Az örök film

A következő hetek bal paré-i, a sirászi rózsaünnep, a római karneválest, a kitschbál – kitsch valami képtelenül, lehetetlenül ízléstelent jelentett – és más hasonló mulatságok mint meleg nyári eső burjánoztatták fel az új szívügyeket, a régieket pedig különösen virulóvá tették. A bizonytalanság eltűnt, mindenki megállapodott.

Etelka, miután dolgozatát elküldte a honi folyóiratnak, gyakran jött teázni Karlához; ahova ilyenkor Ulrik Adolf is beállított. A fiú föltétlen hódolata nem maradt minden hatás nélkül Etelkára. A leány jól érezte magát Ulrik Adolf íróbarátjai közt, az irodalmi estéken sok badarság közt néha okosat is hallott és megtörtént, hogy az est után még ottmaradt egy csésze teára, meghallgatni Ulrik Adolf legújabb alkotásait.

A körbe Hellmanné is belépett, sőt egyszer Karla is megjelent.

Hellmanné ezen a délelőttön az angol parkban sétált és a havaseső beűzte a perui múzeumba. Legnagyobb borzalmára ott zsugorított múmiákra bukkant, azték királyok penészedő tetemeire.

A fiatal asszony csaknem összeesett az üvegszekrények előtt, nem bírt erőt venni magán azután se, és egész nap társaságot keresett. Igy tévedt be Ulrik Adolfék gyűlésére.

Mikor a társaság eloszlott, Hellmanné nem tágított és Karlát se hagyta, aki meg Etelkát kérte maradásra. Ulrik Adolf nem álmodta, mily szolgálatot tettek neki az azték múmiák. Hellmanné félt hazamenni, hogy újra megjelennek előtte a rettentő tetemek. Inkább itt maradt és egymásután itta ki a teás csészéket, gyújtott rá Ulrik Adolf cigarettáira.

A fiú némán nyelt. Ő Etelkát akarta az egyiptomiból megkínálni, az meg nem füstölt. Ilyenformán Karla és Hellmanné gazdálkodtak a cigarettában, hozzá Karla valami diadalmas szemtelenséggel.

Ulrik Adolf egy költeményébe kezdett:

– Én is – szólt közbe Karla, Ulrik Adolf arcába óriás felhőt bocsátva.

A fiú megbotránkozott:

– Mi akar ez lenni?

– Ah csitt, én hallani akarok, szólt Hellmanné. De semmi lírát. Valami prózát, még pedig izgalmasat.

Ulrik Adolf fiókjába csúsztatta a verset:

– Ezt majd csak önnek, kedves Etelka. Tehát egy novellát. »Az asszony…«

– Helyes. Mindenesetre igéretesebb, mintha »A leány« volna.

Ezzel Hellmanné hátravetette magát a szófán, úgy, hogy karcsú, kinyújtott lába a szőnyeget keresztezte. Etelka a szögletbe húzódott, Karla előrekönyökölt. Igy ültek hárman a tarkaszőnyeges heverőn.

– Csak semmi páthosz, az istenért, – jelentette ki Karla, – különben megyek.

Ulrik Adolf majdnem azt mondta:

– Csak tessék.

De Karla ezt előre parírozta:

– És Etelkát is viszem.

Ez roppant nyomós volt, a fiú a tőle telhető legszolídabb hangon kezdett fölolvasni. A teavíz sustorgása különös melodrámát csinált a novellából, amelynek hősnője egy gyönyörűséges, élettől duzzadó asszony, akinek degenerált öreg férj jutott élettársul. Az asszony hiába vár egy igazi férfira, akit kövessen. Nem talál rá mindaddig, míg egyszer férjét halva leli írószobájában. Valaki megfojtotta, még pedig oly hirtelen, oly erővel, hogy az asszony az újjhagyta foltokból egy következtetést von: csak a gyilkos lehet az a férfi, akit ő keres. Felkutatja azt és övé lesz.

Ulrik Adolf fölemelte a fejét, a hatást lesve.

Hellmanné lélegzetfojtva figyelt és most mély sóhajjal dőlt hátra:

– Bizarr…

Karla kétségbeesetten nézett a fiú ünnepélyes arcába.

– Nos? – kérdezte Ulrik Adolf.

– Engedje meg, hogy ne nyilatkozzam.

– Helyes. Karla kisasszony ehhez úgyse ért.

Etelka hallgatott. Az a furcsa érzése volt, hogy Ulrik Adolf semmi egészséges gondolattal nem foglalkozik; hogy mindenben az elcsavart excentrikumot keresi. Hogy az ember ránézve csak a két nem egymáshoz való viszonyában létezik, semmi más ösztöne nincs.

De hát nem ugyanezt látta a többi fiatal művésznél? Lehetetlen pózokban meztelen emberek… És ami csodálatos: van bennük eredetiség, érdekesség, sőt néha igazi szépség, csak igazság nincs, szinte soha sincs.

Ezt a véleményét meg is kockáztatta. Ulrik Adolf oktató hangon felelt:

– A modern világ elnivellálta az embereket. Csak a beteges elváltozások emelik ma egyik embert a másik fölé, és csak e beteges jelenségek érdemesek a feldolgozásra.

– Lásd Hebbelt – vetette közbe Karla, mert észrevette, hogy Ulrik Adolf mindezt saját bölcseségeként adja. – Különben maga őt félreérti. Az ő hőseiben van ugyan beteges lelki vonás, de nála nem ez a fő. Magánál csakis ez. Hanem hisz ez érthető…

– Világos, hogy érthető. Én magam exaltált, dekadenciával telített ember vagyok.

– Akár a szeplős. Hanem mégis, mit csináljon az egészséges ember, aki egészségesekről akarna olvasni?

Ulrik Adolf lenézően mosolygott:

– Mindenki lelkében vannak beteges elváltozások és kivált sexuális téren…

– Ez Freud, hagyjuk. Én csak azt mondom, hogy még mindig több lakóház van a világon, mint kórház, bár – és Karla itt elmosolyodott – igaz, hogy a lakóházakban is lakhatnak hibbantak. Hanem azt ne higyje, hogy maguk fogják feltalálni a puskaport. Istennek hála, még vannak Németországban józan koponyák, akik nem rúgtak be a dekadenciától…

– Amint hogy jó női szabók is vannak, és lesznek, vágta vissza Ulrik Adolf, Karla lebenyszerű blúzára gúnyos pillantást vetve.

Hellmanné eddig nem érdeklődött, de most beleszólt a vitába és el is vágta azt:

– Igaz Karla, maga egyéni ruhákat tervez; mondja, mik az elvei e téren?

– Hogy mindenki úgy öltözzék, amint az egyéniségének megfelel.

– És maga szállít ilyen ruhákat?

– Fogok.

Hellmanné nevetett:

– Tessék. Honnan fogja maga vevői egyéniségét ismerni? Maga azt fogja szállítani, amit maga gondol egyéninek, szóval megint csak ott vagyunk, hogy mi, a közönség magunkra kényszerítjük egy másnak ízlését. És épen ez ellen küzdenek maguk.

Karla némileg le volt fegyverezve. Viszont Ulrik Adolf csak nagyobb bátorságot nyert. Másként szokva volt a gúnyhoz, az elhallgattatáshoz, de most Etelka előtt ki akarta vágni a rezet. És védője is akadt, Hellmannéban. A fiatal asszony nem ismerte az elméleteket, és nem könyvből tanulta életmódját, mint Ulrik Adolf és a szeplőske. Még a színházba se járt. Mégis minden, amit tett, egy-egy ilyen Ulrik Adolf-féle novella egy fejezetének tetszett.

– Nem igen hihető – jegyezte meg a novelláról – hogy a sebhelyekből következtetni lehetne egy férfi milyenlétére. A brutális erő még nem minden…

Teáztak és aztán új novella következett az utasról, aki elé minden állomáson feketecsuklyás barát lép és elállja utját a vonathoz.

A három hölgy közelebb húzódott egymáshoz, utoljára egészen összefonódtak. Ha Ulrik Adolf egyebet el nem ért, mint a három oly különböző testalkat, fej és ruházat egybekapcsolódását, a félelemnek merev rítmusát, ami azok tagjait ideges mozdulatlanságba folyatta össze; már akkor is megelégedhetett novellája hatásával.

A háziur az udvaron körüljárván, csodálkozva látta meg a függönyrésen, mint hajlik egybe Etelka fekete, Karla vörös haja Hellmanné kalászszőkeségével, mint csukódik egyik ajk riadtan össze, mint nyílik a másik szótlan ijedtségre. Egyet koppintott az ablakra. A három hölgy szinte egymás nyakába esett

Hellmanné fölsikoltott:

– Én most már igazán le nem fekszem. Menjünk át hozzám, és együnk reggelig teasüteményt.

Ez volt minden föltalálható csemegéje, és ezt rágicsálták, mig a téli hajnal kéken kezdett fesleni az ablakon, és a félelmet a szürkület józansága legyőzte

E napnak délutánja Ulrik Adolfnak semmit se igért. Tudta, hogy Etelka alszik, vagy dolgozni akar. Mit volt tenni, legföllebb Nietzschkéhez és Hofferhez kukkinthat be, annál inkább, mert az irodalmi éj után egy cigaretta, egy csipetnyi tea se maradt nála.

Fölballagott hát a függelékbe.

A negyedik emeleten, Hoffer névjegyén az állott, hogy háromszor kell neki csöngetni. Ulrik Adolf csengetett hát egyszer, mert félt, hogy barátja nem veszi magának a fáradságot, nyitni. Az egycsengetyűszós úr bámulva nézett végig Ulrik Adolfon.

– Parancsol?

– Pardon, Hoffert keresem.

Ezzel bennt is volt az előszobában, ügyet se vetve az idegen úr kelletlen arcára. Hoffer ajtaját benyomva, az megakadt egy rézsut állított szekrény hátlapjában. Csak belapulni lehetett az így támadt ajtórésen, és akkor Ulrik Adolf csodálatos helyiségbe jutott, ahol össze-vissza hányt ládák, padok, szétdobált ruhák hevertek. A padlón elszórt szén ropogott, és a fiú csaknem átbucskázott a szénlapáton, felborítva az ajtósarokban álló üres, haza nem szállított söröskrigliket. És ez még nem volt az igazi szoba, hanem annak szekrényekkel elkülönített előszobája.

A szekrényfal mögül nehéz, hihetetlenül sűrű szivarfüst gomolygott, és az orosz balalájka zsibbasztó, fájdalmas sírása. Odabennt a székeken kalitkák álltak. Képek mindenfelé: csupa női akt; könyvek: nehéz, aranyvágású orosz regények, elrongyolt szótárak álltak garmadában a polcon, az asztal alatt. Az asztalon félig beszáradt befőttes üvegek, felbontott dohánydobozok, töltőkészülékek. Az ablakon torzarcú hindú bálvány vigyorgott, mellette apró állatfigurák, indián tomahawk, és egy revolver szóródtak el.

Amint Ulrik Adolf belépett, a revolver eltünt Hoffer zsebében, és a fiú elibe ugrott vendégének.

– Mit ak… ah, maga az; Zwirn – fordult az alkóvban álló ágy felé, aminek féléve vetetlen keménységén, a gyűrött takarón Nietzschke hevert, ugyan abban a borpiros ingben, amelyben Jelena mint muzsik volt a parasztbálon.

– Vajjon melyikük kapta a másiktól? Tünődött Ulrik Adolf.

Nietzschke meg se moccant.

– Vegyen cigarettát, intett az az asztal felé; és hanyatt elnyúlva féllábát az ágyon alálóbázva újra pengetni kezdte a balalajkát. Halkan, dúdolva énekelt is hozzá naiv középkori dalt:

A délutáni nap rézsút kévében ömlött be hirtelen a szobába, kékké festve a szürke füsttengert. Olyan groteszk volt, hogy ime, az édesdallamú Mária ének, meg a glóriás aranytűz a füstbesárgult falat, a meztelenkedő képeket, a ronda bálványt egyként ölelte körül.

Ulrik Adolf belenyult a cigaretták közé, hanem le is csapta őket és egy sikkantással rázni kezdte a karját:

– Mi a csuda, maguknál az egerek csak úgy sétálnak… brr! felfutott az ingujj alatt!

Rácsapott a karjára, ahol az egeret érezte, de Hoffer egy horkantással elkapta karját.

– Az égre, Naipun, a hercegnő! Ne hadonázzon, még megnyomorítja!

Ulrik Adolf homlokán kiütött a verejték. A láthatatlan kis állat most már a vállán sétált, karmolázott, Hoffer pedig mindkét kézzel szorította őt, hogy ne segíthessen magán.

– Dehát őrült maga? – kérdezte Ulrik Adolf, és egy lerázási kisérlettel a kabátját vetette le.

– A japán egeremet akarja agyonszorítani! Csak nem hagyom!

A tréfás kis állat hirtelen kibújt az ing hasítékán. Ulrik Adolf undorral akarta lefricskázni, de Hoffer megelőzte:

– Az én vendégeim a jó cigarettáért eltűrik a Naipun kis sétáit… Szegény kis madárkám – fordult az állathoz, – gyerünk a kalitba, gyerünk kicsikékhez.

– Csak sétáljon, ha neki tetszik – szólt Ulrik Adolf és ezzel jogot szerezvén a cigarettához, belemarkolt újra Az egérke azonban hirtelen lefutott a karján, be egyenesen a kalitba, a hol négy kis cincogó fehér-fekete foltos egérfiú várta.

– Az unokáim, – szólt Hoffer, és dédelgetve csukta be a kalit ajtaját Aztán odafordult Ulrik Adolfhoz:

– Tudja-e, hogy épen beszélni akartam magával?

– Akkor telepáthia, hogy feljöttem.

– Csakugyan. Arra akarom kérni, hogy a jövő irodalmi estén én olvassak föl. Nivós dolgot, Schillerről.

Ulrik Adolf meg volt rőkönyödve. Rengeteg kész értekezése volt, amit fölolvasásra szánt. Különben sem szerette, ha ő hallgat másokat.

– Schillerről? Kissé idejét multa tárgy, hosszú dologról lenne szó?

– No, nem éppen.

– Akkor talán lehetne… a dolog úgy áll, hogy husvétig minden estére van fölolvasó.

– Kicsodák?

– Khm… egyszer én magam is – nos, jövő estén legyen magáé az első szó.

– Brávó, remélem, ennek fejében elengedi nekem a márkát.

– Kérem, a felolvasók is fizetnek. Hiszen az ő előnyük, ha szélesebb körben ismerik meg őket. Sőt azon volnék, hogy a felolvasók külön fizessenek egy márkát, amiért népszerűsítem őket. Schiller is mit köszön Goethének, hogy a költőkirály protegálta őt. Goethe pedig csak veszített nimbuszából, hogy más napot engedett maga mellett tündökölni.

Ulrik Adolf elfelejtette, mi másként ítélt a közte és Lilienthal közti viszonyról. Hoffert azonban meggyőzte, és hazaballagva beleszúrta a meghívókba Hoffer szereplését.

Etelka ép ez alkalommal vette rá Albertet, hogy jöjjön el vele az irodalmi körbe. Azonkívül is népes közönség gyűlt: talán az volt kecsegtető, hogy végre más is porondra lép, nem csupán Ulrik Adolf. Egy oroszzsidó testvérpár sötét bőrével, vakító szemével a társaság figyelmét pillanatra lekötötte. Az idősebb nővér markáns, komoly egyéniség, akit tudományos dolgokon és társadalmi problémákon kívül egyéb aligha érdekelhetett. A fiatalabb, a tizenhét éves, kevésbbé érdekes, de százszor szebb volt, mint a nénje. Mint őzike húzódott elszánt, sziklaszerű testvére mellé, mintha az őt szárnyakkal fedezné.

A leányok közül a nagyobbik egyetemre járt, a másik zeneiskolába. Ők jöttek be utolsónak, de Nietzschke udvariasan előbb engedte őket, hogy az ajtónál maga maradhasson.

Hoffer az íróasztalhoz lépett, előtte pohár víz és két égő gyertya állt. A fiú az asztalra faládikát helyezett. Ő maga ünnepiesen volt kicsinosítva, és pont hatkor mély meghajlással fölnyitotta kéziratát.

– »Értekezés Schiller koponyájáról.«

– Ah, Lombroso, Lavater… kopott dolgok, sziszegte a szeplős szomszédja fülébe, de úgy, hogy mindenki hallja.

A bevezetés költői volt: a gondolatokat tárta föl, amiket Goethe érzett, mikor fiatalabb barátja lángeszének csontfoglalatját megpillantotta. Mindenki figyelt, csak Ulrik Adolf izgett-mozgott kelletlenül. Hogy a feszült figyelem tejfölét más szedje le, hogy ő csak a végére marad, ez módfelett bosszantotta.

A koponya méretei, az agytérfogatból vonható következtetések után Hoffer nagyot köszörült a torkán, és Nietzschkére pillantott, aki kezét a kilincsen tartotta. A felolvasó emelt hangon, és mégis titokzatosan folytatta:

– Hölgyeim és uraim! Most akarok rátérni óriás jelentőségű fölfedezésem leleplezésére. Jól jegyezzék meg: önök itt az elsők Németországban, az elsők a világon, akik titkomnak birtokosai lesznek; akik büszkén vallhatják, hogy őstanui voltak titkom föltalálásának.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egyik bátyám a stuttgarti Schiller-archivumban van alkalmazva. Itt és Weimarban bő alkalmam nyilt nem közönséges kutatásokra. Levéltárakban, kriptákban, csontgödrökben (Hellmanné összerezzent) töltöttem ifjúságomat, melynek verejtékes munkáját eredmény koronázta.

Hoffer itt pillanatra elhallgatott. Aztán fejét előrenyújtva, kezét a ládikába mélyesztve, Ulrik Adolf rettentő páthoszát utánozva, suttogta Goethe sorát:

»Jósigeosztó titkos foglalat, méltó vagyok, kezembe venni téged?«

És közben lassan, ünnepéllyel emelt ki a ládából egy barna csontfejet.

– Hölgyeim és uraim, harsogta hirtelen, imé, itt mutatom be önöknek az általam föltalált második Schiller koponyát.

Hellmanné felsikoltott.

A többiek tanácstalanul meredtek először a koponyára, aztán egymásra.

– Őrület, hisz ez egy tízéves gyermek feje! – súgta Ulrik Adolf Hoffer fülébe.

– Uram, a hiteles Schiller koponyát Weimarban láttam, hadarta a szeplőske.

– Önök itt engem teljesen félreértenek, – szólt Hoffer nyugodtan. Én nem támadok tekintélyekre, én nem vonom kétségbe a weimari koponya hitelességét. Én csak azt állítom, hogy ez a koponya itten szintén a Schilleré, csakhogy míg a másik a nagy költő halála idejéből, emez kiskorából való – …

A társaságot egy hajszál választotta el a hahotától.

Nietzschke kiosont. Ulrik Adolf, a kin előbb még hideg veríték ült ki, most hirtelen kivette Hoffer kezéből a koponyát, visszatette a ládikába, és ujjával jelentősen holmokára mutatva, a felolvasót eltolta az asztaltól:

– Uram, az ön ideje lejárt. Köszönjük az előadást. Kivánunk sok hasonló sikert a tudományos kutatás terén.

Ulrik Adolf tudta, mi volt Hoffer szándéka: nevetségessé tenni őt és szétrobbantani az összejöveteleket. Roppant gyorsan lett a helyzet urává, Etelkának fülébe súgta:

– Kérem, adja tovább, hogy Hoffernek néha elmezavara van, és hogy ne hederítsen rá senki.

Igy főzte le Hoffert, akire most már mindenki tartózkodva, sőt titkos rémülettel nézett, attól félve, hogy dühöngeni kezd.

Ulrik Adolf elfoglalta helyét, Hoffert maga mögé, a szögletbe szorítva. Csakhogy már most senki se volt kiváncsi az »Übermensch« psychologiai analysisére, és senki se vette észre, hogy Ulrik Adolf saját eszméit szuggerálja Nietzschének. Egyedül Albert állapította meg ezt, és mikor a társaság mintegy lidércnyomástól szabadulva szétoszlott, Etelka a következő leckében részesült:

– Kedvesem, magának sok ideje lehet, hogy idejár. Én azt mondom, hogy nem Hoffer, hanem az elnökük a bolond. Hoffer tréfát akart és felsült, ellenben Ulrik Adolf mindnyájukat bolonddá tartja.

– Ne legyen olyan szigorú. Higyje meg, Georgéról egész okos dolgokat mondott

– Igaz. A George-féle dolgozatát egyik német folyóirat ismerteti. Még pedig azzal a megjegyzéssel, hogy egy és más gondolatát valami nem említett forrásból kölcsönözte. Nem bántja ez az önérzetét? – A merítésnél jelezni kell a kútat, különben…

Etelka meghökkent.

– Hol olvasta ezt?

– Majd odaadom a folyóiratot. Illetőleg elküldöm postán, mert jövő héten rengeteg a dolgom.

Etelkán furcsa nyugtalanság vett erőt. Roppant kényes volt arra, amit írt és nem bírta fölfogni, micsoda forrást felejtett el megnevezni. Hiába feszítette meg agyát, nem emlékezett. Csupán Ulrik Adolf elméleteinél nem hivatkozott senkire; de hiszen azok a fiúnak soha ki nem nyomtatott saját eszméi voltak. Etelka nem értette a dolgot. Az elolvasatlan könyv roppant nyomta lelkiismeretét, de amit olvasott, arra mind rámutatott…

– Ezt valóban Ulrik Adolfnak köszönhetem. Ő állította, hogy geniális essay író nem hajhász föl minden forrást… hátha abban vannak az Ulrik Adolféival összhangzó gondolatok…

Ezek után nem merte kérni Albertet, hogy elmenjenek az Ingert-kollekcióra. A fiú egyik előkelő műszalonban állított ki, és a lapok igen elismerően írtak róla. Karla, a nagy pesszimista is hitt Ingert tehetségében. Etelka rendkívül kiváncsi volt a műveire.

– Jöjjek magához, vagy honnan induljunk? – kérdezte Karlát.

– Eh, micsoda nehézkesség. Találkozunk a műtárlaton.

A kiállítás szép volt és gazdag.

– A Cézanne, Beardsley vonalai, Gaugin primitivsége, ennek meleg színtobzódása nélkül – állapította meg a szeplőske.

Valesca ceruzával írt föl egyet-mást magának.

– Az impresszionizmus halála, – szólt mosolyogva Etelkának.

– Jogosulatlannak találja? – kérdezte Karla

– Minden jogosult, ami szép.

– Fogalomzavar, sipegte a szeplős Karla fülébe, – majd hangosan vitatkozni kezdett:

– Dehát épen ez a kérdés, hogy mi a szép, az impresszionizmus, a vonalkultusz külön külön, vagy hogy egyesíteni lehetne-e a kettőt… ámbár mindez túlhaladott dolog. A jövő odaát van. – És azzal átmutatott a tükörablakon a tulsó utcaoldalra, ahol egy műkirakatban futurista és kubista képek mulattatták a gyermeksereget.

– Ott nincs szó szépségről.

– Szépség? Haha. Elévült dolog. A természetben sincs tökéletesen, nézzen körül, lát-e valahol igazi szépséget, amilyet a divatjamult festők összehazudtak képeiken…?!

– Sajnos, hogy teóriája igazolásaképen nem láthatja önmagát, – szólt közbe Ingert, a legnyiltabb, nemtörődő szemtelenséggel.

Valesca nem folytatta a vitát. Tudta, hogy így megalázhatja a szeplőst, aki ingerelni akart, hogy szót csavarjon szépségben, előkelőségben oly királynőien fölötte álló honfitársnőjéből. A feleletre a replikák özönét zudíthatja aztán, és erre övé a győzelem.

– Szép? Mi a szép? Ezt a szót monopolizálták és lejáratták a klasszikus irányok. A görög orrok, a Vénusz térdek az egyéniséget kiölték és Thorwaldsen lélektelenségéhez vezettek. Ki nem útálja ma Feuerbachot?

– Feuerbachot? – kérdezte Etelka csodálkozva. Ő hetenkint titkos zarándokútat tett a mester Pietájához.

Valesca láthatóan kellemetlenül érezte magát. Forrni kezdő vére még egyszer megszólaltatta:

– Én szép alatt a művészit értem, semmiféle külön irányt; és azt hiszem, vannak dolgok, amik impresszionista, és vannak, amik kompozicionális földolgozást kívánnak.

– Hát a primitívekhez mit szól? Hova skatulyázza be ezeket?

Valesca arcán gyenge pír futott át. Csak most vette észre, hogy hallgatják, és hogy egy ilyen ingyen szinpadon, amit a szeplőske rögtönöz, néhány szóval ő is részt vesz, annyira bántotta, hogy hirtelen elfordult és egy kisebb terembe tünt el, ahol úgy tett, mintha egy pasztellt figyelne, holott önmagán való fölháborodásának adott szabad folyást.

Az elég sűrű közönségben Bukovina is ott őgyelgett, a szokottnál is kétesebb színű puhaingben. Mostanában rendesen került mindenkit, mintha szégyelne valamit. Pedig az emberek sohse hittek szerencséjében, és így szerencsétlenségével se lehettek tisztában. Ő pedig azt képzelte, hogy hát mögött a mulatság tárgya.

– Nini Bukovina! Hát te hova jutattál, hogy megnézed a kollégák kiállítását! Valami nagy szerencse érhetett, hogy nem félsz a sárgaságtól, látni az idegen sikert?!

Bertram mondta ezt, az amerikai, aki menyasszonyának, a várkisasszonyruhás babanőnek mutogatta a képeket.

– És te mit keresel itt? – viszonozta Bukovina.

– Az más. Tudod, ha az ember már nem a maga ura!

A baba nő kellemes bosszúsággal pirult el:

– Ugyan, ne add a martyrt!

De Bertram tovább tréfált:

– No hát barátom, Bukovina, örvendj, hogy szabad ember vagy!

Bukovina viaszszínt váltott, azt hitte, Bertram az ő nagy elhagyatottságára céloz. A paradicsomból kizártak érthetetlen szégyenérzésével kezdett dicsekedni:

– Azért vagyok itt egyszer, mert megszüntem művész és így irigy lenni. Másodszor, mert most már lesz pénzem nekem is egy jobbik félt keresni.

– Mi a kő? Tehát igaz lenne, ami hírlik? Hogyis mondtad Luiz, – fordult Bertram a menyasszonyához, – azt hittem, pletyka az egész.

– Na látod, duzzogott a baba nő, – te sohse hiszel nekem.

– Tehát elfogadtad a földim ajánlatát, hogy a szállóját kimázold, akarom mondani kifesd? És honnan bújt elő a Maecenás? Ez a legritkább, de leghasznosabb állat a világon?

– Egy téli tájképet festettem a Starnbergi tó körül. Odajött, megnézte a munkámat, azt mondta: igen szép, és hogy ő épen festőt keres az amerikai bar-hoz, amit a hegyekben épít. A barnak négy fala üvegből van, és úgy kell megfesteni, hogy ugyanaz a kép legyen rajta, amit az ember az üvegen látna, ha kinézne rajta. Igy nem kell függöny, nem lehet benézni, és a közönség mégis látja a tájat, ami künn van. Csak azt kötötte ki, hogy a fák legyenek zöldek és a hegyek szürkék, ne fordítva, mint a képemen.

– És te elfogadtad az ajánlatot a föltételekkel együtt?

Bukovina összedörzsölte a mutató, meg a hüvelykujját, mint aki pénzt olvas.

Bertram gondolkozva nézett barátjára. Együtt kezdték az akadémiát, és a kis rutén fiú akkor tele volt egetverő ambicióval. Ő lesz a rutén Matejkó. Ő mutatja meg, mi lakik az ő nyomorult népében. Hogy hanyatlott ez a fiú mindig lejebb, hogy kezdett kapkodni az első évek rendszeres tanulása után… hogy viselődött meg így, külsejében is. Kedves gyermekarca hogy vált öregessé, gnómszerűvé…

Bertram barátja vállára csapott:

– Hallo Bukovina, üzletemberré lettünk? – kérdezte tréfásan, hogy elüsse sajnálkozó csodálatát. Tudta, hogy a fiú most jól jár, de azt is tudta, hogy az ilyen szolga munka után milyen erős lélek kell, visszatérni a művészi eszményekhez.

Bertram boldog emberként jó volt, és gyöngéden érzett züllő barátja iránt. Csakhogy mert mindig megvolt a pénze hajlamaihoz, és mert sikerei voltak a művészetben, mint a választott leánynál, nem tudta felfogni, hogy őrlődik el az emberi lélek a sikertelenségek, a hasztalan erőlködések alatt, hogyan tántorul el néha eszményeitől.

Utánanézett barátjának, akin csak lötyögött a négyesztendős ruha. Bukovina visszafordult és Bertramnak egy, csak gondolatban föltett kérdésére felelt meg:

– Te, képzeld, bársonynadrágot is kell vennem, mert igy nem imponálok majd. Munkaadóm ilyen nadrágról olvasott az útleírásokban.

Alkony felé a közönség oszladozott, és Ingert elégedetten vigyorgott. Öt képe kelt el ma és majdnem négyszáz márka nyomta a zsebét. Mikor Mayvel a lépcsőn aláballgott, kibökte tervét:

– Biedermann egy pfenniget se lát. És én meglátom Párist.

– És én is. Hurrá!

Ingert rekedten kacagott:

– Van pénzed?

– Utálatos. Kinek köszönöd hogy a képeid ilyenek?

A fiú grimaszt vágott:

– Neked is valamicskét. Néha ihlettél. Ez egy rész. A festék kettő. A vászon három, a műterem, az négy. Az Akadémia, az ugyan mitse jelent. Mondjuk, egy fél rész. Saját zsenim öt és fél, tehát kivan a száz percent. Ebből tiz percent a tied

– Negyven márka.

– Várj csak. A kigyóbűvölőt nélküled fejeztem be. A Saloméhoz semmi közöd. Te csak a Schieberhez értesz, de a fályoltáncod… Na, nesze, tiz márka.

– Mit lehet azzal csinálni? Bár huszat…

– Jól van, akkor megtartom. Szervusz.

Ingert hosszú lábával beleakaszkodott egy már elindult villamosba, és otthagyta Mayt az út közepén