A KIS KLARINÉTOS
I.
Egy hervadó kis kertben a rózsatők alatt két sorban álltak a fehér violák. A violák között pad volt s itt ült Lázár kisasszony. Csöndesen ült, ölébe tette a kezét és szomorú tekintettel nézte a sárguló kis bokrokat. Kedves őszi reggel volt, valami gyönge, alig langyos napsugár fénylett körülötte. Lázár kisasszony fekete ruhában volt, ki volt sírva a szeme s a kezében összegyűrt zsebkendőt tartott. Tegnap délután temették el az apját s bizony nagyon keserü volt ez a ma reggeli ébredés. A kisasszonynak négy kis testvére volt, a legidősebb köztük az idén lett tizenkét éves. A két fiatalabbik fiú volt és ha még megmondom azt is, hogy az öt Lázár gyereknek az apján kívül senkije se volt a világon, mindjárt világossá válik, hogy a kisasszonyra, a kinek Klári volt a neve, nagyon szomorú teher szakadt.
Ott ült a fehér violák közt és a fejével bólongatott, nagyon kicsikéket, éppen csak hogy megmozdult tiszta, fehér arcza s fölötte a vastag, sötét hajfonatból kerekített Gretchen-frizura. E pillanatban annyi volt a baja, hogy igazán nem gondolt semmire s mintha ébren se volna, elaludt a pillantása egy violaszín őszi rózsán.
Ekkor jött be a kertajtón Marschall ur, a klarinétos. Frissen lépett, látszott rajta, hogy most kelt föl, jó hideg vízben mosakodott, vizes kefével simította le a haját, felkötötte a bajuszát, reggelizett, szivarra gyujtott, szóval azt a kellemes reggeli érzést élvezte, a mely kijár minden jóalvású embernek. Ha nem jött volna ily szomorú helyre, bizonyára mosolygott volna a kis Marschall, de így ünnepélyes arczot vágott és mély hódolattal emelte meg a kalapját Lázár kisasszony előtt. Nem volt éppen csunya ember, de vézna és kopott, termetre nézve alacsony és egy kicsit előrehajlott fejű.
Mindjárt bele is fogott a mondókájába.
– Klári kisasszony – mondta és a kalapját nem tette vissza a fejére – édes Klári kisasszony, mindenekelőtt is fogadja részvétemet.
A leány ránézett, szerette ezt a mindig borotválatlan, de végtelenül jó arczot és szépen megköszönte a részvétet.
– Én – folytatta a kis Marschall – őszintén megvallva, nagyon komoly szándékkal jöttem. Nem vagyok olyan ember, a ki udvarol egy leánynak… aztán udvarol egy másik leánynak…
Zavarban volt. Körmével pattogtatta a kalapján a szalagot és félrehajtotta a fejét. Ugy folytatta:
– … aztán megint egy harmadik leánynak… én becsületes ember vagyok, azt tetszik tudni rólam… ha egy kicsit haragos természetű is, de azért mindjárt megbékülök… tetszik tudni.
Most nekibátorodott, mert érezte, hogy nemes dolgokat mond:
– Én, kérem kisasszony, most is csak azt mondom, a mit már három éve mondok, pedig huszonhét éves ember vagyok már… most, hogy a kedves papája, szegény meghalt…
Nehezen ment. De kivágta:
– Hát itt volnék helyette én. A mit mondtam, azt megtartom. Ha akar a feleségem lenni, itt vagyok, életnagyságban. A kis gyerekeket majd fölneveljük valahogy.
Most már ragyogott a szeme a kis Marschallnak, hogy ezt mondta. És mivel a legnehezebben túlesett, egyszerre megjött a bátorsága, most már szeretett volna órákig beszélni, magyarázni vagy legalább megmenteni azt a szép beszédet, a melyre az egész uton készült s a mely helyett egészen mást mondott el.
A kisasszony szomoruan mosolygott:
– Üljön ide mellém a padra, Marschall úr – mondta szeliden – majd beszélgetünk egy kicsit.
A klarinétos leült és bátran föltette a kalapját. Boldog volt. Kissé közelebb huzódott a leányhoz és valami kérő mosolylyal az arczán magyarázott neki. Hogy a szinháznál tisztességesen fizetik, hogy órákat is ad és most megint «kinéz rá» egy tanítvány. És hogy majd csak ellaknak a mostani két szobában, az egyikben a négy gyerek, a másikban mink ketten. És ő majd szinház után hazajön és ott várja az asztalon egy kis hideg vacsora és a melyik napon bohózatot adnak, hát már a rendes időben hazajön és az milyen boldogság lesz és az milyen jó lesz.
A kisasszony nem beszélt, csak néha-néha, a mikor már nagyon is szép volt az elbeszélésben a boldogság, szeliden elmosolyodott. Mint ez a szeptemberi nap az őszi rózsákat, olyan csöndes bánatosan simogatta a lelkét Marschall úr beszéde. Az pedig örült a sikerének, egyre közelebb huzódott hozzá és már a legnagyobb bolondságokat mondta. Egy negyedóra mulva már oly biztosnak érezte magát a dolga felől, hogy egy kis valakit kezdett körülírni, a ki gyereknek ötödik volna a házban és a kinek – na de itt igazán nevetni kellett – még az ötéves Kálmánka is nagybátyja lenne.
Erre aztán el is hallgatott. A leány még mindig az őszi rózsákat nézte, Marschall úr pedig a leányt, profilból. Igy különösen tetszett neki finom szemöldöke, tiszta metszésű orra és halvány, rózsaszinű szája. Most oly boldognak érezte magát Marschall, hogy azt hitte, Lázár Klárinál nincs gyönyörübb leány a világon s Marschall Edénél nincs nemesebb lovag, mert hisz egy számos és szegény családot vesz – valljuk meg őszintén – a nyakába.
Erre oly fölényt érzett magában, hogy elég nyugalma volt mondatai czifraságával is foglalkozni.
Igy mondta:
– Számíthatok beleegyezésére, Klári kisasszony?
A kisasszony komolyan felelt:
– Nézze Marschall – mondta – én nagyon szeretem magát, mert maga a legjobb ember a világon. A mit maga itt cselekedni akar, az olyan nagyon szép és olyan nagyon gyönyörű, hogy én meg sem érdemlem magától. Mit tettem én magának, hogy olyan nagy áldozatot akar hozni? Három év alatt, a mióta jár hozzánk, még csak nem is voltam kedves magához. Mit tettem, hogy ezt megérdemeljem?
A kis Marschall most fölállt, kinyujtotta a mutatóujját és nagyon rámutatott a kisasszony arczára, mondván:
– Azt tette, hogy a világon van.
A mire elpirult a leány. Aztán megrázta a fejét, mintha a pirosságot akarná lerázni róla.
– Marschall úr – szólt – most menjen haza és gondolkozzék holnapig. Ha holnap reggel eljön és ugyanezt mégegyszer elmondja, jó. Szivesen leszek a maga felesége, mert maga a legjobb ember a világon. Én mindig csak ezt mondom, mert ez igaz. De ha nem jön vissza soha többet, én becsületszavamra mondom, nem fogok haragudni magára.
A kezét nyujtotta feléje.
Marschall megszorította a kis kezet.
– Ein Mann, ein Wort. A mit mondtam, azt mondtam. Most mindjárt mondom. Minek nekem ezért egy napra hazamenni?
Azzal lehajolt a leány kezéhez és csöndesen megcsókolta.
II.
A házmester szobájában, a fülledt, szentképes kis lyukban egy díszruhás főhadnagy ült. Ugy ült, hogy minél kisebb helyen érintkezzék ezzel a maszatos szobával – a szék szélén, előrehajolva, kezét a kardjára támasztva.
– Bizony meghalt az apja – mondta a házmesterné – már egy hónappal ezelőtt. Azóta itt lakik nála a Marschall.
– És ki az a Marschall?
– Az egy zenész.
A főhadnagy a fejét csóválta.
– Most kint vannak a ligetben – folytatta az asszony – és csak este jönnek haza. De ha tetszik, megmondom, hogy keresni tetszett őket.
– Nem kell – mondta a katona és fölállt. – Csak maga ne mondjon semmit.
Kinézett az ablakon. A szoba homályából erre a kemény hangra kissé sértődötten jött a felelet:
– Hát akkor nem mondok semmit.
– És milyen ember ez a zenész?
– Az kérem? Tudja Isten. Egy kis göthös.
– Göthös?
– Hát olyan vézna. Mazna ember, úgy mondják nálunk. Együtt vannak egy hónap óta s még nem voltak se a papnál, se a polgári hivatalban. Valami írások kellenek neki, azért vár. Aztán el fogja venni.
– Köszönöm.
Hóna alá kapta a kardját és kiment. A konyhán úgy ment át, mintha sáros uton lépkedne. Künn kocsi várta, abba beleugrott és eltünt.
– Szép szőke ember – mondta a vicziné.
A házmesterné vállat vont.
– Én még hadnagykorából ismerem. Akkor sokszor jött ide a Lázárékhoz. Aztán áthelyezték vidékre és azóta nem láttuk. De mindennap írt neki Brassóból.
A viczinének, hiába, tetszett a katona:
– Szép tőle, hogy visszajött – mondta.
A mikor este megjöttek a ligetből és Marschall a szinházba szaladt, a házmesterné bekopogtatott Klárihoz:
– Tudja-e, Klári kisasszony, ki volt itt?
– Kicsoda?
– Az Andor.
A leány a szivére tette a kezét:
– Az Andor? A katona?
– Az.
Hallgatott hosszu ideig, aztán halkan mondta:
– Jó. Kimehet, házmesterné.
Átment a másik szobába, lefektette és betakargatta a négy kis porontyot, aztán kikészítette a szalámit, sajtot és bort az asztalra, hogy legyen a klarinétosnak vacsorája, ha megjön. Majd leült az ágya szélére és nagyon sokáig bámult a gyertyába. S mivel vallásosan nevelte az apja, a mikor lefeküdt, összetette a kezét és azt mondta félhangosan:
– Édes jó istenem, add, hogy Andor ne jőjjön vissza soha többé, mert akkor mi lesz a négy kis gyerekből?
Másnap este szinház-időben, tehát a mikor a kis Marschall nem volt otthon, megint megjelent a főhadnagy. A házmesterné besompolygott Lázár kisasszonyhoz:
– Megint itt van az Andor.
A kisasszony nyugodt hangon kezdte:
– Mondja neki, hogy nem vagyok itthon… és ne jőjjön többé, hagyjon engem nyugodtan élni…
Csak itt esett le a hangja; a többit már egészen halkan tette hozzá:
– … mondja, hogy a Marschall úr a férjem, hogy hagyjon békében…
Nagyon elfárasztotta ez az izenet. Hogy a házmesterné kiment, le kellett ülnie. Furcsa, de ezt gondolta: «szegény jó Marschall most ül a zenekarban és szerezi azt a kis pénzt…» Tudja isten, ő maga se tudta, miért «szegény» a jó Marschall s mi van azon olyan véghetetlenül szomoru, hogy most a zenekarban ül s keresi a pénzt.
Megvárta aznap éjszaka. A kis klarinétos örömmel ujságolta, hogy megjöttek Nyiregyházáról az irásai, most már csak egy kis pénzt kell valahol szerezni és meglehet az esküvő. Ebben a tudatban jobb étvágygyal is ette a hideg vacsorát s minden falat után hű tekintettel nézte Klárit, a ki szemben ült vele, az asztalra könyökölve, tenyerébe hajtott fejjel.
– Hol veszek pénzt, hol veszek pénzt? – sóhajtotta a fiú.
A kisasszony ránézett, de nem szólt. Erre lassan mosolygóssá vált Marschall arcza, majd ravaszul kacsintott és belső zsebébe nyult.
– Kukukk – selypítette – van pénz!
És kihúzott egy tárczát, abból egy tizest, aztán még egy tizest, meg egy harmadik tizest…
A leány elbámult.
– Honnan?
– Hát mire való a posta-takarék? He?
Nevetett hozzá, örült, hogy ilyen szép hatást okozott ez a régóta titkon, hatosonként félrerakosgatott pénzecske.
– Édes Ede – mondta meghatottan a leány. Megsimogatta az arczát, de olyanformán, mint a hogy a ragaszkodó kutyát szokás megsimogatni. Már a lovat például nem lehet ilyen protegáló módon simogatni.
Marschall fölkelt és átölelte a leányt. Ugy kisérte el, átkarolva, a gyerekek szobájáig. A küszöbön megcsókolta. Aztán becsukta az ajtót és aludni tért.
A következő napon már délben reszketni kezdett a leány. Rémülten gondolt arra, hogy a katona megint megjelenik. Ez az ember, a ki úgy jött-ment, hogy nem is látta, nem is hallotta, így némán és láthatatlanul is felbolygatta a lelkét. Alkonyat felé egy kis megnyugvás szállt belé, föltette róla, hogy gavallérember és nem jön többé vissza, ha egyszer elküldték. Marschall nem volt otthon. Az előljáróságnál szaladgált a házasság ügyében. Fontoskodott, örömmel veszekedte ki a bizonyítványokat, tetszett magának, a mint megtartja a szavát és elveszi a szegény leányt, a kit évek óta szeret. De a milyen vigan ment el, olyan szomoruan jött haza úgy hat óra felé. Leült az asztal mellé és egy szót se szólt.
– Valami baja van? – kérdezte a leány.
Fölnézett rá, mint valami felsőbb lényre, a ki oly sokkal szebb, jobb és okosabb, mint ő.
– Én nagyon szerencsétlen ember vagyok – mondta lassan ejtve a szót…
– Ugyan miért csacsi bácsi?
– Azt mondták, hogy ide már három nap óta minden este bejön egy katonatiszt, a mikor én a szinházban vagyok.
Óh, dehogy gondolt rosszat felőle! Még csak árnyéka se szállt át rajta a gyanunak. De egyszerű ember volt és a szíve összefüggést talál a katona meg e leány közt. Hát megmondta nyiltan, mindjárt, úgy, a hogy érezte.
A leány fölemelte a fejét:
– Csak nem akarja azt mondani, hogy hozzám jön?
Marschall szégyenkezve hajtotta vissza tenyerébe a homlokát.
– Hát mit akar ezzel mondani?
Alig hallatszott, a mikor felelte:
– Én nem tudom, mit akarok mondani.
Most sokáig hallgattak. Klári leült és maga elé nézett a földre. Érezte, hogy az ujjai egymáshoz ütődnek, annyira reszket. Csak vissza ne jőjjön, csak ne jönne, éppen most, az esküvő előtt. Aztán ezt mondta, de csak gondolatban: «Édes, szegény, jó, drága Marschall.»
Beesteledett. Hosszú csönd után bágyadtan kérdezte Klári:
– Ma nem megy a szinházba?
A klarinétos még mindig úgy ült az asztalnál, lehajtott fejjel. És egy kicsit erősebb hangon mondta:
– Nem.
Most nem mert mindjárt tovább beszélni a kisasszony, de nagyon kezdett dobogni a szíve. Félénken jó későre kérdezte:
– Bohózatot adnak?
A klarinétos mozdulatlanul ült a helyén:
– Nem.
Türelmes, okos asszonyok kérdezik ilyen félénkségszínezetű hosszú időközökben a férjüket, ha az mogorván jön haza este. Klári megint várt az újabb kérdéssel. És csak ennyit mondott:
– Hát?
És most történt először, hogy Marschall keményen felelt:
– Hát mégse megyek.
Most már tudta a leány, hogy a klarinétos vár valakit. Úgy érezte, hogy nincs vér a fejében, könnyű volt az agya, szédült.
Egészen este lett. A szobában nem gyujtottak lámpát, úgy ültek némán a sötétben. Egyszerre aztán megzördült künn a konyhaajtó. A belső ajtón kopogtattak és bejött a házmesterné. Marschall fölugrott és rárivallt:
– Mit akar?
A szegény asszony halálra ijedt. Klárira nézett, aztán megint a férfira. Ez ordított:
– Mit akar? Ki van itt? Katonatiszt van itt?
– Igen kérem.
Marschall egyet tágított a gallérján az ujjával; egyszerre nagyon hideg és nyugodt lett a hangja:
– Hol van?
– Kint kérem.
Kiment. A főhadnagy akkor már az ő konyhájukban állt, föltett sapkával. Marschall elébe állt és meghajolt:
– Kit tetszik keresni?
A katona szalutált és ártatlanul kérdezte:
– Itt lakik, kérem, Lázár kisasszony?
– Itt.
– Lehet vele beszélni?
Marschall zsebretette a kezét:
– Nem lehet – mondta nyugodtan.
A katona nagyon finom ember volt, szerette volna melegebbé tenni ezt a diskurzust:
– Uraságod talán rokona?
– Ahogy vesszük.
A főhadnagy arczáról eltünt az udvarias mosoly. Hirtelen elkomolyodott.
– Akkor tévedtem, pardon.
Szalutált és kiment. Végigpöngött az udvaron a sarkantyuja és Marschall még mindig a sötét konyhában állt, zsebretett kézzel. Valami kiolthatatlan keserűség ette magát a szívébe. Nem tudott mozdulni arról a helyről, a hol a tiszttel beszélt és most egyszerre megrogyott a térde. Ennyi energiára nem volt berendezve kis muzsikus-teste. Érezte, hogy keze-lába elgyöngül. Még délben olyan boldog volt, azóta semmi se történt, csak valaki keresett valakit – és mégis sok mindennek lett vége. Bevánszorgott a szobába, a hol mozdulatlanul állt a menyasszonya. Az első székre, a mely útjába esett, leült.
Hallgattak. Az első hűvös őszi szél fujt át a kis utczán és egy csöppecskét rezgett is tőle az ablak. A lány odament hozzá, melléje állt és melléhez szorította a borotválatlan arczot. Marschall lecsukta a szemét.
Nagyon sokáig maradtak így, aztán megszólalt a kis klarinétos:
– Lefeküdtek már a gyerekek?
Klári szinte súgva felelt:
– Le.
Most megint hallgattak. Aztán megint megszólalt a kis klarinétos, de most már fojtott hangon:
– Klári, szeretsz te engem?
Csöndesen mondta a lány:
– Nagyon szeretlek, mert…
Erősen a melléhez vonta a kis ember fejét, elmosolyodott és hirtelen összeszorította a szemét, mert egy nagy, nagy könny futott a pillái alá.