VII.
Eljött a minden másnál kedvesebb, megszenteltebb német karácsony. A külső Schwabingban mintegy varázsszóra tűlevelű ligetek kerekedtek; nagykendős nénikék őrizték az illatos kis berkeket és nem volt olyan kopott járókelő, aki haza ne vitt volna egy-egy gallyacskát belőlük.
Az emberek karácsonyra nem igérkeztek egymáshoz, mindenki magában akart ünnepelni.
Karla nem is hívta Etelkát a penzió közös ünnepére.
– Csak üres lelkek vágynak e napon társaságba, gondolta.
Az ő lelke pedig tele volt. A szerelem himnusza zengett benne hatalmas, ezerágú karban, ezernyi ezer hangszeren: a hoboák lágy sírása, csengők csilingelő kacaja, hegedűk nyögése, harsonák ujjongása, hárfák ábrándos gyöngyözése, orgonák nászdala és indus sípok mámorba bűvölő muzsikája zendült benne szünetlenül; hol egyik, hol másik hangszert hallotta, amint a többit túlzendüli, hol öröm, hol fájdalom emelték, vetették mélybe, magasba lelkét.
– Boldog vagyok – mondta az illatos kis fának.
– Olyan boldog vagyok – suttogta a fehér gyertyácskáknak.
– Oly kimondhatatlanúl boldog – az ezüst angyalhajnak.
Mindent fehérből, ezüstből készített. A fát aszbeszttel hintette meg, hogy csillogjon, mint a hó. A fácska alá odatette a Francinak szánt, sötét alapon nefelejccsel batikolt nyakkendőt, a tenger nürnbergi mézeskalácsot
Az asztalra két terítéket kért a szobalánytól, de vacsoráról nem gondoskodott, azt majd Franci hozza.
Fölvette aranyporszin ruháját, haját kislányosan, háziasan két nehéz bronzfonatban a hátán hagyta. Hiszen kislány volt: életében most szeretett először.
Hat órakor meggyujtotta a gyertyákat. Franci meghatva lépett be a tündöklő, viaszfüsttel, fenyőgallyillattal tömjénes szobába. Némán, hosszan álltak a reszketőlángú gyertyák alatt, ajkukra nem jött szó. Mindig ilyenek voltak: meghatottak, ünnepélyesek és szemérmesek. Semmiféle bizonygatás nem tette kimondottá, földivé, hétköznapivá szerelmüket.
Franci aztán elővette énekes könyvét és elénekelte a karácsonyi énekeket: a »Stille Nacht«-ot és a »Tannenbaum«-ot.
A fácska alatt Franci a nyakkendőre, Karla egy bűbájos alabastrom szobrocskára bukkant: Pálra, amint karjában viszi át Virginiát a folyón. Ez mindennél többet mondott: így fogja őt Franci az élet paskolásán átvinni forró, biztos ölelésben.
Kigyönyörködték magukat és aztán vacsorához készültek.
Franci átfutott egy közeli sörmérésbe, Karla teát öntött, tányérra rakta a heringet, füstölt nyelvet, lazacszeleteket. Franci kenyeret szelt, székeket tolt az asztalkához és pótolgatta a fán leégő gyertyákat, mintha fiatal házaspár lennének.
Csakhogy annál gyöngédebb, izgatóbb volt a viszonyuk, mert ezer föl nem vetett kérdés lebegett közöttük megoldatlanul és a szenvedélynek tengernyi meg nem gyújtott gyertyácskája rejtezett lelkükön, a még tisztafehér, illatos karácsonyfán.
Letelepedvén az asztalhoz, ettek hatalmas, fiafarkas étvággyal, de csak alig ittak, hogy a sör buta mámora el ne tompíthassa lelküket a legfinomabb örvendezések iránt.
Aztán gyermekkori emlékeikről beszélgettek. Franci inkább hallgatott és néha megsímogatta Karla kezét, aranybarna haját; nézegette tömpe kis orrát, kerek szemét.
– Én kis muszkalánykám – mondta neki hízelegve, míg az a rigai télről beszélt.
Karlának nem tűnt fel, hogy Franci alig mesél. Régen kivette a fiú szavaiból, hogy az egyszer nagy szegénységben volt és azért nem akarta feszegetni a multat.
Éjfél felé az előszoba ajtaján dörömbölést hallottak. Félperc mulva az idillnek vége volt. Egész sereg tört be hozzájuk, a háziúr parancsával: ne mulassanak a saját szakállukra.
Legelől a szeplőske jött új áldozatával: egy Jensen nevű dán műötvösnövendékkel. Mögöttük Bukovina karácsonyi játékdobot pörgetett. Leghátul Ulrik Adolf kémlelt befelé, arcán óriás csalódással El nem tudta képzelni, hol töltheti Etelka a karácsonyt. Sikerében sokkal biztosabb volt, semhogy Albertre gyanakodott volna. Nem is vette a fáradtságot: megkérdezni Etelkától, mit keres ez a tolakodó honfitárs az ő szent berkeiben, nemhogy arra gondolna, hogy ez korábbi jogok alapján talán magának foglalta le a leány mai estéjét.
Úgy hitte, hogy Etelka ma Karlával együtt fog megjelenni, majd remélte, hogy a leány bent ül Karlánál és restelli indítványozni, hogy az ebédlőbe menjenek… hiszen oly szemérmes, olyan tartózkodó… Ő a férfi, neki kell cselekedni. Tehát folyton a háziúr nyakára járt, hogy parancsolja elő a félrevonulókat. Ezért kellett Karla idilljének szétrobbanni
Most keserű kiábrándulással állt meg a küszöbön Ulrik Adolf. Mód nélküli dühében Karlára támadt:
– Hol van Etelka? Micsoda dolog a szegény leányt a mai estén, mikor mindenki szeretteihez vágyik, magára hagyni, nem hívni közénk? Persze Karla kisasszony jól mulat kettesben…
– Kérem, fogja be a száját – szólt Karla minden teketória nélkül.
Akarva, nem akarva, Karla sálat kerített magára és megindultak kifelé.
Az ebédhelyiségek fenyővel voltak díszítve, a Balkánon óriási karácsonyfa tündökölt. A világítást csak a fán szünetlenűl megújított tengernyi lángocska adta.
A pulyka, az ünnepi bowle a társaságot felvillanyozta. Egyébként ma kevesebben voltak, mint máskor, így valamelyest lehetett táncolni tyúkszemtiprás, oldalbalökés nélkül.
A szeplőske valósággal ráncigálta a faarccal twostepező Jensent. A lány csupa izgékonyság, a fiú csupa kényszermozdulat: mintha élő ember játszanék bábjáték színházban.
Ingert tunyán ült egyik szögletben és mikor May táncra hívta, Ulrik Adolf felé bökött állával:
– Eridj vele és vidítsd fel.
Aladár és Zdenka boldogan fecsegtek a Balkánon.
– Megírtam Ervinnek, hogy te vagy az én védelmezőm, mert itt borzasztó emberek vannak, mint Ingert és Bukovina. Azt írta, hogy csak legyek jó, és hogy köszönt téged, amiért vigyázol reám.
Zdenka e réven minden szabad idejét Alival töltötte. Ali kísérte Zdenkát mulatságokba, együtt táncoltak, szánkáztak, uzsonnáztak. Most is együtt jelentek meg, Ali frakkban, ami itt ismeretlen fényűzés volt, Zdenka hamis ékköves diadémban, Karlát kétségbe ejtve.
A szeplőske jelentős pillantást vetett a boldog párra. Hogy Zdenka és Karla állandó lovagra tettek szert, ez módfelett besszantotta, holott ő csak napokra tudta az embereket karma közé kaparintani.
Miss Northon sohsem volt ilyen szép életében. Mélyen kivágott vörhenyes barna bársonyruhája nyestprémmel volt szegve és alóla a leány karjára, keblére és térden alul bokáig halvány hússzínnel bélelt valenciennesi csipkeszövet omlott.
Helén szépsége, pompája ma mindenkit elhomályositott. Mayt is, akinek ezt Ingert sietve tudtára adta.
Miss Northon különös, érzéki pírral aláfutott arccal, lihegő kebellel táncolt jéghideg lovagja oldalán, de sálját Bukovina őrizte. Egyik a lányt, másik a sálat tartotta karjában. Mikor végre szerepet cseréltek, Bukovinát valami elszántság lepte meg, hogy amit hónapok óta fojtott magába, amit ezer módon próbált kimondhatóvá formálni, azt most hirtelen kiejtette száján:
– Helén… mit akar tőled az az úr?
– Tudom is én.
– Miért táncolsz mindig vele?
– Azt akarom, ne sejtsék, hogy a tied vagyok.
Helén megállt és mint nagy feladat megoldása után, mélyet lélekzelve ivott meg egy pohár narancsvizet.
Idáig tartott Bukovina bátorsága.
Éjfél után a két parányi úr is megjelent, akik Ulrik Adolf irodalmi összejövetelén a teát visszakövetelték. Mostanig barátnőiknél voltak, egy orosz testvérpárnál. E két hölgy ép oly tagbaszakadt volt, amilyen egérkényi Nietzschke és Hoffer, akiket a penzió, épen a két leányhoz való barátságuk folytán russzofileknek emlegetett.
A két hölgy kissé visszavonulva élt, épen ezért Ulrik Adolf úton-útfélen suttogta, hogy vöröshomályos nappalijok titkos orosz mozgalmak támaszpontja.
Ma este Nietzschke igen boldognak látszott, Hoffer azonban sápadt volt és levert. Talán mindkettő saját gondolataiba óhajtott merülni, de Ulrik Adolf, nem lévén kivel foglalkoznia, hozzájuk települt. Nietzschke az irodalmi est sikere felől kérdezősködött:
– Magas nivójú volt, különösen az előadás. Belépés havonta egy márka.
Hoffer a bowle hatása alatt megígérte hogy ők is belépnek a körbe.
Most egy pár lebegett el előttük: a hölgy már őszes haja alatt, a fületáján kis hallószerkezetet viselt. Ezernyi apró ráncba hervadt arca fiatalos mosolytól surgárzott, fonnyadt nyaka födetlen volt. Ezt a lányt nem az idő, hanem a szenvedés tette időssé.
A leány tehetséges festő volt. Előkelő lényével furcsa ellentétben állt, hogy leplezetlenül hódolt táncosának, aki nem más volt, mint Helén Adonisza Szerdukov. Rosszúl hallván, maga is megszokta a hangos szót és megtörtént, hogy ha valamit súgni akart Szerdukovnak azt mindenki meghallotta. Egy mindig magába zárt, későn nyíló léleknek elárultatása volt egy-egy szava, amit túlhangosan rebegett táncközben.
Szerdukov nem űzött gúnyt belőle, de nem volt eléggé gentleman ahhoz, hogy a lányt biztos, kíméletes módszerrel elutasítsa. Bár mindenki a tökéletes férfit látta itt benne; és külsejében valóban férfiideál volt: arca erősvágású, keze hosszú, finom, alakja hirtelen felszökkenő fenyőé. És hozzá kifogástalan, komoly gondossággal válogatta meg öltözékeit.
– Hova való ez a Szerdukov? – kérdé Ulrik Adolf.
– Ahova a dunna.
– Kicsoda?
Ulrik Adolf nagy elégtétellel vette tudomásul Karla gúnynevét.
– Szerdukov született orosz, – folytatta Hoffer – csak azok tudnak így öltözködni.
– Ön valóban russzofil. Holott az egész orosz irodalom egy művésziesen megfestett szemétdomb. Nekem lelkihalál egy orosz könyv.
– Ne beszéljünk erről – hárította el Nietzschke a tárgyat. Nyilván nem akart színt vallani.
Zdenka és Ali most szintén Ulrik Adolfékhoz telepedett. Utóbbi időben Zdenka a két russzofillel is megbarátkozott. Mindhárman a penzió függelékében laktak, a legközelebbi utcában, ahol Biedermann három teljes emeletet bérelt a hajdani kertészlakban el nem férő lakóinak. A függelék szobáinak kevesebb romantikájuk, de több kényelmük volt: vízvezeték volt bennük és gázvilágítás.
Karla rettentőknek találta az olcsó csipkefüggönyös, hamis eleganciával bútorozott szobákat. A falon, színdús olajnyomatban a harmincéves háború hősei sorakoztak és a háztulajdonos kikötötte, hogy a képeket leszedni nem szabad.
Egy ilyen szobában lakott Zdenka, szemben a russzofilekkel. A leány szalagcsokrokkal tette csúffá a generálisok képeit és Ali virágerdőt küldött az ablak díszítésére.
Ulrik Adolf, a két russzofil, Zdenka és Ali egész este együtt maradtak, míg az utolsó gyertyák olvadtak szét, dűltek félre a karácsonyfán; és mikor mindenki széledt, együtt indultak hazafelé.
Míg Ali felkísérte Zdenkát a függelék harmadik emeletére, Ulrik Adolf megvárta őt a sötét, néptelen utcán.
– Kedves barátom – szólt aztán – mit tudsz volt ellenfelünkről?
– Bispinckről? Az most egyike legjobb barátaimnak. Megígérte, hogy nemsokára a penzióba költözik, menyasszonyával együtt.
– És mit tudsz Etelkáról? Hol maradt ma az a lány?
Ali meghökkent, hogy hűtlenségeért számadolják és csak jobb kibúvó híján mondta:
– Neked kellene jobban tudnod.
Ulrik Adolf meglepetve nézett Alira.
– Gondolod? Ah, csakugyan – mormogta és hozzágondolta:
– Persze, hogy én vagyok most már az emberek felfogása szerint is Etelka elfogadott imádója.
Ez a gondolat tette Ulrik Adolf karácsonyéji álmát rózsássá, ígéretessé.
A sors szeszélye, jobban mondva Alberté, egyébként Ulrik Adolfnak igazat adott. Etelka csakugyan nem ünnepelt Alberttel. A fiúnak újból sürgős dolga akadt és így a kis árva menyasszony lánykollégáinak meghívását fogadta el, akik egy bérelt teremben karácsonyi ünnepet rendeztek. Ott énekeltek, táncoltak éjfélig.
Etelka dideregve villamosozott onnan haza és otthon felgyujtotta kis fenyőágát. Alája ült egészen egyedül és forró csöppeket sírdogált, akár a viaszgyertyák felette.
Azonban könnyei hiába hulltak.
Az új esztendő Albertet teljesen eltemette a laboratóriumba. Etelka értekezése elkészült, amiben Ulrik Adolf utasításainak is volt némi része. A leány hálás volt érte és buzgón járt ki az irodalmi estékre. A keresett mű sohse bukkant szeme elé, de már nem is tartotta azt olyan szükségesnek.
Az egyetem ezidőben egészen elnéptelenedett.
Az az egy haszon volt ebben, hogy most már lehetett ülőhelyet kapni a művészettörténeti előadásokon. Karácsony előtt Valesca állva hallgatta az előadást, mert kissé megkésve iratkozott be az órára és a számozott padokból neki már nem jutott. A szeplőske bezzeg jóelőre helyet biztosított magának a tanteremben. Mondott is annyit Valescának, hogy aki hátul jön, az beteszi az ajtót, de semmiféle méltatlankodó választ nem nyervén a konfidenciára, végleg elcsöndesült honfitársnőjével szemben.
Az egyetem elnéptelenedésének oka a farsang volt. Az utcán fölragyogtak a mulatságok plakátjai és a penzióban majd minden harmad-negyed nap estéjén jelmezben kapta be a társaság a hideg húst meg a piros babot és rohant a villamos megállóhoz hogy időben érkezzék a cécókra.
A parasztbálra Biedermann korcsmáros jelmezben vezette csapatát. A szeplőske ez estére bajor gúnyát kerített magának. A ruha testhez álló válla, ezerráncú szoknyája fonnyadtan árulta el a leány nyomorú alkatát.
Karla sziciliai narancsárus leány volt. Zöld szoknyában, fekete bársony pruszlikjában, fején a laposan átdobott kendővel igen előnyösen festett, de ez nem érdekelte őt úgy, mint egy újonnan érkezett lakó, egy művészi értelemben vett szépség, aki elzászi rokolyát feketeselyem kötényt, vállat viselt, tehát nyilván velük együtt a parasztbálba készült.
– Ki ez a remek teremtés? – fordult a mindentudó szeplőskéhez.
– Nem tudja? Pedig már három órája érkezett a penzióba. Hellmannak, a festőnek, váló felesége. A váláshoz szükséges hűtlen elhagyás idejét a penzióban akarja letölteni. Kolosszális. Nem?
– Olyan vonalai vannak, mint egy fiatal fiúnak. Nézze a vállát, csudálatos.
– Persze. A síma vállnak, ahol a kulcscsont a húsba ful, mint magánál kedves Karla, lejárt. Ki nem undorodik ma Rubenstől? Mi, a fiús nők vagyunk ma az ideál a művészetben és az életben egyaránt.
– Fiús és csenevész nem egy. Magán az látszik hogy nem eszik és nem alszik
– Én dekadensül élek, a korszellem kolosszális követelménye szerint. Én mindent látok, hallok, nem alszom, mint egy… dunna. Az új csoda: Hellmanné se másnak köszöni fenomenális megjelenését, ő is dekadens. Kolosszális életelvei vannak. Együtt éhezett férjével, míg annak művészi zseníjét megtermékenyítette. Hellmannt most már elismerik és felesége kijelentette, hogy megy új missziókat tölteni be
A villamosnál az együtt induló penziósokon kívül még két maszk várakozott: topánkás, lilaruhás orosz muzsiklány, egy borpiros inget viselő legénybe kapaszkodva.
A lányban a russzofilek egyik barátnőjére, Aniziára ismertek, a legény azonban nem volt sem Nietzschke, sem Hoffer, hanem az idősebb orosz hölgy: Jelena. A két testvér más kíséretet nem óhajtván, így oldotta meg az illem kérdését.
Ulrik Adolf nem volt sehol. Biedermann mosolyogva újságolta:
– Penziónk Stephan Georgéját autón láttam a városba vágtatni. A költeménye megjelent és a honoráriumot ma fogja elmulatni.
– Óh, ezt már valamennyiünknek elfecsegte – legyintett Karla.
A bál egyik sörcsarnokban folyt le. A lépcsőházban, a hall tükrei előtt könyökharc folyt.
Sváb parasztok, skót és pikárdiai lányok, facipős hollandi menyecskék vegyest furakodtak kasztanyettes spanyol cigánylányokkal, rojtkötényes dalmát szépségekkel. Egy tiroli pár azonban nem tágított a tükör elől. A piros vállkendős, ezüstpénzes dirndl karonfogta a pörgekalapos, felgyopározott burschot, úgy gyönyörködtek önmagukban.
– Hé, döntsék el otthon, hogy összeillenek-e – kiáltott egy magyar csikós és félretolta az andalgó párt, vagyis Zdenkát és Alit.
Etelka és Ulrik Adolf autón érkeztek. Autón és kettesben.
A leány matyó legény- meg leányruhát hozatott hazulról, hogy Alberttel abba öltözzenek, de a fiú utolsó napon kijelentette, hogy ő maskarába nem búvik, kivált olyan tarka-barka tulipánosba. Etelka igen megharagudott. Csak azért is felvette tündöklő ruháját. Naivul elhitte, hogy az autóban ott lesz Ulrik Adolf Hermin nevű nagynénje is. A néni azonban a végpercben migrén miatt nem jelent meg. Valószínűleg meg sem született.
Etelka még eltelve a karácsonyéj keserű emlékével, elfogadta Ulrik Adolf kíséretét.
Az oszlopsorokkal három részre oszló táncterem ugyanazt a szemkápráztató képet mutatta, mint a penzióbeli ünnepek, csakhogy ezerszeresen: szédítő, magába húzó, elsodró khaoszát a ruháknak, mosolyoknak, ringatózásnak; az andalgás és esztelen ugrándozások kavargó kaleidoszkopját, ahol mindent látunk és semmit sem birunk megfigyelni.
Kreuzpolka és twostep, valcer és újra twostep váltakoztak.
A tánc ritmusa a szünetekre is áthajlott. Az izzó arcú lányok, fiúk hajlongva, kalászként imbolyogtak, gomolyogtak össze-vissza, mintha forró szél borzolná szeszélyesen a csacsogó, suttogó, csodálatosan hullámzó embertengert.
Mindenki tegeződött és az ilyen tegeződés kedves emlékül rendesen továbbra is megmaradt.
Zdenka mindenkivel táncolt, anélkül, hogy a táncosok bemutatkoztak volna.
Karla és Franci el nem szakadtak egymástól és nem a zene, hanem a saját szeszélyeik szerint keringtek.
Ulrik Adolfnak a tánc gyenge oldala volt: mintha talajt vesztett volna, ha forgania kellett, kihevült, és annyira kellett a lépésekre ügyelnie, hogy nem jutott szóhoz, már pedig ő a szónak volt embere. Azért két izzasztó kísérlet után egy pálma alá vonult Etelkával és mindenkit fölnyársalt szemével, aki arrafelé közeledett. Roppant boldog volt, nem is sejtve, mily rosszúl áll neki a sváblegény jelmez. A tegeződés, mint valami különös ital, megrészegítette. Mind merészebb ostobaságokat beszélt és csak néha tért kissé magához, egy-egy odacsapódó parasztszoknya legyintésétől.
Ilyenformán nem figyelhette meg, hogy Jelena meg Anizia később mégis csak a két russzofillel mulatott.
Ingert karján hurcolva Mayt, szünetlenül nyomon követett egy georgiai nőt. Annak pedig párja volt és a brigantinak öltözött lovag végül is Ingertre förmedt:
– Uram, mutogassa másutt undorító képét, különben…
Ingert vigyorgott. Egy grimasszal zsebrevágta a megaláztatást.
Az egyik vénkisasszony szintén férfinak öltözve estétől hajnalig rúgta barátnőjével, anélkül, hogy másvalaki érdeklődött volna náluk.
A háziúr minden lakóját megforgatta egyszer, az estét azonban Hellmannénak szentelte. A négyesben annyit kanyarintotta jobbra-balra, míg a fiatal asszony kénytelen volt leülni és limonádét kortyongatni. Majdnem elájult a házigazdai figyelem megnyilvánulásától.
Hajnal felé a hangulat tetejére hágott. Legtöbbje hangosan beszélt, nevetgélt minden különösebb ok nélkül.
Voltak olyanok is, akik elcsendesedtek, akik közt néhány befejezetlen szó után a legbeszédesebb hallgatás állott be, akik mindent a muzsikára, táncra bíztak, akik egyszerűen érezték, hogy együtt vannak, és hogy jó élni, míg a másik is él.
Miss Northon és Szerdukov ringtak így a hullámzó árban és mikor a kék-szürke sötétben a síkos, fagyos utcára kiléptek, a leány nem gondolt rá, hogy egy harmadik is fázhat valahol, a hegyek alól hazaballagtában… Csak arra gondolt, hogy ő fázik, ha nem bújnak össze, és összebújtak és minden mást felejtettek.
Másnap estefelé Helén fölment Bukovina műtermébe.
Még álmosan, tagjaiban az éjjel zsongó zsibbadtságával ült le a leány a szalmalócára, karikás szemmel bámulva meg mindent, mintha először vagy utóljára látná a vörösre kiégett vaskályhát, a festékpacsmagos állványt, az olajos üvegeket, a szétszórt képeket.
– Eljöttem, hogy elbúcsuzzam tőled – mondta egy idő mulva Bukovinának.
A fiú csodálkozva nézte eddig a leánynak kimerültségtől lázban égő arcát. Maga is fáradt volt: hajnalban jött meg a hegyekből.
Most egyszerre remegni kezdett alsó ajaka.
– Mi bajod… Helén? – suttogta halkan, rekedten.
– Semmi, csak meg akartam mondani, hogy ne számíts rám többé.
Bukovina fakóra sápadt:
– El akarsz hagyni?
– Már elhagytalak.
Felkelt, hogy menjen, de a fiú elibeállt, mintha mondani akarna valamit. Helén megelőzte:
– Nincs mit szememre vess. Szerettelek és most mást szeretek.
Elhárította a fiút, még a szemét is behúnyta, hogy ne lássa annak reszketését, szemének gyámoltalan jajkiáltását, aláfutó könnyeit. Futva ment le a lépcsőn és csak az utcán jutott eszébe, amit Szerdukovnak ígért: hogy elkéri Bukovinától emlékül a saját aktját, azt a kövönülőt.