ÉVA
I.
Száraz, hideg téli éjszaka borult a falura. A fagy uralkodott mindenfelé s a kis házak, mintha fázva bujtak volna össze közelebb egymáshoz. Úgy tetszett, mintha ez a vad tél a hegyek fenyveseiből áradt volna le a völgybe, mintha azok a mozdulatlan fekete ormok ontották volna a csípő, emésztő hidegséget.
Így tíz óra után már nagy volt a csönd. Csak az alvégről hangzott fel a messzi hólepleken át a kőzuzó pőrölyök dobogása. Ezek éjjel-nappal jártak. Sehol a házakban nem égett világosság, csak fenn, a nagy tárna körül szürődött ki még egynémely ablakból az erős villamos fény. Itt a részvénytársaság csinos házaiban villamosság dolgozott s az igazgató a Simplicissimust járatta. Egy lépéssel odább már olajmécses világlott a tót kunyhóban. Nyomoruság, butaság és állati munka szuszogott benne. S a hogy lassan ráborult az éjszaka a völgyre, egyre csöndesebb lett a falu, egyre kevesebb a fény. Tizenegykor már csak egyetlen házban volt világosság. Ez a kaszinó volt, a hová a bányahivatalnokok jártak.
Ez a fagy, ez a csikorgó, sötét hidegség jól illett a faluhoz. Az ember némely faluban még a legsötétebb és leghidegebb éjszakán is megérzi, hogy belül a házakban meleg van, élet lüktet, vannak remények és szomoruságok s az álmokon végigreszket az asszony gondolata. A melyik házban asszony alszik, azt meg lehet érezni. Azt hiszem, hogy egy nászéjszaka forrósága évekig sem hül ki a falakból; az ott marad, lappang, melegít, intim érzésekre hangolja az idegent. De van olyan ház, a mely hideg marad és érzéketlen. A hol nincs asszony, vagy ha van, semmi különöset nem talált a szerelemben: férjhez ment, főz, vasal, takarít szív nélkül, csupán az életfenntartásnak, a közegészségnek és a faj folytatásának szolgálatában áll.
Ilyenek voltak ennek a hosszú völgyön végig huzódó falunak a házai. Szegény tótok laktak bennük, a kiket elkoptatott, agyonnyűtt a földalatti munka. Az ilyen ember fölriadt hajnalban az álmából, mint valami nem gondolkodó barom, kitörülte szeméből az álmot, egy kicsit meg is mosakodott, magára czibálta a rongyait és egy darab kenyérrel a zsebében neki indult a bányának. Hajnalban vonultak végig a főutczán, szótlanul, övükbe akasztva a rongyos, foszladozó lánggal égő olajmécses, sápadtak voltak mind, soványak, nyomorultak.
Olyan rút asszonyok, mint az ő feleségeik talán sehol sincsenek. Ez a népség tulajdonképen a föld alatt lakott s csak időről-időre kuszott fel a föld szinére, hogy táplálkozzék, aludjék és szaporodjék, aztán vissza bujt a tárnákba, az aknákba, a nyirkos, sötét üregekbe, a hol otthonosan érezte magát. Még az arczuk szine is az olajmécs világításához alkalmazkodott. A napon fakó, szürkéssárga volt a bőrük, mintha savakban mosakodtak volna. A bányában majdnem egészséges volt az arczszinük. Ha fenn jártak, bántotta, nyomta őket a nagy láthatár, féltek a bólongató fenyvesektől, nem szerették a szelet, az esőt, a napot, félszegek, buták, esetlenek voltak. Lenn az aknában a mécses lobogó lángja megnövesztette az alakjukat; a vizes deszkákon macskaügyességgel csusztak le harmincz-negyven métert. Keskeny zugokon úgy kusztak át az agyagba kapaszkodva, mintha földből élő férgek lettek volna. Ez már a vérükben volt: bányászok voltak apáik, szépapáik, régi őseik, nagyon merészen lehetne itt visszanyulni a multba, mert a bánya kétezer éves volt. A rómaiak kezdték.
Ezek közé a lények közé, a kik csak vasárnap délután részegedtek meg egy kicsit a levegőtől, a naptól, sőt, hogy őszinték legyünk: a bortól is – egy kis kolónia csöppent. A felső ezüstbányát átvette egy részvénytársaság, a melynek az emberei a világ minden részéből valók voltak. Csupa fiatalember, a ki itt kezdi, de a lelke mélyén londoni és párisi ábrándokat táplál. Idősebb csak egy volt köztük, az igazgató, a kit Ritter v. Sterknek hivtak s a ki agglegény volt, porosz agglegény. Ő volt az elnöke ennek a kis köztársaságnak, deresfejű, szép, magas germán, a ki – mint mondani szokta – idejött, hogy megadja a «svungot» az üzemnek. Ha már egyszer menni fog a dolog, ő pakol és visszautazik Berlinbe. Ültessenek a helyébe valami kopott, vén frátert. Ritter von Sterk üzleti géniusz volt s jól értette a bányászatot. A részvénytársaság drágán fizette meg neki, hogy egy kicsit «átjátszotta» az üzletet. Azt mondják, hogy a hangrezgések átalakítják a hegedüfa atomszerkezetét. Ha művész játszik évekig egy hegedün, az jobb lesz, mintha kontár nyaggatta volna ugyanannyi ideig. Ezért azután konczert-csillagokkal játszatják át hegedüiket a nagy hangszergyárosok. Ilyen csillag volt ez a szép ritter, a kit egyébként az is kötött a mi földünkhöz, hogy egy bátyja révén voltak magyar rokonai is. Az új bányát egy kicsit megindította. Aztán majd elmegy, másutt csinálja meg valami nagy üzletnek a kezdetét.
A ritter körül csoportosult az egyéb személyzet. Vegyészek, a mineralógus, a könyvelő meg néhány mérnök. Ezek mind a felső végen laktak, a részvénybánya körül. Az alsó végen volt az állami bánya, maradi, ósdi szervezettel, piszkosan, szegényesen, negyven évi szolgálattal a nyugdíjképességhez, összesen egy bányatiszttel, a ki oly kevés fizetést kapott, hogy már rég átment volna a részvénybányához, ha nem sajnálta volna a nyugdíjképességet.
Husz esztendőt már szolgált s ez nagy szó. Aztán a felesége se akarta, ez a gyermektelen, száraz matróna. Ugy éltek ott, mint két karó: nem hajtott ki rajtuk semmiféle rügy, se virág, se levél. Szürkék, szárazak, merevek és hallgatagok voltak.
Ez is följárt – szegény – a kaszinóba. Az neki ujság volt. Eddig csak a doktor volt a kaszinó. Most már van igazi, billiárddal, néhány ujsággal, igazán nagyszerű és szinte világvárosias.
Éjfél felé járt az idő, a mikor hazament a kaszinóból kis lámpájával. Föltürte a bundája gallérját és sietett hazafelé. Volt még jó félórai gyalogútja hazáig. A sarokról visszanézett a gyönyörű kaszinóra, a melynek az utczára néző négy ablaka szépen világított. Valami kellemes izgalom fogta el erre a látványra. Mily nagy dolog ez a kaszinó! Husz évig semmi sem volt itt, most két év óta már kaszinó is van. Istenem, emberek vannak!
Ment hazafelé s mire fönn a dombon éjfélt ütött a toronyban, már a falu közepe felé járt, egy nagy tárna körül, a melynek bejáratából háromezer méternyi alagut titkos sötétsége áradt, a mely ott ásított komoran, ijesztően s a melyet mégis Lili-tárnának hivtak. Ez a név inkább egy rózsaszinű habos czukorsüteményre illett volna, de ki tehet róla, hogy egy bányaigazgató feleségét leánykorában Lilinek hivtak?
Mind távolabb kopogott a csizmája a csonttá fagyott földön s a kaszinóban még mindig égett a világ. Ebben az iszonyatos nagy komorságban ez az egy ház ontotta csak a meleg, fényes életet.
Ma különösen izgatott volt. Máskor már éjfélre ez is sötét s most ime, már az állami tiszt is hazament s mégsem oltják el a villamos lámpákat.
Benn egy asszonyról folyt a beszéd. Egy asszonyt vártak ebbe az asszonytalan faluba s ez érthető izgatottságot okozott. A sovány tót venyige-asszonyokon kivül csupán az állami tiszt felesége nevezhette magát asszonynak, ez is csak azért, mert az egyetlen volt. De ez elzárkózott, hetekig, sőt hónapokig nem látták. És erre az átkozott életre kényszerítette azt a lányt is, – ez is egyetlen volt a maga nemében – a ki nála lakott. Árva lány volt, azok közül a bizonyos árva lányok közül való, a kiknek apjuk tönkrement, aztán e földi világból is távozott s a kik így egy kevéske kiházasítási pénzzel egy nem éppen közeli rokonhoz kerülnek. Csendes, szomorú lány volt; a ki nem ismerte, bátran együgyünek mondhatta, mert ő nem nagyon igyekezett ennek az ellenkezőjét bebizonyítani.
Ez volt a «stand», a hogy a ritter mondani szokta. És most vártak, izgalommal vártak egy igazi asszonyt, a javából.
– Minden nap várom a sürgönyt – mondta az igazgató – de késik. De holnap-holnapután okvetetlenül itt lesz.
Találgatták, kevéske fantáziájukkal el szerették volna képzelni, hogy milyen lesz ez az asszony.
– Szép, sneidig nő – így jellemezte a ritter, a kinek távolról – éppen a magyar rokonok révén – rokona volt.
És elmondta, most már körülbelül nyolczadszor:
– Összeveszett a férjével, mert a gazember szinésznők után járt. Egyszer rajtakapta, megverte és otthagyta. Elváltak és most idejön.
– Télen, ilyen messze a fenyők közé…
– Bolondság. De ez már olyan asszony.
Ez még jobban tüzelte őket. Csak Richter a kis mérnök igyekezett hüvösnek látszani mindeme szenzácziókkal szemben. Ő az állami tiszt árva rokonának udvarolt s már kezdték is komolyan venni. De azért félfüllel odafigyelt s nem adta volna sokért, ha egyet-mást kérdezhetett volna is a rittertől, a ki csak úgy ontotta a fölvilágosításokat.
Mindenki ennek az asszonynak a gondolatával volt telve, sőt a legtöbbje elég rut gondolatot füzött a megérkezéséhez.
– Hogy hivják?
Szinte elnevették magukat, hogy ez a kérdés csak most az eszükbe.
A ritter mondta:
– Éva.
És agyról-agyra terjedt, mindenütt megfészkelt ez az affektált név, a mely félig-meddig programmnak hangzik.
– Éva – mondták és hozzátették: – szép név. Mint a hogy ez esetben mindenik névre rámondták volna, hogy szép.
Aztán felczihelődtek. Érezték, hogy ez az este nem olyan, mint a többi, hanem lázasabb és érdekesebb, mert ez a várakozás estéje. A két évi asszonytalanságnak ez a hirtelen megszakítása egész lelki világukat elfoglalta. S még hozzá nem is jelentéktelen polgári nőcskének igérkezett ez az Éva hanem valódi asszony, pesti, elvált, bizonyára szeczessziós is.
Kis rajban mentek ki a kaszinóból, belevették magukat bekecseikbe s nehány percz mulva már csak egy-egy elhaló lépés hangzott, mindenik hazament. Erre körüljárt a házban a kaszinói vendéglős és eloltogatta a lámpákat, úgy, hogy most már teljességgel aludt a falu.
És az egyik mérnök, ahogy hazatért a szobájába, egy pillanatra elképzelte, hogy az asszony már meg is látogatta. Miközben levetette a bekecsét és gyertyát gyujtott, majdnem érezte is az asszonyi test illatát, a melyre annál jobban emlékezünk, mennél régebben nem volt benne részünk. Egyet csettintett az ujjaival s a hogy az ágyra nézett, elmosolyodott. Igen közönséges fiu volt, tehát elbizakodott is. Neki is volt csalhatatlan asszonyhódító módszere. Kinek nincs?
Lefeküdt, befurta magát a dunnája alá és elfutta a gyertyát. De nem tudott egyhamar elaludni. Egy negyedóra mulva átfordult a másik oldalra s ugy érezte, mintha láza volna. Majd ugy rémlett előtte, mintha kocsirobogást hallott volna és kineszelt az éjszakába.
Semmi zaj. A falu aludt a hó alatt, aludtak a hivatalnokok, a bányászok és csak a nagyon finom fül hallhatta volna meg, hogy ez alatt az alvó falucska alatt a mély üregekben egy csomó ember kopácsol, vágja a követ, bontja a falat, fur, morzsol, féktelenkedik, mint egy izes almába szabadult féreg és rágja, pusztítja, életével eszi a kvarczot. Azt meg egyáltalán nem lehetett hallani, csak behunyt szemmel és nagyon lázasan, hogy valahol messze, mértföldekre innen jön a vonat, zihálva, sisteregve vágtat a hideg éjszakában, egyre közelebb jön a faluhoz és hozza Évát, a rejtelmes Évát, a ki miatt ime nem tudnak aludni a kis mérnökök, pedig még nem is látták.
Véghetetlen hómezőkön át, a messzi sikságokon jön a vonat és benne Éva. Jön, jön, talán virradatra itt is lesz a kocsi.
A kis mérnök a falnak fordult s miután már félálomban nagyot, szomorút sóhajtott, a párnába furta fejét és elaludt.
II.
Pattogott, dudorászott a tűz a nagy kályhában s a téli reggel napjának rézvörös sugara végigesett az iróasztalon. Az igazgató karosszékében ült s szívta az angol czigarettát. Kissé hátrahajtotta a fejét s ebben a reggeli frisseségben valósággal boldog volt. Derült és nyugodt volt a tiszta kis irodában minden. A nagy könyvekben kerek, becsületes, pozitiv számok feküdtek egymáson, a polczon nagy sorban álló ércztartalmu köveket nem is kellett válogatni, adta, szivesen adta a föld az ezüstöt, bizonyára nem kell neki. A czigarettafüst kellemesen vegyült azzal a csöpp, igen kevés szaggal, a mit a fütés okoz, de csak kora reggel. És már mindenen érzett az a kellemes izgatottság, a melyet a várva-várt vendég megérkezése okozott.
Künn lábujjhegyen jártak a laboránsok és az irnokok. Mily boldogság!
– Pszt! – mondták egymásnak – csönd, mert alszik a királynő!
– Csitt! Alszik az Éva…
Valóban, az emeleten, az iroda mellett berendezett szobában aludt is már Éva, a ki tudja isten hány órai utazás után hajnalban végre megérkezett, az állomásról a városba, onnan a faluba hajtatott. Szegényke, csak meleg tejet kért, azt megitta, mint valami kis macska, aztán hirtelen kikergette a szobájából a rittert meg az inast és levetkőzött, lefeküdt. Nagy érzés az, annyi rázatás után végre minden ritmus nélkül feküdni.
Az ablaka le volt függönyözve. Persze már napok óta mindenki ismerte ezt az ablakot, mindenki tudta, hogy Éva ezen át fog levegőt és világosságot kapni. És most elmentek előtte, összesugtak, vártak, izegtek-mozogtak.
Az irodában valamennyien kiöltözködve jelentek meg. Kivétel csupán a kis Richter volt, a ki – nem tudni mi okból – már haragudott is az asszonyra. Ő tüntetett. Ő juszt se vett fekete kabátot. Mellesleg forradalmár volt Richter, azok közül való, a kik még most is vérrel, vassal és tüzzel szeretnék reformálni a világot és szinte dühösek, ha valami követelésük verekedés nélkül valósul meg. Ő nem ünnepelt.
Az orosz vegyész, Toganov úr, fölvette fekete ruháját. Ő soha semmiben nem akart különbözni a többitől. Ki nem állhatta az akadékoskodó elemeket, utálta a kitünni akarókat, nem szerette a zseniket és a diplomátlan embereket.
Elsőnek a másik mérnök, Bajtzár úr jelentkezett az igazgatónál.
Kopogtatott.
– Szabad!
Csak épen a fejét dugta be:
– Megérkezett már a nagyságos asszony?
– Meg.
– Alszik?
– Alszik.
Már akkor többen gyültek köréje, leghátul az orosz. Csupán Richter úr maradt az asztalánál nyugodtan. Erre becsukta az ajtót és nagy fontoskodással jelentette ki, a mit ugyis tudott mindenki:
– Alszik!
Visszaültek a helyeikre és délelőtt kevés szó esett. Az igazat megvallva, lelkük legmélyén azt várták, hogy meg fogják őket hivni ebédre. De az igazgató még csak ki se jött hozzájuk. Benmaradt az irodájában, czigarettázott és örült az életnek. Néha fölkelt, kiment a folyosóra s fülét az ajtóra téve hallgatózott. Az asszony aludt, mélyen lélekzett s erre a ritter lábujjhegyen ment vissza az irodába, óvatosan tette be az ajtót s boldog volt. Ugy vigyázott erre a szép fiatal asszonyra, mintha a leánya lett volna.
Jól esett neki ez a szerep; vigasztalni, gondozni, mulattatni ezt a szerencsétlennek is nevezhető asszonyt, a ki még csak huszonhat éves és már se nem lány, se nem asszony, se nem özvegy, csak egy szép, finom nő, a kire minden szalonbetyár ráles, mihelyt megtudja, hogy elvált az urától. Ha nem szégyelte volna magát, be is nyitott volna hozzá, hogy megnézze: jól alszik-e, be van-e jól fütve a szobában, olyannyira nem látta Évában az asszonyt, csak a szegény, megvert, kikergetett gyereket.
Délben nagy lett a mozgás a ház körül. Az igazgató letette az ujságot és zsebredugva a kezét, az ablakhoz állt. Ugy nézte, hogy ontja a tárna fekete torka a hajnali turnus munkásait. A gépháznál is csöngettek, ez a künn dolgozó munkásoknak szólt. Benn a bányában végigbőgött az üregeken a tülök, künn sütött a nap, dél volt, édes, aranyos téli nap, csupa derű, csupa boldogság.
A kis téren már egész raj ember mozgott. Eloltogatták a mécseket és mentek hazafelé. Nehány ott maradt, várta a vonatot. Pár pillanat mulva az is megjött. Vigan, prüszkölve szaladt ki a tárnából a csöpp kis játékmozdony, füttyentett egyet a szabadban, mint valami piszkos, kormos kis csirkefogó s miután mind a csilléket kihuzta maga után, hopp, egyszerre megállott, olyan engedelmes volt. A csillékben a köveken emberek ültek, most már ezek is leugráltak s a többivel elczammogtak hazafelé. A gépháznál még mindig szólt a kis harang, a ritter szinte félt, hogy Évát fölébreszti. A gépész leugrott a mozdonyról, lekapcsolta s miután megint füttyentett egyet, bekanyarodott vele a pirostéglás gépházba.
Ekkor jöttek ki a hivatalnokok, még az utolsó perczben is reménykedve. De nem jött, nem hivta őket senki és elindultak a kaszinó felé, ebédelni. Egyik se mondta, de mindenik tudta, hogy jobb lett volna a szép ismeretlen asszonnyal ebédelni. Vértes úr, a szikár inzsellér beszélt az inassal, a ki látta az asszonyt. Azaz nem igen látta, mert nagyon be volt bugyolálva a feje egy nagy kendőbe. De a mit látott belőle, az nagyon tetszett neki. Az orra finom, teljesen szabályos volt. A szeme kék. Az inassal igen nyájasan bánt.
Tudomásul vették, mohón itták, bonczolgatták ezeket a részleteket. Hogy körülülték a hosszu fehér asztalt a kaszinóban, Bajtzár úr még kinézett egyszer az ablakon, hogy nem szalad-e az inas: «tessenek visszajönni ebédre.»
De nem jött. Most már egészen biztos volt, hogy itt ebédelnek.
És elhelyezkedtek. Az uj ruhákról úgy látszott, mintha vasárnap volna, sőt a vendéglős abban a reményben, hogy az uj nagysága ide is ellátogat – tiszta abroszt tétetett az asztalra. Véletlenül karfiol-leves is volt, – a mi csak vasárnap szokott lenni – úgy, hogy ez a közönséges csütörtöki nap teljesen vasárnapnak hatott. Mint a hogy mind a mi ünnepeink ilyen kis örömökből vannak összerakva.
III.
Egy óra körül hosszu, éles csöngetés vágott az igazgató házának csöndjébe. Az asszony szobájából szólt, a hová maga az igazgató vezette be néhány nappal ezelőtt a villamos csengőt. Erre aztán fölrohant alulról az asszony szobalánya, megmozdult az inas és a konyhában kapkodni kezdte a tüzről a fazekakat a szakácsné, a ki szintén Pestről jött, de a harmadik osztályon. Az igazgató is kiment az irodából és lekiáltott:
– Sietni! Terítve van már?
– Igenis, nagyságos ur.
Átment az ebédlővé átalakított szobába – eddig ő is a kaszinóban evett – és szemlét tartott. A kis asztalon két személyre terítettek, a mi az ilyen agglegény életében igen kedves momentum. Sötét vörösbor volt az asztalon, az igazgató megfogta, hogy nem nagyon hideg-e. Aztán szinte türelmetlenül járt föl-alá az asztal mellett. Az asszony sietve öltözött s egy modern mintáju pongyolát vett magára. Rendbehozta a haját, aztán kijött a rövid folyosóra. Bokáig felkapta ruhája hosszu alját s az ajtónál ácsorgó inastól kérdezte:
– Hol a nagyságos ur?
– Itt az ebédlőben – mondta boldogan a libériás tót és látszott rajta, mily nagy kitüntetésnek veszi, hogy ő nyithat ajtót a finom, szép nagyságának.
Éva átsietett, majdnem átröppent a küszöbig, ott félrehajtott fővel, kedvesen kopogtatott:
– Szabad?
S azzal besurrant, nem maradt künn más, mint a bámészkodó inas, meg a tulsó szoba küszöbén a szobalány, kezében a fésülködőköpennyel. Most vették csak észre, hogy mind a ketten az asszonyt nézték. És künn ezen a téglás folyosón szállott tovább a halkan csendülő kérdés:
– Szabad?
És ez oly különös volt ebben a házban, a hol ez volt az első asszonyi hang. És aztán az ajtón át kiérzett a szobából a nyitott asszonyi koffer illata, a finom szappanok és paszták frissesége, az az üde, friss szellő, a mely csak nagyon harmónikus nagyon szép asszonyok körül leng, a merre csak járnak. Asszonyi ruhák függöttek benn, a fogason s a küszöb mellett már egy pár pirinkó czipő állott, a melyet nem is volt érdemes lekefélni, annyira tiszta, majdnem érintetlen volt, mintha a gazdája nem is a földön járt volna vele.
A szobaleány visszament a szobába rendezkedni, az inas pedig leszaladt a konyhába, ételt hordani. A mikor a teát hozta fel a lépcsőn az asszonynak s a meleg illat megütötte az orrát, elmosolyodott, boldognak látszott, szegénynek talán sohse volt dolga ily finom nőkkel, ilyen jószagu itallal, ily fényes nikkelkannákkal.
Éva benn a nyakába ugrott a ritternek.
– Oly szép itt, Lipót – mondta neki – s talán e perczben sajnálta is, hogy a rittert nem hivják Luciennek vagy legalább Elemérnek. – Gyönyörű szép…
– Együnk, együnk – mondta a ritter – csücsülj le, fiam, már itt is a teád…
Ekkor jött az inas a teával.
Leült és boldogan babrált a kannákkal, a szürővel, a hosszunyaku rumos üveggel. Aztán kiszállott az illat, a hogy a csészébe öntötte a teát. Arczát a párába tartotta, összehuzta egy kicsit a szemét s a mikor az inas csöndesen kiment és betette maga után az ajtót, megszólalt, nagyon halkan, igen mélyről:
– Lipót, én olyan jól érzem itt magamat…
Lipót, a vad vegyész, nem tudott mit mondani neki. Itt élt egymaga két év óta s most egyszerre azt kivánja magától, hogy müvelt széptevő legyen és «szépelgési mondatokat» mondjon, a hogy a tizkrajczáros könyvecskékben olvasható. Dicsérte előbb a teát, aztán kijelentette, hogy hideg van. Végül megtalálta azt a terrénumot, a hol sokat lehet beszélnie s a szobáról kérdezősködött:
– Meg vagy elégedve a szobáddal?
– Meg. Jó kis fészek.
– Ha nem tetszik, van még három…
– Dehogy nem tetszik!
– Csak mondom. És ha az irodámat akarod, onnan is kimegyek…
– De kérlek!
– Nekem isten bizony mindegy!
Ezen vitáztak még egy ideig és a fehérarczú asszonynak nagyon jól esett, hogy ez a szélesvállu germán oly találékony gyöngédséggel gondoskodik róla.
Ebéd után czigarettára gyujtottak mind a ketten. A germán csak most kezdte nézni Évát. Nem volt magas teremtés, inkább csak nyulánk, nagyon arányos. A haja sötétbarna volt s az inas tévedett, mert a szeme nem kék, hanem fekete. Az ajka finom, de azért nem keskeny, most egy kicsit halvány, mint a nagyon régi korall. Finom, törékeny jószág volt, nagyon is rá volt irva, hogy asszony. Ebben semmi se volt a férfiból vagy a gyerekből, ez asszony volt.
Leült az ablak mellé és egy kicsit elkomolyodott.
– Lipót – mondta – ülj ide, szembe. Neked még kell valamit mondanom, mielőtt teljesen megbarátkozunk.
A ritter nagyon jól tudta, hogy most mi következik. Az asszony azt hiszi, hogy ő még nem tudja a válás történetét, hitelesen, a hogy csak a rokonoknak – a közelieknek – szabad tudni. Ő ezt kitalálta a maga becsületes eszével. És igazán, a lelke legtitkosabb rejtekén se fedezett föl semmi haragot, vagy pláne megvetést Éva iránt.
– Ülj ide – ismételte Éva – én nagyon röviden fogok elmondani mindent.
A ritter leült, de nagyon kényelmetlenül érezte magát. Azt is érezte, hogy az asszonynak igen nehezére esik a vallomás. Hát kibökte úgy a maga medvemódja szerint:
– Nem muszáj!
Az ideges asszony hirtelen előrehajolt:
– Talán tudod már…
Lipót malmot csinált a kezéből s miközben az ujja forgását borzasztó nagy figyelemmel nézte, halkan, majdnem szégyenlősen felelt:
– Nem tudom, de kitaláltam.
– Kitaláltad? Hogyan?
– Csak úgy. Én tudom, hogy nemcsak ő a hibás. De becsületszavamra mondom, hogy senki se mondta, senki se irta ezt nekem. Valahogy azt ne hidd, hogy hire járt a dolognak. Én csak kitaláltam…
Éva hallgatott. Aztán igen csöndesen szólt:
– Én is hibás voltam. És most már hiába titkoljuk, hiába hazudunk, lassanként megtudja az egész világ. Már kezdtek bojkottálni. Egy asszony már le is tagadtatta magát.
A ritternek tetszett, hogy Éva hozzá menekült. Nem sajnálta a férjét, a kinek a megcsalásához száz mentséget is talált. Először is részeges volt és elhanyagolta a gazdaságát. Éva szegény volt s most ő is megsinlette az ura bűneit. Nem haragudott az asszonyra, igazán nem, hiába kereste magában azt a kis lázadást, a mely minden vétekkel szemben felforr a mi szivünkben.
Nem beszéltek többet, mert már értették egymást. De sokáig ültek még ott és Lipót egyre malmozott. Az asszony kinézett az ablakon, el, a fenyvesek felé. Aztán megszólalt:
– Lipót, nekem kell egy kis friss levegő. Ha most felöltözöm, elkisérsz egy kis sétára?
Lipót felállt, félrehajtotta a fejét és mosolygott. A két kezét eltartotta a testétől, kissé meg is hajolt, mintha mondta volna:
– Micsoda kérdés, kedves királykisasszony?
IV.
Lassan mentek le, a falu alsó vége felé. Az asszonynak új volt minden. Az apró házakon szinte nevetett, a nagyon csöpp falusi ablakokat pedig egyszerűen nem értette. A fenyők imponáltak neki a hegyoldalban, a mint zöldesfekete koronájukon megadással viselték a havat.
Hogy lejebb értek, mindent megmagyaráztatott magának: az úton keresztülfutó sineket, a nagy légszivattyut, a zuzókat.
A munkások, a hogy szembejöttek velük, mélyen megemelték a sapkájukat. Erre az irtózatos mély, szinte rabszolgai köszöntésre maga az igazgató is elég ok lett volna. Hát még ha egy ilyen szép hölgy megy vele, egy idegen, a ki úgy megnézi a bányászok arczát, a ki – legalább eleinte – viszonozza is a köszöntést. S a hogy a szembejövő emberek köszöntek nekik, vitték felfelé a híröket a faluba. «Itt van egy asszony Pestről» – járt szájról-szájra. «Pestről» – ez nagy dolog volt. Nekik Pest nem is város volt, hanem valami borzalmasan szép tündérvilág. A füszeresnek például, a ki nem volt zsidó, már sokszor lett volna pénze és alkalma, hogy megnézze Pestet. De nem merte. Tudja isten, miért nem. Csak tovább álmodtak otthon emeletekről, villamos vasutról és tömegesen sok emberről, annyiról, hogy ha az ember valamennyi kabátosnak köszönni akarna, akár otthon hagyhatná a kalapját. És most közibük jött, itt van egy asszony, a ki pesti, a ki egy darab Pestből, odavaló a ruhája, a czipője, talán ott is született.
Mentek lefelé s az asszony a karjába kapaszkodott a ritternek. Fáradt volt, csak most érezte. És a ritter büszkén vezette végig az úton, szerette volna, hogy szembejőjjön a doktor vagy az állami tiszt, de egyre csak munkások jöttek, mindnek egyforma arcza volt, mind oly mélyen, oly tisztelettel köszönt, majd hogy keresztet nem vetett. Az asszony már kezdte nem viszonozni a köszöntésüket.
Egészen lenn aztán lassabban kezdett menni a ritter:
– Itten – mondta – már vége van a világnak. Menjünk visszafelé.
Az asszony már meg is akart fordulni, a mikor előrenézve egy kis ház mellett meglátta a bányatiszt feleségét.
– Egy asszony – mondta.
A ritter szinte vigasztalólag hagyta rá:
– Oh, vén száraz néni.
– Nézzük meg…
És mentek tovább, most már szembe jött velük az állami tiszt felesége, s a ház mellől előkerült maga a tiszt is, Jolán kisasszonynyal. Az öt ember egymás felé ment, egymást kereste és szinte sietett, hogy ez a jövevény minél hamarább olvadjon be a társaságba. Már együtt is álltak. Az állami tiszt mosolygott, mint a mikor várja az ember, hogy bemutassák neki azt, a kiről már annyit hallott. És a ritter is mosolygott, sőt Éva is. Még a karó – a bányatisztné – is valami savanyú, czukros-eczet ízű mosolygást erőltetett, a mikor a ritter kissé zavartan szólt:
– Engedd meg, hogy bemutassam… Csenke Pál bányatiszt urat…
Csenke Pál bányatiszt úr kezet akart csókolni és levette kalapját. Mindez fájt a feleségének, de mindez nem akadályozta meg abban, hogy amúgy vidékies módra be ne mutatkozzék ő is:
– Csenke Pálné vagyok.
Éva igen nagy grácziával esett túl ezeken a formaságokon. A bányatisztnével mindjárt beszédbe is akart elegyedni, a mikor észrevette a leányt. A többiek is csak most vették észre. Általában a vérszegény Jolánt mindig utolsónak és mindig csak véletlenül vették észre. Ő úgy elolvadt a társaságban, mint azok az állatok, a melyek lakóhelyük színéhez alkalmazkodnak, mint valami kis tengeri pók, a mely olyan, mint egy darab kő, ha a sziklára veszi magát. Ő olyan színű volt, mint a környezete. Szürke, sáppadt, hallgatag, jelentéktelen. Most ő is bemutatkozott:
– Tóth Jolán a nevem.
Ezen már nevetett volna a nagyváros divatján felnőtt Éva, de a lány oly furcsán nézett rá, hogy nem tudott nevetni. Fölhasználta az alkalmat, s a míg kezet fogtak, jól megnézte a pesti asszonyt. És ez úgy érezte, hogy ismerősök.
Együtt sétáltak visszafelé, elől Éva a tiszttel, mögöttük a többi. A tiszt szamárságokat beszélt és Éva a vérszegény tengeri pókra gondolt. Oly furcsán nézett rá a leány, mintha kegyelmet kérne tőle. Így nézhetnek a bárányok a mészárosra. Nagyon furcsán, félelemmel, szinte kérőleg nézett.
A mikor elváltak a tisztéktől s fölfelé mentek, az igazgató házában, az asszony még mindig erre a nézésre gondolt. És nem is gondolta meg a dolgot, hanem csak úgy könnyedén, mintha unalmában kérdené, szólt:
– Van ennek a lánynak itt valakije?
A ritter is csak félvállról válaszolt:
– Valami mérnök.
– Szerelem?
– Olyasforma. De inkább szükség…
V.
Otthon, a bányatiszték tiszta kis lakásában izgatottan tért aludni Jolán kisasszony. Évek óta, a mióta csak itt lakott, még nem volt komolyan izgatott. Életének legnagyobb, talán egyetlen eseménye, a Richterrel való tisztességes viszony oly lassan, szinte természetesen avatkozott bele az életébe, hogy nem volt egy izgató zökkenése sem az egésznek. Szegény Jolánnak az élete különben sem volt zökkenésekre és izgalmakra berendezve. Vannak, a kiknek az életük arrogáns lázadás a természet akarata ellen. Gyerekek, a kik fiatalkorukban halálos bajokból menekedtek meg, a kiket az orvosok eldisputáltak a haláltól, kiverekedtek a sírból, visszaerőszakoltak az életbe. Az ilyeneknek mintha nem volna joguk élni. Ilyen volt ez a jelentéktelen kisasszony is. És most izgatott volt.
Lefeküdt az ágyába és imádkozni kezdett, inkább megszokásból és hagyományból, mint meggyőződésből mondta: «A nap lement, az éj beállt…»
Fájt neki az asszony. A szép ruhája, a hangja, az arcza, a modora. Minek jött ez ide, éppen most, az eljegyzés előtt, a mikor még semmi pozitivum nem történt?
Richter eleinte unalomból járt hozzájuk, aztán nagyon megbarátkozott vele. Ő megszerette és az ő szerelme nem különbözött nagyon sokban az igen szívós barátságtól és a nagyon meleg szeretettől. Egy délután, hogy egyedül maradtak, Richter megcsókolta a kezét és aztán nagyon sokáig hallgattak. Ez volt az igazi eljegyzésük. Ez után már egymás rokonainak érezték magukat. A tisztnek is tetszett a dolog – és aztán szabadulni is akart a vérszegény kisasszonytól.
A fal felé fordult, a hol hidegebb volt a párna. Ebből – hogy a hideget kereste – arra következtetett, hogy láza van. Tovább gondolkodott s úgy találta, hogy ezt a lázt az asszony hozta. Az asszony nagyon szép volt.
Richter az eljegyző délutántól fogva mindennapos lett az alvégen. A kolónia helyeselte a partit, becsületes, tisztességes, zajtalanul fejlődő viszony volt, s hozzá szakbeli, a mit igen fontosnak tartottak. Helyeslő semlegességgel nézték az egészet. Sőt tetszett nekik Richter, a kis dühös szoczialista, a ki oly szelid és figyelmes tudott lenni Jolán kisasszonynyal. Később beleavatkoztak a dologba, de annak csak teknikai részébe; az eljegyzés módozatait beszélték meg, követelték, hogy a kaszinóban legyen, mert az állami lakásban nincs hely. Jó fiúk voltak és nagyon szerették egymást. Richtert, a kis dühöst mosolyogva dédelgették. Tetszett nekik.
Éjfél felé érezni kezdte a lány, hogy most el fog aludni, félálomban van. S éppen akkor támadt az az ideája, hogy Éva asszony most őreá gondol. Furcsának találta, hogy ő, a ki hozzá van szokva, hogy soha senki nem törődik vele, most ilyen biztosan érzi azt, hogy egy emberi agy az ő képével van elfoglalva. Erre el is aludt, valami igen kis nyugtalan érzéssel.
Az asszony a haját tüzte föl, mielőtt lefeküdt volna. Az járt a fejében, hogy kis teaestélyt fog rendezni, a melyre meghívja az összes urakat, így ismerkedik meg velük. A bányatisztéket is meg kell hívni – gondolta – s ekkor a lányra is gondolt. A hogy a tükör előtt ült és marokra fogta szép barna haját, egy pillanatra átjárta a lelkét az a gondolat, hogy mi lenne, ha itt a hegyek közt, messzi a világtól, valaki beleszeretne. Egy kis regény a fenyőrengetegek kellő közepében. Regény, talán dráma. A leányra gondolt. Mérföldeken át megérzik az asszonyok, ha valami közük van egymáshoz. Talán olvasmányai tették, talán gondolkodásának a bizarr iránt való szeretete, de a lány jövendőbelijére gondolt. Aztán nem is foglalkozott már sokáig ezzel a gondolattal, hanem nyugodtan lefeküdt és elaludt.
Az urak körülbelül akkor mentek haza a kaszinóból s látták ablakában a világosságot. Bajtzár úr azt mondta, hogy most ez az ablak a világ közepe. Toganov, a muszka kijelentette, hogy ő ugyan semmire sem reflektál, de az igazgatótól nem szép, hogy az asszony miatt egyszerűen a faképnél hagyta őket és hogy semmi bemutatás nem volt – a mi alatt kétségkívül az ebédet értette. Az asszonyról már annyit beszéltek, hogy ezek a kijelentések nyomtalanul vesztek el az éjszakában s az urak egyébről beszélve mentek haza.
Most is aludt már a falu, mint tegnap ilyenkor és csak egy házban volt még világosság. De nem a kaszinóban, hanem az igazgatóéban. Az asszony ablaka világolt szelid fénynyel, egy érdekes titok, kedves meglepetés a rideg éjszakában, egy ablak, a mely mögött érzett az asszonyi gond, sőt erre a sok – eddig magányos – férfira nézve talán kissé a nőstény is. Várakozás, kellemes megoldás reménye rejlett a titokban, a míg csak ki nem lobbant a fény, s el nem sötétült az ablak. Ezzel a kilobbanással a gyorsan a dunna alá buvó asszonyi test képzete járt, egy kis didergés, majd a macskaszerű hozzásimulás az ágy kellemes gödreihez, a párna duzzadóbb feléhez, szóval lefeküdt egy szép, titokzatos, kalandos és főleg elvált asszony a faluban. És a falu oly kicsiny volt – vagy talán a mi szíveink vannak oly közel egymáshoz – hogy mindenki azt hitte: egy födél alatt alszik az asszonynyal.
VI.
Lenn, a földszinti irodában egyre nőtt a kiváncsiság, erősebb lett a várakozás. Beszélni nem nagyon beszéltek a dologról, de például minden ajtónyíláskor valamennyien felkapták a fejüket. Az igazgatótól nem kérdezősködtek, az pedig a maga jószántából nem mondott semmit.
Ez az állapot néhány napig tartott így. Évát már ismerték, mert minden délután kisétált az igazgatóval. Persze szépen köszöntek neki s ő fogadta is grácziával, igen kegyesen. És most már gondolták, hogy valami nagyobb stílű bemutatkozás lesz a ritternéli különben már megismertette volna őket az asszonynyal.
A harmadik vagy negyedik nap délelőttjén Richter, a ki épp az igazgatótól jött, megállott az iroda közepén.
– Meg vagyunk híva – mondta olyan arczczal, a minővel egy szoczialista pártvezér adná hírül, hogy egy főherczeg eljön a gyűlésükre.
Bajtzár találta el a legközelebbi kérdést:
– Hová?
– A nagyságához – szólt gúnyosan a kis Richter, szinte bosszankodva, hogy ő a hírnök. – Most mondta a ritter, hogy még ma meg fog hívni valamennyiünket…
Erre aztán nem feleltek. Bajtzár megpödörte a bajuszát, aztán tovább rajzolt. Toganov a levegőbe nézett. Teljesen egykedvű csak Wurm maradt, az egyetlen zsidó, a könyvelő. Ő a magas asztal mellett állt s iszonyú nagy könyvekbe írt számokat és betűket.
Még a déli csöngetés előtt lejött az igazgató és meghívta őket. Azt mondta, hogy ő nagysága eddig gyöngélkedett, de most már jól van s vacsora után szívesen látja az urakat teára. Az urak szépen megköszönték s csodálatosképen délben az asztalnál nem beszéltek erről semmit. Este a vacsoránál feketében jelentek meg s együtt indultak kissé izgatottan, a vacsorát kissé elnagyolva, szivar nélkül, az igazgatósági ház felé.
A lépcsőn fölmenet furcsállották a fehérkeztyüs, libériás inast. Ilyen eddig nem volt itt. Belülről már zongoraszó hallatszott és beszélgetés. A bányatiszték már ott voltak. Mialatt az urak künn vetkőztek, elhallgatott a zongora. Bajtzárt lökdösték előre, most mindenki egyszerre szerény és félszeg lett. Bajtzár kopogtatott s erre bevonultak a szobába. Hogy semmi fennakadás ne legyen, az asszony elibük sietett s mosolyogva, mintha most venne először tudomást arról, hogy ők is a világon vannak, kezet szorított velük. A ritter elégedetten állott az asszony mellett és a neveiket mondta:
– Bajtzár úr…
Az illető mindig megmondta a nevét:
– Bajtzár.
– Wurm úr…
– Wurm.
Kezet fogtak, félreálltak. Utolsónak maradt Richter.
– És Richter úr – mondta az igazgató.
– Nevem Richter.
– Örvendek – mosolygott Éva s hogy a mérnök a bányatiszt felé ment, odasúgta az igazgatónak:
– Ez a vőlegény?
– Ez.
A bányatiszt Ferencz József-kabátban ült egy igen mély fotelban s rosszul érezte magát ebben a pózban. Szinte örült, a mikor a fiatalemberek egy része eléje állott bányászati ügyekről beszélni. Az asszony mellett csak Bajtzár és Vértes maradt, a ritter az állami tiszt feleségével beszélgetett. Jolán a zongoránál ült és Richterrel suttogott.
Éva olyan ruhában volt, a mit angol ruhának neveznek, azaz, mintha le lett volna öntve szövettel. Semmi fölösleges, alul a földig ér, felül az állig, a karon majdnem az ujjakig. De azért áruló s izgató ruhaforma, derékon felül majdnem nem egyéb, mint halványlila meztelenség. A haját leeresztette kétoldalt a fülére, stilizált, igen érthető formája lett így az arczának.
A teát ő maga osztotta ki s aztán leült oda, a hol a legtöbben voltak. Az urak szürcsöltek, még kértek czukrot, azaz megkérdezték, hogy hol a czukortartó. Finom czigarettafüst lett a szobában, egyöntetű, ugyanabból a dobozból való egyiptomi szivarkákból szállott szét. Az elegáns Bajtzár pompásan csevegett s ennek láthatólag örült. Mint a ki régen nem bicziklizett, aztán egyszer hozzájut és konstatálja: «nini, még tudok!» A bányatiszt körül is hangosabban folyt a szakbeszélgetés, az emberek nekibátorodtak. Majd az asszony odakiáltott:
– Hagyják már azt a csúf bányászatot.
Erre a két szerény, Wurm és Vértes mosolygott, a faképnél hagyta Csenke bácsit s kezében a csészével Bajtzár mögé állt. A szokásos hazudozás is megindult, így:
– Látjátok – ezt Bajtzár mondta – most megkaptátok a magatokét!
Az asszonyhoz fordult:
– Ezek az urak folyton kövekről beszélnek.
Az asszony nevetett s a két szakférfiút maga mellé ültette. Ezek a pamlagon egészen otthonosan érezték magukat, csak éppen Wurmban maradt egy kis irodaízű félszegség, passzive ő résztvett mindenben; megmosolyogta a viczczeket, ha mindenki azt mondta: «ohó!» – ő is mondta, talán ha mindenki ölt volna, ő se maradt volna külön. De aktive nem csinált semmit. Egymagában ő csak könyvelő tudott lenni.
– Maguk se vonuljanak úgy el!
Ez Jolán kisasszonynak szólt és Richternek. A haszontalan Richter erre nem mosolygott. Helyette is mondta a lány:
– Itt vagyunk!
És ők is odamentek.
Most már mind együtt voltak Éva körül, beszéltek, pompásan érezték magukat. Csenke bácsi anekdotákat mondott abból az időből, a mikor ő még a selmeczi akadémián járt, Éva nevetett rajtuk. Egy kicsit ki is pirult – tán a melegtől, vagy annyi férfi miatt, szóval élénk volt, kedves, ragyogott a szeme.
Éjfél felé egy kis kártyapartit rendeztek az irodában, a mely ebbe a szobába nyilt. Az igazgató és Csenke bácsi forszirozta a kártyát s Wurm úr volt szíves harmadiknak odaülni.
Éva a zongorához ült. Nem is annyira zongora volt ez, mint inkább pianino. Az igazgató szokott néha játszani rajta. Az urak kötelességüknek tartották iszonyú nagy várakozással körülállani az ébenfahangszert.
Az asszony egy pár akkordot vett és ekkor eszébe jutott valami. Tetszett neki ez a sok fajankó. Ezeknek valami igen szentimentálisat kell játszani – gondolta. Kiváncsi volt, hogy miképpen reagálnak. Erre a czélra Massenet-t találta a legalkalmasabbnak. És egy kicsit az ő szivének is jól esett ez a lágy, szomorú muzsika, Werther, tele bánatos szerelemmel, s azzal a minden melódiából kireszkető sóhajjal, hogy valaki máshoz ment férjhez, nem ahhoz, a kit szeretett.
És elkezdte. Igen nagy csönd lett. Az akkordok halkan zengtek a szobában, a dallam visszavitt a multba, kereste a szivekben a rejtett sóhajtásokat. Tele lett szomorú zenével a szoba és mindenki hallgatott, még a kártya is megakadt az irodában. Mindenki ezé a muzsikáé volt, csak az asszony látszott parancsolni a dallamoknak. A szemét félig lehunyta s nagyon szép volt. Általában igen régi költészet lett urrá a szobákban, olyan, minőn mi már túl vagyunk itt a városban. Az ilyen csak a vidéken, a csöndes elmélkedések és a nagy, hosszú szerelmek, igen mély titkok országában él sokáig. Ott ez illik a lelkekhez. Például most ezek az urak agyonvertek volna egy modern zenészt, a kinek nem tetszett Werther.
– Nagyon szép, – mondták, hogy vége lett s Éva megérezte, hogy ma este már nem szabad többet játszania. Ezek az emberek aludjanak el ezzel a muzsikával. Ott is hagyta a zongorát. Richter azonban elkiáltotta magát:
– Halljuk Vértest!
Vértes leült, de elébb kijelentette, hogy sohse tanult, már régen nem játszott stb. Ez hozzá tartozik. Polkákat és keringőket játszott. Erre aztán benn elkezdték csapkodni a kártyákat, egy kicsit meglazult a társaság, nagyobb lett az élénkség és a füst. Vértes pattogtatta a ritmust és talán ez okozta, hogy a mindig előkelő és gavallér Bajtzár odaállt Éva elé:
– De nincs hely – mondta Éva, mire a többi urak nekiestek a székeknek, az asztaloknak s abban a reményben, hogy ők is tánczolni fognak, egy percz alatt félretoltak mindent. Bajtzár pedig előkelő pesties módra kezdett keringőzni, nem ugrálva, hanem lépkedve, valami furcsa, szinte nevetséges kis vállgörbítéssel. Toganov Jolán kisasszonyt kérte fel, Richter pedig Csenke nénivel tánczolt. Valóságos kis bál lett, Vértes egyre jobban verte a zongorát, benn szinte ordítottak a kártyázók és Évának már égett az arcza.
Aztán váltakoztak a párok, a dolog pompás kis mulatságnak igérkezett. Most már Richter is járta Évával. De az asszony csak egy tourt tánczolt vele. Akkor halkan mondta neki:
– Elég. Magának nem szabad többet.
Valóban Jolán kisasszony már figyelte is őket. Éva lihegve ült egy széken s visszautasította Bajtzárt. Nem tánczol. Pihen. Legyezték s gyönyörködtek a hamvas, piros arczban, a most már mély és igérő tűzzel ragyogó szemben, sőt kis lakkczipőjét is nézték. Mindenkinek tetszett. Érezték, hogy ez lesz a királyné. Máris vizet hozott az egyik, a másik legyezőt és Vértes még mindig verte, verte a zongorát, pedig már akkora volt a forróság, mint valami kemenczében.
Künn, lenn az úton éjfélkor az éjjeli turnus emberei érkeztek sorra a bánya felé. Ezek éjfélkor mennek be és reggeli hatig dolgoznak. Ott lenn mindegy, éjjel van-e, vagy nappal. Sárga lánggal égő mécseikkel ott kószáltak, kóboroltak a bejárat körül, várva az imádságot. Bámulva nézték a négy világos emeleti ablakot, a melyet megizzasztott belülről a sok forró lehellet. Valami lázas élénkség, forróság áradt most a házból, kihallatszott a zongora, mint ennek a meleg, izgatott életnek a lüktetése és lenn álmos, didergő szegény emberek néztek föl rá, mint valami kisebbszerű pokolra, a mely izzik, lángol, tombol az ablakok mögött. Végre együtt voltak mind s a mécsek egy csomóba gyültek a bejáratnál. Az imádság is úgy morajlott el köztük, polkaritmus mellett, a melybe akkor már kurjantások vegyültek, mivel már a kártyások is tánczoltak a sok konyakozás után és Csenke bácsi olyan vidám volt, mint egy vakácziós bányásznövendék.
Aztán bementek a tárnába, lassan beszítta a fekete nyílás a hegy alá a kis világosságokat. Az utolsó is eltünt és kívül megint csönd lett. Az esti munkások ma a Lili-tárna felől jöttek ki. És magányosan maradt a négy izzó ablak, most már egyedül tüzelt az éjszakába, a nyugodt, mélyen alvó faluban, a rengeteg fenyők alatt, mint valami mérges, piros pattanás egy nyugodt testen, a mely egyedül forró s a melynek megvan a maga külön kis láza.
Senkise hitte volna, hogy a teaestély ilyen szépen fog sikerülni. Igen sok konyak és svéd likör fogyott s a nagy kaput reggel hét órakor, derengéskor nyitották ki. Jolán kisasszony jött ki elsőnek, óriási kendőkbe burkolva, sietve, utána Richter és Csenkéék. Majd fölgyürt gallérral, lármásan az urak.
– Menni kéne még valahová, – mondta Bajtzár és erre jóizűen, szívből nevettek. Emlékeztek erre a mondásra városi mulatságokból.
– Menjünk reggelizni a kaszinóba!
Ez tetszett. Mind a kaszinó felé indultak. De a bányatiszték akkor már messzi jártak és Jolán kisasszony Richter karjába kapaszkodott. Egy kicsit szomorúan, félve szorította magához a fiú karját, szinte konstatálta, hogy mellette van, hazakiséri, szóval, hogy még az övé.
De a lelke már tele volt reszketéssel, izgalmakat sejtett a jövőben. Csenke bácsi széles kedvében volt. Nótázott és tűrte felesége rendreutasításait. Istenem, de régen volt már egy kicsit berugva! Richter vigyázva fogta karja alá a leány gyönge kis karját. Kissé a fülében zúgott még Werther. És egy illat járt az orrában, valami gaz, meleg heliotrop, a melyre minél inkább akart emlékezni, annál jobban furakodott be a szaglásába. Ez új illat volt, az asszonyé, a mit kénytelen volt magával vinni.
Az egymáshoz dűlő kis házak tetején rózsaszínbe játszott a szűz hó. A nap már szétlehelte első világosságait, s az ég egyre áttetszőbb lett. Friss téli reggel levegője járta az arczukat, a füstöt, forró lélekzetet kikergette a tüdejükből, Jolánka köhögött is egy kicsit.
– Jól burkolózzál be, fiam – mondta Csenke néni, – Richter úr, vigyázzon, még meghül ez a leány.
Megálltak s Richter a leány mellén szorosabbra göngyölte a kendőt. Átfogta a derekán a kendő két végét s a leány mögött álló néni kezébe adta megkötés végett. S mialatt a néni kötötte, rángatta, az így beczézett, a szoros kötéstől szinte megtántorodó Jolán kisasszony csöndes mosolylyal szólt:
– Richter úr, milyen parfümös maga…
– Igen – mondta Richter – ez a pesti hölgy nagyon jószagú. Kétszer tánczoltam vele és már tele vagyok a szagával…
Erre szótlanul, sietve mentek tovább, nem is fogadva a sovány, aszott tót leányok köszöntését, a kik dideregve álltak a beszalmázott kút körül, míg az egyik húzta a vizet és csodálkozva mondták:
– Dobre rano… jó reggelt.
VII.
Az urak már le se feküdtek. Délutánra halasztották az alvást, csak éppen megmosakodtak egy kicsit, úgy mentek az irodába. Délben is álmosan gyültek egybe az ebédnél, semmi se izlett nekik. Az egyetlen frisskedvű ember a doktor volt köztük, a ki nem mehetett el az estélyre, mert tanácskozáson volt Selmeczen, ott is aludt. Ennek aztán mesélték a részleteket. Bajtzár vitte a szót. A mikor szivarra gyujtottak, a doktor – magas, sovány, fekete alak, mintha a középkori alkimiából szakadt volna ide – hátradőlt a székében s csak éppen, hogy mondjon valamit, kérdezte:
– És hogy tetszik az asszony?
– Nekem nagyon tetszik – mondta Bajtzár.
És erre hallgattak egy kicsit. Az asszony mindenkinek tetszett. És a csöndben beleszólt Richter, igen halkan:
– Azt láttam.
Erre megint csönd lett, nem szándékosan, de mert mind fáradtak és álmosak voltak. De Bajtzár mégis vörös lett. Erősen ránézett Richterre. Ez nevetett:
– Láttam… hát láttam, mi van abban?
A kérdést már komolyan mondta, inkább csodálkozva, mint haragosan. De Bajtzár mérges volt és odavágta:
– Nem szeretem a szamár viczczeket.
Szégyelte azt a gondolatot, hogy ő, a ki sokat adott arra, hogy világfinak tartsák – az első, a kinek tulontúl megtetszik Éva. De nyomatékos volt ez a rendreutasítás, mert két év óta ez volt az urak közt az első éles hang. Nagyon kellemetlenül is esett. Talán el lehetett volna ütni valami tréfával, ha Richter most már nem átallotta volna a dolgot a többiek előtt. Visszaröpítette:
– Engem ugyan ne tanítson rendre!
Erre aztán közbe szóltak a békítők, a veszekedések igazi csinálói. Csitították őket, véletlenül nem is lett baj a dologból. De pirosak voltak mind a ketten, úgy, hogy komoly színe volt az egésznek. Így is mentek szét az ebédről.
– Szamár vagy, Sándor – mondták Bajtzárnak, a ki komolyan haragudott:
– Hagyjatok békén.
És már kevesebb lett a tréfa az irodában, meg a katzenjammer is mutatkozott. Mindenki végezte a dolgát, várta az estét, a puha ágyat és az elalvás előtti édes, álmos perczeket.
Az asszony nem ment ki sétálni. Csak ebéd után kelt föl s a szobájában maradt, olvasott. Egyedül volt és nem gyujtotta meg a lámpát. A fiúkról csak keveset gondolkozott, de úgy vélte, hogy csacsik és nevetséges figurák valamennyien. A melyik ez alól kivétel, az jelentéktelen. A tűzhöz ült és nézte. Volt oka így egymagában ülni, hallgatni és összehúzott szemmel nézni a tüzet Csütörtök volt s a mai délutánt tulajdonképen Pesten, az Erzsébet-körúton kellett volna töltenie. Meg volt híva egy barátnőjéhez zsúrra. Érezte, gondolta, hogy ez lesz az első délután, a melyen magyarázzák, bonczolgatják Pestről való eltünését. Arra alig mert gondolni, de azért homályosan átsuhant lelkén a gondolat, hogy kellemetlensége is lett volna ezen az összejövetelen. Hogy valami prüd asszony elment volna onnan miatta.
Elmerülő pillantással nézte a tüzet, mintha a mulandóságot nézte volna. E pillanatban nagyon fájt valami a lelke mélyén. Bosszúsan ideges, lázadó fájdalom volt, a miért így számüzetésbe kellett mennie. Majd behunyta a szemét és maga elé képzelte a léha, ostoba és unalmas pesti zsúrt. A fülig körülnyakkendőzött urakat, a tenyészéletet élő asszonyokat, a kik úgy nőttek ki a szerelemből, mint a bárányhimlőből. Utálta őket.
És bámulta a tüzet mély, gondolkodó pillantással, a tűzimádók forró szerelmével. Ezeréveken át jön, száll vissza belénk a tűznek ez a pogány imádata, magányos, bús délutánokon. Életünk nagy leszámolásait ennél az oltárnál végezzük.
Halkan nyilt az ajtó és a sötét szobában megjelent a ritter. Egyideig állt az ajtónál, aztán ő is leült a nyitott kandalló mellé, szótlanul nézte a tüzet. Tudta, hogy most nem illik szólni. Nemes ilyenkor a hallgatás és rokonság árad belőle. Együtt hallgatni az igazi rokonok mély és emberi vonása.
Az asszony szerette volna azt mondani a ritternek:
– Köszönöm, hogy nem hagysz egyedül.
S a ritter szerette volna mondani:
– Szivesen jöttem, itt maradok. Nézd erős vállamat, komoly, okos fejemet. Ez a tied.
A szétmállott, izzó zsarátnokon új hasáb lángolt. Kivetette fényét a szőnyegre. Valami kicsit búgott is a kémény. A parázs mélyvörös világából apró lángok keltek életre. Úgy lebegtek a parázs fölött, mintha külön, önálló életük lett volna. Hátul a sárgák, aranyosvörösek kergetőztek, itt-ott megvillant közöttük a rózsaszínű és a viola. Nézték, a mint szökkentek, vékony nyelvüket addig nyujtották, a míg el nem suhantak, a semmibe válva.
Az asszony azt gondolta: új életet kell kezdeni. Ez a kis falu pihenő állomás. Valamit ki kell eszelni, okosan, szépen, hogy visszatérhessen igazi földjére, a városba. Majd furcsa ellentétképpen a bányahivatal uracskái jutottak eszébe. Gondolatban végignézett rajtuk. Látta ezt a kis világot, ezt a fakó szerelmet Richter és a lány között. Majd elgondolta, hogy most hol van; óriási hegyek közt, rengetegek alján, felül minden csupa-csupa hó… A föld pedig férges alatta, tele veszedelmes féreggel, járatokat vájó, követ őrlő, sápadt emberrel.
– Érdekes hely – mondta csak úgy gondolatban. Az ajka meg se mozdult.
A kandallóban nedves volt a hasáb. Forrt, főtt, sziszegett benne a pára. Majd meggyuladt, haragosvörös nagy nyelvek csaptak föl belőle, szívták, ették, emésztették a fát, a míg csak ketté nem mállott tüzes roppanással, bele fordulva a parázsba, szaporítva a röppenő szikrákat, a gyorsan suhanó lángocskákat, a lassanként mélyvörös, nyugodt parázszsá váló, egyre fénytelenebb, csöndesebb, majdan a hamu alá búvó tüzet.
A ritter most nagyon sajnálta, az ő jó német szivével, komolyan és igazán. És elgondolta, hogy mit ér minden, a mikor az igazi nagy bajok ily nagyon láthatatlanok és csöndesek. Az arczát kissé égette a tűz, de ezzel nem is törődött. A nagy csöndben meghallotta, a hogy az urak távoztak a földszínti irodából. Beszélgetés, ajtócsukás hallatszott tompán, a falakon át. Aztán mély csöndesség lett. Valahol a házban ütött egy óra. Most érezte, hogy egyedül vannak a házban és lassú ereszkedéssel, nyugodtan szárnyalva érkezik az este. Nem mert szólni.
Éva a térdére könyökölt s most már izzó arczczal, ragyogó szemmel nézte a tüzet. Az alulról jövő zajról ismét eszébe jutottak az urak. Ekkor gondolt először arra, hogy ő itt az egyedüli asszony. A tisztné senki, a vérszegény, sápadt lány pedig semmi és azonkivül menyasszony. Egy kicsit gondolt arra is, hogy könnyebb lesz felejteni, ha az urakkal foglalkozik. Majd, hogy csunya vágyaikra gondolt s a negédeskedő Bajtzárra, szinte ijedten húzódott közelébb a ritterhez.
A tűz hamvadt, egyre hamvadt, már annyi fénye se volt, hogy pirosra festhette volna az arczukat. Csak a kandalló mélyén fölfelé szálló füstbe tolakodott be a parázs csodálatosan mély, komor vörös szine, besugározta a füstparányokat, úgy ment fölfelé valami vöröses-fekete csöndes gomolygás a kéménybe.
A nagy forróság után fáztak. És a hidegséggel együtt megjött a szólás ideje is. A ritter erőltetve mosolygott, s mintha most jutna eszébe, de valójában azért, hogy Évának egy kis olcsó örömet okozzon, szólt:
– Ezek a csacsi emberek már egészen megbolondultak. Azt mondja a vendéglős, hogy már majdnem összevesztek a kaszinóban…
Éva is mosolygott és fölnézett reá, kérdő pillantással. A ritter, mintha Éva gondolatát hagyná helyben, felelt:
– Temiattad.
Mosolyogtak, s erre már a tűz a hamú alá bujt, csak itt-ott pislogott ki alóla sunyi piros szemeivel.
– Igen – mondta a ritter és hozzátette: – mehetnénk vacsorázni.
Fölkelt, a karját nyujtotta Évának. Éva még mindig mosolygott, igen csöpp kis vidámság szaladt be a lelkébe erre a leleplezésre, egy nagyon olcsó gyönge kis diadal e fölött a pár hivatalnok fölött.
A ritter ezt meglátta rajta s örült. Persze, örömében ismételte is:
– Összekaptak miattad…
Éva vállat vont, mintha mondaná:
– Törődöm is velük… de azért jól esik.
VIII.
A fagy engedett és mosolygó napok következtek. Az uraknak pedig rendes szórakozásuk lett, hogy vacsora után, különösen a csütörtöki estéken fölmentek Évához egy kis teára. Az egy kis tea tizenkettőig is eltartott és már nem világítottak ki két szobát a kedvükért. A kis csevegéshez, zongorázáshoz elég volt egy szoba is.
Lassankint a ház rendes vendégei lettek s valósággal úgy érezték magukat, mintha vacsora után hazamentek volna az ő igazi családjukba. Ez tetszett mindenkinek. Viták kerekedtek, kicsiny hangversenyek történtek ezeken az estéken. Csak a bányatiszték nem voltak ott. Ők nagyon is messze laktak, sok lett volna éjnek idején annyit gyalogolni.
Jolán kisasszony pedig nyugtalan lett. Otthon szobájába vonulva elgondolta esténkint, hogy most megint az asszonynál vannak az urak s ő még mindig a heliotrop érzéki illatát érezte ki ezekből az estékből. Lefekvéskor pedig a Werther zenéje járt a fejében. És mindezt Richternek hallania kell, éreznie kell, ha ott van. És Richter beszélget az asszonynyal. És Richter nem tagadja, hogy elég jól mulat ezeken az estéken.
Egyszer meg volt híva ebédre Richter és nem jött el. Ezt még sohse tette. Jolánnak ettől annyira megfájdult a feje, hogy majdnem a doktort hívták. Későn, délután jelent meg náluk a mérnök.
– Miért nem jött? – kérdezték.
Akarta a nyugodtat adni, de nem sikerült neki:
– Fölvitt ebédelni az igazgató – mondta kissé rendetlenül – valami ügyünk volt… vele kellett ebédelnem. Azt mondta, hogy ő majd ki fog menteni Csenke bácsinál.
Erre mind elhallgattak. Jolán, a ki e perczben csak annak örült, hogy itt látja, érzi a fiút, nem is kérdezte meg, hogy az asszony is ott volt-e az ebéden.
Aztán bement Richterrel az ő tiszta kis szobájába. Itt ültek egy kicsit és már akkor megint erőt vett a nyugtalanság a kisasszonyon.
– Csacsi bácsi – mondta furcsa mosolygással – nekem nem tetszik, hogy maga az asszonynál ebédel.
Richter nem felelt. Ő is mosolygott, aztán vállat vont. Ez nem volt elég a lánynak, aki fölháborodó visszautasítást várt.
– Csacsi bácsi – szólt megint – én nem akarom, hogy maga szerelmes legyen az asszonyba.
Erre nagyon fájt volna nem tetsző feleletet kapnia, hát nem is engedte szóhoz jutni Richtert. Megfogta a fejét, gyönge kis melléhez szorította. Aztán eleresztette s ajkát kinálta neki. A mérnök pedig megcsókolta a száján.
– Oly hideg az ajka – mondta a lány.
Megint megcsókolta, most már olyan nagyon és erősen, hogy Jolán beleszisszent. Kipirult az arcza, máskor vértelen ajka most lángolt, A hogy csak izmaiból kitellett, az ajkához szorította a fiú fejét s így beszélt, ajkát az ő száján mozgatva, forró lehellettel:
– Nem akarom… édes… édes…
Az ablakon, a fehér függöny alatt valami szagos virág nézte őket. Ez a virág – furcsa – tél közepén nyilott. A lány ápolta. Más nem volt a szobában, csak ők ketten, meg a virág. És Jolánka mégis félve fogta át a fiú nyakát, miután vége volt a csóknak és sírni tudott volna, úgy félt valakitől. A mi erő volt benne, azt kiadta. Most már csak gyönge simulással tette fejét a fiú mellére, s a hogy hallotta a szíve verését, arra a taktusra mondta:
– Nem akarom…