XIII.
Az oszlopbáróság megindul.
Fiatal szivem egész bizodalmával tekintettem tehát a jövőbe, melyet édes anyám vallásos lelke oly tiszta fényben látott. Nem tagadom, örvendtem, hogy a nagy rokonságu, léha mérnöksegéden anyámék kiadtak. Rosszul hatott reám az a három erőszakos fogsor Oláh ur szájában, mintha a Németh, Szász, Magyar és Oláh családokat láttam volna egymás hátán emelkedni és előretörni. Mindig borzadtam a tolakodástól. – Szörnyü szemtelennek, aljas gondolkozásunak és gonosz szivünek kell az olyan embernek lennie, a ki mindig ökleivel és rokonaival csinálja, fesziti, töri az utat.
Oláh László urat ilyennek láttam én
Hogy én tegyem hivatalba a báró által s hogy abban ugy is nekünk lesz hasznunk: de hát nem szégyenl egy ifju ilyen ajánlattal és kéréssel előállani?
Ezt az embert nem bántam, hogy elszalasztottuk.
Mily boldogság, ha az embernek egy őszinte jó barátja van, a kivel minden titkát közölheti. Nekem – szégyenkezve vallom be – ilyen jó barátom sem akkor sem később nem igen volt. Mit tette ezt?
Némelyek azt mondták: borzasztó önző vagyok.
Mások, hogy igen jónak és eszesnek tartom magamat.
Nem tudtam belátni soha e két nyomós vád alapos voltát, de meg kellett nyugodnom a végzeten, hogy magam intéztem minden ügyemet, ha jól, ha rosszul, ha nem találtam célszerünek, hogy idejében kössem magamat a Németh, Szász és Magyar családok valamelyikéhez, mint egy harmadik, – örökké készen álló fogsor az előretörekvés fáradhatlan állkapcájában, ha a közös munkában családilag segiteni kell.
Az egész Erdőhát, de a megye nagyszerüen készült az ünnepélyre; még testvéreim is – Juliska kivételével, mert ő isten kezébe tette sorsát a báró kedveért – százszor beszaladtak és felkiáltottak: anyám egy gombot a kabátomra; egy zsebkendőt nekem; egy csipkét a nyakamra; egy tollat, egy tűt! Anyám, hallja már harangoznak – én megyek! Juliska nem láttad, az Oláh Laci bácsi Bévárdi Sárikát kiséri ám a karján – – Hát mért nem jösz? És édes anya, mit akar itthon?
Ezek a rohamos kérdések egyik testvéremtől a másikhoz csapódtak gyorsan, mint egy lapda.
Anyámon egy cseppet se látszott, hogy sajnálná az elmaradást és igy meg kellett győződnöm, hogy itt csakugyan titkos ügyben isten keze müködik.
Némi kényes kérdéseket tettem magamhoz.
Azokra igy válaszoltam:
Igaz, a báró leánytestvérei mind szegény erdélyi nemesekhez és pedig szegény nemesekhez mentek, a kiknek csak a katonaruhájuk volt – és a nagy szerencséjük. Hát ez a szerencse nem érhetné-e folytatólag Juliskát, a ki igaz, becsületes, munkás és bizony csinos leány. Ha most a báró eljegyeztetése – szülői kényszer folytán ma megtörténik is a hercegnővel: három évig még sok minden megváltozhatik.
Olyan szépen, nyugodtan szövögettem a jövőt, hogy lassanként Ádám báró mind fényesebb, magasztosabb alakban kezdett előttem megjelenni. Ő oszlopember, egyháznak, községnek, minden szép ügynek oszlopa, sőt a haza leendő szilárd oszlopa. Anyja akarja igy.
Egy ily ifju miért ne tehetné meg azt, egy ily magas pályáju ifju, a mit gyengébb, és nem is oszlop-leánytestvérei önálló, szép gondolkozásból meg mertek és meg is tudtak tenni.
A szeretet…
És itt szent lángolással gondoltam arra, hogy az én szent képemért mit meg nem tennék, talán rabja tudnék lenni Rizs uréknak.
Pedig én csak egy rongyos Ilyés-vér vagyok.
Az ég, mintha ketté vált volna s én innen is, tulról is egy nő-alakot láttam volna, egyiket feketében, a másikat ragyogó fehérben – ki lehet a fekete ruhás – és ki a fehér ruhás?
Hirtelen felöltözködtem s a lehető csinos ruhában megindultam az ünnepélyre.
– Juliska jön? – kérdé nagy felindulással Ádám báró a kastély parkjában, egyenesen felém tartva.
S a báró hevesen össze-vissza ölelt.
De mintha fázott, reszketett volna. A szemei zavarosak voltak s alig tudott egy helyben állani, oly izgatott volt.
Vigasztaltam és biztattam.
– Oh egy oszlopember – – nevetett s a kezeivel hadonászott a levegőben, mint a ki ott valamivel dobálódzik.
– Az a hazáé báró.
– Te is igy vélekedel, mint a mama, meg a hercegnő, meg a herceg?
– Igen.
– Köszönöm a szivességteket.
S kedvesen tünt fel előttem, hogy Adám báró a régi tréfás, vidám hangján beszél. Ettől a hangjától már nem féltem. Most a régi természetes ember ismét – gondolám örömmel.
S ha azt nézem, hogy az ünnepély kezdete épen a küszöbön van, s az idő rövid, meg mertem volna ragadni az alkalmat, hogy az uj tanitó igen üdvös javitásairól szóljak.
Hogy köszöntötték az emberek, egész földig hajolva, a legmélyebb tisztelettel. Sokan kezeit csókolták, az asszonyok még a ruháját is. Felséges, oh, dicső dolog magasan születni s már kora ifjukorban oly müveket végezni, minőkre más középsorsu embernek férfi idejében sincs ereje és módja.
Felkeltek előttem egy pillanatra a régi görög és római hősök, kik egész életüket nemzetüknek s az emberiségnek szentelték, Míltiades, Cimon, Aristides, a nagy Brutus, Mucius Scaevola, Manlius, s Cato, ki készebb volt öngyilkos lenni, semhogy egy aljas korban tovább éljen. Láttam, szinte könyeken keresztül láttam, hogy Ádám báró ezek mellé sorakozik fölemelt homlokkal, tiszta szivvel, mint Aristides és áldozatkészséggel, mint Cimon.
Menj nemes ifju, vezessen a kedvező sors, légy disze hazádnak, fölemelője kihalni készülő nemzetségednek; támogasd a gyengét, mert bizony ritka az ilyen; mondd ki az igazat és ne félj szenvedni érette, mert mindnyájunknak hálája követ utadon; rántsd le a gonosz hizelgő álarcát és vágd szeme közé bűnét, óh az égiek is megéljenezik az ilyen bátort; épits iskolákat pincék és istállók helyett, találj gyönyörüséget a megmentett boldogtalanok könyeiben és ne az uzsorás pénzekben, mint az öreg báró; oh menj, menj kedves ifju, ott leszek mindenütt nyomodban, hogyha elfáradnál, karjaimban pihend ki magadat, hogyha bántanának: én fogjam fel az ütéseket s hogy ha majd koszorukkal ékesiti egykor fejedet a világ, én legyek az első, a ki szivből kiáltsam: tudtam, hogy ilyen lesz Ádám báró – az igazi oszlopbáró.
A sok vidéki ur, megyei tisztviselő kalap levéve közeledett felé és mindenki tudott neki mondani valami szépet, magasztalót, a minek az igazi édességét mind az én szivem érezte legjobban.
– Szervusz Ádám! – kiáltott eléje messziről a vastag, kurta kis pohárköszöntő, a megyei aljegyző. – Jer, jer, informáljalak egy kicsit. Készitettem a számodra nehány jeles, de igazán fenkölt hangu, hivatalos toasztot. Ma minden ember szeme te reád néz, a nap hőse te vagy, illő, hogy homlokodról a nemzetiség, hazafiság, emberszabadság fénye sugározzék. Ne félj, a nép mindenért kamatostól fizet, ha értünk hozzá. Megtanitalak. Te Ádám, le kell vernünk az alispánt, ki magát hiszi első szónoknak a megyei életben, pedig egy talpraesett, jó konstrukciója nincs. Haza beszél mindig, örökké magát dicséri. Majd megösmered. Beszélj csak az én számmal – az öreg Csibi báró is, a gazdasági egylet elnöke, folyvást az én beszédemmel pompázik s mekkora hatásokat tesz. Majd megösmered. Beszélj csak az én számmal.
S kitátotta hatalmas száját, hogy a báró meggyőződjék, hogy akkora szájjal lehet beszélni.
– Hóditani fogunk. A magyarnál fő, édes barátom, a beszéd, a ki beszélni nem tud, órálni, dikciózni, föllengősen, hazafiasan, ellenzékiesen: az nálunk szerencsétlen csillag alatt született. Már ez igy áll. Első a beszéd. Beszélj csak te fiu az én számmal s meglátod rajongani fognak éretted. Nyeregbe teszünk az első nap, mindenki rólad beszél, kunyhó, palota a te neveddel lesz betöltve. Aztán, ha egyszer népszerü lettél: azt teheted a mit akarsz, válogathatsz hivatalokban – s te, te fiu: válogathatsz asszonyban, leányban kedved szerént. De beszélj csak az én számmal.
Az aljegyző ur kivette nagy, ökölnyi ezüst óráját s odatartotta elém, hogy néznem meg jól, mert antik, a hires kancellárus őséé volt. Megnézte hány óra s átölelte bizodalmasan a bárót.
– Egy kis jó negyedóránk van még. Jer.
S oda vonta egy nagy hársfa alá, melynek vastag törzsét bokrok takarták el a szem elől.
Köhögött s mély hangján olvasni kezdte a toasztokat.
– Majd maga öcsém ezeket azonnal lekapja, jó öreg betűkkel – fordult felém fél fejjel. – Hát Ádám, mit szólasz erre a beszédre? Ugy-e? Pompásan fog menni, de bátor légy, vágd a jobb kezedet a mellényed elejébe s a bal kézzel csöndesen babrálsz a pohárral. Ez az én modorom s igen hatásos. Egy uj Wesselényit csinálunk belőled. Csak a végén ezt a citatumot, hogy: minden erkölcs támasza talpköve a tiszta ország, mely ha egyszer megvész – –
Alázatosan kijavitottam, hogy »minden ország…«
– Csiba! utasitott rendre… Róma megdől s rabigába görnyed – ezt hangsulyozd hatalmasan. Ezt hogy »rabigába« – ezt szereti a magyar. Talpra! Előre! ezek a főszavak. Ezt mondod a magyar nemességre. Ez a választó. Ennek nem kell pénz, bár szegény jobbadán – csak dicsérő beszéd. A magyart csak dicsérni kell: s verebet fogathatsz vele. De hizelgés nélkül, parulázás nélkül, csókolódzás nélkül egy tapodtat se mozdul. Nesze ez a második a hölgyekért. »Magyar hölgyeknek születni, szép és nagy gondolat« – ez a fő théma. A magyar hölgy a legszebb hölgy a világon, a magyar hölgy a legmiveltebb a világon – no csak mondd el, tettem én ide annyi dicséretet, hogy egy országutat ki lehetne vele kavicsozni. De ez adja meg a savát, borsát. Van a várlaki esperesnek két hóbortos, ferde száju leánya, azok felé nézz; legjobban ők vannak felcifrázva – megösmered őket – feléjük nézz s az egész megye a tied. Egy vastag, fekete-vörös asszony ül mellettük – a nagynénjük. Százezeres. Érted? No és végre Ádám – csöndesité mély, basszus hangját – ugy-e megteszed – ezt a toasztot reám fogod emelni. Ha én neked adom a megyét, a fél országot – ennyit te is megtehetsz pajtás érettem. Főjegyző akarok lenni. Ha te dicsérsz: meg van. Rád aztán meg vannak már téve előkészületeim. A hercegnőért, a bárónéért – éretted én iszom. Vessünk fiam vállat-vállhoz s te pár évek mulva főispán, én alispán s a megye a mienk. Értesz? No de most pajtás siess, jönnek a küldöttségek. Én rendeltem, hogy a templomi dolgok előtt történjenek meg ezek, hogy már ott fel légy ékesitve. Bele kell markolni ám fiam a tárcába, hanem ott leszek én melletted. Csak beszélj az én számmal.
Fölmentünk az emeletre, a báró szobájába – s én irni kezdtem a toasztokat. Nem vehettem külön a bárót, hogy ezt a szájas embert elkergettessem vele. Ott ült a nyakán.
A hidegháti polgári és uri egyesült dalárdák küldöttsége nyitott a terembe.
Ádám báró, mivel ilyes dolog még nem érte eddig – elsápadt és reszketett.
Hosszu, hizelgő, égig emelő beszéd után, melyet egy vörös-szőke, sürű haju, gőgös magatartásu, huszáros bajuszu fiatal ember tartott – fölajánlotta a küldöttség az elnökséget.
Hallottam a mint az aljegyző ur oda sugta a báró fülébe:
– Egy gyenge százast ezért fiam.
A báró kiegyenesedett és villámló szemekkel fordult a küldöttség felé.
Dadogva mondott nehány szót – s kétszáz forint alapitványt ajánlott fel.
Hirtelen uj küldöttség lépett be, mely hallotta az egetverő éljenzéseket és magasztalásokat.
A megyei testületek gyámintézete. Sovány tanitók, őszbe csavarodott, kopott fekete ruhás, de hódoló tekintetü, tisztes férfiak, heten, nyolcan.
Hozták az ő gyenge elnöki széküket.
– Itt elég lesz huszonöt forint – sugá az aljegyző.
– Huszonöt forint – – hangoztatá a báró – –
Oh istenem – mondám magamban – bár ezeknek a szegény embereknek adott volna inkább többet. Hiszen a dalárdisták fölbálozzák ugyis; ezek otthon levő rongyos gyermekeiket takargatták volna be egy kis tisztességesebb összeggel. Én pirultam, az én orcám égett, mert szerettem a bárót.
Uj ajtónyitások és sorakozások. Ezek már derék, tehetős emberek voltak jobbára piros, pofók orcával.
A központi borászati-egylet.
Elnöki szék – – száz forint.
– Lelkes éljenzések és kézszoritások és a bor mivelésének dicsérete.
– No – nevetett a báró – lesz még? – kérdé a borászok távozása után.
Csögödi agarász-egylet.
Elnöki szék – száz forint.
Iparszövetkezet – elnöki szék – ötven forint.
Egyetemi ifjak segély-egylete – – elnöki szék.
Már nem lehet. (Mit szemtelenkednek.)
Honvédrokkantak fiók-egylete – elnöki szék – bizony nem lehet, de azért egy kis segedelem. Öregebb férfiak ajánlatba hozatala. Ej – ej… Pedig…
Csolnak- és korcsolyázó-egylet – diszelnöki szék – –
– Ötszáz forint – – fiam.
– Ötszáz forint – hangzott lelkes éljenzések közben.
Szövőipar – tehenészet, juhászat, kis birtokosok-egylete – elnöki ujabb meg ujabb székek – –
Csak akkor vettem észre, hogy egy teremből a báróné, a herceg, a hercegnő s s egy csomó megyei mágnás ur és urhölgy nézik e jeleneteket, mikor valami kacagás, taps és nehány durva szó szakitotta meg a távozók éljenzéseit.
– Mennyi éhes kutya – sivitott egy görbe hátu, apróra nyirt, ősz haju, rák-piros vén ember. Libapál báró. – Majd adtam volna én ennek a sok szemtelen disznónak korbácsot.
A hölgyek nevettek és éljenezték Ádám bárót. Mily jól viselted magadat Ádám; pompásan álltál; magnifique, superbe: te egy kész elnök vagy – hangzottak a dicsérő megjegyzések.
– De hát mi lesz ebből a sok koldulásból – csavargatta bajuszát kedvetlenül a herceg. Hisz ezt lehetetlen eltürni. Nincs itt policia? Ezek valóságos zsebmetszők…
– Ez nálunk igy van! hercegséged – mondá az aljegyző ur. – Ősi szokás.
– Hát a magyar igy árulja elnöki székeit – egy gyermekembernek? Nincsenek itt tisztességes vén emberek, szakférfiak?
– Igen, de elnöki széket mi csak mágnásnak adunk.
– Hát persze – orditott Libapál báró – hogy legyen a ki fizesse az ételt meg az italt. Jönnének csak én hozzám.
Oh, nagyon gunyos szavakat mondtak a magyarra, hogy nem mertem föltekinteni; hogy a magyar polgári osztály, egy megvásárolható csőcselék, hogy – nem, nem, inkább a nyelvemet szakitom ki, semhogy tovább mondjam.
De a mi ennél is jobban bántott, hogy Ádám báró is kifigurázta a küldöttségeket; utánozta a szónokok fölfujt modorát, vagy alázatos hebegését, orrhangból, krákogva, bassus hangon, hogy a nők nem tudtak hova lenni nevettükben s a férfiak nem tudtak betelni az Ádám báró oszlopságának dicsőitésével, hogy ebből a kölökből mi lesz még; egy nagyszerü fickó; egy uj modern oszlop, korbács alakjában, hogy hasitsa a szemtelen, éhes, talpnyaló ebek hátát – –
És Ádám báró még csipősebbre vette megjegyzéseit – –
De jött a főrendező s jelentette, hogy a nép s a papság teljes segédlettel várja az urakat, ő Méltóságaikat, Nagyságaikat, ő hercegségeiket – a templomban.
S megindultak vidám nevetéssel – az isten szine elé!