Az örök film

A tél végül is beköszöntött, először lucskos esővel, fojtó köddel, azután bő, puha hózivatarral. A füstlepte házak fehér bársony sipkát, prémet kaptak, a dróthuzalok zuzmarától vastagodtak láthatóvá a légben. Ez új öröm volt, új ok a mulatságra, flirtre. Az utcán korcsolyák csörömpöltek, kötött gyapjúholmiba öltözött fiúk, lányok hátukon vitték a szánkót, a hócipőt, és naponként elvándoroltak a hegyekbe téli sportra.

Ali pompás svéd szánkót vásárolt és eszkimó toalettben állított be a párbaj utáni napon a penzióba. Büszkén léphetett Zdenka elé, hogy vére hullásával mosta le az őt ért méltatlanságot.

Az egész penzió rokonszenvvel nézte a fiú homlokán díszlő csinos pólyát, ellenben harsogó kacagásba tört ki, amikor Ulrik Adolf a hátsó kis ajtón belapult.

A póruljárt költő ép a párbaj délutánján költözött be a városból a Biedermann-penzióba. Az este még kikerülte a vacsoránál való megjelenést, a reggelit mindenki szobájába kapta; de már a délebédet el nem mulaszthatta, mert étvágya kitünő volt, és pénze – lévén hónap közepe – nagyon is fogytán.

– Etelka is így fog nevetni, gondolta, és búsan nyelte a kaporral fűszerezett burgonya pástétomokat.

Zdenka büszkén ült hőse mellett, és az üzletről fecsegett neki. Rengeteg a megrendelés, kivált diványpárnákra… A szánkópályára?

Oh, hogyne menne. Mindennap szabad délutánja van, a rajzmunkát elvégzi este.

A szeplőske irigyen pillantott a boldog párra, és egyszerre hangosan, az asztalon át kiáltva kérdezte Zdenkát:

– Irt-e már a vőlegénye?

Zdenka nem jött zavarba. Boldog mosolylyal felelte:

– Mindennap ír, express ajánlva.

És azzal elbeszélte Alinak az utolsó levél tartalmát.

A szeplőske ekkor megpillantotta Ulrik Adolfot és mint régi jóbaráthoz, odatelepedett; tüntetve, hogy neki is van párbajhőse. De a dekadens költő most nem volt jó hangulatban.

Ma délutánra igérte Etelkának a könyvtárban való megjelenést. Ebéd után megpróbálta a kötést levenni, de a seb újból vérezni kezdett. Végül is elszánta magát, hogy nem fog mutatkozni. Búsan nézte, amint Ali Zdenkával elballagott a szánkópályára. Elgondolta, hogy Etelka most ott ül a boltives olvasóteremben, kezében az aranyvágású könyvvel és sötét szeme őt keresi a karmolászó, tollszárvéget rágó diákok között.

– Legalább lássam, ha nem is mutathatom magamat.

Fél óra mulva Ulrik Adolf ott húzódott meg az udvari könyvtár egy oszlopa mögött, oly szerencsés helyen, hogy Etelkát éppen arcba látta.

A leány csakugyan keresni látszott valakit, vagy valamit.

Ulrik Adolf minden percben fel akart ugrani, de egy pillantás fél szemmel orrtokjára, és újra lehült a találkozás vágya. A szegény fiú körmét rágta és a népballadát ismételgette:

Etelkának sejtelme sem volt, hogy figyelik. Nagyon bosszankodott. Egy, a dolgozatához szükséges igen fontos új irodalomtörténet, a mely Georgé egész új világításba helyezi, ki volt kölcsönözve. Hogy kinél, arra a hivatalnok nem emlékezett, és Etelka nem kivánhatta, hogy miatta az összes kölcsöncédulákat átnézze.

Ulrik Adolf tisztán látta, hogy a leány rózsásabb a rendesnél, tehát izgatott, és hogy nem dolgozik semmit, mint akit valami csalódás ért.

A költő kezdett lelkifurdalásokat érezni, hogy az ő tanácsaira váró leányt így cserben kell hagynia.

– Legyen ami lesz, az igéret kötelez.

Kivéve zsebtükrét, az asztal alá tartotta azt, és egy pillantást vetett beléje, de nem nyert bátorságot, inkább megrettent saját képmásától. E percben nyájas köszönést hallott:

– Jó estét. Ön itt van?

Fölpillantott. Etelka állt előtte, véletlenül fedezvén fel sebesült barátját.

Ulrik Adolf rákpiros lőn, nemcsak a kötés, hanem a tükörbe nézés miatt is. Etelka azonban nem nevetett, hanem aggodalommal nézte a fekete tölcsért.

– Az Istenért, mi lelte önt? Talán az orra vére folyt?

– Párbaj… suttogta Ulrik Adolf; de bővebben ki nem magyarázkodott.

És egyben visszanyerve önbizalmát, indítványozta, hogy a folyosóra menjenek, mert odabent tilos a beszéd.

Künn föl, alá sétáltak, és Etelka előadta bosszúságát. Ulrik Adolf látható zavarba jött.

– Oh, az a munka… nos, nem olyan nagy história. Én ismerem, tudom is, miket mond George-ról. Majd lejegyzem az elveit magának, egyebekben bátran támaszkodhatik a Bohémban mondottakra. Az istenért, több intuició, több iniciatíva! Minek mindig forrást keresni?! Persze, persze, elhiszem, hogy magának az ő gótikus, súlyos középkori stylusát nehéz megérteni, a maguk romantikája más, a maga ősei csikókon tomboltak, mikor mi misztikus klastromokban szentképeket másoltunk…

– Az én őseim? Úgy képzeli, hogy én egy pusztai csikós ükunokája vagyok?

Etelka elmosolyodott. Érezte, hogy Ulrik Adolf el nem hinné, hogy ő véletlenül nem a pusztákról származik. Mert mi lesz akkor a poéta »Puszták lánya« cimű románccyklusából? Ulrik Adolf most azon dolgozott.

Magas, szőke úr közeledett feléjük. Albert volt, a titkos vőlegény. Ma időt szakított, a laboratórium helyett Etelka társaságában tölteni egy órát. Hogy ilyen áldozatot hoz, és épen akkor is elfoglalva találja a lányt, már ez magában nem volt tetszetős. Kelletlenül mutatkozott Ulrik Adolfnak, aztán Etelkához fordult.

– Nem jön még hazafelé?

– De igen, ma úgysem dolgoztam semmit.

Etelka ezt úgy értette, hogy örömmel megy kifelé innen, de Albert másként:

– Úgy? És mióta van idefönt?

– Háromkor jöttem.

Albert az órára pillantott. Az hetet mutatott.

– Négy óra szép idő, szólt, hozzágondolva: a flirtre.

– Ulrik Adolf egész ártatlanúl súgta oda Etelkának:

– Ki ez a rosszkedvű úriember?

Lementek a lépcsőkön, miközben Etelka igyekezett valami közömbös tárgyba kapni. Még nem volt alkalma a penzióba tett kirándulásról beszámolni Albertnek. Azt szépen, kanalankint, cukrozva kell beadni neki…

– Honnan ismeri ezt a figurát? – mormogta Albert jobbfelől Etelka fülébe.

– Ulrik Adolfot – azaz Zwirn urat közös ismerősünk, Aladár jóvoltából ismertem meg.

– Vagy rosszvoltából.

– Uraságod nem beszél németül?

– Én? Mint ön, uram, felelt Albert röviden. Megengedi azonban, hogy Etelkával anyanyelvünket használjuk.

– Oh tessék. Én különben is rajongok a magyarokért. Hungarofil vagyok.

– Veszem észre, – sziszegte Albert. Nyiltan beismeri, hát ez gyönyörű.

– Zwirn úr szíves nekem a megrendelt cikkemben segíteni, ő kitünően ismeri George költészetét.

– Igen, én úgyszólván a George speciálistája vagyok. Róla készülő nagy, a kérdésben határkövet jelző munkám ugyan még jórészt fiókomban, sőt fejemben van meg csupán. A Bohémben azért egész kincset adtam át róla Etelka kisasszonynak, nemde?

– Micsoda Bohémben? döbbent meg Albert.

– A kávédélutánt ott folytattuk, felelte Ulrik Adolf gondtalanul. Hogyan, ön nem tudja, hol a mi Bohémünk? Ön nem ismeri az ottani élet kedves intimitásait? Kérem legyen szerencsénk! Különben – tette hozzá hirtelen féltékenységben – nem kényszeríthetjük, ahogy tetszik, ugy-e Etelka kisasszony?

– Oh, nekem fölötte fog tetszeni, sőt máris roppantul tetszik a dolog.

– Igen, de majd, ha meglátja! Külön asztalhoz ülünk, mint a multkor, ugy-e mily mesés volt, Etelka kisasszony?

A lány megsemmisülve haladt a középen. A Mária Terézia-út hófehér díszében, rebbenő szürke galambjaival összefutott szeme előtt. Csaknem könnyekre fakadt. Hogy mi lesz a rosszabb: ha Alberttől is elbúcsúzik és két lovagja magára maradva, Ulrik Adolf még nagyobb szamárságokat mond, vagy ha Albert feljő hozzá és egy rettentő jelenetet rendez…

Utóbbi mégis ajánlatosabb. A jelenet így se, úgy se marad el.

Kezet adott Ulrik Adolfnak. Az nagyot nézett, mikor Albert is elbúcsúzott tőle, és orra előtt betette a kaput.

Odabent csöndesen haladt fel a lépcsőn a titkos mátkapár. Etelka kinyitotta szobáját, levetette felsőjét, és csakhogy megtörje a csendet, hellyel kínálta Albertet.

– Köszönöm. Ahhoz, amit mondani akarok, jobb ha állva maradok, hogy mindjárt mehessek is. Köztünk mindennek vége.

– Ah, csak ez, gondolta Etelka megkönnyebbülve. Ezt már oly sokszor hallotta.

Azt hitte, Albert egyben el is rohan, de az várt:

– Miért nem felel?

– Azt hiszem, Albert, előbbi kijelentése után minden egyéb fölösleges.

– Haha! Tehát magának ez bevégzett dolog! Maga ebbe símán beletörődik! És én, én azt hiszem, hogy itt őrülök meg, a szeme előtt.

– Jól van, nem mentegetőzésképen, de elmondom, amit kíván. Aladár meghivott egy müvészpenzióba, és ott ismertem meg ezt az urat. A társaság onnan egy kávéházba ment, és én külön asztalhoz ültem Zwirn úrral, mert ő eszméket adott dolgozatomhoz.

– És ma? Hol szedte föl ma?

– Ott volt a könyvtárban. Különben pedig csak rá kell nézni, hogy elhigyje, hogy az orrkötéssel nem találhatom hódítónak!

– És a Bohémben ott volt a kötés az orrán?

– Nem, – vallotta be Etelka.

– Tehát világos! Egészen világos a beszédjéből, hogy akkor csinosnak találta! És honnan van az a kötés?

– Párbajozott.

– No hát csak tagadja, hogy nem tetszik magának! Párbajhős! Fogadom, hogy maga miatt! Persze, a szolid ember, aki keservesen izzad a laboratóriumban, hogy a tudománynak szolgálatot tegyen, hogy jövőjét megteremtse; aki nem is tudja, mi az a Bohém, aki Münchenben van és sört sem látott, az nem gavallér, az nem lovag, az unalmas fráter, azt nem kell elhívni a mulatságba!

– Albert, hiszen én akkor magára négy napig vártam, hogy elhívhassam!

– És azt hiszi, hogy elmentem volna olyan tekergők közé?

– Ha óhajtja, én sem megyek többé.

– Én óhajtom? Oh persze, szívesen ül itthon martírmosollyal. Csak menjen, menjen!

– Tehát ezentúl nem fog haragudni?

– Egy cseppet se. Sőt örülni fogok, ha minden zúgfirkász külön asztalnál ülhet a menyasszonyommal. Az én menyasszonyommal! Akit én Isten angyalának hittem, aki fényes volt és szeplőtelen… Etelka, hát nem látja, hogy a betege, a bolondja vagyok, nem látja, hogy a szivem vérét odaadnám érte…

A leány szomorúan mosolygott:

– De egy délutánt nem szentel nekem, hogy valahova elkisérjen… Utóvégre is, ha mint jövendóbelim nem óhajtja, hogy másokkal bár kezet is fogjak, hát akkor legyen néha mellettem. Hiszen én nem mondhatom minden új ismerősömnek: jegyesem van, távozzék…

Albert megjuhászodva nézett a most először szemrehányást tevő leányra. Mint minden zsarnokot, a gáncs jobban csillapította, mint a mentegetőzés. Bűnbánattal vonta a leány kezét ajkához.

Valaki háromszor csöngetett: ez ide szólt. Etelka nyitott és Karlát bócsátotta be. Az havas volt egészen, bronzhaján reszkettek a pihék, arca majd kicsattant, Valami északról idetermett télkirálynőnek tetszett, a zord időben pompás örömöt lelő, edzett, erőteljes nőistennek.

– Jó estét, angyalom – köszönt rá Etelkára oroszos becézéssel, amint ezt Rigában, szülővárosában tanulta.

Karla, bár született német volt, nem volt egészen germán, sem külsejében, sem viselkedésében. Most kezet nyújtva Albertnek, biztos, derűs föllépte egyszerre elűzte a szobában függő viharos hangulatot.

– Volna-e kedvük holnap este hangversenybe jönni? Franci és mi hárman mennénk.

Hogy mások, mint teszem Ingert és May nem jönnek a penzióból, az igen megnyugtatóan hangzott Etelka fülének. A macskaarcú bámész fiú, a szemérmetlenül odaadó leány kétségbeejtenék Albertet. Máris bizalmatlankodott:

– Micsoda hangversenyről volna szó? Mert valami tingli-tangli muzsika engem nem mulattat.

– Szó sincs róla. Fényes dolog lesz. Valami egészen modern: a Zarathustra megzenésítése. A szerző Párisból jön dirigálni. Franci megváltja a jegyeket. Természetesen a karzatra.

Albertnek két dolog nem tetszett, az »egészen modern« és a »karzat«. De épen az imént csillapulva le, hallgatott.

Másnap este a társaság egy villamosmegállónál találkozott. Úgy Karla, mint a most először elibelépő Franci megnyerték Albert tetszését. Mindkettő olyan nyílt, erőteljes, bizalomkeltő egyéniségnek tetszett. Etelka Francit még csinosabbnak, eredetibbnek találta mint először.

A zenecsarnok zsúfolva volt. Ha Albert a karzaton kakasülő közönségtől tartott, nagyot nézhetett: aranycvikkeres urak, estélyiruhás hölgyek böngészték a partiturát. És a rettegett, modern fülsiketítő disszonanciákat is hiába várta.

Erős karokból, izmos félfiszólókból állott a zenemű. A szökőkutakról szóló rész mámorba póláló zsongása alatt Albert szemmel, füllel figyelt, Etelka úgy magába rogyott; Karla és Franci közelebb húzódtak egymáshoz. Franci keze Karláét érintette és a leányé, mint valami kezes, puha, fiatal galamb, belemenekült símult a fiú markába, az erős vaskalitkába.

E pillanat lángbaverte Karla arcát, szívét, mint szélfuvalom gyújtja fel, bontja szét a lángot. Mintegy álomban, mint valami tompító falon át szűrődött öntudatába a zene; a dallamok ostroma, mintha ő mind a fölött, csodálatos fényben állana és csak alulról csapdosná a muzsika árja gyönyörüségtől remegő térdei.

A hangversenyről kávéházba mentek. Ott Albert és Etelka sakkba fogtak, Karla és Franci azonban szünetlen egymásra bámultak. A leány gondtalan önkénytelenséggel, Franci meghatott áhítattal. Senkise figyelte őket. Még a szomszéd asztaltól odapislantgató két uracs is Etelkát nézte. Albert ezt minden játékkedve mellett is észrevette és a Fliegende margójára ceruzával odaírta:

– Kérem, üljön át, hogy háttal legyen a fickóknak.

Csakhogy így Etelka a tükörrel került szembe, ahonnan a két úr arcba figyelhette őt, amit eddig csak oldalból lehetett. Albert fölállott:

– Menjünk.

Karla és Franci karonfogva, borzongató lassúságban, hallgatagságban imbolyogtak a külső Schwabing felé. Az utcában alig járt egy lélek, az is megunta és villamosba szállt. Csak nekik nem volt végtelen hosszú az út… Pedig még a csillagok is vacogtak és szikrát hánytak a hidegtől, a sarki rendőrök pedig toporzékoltak, hogy fölmelegedjenek.

Túl a városon, a hótengerben fekete szigetként aludt a penzió, csak Karla ablakai világítottak, mint két hívón várakozó aranyszem. Pillanatig tétován állottak a kapú előtt. Aztán csöndben mentek végig a hóval födött fák alatt, a zizegő havon, a kis szobáig. Az ajtó nesztelenül hullt vissza a zárba.

Franci mint álomjáró hagyta vezettetni magát, mintha a leány a csodalámpással járna előtte, bűbájos világokat mutogatva neki, az új Aladinnak. Talán valami nagyszerű megnyilatkozást várt, de amint a kis szobába léptek, Karla anyai kedvességgel gonddal suttogta:

– Egy csésze teát kell innia, olyan messzi az út vissza…

A tea után pedig gyöngéden kituszkolta a fiút a hófehér éjszakába.

Etelkáék alig egy utcányit mentek együtt. Albert kissé türelmetlen volt, mert holnap korán kell kelnie és a hosszúra nyúlt este miatt bizonyára el fogja aludni a reggelt. Siettette az utat és bosszankodva beszélte, hogy ébresztőórája elromlott. Etelka őszintén kívánta, bár ne rabolta volna el vőlegénye drága idejét. A legelső villamosfelszállónál elbúcsúzott Alberttől. A villamosban sörházakból hazaszéledő víg urak ültek, egy közülök furcsa szemeket meresztett Etelkára, sőt próbált neki integetni is. A leány merev elefántcsont-arccal ült helyén, a céda tekintetek leperegtek róla. Arra gondolt, hogy Franci Karlát bizonyára hazáig kísérte. De arra már nem – és jobb is volt, hogy nem gondolt – hogy az ilyen estét tea mellett, egymást bámulva is be lehet fejezni.

Néhány napig Etelka csak dolgozatának élt, hasztalan várva az eltűnt irodalomtörténet fölbukkanását. Annak is nyoma veszett, akár Alinak, aki a kávéest óta többé nem volt található.

Sőt Zwirn se mutatkozott. Bizonyára arra várt, hogy arcáról a kötés lekerüljön és ez időre, mint a kígyó vedléskor, elbújt a világ szeme elől.

Végre is egy levél adott hírt róla. A fiú lilasávos zöld papiron tudatta, hogy megtelepedvén Biedermannál, sikerült egy kis irodalmi kört összehoznia, csupa fiatal, dekadens iróból, művészből. Minden héten össze fognak jönni és havonta egy márkát fizetnek az elnöknek, amiért az helyiségeit rendelkezésükre bocsátja. Az első összejövetelre hívta meg Ulrik Adolf Etelkát, szombatra, pont öt órára. Tárgy lesz: A művészetek átlényegülése. Tartja: Zwirn Ulrik Adolf, elnök.

Szombaton öt órakor Etelka Zwirn ajtaján kopogott és benyitott. A fehér alapon fekete virágmintás valódi kínai lampionokon kívül a kályha is világított odabent, mert csupán drótháló fedte száját. Sárga függönyök, egy szófa, egy remek, százfiókos, magas iróasztal… Etelka ezenkívül csak azt látta, hogy a szoba üres és visszahúzódott.

– Korán jöttem… – gondolta és pillanatra benézett Karlához.

A leány a földön guggolva, egy darab festett selymet rázogatott tiszta vízben, hogy a fölösleges festék leoldódjék róla.

– Szívecském, Isten hozta. Milyen kedves, hogy rám is gondol. Különben tudtam, hogy erre jár, Ulrik Adolf kiharangozta, hogy maga is vendége lesz.

– Korán jöttem és ezt a pár percet itt szeretném magánál tölteni.

– Pár percet? Annál több időnk lesz. Mindössze öt óra, teázzunk együtt.

– Öt óra? De hisz akkor mennem kell. A meghívás ötre szólt, de Zwirn szobája még üres.

A szobalány hirtelen benyitott:

– Zwirn úr kéret egy kis cukrot és néhány cigarettát kölcsönbe.

Karla elmosolyodott és egy tányérra cukrot akart kiönteni. Anna tiltakozott:

– A tartóval kéri.

– Kedves a viszontlátás, – mormogta Karla a cukortartóra pillantva.

A szobalány kiment. Karla Etelkához lépett és a szemébe nevetett:

– A meghívás, úgy látszik, tényleg ötre szól, már mint magának. Menjen csak. A teát ott is megkapja.

Etelka nem értette a dolgot, de átment. A szobát most is üresen találta, az asztalon azonban teáskanna forrt és ott állt a cukortartó, a cigaretták, aztán egy gyönyörű, feketére arannyal festett teásdoboz.

A szobát a hálófülkétől elválasztó, dúsan, fantasztikusan hímzett török szőnyeg mögül kilépett Ulrik Adolf, immár heggedt orral.

Mindkét kezét Etelka elé tartotta és suttogva köszöntötte:

– Isten hozta most először, de remélem, nem utoljára nálam!

Etelkát kissé kellemetlenül érintette ez a hang, továbbá az írók és művészek teljes hiánya.

– Korán jöttem?

– Az idők teljességében, mint az evangélium. Illetőleg bocsásson meg, azután jutott eszembe, hogy nem ötkor, hanem hatkor lesz az összejövetel. Tehát önnek csakugyan öt órát írtam? Sebaj, valahogy majd eltöltjük az időt hatig. Véletlenül teám is van, majd felöntöm. Addig tessék cigaretta. De kérem, tegye le a kalapját, az oly bizalmatlan, egy kalapos női vendég!

Etelka kénytelen volt úgy tenni, mert a kis kályha úgy fűtött.

– Kérem, tegyen teát a kannába, – kérte Ulrik Adolf. – Úgy-e, mily remek teásdoboz, valódi kínai darab, most vettem egy barátomtól, ki viszont Pekingből, a bátyjától kapta.

Míg Etelka a fölséges jó teát szürcsölgette, Ulrik Adolf legújabb verseit olvasta föl.

– A »Lese« holnap hozza az »Ifjúságom«-at Meg kell csipeszkednem Lilienthalban. Úgy látszik, mindenáron ő akar lenni a fölfedezőm. Mert ez is üzlet, kedves pusztai hercegnő. Nem nekem, hanem Lilienthalnak. Az ő dicsősége, ha engem fölfedez. Goethe is büszke lehetett, hogy Schillert protegálhatta, Schiller pedig nélküle is naggyá lett volna. Én sem Lilienthal által leszek nagy, sokkal inkább ön által ihlető szellemem.

Etelka elmosolyodott a hizelgésre, inkább annak komikumán, mint édességén.

Ulrik Adolf hajába merítette a kezét, néhányszor torkát köszörülte, a széken hátravetette magát, és suttogó páthosszal fogott bele új művébe, a »Serená«-ba.

Serena velencei nemesleány, olthatlan szerelemben egy ifjú lovag iránt, véle tölt egy éjt, amiért átok veri meg: hajnalban virággá kell változnia a kertben, és csak akkor lehet kedveséé, ha az a virágok közt ráismer. A lovag hiába keresi, mig végre letipor egy liliomot. Fölemelve azt, benne holt kedvesére ismer, mert a liliomon nincs rajta az éj harmata.

Etelka ugyanazt a csodálkozást érezte, amit Lilienthal megpillantásakor. Ez a képzelgő, kellemetlen allürökkel pöffeszkedő fiú szépen, finoman írt. Igaz, hogy sokat tanult mestereitől, Georgétól. Ugyancsak a válogatott, csiszolt, tompa gyöngy fényű szók, csak alig megvillanó gondolatfinomságok, a lélek mélyenjáró, a külső világba ki nem ható tragédiái, a szimbólum pompázatos köntösébe öltöztetve.

– Lyrámban a symbolista, prózámban a dekadens elem a túlnyomó, magyarázta Ulrik Adolf.

Etelka elkérte a kéziratot.

Tekintete az Ulrik Adolf által elhallgatott személyleírásra tévedt: a leány elefántcsontszín arcú, és titokzatosan sötét, a lovag aranyszőke, mint a fiatal Apolló.

Ezután a leány dolgozatára tértek. A hálás tanítvány megkérdezte:

– Hivatkozhatom-e az öntől hallott eszméknél az ön kiadatlan essay-jére?

– Oh, ne tessék. Irja, mintha a saját gondolatai lennének, hiszen ennyi az ön bájos fejecskéjében is megszületik.

E kétes értékű dícséretre kopogás hallatszott az ajtón. Hosszúhajú, lompos urak érkeztek. Aladár is megjelent, karján Zdenkával.

– No, csakhogy látom! – szólt Ali Etelkához.

Igy akarta leplezni hűtlenségét, teljes átpártolását Zdenkához. Etelka minden bosszúság nélkül gondolt Ali bizonygatásaira, hogy neki csak a nagy női kapacitások tetszenek. Hogy micsoda kapacitás volt Zdenka, azt tudni ugyan még nem lehetett, de sejteni igen.

Utolsónak jött egy magas, elegáns hölgy, prémbundában, óriás, egyetlen fekete strucctollal díszített kalapban. A bunda csaknem agyonnyomta a fogason Zdenka parányi spencerjét. A bunda alól pedig csodálatos, folyondárszerű leánytest kigyózott elő, illő hordozója gyanánt a kalap alól tekintő halvány, sötéten alákarikázott szemű, rendetlen kalászhajú túlmagas homlokú fejnek. Lengyel nő volt.

– Mademoiselle Valesca, ime egy honfitársnője.

És Ulrik Adolf a szeplőskére mutatott.

Valesca idegenül pillantott a tépetthajú, kellemetlen kis féregre.

– Honnan való ön? – kérdezte lengyelül.

– Lembergből.

Valesca ügyet se vetett többé a szeplősre. Sokszor találkozott már Münchenben kétségbeejtően gyatra, vagy kétes kinézésű alakokkal, akik lengyelként szerepeltek, kevés dicsőséget hozva fajtájukra.

Ulrik Adolf helyet foglalt a kis asztal mellett. Körül a szoba zsufolva volt, és Karlához kellett székekért küldeni. A szobalány a székekkel együtt Karlának olyértelmű izenetét hozta, hogy az igen örvend, székek és másegyebek által lenni képviselve az előadáson, amennyiben ő maga meghivót nem kapott.

– Óh, kapott Ulrik Adolf a fejéhez, róla egészen megfeledkeztem.

Elővonta kéziratát, és teljes csöndben olvasni kezdett a művészetek átlényegüléséről. A teljes csönd nem sokáig tartott. A társaságban valaki bonbonzacskót zörgetett, cukrot szopogatott és lovagja fülébe megjegyzéseket súgott a hölgyek toalettjeiről, kivált a szeplőske viharvert gombakalapjáról.

Ali roppantul restelte, hogy imádottja csöppet sem figyel. Igyekezett őt hallgatásra bírni, de erre Zdenkát kínosan agyonnyomott ásítások kezdték gyötörni. Ali idegesen pillantott Etelka felé. Szerencsére az nagyon is figyelt.

Az Ulrik Adolf kifejtette eszme az volt, hogy az egyes művészetek egymásból keletkeznek: a színmű dramatizálódott zene, a regény szóvá vált képírás, szobrászat.

A vitatkozásban a szeplőske Ulrik Adolf álláspontját védte, szemben Etelkával. Különben a szeplős az a fajta nő volt, aki mindig a férfiakkal tart. Példák özönével dobálózott, elárasztva, agyonnyomva és megsemmisítve mindenki másnak tudományát.

Valesca szót se szólt. Ajka körül finom mosoly vibrált, mintha azt mondta volna:

– Mindez régen nem ujság nekem.

Közben az ajtó fölnyilt. Két alacsony, egérkényi fiú dugta be fejét a nyíláson. Etelka megismerte a kávéházbeli két fixirozó urat. Ulrik Adolf épen nagy lendülettel szavalta:

– Az átlényegülési elmélet teljes érvényesülését az mutatja, hogy –

– Hogy maga magáévá lényegíti a mi teánkat, fejezte be a mondatot egyik egérke.

Mindenki az ajtóra pillantott, amelyet a székek miatt fölnyitni a közbeszóló nem tudott.

Ulrik Adolf rákpirossá lőn.

Az asztalhoz lépett és gyorsan nyújtotta át a kinai dobozt:

– De hiszen úgy volt, hogy megveszem.

– Egyáltalában nem eladó, szólt az egérke, és mondtam, hogy ha vett belőle, küldje vissza. Vendégeink vannak nekünk is. Ezer bocsánat, hölgyeim és uraim. Jóestét.

Ulrik Adolf dadogva zökkent vissza gondolatmenetébe. Az est különben végére járt. A díjakat kiki lefizette, kivéve Zdenkát, aki fejfájás címén már előbb kiment, és Etelkát, a kitől Ulrik Adolf a »köztük lévő viszony«-ra hivatkozva, a márkát el nem fogadta. Ali sietett Zdenka után, a két márkát másnap postán küldte el. A szerelem legyőzte benne a költői hajlamokat.

Etelka a villamoson Valesca mellett ült, és csevegni kezdtek:

– Mivel foglalkozik ön itt? – kérdezte Etelka.

– Művészettörténetet hallgatok az egyetemen.

– Valami célja van vele?

– Oh, csak öncél.

Valesca a Leopold-úton leszállt és eltünt egy villa kapujában.