VII.
Cecil kisasszony.
Mélyen a szivembe furódott a Sötér Pista és a Kusztora fiuk szava; minden mámort, örömöt, boldog érzést egyszerre kirázott a fejemből s nem láttam magam előtt mást, – jóllehet a holdvilág tiszta fényénél a vidáman dülöngéző tanár urakat egészen kivehettem – mint Bévárdi urat gunyos tekintetével, és erdőháti volt tanulótársaimat, a Császár asztalos fiait, kiket gyümölcslopásért akárhányszor megbüntettek, de azért a kik most mégis tolvajnak mondhatnak s Dús Jánost, a szabó fiát, ki a kertész galambját ellopta s ki a Császár fiukkal gonosz tettét rám kente.
Bár a jókedvü, de rosz hangon daloló Ádám báró egészen belém kapaszkodott s mindjárt-mindjárt kijelentette, hogy egyik legjobb barátjának tart, s csak ugy szeret, mint Pótharanay Kálmánt, Tánczos Zsigát, Fülöp Janit, Balla Ákost, Gézát, (ezek mind gazdag, nemes fiuk voltak, a szomszéd falvakból és Telekről): én mégis ugy éreztem, hogy mind ő, mind társai, mind – az egész város magában engemet egy semmirevalónak hisz és hogy az máskép nem is lehet.
– Fujjad Sándor – taszitott egyet rajtam:
Mindjárt megcsókollak most
Mindjárt megcsókollak most.
Dalolnom kellett és mivel a báró derékon kapott és táncra erőltetett, hát mellé táncoltam is.
A többiek is táncoltak. A Hajós Pál szárazmalma mellett ugy orditottunk, táncoltunk, levett kalappal, kigombolt mellénynyel, inggel, hogy a legrészegebb és müveletlenebb mesterlegények nem csaphattak volna nagyobb lármát.
– Sütő Mátyáshoz – kiáltott Balla, Tánczos Zsiga hozzatok cigányt.
– Cigányt – nyögte hosszan a báró. – Éjeli zenét Cecilnek.
– Cecilnek – Cecilnek – orditották a fiuk.
A báró felfogott egy követ s valami ablakot bedobott.
Parancsolta, hogy én is fogjak egy követ s dobjam be a Hajós kisasszonyok ablakát. Lássa fölebrednek-e, az ablakhoz futnak-e?
Kénytelen voltam. Tudtam, hogy többé nem vagyok a magam ura.
Követ vettem tehát – –
A malom alatt megpillantottam Sötér Pista bácsit, ki ugy látszik mindenfelé kisért.
– Báró – szóltam, alázattal kérve a bárót – egy földim van ott, menjünk odább, ne vigye haza a hirt.
– Kicsoda? erdőháti ember? Hallja maga, jőjjön ide maga erdőháti ember, mit akar itt? mit leselkedik? Fiuk, ezt a gazembert le kell verni. Üssed Sándor, te üssed legelébb, te vetted észre.
Csakhogy nem kellett bedobnom a Hajós kisasszonyok ablakát, szivesen ütöttem egyet Pista bácsira, hirtelen a markába nyomva egy pár hatost s oda sugva neki, hogy menjen, s ne ellenkezzék.
Nagy kinnal odább taszigáltam.
Ekkorra megérkeztek a cigányok és oda sorakoztunk a Rizs tanár ur háza elé, a Cecil kisasszony ablaka alá.
A szép alföldön, akkor az a nóta járta hogy:
»Hess légy, ne szállj rám, beteg vagyok ám én –«
Ezt huzták a cigányok most is.
A báró a hátunk mögé került s illetlen szavakkal magyarázta, hogy Lucia, a professzorné, hogy fog odabenn ábrándozni fehér háló-köntösében s majd hogy jelenik meg csókokkal és Cecillel.
Vörös, téglaszin képét hirtelen bepuderozza, hogy angyaliabbnak tessék s olyan állást vesz, mint Rómeó előtt Julia az erkélyen.
Oh, a vén csont, nem szégyenli magát. Hogy lehet egy negyvenöt esztendős asszony olyan bolond. Ahol ni, látjátok…
Én csak Cecil kisasszonyt láttam fehér köntösében, vidám mosolyával. Tizenöt éves, nyulánk, magas, karcsu, szőke leány volt, vállára eresztett sárga göndör hajjal s olyan szép, hajlékony termettel, a milyet álmomban se láttam soha. Ha lehet angyal, csak az lehet olyan, de szebb az sem.
Közel jöttek az ablakhoz.
Rizs tanárné csakugyan integetett a báró urnak és hányta ujjaival a csókokat.
– Hányja maga is – döfött meg a báró.
– Mit gondol báró ur – az istenért.
– Sem istenért, se senkiért, maga ne gondoljon semmit, hanem tegye azt, a mit mondok. Hányja azt a csókot.
– Énekelek inkább talán – szóltam reszketve dühömben.
– No hát rajta: A szerelem, a szerelem…
Ott künn, Kusztoráéknál, mikor egész nap éheztem és busultam, nem voltam oly nyomorult, mint most, mikor daloltam a muzsika mellé.
Másnap, a legnagyobb félelmek közt mentem le reggelizni.
De im, mindnyájan kitüntettek jóindulatukkal. A tanárné szemembe mondta, hogy én egy ravasz Tartuffe (nem tudtam ki ez) vagyok, adom az alázatost, szenteskedőt, holott kész – (valami német szóval mondta) vagyok. Szép hangom van, sokszor igénybe fogja venni.
Rizs ur pedig kijelentette, hogy mindent elfelejtett s azon lesz, hogy én szerencsémet megalapitsam. Még valamikori professorságot is emlitett.
– Vidám kedély, dal, ének, tánc, zene, ügyes magaalkalmazás, ezek egy ifju ember lépcsői fölfelé. Ragadjam meg az alkalmat mindig. Ilyenek által sok szegény nevelőlegény elvette a növendékei anyját, igaz, huszonkét évvel ötven-hatvan esztendős dámát, de grófi, bárói birtokba ült, s a hol a hatalom, csakis ott a tisztelet. Tegnapi szereplésemhez szerencsét kivánt.
– Azt hiszem fiam – ütött atyai szeretettel a vállamra, te a jó utra léptél.
Cecil kisasszony a bárónak maradt; őt Ádám báró foglalta el egészen.
Mekkora változás néhány hónap alatt!
Az a félénk, deklinálni nem tudó, s mindjárt-mindjárt elálmosodó, erőtelen, sápadt, reszkető gyermek-ember – mintha öt évet fejlődött volna. Egy hetyke, merész, gunyolódó, csufondáros ifjuvá lőn, a ki előtt asszony és leány és tisztességes asszony és leány alig több egy utcai rongynál.
Hát született ő ezzel? Tanitották ennek, hogy mindenkit semminek vegyen; hogy egy ártatlan szép leánynyal, a minő Cecil kisasszony, oly különös hangon beszélhessen? Szép, magas homloka, melyet ugy bámultam egész uton – mintha megráncosodott volna! Hangja megvastagodott, mohódzó bajusza a korai borotválásoktól kiálló szögekké hegyesedett.
Mit fog erre mondani a báróné s a báró ur?
Milyen kedves, szerény ifju volt az első hetekben; hogy igyekezett, hogy törte magát, még jobban, nagyobb szorgalommal, mint gondolni mertem.
Valóban, olyannak láttam, a ki szivében, lelkében el volt arra készülve, hogy oszlopember legyen, oszlopa templomnak, iskolának, minden szép és igaz ügynek – s most mivé vált!
Hogy kerülök én neki, mert neki kell kerülnöm.
Már akkor sok volt természetemben abból, hogy szerettem kiképzelni a jövőt. Anyámtól örököltem ezt, a ki bár nagy szegénységben élt, minket mindnyájunkat szerencsés, boldog embereknek látott.
Igy láttam én a bárót, hatalmasnak, tisztelt, dicsőitett embernek, nagyon jónak, a ki áldása lesz szegénynek gazdagnak egyaránt; igazságosnak, mert annyi gonoszság van a földön, kapzsiság, erőszakosság, csalás, hazudozás; tiszta szemünek, a ki minden istentelenséget keresztül lát majd s ki tudja választani, kit méltó emelni és kit sujtani. Láttam, hogy lesz majd az erdőháti kis gymnasiumnak főgondnoka, nem olyan mint a mostani, a ki minden jutalmat, dicséretet atyafiainak oszt, egy megbukott gyalázatos ügyvéd gunyolódó fiainak; veje gyönge gyermekeinek, fia korhely fiainak s az előtte kedvesebb emberek gyermekeinek; nem ilyen lesz, hanem részrehajthatlan, a ki tudni fogja, hol az érdem, hol a valóság s abban találja fő gyönyörüségét, mikor azt beszélik a vidéken, megyében, tán messzebb is: az isten soha se adjon jobb embert, mint Ádám bárót.
Láttam, hogy fog majd elnökölni a gyüléseken, mint főispán, a mostani öreg süket Pély Tamás helyett, a kivel azt tesznek, a mit akarnak; hogy villámlik a szép, fekete szeme, mikor fölfedezi a csalást s hogy üti le egy csapással a gazot s hallottam, hogy harsan fel reá az: éljen! éljen!
Láttam, hogy pártfogolja az ügyefogyottat s hogy áldja meg érette az isten szép, nagy családdal, kicsinyekkel és nagyokkal, mint az öreg Vizsolyi urat, a kinek 12 szép nagy fia volt; hogy szólitja meg a paraszt embert nyájasan és kérdezgeti el búját, baját, hogy simogatja meg az utcai kis gyermekeket és ad nekik örökké telt zsebjeiből. Láttam, hogy jő be a templomba, anyjával, testvéreivel, más nagy urakkal és mily barátságos mosolylyal fogadja, mikor a nép föláll jöttére és még a pap is meghajtja magát székében, mert a báró megérdemli; láttam, igen sokszor láttam igy, mikor elmerült a tanulásába; mikor vidáman beszélt el valamit, egy-egy tettét, mert jó volt mindenkihez; mikor reám hajolt, kedveskedett és atyuskájának mondott, a ki neki parancsol s a ki csak parancsoljon is.
És most, – mintha szive helyett más szivet tettek volna kebelébe, mert az a mostani szive sehogy sem is lehet a régi.
Elszomorodtam. De majd hirtelen öröm töltötte be lelkemet, mert meg voltam győződve róla, hogy lassanként visszaszerzem azt a régi szivet és megmutatom a tanároknak és a bárónénak, hogy Ádám báró mégis az lett, a mivé édes anyja már kicsiny korában tenni akarta.
Oszlopbáró.
És mert gyermekifju voltam, még egy szépet gondoltam.
Cecil kisasszony.
Napról-napra, hétről-hétre inkább megismertem, hogy kicsoda Cecil kisasszony. Sok küzdelemmel folyt ifju korom első édes álma, hajnali fénye, mocsoktalan, ragyogó tündére, mindene, a miért megszépült előttem az élet, megédesedett a keserü s könnyüvé lett az a szégyen, melyért sokszor fizettem, de melyet egy bódult órában önként vettem magamra.
Nagy, kék szemei fölött vékony szivárvány szemöldök huzódott, elenyésző gyengén összeérve, a hosszu, finom tövénél; szája keskeny, piros, de szélesecske volt, főkép ha nevetett, a mi hamar állott nála; fogai aprók, egyenletes, fehér egérfogak, nyaka vastag, mint egy erős ifjué és vállai oly szélesek, tömöttek, hogy a felette karcsu derékhoz mérve aránytalanoknak látszottak, magas termetü volt, majdnem mint a legmagasabb férfi. De ez a magasság igen illet széles, domboru, okos homlokához.
Talán senkit soha meg nem bántott; azt hiszem, ugy érezte szivében, hogy neki mindenkihez egyaránt jónak, igaznak, kedvesnek kell lenni. Annyi szépséggel, annyi gyöngédséggel, annyi jósággal, annyi szenvedést, megaláztatást (óh még az enyimnél is sokkal többet) nem hordozott talán még nő.
Nem áldotta meg az isten zenei tehetséggel s bár a tanárné és nehány zongoramester folyvást kinozták egy távollevő magas cél érdekében és kedvéért: alig tudott valami keveset. Se magyar, se német, sem semmi idegen darabot nem volt képes jól megtanulni. Mindig eltévesztette s akkor lesütötte szép szemeit, kezeit ölébe helyezve és jóllehet nevetni akart, de helyette sirt. Meglehet nem is tudta, hogy orcáin végig csorognak a nagy, csillogó könyek. Hogy szidta, csipte ilyenkor Rizs tanárné s milyen sértő szavakat kellett hallania magától Ádám bárótól is.
Kérdem, van-e arra szükség, hogy ennek a müvelt századnak legkevesebb becsü és hasznu ékszerét, minden szegény leánynak stafirungjába iktassák. Tudom, durván és müveletlenül vélekedtem, de én épen olyan szabad választásra biznám minden leánynak a zongorát, mint a mesterséget a hogy engedik a polgári fiuknak.
Lehet, hogy ezt csak azért mondom ily élesen, mert Cecil kisasszonyt tulságosan gyötörték és ma látszik – egészen céltalanul – azzal a rettentő hangszerrel.
Cecil kisasszony irta szép, vékony, tiszta betükkel a báró forditásait és minden feladványait; ő irta a magyar munkálatait, a szüret leirását, az ősz festését. Philemon és Baucis, Thysbe és Pyramis bus történeteit; a tárnokvölgyi ütközetet versben és a mohácsi vészt prózában; leirta egyszer a szigeti veszedelem után Zrinyi Miklós hősi halálát is. De hogyan, hogy mindenki bámulta és Rácz ur a legnagyobb magasztalásokkal olvasta fel az osztályban, mint az Ádám báró remekét, a minőt csak egy báró és csakis erdélyi magyar báró irhat.
Odáig ment Cecil kisasszony, hogy ő élőszóval tizszer-huszszor elmondta a leckét a báró előtt – a néni meg a bácsi parancsolatjára.
S a báró azzal köszönte meg, hogy trágár anekdotákat mondott érette, olyan ostobaságokat, a miket a korcsmában hallott és az iskolában a folyosón.
Miért tette? Mert a tanár urak szellemdusnak és lángeszünek mondták ezekért Ádám bárót; nagy humoristának, a ki epochát fog bizonyosan alkotni az erdélyi irók élén. Olyan nagy lesz, mint Gyulai vagy Szász Károly vagy Deák Farkas, általában mint a ki Erdélyből származik.
Elfutott a düh, kigyujtott a harag, mikor láttam hova megy a báró izetlen élcelődéseiben. Föltettem magamban, hogy a legkeményebben szemére hányom ezt ő nagyságának.
– Maga Sándor – szólt nyersen a báró ilyenkor – vegye a tükröt s takaritsa meg azt a frátert, a kit benne lát –
– És ki lenne az báró ur? – kérdém, hogy mint egy gyávát a földre verjem.
– Egy tolvaj, sikkasztó, édes ur, a kitől nem szoktunk tanácsokat semmi esetben is elfogadni. Nos? fricskázta meg orromat, mint egy kutyáét.
Lássa édes öreg atyus – ölelt meg ily szavak után – maga egy nagyon jó fiu, a kit én szeretek, de ne elegyedjék maga az én dolgomba. A gyalog ember térjen ki a lovas elől. Igaz öregem? Hagyjon engem a magam utján. Ez a mi jogunk, modorunk; ne féljen, nem eszszük meg egészen a vadat; csak tartsa készen a fogait. Maga nagyon védi Cecilt. Ráér még.
S nevetett azzal a nevetéssel, mely élesebb a kardnál és halálosabb a tőrnél.
Oly gyenge volt Ádám báró, ilyenekre ugy reszkettek a lábai, hogy egy ujjal szétmorzsolhattam volna.
Nem tehettem. Kétszer mentett meg, egyszer a tanár ur ellenében s most nem oly rég a kicsapástól. Egyenesen az ő munkája volt, hogy visszamehettem hozzá s hogy tanáraim, tanulótársaim egész jóindulatukba fogadtak.
Ugy sétált, mellén összefogott karokkal, mint egy állatszeliditő a vasketrecben, s csodálatos mosolylyal nézett reám, mely tele volt jósággal, daccal, gúnynyal, melegséggel.
Addig, mig magamra nem vallottam, hogy bűnös vagyok, ráugrottam volna, hogy szétszakgassam – most? be kellett huznom körmeimet. Tanultam tűrni, várni – és hallgatni.
Ott feküdtem a korbács alatt.
Azért a husért, a mit megeszem? Nem, nem, az istenre mondom, hogy nem azért, ha még oly zsiros lett volna is. Őrködtem – jogtalanul – Cecil kisasszony fölött.
Ha szereted – vetettem föl lelkemben a szót – Ádám; ha elveszed, áldjon meg a legjobbal, a legszebbel, a legbéketürőbbel a jó isten; de ha egyetlen egy ujjal mocskosan érinted, ha mindenedet anyámnak, testvéreimnek s nekem adnád vagy hagynád is, ha ezer kegygyel árasztanál is el anyáddal, apáddal együtt s te volnál az egyetlen, az utolsó férfi sarj nemzetségedből, a mi ugy is van: leszurnálak s boldogan adnám nyakamat a hóhér kezébe.
Menj, de örvény fölött, üveghidon jársz. Lépten-nyomon kisérlek. Ha betöröd, mind a ketten alázuhanunk.
Igy futott el szemeim elől minden s borult sürű ködbe anyám, neveletlen sok testvérem, a jövő – hogy csak egyetlen egy maradjon meg előttem célul, örömül, biztatóul, világitó fáklyául: ez a reám nem bizott kötelesség, hogy egy leányt védjek, a ki erről mitsem tud, s a ki, ha megtudná, hogy egy tolvaj, sikkasztó, kegyelemből tönkre nem tett ember szenteli becstelen életét oltalmára, talán megvetéssel utasitana el magától.
Mindegy.
A tanár ur családja nagy ünnepélyre készült. Vége felé siettünk az iskolai évnek, a bucsut fényessé akarta tenni – talán az egész tanári kar – a báró ur előtt.
Ösztönszerüleg magam is készültem, hisz a családhoz tartoztam.
Az, hogy a bárót komoly, lelkiismeretes munkához vezessem, a mi az első hónapokban neki és nekem is annyi édes örömet okozott, többé lehetetlenségnek látszék. Nem szándékom sérteni az igen tisztelt tanári kart, de meg kell mondanom, hogy a báróval szemközt – igaz, csak egyetlen báró volt az egész gymnasiumban – különös elnézést és megfoghatatlan kedvezést tanusitottak. Rendről-rendre, a nélkül, hogy erre akár a báró, akár a báróné, vagy Ádám felkérte volna: magán és pedig titkos órákon, hogy nekem sem volt szabad ott lennem. Kijelölték tárgyról-tárgyra a pontokat, rövid, fölötte semmi kérdéseket, azokat átadták a főgondnok urnak – s a rendes vizsgálatokon, szigorlatokon pusztán ezekből kérdezték s ezekből faggatta szigoru, ravasz képpel a vén főgondnok is, a dadogó feleletek után minden tisztességet mellőző magasztalásokkal jelentve ki, hogy ily excellens, bátor feleletekkel ő nagysága arany betükkel irta be nevét iskolánk évkönyveibe.
A tanár urak, hogy hajlongtak, hogy szoritottak kezet a báróval, hogy igyekeztek még szebbeket, lekötelezőbb magasztalásokat mondani: most is különös érzéssel töltik be lelkemet a férfiatlan hazudozások.
Ma azonban, midőn e sorokat irom, örömmel kell kijelentenem – – eh, kirázom tollamból a téntát, hátha sok tanár gunyolodásnak venné, a mit megvesztegethetlen igazságszeretetükről, személyválogatást nem ösmerő egyenességükről mondanék.
Visszatérek gyermekifjukorom első benyomásainak vázolására.
Busan láttam, mint röppennek el a napok napok után s a könnyen szerzett fényes osztályzatok, győzelmek következtén mint lesz a báró óráról órára kevélyebb, elbizakodottabb és munkátlanabb s mint tér el amaz utról, melyen felfogásom szerint egy valódi oszlopbárónak okvetetlen járnia kell.
– Báró ur – szólitottam fel pár nappal az ünnepély előtt (óh, már ekkora egy alázatos és minden kitörőbb, nemesebb érzéseket visszaszoritani kész fickóvá alakultam!) – nem kellene-e átismételnünk csak röviden minden tárgyat?
Azt is meg akartam emliteni, hogy Pótharaszthy Kálmán egy buta tökfilkó s nagyon rosz hatással van a báróra, Tánczos Zsiga sohasem tud másról beszélni, csak a korcsmákról s táncestélyekről; Fülep Jani telhetetlen a maga magasztalásában és Balla se fog lemondani a kártyáról – más szerényebb fiukat választana talán barátokul. De egyetlen komor tekintete visszariasztott. Reszkettem csak a gondolatára is, hogy megint arcomba vágja a tolvaj szót.
Szeliden, hizelgő szavakkal kellett hozzá jutnom.
– Miért bifláznánk össze-vissza annyi szamárságot? – válaszolt kérésemre jókedvü kacagással. – Menjünk a temető mellé, ott Török uram kitünő sört kapott. Lássam, hogy áll magának, ha Kálmán az asztal alá issza. Meleg van, szomjazom, utálom ezeket a szesztelen tanárokat, náluk nélkül akarok mulatni.
– De már most is beteg a báró.
– Ne féljen, nem halok meg, csak edzem magamat, ha lótejet kell innom a cserkeszek közt s meg kell verekednem a német burkosokkal: legyen gyakorlatom. Maga is készüljön, mert velem fog utazni.
– Nem szükségesek ezek báró ur.
– Nem, ha csak paraszt akarok maradni. Vesse el azt a könyvet, tegye azt a mit én teszek, használja fel az emberek hitványságát és az alkalmat; vegye ki a részét mindenből. Első sorban ezek a tanárok sem tesznek mást. Tudja-e, hogy Rizs ur csak épen annyit tud a görögből, a mennyit egy-egy leckére megtanul. Én láttam. És hogy káromkodik, ha valaki egy szót rosszul ejt ki. Nevetem. A latinnal is ugy áll, forditás nélkül egy pontban se biztos a tanár! – Hát a történelmet ugy kell tanitani, mint a Rácz teszi? Hogy les, mint egy komisz tanuló. Tudomány ez, becsület ez? Menjen, maga is csak ne szineskedjék a nagy okos képével. No és Rácz ur, hát az olyan megérdemli, hogy tanár nevet viseljen? És én tisztelettel hajoljak meg előtte? Neki étel kell, bor kell, pénz kell, dicsőség kell s veszi a dolognak azt a végét, a melyik semmi. Hanem én tanuljak. Egy pár szivarért kidolgozza a feladataimat s jó vacsorákért megkitünőz. Szégyenlje magát Sándor, hogy maga is, mint ez a sok tudós, bolonditani akar. Vagy az igazgató-tanár? Délelőtt tizenegykor serre, délután ötkor borra, estve éjfélig kártyára, nappal hűhóval a katedrán izetlenkedik és ropogtatja gyerekes, goromba vicceit. Eh maga is csak ilyen ember. Hagyjuk el kedves öregem, ne ámitsuk egymást, én otthon is, itt is mindenütt azt látok – megcsömörlöttem. Élvezni akarok.
Egy finom szivart adott s ő is rágyujtott egy kis cigarettre.
Hátra vetette magát a széles fekete bőr diványon s fehéres, sárga arcán kékes szin terjedt el, nagy fekete szemei megállottak és lélekzete a nagy erőtlenség miatt, mintha egészen megakadt volna.
Vártam, hallgattam, mert nem tudtam, mit szóljak ily különös, éles szavakra. Honnan vette ezeket a szemeket, hogy ugy lát; azt az észt, hogy mindent fölismerjen; hiszen gyermek még, csak a feje öreg. Valóban az, mintha 20–25 éves ember feje lett volna.
Kimondhatatlanul sajnáltam.
Nem holdas-e? Azok szoktak ilyen gyengék és tulokosak lenni; elszivja erejöket a hold és megnöveli eszöket az ég. Vagy nincsen-e valami hiba elméjében? Mert milyen csufondáros és mily jószivü; mily erőtelen s hogy birja az éjszakázásokat; milyen alázatos, mikor felel s itt hogy beszél tanárairól! Hogy akart tudni eleinte mindent jól, alaposan, mint egy szegény fiu. S most ime engemet is arra akar rávenni, hogy ne tanuljak semmit. Menjek az ő utain, egyem, igyam, élvezzek, nevessem ki a világot és használjam fel az emberek gonoszságait, ostobaságait, mint azok felhasználják a mi hibáinkat.
És valjon akkor lehetne célt érni, akkor lehetne az ember boldog? Ha igy tesznek szüleim, akkor én most nem vagyok koldus, egy rab, a kinek nem szabad többet kimondani azt, a mi nyelvén van.
– Menjünk – ugrott fel egyszerre – beszélek magának Cecilről. Akarja, hogy beszéljek?
S a terjedelmes temető sürü, magas szilfái közt járatlan ösvényen törtettünk ki a Török uram sörháza felé.
Én elől mentem, hogy az ágakat szétnyissam s ő követett és beszélt.
– Csak egyszer olyan embert találnék, a ki nem csal, nem ámit, nem hizeleg, kimondja a mit gondol és főkép a mit akar. – Maga sem olyan ember többé Sándor, a milyen volt, de magánál értem – –
(Oh, hogy vágott ez a szó! Értette bizonyosan: mióta tolvaj és sikkasztó lettem!)
– Mindenki hasznot akar huzni a másiktól. Cudar dolog. Akkor én miért lennék különb? Hogy őrültnek tartsanak? Innom kell és hitványkodnom, mert eszem és tehetségem hiján ezzel szerzem meg tanáraim és osztálytársaim szeretetét. Korcsmáról korcsmára, kártyaasztaltól kártyaasztalhoz járok; trágárkodom, mint egy kocsis – és mindenki becsül; azt mondják érte: sok eszem van és látszik, hogy minden izem báró. Semmirekelők? Ezeknek az oszlopa legyek? Nem oszlopot akarnak ők, hanem bolondot, a ki viselje a zsiros sapkájukat és fizesse az adósságaikat. Legyek király, olyan Bethlehemes király, a milyennel karácsonkor a parasztgyerekek kéregetnek. Üljünk le arra a dombra. Elfáradtam. Lássa, mihelyt nem iszom: fáradok. Az anyám is ilyen Bethlehemes asszony, koldulnak a szemeivel, a bolondságával, oszlopasszonynak mondják, a ki tartja a szegények kunyhóját, meg a részeg mesteremberek üres sátorát, meg egy csomó düledező házat. S aztán jót nevetnek rajta. Ezeknek a professoroknak legyek én oszlopa? hogy többet szamárkodhassanak és lelketlenkedhessenek? Élvezni akarok; jól teszi, ha maga is élvez. Mit gondol Cecil különb mint mi?
– Cecil kisasszony – szóltam egész arcomban égve – egy tiszta angyal.
A báró élesen felkacagott.
– Három hétig, lássa Sándor én, is ugy gondoltam. Tudja mit akartam? Hogy elveszem, ő lesz a feleségem, vagy soha senki más.
– Oh báró ur – tettem össze kezeimet – ne változtassa meg akaratát, higyje el, nem lehet a földön jobb, nemesebb, tisztább, munkásabb és igazabb (azt nem mertem mondani: szebb) mint ő.
– Szegény Sándor. Lássa magát azért szeretem, mert magában nagyon sok bolondság van és még nem olyan ravasz, hogy mindent el akarjon rejteni. Maradjon még igy, legyen ilyen emberem is. Cecil is olyan, mint a többi. –
Kivettem a késemet. Uram teremtőm!
A báró ölembe hajtotta fejét s ugy feküdt a mellemen, mint egy erőtlen gyermek a bölcsőben. Hosszan nézett a tiszta kék nyári égre s szemeiben annyi jóság, bánat és nyomoruság látszott.
– Anyám nem ellenezné, hogy azt vegyem el, a kit akarok, mert leánytestvéreim is mind maguk választották férjeiket, a kik nem mágnások, de Cecil itt csak háló; Rizsné azért hozta a házához, hogy engem vele ide kössenek, holott nem jövök többet Telekre, inkább Afrikába, a vadak közé. Rizsék mindig tartanak egy szép rokonleányt s azzal a jól fizető kosztos urfiak kedvök szerént bolondoskodhatnak. Rizsék szeretnek nagy házat vinni, pompásan élni, nagy urakkal barátkozni, mindenütt főszerepet vinni – egy-egy áldozat árán. S ez mindig sikerült is. Ez is életmód és nagyon kényelmes. Mikor az urfiak elmennek s a kisasszonyok bevégezték szerepöket: akkor kerül a házhoz egy-egy nőtelen fiatal tanár, azt addig etetik, itatják Rizsék, hogy vő lesz belőle. Most Rácz uron a sor.
– Ki mondta ezeket a bárónak? – kiáltottam indulattal.
– A német nyelv tanára Kóbi, a ki szinte innen kapta feleségét – ki a mult évben halt meg.
– Hogy mondhatta?
– Csak ugy, hogy magához akart csalni a barlangból.
– Tanár tanártársára ilyet nem mondhat. Ne higyje a báró.
– Oh Rizs ur nagy gavallér!
– Rizs tanár ur lehet mérges ember, de ilyet nem követhet el.
– Se madár nem vagyok, hogy kalickába csaljanak, se hal, hogy horgon akadjak. Nagyon csalódni fognak bennem. Oh, hogy nevetek, hogy fogok nevetni akkor…
S a báró az alatt is mig ivott Török uramnál, otthon is egész éjjel Cecil kasasszonyról beszélt, mindent elmondva róla, hogy egy özvegy őrnagyné leánya, egy szerencsétlen teremtés, ki jobb sorsra lett volna méltó. Hanem kapja meg, a mit keres.
A bucsu-ünnepély kitünő volt, hangversenynyel, bállal, nagyszerü kártyázással összekötve. A báró órákig mulatott Cecil kisasszonynyal; vele táncolt, vele bohóskodott, kissé durván is, de elnézték Ádámnak, mert azt mondták, megártott neki a bor s mágnás!
Éjfél után, három óra tájt a báró nesztelenül kiment a mulató-teremből, mikor Cecil kisasszony épen eltávozott volt.
Iszonyu érzés fogott el. Utána mentem.
– Báró ur! – kiálték – az istenre, mit gondol? Nem az a szobája – –
Nem hallotta talán.
Pár perc mulva egy rokkanást, egy sikojt hallok.
Cecil kisasszony éjeli köntösben, mezitláb ott áll a folyosón s előtte a földön véresen – –
Ádám báró.
– Vezesse be Ilyés a bárót szobájába – szólt Cecil kisasszony kemény, érces hangon, mint egy parancsnokló katonatiszt. Én felmosom a vért. Senki se látott bennünket. Siessen és – tevé utána halkan, majdnem fülembe sugva: igérje meg becsületszavára, hogy erről itt, a mi történt, senkinek se szól egyetlen szót is. Mondja meg neki, hogy én megbocsátottam. De soha, sohasem akarom látni, sem itt, sem sehol.
Fölvettem a bárót – éreztem, hogy csak egy gyermek, mert olyan könnyü volt, szobájába vittem, az ajtókat bezártam és megnéztem, hol van megsérülve, honnan foly a vér.
Ugy feküdt, mint egy halott, viaszfehéren. Alig-alig lélekzett.
Teremtő isten, mit tegyek? Ez reggelre meghal!
Mig mosom, borongatom – egyszerre csak felszökik, hogy alig tudtam visszatartani s kiáltja:
– A pisztolyomat!
– Nem nem, édes báró ur – nyomtam le erősen kezeit. Ön elesett a folyosón, egy ládába ütötte magát a sötétben – senki sem tud semmit.
– A pisztolyomat – vergölődött kezeim között.
– Maradjon nyugodtan.
– Cecil – – sziszegte fogai között – Cecil…
– Cecil kisasszony megigértette velem, hogy arról a szerencsétlenségről soha senkinek sem szólok. Ő is hallgatni fog örökké – – de…
– Bocsásson – –
– Nem, egy tapodtat sem. Az én életem az öné, Ádám báró, hanem az ön élete sokaké.
Birkozás közben ugy összegyurtam, törtem, hogy végre elalélt s csöndes zokogásban tört ki.
Hagytam, hogy sirjon; jobban illett az hozzá, mint a mire a tanár urak tanitották. Majd megfogta kezemet és kért, könyörgött, hogy azt, a mit elkövetett, soha el ne áruljam, mert a legelső szónál golyót röpit agyába.
Megmosogattam, bekötözgettem és simogatással – nem szégyenlem ide irni – és csókjaimmal elaltattam.
Oh, hogy örvendtem ennek az esetnek. Kedves Ádám, most megint az én báróm lész – forgatám lelkemben, az isten bizonyosan – –
Magam se tudtam, mit akarok mondani, de nagyon, nagyon boldog voltam.
– Cecil – huzta e szót remegő hangon a báró álmában – Cecil – –
És a mit eddig soha se láttam, láttam, hogy egy alvó embernek a könnyei hullanak.