VIII.
Milyen szemmel nézi most Ádám báró az embereket.
A tanár urak nagyon jók voltak a báróhoz; mindent elkövettek, hogy mulattassák. Maga az öreg igazgató járt elől, megjelent délelőtt, délután, elmondogatta deák, cigány, zsidó és mesterlegény anekdotáit s egy-egy szebbhez, cifrábbhoz odatette, hogy Laci fiam, de hát még Pista minő mester ezekben. Oda adom a báró mellé, tanitsák be nagysádat ügyesen. Egy leendő főispánt semmi sem emel jobban, mintha sok anekdotát tud. Százféle emberrel van dolga, egy-egy fáin anekdotával a legdühösebbnek is be lehet tömni a száját. A báró rázta a fejét.
– De tudok én olyan minisztert is, a ki egész életében nem hallgatott meg mást figyelemmel, mint a zsidó anekdotákat. Fráter, szólt oda hozzám, maga ezeket szépen irja le s egy kis politurral elmondhatja a báró ur ő méltóságának otthon s a báróné ő nagyságának. Lehet ezekkel papságot is szerezni. Ez a mi papunk is az anekdotáinak köszönheti parochiáját. A mai világ a vidám embereké. Kant, Hegel, Pestallozi, Plato, de még Cicero is Demokritos háta mögé kerültek. Eljött az ideje, hogy egy kis fris levegő tisztitsa meg az emberiséget.
S bele fogott a korcsma-anekdotákba.
Rizs ur és Rácz ur majd hanyat dőltek nevettökben.
Csak a báró nem akart fölvidulni.
Három, négy nap mulva egészen fölépült Ádám báró s most a tanárnék akartak még egy nagy leányos zártkörü zene- és táncestélyt adni. Ezt az ünnepélyt Túr Gergely tanárné szándékozott adni négy kereszteletlen gyermekének egy napon való beavatása s nagyszerü énekmüvészetének bemutatása céljából.
A tanárné, ki valami szegény bajorországi, német báró katona-doktor leánya volt s kit ennek dacára csak ténsasszonynak cimeztek Teleken, kimondhatatlan boldogságát találta abban, ha a báró urral beszélhetett s közbe-közbe szurhatta: Mi bárók, tudja maga édes Ádám.
Túrné és Kálné személyesen jöttek meghivni Ádám bárót a keresztelési ünnepélyre.
– Az istenért – kérdé nagy hangon Túr tanárné – csak nem teszi azt a báró, hogy épen mi előlünk távozzék. Ön mind a négy fiamnak a keresztatyja fog lenni. Micsoda? Azt az egyetlen elégtételt, mikor épen itt a kedvező alkalom, csak meg adhatja nekem a sors, hogy egy rangombéli ember legyen a kedves fiaimnak keresztapja. Bár Juliskámnak –
– Hadd el Mari – békité Kál tanárné roppant gyors beszéddel – annak már fogtál egy gazdag zsidónőt, elégedjél meg vele. A jövőben – s elnevette magát a fiatal Kál tanárné – megnyerem én a bárót. Oh, hogy sajnálom…
– Kit sajnálsz – rántott egyet Tur tanárné a fiatal, csinos asszonyság karján.
– Titeket sajnállak, tégedet is, Réznét is, Fehérnét is, Láczaynét is, Vörösnét is, mert mind szerencsétlenek vagytok. Képzelje a báró – és nem lehetett megállitani a fiatal nőt – ezek az asszonyok mind rémitő féltékenyek. Igazán sajnálom szegény Réznét, borzasztó paraszt férje van; egy napig, de egy óráig sem élnék vele. És Fehérné, a biróné! Ah, az egy sajnálni való teremtés. Mindenkinek beszéli, boltokban, sétatéren, templomban, szinházban, hogy az ő Károlya egy gazember. Szegény Fehér, igaz az én ablakom alatt is megáll egy nap tizszer. De hát tehetek én arról? Ne legyen Fehérné oly dacos, oly kócos, keressen jobb szabónét és fésülőnét és ne egyék annyit, hogy oly rútul elhizzék. És Láczayné – oh mennyire sajnálom ezt a kis Láczaynét, a kinek a férjébe, te, te édes Mari, te voltál oly hosszasan bele bolondulva. Én ura vagyok házamnak. Az én Károlyom az iskolában a legdurvább, hogy rettegnek tőle, de itthon csitt a neve. S oda megyek a hova akarok, azt teszem, a mi nekem tetszik, attól fogadom el az udvarlást, a kitől tiszteletnek veszem. S köztünk szent a házi béke. De legyen az asszony, asszony.
– Oh édes Vilma – hordoztál kékeket –
– Én, én?
S Kálné olyan lármát csapott, hogy annak rendjén még vagy tizenöt asszonyt sajnált, a kiket a férjeik roppantul féltenek.
– S oly sok volna itt a »szegény« asszony – jegyzé meg mosolyogva a báró.
– Ez egy elromlott város báró ur, de megtisztitom; én Kálné fogom megtisztitani, hogy minden semmirevaló férjet nevetségessé teszek.
– Báró ugy-e, eljő szombaton – hajolt Ádám báróhoz Turné. – Nagyszerü darabokat fogok énekelni. »Oh Róbert« – ismeri ezt Schuberttől.
S kezdte énekelni. Oh Róbert! De igen rekedt volt s a báró elrejtette arcát. Magyar népdalokba fogott, azok se mentek. Azután kiabált, azután panaszkodott férjére, a ki nem tud egy jó énekmestert szerezni a városba – és végre, mikor sehogyse tudott énekelni, még akkor se, mikor tánclépésekkel próbálta: hát sirva fakadt.
– Oh báró, ilyen a mi sorsunk egy paraszt faluban – –
– Te Mari, tudod-e, ha nekem annyi sok szép gyermekem volna, mint neked, sohasem tennék mást, mint egész nap otthon ülnék, mosdatnám, fésülném őket, a rongyos köntöseiket varrogatnám s egy szót sem énekelnék soha és nem vártam volna meg, hogy négy nagy gyermekemet kelljen egyszerre kereszteltetnem.
A két asszony csufosan összeveszett erre, egymást a leghatározottabban kezdték sajnálni, Turné a nyomorult Kált, kinek kacér felesége miatt örökös máj, sziv, vese, lép és gyomorbaja van és Kálné Turt, a ki soha egy jó falat ételt nem ehetik, a ki évek óta nem látott jó kenyeret és tiszta tányért s a kinek azért van oly hosszu nyakig érő mellénye, hogy ingét eltakarja.
Azon természetnél és jóságnál fogva azonban, mely a legtöbb nőnek állandóan sajátja: a két professzorné heves disputa után egész békében, karon fogva távozott, szivökben néma bánattal, hogy a báró mégis csak nem szerencsélteti házukat.
– Majd hát a jövő évben, addig elmarad a keresztelő is – volt Tur tanárné bucsuszava.
Én azt gondoltam, ezek után a báró a legélesebb szavakban fog kitörni, mikor magunkra maradunk, ugy az igazgató ur anekdótái, mint a két tanárné beszéde miatt. Nem, egyetlen gúnyos, vagy elitélő szót sem szólt, csak arra kért, hogy pakoljak és a lehetőleg rendben legyünk a holnap reggeli utazásra.
Még két nehéz jeleneten kellett átesnünk. A Rizs ur és Rácz urral való jeleneten.
Rizs ur ujból és ujból meg akarta mutatni, hogy ő gavallér és hogy ő egyetlen feladatot ösmer: a bárót nagy missiójára tökéletesen elkésziteni. Reménylem Ilyés, bizonyos tények után a te háládra feltétlenül számithatok. Mi, nőm, Cecil és én a nyarat Erdőháton akarjuk tölteni, erre tehát a báróné ő nagyságát a legszebben elkészited. Nem szabad engednem, hogy Ádám báró unatkozzék, különben is rendszerem akkor lesz hatásos, ha a nevelést kezeimben tartom. Az irányokat változtatni a legveszedelmesebb tapogatódzás. Egy ut, egy irány. Vigyáznom kell.
És Rizs Lajos tanár ur széles hátával, melyen szinte rezgett a sok hus, olyan hajlongva, óvatosan, lábujjhegyen ment ki, mintha minden lépte, gondolata, tekintete a báró ur boldogsága tekintetéből történnék.
Valjon az ilyen ember gondolja-e, vagy legalább sejti-e, hogy még afféle gyermeklegény is, a milyen akkor én voltam s a báró ur: bepillanthat a szive rejtekébe? Mert hogy az egész Rizs ur semmit sem akart mást, mint mindig igen jól élni és mivel csekély fizetéséből az nem igen lehetett, e szerint jó kosztos urfiak után. Én láttam különben mennyit izzadt, mikor roppant vastag ökleivel (ugy tünt fel, mintha inkább öklével mint kezével irna) órákon keresztül másolta Sallustiust, Cicerot, Ovidiust s a latin pontok után öreg, borsónyi betükkel oda alkalmazta a forditást. A szavakból, a mi hitem szerint fontosabb lett volna, két-három jelentéktelen szót irt ki, mint teszem: et, ita, sed, ne – a többi maradt. A bárótól ezt a néhány szót el is kérdezte mindig és meg is dicsérte értök a legszebb magasztalással. Igen jól van báró, kitünően vagyon, excellenterrr!
És szétnézett, hogy az egész osztály osztja-e ezt? Hogyne?
Mert nem igen osztotta, hanem nevetett, a ki mert és magában azt mondta bizonyosan; csuf dolog Rizs ur, csuf dolog!
Jött Rizs ur után Rácz Károly tanár ur.
Ma mikor ez emlékiratokat jegyezgetem, igen magas állásu kormányhivatalnok, ur és sok sok társaság, egylet, üzlet, kör vezértagja felséges modora után! – ám akkor inkább rongyos, mint csinos; inkább nevetséges, mint tiszteletreméltó; de jó indulatu, minden tanuló iránt, felette szivélyes.
Verseit hozta, ugy az eredetieket, mint a forditásokat kéziratban, pompás aranyozott bőrkötésben.
– Engedd meg, édes Ádám (már akkor tegeződtek, mi a jó modorból folyt), hogy, szivem szülötteit Neked ajánlhassam. Aranynak akartam, de neki később éposaimat fogom: Álmost, Árpádot, Lászlót, Salamont Mátyást, mert egy-egy tavaszon mindnyáját megörökitem. Ezek dalaim, hymnuszaim és világirodalmi műforditásaim.
– Kérlek, talán inkább atyámnak – utasitá el magától a báró a nagy megtiszteltetést.
– Oh annak is fogok. Neki tanulmányaimat két, esetleg több kötetben.
– Vagy édes anyámnak – –
– Neki Imáimat akarom. Vagy jól van Ádám, irhatok számtant, történelmet, növénytant, csinálhatok anthologiákat, Virágos kertet, Gyümölcsös kertet, Ezer jót, Százszor szépet. Irok, forditok, nekem az ilyen munka balzsamom, éltetőm. Parancsolj, csak válaszsz.
– De hisz én egy levélen napokig eltöröm a fejemet, hogy lehet oly gyorsan?
– Igaz, igaz, de nekem bizonyos zsenim van hozzá.
– És mi az a zseni?
– Bátorság – jó modorral. Öt testvérem van, mind ezzel a zsenivel és modorral. Meg fogja őket ösmerni a két haza.
Valóban annyi édesség volt Rácz ur kék szemeiben, annyi fény magas, tiszta homlokán s oly kimondhatatlan kedvesség mozdulataiban, hogy ezeket ily szabályos alakban és mértékben már kisded korától fogva tanulni kellett.
A báró végre is elfogadta a verseket és egy pár igen értékes gyűrűt ajándékozott Rácz urnak.
– Ereklyékül fogom tartani és ódát irok róluk.
Rácz ur ezekkel kezdte meg hires alkalmi ódáit, melyekben mai nap rettegett ember és versenytárs nélkül áll.
Vártam, hogy a báró szokott éles modorában itt bizonyosan meg teszi észrevételeit. Azt a sok és merész kapkodást nem hagyja szó nélkül. Hisz én is majd kiszalasztottam ajkamon…
Nem, a báró csak nézett, szítta cigarettáit, sétált keményen a szobában és néha el-elmosolyodott.
Akkor nem értettem a lélekváltozást, vagy csak homályosan gyanithattam valamit, magamról véve a mértéket, hogy én is türelmesebb és vigyázóbb vagyok mások iránt, mióta magamra vettem, hogy tolvaj vagyok s mióta azon a kinos, lealázó itéleten átvitt a jó isten.
De hiszen én nem vagyok tolvaj; tudja az isten, hogy nem vagyok és a világ is meg fogja tudni. Megkeresem a gaz vádlót!
A báró, szegény Ádám báró, mit követhetett el?
Ott feküdt véresen, a küszöbön, nyakkendő nélkül, mellén széthasogatott ingben, betört szájjal és orral.
Nem bántotta többé a gyengeségekkel megrakott tanár urakat, sem a tanárnékat és én sem hallottam többé: tolvaj, sikkasztó.
Csak nem tartotta magát rosznak, hogy a rosszakat meg ne merje többé itélni? Hiszen a kemény itéletben elégtétele van a szivnek és öröme, hogy ő nem olyan, mint amaz. Vagy nem volna az szabad és jogos, hogy kimondjuk: te hibáztál, erkölcstelen vagy –
Hosszan vizsgáltam a bárót. Halavány fehér arca, mikor felém fordult, fekete szeme, mikor végig mért: nem tudtam, ő sajnál-e engemet, vagy én őt; de szivem megnyilallott s alig birtam megtartóztatni magamat, hogy fel ne kiáltsak: oh báró ur mi történt önnel?