II
Délután Aladár elindult Bukovina keresésére. Bosszankodott, hogy elfelejtette megkérdezni tőle lakása címét, azért az akadémiára ment megtudakolni. A kapusnak előadta, mért jött, de amikor a keresettnek nevét kellett volna megadni, Aladár bosszúságában csaknem fölkiáltott, hiszen nem tudta Bukovina igazi nevét.
– Igy már nem szolgálhatok, felelt a művészetek Cerberusa.
– Átkozott Bukovinája! – mormogta Ali maga elé. A kapus fülét megütötte a szó.
– A Bukovina úrról lenne szó?
És megmondta fejből a címét.
– Négy esztendeje jár az ki s be minálunk.
Pár perc mulva Aladár a negyedik emeletet mászta a külső Schwabing egy szűk kis utcájában. Megrántotta a csengetyűmadzagot, amire az ajtóba vágott nyílásról bent eltolódott a retesz, és egy kerek macskaszem jelent meg annak helyén.
– Ah, Herr von Aladár! Isten hozta!
Bukovina sietve nyitott ajtót és festéktől maszatos kezét oda nem nyujthatván, csak mélyen hajlongott. Kinőtt újjú kabát, hólyagos térdű nadrág, minderre egy ezerszínű festékrózsákkal elmázolt vászonköpeny vetve: ez volt munkatoalettje. A fiú karcsú volt szinte fejletlen; finom sovány kis arcát csak dús, gondozatlan világosbarna haja emelte. – Hogy minden második foga hiányzott, az még inkább hasonlóvá tette egy elemi iskolás fiúhoz.
A szűk folyosóról nagyon világos, tágas, de alacsony műterembe léptek. A tető alatt voltak, úgy, hogy a mennyezet ferdén ereszkedett rájuk. A félköralakú ablaktábla csupa apró üvegnégyzetből állott, a párkányon festékek, olajok, tarka paletták és ecsetek, köztük zsírtól átütött papirokban ételneműk díszelegtek.
– Mily szerencse, hogy ma jő. Ebben a hónapban ez az utolsó tiz brikettem, ami ma ég a kályhában! Holnap már megfagyna nálam.
A műtermet a letakaratlan lócán, két asztalon és a festőállványon kívül részint felaggatott, részint csak ide-oda vetett képek bútorozták, a beözönlő alkonyi napfényben olyan színpompával sugározva az emberre, amilyet csak rikító nyári napok hívnak elő a világ élő és élettelen tárgyain.
Aladár nézegetni kezdett, Bukovina pedig szinte mentegetőzve magyarázgatott:
– Ezt így kell, kérem. A természet utáni festésnél soh’sem szabad az igazi színt adnunk, mert az künn máskép hat, mint bent. Azonkívül én nem a tárgyat, hanem a saját hangulatomat festem.
Az állványról egy éppen fölvázolt kép tekintett le Alira: könnyű leplekbe öltözött nő körvonala.
– Ki ez az isteni modell? – kérdezte Ali.
A műteremből kis tarka japáni függönnyel elkerített alkov nyilt. Onnan úgy susogott valami, mint mikor fiatal hölgyek egyik selyemszoknyából a másikba bújnak.
– Készen van, miss Northon? – kiáltott be Bukovina.
A tarka függöny szétnyilt, mögötte egy kétes tisztaságú mosdó-készlet villant meg, aztán a lány, a képről alászállva, megelevenedve: görög leplek helyett utolsó divatba öltözve. Aladár nagyot gondolt:
– Ej, ez a morcos fickó… és ilyen modell!
Bukovina vendégére mutatott:
– Lord Aladár, mutatta be, nem tudván a »von«-t másként visszaadni angolul.
A leány keskeny, finom ujjhegyet nyújtott oda, biccentett a fejével és mosolygott, bizonyára hallotta a fiú iménti elragadtatott bírálatát. És ez a lány életben még bájosabb volt: gyönyörű kis fogai felett sötét pihe tette ajkát érdekesebbé. Különös édes egérszeme egyszerre találta meg a nyílást az ember szívébe. Nó, ez a macskaszemű Bukovina fölséges egérkére akadt.
– Miss Northon megsajnált ma engem, mert nem volt pénzem modellre. Föláldozta mai délutánját nekem.
Aladár most látta, mily finom ruhát viselt a leány és mily drága ékszereket. Egyszerre elfoszlott előbbi irígy gyanúja. Egészen hihetőnek találta, hogy a jószívű hölgy megsajnálta a szegény fiút és ült neki barátságból egy órát. Annyi szent, hogy a kis festő végtelen odaadással volt a kegyes barátnő iránt. Alázatosan kérte, maradjon ott kávéra, aztán letérdelt a földre, meggyújtotta a gyorsforralót és maga főzte meg a sötét, illatos italt. Elfutott kenyérért, aztán az ablakpárkányról elővette azt a halványsárga masszát, amit Aladár festéknek nézett, de ami vaj volt; egy kicsit már nem friss állapotban.
És mégis izlett mindhármuknak, és mégis jól mulattak, bár Ali csak annyit tudott angolul, amennyi az indián történetekből a fejében maradt.
Uzsonna után miss Northon drága prémekbe burkolózott és búcsúzott. Alinak már nem is tünt föl az ittvaló szokás, hogy Bukovina nem kíséri le nővendégét. Maga ugrott föl, de erre meg az történt, hogy Bukovina, mintha valami eszébe ötlene, velük jött. Elváláskor a lány még egyszer megkérdezte Aladár nevét, amire az megmagyarázta, hogy ő nem lord és hogy Aladár a keresztneve.
– A másikat nem lehet kimondani, szólt Bukovina.
A két fiú a kapuban magára maradt.
– Tudja-e, mért jöttem tulajdonképen?
– Az ünnep miatt, találta ki Bukovina.
– No lám. Tehát én is ott akarok lenni és arra kérném, oktasson ki engem, milyen formán kell megjelennem. Csináltassak jelmezt? És mifélét körülbelül?
Bukovina legyintett.
– Csak nem dob ki annyi pénzt. Elmegyünk a kikölcsönzőbe. Hanem várjon itt rám, én még fölfutok egy percre a szobámba.
Egy pillanat alatt újra lent volt, és megindultak befelé a városba.
– Mondja kérem, hogy jut be az ember a Biedermann penzióba törzsvendégnek? – érdeklődött Ali.
– Hát odajár étkezni, vagy ott lakik.
– És mért nem lakik maga ott?
– A szobák igen kicsik műteremnek. Különben is mindegy. A házban lakók, az ott étkezők, vagy azok barátai mind oda tartoznak.
– És mit fizetnek?
– A céhbeliek, már mint mi művészek, sokkal kevesebbet, mint mások. Különben ön is eljöhetne néha ebédelni. Hetvenöt pfenniget, azaz hogy ön egy márkát fizet egy ebédért.
Kis zsibárus bolthoz értek. Korállsorok, tajtékpipák, aranytűk, majolika-edények, gyermekjátékok voltak a kirakatba téve. Ali nem tudta, miért állanak meg.
– Nekem innen misem kell.
– Csakhogy kell ám nekem.
– Ezzel Bukovina ujságpapirból szikrázó nyakkendőtűt bontott ki.
– Ezt be kell csapnom, különben nincs az, ami kell.
– Ejnye, forduljon inkább hozzám. Jöjjön, ne állingáljunk itt, az a bácsi bent már meglátott, szinte mosolyog magára.
– Régi jó barátom. És az ember régebbi barátaitól szívesebben kölcsönöz, pláne zálog fejébe. Egyébként, ha majd nem volna pénzem ezt az én állandó mentőövemet kiváltani, – a tűre mutatott – akkor esetleg majd megtámadom magát e kis összegért. Mert tudja, ez a tű igen drága nekem, boldogult anyámtól kaptam volt bérmálásra.
Ezzel be is nyitott és számlálatlan seperte be a pár márkát, hiszen a tű annyiszor volt már odabent, hogy Bukovina tudta, mit kap érte.
Mintegy megfiatalodva lépett ki az üzletből. A villamoson mindkettőjükért ő fizetett, és a jelmezkölcsönzőnél úgy válogatott, mintha Dárius kincse a zsebében volna. Aladár már arra gondolt, hogy itt mégis csak neki kell majd segítenie, a kis festő azonban kitalálta a lord gondolatát.
– Én nem magamnak, hanem magának válogatok.
Végül is talált egy pompás rádzsa jelmezt és Aladárt az öltözőbe küldte, hogy próbálja föl.
– Nekem kérek egy rendőrkosztümöt.
– Bocsánat, felelt az üzlettulajdonos, a rendőrruhával sok kellemetlenségem volt már. Az urak visszaélnek vele, nem is merem már kikölcsönözni.
– De kérem én sohasem okoztam önnek galibát.
A régi ismeretségre hivatkozva, Bukovina mégis csak győzött. Aladár elképedt, mikor a hivatalos jelmezt megpillantotta.
– Hallja, mit akar maga ezzel? – kérdezte Bukovinát.
Elmosolyodott, ha ugyan állandóan szenvedő kifejezésü arcának elrándulása mosoly lehetett.
Aladár egyben valami csinytevést sejtett. De aztán újra elfoglalta saját jelmeze, amelyben – a tükör mondta, nem ő saját magának – szép volt, fejedelmi volt a kis Aladár. Megelégedve vetkezett, fizetett és megadta a címét a penziónak, ahol lakott és ahova a csomag küldendő. Bukovina hóna alá kapta a magáét, és az utcán még egyszer lelkére kötötte Aladárnak:
– Szombat este kilenckor indulunk. A kapuban várom. Kérem, ne szóljon róla senkinek, hogy hova viszem.
Aladár ott volt pontosan. Az autó berregve állt meg, Bukovina beugrott és szembe helyezkedett a tündöklő rádzsával, mert annak pompája az egész nagy űlést igénybe vette. A két barát farkasszemet nézhetett. Az autó hosszú, végtelennek tetsző, egyre sötétebb utcákba kanyargott. Aladár utoljára már nem tudta, milyen irányba mennek. Mintha vissza fordultak volna ugyanoda, a honnan elindultak. A gyéren beeső gázfényben Bukovina arca mindig rókábbnak tetszett, az út pedig nem akart véget érni.
– Ejnye mi lesz már, türelmetlenkedett Aladár.
– Mindjárt, mindjárt, felelt az álrendőr és nyugodtan pislogott ki az ablakon.
Aladár kezdett idegeskedni A soffőr megállt és hátraszólt a kis ablakon át:
– Belgradstrasse hányat tetszett mondani? mert hiszen mindjárt a határon vagyunk!
– Az ördögbe is csak siessen tovább! Látja amott azokat a fénypontokat? ott még házak vannak, maga a soffőr, magának kellene jobban ismernie Münchent!
– Soha becsületes embert ilyen ki a városból nem vittem!
Csak a foga közé mormogta ezt a soffőr és dühösen ruccant bele a sáros útba.
Aladárnak fejében furcsa gondolatok kezdtek kóvályogni. Legelőször is, hogy milyen jó volt Etelkát meg nem nyerni e kirándulásnak. Aztán avval kezdett számot vetni, mit is tud ő ez emberről, aki most az orránál fogva vezeti őt valahova ki a külvárosokon túli éjszakába. Bukovinával egy kiállításon véletlenül ismerkedett meg. Ő szólította meg a fényes tárlaton, a ragyogó toalettekben imbolygó hölgyek pillangó rajában kopott, esővert lepke gyanánt ődöngő fiút, mert az bohémnek látszott és mert Ali tűzön-vízen bohém társaságba akart kerülni.
A rendőrkosztüm kezdett neki most sehogysem tetszeni. Ez a legjobban fedez minden gyanú ellen, ebben legkönnyebb szükség esetén kereket oldani. Hallott már affélékről, hogy ilyen éhenkórászok, akiknek a kedvesük gyémántokat visel, kicsalnak ügyetlen külföldieket valahova, leterítik vagy elkábítják, elszedik holmiját, és megugranak. Igaz: London, New york és Páris állanak ilyen hírben, de hátha München sem jobb – és mi az, amit most vesz észre?
Az álrendőr keze szüntelenül zsebbe van dugva és tisztán látni egy revolver körvonalait, amit szorongat…
Ali jóbarátságban élt mindenfajta fegyverrel és nem egy előtt állott már, de apacskalandhoz nem volt kedve. Hirtelen megnyomta a jelző gombot.
– Soffőr, álljunk meg!
– Megbolondult? kérdezte az álrendőr, majd kikáltott: ott, abba a mezei útba térjen, hohó megálljunk!
Az ajtó kirepült. Bukovina kiugrott, de nem úgy Ali.
– Hajts! – kiáltotta az ajtót visszarántva, az autó pedig megmozdult, de csak alig, mert Bukovina elibe ugrott.
– Ki bolond itt kettőnk közül?
Azzal föltépte az ajtót és Aladárra förmedt:
– Kérem, ne tréfáljon most, hanem szálljon ki valahára!
Ali megtörölte homlokát és kelletlenül bújt elő. Teljes szabad mezőn találta magát. Körül kertész telepek húzódtak a fekete éjszakában és a kutyák karban vonítottak.
– Öt márka ötven, szólt a soffőr. A pénzt zsebre vágta és bosszúsan mormogott, mert alig tudott megfordulni a keskeny mezei úton.
Aliék ott maradtak egy óriás négyszögben magasan bekerített telek előtt. A sötét teljes volt, csak a kertben álló, nagyobb falusi majorra emlékeztető házból szűrődött ki petróleumfény, anélkül, hogy világánál a kerítésen valamiféle ajtót lehetett volna észrevenni. Tompa zaj szivárgott az útra és egy megviselt grammofon recsegése.
Bukovina valahol benyúlt a kerítésen, valami deszkácskát meghúzott és közben Ali fülébe súgta:
– Bizony, a mennyországba nem mindenki ismeri a bejárást…
Aladárban ez kevés bizalmat gerjesztett, annál kevesebbet, mert látta, hogy Bukovina másik keze még mindig a revolvert szorítja.
– Hallja, mit akar maga a fegyverrel? – kiáltotta rekedten.
– Azt majd mindjárt meglátja.
– No hát vegye le róla a kezét! – És a fölizgatott fiú megragadva az álrendőr karját, elrántotta azt zsebétől.
– Ejnye, csitt! – suttogta Bukovina – különben magába fojtom a szuszt. Talán azért főztem ki a tervet, hogy maga most mindent elrontson.
A deszka, amit Bukovina megrántott, visszacsapódott nagyhirtelen, de egyedüli hatása éktelen harangvisítás lőn.
– Aha, így vagyunk! A kapu nem nyílik, pompás.
Elkezdett dörömbölni a kerítésen és elváltozott hangon kiáltotta be:
– Nyissanak ajtót!
A kapu – csak olyan, mintha a kerítés egy része lenne – egy kicsit meghasadt. Kis sasorr ötlött ki rajta, fölötte két közel álló vizsla-szem, amely nem mondhatni, hogy ijedten, inkább csak különösen kezdett fényleni. Aladár kezdte nem érteni a komédiát.
– Mit keres az úr? – kérdezte a hang a hasadékból.
– A törvény nevében azonnal nyisson!
– Kérem, micsoda dolog ez, késő este békés polgárokat úgy megrohanni, feldöngetni!?
– Önök nem aludtak!
– Azonnal nyitok, csak a kulcsért megyek.
– Nem, nem fog jelt adni a társaságnak. A törvény nevében!
E harmadik kiáltásnak Bukovina az elővont és a sasorr fölé szegzett revolverrel adott nyomatékot. Egyben nekifeküdt az ajtónak. Az ropogva dőlt befelé, a sasorrú köpcös emberke hátrálni kezdett, Bukovina pedig egyenesen a nyakába borúlt:
– Gazd’ uram, lám, te is felülsz! Jöjj, ijesszük meg a többit is!
– Igaz, – szólt hirtelen megfordulva és a homályban csaknem láthatatlanul meghúzódó Alira mutatott – itt van egy kedves vendégünk, Aladár von – tudom is én, őt csempészd be valahol hátul, hogy ott lehessen a jelenetnél.
A házigazda előbb jól kinevette magát, aztán karonfogta a fényes rádzsát, egyetlen mozdulattal elárulva, hogy nem németországi. Igazi bécsies hajlékonysággal vezette vendégét a lehajló csupasz körtefák alatt a sár ellen fektetett deszkákon a nyílt tornácig, ahol a törzsvendégek – nyilván edzett emberek – lerakták felöltőiket. De Aladár beljebb került levetkőzni és a háziúrral egy belépőfélén át kis páholyszerű, fölemelt, félhomályos szobába lépett. Senki se vette nagyon szemügyre. Úgy látszott, itt szokás naponta új arcokat látni. A kis szobát függő hajólámpák világították meg, amikben gyertya égett és amiknek áttetsző papirjára sokféle csodálatos árnyalak volt fölragasztva, mind az Ingert művei. A szoba alacsony volt és deszkafalú, jórészt papirral bevonva és úgy festve, mintha a szobában levők a hajó legfelső galériáján ülnének, ahonnan a tengerre látni. A tengerben pedig szörnyek hánykódtak, hemperegtek. A sápadt világításban mindez valószerűnek hatott.
A tánctól fáradt, legyezkedő lányok, meztelen karukon villogó ékszerekkel, fejükön diadémokkal furcsa zavarba ejtették Aladárt, úgy hogy alig felelt a háziúr kérdéseire és elfelejtette kiinni a bowlet, amit egy egészen józanul, fehérkötényesen öltözött szobalány tett elébe.
A kis szoba ajtóján át a táncolók kavarodásába lehetett látni. Ott is tenger volt a falra festve, ott is különös lámpák égtek, a padlóból por verődött fel, a cigarettafüst kék fátyolában exotikus párok keringtek.
Aladár szeme egyelőre senkin sem akadt meg. Csak az egész színes, összekulcsolódó tömeg ragadta meg. A tánc, amit jártak, roppant fesztelen volt; hajladozó, tekergőző tombolás – ah, hisz ez a Schieber, amiről százszor hallotta már, hogy túlságos fesztelen volta miatt a rendőrség nemrég betiltotta Egyszerre tudta, mért volt ott a kapunál a komédia.
E percben a táncteremnek udvarról nyíló ajtaja félrerepült. A táncosok megtorpantak. Csak a szőke, cvikkeres úr, aki a zongoránál és az ajtónak háttal ült, verte tovább a melódiát, mintegy árulásképpen. Egy kékre festett bőrű gyönyörű leány úgy maradt függve táncosán, még a szeme se mozdult többé. A táncos pedig – egy sugár fiú, mint valami ragadozó: keskeny arcú és olyan sörényű, mint a fekete éjszaka – az is úgy maradt lehajolva, magához emelve a kék rabnőnek öltözött leányt. A küszöbön álló rendőr mély hangon dörögte:
– Önök itt, mint az ablakfalon át megfigyeltem, a Schiebert járják. Ezennel kérem bemondani a nevüket és a korukat – rivallt rá két ragyogóan fiatalos jelmezbe öltözött, idős és éppen nem szép kisasszonyra.
Azzal jegyzőkönyvet, ceruzát szedett elő, mindig úgy fordulva hogy arcába fény ne essék.
– Lámpát, azonnal lámpát, hisz nem lát írni! – kiáltott most Aladár, kapva az alkalmon, hogy egy kis boszut álljon az ijedségért Bukovinán.
– Köszönöm, látok – szabadkozott az és letelepült az ajtó melletti italos asztalkához.
– Kérem az adatokat! – förmedt rá a bűbájos kék rabnőre.
– Helén Northon – suttogta az, most már párjáról lebontakozva, kissé magához térve.
Erre furcsa dolog történt. A rendőr pillanatig rámeredt a jelmezében csaknem fölismerhetetlen, víziószerű leányra, lecsapta a ceruzát, fölállt, letépte bajúszát, bozontos szakállát.
Általános lett a nevetés.
– Szépen csináltad, kitünően csináltad, Bukovina!
Egy hosszú, szőke amerikai odament, majd szétnyomta a kis festő kezét az örömtől! Hogy megijedtek, jaj, de hogy
– Hamar, inni rá – szólt a házigazda és csengetett a bowles kancsókért.
– Ezért tetette magát egész héten, hogy a foga fáj, hogy nem jöhet. Bizony Isten, kitalálhattuk volna
Bukovina egy árnyalattal sápadtabban húzódott félre.
– Nohát csak rúgjátok!
Miss Northon odalépett hozzá:
– Mily kedves, hogy mégis itt van, kérem, táncoljunk együtt.
A kis rendőr egyszerre kiderült és elkavargott a többi közé.
Aladárnak eszébe jutott amit Etelka bízott rá, hogy járjon végére, ott van-e és hogyan hívják a képtárban megismert hölgyet. Akkor ki is találta, hogy melyik lehet az: egy indiai királyleány, aki hatalmas testén fehér muszlinlepleket, térdig érő Tiziánvörös hajpalástján arany pántokat hordott és meglehetősen magánosan ült a zongora melletti sarokban.
Aladár hozzá lépett és bemutatkozott. Jól következtetett: a hölgy csakugyan Karla volt.
– Miért nem hozta el barátnőjét?
– Ő azt akarta, hogy előbb itt kémszemlét tartsak.
– Nos és elfogja-e most már hozni?
Aladár zavarban volt, de Karla nem is várt feleletet.
– Ismeri a háziurat? – kérdezte.
– Csak most volt szerencsém megismerni. Érdekes ember.
– Igen. Egyszer eltűnt Amerikába. Egy csomó pénzzel és új gondolatokkal tért meg. Például azt mondja: az elbukott nem elítélendő, csak az, aki nem tud újból fölkelni. Furcsa legény. Semmi szüksége sincs erre a penzióra, és a legtöbb penziós nem is fizet soha.
– Talán a Maecenást játsza Biedermann ur?
Karla vállat vont.
– Inkább azt hiszem, mulatni akar. A szolíd lakóit ki nem állhatja, legalább is nem törődik velük.
A háziúr épen arra ment el.
– Mához egy hétre kávédélután van. Legyen szerencsénk akkor is – szólt nyájasan Alihoz.
– Tudja mit? Akkor hozza el a barátnőjét is – fűzte tovább Karla a tervet. Van egy csomó orosz teám, Rigából hoztam, mert tudja, a német tea festett víz.
A tánc elszűnt és a háziúr ablakot nyitott. Senki se vonult el, senki se félt a meghűléstől. Csak Aladár lépett fel Karlával egy másik, emelvényes kis szobába.
– Tudja hol vagyunk? Ez a Balkán. Csupa odavalósi ült itt egyszer, azóta úgy hívják. Különben mit szól a Biedermann helyiségeihez?
– Nem mondhatom, hogy hétköznapiak. Az ember nem tudja kitalálni, minek voltak eredetileg szánva.
– Azt már hiszem – szólt Karla nevetve. – A hasznavehető szobákban a lakók tanyáznak, ezek itt pedig a régi gazda istállója voltak. A fölemelt kis szobák, úgy gondolom, a kertész meg a lovászlegényé, a táncterem, ami különben egyszersmind ebédlő, a lovaké volt. És mégis, nemde, egész hangulatos itt minden?
Ali is úgy találta, hogy az ócska pianinó, a csonttól itt-ott megfosztott billentyükkel, amik Bukovina hiányos fogsorára emlékeztettek, a Biedermeyer-diván, a tengerré festett fal, a hajólámpák félhomálya, az udvarra néző üveggel berakott oldal – mindez nem volt romantika nélkül való. A társaság pedig legalább első látásra, gondtalanul itta az élet kelyhét és oly jólelkűen volt vidám.
A háziúr egy kis asztalnál szünet nélkül töltötte a bowlet, a szobalányok hordták a feketekávét és a feketeszőlővel dúsan töltött kalácsot.
Most már kezdtek egyes alakok is kiválni Ali szeme előtt.
Mindjárt Ingert. Óriás, rendkívül vékony fiú volt, kómikusan kicsiny fejű. Arca halványsárga, szeme zöld és bizonytalan nézésű, hosszú, fénytelen fekete haja olyan dús, mintha paróka lenne. Amilyen rút volt, olyan rajongással csüggött rajta egy alig tizenhét éves nagyon szép leány. Ingert megállott és kurtán elengedte párját:
– May, én most inni akarok.
A leány fölvetette vadul tündöklő szemét, alig akart leoldózni a fiú karjáról, az pedig megfordult és gyorsan ürítette le a poharakat.
– Ki ez a gyönyörű teremtés? – kérdezte Ali.
– Amerikai, állítólag festeni tanul. Az a féljapán úgy bánik vele, mint a kicsi kutyájával. Én különben azt hiszem, ez a leány beteg. Mintha öröme telnék benne, hogy az előtt az ember előtt megalázza magát és éppen mikor mindenki látja.
Most Bukovina a zongorához ült és valami mazurkába kezdett, az egyetlen darabba, amit zongorázni tudott.
– Two step, two step! – kiáltotta egy rút, szeplős, kis piros burnuszos leány és maga kért föl egy göndör, barna hajú szép fiút. Az kelletlenül állt föl vele, sötét szemével a mennyezetre nézve szüntelen. A fiú nem volt jelmezben: kopott barna bársonyruhát viselt. Teljesen meztelen nyaka gyengéd elefántcsontszínű volt.
A rút, tépetthajú leány rajta volt, hogy valami szikra kis jókedvet csiholjon párjából. Ali hallotta, hogy meghívta másnapra magához irodalmi délutánra, – ott lesz egy új tehetség is, felolvas még kinyomatlan költeményeiből.
Úgy látszik, Karla ismerte az új tehetséget, mert sietett megjegyezni:
– Valószínüleg annak nincsenek is másfajta, mint kinyomatlan költeményei.
A sápadt fiú megígérte, hogy elmegy, de hamar megköszönte a táncot. És leült egyedül egy sarokba, némán bámulva a füstben kóválygó párokra.
A cserbenmaradt szeplős leányka hirtelen fölfedezte Alit és bemutatkozott neki, a nevét azonban teljesen érthetetlenül hadarta el.
Többé aztán el sem akarta ereszteni áldozatát, hanem szüntelenül beszélt neki, a Tonhalle legutóbbi hangversenyéről, az expresszionisták tervbe vett kiállításáról, utazásokról és minden képzelhető művészi eseményről. Ali eleinte el volt ragadtatva új barátnője világraszóló műveltségétől és titkon összehasonlította őt a nyárspolgárias Etelkával. Végül mégis megunta a fecsegést és a zongorához ült, mint holmi bennszülött penzióbeli és mikor Bukovina haza indult, fittyet hányt neki.
– Ej, dehogy megyek még.
Kimondhatatlanul jól érezte magát és az utolsókig maradt.
A füstben kóválygó tarka táncosokra lassan sápadt be a hajnal. A gyertyák nagyot pislantva rendre aludtak ki a lámpásokban. A hölgyek rég eltávoztak és a szobaleány seperni akarva, egy-egy alvó fiút vert föl a fal mellett kúszó padokról.