IX.
Kilencz óra mult néhány perczczel, a mikor Toganov úr megérkezett az igazgatósági épület elé. Fölnézett az emeleti ablakokra s látta, hogy világos van a szalonnak szolgáló szobában. Erre aztán nyugodtan, csöndesen bement a kapun s megindult fölfelé a lépcsőn. Most már biztos volt, hogy fönn vannak a kollégák. Ez rendes esti szokás lett. Hogy fölért a kis folyosóra, egy kicsit hallgatózott. A szobából halk muzsika hallatszott. Az asszony megint valami szomorú szerelmes dalt játszott. Hetek óta ilyenekkel traktálta az urakat és a szerelemről beszélt velük.
Toganov egy kicsit hallgatta a zenét, aztán kellemetlenül kezdte magát érezni. Majd megfordult s halkan ment lefelé a lépcsőn. Meggondolta magát.
A földszinten az iroda üvegajtaján át világosságot látott. Benyitott. Wurm úr mosta kezét a közös homokszappannal.
– Hát maga mit csinál itt, Wurm?
– Megyek haza – felelt a könyvelő s fölemelte vizes ujját: – pszt!
Figyeltek. Felülről, a falon át Éva hangja hallatszott, a mint az előbbi dalt énekelte. Egy kicsit hallgatták, aztán a szerény Wurm, a ki azelőtt nem nagyon koczkáztatott ilyen kijelentéseket, megjegyezte:
– Nem szeretem az ilyen dolgot. A nagyságos asszony megbolondítja még mind az urakat.
– Maga nem megy föl?
Wurm törülközés közben felelt:
– Nem én. Mostanáig dolgom volt, most hazamegyek. Ezek az urak most mindig az órára néznek és a mikor csak lehet, már előbb elszaladnak vacsorázni, hogy valahogy el ne késsenek a konczertről… Nekem ugyan nem kell.
Azzal, mintha ez valami nagy erény lett volna, a mosdóra csapta a törülközőt.
Toganov nem árulta el, hogy visszafordult az útról.
– Én most jövök a kis vasúttól – mondta – jöjjön haza. Megyek én is. Majd főzünk teát.
Wurmnak tetszett ez a kis különválás. Vette a kabátját, eloltotta a lámpát, bezárta az ajtót és ment az oroszszal. Egy házban laktak, ugyanannál a tótnál. Otthon a kis vaskályhára tette a teáskannát az orosz és pipára gyujtott. Wurm a kályhához ült és a petroleumlángba nézett. Ez a két egyszerű ember sokszor szokta így tea mellett elmondani egymásnak véleményét a világról. Most különösen bensőnek tünt fel előttük ez az együttlét, mert elgondolták, hogy a többi most az asszonynak udvarol.
– Ki hitte volna ezt, – mondta Wurm. – Egy hónappal ezelőtt úgy éltünk itt, mint a barmok.
Aztán, hogy az orosz nem felelt, csak egy másik székre tette a lábát, minden átmenet nélkül hozzátette:
– Ez a Richter nem érdemli meg azt a leányt.
Az orosz még mindig nem szólt. Mély fekete szeme a falat nézte s komor redők ültek a homlokán. Wurmot ez nem alterálta:
– Nem érdemli meg – beszélt – higyje el, Toganov úr. Én tegnap olvastam az ágyban egy regényt; abban az van, hogy egy férfi megcsókolja a menyasszonyát, titokban, hogy senki se lássa. Oly szép regény ez. Én úgy elgondoltam, hogy ha én Jolánt úgy megcsókolhatnám egyszer, hogy senki se lássa, de ő akarja… ez olyan gyönyörű volna, Toganov úr…
A kis kályhán sustorogva türelmetlenkedett a teafőző. Most kezdett forrni a víz. Wurm ezt nézte, miközben halkabban folytatta:
– Én még mindig nagyon szeretem ezt a leányt. Én mindig mondtam magának, Toganov úr. Kezdem látni, hogy az a Richter nem is olyan nagyon szerelmes. De én mégsem remélek. Nem tudnék feleségül venni egy olyan leányt, aki…
Forrt a víz. Toganov belefordította a kanálra kikészített teát.
Most szólalt meg először:
– Adja ide a csészéket – mondta.
Wurm már tudta, hol vannak a csészék. A kályha mellé tette egy székre.
– Maga még mindig szerelmes? – kérdezte aztán Toganov minden érdeklődés nélkül. Aztán teljesen közömbösen tette hozzá:
– Járjon a nagyságos asszonyhoz, hátha beleszeret.
Wurm beöntötte a teát, mondván:
– Igaza van. De én szamár vagyok.
A jó orosz tea illata szállongott közöttük. Kanalazni kezdték. Wurm az orosznak az arczát nézte, aztán hirtelen megszólalt:
– Maga miért nincs ma a hangversenyen?
Gúnyosan hangversenynek hívták egymás közt a vacsora utáni összejöveteleket.
Toganov vállat vont. Majd letette a csészét és erősen a szemébe nézett a könyvelőnek:
– Én vigyázok magamra.
– Nem lehet – mondta nyugodtan Wurm.
– Hát én megmutatom, hogy lehet. Soha többé nem megyek föl este. Soha nem nézek az asszonyra. Nem is megyek ki az utczára, ha tudom, hogy sétál.
Ezt már mind mélyről jövő, komoly hangon mondta, de már nem birt magával. Fölállt, nadrágzsebébe dugta a kezét s sétálni kezdett a szobában.
– Úgyse marad itt sokáig. De a míg itt lesz, engemet nem lát. Engemet nem fog megbolondítani ezekkel a muzsikákkal, meg a szemével. Én nem hagyom magamat. Én egy szegény ember vagyok. Hagyjon nekem békét.
Nagyon egyedül érezte magát ebben a pillanatban itt Európa közepén, a sok idegen közt. Az apjára gondolt, a ki Odessza mellett fűszeres volt egy kis faluban.
– Haza fogok menni – mondta fájó, de mégis durczás hangon.
Wurm szürcsölte a teát. Kissé félt ettől a sötét orosztól. Azt hitte, hogy nihilista. Ha így kitört belőle valami, nem szeretett ellene szólni. Csitította:
– Üljön le Toganov úr, kihül a teája.
– Haza fogok menni – mondta csökönyösen – már két év óta nem láttam az apámat.
Messzi tájakon át Dél-Oroszországban járt a lelke. Sok volt benne a keserűség. Leült és hallgatva itta ki a teát. Aztán az előbbi hangon szólt, hogy újra szájába vette a pipát:
Ez az asszonyra vonatkozott. Wurm, a ki a kereskedelmit végezte Pesten s azért igen okos fiúnak tartotta magát, így védekezett:
– Feküdjék le, Toganov úr. Ma nagyon izgatott.
Toganov csöndesen mondta:
– Nem fekszem le. Reggelig itt fogok ülni.
Wurm nem szólt semmit. Még egy ideig fujta ő is a füstöt, aztán ajánlotta magát és aludni ment, hátra, az udvar túlsó végébe. Toganov szótalan maradt, a köszöntését se fogadta. Mozdulatlanul ült a kályha mellett, szítta a pipáját és egy pontot nézett a sötét falon. Csupa füst volt a szoba s a kis kályha pokoli melegséget árasztott. Egészen vörösre izzott. Virasztani való éjszaka volt.
Wurm úr levetkőzött a szobájában, elfujta a gyertyáját s a mint szokta, nagy sóhajtással bujt a dunna alá. Aztán félhangon mormolta, a mit az előbb nem mert, de szeretett volna hangosan mondani:
X.
A kaszinó vendéglőse másnap délben, miután a levest már az asztalra tette, kelletlenül szólt:
– Tetszik látni, most is hiányzik egy csomó úr.
A kis kövér korcsmáros némileg túlzott. Az «egy csomó úr» nem volt más, mint Toganov és Richter. De túloznia kellett, mert ez kitünő pointe volt előbbi panaszkodásaihoz. Ebéd előtt szóba egyeledett az urakkal és elmondta nekik, hogy mióta a nagyságos asszony itt van, kevesebb a jövedelme. Nyakán marad az étel. Az urakat pedig nem lehet kényszeríteni, hogy abonáljanak, mert sokszor küldik őket más faluba, Szélaknára, Selmeczre, Pestre is – szóval ez így nagyon szomorú. A könyveit is előhozta:
– Kérem – mondta az elhízott emberek sipogó, vékony hangján – ki tudom mutatni számszerint. Tessék nézni. Kedden csak két úr volt ebédre. Azontúl az egész héten mindig hiányzott valaki…
A felesége a küszöbön állt és hozzátette:
– A mi rezsink nem olyan, hogy ezt el tudjuk birni… Ha nekem egy csirke megmarad, az mindjárt kár.
Az urak közömbösen hallgatták ezt az ideszakadt két embert, a mint panaszkodik. Eddig nem nagyon álltak velük szóba. Most egyszerre komikus alakok lettek, a hogy az ajtóban álltak, panaszkodtak, mutogatták piszkos kis könyveiket.
– Lássuk a húst – mondta Bajtzár.
Erre zsebredugta a könyvét a korcsmáros.
– Igenis – felelt még mindig panaszkodó hangon. Azontúl nem is beszélt.
Timkó úr, az orvos volt az első, ki a távollevőkről kezdett beszélni.
– Hol lehet Toganov?
– Egész éjjel nem aludt – mondta Wurm.
– Szerelmes – tette hozzá Bajtzár.
– Hát Richter?
Megint Bajtzár volt a leleplező:
– Az is.
– Csak nem az asszonyba?
Ették a húst buzgó étvágygyal. Vértes halkan szólt, hogy a kocsmáros ne hallja:
– Toganov talán az asszonynál ebédel.
A kis Wurm reménysugárral a szemében tette hozzá:
– Talán Richter is.
– Ez becstelenség volna Richtertől – jegyezte meg Bajtzár.
Nyilott az ajtó és Richter lépett be.
– Jó napot. Van még leves?
Azzal az asztalhoz ült. Az urak nem szóltak, mert Bajtzár legutóbbi kijelentése minden beszélő kedvet elvágott. Kiváncsiak voltak, hogy most mi lesz. Bajtzár már a multkor is összeveszett Richterrel. A nagy csöndben kissé izgatottan dőlt hátra székében Bajtzár, s mi közben szerette volna a közömböst játszani, így szólt:
– Richter úr, szidtuk. Azaz én szidtam, de csak föltételes módban.
Richternek nem lehetett jó kedve. A hangulat különben is feszült volt.
– Mit mondott?
Az elegáns Bajtzár nem akarta, hogy ő valakinek a háta mögött mondott legyen valami rosszat.
– Az mondtam – szólt mosolyogva – hogy ha ön az asszonynál ebédelne, az nem volna szép. Úgy mondtam, hogy becstelenség volna.
Richter letette a kanalat. Nézett, szinte csodálkozva, de izgatottan. Aztán félrekapta a fejét, mert bejött valaki a szobába. Toganov volt. Sápadt, virrasztó arczczal, komoran jött, valami köszöntést dörmögött és leült enni.
– Azt mondta? – kérdezte Richter.
– Azt.
– Ha még egyszer mond rólam valamit kolléga, betapasztom a száját. Érti?
Föl is emelkedett ültéből, mintha fenyegetését mindjárt be is akarná váltani. Bajtzár fölvette kabátját, kalapját és ment.
– Alászolgája, uraim.
– Tészta nem tetszik? – kiáltotta utána a korcsmáros.
– Nem.
Kiment. Csönd lett, csak az üvegajtó mögött hallatszott a korcsmáros duruzsolása, amint németül mondta a feleségének, hogy ezek mind meg vannak bolondulva. Az urak nem mertek szólni. Az első párbaj gondolata lebegett közöttük, itt, ezen a békés, baráti kis telepen. És Toganov se szólt, Wurm se szólt, Vértes is hallgatott, a doktornak se volt kedve beszélni. Ő már látta is magát párbajorvosi minőségben. Richter érezte, hogy neki kell beszélnie. Hát beszélt:
– Mit akar ez tőlem? – mondta. – Soha életemben nem bántottam senkit. Ez a majom pedig most már másodszor kezd ki velem. Egyszer úgy rá találok ütni, hogy soha többé nem kel föl.
– Borzasztó, borzasztó – bátorodott fel most már a kis Wurm is – azelőtt sohse történt ilyesmi.
Richter folytatta:
– Elég bajom van nekem, mit kezd ki velem még ő is. A Jolán beteg, onnan jövök és itt mindenféle ostobaságot beszélnek.
Wurm elhallgatott. Neki elég volt annyi, hogy a Jolán beteg. Ez igazán fájt az ő szivének. Mint a régi idők reménytelen szerelmesei, szeretett a távolból jót tenni a leánynyal, gondolni rá, gondoskodni róla, a nélkül, hogy az tudná.
– Nem is jöttem volna ide, mert már a multkori pimaszsága óta nem tudok a szemébe nézni. De a doktor úrnak akartam megmondani, hogy ebéd után menjen oda.
– Odamegyek – mondta a doktor.
Vértes fölkelt, köszönt és elment. A doktor még fekete kávét kapott, aztán ő is távozott, a legújabb beteghez sietve.
Toganov még mindig hallgatott. Valamire készült. Richter gondolkozva szívta a szivarját. Wurmmal egyikük se törődött. Az szegény igazán szomorú volt, mélyen szomorú. Majd ő is felkészült, s elhatározta, hogy véletlenül találkozni fog a doktorral, a mikor az Csenkééktől visszafelé jön.
Így már csak ketten maradtak. Úgy egy negyedóráig hallgattak, a nélkül, hogy gondolataikban egymásról tudomást vettek volna. Aztán Richter – miután bizonyára elhatározta magát valamire – egyet szippantott a szivarjából és rászólt az oroszra:
– Was ist, Toganov?
Erre nagyot sóhajtott Toganov, fölkelt és azt mondta:
– Nichts.
Ő is elment. Richter egyedül maradt.
Az orosz naposabb úton ment a hivatal felé. Most már erősen elhatározta magában, hogy fölmegy az asszonyhoz és beszél vele. Ment is, elment a hivatal ajtaja előtt, föl a lépcsőn, csökönyösen, szinte vadul, mindenre készen. Az igazgató egész nap nem volt otthon. Így még könnyebb lesz beszélni az asszonynyal.
– Toganov úr szeretne a nagyságával beszélni, – mondta a libériás tót.
– Tessék bejönni.
Éva az ablaknál ült és himezett.
Az orosz már napok óta készült erre a látogatásra. Tudta, hogy az első mondatoknál lámpaláza lesz, de bizott abban, hogy ez hamar elmulik. Tenni kellett valamit, ez bizonyos volt. Az asszony leültette, szembe magával, az ablakhoz. Künn sütött a nap, a téli, ebédutáni édes napsugár járta a háztetőket, az utczát.
– Nagyságos asszony – kezdte az orosz kissé hivatalosan – én valami nagyon furcsát fogok önnek mondani. De ne haragudjék érte. Nézze, nekem itt senkim sincs. A legközelebbi élőlény, aki hozzám tartozik, két országon túl lakik egy kis faluban. Az apám…
Édesen, családiasan, melegen hangzott el köztük ez a szó: apám. A kis öreg orosz, a ki fűszert árul egy hóborította kis muszka faluban. Valami ócska, sötét kis boltban. Hátul petroleum-lámpa ég.
Az asszony letette a himzést és igazi rokonszenvvel hallgatta ezt a sötétfejű oroszt. Ezt a tehetetlen erős fiút, a ki most az apja említése után egyszerre gyerekké vált.
– Az apám – mondta – nagyon okos ember. Ő bizonyára jó tanácsot adna, ha hozzája fordulnék, de félek, hogy megijesztem.
Most már erősen érdeklődött Éva:
– Hát mi az, kedves Toganov, miről van szó?
Toganov a földre nézett:
– Arról van szó – mondta nagyon csöndesen, alig hallhatóan – hogy szerelmes vagyok. Nagyon szerelmes vagyok.
Eszébe jutott, hogy ezt talán már mondták is itt ennek az asszonynak. Hozzátette:
– Nem csak én magam.
Hallgattak egy kicsit. Az asszony kinézett a kedves napsugárra. Sokat gondoltak e perczben. És Toganovnak elmulott a lámpaláza.
– Én magába vagyok szerelmes – szólt – de úgyis tudom, hogy hiába. Nem is jöttem másért, csak tanácsért. Azt fogom tenni, a mit mond.
Éva már sajnálta is az árva oroszt s a hogy lehajtott fejét nézte, meglátta rajta a nagyon fekete férfiak korai ősz hajszálait.
– Egy ősz ember – gondolta magában – és ilyen árva, ilyen tehetetlen, ilyen szerelmes.
Érezte, hogy egy kis sajnálaton kívül semmi köze sincs hozzá.
– Adjon tanácsot – mondta az orosz.
Éva a szemébe nézett a jó okos asszonyok ama pillantásával, a mely honorálja azt, hogy ez az ember meg tudna halni érettük.
– Utazzék el – mondta.
És ez úgy hangzott, mintha már életében sokaknak mondta volna. Mint a hogy az orvos mondja: «Maradjon ágyban.»
– Hová?
– Haza. Menjen az apjához és mondja meg neki, hogy messze, messze, egy szerencsétlen asszony csókolja a kezét. Mert ilyen jó, becsületes fia van.
És már szerette az okos, öreg kis muszkát. Látta is, a mint bundában, fülére húzott sapkában áll a boltajtó előtt és pipázik. Csak szép fehér szakálla látszik. Jönnek a szomszédok és kérdik: «– Mit csinál a fiú?» És az öreg egy levelet mutat s mondja: «A fiú vegyész.»
Toganov fölállt:
– Hát én elmegyek – szólt és a kezét nyujtotta az asszony felé.
Az asszony kezet adott neki:
– Csókolja meg a kezemet.
Aztán úgy álltak ott kis ideig. Az orosz a szájához szorította a madárbőrű finom asszonyi kezet. És érzett a csókján, hogy ez kevés neki, az asszony szinte szomorúan nézte. Majd halkan mondta:
– Nézze, Toganov úr. Maga az egyetlen ember, a kit én szeretek. Már úgy. Lehetett volna a barátom. A pajtásom. És szerelmes. Nagyon kár…
Az orosz elfordult. Talán sírt. Kiment csöndesen, megnyugodva. Lement a lépcsőn, a kis térre. A gépész a napon ült és pipált, a gépész nagyon irigylésreméltó ember volt. Még fölnézett egyszer az ablakra. Éva a himzése mellett ült és nem himezett. Ez jól esett neki. Valami csöndes, szinte jóleső szomorúsággal ment át a téren, el a másik tárna felé. Ilyen törékeny egy orosz vegyész – gondolta.
A doktor jött vele szemben Wurmmal. Nem is kérdezett tőlük semmit, azok mégis feleltek:
– Rosszul van, nagyon rosszul.
– Kicsoda?
– Kicsoda? Hát a Jolán. Láza van. Ezt is az az asszony csinálta.
Wurm egészen sápadt volt. Az orosz a szép, a finom, az illatos asszonyra gondolt.
– A vőlegénye feléje se néz – mondta Wurm. A doktor pedig hozzátette:
– Az is bolond.
Azzal elváltak. A nap nagyon szépen sütött, az olvadás illata lengett körülöttük. A valahol nagyon messze már sarjadó tavasz idáig reszketett a langyos levegőben. Az orosz lefelé ment, a másik kettő csöndesen baktatott fölfelé. És a doktor elgondolta, hogy ha Éva nem jött volna a faluba, a vegyész most a laboratoriumban ülne, Wurm könyvelne, s ő pedig otthon pipálva olvasná az ujságot.
De az asszony eljött a faluba.
XI.
A doktor nagyon csalódott, a mikor azt hitte, hogy párbajorvos lesz. Elmult egy nap és senki se jelentkezett. Ritter von Sterk, a kinek a füléhez jutott a veszekedés hire, tapintatos ember volt, s nem akart kéretlen békítő lenni. Az első egyenetlenség ugyan kellemetlen órákat szerzett neki, de föltette magában, hogy addig semmit se tesz, a mig a felek egyike be nem jelenti neki a dolgot. Ráér majd akkor közbelépni. Különösen az bántotta, hogy az asszony miatt vesztek össze.
De egyik se szólt semmit. Kezdte azt hinni, hogy volt eszük, s ide ebbe a kis fészekbe nem hozzák magukkal a párbaj ostobaságait. Másnap este azonban már nem birta, s magához hivatta bizalmasát, Vértest.
– Mi van ezekkel?
Vértes, a kis fontoskodó előbb előadta a dolgot, úgy, a hogy a kaszinó ebédlőjében megtörtént. Végül azonban kénytelen volt kijelenteni, hogy nincs tudomása egyébről. A huszonnégy óra már elmult és senkit sem kértek fel a segédkezésre.
Ezzel ugyan nem lett okosabb az igazgató. Nyugtalanul tért aludni. Nem tette fel az izgága Richterről, hogy ilyesmit elnyel.
Richter nem is nyelt el semmit. A fiúk csak éppen egy kicsit a maguk gusztusa szerint intézték el az ügyet.
Richternek az nap délután lenn, a nagy aknában volt dolga. Öt óra lehetett, a mikor robbantottak. A hogy ment a legalsó járaton, egy szaladó munkás megkapta a karját és magával rántotta:
– Robbantanak.
Szaladt ő is és egy szomszédos, félköralakban kivájt üregben ült le, hogy kivárja a robbantást. Ott már akkor volt vagy husz bányász. A köveken gubbasztottak, pipáztak s előttük a földön égett a mécses. A kis üreg hamar megtelt pipafüsttel, a komisz dohány marta a szemét. Mind hallgattak ebben a várakozó perczben, s ekkor a nagy csöndben hallani lehetett, amint alattuk, fölöttük, körülöttük mindenfelé kopácsolnak az emberek. A vastag sziklákon át száz meg száz apró, halk koczczantás hallatszott, rendetlenűl, hol lassabban, hol gyorsított ütemben. Aztán egyszerre tompa, visszhangtalan dördülés vágott a csöndbe, kövek közé fojtott nagy, erős hang. Utána mindjárt egy másik, kisebb pukkanás. És jött a kénfüst, köhögtek, dörzsölték a szemüket. És mindjárt szét is széledtek.
Richter egyedül maradt a most már sötét üregben, a melynek rejtett folyosóin egymásután haltak el a sárga lángok, meg az emberi szavak. Csönd lett megint, ismét hallatszott az a végtelenül halk kis koczogás – mintha félénk madarak koczogtatnának valami vastag ablakon.
Tudta a járást, s az egyik folyosó felé indult, hogy a felvonó géphez jusson. A folyosó elején haladt még, kelletlenül, összehuzódva, hogy a víz a nyakába ne csöpögjön, nagyokat lábalva a czuppogó agyagban, a mikor messze valahol egy imbolygó fénypontot látott meg. Arrafelé már hónapok óta nem dolgoztak, s mindjárt valami lopásra gondolt. El akarta oltani mécsét, hogy megleshesse a titokzatos alakot, azonban látta, hogy a világosság egyre közelebb jön. Szaporábban lépkedett feléje, s a folyosó közepe felé már látta is a közeledő emberi alakot.
Hamarjában nem tudta, szótlanul menjen-e el mellette, vagy tegyen-e úgy, mintha sietne, s mondja, oda se nézve;
– Szerencse föl.
De nehéz lett volna itt a föld alatt, ilyen magányos helyen úgy tenni, mintha elkerülné a figyelmét. Aztán ideje se volt a gondolkozásra, mert Bajtzár már előtte is állt.
– Richter úr, – mondta minden bevezetés nélkül – jó, hogy találkozunk.
– Állok a rendelkezésére – szólt Richter komolyan, kissé meghajolva.
Furcsán néztek egymásra. A mindig elegáns, európai Bajtzáron piszkos, sáros kabát volt s valahol nagyon mélyen léphetett az agyagba, mert a sár czombjáig ért, nem is lehetett látni, hol végződik a csizmája.
– Richter úr – mondta – még lehetne huzni a dolgot egy ideig, de az nem ér így semmit. Vagy maga, vagy én.
Richter hallgatott. Várta a többit.
– Itt – folytatta Bajtzár – azt hiszem, nem lehet szó etikettről. Kell a kutyának a párbaj. Nem szeretek a szamaraknak alkalmat adni, hogy smokkoskodhassanak. Nem kell segéd. Én érzem, hogy mi egymás legnagyobb ellenségei vagyunk. Beszéljünk nyiltan: szerelmes ön?
– Az vagyok.
– Az asszonyba?
– Abba.
Mélyen, hétszáz méternyire a föld alatt, két olajláng világánál hangzott el ez a szó. A vőlegény megmondta, hogy másba szerelmes. És már reszketett, izzott a dühtől. A mécsesét izgatottan lóbálta.
Bajtzár még közelebb ment hozzá:
– Hát én is szerelmes vagyok. És vagy maga, vagy én!
Ezt most már másodszor mondta, de más hangon, magasabban, rekedt kiáltással.
Richter ordított:
– Mit akar tőlem?!
Itt nem volt visszhang. Csak ott maradt köztük ez az állati bődülés, befogta az agyag, a sár, az a rettenetes nagy földtömeg, a mely fölöttük feküdt, a hátán házakkal, emberekkel, a hó alatt alvó füvecskékkel.
– Magánál van a revolvere? – mondta Bajtzár.
– Nincs.
– Hát nálam van egy. Itt odább fölállunk. Sorsot huzunk. Az egyik lő elébb; ha talál, jó, ha nem talál, kiáll a másik elibe.
Most nem is gondoltak arra, hogy más számba vehető riválisuk is lehet. Csak egymást látták. A vőlegény érezte, hogy most már nincs menyasszonya és vagy az asszony, vagy a halál… A másik pedig azt látta, hogy ez az ember nagyon szerelmes lehet, ha ily sokat áldoz.
Kis kövekkel sorsot huztak. Bajtzáré volt az első lövés. Fölálltak, mindenik a kezében tartotta a mécsesét.
A vér mind a fejükben lángolt, lüktetett. Még arra se gondoltak, hogy ha az egyik meghal, a másikat bezárják.
Bajtzár lőtt és belelőtt Richter karjába. A kis német ordított egyet, aztán a nagy fájdalomban szinte vonítva mondta:
– Összetörte a karomat. Én jövök.
Bajtzár odaadta a pisztolyt. És Richter kegyetlenül, hosszasan czélzott. Nem törődött a balkarjával, de kétszer is le kellett eresztenie a revolvert, úgy tépte a fájdalom az összezúzott csontot. Aztán megint czélzott és nagy csöndben hallani lehetett összeszorított fogain átjáró, sziszegő, mély lélegzetet.
Lőtt és nem talált. A sárba dobta a pisztolyt és megfordult, ment, folytatta az útját a felvonógép felé. Csak ennyit mondott:
– Ez semmi. Mit értünk vele.
Aztán fölrándult a válla, úgy fájt. Távozóban mondta:
– Disznóság.
Elment. Mind messzibb járt tétova mozgással a mécsesének lángja. Aztán csak egy kis fényes pont lett a határtalan vaksötétben. Bajtzár fölszedte a pisztolyt a sárból és szégyelte, hogy az ő eszméje volt ez az őrült, regényes párbaj. Érezte, hogy ez a fiú lefőzte. Kiállt és most úgy viszi a meglőtt karját, mint valami kissé súlyos, kissé kellemetlen, de azért nem jelentékeny terhet. Megindult ő is az ellenkező irányba. A két pukkanásra senki se jött elő. Egész délelőtt durrogott a dinamit a bányában. Az itt nem ujság.
És a mértföldhosszú, a szomszéd faluig vezető keskeny folyosón mindegyre jobban távolodott egymástól a két fénypont. Sötétség maradt utánuk, mérhetetlen, nap nem járta feketeség. És ha most ott maradt volna valaki, a hol az imént szemben álltak egymással, hallotta volna a félénk, gyönge koczogtatást, alul, fölül, jobbról, balról, hol gyorsabb tempóban, hol kissé fáradtabban, de folytonosan, örökösen, a hogy már talán kétezer év óta hangzik.
XII.
A felvonógépre várni kellett. Épp most indult el fölfelé a rozsdaette, primitiv kis vastábla, a melyre köröskörül rács volt verve, s a melyet a terminológia felvonógépnek nevezett, hát a bányászok se nevezhették másként. Kis ideig egymagában állt ott Richter, behunyta a szemét, úgy sajgott a karja. Ez az éles, marczangoló fájdalom úgy végigette magát a testén, hogy nem is hallott. Csak akkor riadt föl, a mikor egyszerre halk basszushangon szólította meg valaki:
– Szerencse fel!
Egy öreg tót volt, a Pavlik. Régi munkás. Megbillentette a kalapját, aztán ő is odaállt várni. Mindjárt a nyomában még jött néhány ember. Hallgatva, türelmesen várták a gépet.
Aztán, hogy megérkezett a gép, ráálltak mind, udvariasan elsőbbséget engedve a mérnöknek s megadták a kis haranggal a jelet. Lassan, recsegve-ropogva emelkedett fölfelé a sötétben a kis vastálcza. Hogy éppen mondjon valamit, megkérdezte tőlük Richter:
– Hogy vannak?
És meglepetten hallotta a feleletet:
– Rosszul, nagyon rosszul.
Az öreg Pavlik panaszkodni kezdett Vértesre. A jelentéktelen Vértesre, a kiről eddig semmit se lehetett hallani. Panaszkodtak, hogy goromba lett és nem törődik velük. A «társládát» – az ő segélypénztárukat – elhanyagolja. Abból se lesz semmi. És gondatlanul csinálja a nyilvántartást, dolgozni kergeti a betegeket.
És hozzátette az öreg Pavlik azt is, hogy ebben a sztrájkos időben nem jó így bánni a munkással. Az ember utóvégre is nem ló. És az állami bányában van egy-két szoczialista, annak titokban jár a szája a korcsmában.
Lassan, óvatosan ment velük fölfelé a gép és Richter haragudni kezdett Vértesre. Csak most kezdte tudomásul venni – eddig is tudta, de ügyet se vetett rá – hogy Vértesnek is tetszik az asszony. De Vértes nagyon jelentéktelen figura volt.
Aztán itt, a hol lassudó, hol megint kedvet kapó felvonón a bánya nyirkos sötétjében maga elé képzelte az asszonyt. Szép, suhogó ruhájára gondolt, hajlékony derekára. Már sokszor elképzelte, hogy mily csodálatos érzés lehet, ha ez a szépek-szépe hozzásimul egy férfitesthez. Az külön művészet. Némely asszonyt megölel az ember – gondolta – úgy, hogy a térdétől az ajkáig összeér vele. És hideg marad, nem közlékenyek az idomai. Mig más asszony, igaz hogy az ilyen ritka, csak a térde érintésével is kérdéseket, feleleteket, asszonyi igéretet és gondolatot fejez ki. Ilyen lehet Éva is. Így képzelte.
Még a karja sajgásáról is megfeledkezett miközben ez járt az eszében, s ennek a gyönyörnek a reménye melengette a vérét. Az meg egészen természetes volt, hogy az öreg tótra nem figyelt. Az öreg még most is egyre beszélt, míg a többi szívta a pipáját és hallgatott. Egymáshoz szorulva álltak így öten a vastalp közepén, hogy az egyensúly ne szenvedjen. És a hogy később megint megütötte egy-két panaszos szó a fülét, mellékesen azt gondolta, hogy ezek a szegény, piszkos emberek most úgy panaszkodnak, mint az elhanyagolt gyerekek, a kiknek az anyja szeretőt tart.
Fölértek a legfelső tárnába. Innen vízszintesen vezet kifelé az út. A munkások látták, hogy a mérnök úrnak nincs nagy társalgókedve, hát külön mentek, mögötte.
Az asszony.
Még mindig ez járt az agyában. Most már forró kivánattal, indulatos lelkének minden vágyával sóvárgott utána. S hogy a szép tisztaságot, a finom parfümöt és a rendben fésült haj gyönyörűségét elgondolta, undorodni kezdett a komisz dohány és kénszagtól, a sártól, a piszkos bányászoktól. Sietett előre, s valósággal boldog volt, a mikor egy fordulónál a távolban meglátta a kijáratot, a tárna száját. Úgy ragyogott ez a szűk kis kapu, mint egy darab kerek, ezüstös fénynyel itatott zafirkő. Egyre nagyobbodott, hogy közelebb ért hozzá. Aztán olyan lett, mintha világoskék üvegablak volna. Fény nem jött be rajta, csak maga a kapu világolt erős ragyogással a mély feketeséghez szokott szem előtt. S a mikor már csak néhány lépés választotta el tőle, föllélekzett, szinte szeretett volna kiáltani örömében. Künn pazarul verte a napsugár a földet, az itt-ott csomókban maradt havon fehéren izzott, adta, bőven adta az eleven fényt.
Eloltotta mécsesét és halkan, mosolyogva mondta:
– A nap. A nap.
Talán nagyon boldog lett volna e pillanatban, egy új szerelem reményének a küszöbén, ha nem fájt volna a karja. A válláig nem érzett mást, mint egy fájó, lüktető, zsibbadó terhet. Balra kanyarodott, hogy lefelé siessen, az orvoshoz.
Szekérrobogást hallott maga mögött, s nem állhatta meg, hogy meg ne forduljon. Egy bundás, úrifajta ember ült a bricskán. «Ki lehet ez?» kérdezte magában, s félreállt az útból. A kocsisnál két kis koffer terpeszkedett. Szegény fölrakta rá a lábát, úgy ült ott, mintha kicsavarták volna. Most már kiváncsi lett, s hogy melléje ért a kocsi, elébbre lépett.
Az utas meglökte a kocsist:
– Halt!
Ekkor látta, hogy a nagy bundában Toganov ül a kocsin. A fejét fülig rejtette egy prémes sipkába, a melyet itt azelőtt sohse hordott.
Richter nem értette a dolgot. Toganov kocsin és – kofferekkel…
Fölült hozzá és a bricska újból megindult. Csodálkozva kérdezte:
– Hova megy, Toganov?
Az csöndesen szólt:
– Haza.
– Hová haza?
– Oroszországba.
Hamarjában oly nagyon meglepte a dolog, hogy nem mert tovább kérdezősködni. Se bejelentés, se bucsú, semmi. Mi ez?
Úgy ültek ott egymás mellett egy darabon, aztán nekibátorodott:
– Hát mi lelte magát? Megőrült?
– Meg.
Egy pillanatra talán el is hitte. Erősen a szemébe nézett:
– Bolondozzék az öregapjával, Toganov. Hát ne hagyja itt ülni az embert! Hova megy?
– Az apámhoz – mondta az orosz.
Ez a szó itt a zökögő bricskán nem hallatszott úgy, mint az asszonynál, a csöndes szobában. Hozzátette:
– Megyek el, mert nagyon szerelmes vagyok. Az isten áldja meg magát is, Richter úr.
Könnyezett.
Richter hallgatott. Ez nagyon erősen hatott rá. Szivből sajnálta a jó oroszt, a ki ilyen becsületes ügyefogyottsággal oldja meg a nagy kérdést. Nem is beszél vele azontúl. Két év alatt nagyon megszerette és most rosszul esett ilyen hirtelen megválni tőle. Az asszony iránt egy kis keserűséget érzett. Azt is érezte, hogy most már szét fog zülleni ez a kis társaság. Igazán nagyon fájt neki, hogy az orosz elmegy.
Közel értek a doktor házához.
– Na én itt leszállok, – mondta a mérnök – áldja meg magát a jó isten, kedves Toganov.
Ez az «isten áldja meg»-nek a melegebb, magasabb fokú variácziója majdnem könnyeket csalt az ő szemébe is.
– Jöjjön velem Selmeczig, – mondta az orosz.
Richter a vért mutatta a kabátján:
– Nem lehet. Nagyon megütöttem a karomat, azt hiszem el is törött.
– Alászolgája…
Aztán mindjárt megölelte és megcsókolta a mérnököt. A bricska tovább zörgött és a mérnök elszorult szívvel állt az úton, nézett utána. Újra belevágott a fájás a karjába, s érezte, hogy gyengül a sok vérvesztéstől.
– Szegény jó Toganov – mondta igen csöndesen. Majd egyet sóhajtott és bement az orvoshoz.
XIII.
– Doktor úr – mondta a mogorva öregnek – belelőttek a karomba. Csináljon vele, amit akar, csak el ne mondja senkinek, hogy golyó járt benne. Mondjunk akármi mást, például azt, hogy eltörött… Jó?
A doktor még meg sem értette a dolgot, s a sápadt, vereskezű kis szőke ember már követelt, kiabált:
– Jó?
Ráhagyta:
– Jó.
Azzal levetette kabátját, mellényét, ingét, odaadta a karját a doktornak, s olyan arczot vágott ehhez, mintha valami mészárossal volna dolga. Az orvos felhúzta a szemöldökét, jobbra-balra ingatta a fejét, de nem mert kérdezősködni. Aztán mindjárt hozzáfogott a mosáshoz, kötözéshez: egyszeribe megtelt a szoba karbollal, jodoformmal és egyéb orvosi szagokkal. Nagy tülltekercsekről csavarodott le a lágy, fehér szalag s a doktor manipulált, mosott, nézett nagyítóval és csak mikor bekötözte a kart, szólalt meg:
– Hála istennek, nincs benne a golyó. És piszok sincs benne, reméljük. Magának bolond szerencséje van, Richter úr…
– Köszönöm szépen.
– Gipszbe fogjuk tenni – folytatta Timkó doktor – és feküdni fog vele. Szerencsés ember.
– Vagy inkább szerencsétlen – mondta majdnem dühösen az orvos, miközben visszacsavarta a maradék tüllt. – Ahogy vesszük…
Hallgattak egy kicsit.
– A mióta az asszony itt van, igazán mindenre el vagyok készülve – fejezte be haragos mondókáját az öreg, s dühösen csapta be fiókjába a tekercseket.
Aztán rárivallt Richterre:
– Legjobb lesz, ha mindjárt hazamegy és lefekszik. Én is mindjárt ott leszek. Előbb még Csenkééknél van egy kis dolgom…
De ezt már úgy mondta, hogy a szemüvege fölött nézett Richterre. A hangjában szemrehányás volt és szomorúság. Richter rosszul érezte magát. Kénytelen-kelletlen érdeklődést erőltetett:
– Nagyon rosszul van?
A doktor most már érezte, hogy joga van gorombáskodni. Szigorúan szólt:
– Még maga kérdezi?
Aztán, hogy a mérnök egy szót se szólt, gyöngédebb hangon tette hozzá:
– Szegényke nagyon rosszul van. És még hozzá végtelenül gyenge szervezet.
Vette ő is kabátját, kalapját és ment, kifelé, Richter utána ballagott, mint valami összeszidott gyerek. A kapunál szinte örült, hogy a doktor úr lefelé megy, ő pedig fölfelé. Hogy mégis mondjon valamit, megszólalt:
– Aztán eljön hozzám, doktor úr.
– El.
Köszöntötték egymást és ment mindenik a maga útján.
Richter az út közepén ballagott, a langyos, majdnem tavaszi napsugáron. A keréknyomot nézegette, a melyet Toganov kocsija hagyott az úton. Eszébe jutott az a szerelmes nagy gyerek. «Szegény fiú, szegény jó fiú» – gondolta. De titkon egy kis örömöt is érzett, hogy most már kevesebben vannak. Majd föltette magában a kérdést, hogy el tudott volna-e utazni, úgy, a hogy Toganov elutazott. Érezte, hogy nem. Neki kellett az asszony. Kell, véren, tüzön, minden poklon keresztül.
És ha minden rámegy: az élete, a becsülete – vagy ennél kevesebb: az állása, a jövője. És ha meg kell ölni valakit, akkor is. És kell, hogy egyszer végre magához szoríthassa, úgy, hogy beléroppanjanak mindkettőjük csontjai, hogy véresre csókolja a száját és úgy ölelje meg, hogy rongyokra szakadjon szép sudár hátán a ruhája selyme.
Ment előre, fölfelé, s az a gondolat izgatta, hogy ezt elérni nem is olyan nehéz. Bajtzárt könnyű lesz kiütni a nyeregből, mert az bizonyára csak valami nagyvilági liaisonra gondol, amugy párisi módra. Egy ilyen korrekt, elegáns világfi nem is lehet igazán, vadul szerelmes, mint ő, a melegvérű rebellis. Majd eszébe jutott a párbaj. A ki így a kezébe tudta adni a pisztolyt és úgy kiállt a golyónak, mint Bajtzár, az mégis sokat áldozna a sikerért.
Fölnézett a porból és megijedt. Messze, az út túlsó végén egy asszonyi alak jött vele szemben. Egy szempillantás alatt ráismert. Éva volt. Hosszú, angolos szürke kabátban jött és látni lehetett rajta, hogy nagyon siet. Richter érezte, hogy egyre mélyebben pirul az arcza. Hogy közelebb értek egymáshoz, a mérnök mélyen megemelte a kalapját.
– Kezeit csókolom!
Éva meg se állt, csak úgy egy pillanatra nyujtotta oda neki a kezét. Richter elkapta és megcsókolta.
– Csacsi! – mondta az asszony s ekkor felötlött neki a mérnök másik felkötött karja. Megállott:
– Mi baja a karjának?
Richterben egyszerre nagyon nagy indulatok kergették egymást. Egy pillanatig habozott: az igazat mondja-e meg, vagy hazudjék, mint az imént Toganovnak. Aztán hirtelen igen komolyra vált az arcza s szinte elkeseredett hangon, határozottan mondta:
– Belelőttek. Maga miatt.
Az asszony nagyot nézett. Nagyra nyitott szemének fényváltozásán meg lehetett figyelni, hogy melyik pillanatban szaladt fel lelkéből az a gondolat: «nini, már ölik egymást!» Ez csak egy kisebb villanás volt, daczból, hiúságból és megdöbbenésből összetéve. Richter mélyen nézte a szemét s erre a villanásra oly érzés vett rajta erőt, mintha meggyuladt volna valami a lelkében. Most már reszkető hangon mondta:
– Mehetett volna a fejembe is. És a szivembe is.
Egy igen kis pillanatra ő volt az úr. A félmártir szemben állott azzal, a kiért szenvedett. De ez a pillanat még pillanatnak is rövid volt. Az asszony rögtön felülkerekedett és fölemelte kissé a fejét. Richter megjuhászodott. Gyötörte az a tudat, hogy ezzel se tudott imponálni az asszonynak. Éva igen nyugodtan kérdezte:
– És ki volt a másik gyerek?
– Bajtzár.
– Mi baja történt?
– Semmi.
Farkasszemet néztek. Aztán Éva elkapta róla a tekintetét s megindult tovább folytatva útját, miközben ezt mondta:
A mártirt otthagyták a faképnél. A mártirra rásütött a nap s a mártir oly nagyon szégyelte magát, hogy le szerette volna tépni sebesült karját, a mely nem tudta neki megszerezni a komoly vértanuságot. Aztán ő is megfordult és ment, sietett haza, talán nem is tudta volna megmondani, hogy mit érez e pillanatban.
Az asszony pedig ment lefelé, sietve. Már most megérezte ő is, hogy központja lett a falu életének. Öntudatosan, daczczal gondolta ezt el s örült neki. Egészen véletlenül történt, így gondolta – hogy a Pestről kivert asszony egy királytalan országot talált. Valami gaz véletlen dobta ide valaminek: talán királynak, talán istennek ebbe a madár se járta fészekbe. Nem is volt semmiféle ambicziója; koldusnak jött ide s uralkodóvá választották. Szalmaszékre akart ülni s az biboros aranytrónná változott alatta. Ökölbe szorította kis kezét s érezte, hogy itt van, a markában van mindenki. Tőle függ minden. Mint a mikor szálka fúródik az eleven testbe – egy igénytelen, szerény szálka, a mely mit sem akar s a mely mégis gyuladást okoz, lázat gyujt, fájdalmasan nagyra dagasztja a testet. Ő nem tehet róla.
Csenkéékhez ment ő is, mint a doktor. Hivatták őt is, mint a doktort. Talán éppen ugyanaz a cselédlány volt mind a kettőjüknél. És jól tudta, hogy a szegény beteg kisasszony miért hivatja. Épp az elébb ment itt az ok, ez a gyalázatos, hitehagyott fráter, ez a másba szerelmes vőlegény, ez a párbajozó bolond. Kell az ördögnek a szegény Jolán félbolond vőlegénye – gondolta magában.
Csenke bácsi már a kapuban várta. Erősen meglátszott rajta, hogy az utóbbi időben sokat virrasztott. Sápadt volt s nagy karikák tolakodtak a szeme köré.
– Édes jó nagyságos asszony! – kiáltott feléje, a mikor meglátta – jőjjön, jőjjön!
Karonfogta, úgy vezette föl a falépcsőn, az emeletre.
– Ilyen nagy bajt küldött ránk az isten! – mondta majdnem sirva. – Ki hitte volna, ki hitte volna! Egy ilyen gazember…
És ömlött a szó a szomorú, bőbeszédű jó öreg emberből. Nagyon kijött a sodrából. Minden megváltozott a házában s ez nagyon egyszerre jött. Megzavarta az ő húsz évi nyugalomban nyugvó lelkét ennyi rossz változás, ennyi baj.
Fölértek. Jolán egy szép, világos kis szobában feküdt. Az ablakokon fehér függöny, a párkányon ugyanaz a szerény kis téli virág, a mely egykor annyit nézte, mint csókolódznak. Mikor meglátta az asszonyt, mindenkit kiküldött szegényke a szobából. Viaszfehér kezével intett, hogy négyszemközt akar beszélni az asszonynyal. Csenke néni kihúzta a doktort. Csenke bácsi utánuk ballagott. Igen nagy csöndben és mély szomorúságban történt ez a kivonulás és még az ajtót is úgy tették be, hogy ezután már csak közös, el-elfojtott sírás következhetik a másik szobában. Különösen az találta volna ki ezt, a ki Csenke néni arczát látta. Ő nagyon könnyen szokott sírva fakadni és sírás közben szándékosan a szomorú dolgok legfájóbb mozzanatára gondolt. Úgy rikatta magát. Ezért kis verseket sírt, de mindig újra meg újra kezdte.
Becsukták az ajtót és Éva letette kalapját, meg hosszú, szürke kabátját. Aztán az ágy fejéhez ült és megfogta Jolánka kezét. Csend lett, nagy, szinte félelmetes csend. Olyan gyónás előtti hangulat volt a szobában. Az asszony jónak látta egy kedves hazugsággal kezdeni:
– Hallom, Jolánka – mondta – hogy ma sokkal jobban érzi magát.
A leány egyszerűen, de meggyőződéssel mondta:
– Nem.
Aztán Éva felé fordult az ágyban, két sovány kis kezét összetette a párnán, ráhajtotta a fejét és úgy kezdett beszélni gyönge beteg hangon:
– Kérem, nagyságos asszony, maga talán tudja, hogy miért kértem, hogy jőjjön…
– Nekem nagyon fáj a szivem, nagyságos asszony – mondta Jolán őszintén – és én könyörögni akarok magának.
– Ugyan miért?
– Adja vissza nekem az én vőlegényemet…
Ez tovább hangzott köztük. S a verőfényes délelőtt csöndje ünnepies lett. A menyasszony számonkérte valakitől a vőlegényét. Újra mondta, most halkabban:
– Adja vissza…
Évát nagyon meghatotta ez. Szeretett volna valami olyan mondatot mondani, a melyben a leghatározottabban benne van, hogy ő neki nem kell Richter, hogy ő előtte ez egy jelentéktelen úr, egy közönséges semmi. Hamarjában azonban nem tudott mást mondani, mint ezt:
– Hisz én el sem vettem, fiam.
– Tudom – mosolygott Jolán kisasszony – jól tudom. De ezt már így mondja az ember. Elvette, pedig nem is akarta elvenni.
Az asszonyban teljesen felülkerekedett a jó sziv, a sajnálat ez iránt a vergődő gyermeklány iránt. Szinte kétségbeesetten mondta:
– Hát hogyan adjam vissza?
Jolán felült:
– Úgy adja vissza, hogy kergesse el. Nem bánom én, pofozza ki. Minden pofon, a mit magától kap, olyan, mintha engem csókolnának. Ne beszéljen vele; ne engedje közel magához… ne… ne engedje, hogy szerelmes legyen…
És erre sírva fakadt, olyannyira érezte, hogy mily nagy ostobaságot mondott. Sírt hosszan, keservesen, mint a hogy a haldoklók sírnak, a kik nem tudják még, csak érzik, hogy meg kell válniok mindentől: világosságtól, levegőtől, a mi élet. Ezek a legmélyebb és legborzasztóbb sírások.
Éva közelebb húzódott hozzá:
– Nézze Jolánka – mondta neki, lefejtve kezét az arczáról – ne sírjon, hanem legyen okos. Hallgasson ide. Én megigérem magának, hogy elkergetem, kiverem azt az embert. – Én hozzám többé nem jön. Megigérem magának. Meg–i–gé–rem! Érti!
A leány síró-szepegő hangon hagyta rá:
– Igen.
És Éva fölállt:
– Na hát.
Újra lefektette, betakargatta, hátra simította a haját. És közben a szemébe nézett, a melynek mélyén még mindig ott aggódott valami kérdés, a melyet nem mert elmondani. Aztán az asszony felöltözött.
– Most elmegyek, Jolika és viselje magát jól. Ha valamit akar, izenjen, én mindjárt itt leszek. És majd estefelé izenés nélkül is eljövök. Jó?
– Jó…
– És most puszit.
Megcsókolta a száján, hosszasan, csöndben. És ebben a nagy hallgatásban áthallatszott a falon a másik szobából Csenke néni sírása. Erős, szakadozott, majdnem fuldokló zokogás. Éva hallotta és nagyon megijedt. Hogy a lány ne hallhassa meg, abbahagyta a csókot és beszélni kezdett. De Jolán hanyatt fekve lecsukta a szemét s akkor lehetett látni, hogy a szempillája alól könnyek jönnek, lassan, szivárogva, aztán hirtelen legördülnek oldalt, a halántékán. És valami keveset az ajka is rángatózott, olyan komikusan, hogy az már halálosan szomorú volt.
Éva megcsókolta mégegyszer és kiment. Csenke nénit éppen akkor czipelték el a másik szobából, hogy Jolán meg ne hallhassa a sírását. Csenke bácsit meg a doktor vitte lefelé, a földszintre. És az öreg bányatiszt egyre hajtogatta:
– Ilyen baj! Ilyen nagy baj!
És Éva ment, osonva sietett, mint valaki, a ki érzi, hogy ő az oka mindennek, pedig nem is tehet róla.
XIV.
– Elkéstem az ebédről? – kérdezte Éva, a mikor visszatért az igazgatósági épületbe.
A libériás tót inas, a ki mint mindig, úgy most is röhögött, megvigasztalta:
– Óh nem. Még az igazgató úr is az irodában van.
A kis mozdony most is lent állott a ház előtt, a gépész a pirostéglás gépházikó lóczáján ült és szalonnát evett. Langyos déli meleget árasztott a nap s oly derült kép lett volna ez a déli pihenő, ha Éva nyugodtan tudta volna nézni…
Fölment a szobájába, ledobta magáról a hosszú kabátot és szokása ellenére egy sarokba csapta a kalapját, minden gond nélkül. Aztán átment abba a kis szobába, a hol ebédelni szoktak és várt. Csodálta, hogy az igazgató nem jön. Máskor fél egykor már ebédnél ültek, most már fél kettő is volt és a ritter még mindig nem jött. Hallgatott, várt.
Jött az inas:
– Bajtzár inzsenér úr kérdezteti, hogy tetszett-e már ebédelni.
Ez rendes ebéd utáni szórakozása volt.
– Mondja neki, hogy még nem ebédeltem és ma különben se fogadok.
És Évában egy csöppnyi pokoli gonoszság ébredt arra a gondolatra, hogy ez a parfümözött elegáns úr most visszafordul és elmegy. Bizonyára már erre a délutánra is készen volt a mondókája, mint az előbbiekre. Éva nem bánta, ha úgy ebéd után megjelent nála, szembeült vele és udvarolt kettőtől négyig. Rendesen úgy három óra felé izgatottan fölállt és heves mozdulatot tett. Ilyenkor azt hitte, hogy itt a győzelem pillanata. De Éva szépen visszaültette a helyére.
Alig egy pár percz mulva megint jött az inas:
– Vértes úr…
– Nem fogadok!
Ennek csak ilyen röviden izent. Ez volt a másik délutáni látogató s az igazi mulatságot tulajdonképen az adta, ha mindkettő udvarolt. Talán ha a karjába nem lőttek volna, Richter is jelentkezett volna.
Az inas kiment s lenn megint visszafordult egy elegáns, szerelmes úr. Megint némaság lett a házban s ekkor alulról hirtelen erős férfikórus hallatszott föl. Éljenzés volt, a minőt egy-egy kisebbfajta, de jótorkú deputáczió szokott produkálni. És mindjárt utána jött is a ritter, kissé kipirulva, izgatottan. Hogy Évát meglátta, mosolygósra vált az arcza:
– Édes, ugyan miért vártál rám! Bocsáss meg… ebédelhettél volna!
Mindjárt hozták is a tányérokat, a levest. Evésközben megint elkomolyodott a ritter. Megkérdezte, hogy mit csinál Jolán kisasszony. Az asszony résztvevő arczczal mondta, hogy rosszul van. Ez aztán elvette egyidőre a kedvüket. A tésztánál már nagyon kiváncsi volt az asszony, hát megkérdezte:
– Micsoda éljenzés volt az előbb?
– Egy kis deputáczió.
– Mit akartak?
A ritter bizony nem titkolta.
– Béremelést akartak. Az állami bányában van egy pár szocziálista és az telebeszélte a fejüket. Mondtam már hetekkel ezelőtt Csenkének, de az nem törődik semmivel, mióta a szegény leány beteg. Vértest pedig ki fogom dobni.
Ezt már hangosan mondta s az arcza éppen olyan piros lett, mint a milyen az imént volt.
– Miért? – mondta halkan Éva.
– Mert neki köszönhetem az egészet. Én már ismerem ezeket a dolgokat. Nem először vagyok ilyen üzletben. Most már baj lesz belőle, ha a véremet adom is oda nekik.
– Miért éppen Vértes?
– Mert az ő kezében volt az egész. Hetek óta úgy bánik velük, mint a kutyákkal…
Egy korty bort ivott, megtörülte a száját és nyugodtan tette hozzá:
– Szegényeknek igazuk is van.
Aztán komoly hangon mondta:
– Édes fiam, ne törődjél ezzel a Vértessel. A szamár olyan szerelmes, mint valami gyerek és semmi egyébbel nem gondol. Mindent elhanyagolt. És ezek a tótok a helyett, hogy panaszra jöttek volna hozzám, elmentek a korcsmába és összebujtak az államiakkal. Most tessék kibeszélni mindent a fejükből. Olyan sztrájk lesz itt, a milyet még nem ettem!
Azzal izgatottan fölkelt, a szokott módon kezet csókolt Évának és átment az irodájába.
Éva egyedül maradt. Czigarettára gyujtott s konstatálta, hogy ma már a második embert kérik tőle számon. Az este pedig Toganov elutazását írták a rovására. A kis telepen minden felfordult és mindenért őt vonják felelősségre. Hát kicsoda ő itten? Hát tehet ő róla, hogy szép és hogy ezek az emberek úgy ki voltak éheztetve?
Egy pillanatra az járt az eszében, hogy elutazik. De aztán lemondott erről, mert érezte, hogy most egyszeribe nem lehet így elszaladni innen.
Joga volna a ritternek azt mondani, hogy miért nem ment el előbb, amikor már lehetett látni, hogy baj lesz. És a leány is beteg. És az igazgató talán még nem is tudja, hogy Richternek belelőttek a karjába. Toganov nincs. Sztrájk fenyeget.
Hirtelen fölvillant a szeme és mérhetetlen düh fogta el. Hogy ki ellen, azt maga se tudta. Csak érezte, hogy valami bosszú forr az ereiben. Őt kiverték, kidobták Pestről, ahová való volt, s a hol a lelke gyökerezett. Hát igenis, szenvedjen meg azért a többi! Jól érezte, hogy az ő büne nagyon kicsi és ha nem is nagyon kicsi, hát nagyon általános. Őt rajtakapták és most valamennyi léha asszony helyett bünhődik.
Itt fog maradni.
Toppantott a lábával és majdnem sírt, oly haragos volt. Hát igenis, azért is itt marad. És ezek a szamár mérnökök falják fel egymást miatta. És majd megmutatja ő, hogy most már akar is király lenni. Parancsolni fog.
Nagyon elkábította ez a gondolat, hogy bosszút fog állni. Meg is részegedett egy rövidke pillanatra ennyi hatalomtól.
Lenézett az ablakon, s látta, amint a tárna szája előtt a kis téren kapaczitálják egymást a deputáczió tagjai. Aztán gőgös mosolyra huzta a száját, félig lehunyta a szemét s a míg így állt az ablaknál, szemtől-szembe a nappal, a mely világosságot, ragyogást küldött rá, zsarnoki büszkeséget érzett.
Majd egy munkás meglátta és figyelmeztette rá a többit. Mind köszöntek, levett kalappal, alázatosan. És ő csak egy kicsit biczczentett a fejével, ajkán még mindig az előbbi furcsa gőgös mosolygással s halkan mondta:
– Én vagyok a király.
XV.
Másnap csütörtök volt. Az alatt a rövid idő alatt, a mióta Éva itt volt, valósággal szokássá vált, hogy minden csütörtökön vacsora után teát kaptak az urak. Ezek a csütörtökök voltak a tulajdonképpeni nagy színjátékok napjai. Itt és ekkor történtek a közös udvarlások és a lovagi versengések. Aztán egy hétig a csütörtök eseményein rágódtak, azokat kommentálták, mentegették, bonczolgatták.
Ma este a doktor volt az első. Leült rendes helyére, a tűz mellé és unalmas dolgokról beszélt. Éva látszólag érdeklődött az iránt, a mit az öreg mondott, s így csöndes, majdnem mormogó beszélgetés fejlődött ki köztük. A halk beszédhez valami egyhangú muzsikát duruzsolt a kályha, s mindez a hang úgy hangzott, mintha valami nagy viharzásnak elfojtott bejelentése, előjátéka volna. Volt valami a falu levegőjében, a mi ezt mondta. A régi szép nyugalomnak már híre se volt. Ezen az éjszakán már nem aludt olyan szép nyugodtan a falu, mint egykor, nem is olyan régen. Akkor mély, egészséges, állati álma volt. Korán behunyta apró szemeit, mozdulatlanul várta, hogy reáboruljon az éjszaka, a mi tulajdonképpen nem is egyéb, mint sötétség és csend, s aztán egy-egy kutyaugatással végsőt szólva, elaludt szeliden. Ma nem aludt így. A Richter ablakából világosság szürődött az utczára, még pedig olyan izgatott, nyugtalan világosság, a mely a lázban hánykódó beteget sejteti. Az állami tiszt házában is világos volt minden ablak. Ott is virrasztottak, hogy erőt kapjanak, minél több életet csináltak maguk körül: befütöttek, jártak-keltek, erősen világítottak.
Az utcza sem aludt. Kis csoportokban sétáltak az emberek a házak előtt, a melyek sunyi módon, szinte félősen néztek rájok halvány gyertyavilágot jelző, csak félig világos lyuk-ablakaikkal. És fönn a hegyoldalon, jobbra is, balra is, nem álltak mozdulatlanul a rengeteg fenyők, mint a hogy szoktak: egy nagy fekete tömeggé olvadva, meg se moczczanva. Susogás járt köztük. Valami kósza, talán valahonnan délről elszabadult tavaszi szellő zavarta őket. Kisebb ágaik hajladoztak, egymáshoz lendültek. Mozgás járt a nagy illatos lehelletű erdőben, egy csöppnyi izgalom; susogó hang is osont a fák között, hol sóhajtássá veszve, hol felsziszszenve, mintha bántaná valami a komoly nagy erdőt.
A falu aludt, vagy talán csak akart aludni, de félálma nyugtalan volt, mint a beteg emberé. S a szive is rendetlenül dobogott. Az alvégről most is lehetett hallani a zuzók dobogását, de nem oly egyenletesen, mint a csöndes, hideg téli éjszakákon. Ha éppen a szél arról fujt, felhallszott a dobogás, majd halkabb lett, vagy beleveszett az erdő egy-egy hosszú sóhajtásába.
A ritter a földszinten volt, az irodában. Könyvekbe írt valamit s néha halkan odaszólt a magas asztalnál állva dolgozó Wurmnak. Vértes egy karosszékben ült és szivarozott. Ragyogott a szeme, mintha valami féktelen tűz emésztené belülről. Neki semmi dolga se volt, de már a második éjszaka virrasztott itt az igazgatóval meg a könyvelővel. Mindig megvárták, míg éjfélkor is kijön az este hat óra óta dolgozó csoport. Megvárták, a míg csöndben és rendben eloszlik, hazamegy, s aztán föllélekzett a ritter és ők is hazamentek aludni. Szinte örültek, szinte mondták:
– Hála istennek, még nem…
De aztán elkomolyodtak, s arra gondoltak, hogy talán holnap, vagy holnapután…
Itt lenn virrasztottak, s a jó kis Wurm Richterről beszélt az igazgatónak. Elmondta, hogy rosszul van, de azért baj nem lesz. A karját gipszbe tették. Majd az állami tisztek bajáról beszéltek. De erről hamarosan elhallgattak. Mindenki gondolatban sajátmagának mondta meg a dologról való véleményét.
Aztán csönd lett, s az óra elütötte a féltizenegyet. Vértes ásított, aztán egyet nyujtózott, mondván:
Kopogtattak. Bajtzár jött, elegáns, fekete ruhában.
– Várni akárhol lehet – mondta – menjünk föl várni, azt izeni a nagyságos asszony. Kapunk teát is.
Vértes fölállt. Ő nagyon szivesen tett eleget a nagyságos asszony kérésének. Csak a ritter komolyodott el.
– Tessék fölmenni, ha tetszik – mondta olyan száraz hangon, hogy ha egyébről lett volna szó, senki se fogadta volna el az ilyen arczczal és ilyen hangon fölajánlott szabadságot. De mivel erről volt szó, hát mentek gyorsan, mind a ketten, Bajtzár meg Vértes. Csak Wurm maradt ott az igazgatóval, a ki az ablakhoz állt, s onnan nézett ki a sötét kis térre. Aztán megfordult és meglátta a kis könyvelőt. Rákiáltott, gúnyosan:
– Maga nem megy föl?
Haragos volt. Wurm mosolygott és vállat vont. Az igazgató ideges mozdulatot tett:
– Menjen föl! Menjenek föl mind! Akár le se jöjjenek többé! Majd én megcsinálok mindent!
Wurm a könyvbe nézett és egy szót se szólt. Aztán úgy gondolkozott, hogy miért kapjon ő ki a többi hibájáért? Szép lassan behajtotta a könyvet, a melyben különben is csak unalomból piszkált eddig, levette a fogasról a kalapját és az ajtó felé ment. Az ajtónál halkan mondta:
– Alászolgája.
És kiment. Hallani lehetett a lépteit, a mint végigment a téglás folyosón, aztán föl a falépcsőn. Az igazgató egyedül maradt az irodában. Mosolygott és a mosolygása tele volt megvetéssel. Mélyen megvetette ezeket a naplopó frátereket. Az igazi munka kemény, dolgos emberének felsőbbsége ült az arczán. Csöndesen mondta:
– Gesindel.
Aztán hátratett kézzel elkezdett föl-alá járkálni az irodában.