XV
Tehát Bukovina hiába féltékenykedett az elhagyandó Paradicsom örökösére, az elfutott, delelőből siklott el másüvé, mintha tudta volna, hogy a delelés nem tart örökké és hogy az alkony megnöveli az árnyakat.
A kis ruthén festő pedig még jobban megalkudott az élettel. Belátta, hogy vagy Helén, vagy a művészi eszmények. Készült buzgón Amerikába, elfojtott, némává ringatott szégyennel adva föl egyelőre egyéni művészetét, önérzetét. Most pénz kellett, pénz és Helén. Egyébként pedig most is kijárt a hegyekbe vázlatokat gyűjteni. Szokása szerint a kulcsot Helénnél hagyta, hogy ha valamire annak a műteremből szüksége van, bemehessen.
Mikor utoljára volt künn, valami lázas nyugtalanság, a munka iszonyata lepte meg. Semmit se dolgozott, hanem elkódorgott a nyaralók között és szóba állott a matrózinges, mezitlábas, spártai módon nevelt úrfikkal, kisasszonykákkal.
Azután összepakkolt és föladva utolsó terveit, hazautazott. Estefelé ért utcájába és fütyörészve ugrált felfelé a lépcsőkön. De már a második emeleten kifogyott gyenge tüdejéből a szusz. Mire fölért, egészen elcsöndesedett.
Ajtaja nem volt bezárva és ő végretárta, hogy cók-mókjával beférhessen.
A küszöbön dermedve állott meg.
Szembe vele, háttal fordulva, Helén ült, úgy, ahogy Bukovina legjobb képén: hogy taolettje csak a kontyba csavart frizurájából állott. Mellette a falhoz támasztva volt maga a kép és Szerdukov keresztbefont karral a szoba közepén állva, összehasonlította a kettőt.
Az ajtó zajára a két ember megfordult, csak a kép maradt háttal, tehetetlenül… Helén szeme óriásra tágult és az ajka is nyitva maradt. Szerdukovot saját aljasságuknak teljes, megsemmisítő tudata halálos sápadtságba borította. Bukovina két jegesült tekintetből olvasta a kérdést:
– És most mi lesz?!
Lassan, mintegy húsáig vágó szíjjakra kötött súlyokkal terhelve, lépett feléjök, ajkára hörgésszerű, gyötrelmes hang tört. Úgy érte el Szerdukovot, akit valami olyan erőtlenség fogott el, hogy rongyként hagyta magát az ajtón kilendíteni.
– Hozzád… nincs közöm – tördelte Bukovina ajkának mozdulatlan, engedelmeskedni nem bíró résén
Alig bírta az ajtót bezárni.
Helén a japán függönybe tekergőzött és sem szólni, sem moccanni nem bírt, csak a keble zihált hangosan és olyan gyorsan, mintha haldoklana.
Bukovina mintegy főbeütötten állott a leány elé és a füléig hajolva abba hörögte:
– Tudod, hogy én visszavettelek tőle, tudod, hogy nekem te úgy is tiszta voltál… szerettél és aztán őt szeretted… az becsület… hanem hogy te egyszerre kettőt… tudod, mi a neved?
A leány halkan nyöszörgött, arcát a függönybe fúrta. Bukovina nem őt nézte. Szeme egy, a falon függő tárgyban akadt meg, arra meredve dadogta:
– Nohát lemosom én azt rólad. Nem nézlek olyannak, akinek minden szabad… Megtisztellek, az enyémnek nézlek és megadom, ami a nem mindenkiének kijár… a tisztességesnek, ha botlik…
Lekapta a falról a kétágú kis nagajkát, a hazájából emlékül hozott korbácsot és ráütött Helén meztelen vállára. Az első ütés az ütőnek fájt, de a második, harmadik kéjesen oldotta meg izmainak sajgó merevségét.
A hosszú esztendők rabszolgaságának bilincse lepattant, a szabadság zabolázatlan tajtékba öntötte a fiú agyát. Szerdukov zihálása, amint vállával akarta kiemelni a bezárt ajtót, a korbács csettenése és az ütlegelt leány felbuggyanó nyöszörgése valami lázba verték a fiút, a kielégülés olyan extázisába, amit csak a leánynak rózsaszínnel csíkozott vakító vállából kiserkenő vére oltott ki hirtelen.
Bukovina kiejtette a korbácsot.
– Csak ezt akartam… mondta mintegy felébredve, önmagának.
– Csak hogy soha se lássa a válladat, az én bélyegem nélkül.
Az ajtóig vánszorgott és kinyitotta azt. Teljesen elernyedve állott Szerdukov elé. Az, hogy zajt ne csapjon, felhagyott a dörömböléssel és tétlenül ődöngött a sötét folyosón. Bukovina, mintha kegyelmet kérne, rekedten, alázatosan suttogta:
– Üss agyon, ha jól esik.
Karját összefonta, várva, hogy a nála sokkal izmosabb vetélytársa összeroppantja.
Szerdukov azonban Helén után nyult, aki hangos csuklásszerű sírásban vonaglott a földön; a lerántott függönybe tekergőzve.
– Vigy el… vigy el… menjünk; tördelte és a fájdalom könyei peregtek felbomlott, csapzott hajától eltakart arcára.
Bukovina felkacagott:
– Haha! Ti jobban jártok persze, ha a dolgot hang nélkül zsebrerakjátok.
Kimondhatatlan útálat futott át rajta, amint az öltözködő leányra és a neki nagy gyakorlattal segédkező fiúra pillantott.
– Takarodjatok, pusztuljatok!
Kilökte őket az ajtón és utánuk köpött.
– Méltók vagytok egymáshoz.
Ez a gondolat rogyasztotta a letakaratlan lócára Mintegy megkövülve terült végig rajta. Eleinte nem voltak gondolatai, később pedig csak útálatosak mint nyálkás, síkos, jéghideg kígyók.
Egész éjjel és másnap egész nap, az undor deliriumában feküdt. Összefüggéstelen, a felháborodások új rohamaitól megszakított gondolatműveleteket végzett, amiknek azt kellett kiadniok, miért jött vissza Helén, miért akart felesége lenni, mit akart Szerdukovtól, hogyan játszották őt ki, miért, mióta…
A szenvedély nem igen hagyta biztosan mérlegelni, néha agyonfáradva nyugodott bele, hogy véletlenségek játszották vissza hozzá Helént, hogy véletlenül sodródott Szerdukov hálójába újra… de egy-egy szó, jelenet, mint hirtelen fény villant fel és más, rettentőbb következtetésekre késztette a vergődő fiút. Helén csak pénzért jött, csak azért küldte az a rongy vissza… Dehát miért akart a felesége lenni… Mert Szerdukovnak nem kellett…?
… Szerdukov talán megunta és lerázta Helént, aki jó szándékkal, de szerelem nélkül jött vissza. És ki tudja hol, újra meglátta csábítóját…
Egy bizonyos: Helén Szerdukovot szereti, miatta mindenre kész. És nem ez volt a legrettentőbb. A legszörnyűbb gondolat, ami Bukovinát, mint az ereibe fecskendett méreg gyötörte: hogy Helén másra gondolt, míg vele volt; hogy másra gondolt volna mint felesége.
– Jobb így… jobb így, eszmélt végre önmagára.
Szemérmes lelke borzasztóan szenvedett a gondolatra, hogy Helén csak utálatot érezhetett, mikor ő áradozva hódolt neki.
– És Szerdukov nem örvend, hogy most végleg neki maradt a leány.
Ez szánalmas, lesújtó vígasz volt. Bukovina rágondolt, hogy Helént egykor a legtisztább szeretet vezette hozzá; hogy akkor először, mikor otthagyta őt, becsületesen volt hűtelen. Hogy aztán koldusmódra, büszkeség nélkül jött vissza az első megaláztatás után. És végül alkut csinált a szerelem és a házasság között, férjhez készült egyikükhöz és ölelte a másikat.
– Micsoda fokára hág majd a züllésnek, ha Szerdukov faképnél hagyja.
A fiú összerándult:
– El kell mennem. Nyomtalanul, mert különben visszafogadnám, ha elémbe jönne. És akkor is nem őt utálnám, hanem magamat.
– Amerikába menni… dehát minek most már a pénz?
Egyáltalán nem jobb volna-e, fel nem kelni innen? Vagy felkelni és az ablakig vánszorogni és onnan kibukni a kövezetre, a semmiségbe. Ha volna ereje, az ablakig menni, a többitől nem félne. Hanem moccanni sem bír… Igy vergődött másnapig.
Aztán valami csak előmászott a lelkében, mint undok szemétdomb alól előbotorkáló fénybogár. Táviratot küldött az amerikai Maecenásnak: »Uram, feltételeit csak úgy fogadhatom el, ha munkámban magamrahagy és teljesen megbízik akaratomban«.
– Ha elfogadja, akkor nemcsak művész maradok, de megvalósíthatom legmerészebb terveimet. Ha nem, akkor is megélek valahol, de soha többet meg nem veszi senki a lelkiismeretemet.
Ilyenfélét gondolt, vagy csak érzett, míg elfutott a távírattal a legközelebbi feladó hivatalba. Lába olyan gyorsan vitte és a szívét már nem üresnek, hanem könnyűnek érezte.
Ebben az időben érkezett vissza nászútjáról a Bertram pár. A penziót ez alkalomra karmazsinrózsákkal ékesítették fel és Bukovina megtanulta a dalt zongorázni:
Ez volt utolsó szereplése és legjobb barátjának örömünnepét egyetlen komoly arcvonással se felhősítette be. Tréfált, ivott a viszontlátásra »odaát«; megtáncoltatta a babaasszonykát és szünetlen Mrs. Bertramnak szólította; mert látta, hogy az örömet okoz a két új házasnak.
Az ünnepség Karlának is utolsó volt. A párisi levelek már kihúzták fehérneműit a kommódból; kivonzották a keféket, fésűket a Biedermeyer tükrösasztal fiókjából és a bizonyítványt a művésziskolából.
A leány csomagolt.
Bertramné az ünnepi vacsorán Karla mellett ült.
– Mit tud Franciról? – kérdezte hirtelen a gavallér nélkül mulató leányt.
Karla alig jött zavarba. A Bertram pár mutatta be neki annakidején Francit és azt is tudták ezek, hogy a fiú gyakran megfordult nála.
– Irogat néha, – felelte hát egyszerűen.
– No látod, nincs baja, – fordult Bertramné férjéhez.
Az barátságtalanul nézett Karlára.
– Szegény Grete, mit se hall róla és egész odavan; a Cook irodába írt nekem Milanóba, ha tudok-e én valamit.
Karla nem értette ezt.
– Ki írt önnek? – kérdezte egész hangosan, hogy a fél asztal, Biedermann is hallotta.
– A felesége, – szólt Bertramné, mintha semmi meglepőt se mondana.
– Kinek a felesége? – kérdezte Karla és anélkül, hogy a felelet elérte volna, hirtelen képek bukdácsoltak el lelke előtt: az öreg asszony, aki Francinál fejcsóválva nyitott neki ajtót, a fiú kísértetszínű arca, mikor a klastrom-fogadóban lába elé hullott, aztán Biedermann konfidens mosolyán…
Egyszerre megfagyott a vére és körülnézett, mintha valahonnan ütéstől tartana.
– Francinak felesége van? – kérdezte aztán, mintegy gonosz álomban.
Egyszerre mindenki feléje fordult és a rázáporló tekintetek a hitetlenség, ámulat fullasztó keveréke voltak és Karlát csaknem leterítették.
– Hogyan, – kérdezte Bertram hirtelen és iménti kelletlen arca szánalomra lágyult, ön nem tudta?
Karlán újra átfutott egy vihar, egy gondolatlánc, a sziklaerős leányra a legnagyobb önuralmat parancsolva; és lelke minden erejének megfeszítésével el is érte azt.
Ezek az emberek hónapokon át látták az ő zárkózó, de cseppet se titkolt szerelmét egy férfihez, akinek felesége van!
Ami furcsát gondoltak róla, mindaz most szánalomba, sőt nevetségbe fog átcsapni. Most e percben még mindenki érzi, hogy itt lélekölő tragikum nyílott fel előttük, hogy ez a leány talán életének legkínosabb helyezetét éli át, itt a szemük előtt elárulva és kiszolgáltatva… de öt perc mulva a film szenzációs fordulata a hősnőt saját ostobaságának áldozataként fogja mutatni: és csak a jobbak fogják megsajnálni, a többi mulatni fog rajta.
Franci bolonddá tartotta őt! Ez az érzés egy pillanatra jéghideggé tette Karla fejét, hogy nyugodtan itta ki feketekávéját és hallhatóan fejezte be a témát:
– Én igazán nem tudtam erről.
Ennyit mondania kellett. De aztán hallgatott. Érezte, hogy minden kimagyarázkodás csak rosszabb lenne és különben is, annál sokkal büszkébb, sokkal tisztább volt, semhogy odaalázza magát, hogy részleteket kérjen Franci körülményeiről, vagy, hogy azok enyhítették volna csalódását.
Franci házas volt és úgy bánt vele mint menyasszonyával, ez a szívébe markolatig vert tőr volt. Hogy kitette őt az emberek pletykáinak, hogy hagyta őt túláradni szerelmében; elfogadta lelke szent fellágolását és nem volt homloka az igazat bevallani. Neki, aki úgy gyűlölte mindig az őszintétlen alakoskodást, aki annyiszor tiport rá Ulrik Adolfra a hazugságaiért, aki igazmondó volt a kegyetlenségig…
A leány nehéz léptekkel talált szobájába és ott felál, a kezdett járkálni, mint akit valami nagy testi gyötrelem késztet a futkosásra. Nem tudta, mi ez a ránehezedő iszonyat: szerelmének hirtelen, szörnyű haláltusája, vagy a végtelen megvetés, amit Franci iránt érez. A fiú minden előnyös vonását elvesztette most szem elől. Gyűlölte Francit és gyűlölte önmagát, hogy ilyen alávalóra font glóriát.
Hirtelen az ajtó felnyílt és a Bertram pár lépett be. Ez a két ember megérezte, mi megy végbe a leányon, hogy annak szüksége lehet valakire most.
– Úgy-e nem zavarjuk – szólt Bertram és picike asszonyának széket tolt. Odabent ki akarják rúgni a ház oldalát, gondoltuk, bejövünk keveset, lehülni a tánctól.
Karla a fájdalomtól béna volt. És mégis érezte, hogy ezek jót akarnak.
– Szabad… teát? – kérdezte és reszkető kézzel tölteni kezdett, csak hogy leplezze izgatott fájdalmát.
– Bizony hiszem, hogy nélkülözi barátunkat, – kezdte az asszonyka is és körülnézett a szobában, amely tele volt a kora nyár tündöklő virágaival.
Karla nem felelt.
– Olyan jó fiú az a Franci – folytatta az asszonyka. Be kár, hogy olyan szerencsétlen. Sejtelmem sem volt, hogy maga nem ismeri az ő helyzetét.
Bertramné kérdezősködést várt. De a megkínzott leány arra nem volt képes.
– Bizony Franci se hitte, mikor huszonegy éves korában megnősült, hogy ezzel le is zárta jogát a boldogsághoz.
Karla letette a kannát és figyelni kezdett.
– Tudja-e, Franci felesége már az első hónapokban beteg lett és azóta is ágyban van… olyan fiatalon szélhüdés érte… és semmi remény, hogy meggyógyulhatna. Franci úgy ápolta, mint egy jó anya…
Karla kiérezte, hogy ez nem csupán a Franci védőbeszéde, de hogy az ő vigasza is akar lenni. És megszólalt:
– Annál nyomorultabb volt, hogy előlem mindent elhallgatott. Annál kevéssé kellene másutt futkosnia a boldogság után.
Elfelejtette, hogy az imént az ebédlőben csak a hidegvérét, a közöny látszatát akarta megőrizni. Ezek itt úgy is beleláttak.
– Nézze – szólt Bertram – nem is mentem én őt, de némileg megérthetővé akarom tenni a helyzetét Gondolja meg, mily fiatal ő még és egy élőhalotthoz van kötve! Úgyebár az ember nem isten, kivált a férfiember?…
Karla arcán harag lobbant fel.
– És épen engem választott, nem-istenes vigasztalódásul? Engem? Én azt legkevéssé érdemeltem meg.
– Franci bizonyára jó és finom volt magához és nemde, csak egy kis barátságot kért? Hiszen az nem bűn?
Karla érezte, hogy barátságuk bensőségéről önmaga megalázása nélkül nem beszélhet.
– Attól félek, hogy az emberek nem szépen értelmezik barátságunkat.
Bertram legyintett.
– Óh, ki veszi itt olyan komolyan a dolgokat?
Azzal látva, hogy az ügy kezd rendbejönni, feleségének megkavargatta a teát és odatette elébe a kommódra.
Csak azután fogott a sajátjához. Nem távoztak el mindjárt, hogy ne legyen az a látszata, mintha csak Franci miatt jöttek volna. Egyet-mást még felemlítettek, azt is, hogy a beteg asszony Münchenben fekszik nagynénjénél és, hogy Franci ugyanabban a házban lakott.
Mikor elmentek, Karla sokáig állt összefont karokkal a szoba közepén.
Eszébe jutott Etelka. Talán az is megtudott valamit, azért maradtak ki látogatásai.
Felöltözött és elment hozzá.
A leányt békésen találta: Alberttel együtt teázott, a divánra nyitott könyv volt letéve, fedéllel felfedve. Látszott, hogy felolvastak és hogy a felolvasást folytatni akarják. Különben ők is elkészültek, hazafelé. Utolsó heteiket jó egyetértésben töltötték. Etelka lemondott a penzióról és Albert palackba zárta féltékenységének szörnyeit.
Különben egészen más főesemény teremtett békét köztük. Albert pályaműve, amely miatt Etelkát végkép elhanyagolta, elkészült, pályázatra került és nem nyert; sőt szenzációs témája némi kómikus hírnévre tett szert tudományos körökben.
Albert szinte belebetegedett. Azt hitte, megsemmisítő, kiábrándító hatása lesz a balsikernek.
Pedig Etelka titkos örömet érzett, mikor Albert elkeseredetten megfogadta, hogy soha többé fel nem áldozza életének egész korszakát egy bizonytalan sikerű munkáért. Állandóan Etelkánál ült, aki mint beteg gyermeket gyógyítgatta őt lelki sebéből és tűrte a kezdetben mutatkozó, a fájdalomból fakadó oktalan szeszélyeit. És ez az együttlét elég volt hogy Etelkát minden más szórakozástól elvonja.
Ilyen nyugalmas idillbe vágott bele Karla bánata.
A leány súlyosan, cammogva lépett be. Nem vetette le felsőjét, csak a nyakánál tetszett ki méregzöld ünnepi ruhája; megállott Etelka előtt és suttogva kezdte, de suttogása az utolsó szónál kiáltássá élesült:
– Etelka, gondolja el… Franci meg van házasodva!
Hirtelen az asztalra esett és sírni kezdett, szívéből, minden restelkedés nélkül.
Etelka nem bírta felfogni, mi történt.
– Franci? Párisban megnősült?
Karla csak a fejét rázta.
– Régen – és elcsuklott.
A két jóbarát minden erejéből vigasztalta az összetört, csaknem megsemmisült leányt. A részvét, az igazi megértés és az őszinte kibeszélés lassan magához térítették Karlát, könnyei apadni kezdtek.
– Lám – mondta és ajka torz mosolyban rángott el – mindenki elschwabingolódik, ha oda beteszi a lábát.
Albert helyeslőleg bólintott, majd elsietett valami innivalóért.
– Karla, – szólt Etelka, mikor magukra maradtak – nem mondom, Franci eljárása rettenetesen helytelen, de azért én mégis sajnálom őt.
Karla könnyein át felemelte tekintetét barátnőjéhez:
– Miért lett oly hűtlen mostanában hozzánk?
– Tudja, szinte azt hittem, megtudott valamit és azért került el engem.
Etelka meghalkította hangját:
– Képzelje, a Schwabinggal én is megjártam. Emlékszik a George dolgozatomra? Mondtam volt, hogy egyik forrást nem használtam fel, mert ki volt kölcsönözve. Nemrég bemegyek a könyvtárba és utána kérdeztem. A könyv bent volt és tudja ki tartotta magánál mostanáig?
– Zwirn, azaz Ulrik Adolf.
– Dehát miért?
– Ez az. A kávédélutánon leadott bölcseségeit abból szedte, a könyv nála volt és azért nem találtam.
– Szóval Ulrik Adolf plagizált a Maga javára.
Etelka vállat vont.
– Tudja Isten, mit higyjek róla. Azt hiszem, ő annyira fogékony a mások alkotása iránt, annyira felszívja azt, hogy utoljára maga is hiszi, hogy a vérévé vált dolog benne fogamzott. Most aztán én kerültem abba a hírbe, hogy nem neveztem meg forrásomat. Azóta se kívánok találkozni Ulrik Adolffal…
– Látja – tette hozzá hirtelen – Albertnek is van valami igaza, hogy haragszik a bohém kompániára. Ha magunkfajta kerül oda, okvetlen valami bolondságba keveredik, mert annak a világnak mások a törvényei. Az embert nem úgy értik, amint tesz és mi is másként fogjuk fel, mint amilyenek. Aztán bábeli félreértés lesz belőle.
Karlát sokkal élesebb fájdalom hasogatta, semhogy Etelka szavai, amelyek oly igazán mutattak rá, miért nem élhet együtt a bohém a filiszterrel, érthetővé alakultak volna ki benne.
De a Francival váltott levél után eszébe jutott Etelka fejtegetése.
Mert Karla nem azt a magasztosnak tartott utat választotta most, hogy haragját céltalannak, magához méltatlannak tartva, egyszerűen elejtse a dolgot, szemrehányás nélkül. Nem, az igazság erősen a nyelvén volt, hát meg is írta azt; megírta azzal a záradékkal, hogy az őszintétlen ember az ő számára nem létezik, hogy Franci hozzá gyáva volt és hazug.
A kemény szókra Franci hosszan felelt. Nem kért sem barátságot, sem bocsánatot, csak egy percnyi megértést:
»Karla – írta – csak azt ne higyje, hogy nem szerettem. Hogy nem adtam mindent oda Magának, amit én szegény adhattam. Gyáva voltam és hazug. Szórakozást kerestem és mikor megtudtam, hogy maga nekem annál csak sokkal, sokkal többet adhat, a legnagyobb boldogság lehetősége, amit az élet nekem megmutatott, elszédített. Nem tudtam elszakadni Magától, amíg el nem taszít. A legnagyobb árt fizettem rövid boldogságomért: semmi vagyok Maga előtt. Csak az maradt nekem, hogy szégyeljem magam örökre. Ne bocsásson meg, hanem felejtsen el a legirgalmatlanabbul«.
Karla semmit se válaszolt erre.
Most már sietve hagyta el Münchent.
Apja ráírt, hogy azonnal induljon haza. A küldött pénzből nem futotta, de Biedermann hitelezett neki, míg a műterem behozza a tanulmányok költségét. Azonkívül Karla eladta felhalmozott munkáit. Mindenki szívesen vásárolt. Némely az utolsó márkáival, csak hogy segítsen a leányon.
Míg a hajó Stettintől Rigáig vitte, Karla ráért az utolsó hajszás napokban szétzilált érzéseit rendbeszedni. Eszébejutott, mily tartózkodó volt Franci mindig és mily gondtalanul adta át ő maga lelkét a Franciért fellobbanó szerelemnek. Talán mindketten, vagy egyikük se hibás. Most már nem fájt úgy, hogy jó volt Francihoz.
– Hiába, voltak napjaim olyan szépek, amilyenek rám nem várnak többé.
És még egyet fűzött Karla gondolataihoz: hogy bár nem tudna írni egy sort neki, hallani egy futó hírt róla, bár teljesen érzi, hogy ránézve Franci megszűnt, olyan nagyon nem gyűlöli már. Csak egy fájt még és úgy érezte, ez örökre fájni fog, mint a szégyenbélyeg: hogy a penzió holtanapjáig fog mulatni rajta, az ő legendás filmjén.
Mintegy háromnegyed év mulva Etelka levelet kapott Rigából. Karla műterme kezdett felvirulni és a leány ép az időben cserépmunkáiból kiállítást rendezett.
»Képzelje – írta Karla – itt van Jakimov, a tojás-ember és ő is kiállít. Most jött meg Münchenből, persze ki nem fogy az élmények elmeséléséből. Sajnos, az embereknek felét sem ismerem már, akikről regél. De egy és más Magát is érdekelheti, például, hogy Ulrik Adolf »Puszták lánya« az Insel-Verlagban jelenik meg és azzal reklámozzák, hogy »igaz, mély érzésből fakadó lírai mű«. Mindazáltal Biedermann nem könyörült rajta és öt márkányi tartozásért a penzióból kitelepítette. Zdenka és Ali tudatták, hogy Prágában megesküdtek és Budapestre kérik a gratulációkat. (Libáké a szerencse). Emlékszik Nietzschkére? Jegyet váltott Jelenával, ellenben Anizia kikosarazta Hoffert és az kicsit meghibbant. Üldözési mániában van; látja még itt is Ulrik Adolfnak lett igaza. A kis Rosenkrantz nemrég együtt lépett fel azzal a kis oroszzsidó leánnyal. A nénje nagyon haragudott, mert ő a hugát csak amatőr zenésznek szánta, az pedig komolyan színpadra lépett. A szép Frici miatt a két öreg kisasszony összekapott, hajcibálásig mentek. Biedermann közbelépett és azzal csitította őket, hogy hisz mindegy, melyikük lesz a boldog, aki Fricikét örökbeveszi. Három napig nevettek ezen a penzióban. Lipin állítólag delirium-tremensbe esett, ez alighanem Ulrik Adolf koholmánya, mert dühöngeni Lipint senki se látta… De nem pletykálok tovább. Furcsán vagyok vele, mindaz, amit Münchenben átéltem, ami annyira izgatott, érdekelt és lekötött akkor, most mintha álom lett volna, csak alig hozza vissza egy-egy emlék az ottani hangulatot. Valóban, egészen józan lettem. Münchenben édes bortól voltam becsipve, aztán jött a nagyfejfájás utána, hanem a rigai szél kifújta belőlem a mámort meg a fájdalmat. Amolyan északi medve lett belőlem ismét. Úrrá lettem magam felett és a munkám minden egyebet pótol.
Ha mégis egyszer férjhezmennék, (mert hátha? no szívecském, ne nyissa olyan tágra a Madonna-szemét), bizony Isten, csak az eszemre hallgatnék. De azért nem haragszom a szívemre, hogy egyszer bolondot járatott velem. Az élet úgyis olyan komoly és az embernek kell valamire emlékezni öreg korában… nem? Valami ostobaságra, könnyelműségre? Münchenben bizonyára úgyis elfelejtették már tragikomédiámat, mert hisz mi voltam én a penzió kifogyhatatlan filmjén? Egy-két jelenet, semmi több«.