhez.
Hunyadi úr egy percig hallgatva és dühösen nézett az öregúrra aztán, hogy az öregúr is vasvillásan nézett reá, megfordult és hátrafele beszélve felelte:
– Ha én kibérlem az ágyat, az ágy az enyém. Ha pedig más hál benne, bitorolja az én jogomat. Felmondok, ezennel felmondok.
Az öregúr arra gondolt, hogy ez az ügy nem tartozik reá, fogta a kalapját és jóéjszakát kivánt.
Az ajtóban a kisebbik leány olyan elgondolkodón nézett az öregúrra, hogy látszott rajta: valamit akar mondani.
Az öregúr megállt és megsimogatta az arcát:
– Jól tanuljatok! Jók legyetek!
– Bácsi, – szólalt meg a gyermek, – hogyan ment oda a maga kis leánya!
– Hová galambocskám?
– Angyal vitte oda, – felelt elérzékenyülve az öregúr. – Angyal vitte oda.
– Milyen angyal?
– Nem tudom.
– Olyan, aki karácsonykor jár?
– Olyan.
A haragos lakó ekkor kiruccant az ajtón, és megállt a varga előtt:
– Hallja maga! Igaz, hogy maga elutasította az én cipőmet?!
– Igaz, – felelt a varga nyugodtan, félvállról.
Az öregúr figyelme rájok fordult.
– És hogy – folytatta még emeltebb hangon Hunyadi úr, – maga azt mondta, hogy száz forintért se?!
– Igaz, – felelt a varga nyugodtan.
Őszfejü kis ember volt, kissé nagyarcu, borostás szakállu és szurtos, rongyos, mint a vargák szoktak lenni a munka-asztalnál.
A hirlapíró éles hangon folytatta a vallatást:
– És mért, ha szabad tudnom?
– Azért, – felelte a varga a fonál végét megnyálazva, – hát azért, mert maga ahhoz a népfajhoz tartozik, a melyik az én uramat megkínozta, megölte.
– Ki az ördög a maga ura?
A varga felállott és erősen a szemébe nézett a hirlapirónak:
– Az én uram ama názáreti Jézus, akinek a kezébe, lábába talán éppen az úrnak az öregapja verte a szeget Jeruzsálemben.
A hirlapíró meghátrált egy lépést a vastagnyaku kis lompos ember előtt, aztán meg a szeme közé nevetett:
– Bolond maga Fábián!
– Bolond aki mondja! – csattant vissza a varga.
S visszaült a székére. Varrta tovább a cipőt, mintha mi sem történt volna.
A hirlapiró visszatért a szobába.
Az öregúr még egy pillanatig ott állt s bámulta a vargát, aki nyugodtan dolgozott tovább. Aztán megsimította a kisleány állát:
– Ha megint eljövök, hozok neked cukrot.
S kilépett a kapun.
Az utcát ekkor kezdte ellepni a sötétség. Egy lámpagyujtogató sebes iramodással járt keresztül-kasul a Práter-utcán a gyujtogató póznával; világosságot lobbantott a gázlámpásokba.
Az öregúr tünődve ballagott hazafelé: Miféle ember lehet az a dühös? Hát az a varga mi fán termett, hogy most akar megtorolni egy kétezer esztendős bűntettet?
De azért tetszett neki.
Aztán meg az asszonyra gondolt: hogy elhazudta a baját! Mért hazudta el? Az öregúr nem szerette a hazugságot.
Kiért a Körutra. Ott a világosság már erősebb volt s a forgalom élénkebb. Az esti lapokat áruló gyerekek futottak az utca mindkét felén, és éles hangon kiáltották:
– Esti Ujság! Ábendblatt!
Az öregúr megállott.
– Ábendblatt? Bizonyosan ezt írja az a Hunyadi János!
Haragudott Hunyadi Jánosra. Voltaképpen nem volt rá oka, hogy haragudjék, de ráragadt az izgalom ott az udvaron, mikor Hunyadi a vargával civódott.
Egy kéz ismét esti lapot nyujtott eléje:
– Esti Ujság!
A hang öreg volt és szomoru. Az öregúr rápillantott. Egy félkaru negyvennyolcas honvédet látott az ismert honvédsapkában; rongyos atilláján a vitézségi érdemjel, amilyent ő is takargatott a fiókjában.
– Ejnye, – mondotta az öregúr a fejét csóválva. – Hát mért nem megy be maga a honvédmenházba?
– Nem vesznek be uram. Tele van.
– Dehát segítséget csak kap valamit?
Az öreg-honvéd vállat vont:
– Lehet hogy kapnék, de nem kérek. Én nem koldulok, annál büszkébb vagyok.
– Nem úgy értem. Az ország megszavaz minden évben valami összeget. A haza ad a hőseinek…
– Szivarvéget, – felelte búsan az öreg honvéd. A jólelkü mai nemzet szivarvéggel tartja a szabadságháboru hőseit. Lehet olvasni az ujságban mindennap. Szivart nem lehet olvasni, csak mindig szivarvéget. Dicső nemzet ez uram. Érdemes volt érte a félkaromat Isaszegen hagynom.
És egy arra haladó úrnak nyujtotta az ujságját:
VII.
Míg az öregúr odajárt, doktorék azon tanácskoztak, hogy az idén megnyitják a szalonjukat: vendégnapot jelölnek ki ők is minden hétre.
A napban hamar megállapodtak: keddre tették. A teás csészék megvételét Bárányné vállalta el. Nagyobb gond volt a meghívók összeállítása. A doktor szeretett volna néhány előkelő családot meghívni, akiktől azonban az asszonyok fáztak.
Mert a szalonjuk nem volt valami tágas és pompa tekintetében bizony harmadrangu. De a doktornak ismeretség kellett, előkelő ismeretség, hogy a nevét emlegessék s a tavaszszal építendő szanatórium legalább is egy bárót kapjon az első vendégek közé.
Végre is úgy oldották meg a nehéz kérdést, hogy az összeállított névsornak felét kitörülték s néhány ismeretlen hirlapírót jegyeztek be. Az ilyen zsúrokon minden hirlapíró felér egy báróval.
Azt is elhatározták, hogy a szalont újra bútorozzák. A régi bútorokat eladják valami ócskásnak. Aztán a betegváró szalont is átalakítják azokra az estékre.
Báránynénak még egy aggodalma támadt:
– Hát a pipa? – mondotta a doktornéhoz fordulva, – a pipa? Mit csinálunk, ha a papának eszébe jut rágyujtani, s bejönni a szalonba?
Erre a kérdésre mind a hárman elmosolyodtak, de aztán komolyan tárgyalták.
– Egyszerüen megmondjuk neki, – szólt a doktor, – hogy ezeken az estéken ne pipázzon.
– Majd én megkérem, – mondotta a doktorné.
– De necsak este, – vélte Bárányné, – nappal se; legalább a szalonban aznap ne forduljon meg. Hiszen mind kipergeti a hamut a szőnyegre.
Úgy beszéltek az öregről, mint valami gyerekről.
– Én azt gondolom, – mondotta a doktor, – legjobb lenne a pipáját betömni valamivel, hogy ne szeleljen.
Ezen ismét nevettek.
Mert csak egy pipája volt az öregúrnak. Szárat tartott hozzá hatot is, de pipa nem kellett neki több.
– Rá kell szoktatnod szivarra, – szólott Bárányné a doktornak. – Hiszen elvégre tűrhetetlen is már az a borzasztó pipafüst. Az ablakkárpitok már is sárgák tőle.
– Ugyan kérlek, – szólt rá a doktorné, – semmivel sem erősebb füst a szivarnál. Igaz-e Imre?
A doktor maga is szivarozott. Most is ott égett a szivar a szájában.
– Hát persze, hogy nem erősebb, – bizonyított a felesége mellett.
– De mégis több füst, – erősködött az özvegy. – Aztán a bácsi folyton járkál a szobákban a pipájával, mint valami füstölővel.
Ez a beszélgetés már a rendelő óra után történt. A doktor a szekrénybe nyult s felöltött egy vadgalambszinü havlokot.
– Gizuskám, – mondotta a köpenyege alját veregetve, – adj pénzt.
Az asszonyka elkomolyodott.
– Amit künn hagytunk, abból már nincs, – mondotta aggodalmasan nézve az urára, – a takarékból hozni meg már késő.
– De Imre, – szólalt meg ércesen Bárányné. – Hát az ötezer forint már mind oda van?
– Nem türöm, hogy ilyen hangon beszélj velem, – felelte a doktor. – Ha a feleségemnek nincsenek megjegyzései, neked nem lehetnek.
– A feleséged akkor volna okos, ha nem adna egy fillért se, – vágott vissza hevesen az özvegy. – El fogod kártyázni a szanatóriumot.
Az orvos méltóságos nyugalmat erőltetett az arcára, de amúgyis szintelen arcát méginkább elhagyta a vér.
– Nekem a kártyán elvesztett pénz ugyanaz, ami a gazdának a vetőmag. Elvesz, – megtérül. Az orvosnak az ismeretség a fő. Pénzen is meg kell vennie.
Azzal nyájasan fordult a feleségéhez. A kezét a kezébe vette és megsimogatta:
– Mégis mennyi van a háznál?
– Négyszáznegyven korona.
– Adsz belőle?
Az asszony szótlanul nyult a kebelébe. Az ott levő zsebecskéből kivett egy kis kulcsot és felnyitotta a Wertheim-szekrényt.
– Vidd el mind, ha akarod.
A doktor kivette a négy százast és hanyagon zsebregyürte.
– Visszahozom, légy nyugodt, csak tudod, jó, ha az embernél van egy kis szerencseváró pénz is.
Azzal megcsókolta feleségét és elsietett.
A két asszony szótlanul hallgatta az eltávozó lépéseket, azután az özvegy kifakadt:
– Elsülyeszted az uradat! Te magad sülyeszted a sárba!
– Én! – szólt elhülve az asszony.
– Te. Ha én a te helyedben volnék, egy garast se adnék neki.
– Nincs jogom megtagadni tőle. A pénzt ő keresi, ő rendelkezik vele. Ha akarná, a kasszakulcsot is magánál tarthatná. Más háznál kiadja a férj a havi költséget az asszonynak.
– De ez a pénz, amit most adtál, nem az ő keresete.
– Ami az enyém, az az uramé is.
– Az a pénz a családé együttvéve. És te bünös vagy, ha ki nem szabadítod az uradat a kártyások körme közül!
A hegyes orru asszonyka szinte tüzet fujt. A másik nyugodt iparkodott lenni, de a szíve hevesen verrt már: türelme elszakadóban volt.
A folyóson ekkor az öregúr csoszogó lépései hallatszottak.
A doktorné kiment eléje.
– Mit hozott apám?
Egy nyaláb ujság volt az öregúr hóna alatt:
– Nesztek, – mondotta, – Esti Ujság meg Ábendblatt!
VIII.
Az első januáriusi kedden új pálmát vittek a doktor szalonjába. A butorok már ki voltak cserélve. A meggyszinek eltüntek, s a helyöket különféle zöld színek foglalták el. A fal sötétzöld burkolatot kapott. A képkeretek ugyanolyan szinüekké váltak. A diványok és székek pompás saláta-színt öltöttek. A villamos lámpásokra áttetsző zöld selyem került.
Mindez a Bárányné ötlete volt. Ő a férje életében mindig a festők közt mozgott. A férje ugyan mérnök volt, építő mérnök, de a festői pályához vonzódott, s mind halálig azt gondolta, hogy a szülei eltérítették az igazi hivatásától. Hát ha már nem festhetett, legalább festők között élt; buzgón érdekelte minden műterem és minden képtárlat. A barátai is többnyire festők voltak.
Egy téli vacsorán a festők vendéglőjében fantaziált egyszer valamelyik Rafael:
– Ha valaha megszedelőzködök, két szalont fogok berendezni a házamban. A téli szalonban minden piros lesz: mályvaszínü fal, karminnal festett képkeretek, krapplakkal fényezett kőrisfa butorok; rózsaszínű a lámpás is, a szőnyeg is, a fal is. A nyári szalonban meg minden fehér lesz, kékbe játszó fehér; a képek északsarki tájakat fognak ábrázolni; a csillárokat külön öntetem jégcsapok alakjára; a szőnyegeim is hófehérek lesznek, de még gyémántport is hintetek rájok. Csillogni fognak, mint a hó.
Báránynénak tetszett ez az ötlet, de később elvetette. Télre a zöld szín való, gondolta: zöld fal, zöld bútorzat, zöld ruha, zöld lámpások és lehetőleg sok növény.
Doktorék mindenben követték az ő izlését. A doktorné sárgába hajló világos zöld ruhát csináltatott magának. Bárányné meg fenyőzöldet. (Özvegynek sötétebb szín való.)
Hanem mikor a vendégnap előtt való estén megpróbálták a zöldernyős lámpásokat, oly beteg-színüvé vált az egész család, hogy valamennyien lehangolódtak.
Különösen a doktor volt kétségbeejtő. Amúgy is viasz-arca olyan halotti színt öltött, mintha a Rókus-kórház halottas kamrájából szökött volna oda be a szalonba.
A doktorné nyulánk és szelid alakja beillett volna másvilági léleknek. Bárányné meg olyan volt, mint ledi Mekbet lehetett a gyilkosság után való reggelen.
– No, – mondotta keserüen a doktor, – most már csak egy tál spenót kell az asztalra.
– Bolondság, merő bolondság! – dörmögött az öregúr.
– Mit ért a bácsi ehhez! – szólt sértődötten Bárányné. – A falusi szalonok… No köszönöm. Láttam egy falusi szalont: köpőláda volt a sarkában.
– Nálunk nincsenek szalonok, – felelte nyugodtan az öregúr. – Nálunk van társalgó szoba, az a szalon.
– Hiszen mindegy az, – mondotta békitőn a doktorné.
A család kedvetlenül vacsorázott. A bajon most már nem lehet segíteni. De mit beszélnek majd a városban holnapután?
A doktor különösen boszus volt. Szerette volna lehasogatni a zöld kárpitokat, és kidobni minden bútort.
Azonban Bárányné nem engedett az igazából:
– Nincs izléstek, – mondotta. – Csak ami megszokott, az nektek a szép. Meglássátok, hogy a vendégeitek másképp vélekednek!
A sajtnál tartottak. Az öregúr odaszólt a Jenő gyereknek:
– Jenőkém, hozd ide a pípámat.
Jenő nagyot pislantott az anyjára. Az anyja visszapillantott. Aztán a gyerek átment a másik szobába.
A család hallgatva evett tovább.
A gyerek kis idő mulva visszatért:
– Nem találom, bácsi.
– Ejnye, – mondotta az öregúr, – ugyan hol is tettem le? Keresd te is Józsi, – mondotta az inasnak.
A doktor az öreg elé tette a szivartárcáját.
– Gyújtson szivarra apám. Ezek kitűnő szivarok. Az angol konzultól kaptam, az meg a királyától. Egy skatulyával adott neki az angol király.
– A manót! – szólt elbámulva az öreg. – No akkor megkóstolom.
A szivar közönséges regalitász volt. De az öregúr fantáziáját megragadta, hogy az angol király szivarjából füstölhet.
Rágyújtott.
– Dehát én nem értem, mi itt a baj? – mondotta a társalgást ott folytatva, ahol negyedóra előtt elhagyták. – Ha zöld, hát zöld. Eleinte furcsa, de aztán megszokja az ember.
Eddig maga is boszankodott a zöld szinre, de vacsora után, amikor már az ember rágyújt, mindennel megbékül.
– Nem érti atyuskám, – magyarázta a doktorné. – A hölgyek, akik eljönnek, azonnal elkedvetlenednek, mihelyt látják, hogy a világítás elsápaszt minden arcot.
– Olyanná válik itt minden ember, – magyarázta a doktor is, – mint a zöld béka.
– Hászen azon könnyü segíteni, – mondotta az öreg. – Tegyetek piros ernyőt a lámpásokra.
– Pompás gondolat! – kiáltotta megörvendve Bárányné.
Szinte rohanva ment a ruhás szekrényéhez és fölhányta ott a különféle ruhákat. Végül egy régi piros szoknyáját rántotta elő, amelyben valamikor leánykorában álarcos bálban vigadott. Abból repesztett a lámpásokra ernyőt.
Megpróbálták. Hát a szoba zöldjét egyszerre meleg piros szín derengte be. A szalon becsülete meg volt mentve.
– Zseniális gondolat atyuskám! – szólt a doktorné az öreget megölelve.
– A bácsinak vannak ötletei! – mondotta Bárányné, – de hogyan eltitkolta eddig a szakértelmét!
Az öreg büszkén és megelégedéssel mosolygott.
Nagyokat szítt a szivarból, aztán letette.
– No, – mondotta a fejét csóválva, – ha ilyet szí az angol király, szeretném megkinálni a magam dohányából.
*
Másnap aztán az öregúr naphosszat a pipáját kereste. Kerestette a Jenő gyerekkel is, az inassal is, a szobaleánynyal is.
– Te Imre, – mondotta délben a vejének, – bizonyosan ellopták a pípámat.
– Ki lopta volna el, – felelte álmosan a doktor, – nem pipázik Budapesten senkise.
Az öregúr ismét ráfanyalodott az angol király szivarjaira.
Ezen a napon sűrűn szakadt a hó: nem mehetett ki, hát egész délután aludt, meg a hírlapokat olvasta. Mégis örült a napnak, hogy vendégek jönnek a házhoz. Már régen unatkozott. Sehogyse értette meg, hogy hogyan mulhatnak el hetek, hónapok, vendég nélkül.
Holmi asszonyfélék jártak ugyan a házhoz, de azokkal ő nem is állott szóba. Mit tudnak beszélni az asszonyok egyebet, mint ruháról meg színházról!
– Te, Gizám, – mondotta a leányának délben, – add elő az attilámat meg a csizmámat. Mégis ha vendégek fognak jönni, illő tán, hogy felöltözzek.
– Dehogy, atyuskám, – felelte a leánya elmosolyodva, – így illik magának redengotban. Oly jól áll ez a ruha, olyan méltóságos benne, mint valami öreg főispán.
És megcsókolta az apja arcát.
Öt óra tájban aztán szállinkózni kezdtek a vendégek. Földiék már akkor ott voltak. A tanár a maga szokott feketeségében, a szép asszony rózsaszínü színházi öltözékben. Nem mentek ugyan színházba, de elhatározták, hogy azt fogják mondani. (Az öreg Mayer persze nem volt velök.)
A szamovárt meggyujtották. Melléje egy asztalkára apró zsemlyét, sonkát, kaviárt, teasüteményt halmoztak fel. A szamovár vörös rézcsillogása is jól bele illett a zöld szalonba.
Három hölgy jött először: egy orvosnak a felesége és két felnőtt leánya.
– Micsoda pompás szalon! – kiáltozták őszinte elámulással.
Aztán két orvos érkezett, s nyomukban egy szinész. Azok nem bámulták a szalont, nem értettek hozzá.
A doktor bemutatta az apósát:
– Az apósom. Doktor Soproni egyetemi tanár; doktor Sánta, Csepeli szinész.
Az öregúr amúgy magyarosan megrázta a kezöket.
– Isten hozta kedves öcsémuraim! Hát maga szinész? Bizonyisten papnak néztem volna.
A szinész a Nemzeti Színház tagja volt. Fanyar mosolygással biztosította az öregurat, hogy nem pap.
Aztán egy hirlapíró jött, elegáns nyulánk fiatal ember; később egy öreg hölgy, akinek lornyet lógott a nyakában, s akit méltóságos asszonynak szólítottak a többiek.
– Ki ez? – kérdezte az öreg halkan a vejét.
– Bányavári Grószné, – felelte a veje. – Nehogy szidja előtte a zsidókat.
A hirlapíró szintén megdicsérte a szalont, s mingyárt a sonkás asztalhoz telepedett.
Az öreg hozzáment:
– Valahonnan ismerem magát öcsém, – mondotta tünődve, – de nem jut eszembe honnan.
– Lehet, – felelte a hirlapíró nagyot nyelve. – Én sok emberrel érintkezem.
– Hopp megvan! – mondta az öregúr nagy örömmel. – Hiszen maga az órásné lakója! Hogy van az asszony? Hát a vargával kiegyezett-e fiatal barátom!
A hirlapírónak a torkán akadt a falat.
– Csitt, – mondotta fuldokolva. – Kérem… kérem… talán másról is tudunk beszélgetni.
És boszusan nézett az öregúrra.
Az öreg látta már, hogy nem kellemes húrokat pendített meg. Gondolta szivarral kedveskedik a hatodik nagyhatalomnak, s körülnézett, hogy hol a szivaros láda?
A doktorné ekkor nyujtott át az egyik orvosnak egy teás csészét.
– Hát teával itatod az urakat is? – mondotta az öregúr elbámulva. Csak nem isznak ilyen löttyöt! Te Imre, hát mért nem hozatsz fel egy üveg bort?
– Jól beszél urambátyám, – mondotta a szinész földerülve.
A doktor is iparkodott jónak itélni a megjegyzést. Intett a szobaleánynak, hogy hozzon bort.
Az öreg méltóságos asszony ott ült az öregúr könyöke mellett. A lornyetjét a szemére emelte, s felszólt hozzá:
– Csurgai úr, beleszokott-e már a fővárosi életbe? Most beszéli a kedves leánya, hogy milyen nehezen vált meg a gazdaságától. Szép, igen szép. És tetszik önnek ez a városi élet?
– Tetszeni tetszenék, – felelte az öregúr a vállát vonogatva, – csak olyan nekem, mintha külföldön volnék. Ha kimegyek az utcára és a boltosok nevét olvasom… A minap a Szerecsen-utcán mentem végig.
Itt eszébe jutott a veje figyelmeztetése: egyet szippantott a szivarból és ezzel elleplezte egy gondolatát. De már benne volt a kerékvágásban, folytatta:
– Hát Magyarország ez? Hiszen az utcán is Ábendblattot árulnak. Magyar ember nem olvas Ábendblattot!
– Kérem, kérem, – szólt a méltóságos asszony, a lornyetet tagadón mozgatva, – azért ha valaki Ábendblattot olvas, vagy hogy német neve van, nem következik belőle, hogy német.
– Már engedelmet kérek, – felelte az öregúr a fejét csóválva, – akinek rác bugyogó a ruhája, rác az, akinek német a neve, német az. Mert ha még ötven krajcárt se ad egy magyar névért, akkor én még öt fillért se adok a magyarságáért.
Az öreg méltóságos asszony nem beszélgetett vele többet.
Hunyadi úr ezalatt bőven bezsákmányolt, aztán szivarra gyujtott és megnézte az óráját:
– A kultuszminiszternél is ma van zsúr, – mondotta. – Megigértem, hogy elnézek.
Az öregúr ismét megfogta:
– Az asszonyt csak nem hagyta ott tisztelt barátom? – kérdezte halkan, bizalmasan.
– De otthagytam, – felelte Hunyadi hidegen. – Semmi közöm véle. Ne is tessék nekem emlegetni.
– Ej-ej, – mondotta az öreg elgondolkozva, – mégis kellene azon a szegény asszonyon segíteni. Ki ápolja? Van-e pénze? Meglehet, hogy már nem is bír fennjárni.
Azonban a hirlapiró akihez beszélt, eltünt előle. Az öregúr bámúlva nézett körül, hogy hova lett? ekközben hozták a bort, s az öreg egyszerre elfelejtette az egész Hunyadi-kort.
A cseléd a vörös borból talált felhozni, s az kiválóképpen ízlett az öregnek. Kocintott az ivókkal, és csendes gyönyörüséggel szopogatta a magáét.
– Ehez most már csak a pípám hiányzik, – mondotta a szinésznek.
– A pípája? Hát pípázik? – kérdezte a szinész.
Mert oly elegánsan fel volt öltözködve az öreg, hogy nem lehetett a ruhájához hozzáképzelni a pípát.
– Pípáznék öcsém, – felelte az öreg, – de tegnap nagy rendezkedés volt itt, aztán a pípám elveszett.
– Vegyen másikat.
– Az ám, csakhogy az a másik nem olyan lesz. Az apámé volt. Olyat nem árulnak öcsém még Debrecenben se. De most már gyanakszom, hogy a diványos ember vitte el, aki a díványt hozta.
– Meglehet, – hagyta rá a szinész.
– Biztos öcsém, biztos! Annak az embernek olyan illavai pofája volt. De nini, a vőmnek a rendelő szobájában még nem néztem. Hátha véletlenül odatette be a cseléd, hogy el ne lopják?
Az öreg ezzel át is gyalogolt a rendelő szobába.
Míg a pípáját kereste, új vendégcsoport érkezett a szalonba. A hirlapíró a szomszédházba ment zsúrra egy bankárhoz, és azonnal elujságolta ottan a zöld szalont. A hölgyek között négy ismerőse is volt doktoréknak, azok azonnal fészkelődtek, és ott hagyták bankárékat.
A lépcsőn egy monoklis országgyülési képviselő csatlakozott hozzájok, meg egy prémes bundáju fiatal ügyvéd. Doktorék szalonja csakhamar megtelt azokkal az eleven csacsogó fővárosi alakokkal, akiknek a teapárás levegő az éltető elemük.
A nők között egy igazi grófné is volt. (A férje a demokrata klub tagja, tehát ő is le-leszáll a polgári világba.)
Mindezek a hölgyek élénken csevegve ülték körül a gázkandallót. A grófné szanzsén a szőnyegre telepedett, és formás cipőit a meleg felé nyujtotta:
– No ha ezt tudtam volna, – mondotta Báránynénak, – zöld ruhában jöttem volna el. A gondolatod Giza kiállítási aranyoklevelet érdemel.
– Nem az én ötletem, – felelte szerényen a doktorné.
És Báránynéra mutatott, aki olvadozott a dicsőségben.
A grófné jelenléte az előkelőség parfönjével árasztotta el a szalont. A férfiak letették a szivart, és a hölgyek közé elegyedtek.
A Park-klubról beszélgettek, amelynek a képviselő is tagja volt, az öreg bányavári Grószné is. A bált emlegették, hogy milyen pompás lesz.
A grófné mosolyogva mondta a doktornénak:
– Nem óhajtotok eljönni? Küldetek meghivót.
A rendelőszobából ekkor érkezett vissza az öreg.
– A pípám! – harsogta diadalmasan. – Megtaláltam! Megtaláltam!