XIV.
Ádám báró a hazáé.
Minden okos, józan, világi gondolkozásu ember (most már annyi idő után én is hiszem!) abban a határozott vélekedésben van, hogy inkább nekem is jót kellett volna nevetnem ezeken a nagyuri mulatságokon, semhogy fölháborodjam miattuk s elveszitsem a kedvemet. Csak hadd kacagjanak az urak, de épitsenek, ajándékozzanak és alapitványozzanak – ez a fő. Csak hadd gunyolja ki Ádám báró egy csomó küldöttség őszinte vagy nem őszinte hódolatát, de nyuljon könyökig az erszénybe: ez marad meg a történelem számára. Ki tudja, mikor Cimon levetette felső drága köntösét és ráakasztotta a koldusokra: ő is nem nevetett-e lelkéből s barátai előtt nem satyrizálta-e ki a hiu világot? De azért Cimon ma nagy és nemes lelkü férfiu. Ki tudja Aristides, mikor saját feje betörése árán is kimondta az igazat, nem gondolt-e arra, hogy ezért őt minden idők dicső alaknak tartják s a mellett nem a hosszu nyakasság, hóbort vezette-e az igazi szó kimondásában? Mikor Brutus a haza üdveért kész volt halálra vetni saját fiait: nem volt-e már meghibázva elméjében? Nem lehet tudni. És meg lehet a Mucius Scaevola keze elégetése sem tiszta dolog. Meg lehet.
De e férfiak dicső, fenséges példák és ragyognak jobban, mint a nap; melegitenek forróbban, mint a nap; és örökebbek, mint a nap.
Gyermekember voltam; azokon a magasztos példákon növekedtem fel és sokért nem adtam volna, ha hazámért mind a két kezemet elégethetem.
Mondják sokan, nem is ártott volna, most ezeket a keserű dolgokat nem irogatnám.
Milyen alázattal, szemlesütve mentek a hölgyek a templomba és a magas uraságok is diszruháikban: kardosan, csattosan, boglárosan, sarkantyusan, kalpagosan; mily megható tekintettel lépkedtek a fehér ruhás leánysorok között s mily gyöngéden bólingattak fejökkel az üdvözlő sokaságnak.
Az öreg István báró felrakta rendjeleit. Jutott egy a háta végére is, valami kulcs forma, a melle pedig nem is látszott a sok tündöklő drágaságtól. Kalapját a kezében tartotta, hogy szép, tisztes, jámbor képét járja meg a fris levegő s csillogó fehér haját, szakállát, nagy sürű ősz szemöldeit aranyozza be a nap verőfénye. Ugy mosolygott, oly áhitatosan s ugy lógázta a vékony karjait, mint az oltár előtt a ministráló káplánok. Nem látszott most belőle: csak a jó ember, az istenfélő, emberszerető aggastyán, ki boldogan megy nagy fia eljegyeztetésére. Más se gondolt, de bizonyosan ő nagysága sem most arra, hogy mily fukar, lelketlen és uzsorás egy ember – otthon. Szóltak a harangok elébe-elébe, meg a többi uraságok elé.
A báróné, mivel igazán buzgó asszony volt – imádkozott folyvást és csöndesen sirt, a mint ezt az illedelem eltürte, vagy talán némi részben kivánta is, és föl-föltekintett a hercegnőre – hogy valjon ő is nem imádkozik-e és egy kicsit nem sir-e? A hercegné nyaka, füle, keze, karja tele volt ezereket érő ékszerekkel – ezekre ügyelt tehát – s ezeket igazgatta hol idébb, hol odább – szorgalmasan.
Ádám báró – óh nem tudtam most ugy nézni reá, mint eddig, holott teljes meghatottsággal, kikékült, kizöldült arccal haladt az isten háza felé és meg vagyok győződve, hogy egy csöpp se volt most szivében a csufolódó gunyból.
Minden nagyszerüen, szivet, lelket megható módon folyt le a kis templomban – s a báró eljegyzése megtörtént a hercegkisasszonynyal, valamint az Oláh László mérnöksegéd uré is – Bévárdi Sárikával.
Bévárdi ur egész idő alatt szakadatlanul Oláh urat nézte, de oly ragyogó, elégedett, boldog tekintettel, hogy ezt látni kellett volna anyámnak és Juliskának és gondolkoznia a felett, hogy szabad-e egy szegény leánynak csak a legszerényebb, házassági alkalmat is – elszalasztani.
Már ez is késő!
Oláh ur egyszer jól odafordult felém s hirtelen mind a három fogsorával mutatta, hogy: nos, ugy-e ez megtörtént?
Mintha láttam volna, hogy a Németh, Szász és Magyar egyesült családok, mily megelégedéssel veszik ezt tudomásul és támaszkodnak rögtön a báróra, bárónéra sőt magára a német hercegre, kinél isten tudja hány jó hivatal lehet üresedésben.
Nem tagadom, mély fájdalommal éreztem a veszteséget!
E kinzó érzés tehette, hogy sok fényes és megemlitésre méltó jelenet elveszett szemeim előtt és csak ott ébredtem fel merengéseimből, midőn délután három órakor megkezdődött a nagy ebéd.
Én a második terembe kerültem, de jó, mert a báróné ugy sem méltatott egyetlen tekintetre sem. Tudom azért, mert engemet is bünösnek talált a Juliska elmaradásában.
De Bévárdi ur mint örömapa az első terembe jutott nejével, leányával együtt. Mellém az uj tanitó ur került Kormos, Tollas és Rétes urakkal, mint szegény boldogult édes atyám legbensőbb barátaival.
– Itt is igazságtalan a sors – kezdett reá már az első fogás ételnél az uj tanitó ur – hát nem adhatott volna, bár az én nagyobbik leányomnak is egy valamire való szerencsét? De értem! a sors is bosszuálló, hogy mért voltam csupa truccára 12 évig első eminens. Szégyenli ezt a zsarnok sors, hogy egy egyszerü ember annyi éven át dacolni tudott vele. Tizenkét évig voltam első eminens – fordult teljes páthossal az én néhai jó atyám legbensőbb barátaihoz. Te Rétes, te tanulótársam voltál Debrecenben.
– Igen, két évig ültem ott a jogon.
– Elmondhatod itt a fiatal barátomnak, hogy ki voltam és mi voltam? Ki nyerte a pályadijakat? És, ki üdvözölte névnapi ünnepélyeiken a tanárokat? És, ki helyettesitette, ha valamelyik beteg volt? És, ki kormányozta az ifjuságot, mikor a vén Tulok ablakait be akarta verni, a miért a vén Tulok igen helyesen egy szemtelen grófocskának azt mondta: szamár! Én mentettem meg az ifjuság becsületét. Mi a jutalmam? Mellőzés, üldöztetés – mert tizenkét évig voltam első eminens. És?…
– És nem tudtál fiam – mormogá Rétes, felém fordulva inkább – megférni a gőg miatt a bőrödben.
– Az csak tiszta öntudat volt. Éreztem, hogy ki vagyok köztetek.
– Leszóltad a tanárainkat, hogy ostobák – mire való volt ez?
– Miért nem tanultak? Évről-évre ugyanazt darálták, ugyanazon hibákkal.
– S mindenkivel összevesztél, a ki nem hajolt meg előtted.
– Belőled a régi bosszu beszél, Rétes! – s hátat forditott a tanulótársnak.
Bele tenyerelt majdnem a sültes-tálba s evett hatalmasan és ivott sürűn, s egy-egy könye perdült a pohárba.
– A nyomoruság nagy ur – sugá fülembe Rétes – elvette a szolgálóját, mikor vehette volna a professzor Ágnesét. Ágnes, igaz, vén, sovány leány volt, de professzor lehetett volna utána. Most? a mit vetett: arassa.
Az uj tanitó ur gyuladt képpel, lesütött szemekkel odább-odább huzódott tőlünk, s maga elé szedegette a gazdátlan tele üvegeket.
Szerettem volna mellé ülni, hogy egy szót szóljak neki – mit? hogy mégis ne busuljon – talán még megfordulhat a sors – hiszen jó az isten!
Néztem, néztem, s hogy láttam, mint csurognak a könyei – fölkeltem, de az emberek is mind fölkeltek, valami toasztot hallgattak.
– A báró beszél, az ifju beszél, ah, be dicső fiu, abból lesz az ember!
– Éljen – kiabálták már előre.
– Fiu! – üt valaki e toaszt után nemsokára a vállamra – te neked velem kell innod. Te tetszel nekem. Tudod-e, hogy a báró nagyon szeret? Tudod-e?
Összenézett apám három benső barátja, s közelébb tolta hozzám tele poharát.
– Igyunk – kiáltotta valaki, az aljegyző ur. Töltsünk poharat.
S ki kellett üritenem a kemény vörös bort.
Hamar odabent egymásután sok, zajos pohárköszöntő hangzott s nekünk mindnyájára kellett innunk.
Pompás legény vagy te Ilyés, te nagyszerüen iszol – dicsért az aljegyző, téged beosztunk a megyéhez. Mellém osztalak. Igyál. Urak! igyunk a báróért.
Sohasem éreztem még igy a bor hatását. Ereimben forrott a vér, mind szüntelen nevetni akartam – (és restellem): csókolózni. Ha Ádám báró idejő, bizonyosan össze-visszacsókolom.
– Hej, kedves öcsém, simogatott Kormos Pál ur, ha beszélne az ifju báróval, csak egy szavába kerülne – milyen hálás lennék, a tatájának legkedvesebb barátja voltam – ugy-e megteszi?
– Bolond szerencséje van öcsém – magasztalt Rétes ur – biztos a fölfelé haladása. Vigyázzon, el ne essék. Fogja meg kezét – a bárónak, magasra mehet. Vigyázzon. Hej, ha szegény boldogult barátom látná, minő ember lett a fiából, milyen szerencsés! – teringettét minő szerencsés.
S a tányérom mellé tolta folyamodását.
– Mit akarsz te itt? szóltam legkisebb fiutestvéremhez, ki észrevétlenül odafurakodott mellém. Már alkonyat volt.
– A mama – huzta le fejemet öcsém – azt kérdezteti, miért hivatja Sándor bácsi?
– Én? ütődtem meg egyszerre – hogy a mámor kezdett kiszökni a fejemből – én Jánoska nem hivattam, hogy hivattam volna. Hol van anyám?
– A folyosón. Olyan cukrot, mint a ki ott van az üvegen – mutatott a kis fiu a csemegés tál felé – a báró bácsi is hozott Juliskának.
– Hát a báró? te – mit beszélsz? Szólj.
– Hova, hova barátom s – fogott meg erős szoritással az aljegyző ur – innét nem fiu, mig egy pohár bort meg nem iszunk. De kettőt – –
– Anyámmal kell beszélnem.
– Azzal holnap is ráérsz. Most igyál – kevés örömödet a borba találd.
S széles, vastag szájával nevetett az aljegyző, de olyan csufosan, hogy meghült bennem a vér. Kirántottam magamat a kezei közül s székeken, asztalokon keresztül törve – kifelé siettem.
– Megálljon, ragadta meg vállamat Rétes ur – maradjon, teremtette, maradjon! Fogadjon nekem szót, én az apja legbensőbb…
– Hadd megyek – kiáltám.
– Ne törje össze fiatal ember a szerencséjét. Álljon meg. Ne halljon meg minden bolondot és ne lásson meg minden gyerekséget. Magáé a fényes jövő – tudja mit? – Küszködött velem, hogy leteperjen – én a boldogult atyja legbensőbb jó… Vigyázzon a szerencséjére…
Szerencsésen elszabadultam.
Mint a villám értem el lakásunkat.
Gyenge világosság verődött keresztül a függönyön.
Hallottam az erdőcskéből a Rétes ur hangját – te megállj! de ugyanekkor a lámpa csekély fénye mellett az ablaknál ott támaszkodott – apám, reám szegezett tekintettel.
Az ajtó be volt zárva.
– Juliska itthon vagy? döngettem az ajtón, mint a bolond.
Valami zuhanást és éles sikojt hallottam.
– Nyissák ki ezt az ajtót – mert feltöröm.
Be kellett törnöm. Ahogy beestem: szökött ki az ablakon Ádám báró…
Utána vetettem magamat.
Ah, de egy nyomorult, szegény ifju mit kergessen egy oszlopbárót? Ő a hazáé!
Kabátja darabja itt a kezemben – de a mi becsületünk hol?