VI.
Otthoni események és sorsom eldőlése.
Kedves fiam Sándor!
Mi itthon, kedves gyerekem, istennek hála, jó egészségben vagyunk, csakhogy igen nagy bánatban, a mit hasonlóképen neked is mindnyájan tiszta szivből kivánunk, ki vévén, hogy a mi fájdalmas szomoruságunktól és leverő bánatunktól oltalmazzanak az fennvaló magas Egek. Szerelmes gyermekem ugyan szállj magadba: mit tettél? Mert a gyászos hir, mint a sebes szél, futvást, pihenés nélkül sietett hozzánk. Hát a Krausz süket kertész galambjait – oh, vesztek volna pokolba azok a galambok – te loptad volna el? Hiszen nem tudtunk mi arról semmit. Mikor eshetett az? Teremtő egy atya isten! ezért voltál te hát elmeneteled előtt mindig olyan bus! Maga a nagyságos báróné adta tudtunkra, hogy rögtön kitakarodunk a házából, künn áll a bivalos s a mi együnk-másunk van, eltakarittassam iziben. Bévárdi ur nagy kevélyen ugy hányta vetette a portékáimat, hogy a nagy tükör is összetörött és vele szerencsénk, s a diófaasztal háromba hasadt, az a drága, 24 személyre való jószág, a melyikért apád halálakor Simli zsidó husz darab huszast igért. Most ott van az is. De a poharaink, csészéink, kinek a füle, kinek a szája! oh, hogy soha galambra ne tetted volna a kezeidet. Nem mondtam-e mindig: Sándor megadod te annak az árát még egyszer, hogy te azokért a hitvány galambokért még a negyedik határba is elcsavarogsz, minden kis krajcárt azoknak a gyomrába tömsz. Nem jobb volna egy pár malacocskát hizlalni vagy péntekenként gabonát szedni nyereségre, mint más szegény fiuk. Nem, én nem uzsoráskodom – mondogattad. Most im, ehol! hova vittek a drágalátos madaraid! De még a padláson háltál volna velük, a fészkeik mellett tanultál, minden idődet ott vesztegetted el. Hanem csak ne loptál volna bár! Hát erre neveltelek én tégedet, ezért imádkoztam én éjelenként olyan áhitatosan a jó istenhez, hogy te belőled embert formáljon, a kit a többi testvéreid bátran kövessenek, a kiért engem megbecsüljenek, egy szegény, szerencsétlen öt árvával elmaradott özvegy asszonyt valahol befogadjanak, mert a mészáros Rozika örömest el is ment volna hozzád s milyen módunk lett volna akkor!
S szent isten! mire jutottam. Mikor szültelek, karácsony másodnapján délután három órakor, nagy fergeteges havazásban, a szél egy kis fióka-galambot vert az ablakunkba. No, mondom, ez istentől jel, hogy ez a gyerek holtig becsületes ember lesz. Igaz, a csizióban a kosjegy, a kiben születtél – mást mondott!
Bévárdi ur azt mondja, hogy sikkasztottál is, a Tóth professzor ur levelét, a mit a bátyjához irt és veled küldött el, s a mibe valami pénzek is lettek volna zárva – elsikkasztottad, s a pénzeket elkorcsoskottad. Uram istenem, hát már ilyen hamar a boritalra kaptál volna? Nem az én fajtám, az Ilyések vére, a kik mind jobbadán részegesek, kártyások és fajtalan életüek voltak. Apád, igaz, hogy elütött tőlük, de vele is volt elég bajom. Fejes volt, nyakas volt, s ugy szedte rá a báró s vitte el mindenünket.
Most már mit csináljak én, hova forduljak, egy olyan gyerek anyja – de ne sirj, ne busulj lelkem jó fiam, nem hiszem én, hogy te loptál volna, megérezte volna azt az én anyai szivem. Kiláttam volna én azt a te szemedből, hanem a levél – oh fiam, fiam! Ugy-e elvesztetted? mert az istenre mernék megesküdni, hogy elvesztetted, akkor vesztetted el, mikor a péli kutnál a juh-akol mellett ruhát váltottál. Felkapta a juhász, megtalálhatta valami vándorló legény s most az ő részeges torka miatt kell az én drága szülöttömnek szenvedni. Nem fiam, azért ne busulj, a mig én élek, a szent szűz előtt, addig imádkozom, mig minden ki nem világosodik. Minden bucsura elmegyek, minden processiót végig könyörgök, a hőgyeszi kápolnába minden héten alamizsnát vetek, halottak napján a legnagyobb ellenségnek sirján gyertyát égetek; nem lehet az, hogy az én Sándorom megfeledkezett volna mi rólunk.
Kijöttünk a temető-sorba, az öreg Hegedüs uram házába. Ne félj, ha kicsi is szobánk, elférünk benne, gyere haza, a mágocsiak most is itt jártak Juliannakor; mester kell nekik, azt mondták, az én familiámért egyben megválasztanak. Hadd ott fiam azt a sok rosz embert, szegénynek szegény a szerencséje, ha netalán tán valamiben hibáztál volna is: egy hibát megbocsát a jó isten, leimádkozom, lesirom én azt, meglásd gyermekem, még boldogok leszünk.
Akkor vert meg bennünket az isten, mikor apád, – nyugodjék a szegény feje! – Erdőhátra jött, a bárótól árendát vett s hogy a rosz esztendők csomósan jártak, s nem tudott fizetni – nagy uzsorára kölcsönért folyamodott s a kétszáz forint elvitte mindenünket. De hogy egy báró – hagyjuk el, ha isten ugy akarta, ha a jó isten inkább találja örömét abban, hogy a bárók gyarapodjanak, a nagy fák jobban növekedjenek: mit érne minden zúgolódásunk. Azt mondja a jó Snájder rektor ur is, a ki e levelünket – isten áldja meg – irta, s a kit a báró hasonlóképen jól behuzott egy darabocska feles kukoricafölddel. Gyere haza, nem jó urakkal egy tálból cseresznyét enni: lám, mig itthon voltál az én szárnyaim alatt, senki se bántott, senki egy rosz szót nem mert volna rólad mondani – s most, a hogy az asztalukhoz ültél: tolvaj vagy, tömlöcre való vagy!
Elmegyünk innen fiam Baranyába, vagy a világ végére, csak ne szomorkodjál, az eszedet el ne veszitsd, valami rosszat ne tégy – mi istennek hála itt a temető mellett jó egészségben vagyunk; olyan szépen ide látszanak a keresztek; a kalvárián, a két latrok között, urunk Jézus Krisztus mikor erre néz felénk a könyes szemeivel, mintha mondaná: látod jó asszony, én is igy szenvedtem, én is tömlöcre vettettem, megcsufoltattam, pedig jól tudja az én Atyám, a ki mindeneket lát, hogy ártatlanul.
Kedves Jézusom! Köszönöm a szép, édes szavaidat, koszoruzzon meg a jó isten minden dicsőséggel, a mért a szegényeket meg nem veted, egy-két bátoritó szóval vigasztald meg azt a szegény gyermeket is, csak haza jöhessen, csak egyszer köztünk lehess fiam, ne félj, mert majd kikeresem én a te igazságodat. Mészáros Rózika tisztel, csókol, minő derék szép leány, de milyen dolgos, jószivü; te fiam siess, ha megirod, elébed megyünk a Dunáig. A mágocsiaknak rektor kell…
Erdőháton, 18.. április 17-én.
Özv. Ilyés Sándorné.
(Johann Schneider luth. tanitó.)
A levél végén édes anyám irásával e szavak állanak:
Ha haza érsz, első gondod legyen, hogy a jó Snájder urnak ezt e szép levelet nagyon szépen megköszönd, mert megérdemli. És Mészáros Rózikáékhoz Juliskával elmégysz, de elmegyünk együtt. Sötér Pistától küldöm ezen soraimat, és ezt a kis elemózsiát, költsd el jó egészséggel, de keveset beszélj vele, katona volt, nagy ravasz. Az uton józan légy, nehogy igyál a poharából. Szálljatok meg a Köblösz uram bátyáméknál, az akart engem elvenni. Ne busulj gyerekem, megsegit a jó isten. Ne szólj a lopásról, azt mondd: Mágócsra hivnak ki tanitónak, a mi igaz is –«
Hogy mi a levél tartalma, hiába akartam eltitkolni: nem volt hozzá elegendő erőm. Minden, minden egyszerre a szivemre nyomódott, az az öröm, hogy istennek legyen hála, édes anyám mégis nem hiszi el, hogy loptam és sikkasztottam s az a szégyen, hogy épen ma dől el a sorsom, kicsapnak-e vagy a mint Rácz Károly tanár ur biztat – megbocsátanak, és visszatesznek a báró urhoz.
Lehetetlen volt megállani, hogy ne sir jak, az ablakhoz mentem, hogy Sötér Pista bácsi ne vegye ki az arcomból a valóságos állapotokat, de mig én szivem szerint keseregtem, a vén Kusztoráné (még mindig ott laktam) oda intette Sötért és suttogva elmondta a dolgaimat: a gyerek nagy bajban van, lopott, aligha le nem zárják, de meg is vesszőzik.
Hirtelen odafordultam:
– Az nem igaz – kiáltám.
– No akkor ugyan jó, hogy épen most vagyok itt – nevetett Sötér Pista. – Ne féljen Sándor, tudok én olyan orvosságot, hogy a vesszőzés alatt akár a legszebben alhatik. Mikor vesszőzik? Ma, vagy holnap? Csak két jó órám legyen a stróf előtt, ellátom én magát mindennel. Ecetes korpa, jó rozs korpa, ha volna prófunt korpa – az az, de ha olyan nincs, eresztek belé egy fél fertály söprő pálinkát és egy kanálnyi szinmézet. Ezzel megszitatom jól a lapockáit, mert a vessző különösen arra jár, de persze a deákot másutt – s nagyokat röhögött. Ne busuljon, ugy elkészitem én a padhoz, mint a menyasszonyt édes szüléje a lakodalomhoz. Ejnye, ejnye, hogy ilyen szerencsésen érkeztem.
Oda jött hozzám s kezdett tapogatni.
– Ne bántson, hagyjon békét, mondtam, hogy nem igaz.
– No, no, ne szemérmeskedjék, először Milanóban én is ugy voltam. Azt hittem, szégyenletemben soha haza nem megyek. Micsoda? még jobban szerettek a barátaim; az a katona-élethez tartozik, mint a vitézkötés a nadrághoz. Becsületes embernek mai világban mindent meg kell próbálni. Hát azt Sándor meg se nézi, mi van a tarisznyában? Mi? kolbász ám ez, tapogassa csak. Ez meg a pogácsa. Csak a szaga micsoda fáin. Egynehány krajcár ára söprő egészen megszabná. Hol a pénz, adja, hozok én szivesen. A söprőre ugy is lesz szükség. Bizzon rám mindent, a hol én vagyok, ott kivül kerül a baj.
Azt se tudtam, mit csinálok, de ugy rám esett, hogy átadtam neki a pénzt s néhány pillanat mulva a hazai ott állott az asztalon. A legények s a leányok is mind bekerültek, a vén Kusztora is addig dicsért engemet, hogy meg kellett kinálnom. Az öreg asszony azt mondta: ő nem eszik, de lássa, egy darabocska pogácsát szivesen eltesz a vánkosa alá. Evett is, meg egy párt el is tett.
– Igy van az – vigasztalt Sötér Pista bácsi, mikor már az utolsó morzsákat csipegette körmeivel – jó szive csak a katonának van, csak a katona tudja, mi a barátság.
Ugy beszélt, mintha minden az övé lett volna, s az ő pogácsája, kalácsa, kenyere, kolbásza fogyott volna el.
Kérdezni akartam némely otthon való dolgokról.
– Jaj édes fiam, én most nagyon el vagyok fáradva, én eddig a szent percig furton-furt a te ügyeidben jártam-keltem, az ördög elvisz, ha nem pihenek egy makulányit. Hova is feküdjem jó emberek, mert ezek a drága lábaim mindjárt leszakadnak.
Nem várta meg hol mutatnak neki helyet, lefeküdt az én ágyamra s másnap hajnalig onnan meg se mozdult.
Magamra maradtam tehát a levéllel, a melyet ezerszer elolvastam, s szörnyü aggodalmaimmal, hogy délután hova dől el sorsom. Első percben azt gondoltam, nem várom meg mit végeznek, ugy se lesz az jó, látom Rizs ur rettentő durvaságából, mert most, hogy magamra vettem a bűnt, még kegyetlenebb lett hozzám s az igazgató sajnálkozásaiból, ki mindegyre mondogatta: jaj domine, én ugyan minden szegény legénynek apja vagyok, de tolvajok meg sikkasztók nem ülhetnek iskolánk szent falai között. Láttam, hogy a báró is végkép elhidegedett tőlem és Rácz ur is kevesebb részvéttel van irántam a vallomás után, mint azelőtt. Felköltöm Sötér Pistát, összepakolunk és elmegyünk.
Ugy éreztem, mintha már kicsaptak volna és a börtönben ülnék.
Tanulótársaimnak nem is mertem a szemökbe nézni, pedig istenre mondom, büntelenebb egy se volt köztük, mint én.
Most még a rongyos öreg Kohn is hátat forditott.
Eljött a délután.
Két órakor már ott kellett lennem, pedig a gyülés csak háromkor kezdődött.
Azt gondolom igen sirhattam künn a nagy terem előtti lócán, mert eleinte a gyengébbek, majd a legjobb tanulók is odaültek mellém s egy-két szóval vigasztalni igyekeztek.
– Ilyés, ne félj, semmi bajod se lesz – szólt egy középes tanuló, a himlőhelyes Nagy Józsi – kitünőt nem csapnak ki olyan hamar. Azt fogják mondani bizonyitékok elégtelensége miatt fölmentetik. Garai Pállal is ez történt, ki egy huszárkápláron eltörte a kardot. Gyere hozzánk lakni, egy testvérem sincs, valahogy eligazitjuk, hogy – ne busulj, tartsd magadat keményen: nem láttam, nem tudom, nem ismerem. Ezeket kell mondani, sógorom mondja, a ki irnok a policiánál. Tagadj lelkesen.
– No hallja bátya – ölelgette meg a nyakamat a széles száju, örökké zabolás Kontra Lajos – kendre ma aligha meg nem huzzuk azt a szép kis harangot, a melyik igy szól: kivve-lee, kivve-lee. Hagyja kend bátya, átmegy Kecskemétre, ott ugy is sok most az üres szoba. Meghuzza kend magát valamelyik öreg deák mellett s a kutya se keresi, hogy ez a szép legény hogy s mint vetődött a nagy cseber mellé. Vagy pedig csipünk kendből egy zöld kabátos dali financot. Huj, huj! odajött hozzám két uri fiuval a gazdag Balla Ákos is, csorba fehér fogán át inkább sziszegve, mint mondva:
– Te, tudod-e, gyüjtöttünk a számodra tizenöt forint harminchét krajcárt s a cifra kertben megvendégelünk. Pajtás, leisszuk magunkat a báró is ott lesz. Meglásd, holnap visszavesznek a professzorok, de a kire fáj a foguk, azt előbb hatalmasan megcsépelik. Kutya nyelves, kemény legény voltál.
S mindkettő – a mit eddig soha sem tett – szeretettel megsimogatott. Szivarkákat tettek a zsebembe, s azon esetre, ha talán mindjárt el is csuknának – néhány forintot is előjáróban.
Balla, ki a leggavallérabb és leghencegőbb fiu volt – könyes szemekkel nézett reám s hosszan csóválgatta sárga, tömött, lebegő hajjal fedett fejét: – Öreg, öreg, hogy csinálhattál te olyan bolondot. Ha nem volt pénzed – mért nem szóltál, de abból a levélből – –
– Abban a levélben egy krajcár se volt.
– De felbontottad?
– Nem én.
– Hát ki?
– Nincs neve.
– Értelek pajtás, most már a 15 forinthoz én teszek még tizet. Hát az a lopás?
– Az is ki fog tudódni.
– Hiszen magad vallottad be – –
Jöttek a tanár urak kemény, büszke lépésekkel.
Rizs Lajos ur hátra maradt – –
– Ne zokogj, ha valaki sir, nem tudom kiállani. Engem vádolsz-e?
– Nem – nyögtem, alig birva sirásommal.
– Megbántad-e a miket tettél?… No jól van. Legyen elég a sirásból, büntetésből, de eddig szörnyü kiállhatatlan paraszt voltál. Micsoda? emeld föl a fejedet. Nem vagyunk mi hóhérok – – No ha sirsz, hát sirj – látod milyen gyáva vagy.
Rizs ur kövér szőke orcáin is alá peregtek a könyek – s lassu léptekkel távozott.
Igy dőlt el a perem:
– Jegyző ur olvassa az itéletet – fordult az igazgató ur Rácz urhoz, ki a tanári gyülés jegyzője volt.
»A nagyteleki főgymnázium igazgatótanácsa nevében Ilyés Sándor, erdőháti hetedosztályos tanuló, eddig feddhetlen életü és osztályzatu ifju bizonyitékok elégtelensége okán a két rendbeli vád alól fölmentetik – azonban csak ideiglenesen, beváratván ugy későbbi magaviselete, mint a patrónus bárói ház, a Méltóságos Ladár István ur véleménye és további akarata. Főtisztelendő Tóth Xavér ur minden keresetről lemondván és teljesleg igazgató-tanácsunk atyás belátására bizván a későbbi teendőket.
Indokok: teljes megalázódás, magábatérés s a nyomozat lefolyása alatt tapasztalt szivbeli megtörődés.«
– Ezek szerint – vette át a szót az igazgató-tanár ur, te Ilyés Sándor szavazattöbbséggel, ugymint héttel öt ellenében, ideiglenesen fölmentetel, ugyanakkor ideiglenesen báró Ladár Ádám ur ő nagysága mellett tekintetes Rizs Lajos tanár ur házánál – – zánál, hogyan is volt kérem: ez év végével vagy – –
– Azonnal, – kiálták Rácz urék.
– Helyedet a báró kegyessége folytán elfoglalod.
Rácz ur, ki eddig nem is akart észrevenni: kezét nyujtá és melegen megcsókolt.
– Rosz fiu – mondá – aztán ne légy többet rosz. Modorodon változtass – sugá mind lassabb, lassabban – gyökeresen változtass. A társadalom kevély embert nem tűr meg kebelében. Rizs ur egy igazi gavallér. Ne hencegj, ha boldogulni akarsz. Modort, modort fiu.
Még az nap visszaköltözködtem a báró urhoz, ki ugrándozva, sivalkodva, ölelgetésekkel fogadott, s elbeszélte, hogy mennyi bort tud már meginni, hány kártyajátékot ért, Cecil kisasszonytól, ki az alatt jött a házhoz, mig én távol voltam – épen tegnap estve a vacsora után egy csókot lopott – és én – –
De ezek nem ide való dolgok már, illetlenségek, korcsmás, bordélyházi kalandok Rizs urék kalauzolása mellett.
– Estvére viszünk a Kurkunelia kisasszonyokhoz – mondá a báró ur.
Mindenki a lehető nyájas volt hozzám. Tanulótársaim csakugyan kikérték a tanár uraktól, hogy számomra egy kis testvér, vacsorát rendezzenek a Cifra kertben.
Rendeztek is annyi odaadó jósággal, igazi testvéri szeretettel, hogy azt soha el nem felejtem.
Egy külön asztalnál ott ültek az ifjabb tanár urak is és felhivtak, hogy járuljak hozzájuk, mert koccintani akartak velem.
Rizs ur tette a felhivást és Rácz ur vezetett a tanári asztalhoz.
Ott ült egy sarokban Sötér Pista bácsi is, mohón evén, iván a tiszteletemre és folyvást integetvén és mondogatván, hogy vele is igy történt, mikor Mila nóban először megvesszőzték. Megmondta ő előre.
Későn, későn, dalolva, ölelkezve értünk haza. A Kusztora fiuk és Sötér utánam kiáltották egy szűk utcából: – Az is bolond a ki nem lop.