XII.
Mindent isten kezébe teszünk.
A virágház udvaráról egy magastetejű kalapos, fekete ruhába öltözött uriember köszöntött.
– Kérem, kérem – szólt, hogy álljak meg. Nemde ön Ilyés Sándor?
– Igen.
– Oly régóta várjuk önt. Szabad karomat ajánlani, menjünk együtt; én Oláh László vasuti segédmérnök vagyok, de mindennap remélhetem rendes mérnöki kineveztetésemet. Nagybátyám, Horváth igazgatósági tanácsos, s a Horváthok mind igen segitik egymást. Borzasztó jó rokonok. A ki egy Horváthnak, Szásznak, Magyarnak rokona: az bizton számithat előmenetelre. Nagyon örvendek, hogy eljegyeztetésünkre megérkezett ön. Azonban tudatnom kell, hogy édesanyjánál valami hidegséget tapasztaltam ma reggel, csak ma reggel. Mondja mi történt? Nem akar ön a Horváthokkal, Szászokkal és Magyarokkal rokonságba lépni. Azon igen csodálkoznám.
Nevetett és kétkedőleg rázta a fejét.
– Nem tehetném fel önről. Ki volt az, a ki imént önöktől kijött?
– A báró ur.
– Az ifju báró? Derék. Csinos, csinos fickó. Fesch.
S Oláh ur mutatta, hogy ő se marad mögötte.
Valóban a mérnök ur igen csinos, szőke ember volt és nem lehetett több huszonnégy évesnél. Csak fogai voltak felette rútak, főkép elől, a hol majd ugy tetszett, mintha egy sor helyett két, sőt három sor foga is lett volna. De fogyatkozás nélkül mely ember van a földön? Bizonyára a Horváthok, Szászok és Magyarok sem.
Észrevehette, hogy fogait nézem, s kék selyemkendőjével szorgalmatosan eltakarta a száját.
– Öt és fél hava s két napja, hogy ismerjük egymást Juliával, de komoly nyilatkozatra nem birhattam egész tegnapig Oh, mi igen-igen szeretjük egymást és hiszem a legboldogabb párok leszünk. Képzelheti, hogy mennyire vártam önt. De most itt van, vagy mondjuk itt vagy –
És megölelt kétszer-háromszor igen szivélyesen.
– Hiszed-e Sándor, hogy mi boldogok leszünk? Én még senkit sem szerettem s főbe lőném magam, ha Julia anyád miatt – ki igen büszke a nemzetségére, holott a Horváthok, Szászok, Magyarok barátom – hohó, mind főemberek. Különben hallottam, hogy apád gazdag ember volt. No, én nekem egy krajcár se kell, csak sziv, mely szeressen, forrón.
– Megállj Sándor – folytatá nehány hosszu lélegzetvétel után – te jól vagy az ifju báróval, de tudod ugy értem, hogy a kedvedért megtenne valami csekélységet.
– Elég jól vagyok.
– Kainz, az igazgató, igen le van kötelezve az öreg bárónak. Most már a ti családotok tagja vagyok, bizodalmasan kell beszélnem. Kainz igen sokkal tartozik az öreg bárónak, no és egy osztálymérnöki üresedés van jelenleg nálunk. Bévárdi, a kasznár mindent elkövet, hogy házához kössön rút, szeplős leánya által, ám abból semmi sem lesz. Ő tette nekem azt az ajánlatot: mérnök ur, tekintetes mérnök ur, én önt az öreg báró által kineveztetem osztálymérnöknek, de persze – no persze, én nem az az ember vagyok Sándor, a ki eladja magát. Nagynevü rokonaim azt meg nem engednék. Hanem te tehetsz nehány nyomós szót az ifju bárónál s én – a többiben értesz engemet. Protekció nélkül képtelenség mai nap haladni. Rokonaim a Magyarok, Németek, Szászok mind protekció által jutottak magas állásaikhoz, jól lehet – de hibáikról később. Egyik hatvanezer forintig buktatott meg egy intézetet, megérdemelte volna, hogy becsukják: és a protekció oly tisztára mosta, mint a nap. Nehány erdélyi báró. Ezt a bárót nekünk is meg kell fognunk; oszlop ő, a kibe kapaszkodnunk kell. Tehát te jól vagy vele, azt megértettem leveleidből, melyeket édes anyádnál volt szerencsém olvasni. Nagyon kivánatos lenne, ha lakodalmunk előtt megnyerhetném kinevezésemet. Kérlek feküdj ebbe a dologba, még ma feküdj bele. Oh mi igen boldog házasok fogunk lenni. Rokonaim a Magyarok, Németek, Szászok, no és Oláhok, Tótok a legmagasabbra emelhetnek bennünket. De kérlek feküdj bele a dologba, még ma bele feküdj.
Haza értünk ez előterjesztések alatt.
Oláh ur felette udvariasan csókolt kezet anyámnak, de kétszer, háromszor is, s mint a ki már egészen fent, fent magasan áll, egy szökéssel benn termett nővérem szobájában.
– Julia hol? kiáltott a mérnök ur.
– Talán – nem tudom – dadogá anyám kedvetlen mozdulatokkal, száraz hangon – meglehet Bévárdiékhoz ment át, hogy együtt menjenek a templomba – nem tudom…
– Ah, megyek. Jössz Sándor? Maradsz Sándor? Isten veled Sándor! kérlek Sándor – de ekkor már futott – feküdj a dologba, csak… jól… s hangzott mind elenyészőbben – erősen… bele… feküdj.
Nővéremet a kis oldalszobában találtam.
– Hogyan? hát te itt vagy? S a mérnök urat kizárod? mi ez?
– Nem engedem – toppantott anyám – hogy ez a szélhajtó ide járjon. Már minden valamire való leányt megkért itt a környéken, most ide kapott. Kereszteséknél pénzt keresett, Benkőéknél hivatalt, Madarászéknál a házat kérte.
– De Juliskát szereti, s mondja, hogy féléve jár már házunkhoz s Juliskával szeretik egymást.
– No, csak ezentul nem engedem.
– Miért anyám? Juliska szegény leány, s Oláh ur elég csinos ember. Igen előkelő rokonai vannak… ha egymást szeretik…
– A báró megkért, hogy senki se látogassa Juliskát.
S látszott édes anyám arcán az a végtelen boldog kifejezés, melyet bizonyos remények támasztottak.
De egy okos, jó asszony, egy szegény anya!
– Tudja-e anyám, hogy a báró menyasszonya megérkezett?
– Oh, beszélte a báró, hogy egy vén német leányt akarnának a nyakára kötni – hanem abból semmi se lesz. Ő férfi és korlátozást nem tűr. Ezt itt mondta, ezen a helyen, Juliska előtt.
– De édes anyám, következik ebből valami reánk nézve?
– A báró egy igen lelkes, jó ember, elütött apjától, látom én azt, hogy elütött. S aztán, ha isten akarja…
– Isten semmi lehetetlent sem akar
S Juliska is, anyám is derült kacagásban törtek ki.
– Anyám nem tudja, hogy a báró csak hercegnőt vehet el.
– Oh, királyfiak is vettek el szegény leányt s aztán a Ferenczy vér olyan vér, hogy azzal egy bárócska se szégyelheti meg magát.
– De anyám nem tudja –
– Csak ne pattogj fiam. Én vagyok az anya, nekem kell mindent látnom. A Ladárok tönkre tették apádat, isten a Ladár-nemzetségben akarja visszaadni a szerencsét – és miért volna az lehetetlen, hogy épen Ádám báróban.
– Tehát anyám elhiszi, hogy egy látás… egy szegény leány – egy báró, egy hercegnő…
Mindent felhoztam, de két nővel birni – az képtelenség.
– Az ugy van fiam, a kitől isten mindent elvett: annak egy napon fog visszaadni mindent. A templomban is ezt tanulhatni, de százszor föltárták ezt nekem az álmok.
– S anyám hiszen az álmokban?
– Abban hiszek fiam, a kit isten hozzánk küld.
– De mi szegények vagyunk.
– Csak az Ilyés nemzetség volt a szegény, a Ferenczy vér, az más. Az én vérem uri vér, a tied fiam bocskoros Ilyés vér, azért nem tudsz följebb látni. Asztalfőre akar ültetni a szerencse: s te a pad alá dugnál bennünket. Ezért kár volt annyit tanulnod. Alispánné is lehettem volna.
– Nem anyám irta-e a levelében, hogy szálljunk meg hazajövet a köblösi urambátyáméknál – az akarta édes anyámat elvenni. Molnár bácsi pedig csak rektor.
Ez a szerencsétlen emlékeztetés merőben feldulta házi békességünket.
Anyám sirni és átkozódni kezdett, hogy őt a sors milyen rosz gyermekkel verte meg, a ki egy irigylelkü, csufolódó, gonosz Ilyés-vér; a ki nem átallaná egy hitvány lánchordozónak oda vesztegetni a drága, szép testvérét, mikor épen a szerencse… de ugy van az, – légy bolond anya jó, igaz; add a véredet gyerekeidért, tedd rájuk a csillagokat – azt kapod, hogy kigunyolnak érte.
Sok vad, sok kemény itélet zudult reám midenünnen.
Nem csodálom, ha megtántorodtam a tiszta nézetemben s egy percig elvesztettem a látásomat s meghajoltam a többség előtt.
– Mi lesz hát Juliska – mondám enyhültebben – hisz már készülődnöd kellene, az idő itt van, a báróné vár – –
– Miért vár?
– Hogy Oláh mérnök urral eljegyeztessél. A báróné azt akarja, hogy mind a tizenkét pár lakodalma egyszerre legyen.
– Az én leányom se lud, se réce, hogy a vásárra vigyék – pattant fel anyám, holott jól emlékszem reá, mennyire dicsérte azokat a kegyes asszonyokat, a kik egy csomó szegény leányt szoktak kiházasitani.
– Nem értem mi ludság és réceség lenne abban, ha valakit egy báróné akar férjhez adni.
– Az, – felelt Juliska élesen, – hogy a báró kikötötte…
– Ugy van, – erősité anyám – hogy Juliska itthon maradjon.
– Jó, tehát maradjon itthon – ha nem szereti a mérnököt.
– Ki nem állhatja – válaszolt hugom helyett anyám. – Az olyan ember, a ki egy látásra kész házasodni – nem becsületes szándéku ember.
– Anyám most nagyon igazat mondott – gondoltam a báróra.
– Mikor voltam én vak gyermekeim? Hiszen a sors csak egyetlen-egyet nem vehetett el tőlem – a tiszta eszemet. Bizzátok én rám ezt a dolgot; érzi a szivem, hogy itt isten munkálkodik. Ha elküldte a kedves vendéget: fogadjuk illő tisztességgel.
A kedves vendég – bizonyosan a báró volt.
– Aztán még egyet mondok fiam – tette hozzá anyám kiderült, vidám orcával, e jelenet után néhány perccel, mikor már másról kezdtünk beszélgetni, – hogy a ki oszlopnak készül: az csak egy tiszta, egyenes lelkü, nagy szivü ifju lehet, a milyennek én Ádám bárót tartom is.
Gondoltam felhozom anyám előtt a szegény Cecil kisasszonyt, a ki mennyivel okosabb, szebb és kitünőbb leány volt Juliskánál, s a kivel mégis hogy bánt a báró: de Cecil kisasszonynak csak az emléke is oly különös hatással volt reám – hogy hallgattam.
Pedig lehet, hogy ha körülményesen elmondom a dolgot: a történetnek más vége lesz.
– Csak tegyünk mindeneket gyermekeim az isten kezébe – erősitett bennünket jó anyánk – én ugy látom – –
És leültette Juliskát egy székre az ablak mellé.
Kibontotta fekete sürü haját, mely szinte a földig ért s fésülte, fésülte egy szép ünnepélyhez, egy ragyogó jövőhöz s beszélte, hogy neki is épen ilyen haja volt s az isten őt is igy megkisértette a szerencsével; de nem volt eszem fiam – nevetett buskomolyan.
Most – –
Besütött a nap a kis alacsony ablakokon, a tükörből felém verődött egy büszke, szegény, szép leánynak s egy boldog anyának a képe – s teljes megadással indultam a templom felé.