AZ UJ FÖLDESUR.

REGÉNY.

IRTA

JÓKAI MÓR.

III. KÖTET.

(A forditás jogát szerző fenntartja magának).

PEST.

EMICH GUSZTÁV KIADÁSA.

1862.

Pest, 1862. Nyomatott Emich G. m. akad. nyomdásznál.

XII.
Mit neveznek Archimedesi csavarnak?

Doctor Grisák e ránézve nagyon kedvező ajánlat után rögtön a legelső gyors vonattal sietett fel Bécsbe.

Straff szállására érkezve, még más régi ismerősre is talált; Maxenpfutsch ur volt ott.

Doctor Grisák a mint az előszobába belépett, már akkor mindjárt az első tekintetre kitalálta, hogy hányadán van itt a dolog? tudniillik a butorokon kivétel nélkül mind bizonyos hivatalos pecsétek voltak alkalmazva; a mi annak a jele, hogy itt hitelezők jártak.

Már az ajtón kivül hallá Grisák ur, hogy odabenn két ember nagyon lármáz, még pedig egyszerre, és hogy nem valami tréfás dolog felett vitatkoznak; a miről annál jobban meggyőződhetett, a mint az ajtót kinyitá s tanuja volt azon jelenetnek, hogy a két kedves ismerős oly közelségből lármáz egymásra, mintha mind a kettő föltette volna magában, hogy ellenfelének, coute qui coute, az orrával kell azt meghallani, a mit mondanak neki.

– Ah, uraim; miről vitatkoznak önök oly tudományos zélussal? kérdé tréfásan doctor Grisák, a láttára széthökkent veszekedőktől.

– Mi a kétséges thésis? nem segithetnék megoldani?

Mig a sodrából egészen kihozott Maxenpfutsch szavakat látszott keresni méltó elkeseredése számára, addig Straff vállat vonitva dugá kezeit lábszáröltöny zsebeibe, s tréfásan felelt.

– Hát a tisztelt barátommal előadásokat tartunk egymásnak a váltó törvényből, s ő nem akarja megérteni, hogy ámbár ő foglaltatta le legkorábban a butorokat, de ha egy másik utóbb jött hitelező bebizonyitotta azt, hogy ezek a nőm butorai voltak, s a váltóján a nőm neve is ott áll, hát az viteti el. Ez már csak természetes.

– De ördög, pokol! Ordita közbe Maxenpfutsch! Ez nem tréfa! Tessék nézni doktor ur, itt vannak a váltók, a mikre én ennek az embernek tizezer forintot adtam.

– No no, csak öt ezeret; hanem mindig két annyit iratott.

– Én nem mondok semmit! A váltók beszélnek. Tiz darab, per ezer forint. Mit érnek nekem ezek a rongy butorok?

– Hát hisz én is azt mondom.

– De igy én ruinált ember vagyok!

– Hát én nem az vagyok?

– De én meg nem foghatom ennek az urnak a jó kedvét! Nekem minden pénzemet kölcsön veszi; nem tudja visszafizetni és még kaczag!

– Kérem, kérem; szólt dr. Grisák; engedjenek engemet szóhoz jutni. Hát ha nincs még minden elveszve. Mennyi pénzzel tartozik Straff ur Maxenpfutsch urnak?

– Higyje el, doktor, csak ötezer forint volt.

– De hát annyit is mire tudott kegyed elkölteni?

– No hát az ipam ellen inditott peremre. – Abba is maga vitt bele, doctor; nem tudta megmondani, mikor elutasitott, hogy azért nem vállalja el, mert a végrendelet annak a vén bolondnak adott jogot élet és halál fölött?

– No de arra csak nem költhette el mind?

– Oh hagyja el! ön tudhatja jól, hogy ha az ember a doctor jurisnak csak köszön is az utczán, már az pénzbe kerül. Ha valaki krida alá jut, csak annyit mondjon: „perem volt,“ igazolva lesz. Aztán meg rangomhoz illően élnem is kellett. Mi az az egynehány ezer forint Bécsben egy olyan embernek, a ki egy méltóságos ur leányát vette feleségül. Tehetek én arról, ha a méltóságos ur nem adott semmit?

– No meg egy kicsit kártyáztunk is ugy-e bár?

– No az is. Hát ki nem kártyázik? szeretnék olyan embert ismerni. Jó hogy még azt nem vetik szememre, hogy szivaroztam is.

– De ne az enyimből szivarozott volna ön! ordita közbe mérgesen Maxenpfutsch ur, kit csak az boszantott leginkább, hogy adósa most is cabanost szí.

Kérek egy kis csendet uraim, szólt csititólag doktor Grisák. Engedjenek engem szólni. – Hát ha lehetne ez ügyet szép barátságosan elintézni. Maxenpfutsch ur ugy hiszem, nagyon meg lehetne elégedve, ha ötezer forintot és annak törvényes kamatjait megmenthetné.

– Mit nevez ön törvényes kamatoknak?

– No – teszem fel: tiz procentot.

– Vagy ugy! És mint gondolja ön doktor ur?

– Az egészen tisztelt barátomtól Straff urtól függ. Legyen szives ide figyelmezni barátom uram. Engem Ankerschmidt ur ő méltósága megbizott, hogy kezdjek válópert ön ellen.

– De abból semmi sem lesz; mert én az asszonyt haza kivánom.

– Haza kivánja! üvölte Maxenpfutsch, fejét dühösen rázva; hisz nincs önnek egy széke, a mire leültesse.

– Majd lesz, ha ő eljön.

– Nem fog eljönni uram, szólt nagy malatiával dr. Grisák. Ankerschmidt önnek azon esetre, ha e váló perben akadályokat nem tesz, igen csinos kerek összegecskét ajánl kiegyenlitésül.

– Hallja ön! hallja ön! lovalá Straffot Maxenpfutsch erre a szóra.

Straff pedig csak ugy félvállról kérdezé:

– Mi az a kerek összegecske?

– Megérdemli, hogy összegnek neveztessék, szólt dr. Grisák, mellét előre vetve s kigombolva kabátját. Itt az utalvány nálam; tessék olvasni: „tiz ezer forint pengő pénzben.“

– Hallja ön! Hallja ön! nógatá Maxenpfutsch Straffot. Tizezer forint. Vegye el, vegye el rögtön. Fogadja el uram.

Straff pedig hidegvérrel gunyosan felelt neki.

– Fogadjam el ugy-e? aztán mindjárt adjam oda az egész tizezer forintot önnek? csókoljon meg hát legalább „a conto“ ezért a bolond gondolatért.

– Nem, nem, nekem csak a magam öt ezere kell. Még a kamatokat is elengedem, uram! Tehetek-e többet?

– Ejh, menjen ön, ne rontsa az én üzletemet! Szólt Straff eltolva magától hitelezőjét s azzal összefont karokkal doctor Grisák elé állt, s nagy lélekzetet szíva beharapott ajkai között, igy szólt:

– Doctor ur. Ez ajánlatra én számitottam. Tudom én ezt jól, hogy ennek igy „kell“ következni. Hanem a dolog még nincsen megérve. Én nem vagyok az a bolond, a ki a mai verébért odadja a holnapi túzokot. Elébb szükséges, hogy ez az egész „affaire“ a lehető legkellemetlenebbé váljék Ankerschmidtékre nézve; mert bizonyos vagyok a felől, hogy ha ma tizezer forintot ajánlanak, hogy tőlem megszabadulhassanak, majd egy hónap mulva huszezeret fognak kinálva kinálni: erről assecurálom önt.

– De uram! kiálta egyszerre Grisák is, meg Maxenpfutsch is.

– És most vége minden értekezésnek: velem nem lehet többet beszélni. Én hazard játékos vagyok. Az egész nyert tételt benn hagyom a roulett tábláján: áll a tizezer forint! Dupla vagy semmi! Husz ezeret akarok kapni, vagy asszonyt házamhoz. És most ne is vitatkozzanak velem többet, mert nekem hiába minden biztatás, mint a beteg lónak. Faites votre jeu, messieurs!

– Kérek egy szót. Könyörge még Maxenpfutsch ur összetett kezekkel.

– Semmit többé. Be van zárva a bolt!

– Ön egy kiállhatatlan ember!

– Tudom. Épen arra számitok.

Maxenpfutsch ur kétségbeesve rohant el a szobából, de a lépcsők alján megállt, meg tudni dr. Grisáktól, hogy valjon lehet-e reménye ennek a hóbortos embernek, hogy Ankerschmidt még azt a nagy áldozatot is meghozza az ő infámis két szép szeméért?

Doctor Grisákot pedig még ott tartá egy szóra Straff.

– Kérem doktor, értsük meg egymást. Ön okos ember, én is. Most olyan alkalom van a kezünkben, a mit elhalasztanunk ostobaság volna. Ankerschmidt bizonyosan szép honorariumot kötelezett önnek azon esetre, ha e válópert bevégzi. Én nem okoskodom a kék levegőbe. Ha az egyesség az én ajánlatom szerint fogadtatik el: én is kötelezem magamat kegyednek az alkudott összegből tiz percent remuneratiót adni. Tehát huszezer forintnál kétezer forint. Az sem megvetendő honorarium egy ilyen rövid regényért.

Doctor Grisák látta, hogy practicus emberrel van dolga, a ki érti a maga mesterségét, s ennélfogva mosolygott az ajánlatra, s mikor elváltak egymástól, még kezet is szoritott vele; azt mondva, hogy „no majd meglássuk.“

Odalenn a lépcsőknél a ráleső Maxenpfutsch elfogta a lejövő doctor urat, s korlátozhatlan tudnivágygyal tudakolá tőle, valjon lehetséges-e, hogy ugy megdupláztassék az önkénytes kölcsön; mire doctor Grisák, hamisan hunyoritva szemével, olyasmit mondott, hogy csak ő rá kell azt hagyni, majd jól lesz minden.

– Oh ha még az ötezer forintomat megkaphatnám ön által, kedves doctor ur, az egész kamatot önnek engedném, higyje el.

– Ötszáz forint? az is csak pénz.

Doctor Grisák ezt az ajánlatot is regestrálta.

Még az nap visszautazott Pestre.

Ankerschmidt türelmetlenül várt már reá. Justinian jeles utóda előadá, miképen járt el? hogyan találkozott Straffal, ki ugy látszik nincs pénz dolgában megszorulva, mert Maxenpfutsch hitelez neki, a mennyit csak kiván; ezért igen is erősen tartja magát s nem akar egyezkedésbe ereszkedni huszezer forinton alul.

Ankerschmidt a szemét sem hunyoritotta meg e szóra. Iróeszközöket kért, s még egy utalványt irt másik tizezer forintról.

– Tessék doktor ur, adja meg neki, a mit kivánt.

Doktor Grisák el volt ragadtatva a dolgok ily pompás menetelén s még az éjszakai vonattal visszatért Bécsbe.

Ankerschmidt azt mondta, hogy meg fogja várni Pesten, mig visszajön; ne időzzék, ha lehet, sokáig.

Doctor Grisák gyorsabb volt Hermes istennél a hirvivésben. Nagyon sietett Straffot az eredményről tudósitani. Persze, nem ugy mondta el, a hogy történt.

– Nos uram, szólt belépve hozzá; mondhatom, ez kemény munka volt. Az öreg dühös volt, mint egy róka; Fuchswild! a hogy mi mondjuk. Szitkozódott, majd megvert.

Straff nagyon egykedvüen hallgatta ez előadást, hátratett kezekkel egy széktámlájának dülve.

– Mondhatom, hogy nehezen tudtam capacitálni, szólt a doctor levetve magát egyik biróilag lefoglalt székre.

– Igazán?

– De végtére még is csak engedett.

– Ugy?

– Elmondtam neki, hogy leánya szerencséje forog kérdésben, elmondtam, hogy ön milyen rettenetes ember, hogy milyen boszuálló természetü, egy szóval leszóltam önt kegyetlenül előtte.

– Köszönöm.

– Bizony köszönheti is, mert igy értem el, hogy az öreg kiizzadta még azt a másik tiz ezer forintot is. Itt van az utalvány nálam.

– Szép.

– Nos, mit mond ön ehez?

– Semmit.

– Semmit? kérdé doctor Grisák, tenyereit térdére rakva, hogy jobban megbámulhassa ezt az embert. Semmit sem mond arra, hogy én önnek megnyerem a hazardjátékát, s a feltett tizezer forint tételt kétszerezve hozom vissza?

Erre Straff oda lépett doctor Grisákhoz, s miután ily confidens lábra álltak, két kezével annak vállára támaszkodva, a mint a széken ült, igy szólt az orra alá.

– Azt mondom, doctor, hogy a hol huszezer forint volt, ott harminczezer is van.

– Micsoda? kiálta fel elszörnyedve Grisák, s felugrott a székről, mintha titkos rugók vetették volna fel.

– Ott harminczezer is van. Ismétlé hideg vérrel a kalandor.

– Meg van ön őrülve?

– Dehogy vagyok; sőt inkább nagyon is eszemen vagyok. Mit gondol ön doctor. Mikor egy üzlet ily nagyon is „coulant,“ ki fogná azt akkor berekeszteni? ki zárná le a zsilipet, mikor az aranyözön legjobb folyásában van?

– De uram! kiabált doctor Grisák, egészen magán kivül ragadtatva a boszuságtól, én nem tudom, minek nevezzem önnek ezen eljárását?

– Minek? szólt a kalandor cynicus gunyorral. Hát ennek a neve „archimedesi csavar“; – nincsen vége. Soha se haragudjék kedves doctor; én ismerem a magam embereit, bizonyosra játszom. Aztán önnek sem lehet rám semmi panasza; ma két ezer forintot kapna tőlem, nehány nap mulva fog kapni hármat.

– No – ön ördöngös egy ficzkó. Már én nem merném igy tul fesziteni a húrt. Azonban én megkisértem még egyszer Ankerschmidtet engedékenységre hangolni; ha azonban ő azt találja mondani, hogy már most nem ád semmit; tessék utána menni Amerikába, ha ő elviszi a leányát oda, vagy legroszabb esetben tessék hazahozni az asszonyt; engemet ne okoljon ön.

– Óh az öreg fogatlan oroszlány egyiket sem fogja tenni; nem utazik, nem válik meg leányától. Megváltja magát harmincz ezer forinttal s quittek vagyunk.

– Én csak annyit mondok önnek, hogy imádkozzék, nehogy ma látott légyen utoljára.

– A viszontlátásig, édes doctor! szólt kezet szoritva Straff Grisákkal, s még csak ki sem kisérte az előszobába.

Érezte, hogy most ő a helyzetnek az ura.

Doctor Grisák hazaérve Pestre, szállásán találta már Ankerschmidtet.

Azon kezdte, hogy rágyujtott szörnyen gazemberezni azt a raffinirozott zsebmetszőt.

– Ne beszéljen felőle: kérte őt Ankerschmidt. Mondja el röviden, mit végzett vele?

– A gaz szemfényvesztő, a mint látta, hogy készek vagyunk huszezer forintot megadni neki; vérszemet kapott s ismét feljebb csigázta követeléseit; most már harminczezer forintot kér.

Ankerschmidt nem jött dühbe. Nyugodtan elővonta tárczáját.

– Előre tudtam. Gondoskodtam ujabb utalványról, mely tizezer forintról szól. Vigye ön neki, s minthogy nagyon valószinünek találom, hogy a midőn azt fogja ön neki mondani, hogy ime harminczezer forintra is ráállok, akkor meg negyvenezeret fog kérni; tehát elővigyázatból még egy negyedik tizezer forintos utalványt is adok önnek. Elégitse ki teljesen.

Doctor Grisák átlátta, hogy ez a katonaember practicus és egyuttal sentimentalis; „practicosentimentalis.“

Szépen rembursirozta a két uj tizezeres utalványt s most már egy methodista komolyságával állitá; kinél a mondott szó esküvel egyértékü, hogy de már ezen az áron csakugyan teljesen biztos a kivánt eredmény.

– Hát csak tessék sietni vele.

– Doctor Grisák már ekkor hat éjszaka egymás után nem aludt egyebütt, mint a waggonban; hanem a hol ügyletről volt szó, ott ő nem sokalta a fáradságot. Biztositá a lovag urat, hogy csak menjen haza, a legközelebbi telegramm, a mit Bécsből fog kapni, a legörvendetesebb sikerről fogja tudósitani.

Ebben meg is nyugodott Ankerschmidt s haza utazott családjához.

Doctor Grisák pedig harmadszor is felrepült a residentiába.

Ezuttal első gondja volt assistentiát venni maga mellé: elébb felszedte Maxenpfutschot, kinek is nem rukkolt elő a legjobb hirrel, hanem az egyptomi hét sovány tehén egyikének az ábrázatjával kapaczitálgatá, hogy érje be az eredeti tőkéjével, örüljön neki, ha azt megkaphatja, ő aztán viszont magára vállalja, hogy Straffot insinuálja a controversia complanálására.

Csakugyan rá is vette Vendelin urat, hogy irásba adja, miszerint kész felében kiegyezni a váltó követeléseire nézve.

Ekkor füzte aztán karjára, s vitte Straff szállására. Vendelin még nem tudott semmit az archimedesi csavarról, mely huszról harminczezerre emelte a követelést.

– No ön szerencsés kópé! Ön Fortuna kegyencze? E szókkal tárt ajtót Straff barátjára doctor Grisák. Ön ugyan elmondhatja, hogy burokban született! Kár önnek a lutrira nem rakni, minden nagy nyerőt ön csipne el.

Straff látva Grisák ragyogó arczát, maga sem tartóztatta magát egy önelégült mosolygástól.

– Óh a nagy lutrin csak az együgyüek nyernek, én ott játszom, a hol okos embereké a szerencse. Mi jót hoz doctor?

– Hát azt kérdem legelébb is, hogy mit enged ön a harminczezer forintból?

– Harmincz… vakkant fel e szóra Vendelin ur, de a torkán akadt a többi.

– Egy fillért sem. Válaszolt szilárdul a rendithetlen férfiu.

– Nem tréfál ön.

– Én a teljes harmincz ezer forintot kérem.

Maxenpfutsch ur még csak most lett harczképessé a nagy ijedtségtől, neki rohant Straffnak s átölelte nyalábra. „Mit gondol ön barátom? Hisz a minap csak huszat kért. Ne kötekedjék! Fogadja el! Én mondom, hogy fogadja el!“

– Ejh, ne beszéljen ön az én ügyembe. Hagyjon békét. Az egészet, vagy semmit.

Doctor Grisák nagyon tréfás kedélyben volt ma.

– S ha én önnek itt huszonkilencz ezer kilenczszáz kilenczven kilencz forintot és két huszast letennék az asztalára; nem fogadná el ön az egy huszas hijával?

– Nem.

Maxenpfutsch ur kétségbe volt esve.

– Uram! Ne legyen ön bolond. Ihol van. Ihol van. Én magam kész vagyok hozzá tenni azt a hiányzó huszast.

E minden komikum határát meghaladó nyilatkozványa a nagylelküségnek homéri hahotára egyesité a két másik férfiut. A tréfa tökéletes volt, Vendelin ur nagy buzgalmában majd az egyik, majd a másik urnak akarta markába nyomni azt az egy huszast, mely egyedüli differentia volt már közöttük.

Itt már látni való, hogy az egyezség tökéletesen be van fejezve.

– No hát uram, szólt doctor Grisák kedélyesen mosolyogva, midőn jól kimulatta magát, ha ön oly megátalkodott, hogy nem akar harmincz ezer forintot elfogadni, hát én megmutatom, hogy ön még sem fog harminczezer forintot kapni, hanem – negyvenezeret.

Ezzel diadalmasan vágta ki a tárczájából elővont négy darab utalványt az asztalra.

Maxenpfutsch ur arcza e látmányra egyszerre galvanicus mosolyra torzult, a mi azután nagyon mulatságos phoenomenon volt, ha valaki vigyázott rá, hogy e gömbölyü torzmosolygásból hogy nyult le négy másod percz alatt ismét haragosan duzzogó fancsali képpé. Az jutott eszébe, hogy „de ha tudtad azt, mi a patvarért vettél rá engem, hogy tizezer helyett ötezerrel érjem be?“

Mi pedig azt kérdhetnők méltán a doctor urtól, hogy ha látja, miszerint Straff harminczezerrel meg van elégedve, mit áll elő neki a negyedik utalványnyal is, a mit csak szükséges árverés esetére bizott rá védencze; ha eszünkbe nem jutna, hogy néha az eszélyesség parancsolja az áldozatokat, már pedig eszélyesség azt meggondolni, hogy mikor Straff tiz procentot igér, azt harmincz ezertől fizesse-e, vagy negyvenezertől?

– Most aztán egy szava sincs önnek többé ugye? Kérdé fennsőbbség érzetével doctor Grisák Straff urat.

– Parancsolhat ön velem, szólt ez, minden szolgálatra készen.

– Tehát legelébb is egy okmányt kell szerkesztenünk, melyben ön elismeri, hogy neje iránt engesztelhetetlen gyülölettel viseltetik; vele élni nem akar, s az elválásba beleegyezik.

– Tegye ön fel, doctor ur, a hogy legjobbnak látja, én aláirom.

Doctor Grisák leült és extemplo fogalmazott.

– Helyesli ön igy?

– El sem olvasom; ha önnek jó, nekem jó.

– Nem tudna ön némely olyan tényeket is felhozni, a mik önt a törvény előtt gyülöletes szinbe állitanák, s még jobban indokolnák a nő gyűlöletét.

– Óh igen szivesen csak tessék irni. Elismerem először is, hogy őt verni szoktam.

– Mivel? kérem.

– Néha az óra pondusának a zsinórját csavartam kezemre, s az ólommal ütöttem.

– Ah, ez erős.

– Azután. Bezártam reggel s estig nem adtam neki enni.

– Ez is igen jó.

– Továbbá: elvettem tőle erővel a jegygyűrűjét s szemeláttára a szobaleánynak az ujjára huztam.

– Ah. No elég lesz már.

– Ha tetszik, akár még erősebbeket is dictálhatok.

– De már ez elég erős. A többit bizza ön rám. Majd lefestem én önt ugy, hogy maga is megborzad tőle.

– Kétlem.

– Egyébiránt elég lesz ez a nyilatkozat, mi ketten elöttemezzük Maxenpfutsch urral; erre aztán akár felakaszszák önt.

Straff olyan hideg vérrel dictálta ez infámiákat saját magáról, mintha csak egy harmadik jelen nem levő embert kellene rágalmazni; még egy szivart is kiszítt mellette.

Legelébb doctor Grisák irta alá az okmányt, mint tanu, azután Maxenpfutsch urnak adta kezébe a tollat, hogy irja ő is oda a nevét. Az is megtörtént.

Akkor aztán átengedte a széket Straff urnak.

Straff nagy lanyhasággal letetette magát a székre; közelebb huzta az asztalhoz; végig futotta, magában dönögve, a sorokat ötödéből hatodából; azután rábillentette a fejét, mint a ki helyesli az egészet. Akkor kezébe vette a tollat, meghegyezte, ablak felé tartotta, nincs-e kis pihe rajta? belemártotta a kalamárisba s megpróbálta neutrális papirszeleten, hogyan fog? Akkor aztán neki fogott; nagy kanyaritást mért a tollal a légben, a kezdő betü rajzolásának indulva. Ott megállapodott. Megint neki hajolt, megint meggondolta magát. – Utoljára lecsapta a tollat és felugrott.

– Ejh! nem irom alá!

– Mit mond ön? Kiáltának rá egyszerre két oldalról.

– Most már nem irom alá – hatvanezer forinton alul!

Azzal izekre tépte az okmányt s elszórta széjjel a szobában.

Ankerschmidt oly jó kedvü volt odahaza, hogy „madarat lehetett volna vele fogatni“ a, hogy mi szoktuk nagy parasztosan mondani.

Mint ki bizonyos arról, hogy a legjobban intézte el dolgát, s a leggonoszabb boszorkánynyomástól menekült meg. Ah e gondolatban volt foglalva sértett büszkesége, megalázott becsérzete, apai szeretete, ebben öszpontosult mindaz, a mit fájdalomban, szégyenben és megboszulhatlan haragban érzett. És ime mindettől megmenekült potom negyvenezer forintért. Nem nagy ár az előtt, a ki ért hozzá.

Fel is vidult kedvétől a ház; mikor a gazdának örömét látja, átveszi azt minden cseléd, mindenkire elterjed az.

De legbámulatosabban látszott e sympathicus hatás a család betegén. Hermine nehány nap alatt annyira magához tért, hogy mindenki megcsodálta.

Ő volt most Ankerschmidt gyöngédségének kiválasztott tárgya. Látszott, hogy ő körüle forognak eszméi.

– Hiszen semmi baj sincs már; mondá reggelenkint, midőn leányát szobájában meglátogatta. Ne félj leányom, levetjük azt, a mi bennünket bánt, mint egy ócska ruhát, és nem fog bántani többet. Egy nap, két nap mulva olyan örvendetes hirt fogunk hallani, hogy ünnepet tartunk bele. Tánczolni fogunk! Igen is. Muzsika lesz a háznál. Czigányokat hozatok, a legjobb bandát. Az fogja huzni és megvendéglek minden embert, még a kikre haragszom is! Nem: azon naptól nem lesz kire haragudnom. Pfuj! Csak egy volt, s arról nem fog beszélni senki. Csak te gyógyulj meg akkorra, mert tánczolni kell azon a napon minden embernek.

Az öreg ur azt is közölte leányaival, hogy egy telegrammot vár Bécsből, doctor Grisáktól, a mi azt az örvendetes hirt fogja hozni.

S miután ennyit elmondott, nagyon erős Wertheim- és Wiese-féle szekrénybe kellett volna elzárva tartania titkát, hogy abból Erzsike legalább annyit ki ne vegyen, miszerint bizonyos egyességről van szó, melynek folytán Hermine férje beleegyezik jó pénzért, hogy nejétől törvényesen elválaszszák.

S ha már ennyit tudott Erzsike, az megint nagy szivtelenség lett volna tőle, ha azt apródonkint nem tudatta volna Herminnel; ugy hogy elvégre a két testvér olyan jól tudta a titkot, mint maga az apa, s épen oly nyugtalansággal vártak az érkezendő telegrammra, mint ő; annyival kevésbé segithetve magukon, hogy, a mig atyjuk mindennap kétszer eléje lovagolt az érkezendő telegrammnak, hogy azt még a stáfétás lovas tarisznyájában elfoghassa, addig nekik helyükbe kellett azt várni nehezen fékezhető türelemmel.

Ugy járt azután Ankerschmidt ezzel is, mint a nyughatatlan vadász, ki el el hagyogatja leshelyét s épen akkor nincs ott, mikor a vad megjelen. Valahol az utban elkerülte a lovast, ki a postaállomásról érkezett, s midőn a nehezen várt telegramm megérkezett a kastélyba, akkor ő épen nem volt honn.

A ki valaha távirati sürgönyt kapott, az tudja, hogy mi különbség van a közt és egy közönséges postai levél közt a kedély felizgatása mütételében? Egy rejtélyes izenet, a minek tudatása oly sürgetős volt, hogy a villámot kelle megkérni, hogy vigye odább! Tudósitás, mely a légen keresztül jött: melylyel várni nem lehetett, melynek nagy örömet, nagy meglepetést, nagy gyászt, nagy ijedelmet lehet hirdetni.

Kinek ne reszketett volna a keze midőn az első telegramm boritékját felszakitá? Ki ne félt volna először beletekinteni?

No de e sürgöny nem az, a mitől félni lehet. Ez örömhirt hoz, mely előre tudva, jósolva van már; ez az, a mire vártak napokon át; ez, a mivel egy család boldogsága ujra vissza lesz adva!

Ankerschmidt nem volt odahaza; a vevényt pedig nyomban alá kellett irni, mert a sürgönyhozónak ki kell mutatnia, hogy hány perczre érkezett meg? mennyire igyekezett sietni a rábizottal? ez az ő érdemeinek a versenytere. – A vevényt tehát atyja honn nem létében Herminnek kelle aláirnia; a sürgönyt ő vette át.

Hogy dobogott a szive, hogy kigyulladt az arcza, midőn azt kezében tartá! Ez hát a levél, mely élte nyugalmát ismét visszaadja; ebben van megirva, hogy ő neki szabad lesz még valaha boldognak is lenni!

Ki venné rosz néven a sokat szenvedett nőtől, hogy egy ily hirt minél előbb óhajta olvasni?

A két nővér tanácsot tartott a sürgöny felett, ha szabad-e azt nekik atyjuk nélkül feltörni és elolvasni?

Az osztrák büntető törvénykönyv az idegen levelek feltörésére nagy büntetést szab; de más felől meg valószinü, hogy Ankerschmidt nem fogja őket e criminalitásért törvény elébe állitani.

Hisz a titok ugy sem titok már; s ha valakit érdekel, hát az legelső sorban bizonyosan maga Hermine.

Erzsike ugyan azt az ó konservativ észrevételt tette, hogy ámbár a levélben foglalt titok az ő tulajdonuk, tán még is meg kellene várni, mig azt a papa alkotmányos uton maga át fogja nekik szolgáltatni; de Hermine azt veté ellen, hogy ő addig meghal nyugtalanságában, mig a papa megérkezik.

Erzsike ugyan az ilyen neme ellen a terrorizálásnak ünnepélyesen óvást tett, hanem azért még is oda kölcsönözte himző ollóját a pecsét felmetszési államcsinyhoz.

Furcsa levél! Egészen kék plajbászszal van irva; mintha azt akarná mutatni, hogy a telegrafos oly sietségben van, miszerint nem ér arra sem, hogy a tollát untalan a tintába mártogassa.

Hermine reszkető kézzel tartá fel a sürgönyt s beletekinte.

Hamar elolvashatta, csak ennyi volt benne.

„Straff nem enged. Ujra követel. Pokoli ember. Nem tudok vele mit csinálni.“

Dr. Grisák.

Erzsike átellenben ült testvérével a kis kerek asztalka mellett, s látta, hogy Hermine arcza egy pillanat alatt hogy válik halálra; mintha egy sötét, hideg kéz egyszerre letörülte volna arczáról az élet minden szinét.

Hirtelen kikapta kezéből a sürgönyt s elhajitá. Késő volt: a méreg szivig hatott; csak annyi ideje volt még, hogy a székéről aléltan lehanyatlót karjaiba foghassa fel.

A hazaérkező Ankerschmidtet, a mint lováról leugrott, azzal a hirrel fogadták, hogy leánya ismét nagyon beteg lett, még most sem birták eszméletre hozni.

A postaállomáson megtudta már, hogy a sürgönyt elküldték.

Sietett fel egyenesen leányai szobájába. A fáradt nyögés egy küzdő ajkairól már az ajtón keresztül hangzott elé.

Erzsike apja lépteit hallva, eléje sietett.

– Mi történt? – kérdé az apa remegő ajakkal.

Erzsike eléje mutatta a felbontott sürgönyt, s csak ennyit szólt:

– Ő olvasta ezt.

Ankerschmidt egy pillanatot vetett az átvett levélbe, s azután összegyürve azt markában, csüggedten sohajta:

– Akkor meg van ölve.

Straff ur a multkori scéna után csaknem összeverekedve doctor Grisákkal és Maxenpfutschschal, azt gondolta ki, hogy két napig nem ment haza a szállására.

Csak a harmadik nap estéjén szólt be a házmesterhez, hogy hányszor kereste azóta doctor Grisák és Maxenpfutsch ur?

A doctor ur kereste azóta nyolczszor, Maxenpfutsch ur pedig minden fél órában, még éjfélkor is.

Ezt gondolni lehetett.

Straff föltette magában, hogy még ma sem fog otthon hálni.

Pedig már az elmult két éjszakát is egy sörkocsmában a padon hálva tölté, mert pénze nincs fogadóba szállni.

Egész disponibilis cassája áll egy legujabb divatu negyedrész bankóból, melyből nem igen futja ki vacsorára egyéb egypár Kreuzerwirstlinél, obligat seres stiblivel együtt.

A kalandor nevette magában a dolgot, a mint az utczán végig lőgérezett.

„Nincs több egy felnégyelt bankó töredékemnél s azon gondolkozom, hogy két pár krajczárkolbászt hozassék-e és egy pohár sert, meg egy stinkadorest; vagy egy pár virslit, de két pohár sert és semmi stinkadorest?“

„Pedig csak ki kellene a kezemet nyujtanom, hogy rögtön negyvenezer forint legyen a markomban, s akkor beülhetnék az első hotelbe s olyan traktát csaphatnék, hogy hire menne.“

„Negyvenezer forint szép pénz.“

„De ha négyezeret ki kell belőle adni Grisáknak, ötezerötszázat Maxenpfutschnak, ezerötszázat aprócseprő hitelezőknek, harminczezer sem marad belőle.“

„Hanem az mégis szép pénz.“

„Még azzal is meg nagyságosuraznak akárhol.“

„De hátha még várunk s engedjük nőni a füvet.“

„Az az archimedesi csavar szép találmány.“

„Igen jó az, mikor az embert olyan nagyon utálják, mint engemet Ankerschmidt.“

„Oh elég gazdag ember, marad neki még egy milliója, ha azt a hatvanezer forintot kidobta is.“

„A leányát pedig nagyon szereti.“

„Ha már valaki két harmadát megtette az utnak, valószinübb, hogy a harmadikát is előre teszi még, mint hogy a két elsővel hátramenjen.“

„És hát legroszabb esetben is a negyvenezer forint már itt van; azért csak az üres tárczát kell kinyitni, hogy belerepüljön.“

„Tehát csak az a kérdés még; valjon még ma Kreuzerwirstli-e és hatvanezer forint, vagy pedig negyvenezer és pompás vacsora?“…

No ha erre a kérdésre nehéz volt határozatot hozni; tehát a sors kegyeskedett segitségére jönni egy nemtő alakjában; a kit mi Maxenpfutsch név alatt ismerünk.

– Megkaptam önt valahára! kiálta egyszer valaki félöröm, féldüh hangján az őgyelgőre, s midőn a galléron kapott férfiu hátratekintett, Vendelin barátját látta maga előtt. – No csakhogy ráakadtam! Kerestem önt mindenütt! minden kocsmában, minden kávéházban, a hova járni szokott; lesbe álltam a szállása előtt. Hol volt ön? hol rejtőzött? No már most nem szabadul tőlem, a mig dr. Grisákkal ki nem egyezik.

S menten alá is dugta a kezét Straff ur karjának, ekként bizonyitva be, hogy e barátságos érintkezésből tényleg nem lehet menekülni.

– De uram! pattogott Straff, mit erőszakoskodik ön velem? Ön nekem nem gyámapám, hogy odavigyen, a hova nem akarok menni.

– No no no; csak semmi tüzeskedés! Majd mindjárt meg fogja ön tudni, hogy mije vagyok én önnek?

– Hát hitelezőm no! Ugyan nagy érdem. Én nem félek ettől a nemétől a fenevadaknak. Pereljen ön be.

– Csak legyen szépen nyugodt. Nem vagyok önnek hitelezője. Nézze, itt van a levél a zsebemben, ebben küldöm mind a tiz váltót Ankerschmidtnek. Ő majd kifizeti azokat nekem. Tanácsot is adok neki, hogy mit csináljon velük? Ne pörölje be egyszerre, hanem mindig csak egyet egyet; ön soha sem fog fizetni, hanem becsukatja magát. A hitelezőnek joga van önt egy évig saját költségén csukva tartani. Egy év mulva beperli önt a másik váltóval, akkor önt megint becsukják, és igy tovább. Tiz évig van ön biztositva koszt és kvártély felől; ha addig meg nem unja. Mégis csak vagyok én önnek valamije, ugyebár?

Straff egészen képesnek hitte Vendelin barátját e fenyegetés kivitelére, a hogy a szemei forogtak.

– Akkor aztán nincs szüksége Ankerschmidtnek önnel egyezkedni. Lehet ön felől nyugodtan, mert az adósok börtönébe nem parancsolják a feleséget a férje oldalához. Hát jön-e doktor Grisákhoz kedvesem? hee?

– Majd meglátom.

– De nézzen utána, hogy rögtön meglássa, mert én miss Natalie férje vagyok, s az engem megöl, ha vagy a pénzt nem viszem haza, vagy önön boszut nem állok.

Ez csakugyan erős indok volt. A kit otthon oly veszedelem vár, az nem gyakorolhat az utczán irgalmat.

– No – hát, az ördög nevében – menjünk!

– Végtére! Hanem én nem tágitok ám öntől.

– Nem bánom, menjünk karon fogva. Hol van szállva dr. Grisák?

– Az arany-báránynál.

– Odáig gyalog nem mehetünk; bérkocsit kell fogadnunk.

– Nagyon jó, legalább annál kevésbbé szökhetik ön el tőlem.

– Van önnél pénz?

– Oh igen. Ámbár ez az ön kiadása volna igazság szerint.

– Valóban?

– No de nem bánom, ha megfelezzük.

– Hahaha! megfelezzük? Alig hiszem hogy nálam kifussa.

– Hát mennyi pénze van?

– Egy firtli…

– Egy firtli! Semmi több? És nem akar negyvenezer forintot elfogadni? No ön csakugyan ördöngös egy ficzkó! Az utolsó garasig hagyja menni a játékot.

– Itt jön egy bérkocsi. Aztán csak arra az egyre kérem, hogy ne jőjjön be velem ezuttal Grisákhoz; ön mindig rontja a maga spieszburgeres mohóságával az én üzletemet. Mikor az ember alkuszik, ugy kell tennie, mintha nem volna szüksége arra, a mit követel. Ön képes volna kivakkantani, hogy az utolsó filléremnél vagyok, s még lealkudtatna az eddig meg ajánlott öszszegből.

– No jó. Be nem megyek önnel. De az ajtóig elkisérem, a mig belép; mert én már mindent felteszek önről.

– Hanem már most kináljon meg egy szivarral, mert nekem nincs.

Nehány percz mulva az arany-bárány fogadó előtt szállt ki a bérkocsiból Orestes és Pylades.

A kapus, Vendelin ur örömére, mondá, hogy a doctor itthon van: épen most kapott egy telegrammot.

Fel is kisérte Straffot mindjárt a mondott numeróig, s csak akkor nyugodott meg, midőn látta őt belépni az ajtón. Azután lement a bérkocsishoz, s elszánta magát a bérkocsiban ülve várni meg barátját, mig kijön.

Straff ur doctor Grisákot az ablak felé fordulva találta, ki ugy látszik nagyon érdekes tanulmányt talált abban, hogy este az utczai lámpásokat nézegesse.

– Szép jó estét doctor! köszönt az érkező.

Grisák a vállán keresztül nézett s azt mondta rá, hogy:

– Servus!

(– Üm, be nagyra tartja magát.)

Straff ur nagy bizalmassággal veté le magát a pamlagra s discursust kezdett.

– Nos doctor? Hát mit csinál az archimedesi csavar? – Széna-e vagy szalma? – Negyven-e vagy hatvan?

Erre hirtelen megfordult a sarkán a doktor, s üregeikből kikelt szemekkel meredve a kérdezőre; förmedt rá:

– Elmehet már ön zabot hegyezni Siléziába! Nem kell már önnek sem archimedesi csavar, sem negyvenezer forint, sem negyven réz krajczár. Ma éjjel meghalt önnek a felesége.

Azzal odaveté eléje a telegrammot,

„Hermine éjfél után 2 órakor meghalt.“

Straffnak legelőször is az jutott eszébe: nem lehet-e ez mesterfogás a doktortól, az ő megijesztésére; hátha ő maga táviratoztatott igy magának megrendelésre?

Ennélfogva mosolyogva kérdezé:

– Nem lehet ez tréfa, doctor ur?

De már ez aztán kihozta türelméből a jámbor Treboniánt!

– Takarodjék ön innen; ön ostoba, marha, gazember! Az ön veszett őrültsége tizennégyezerötszáz forintot lopott ki a zsebemből, a mi már benne volt. Ön szemtelen, akasztófáravaló, sat. sat. sat.!

Hallott ugyan már Straff ur hasonló hizelkedéseket másutt is; de oly compact tömegben, mint ez uttal, még soha.

Végül a düh, mely oroszlánokat szül, annyira potentiázta doctor Grisák tetterejét, hogy midőn a phrasisokból kifogyott volna: nehogy azokat elől kelljen kezdenie: megragadá Straff barátját nyakánál fogva, s ugy kilökte az ajtón, hogy az kettőt ugrott bele.

Straff ur, e barátságtalan expeditió után, a mint a lökés közben félszemére csuszott kalapja alól előre tekintett, a mint két keze ujjhegyeit mellénye zsebébe dugta: elmosolyodva mondá magában:

„E szerint mégis csak a Kreuzerwirstlinél kell maradni!“

Azzal fütyörészve haladt le a lépcsőn.

A mint Vendelin ur megpillantá, ugrott ki a kocsiból s sietett eléje.

– Na? Na! Megvan?

Midőn e kétségbeeséssel és reménynyel torzitott arczot megpillantá Straff ur, meg nem állhatta, hogy hangosan fel ne kaczagjon. Megfogta a két vállát a bámuló férfiunak, ugy kaczagott a szeme közé:

– Hahahaha, hahahaha! ön ugyan mulatságosan járt, kedves barátom. Az éjjel meghalt a feleségem. Agyiö negyvenezer forint. Már most fiakkereztessen, a hova akar.

XIII.
Az a hant, mely ide köt.

És ha az élők elakarnák hagyni ezt a hazát, a halottak visszatartanák őket!

Ankerschmidt akkor tudta csak meg, mennyire szerette leányát, mikor az a ravatalon feküdt már.

Olyan könnyü azt kimondani: „elüzlek, kitagadlak, elfeledlek!“ hanem aztán mikor ott van fehéren, némán, halottan, s zárt ajka szól: „feledj hát!“ akkor nehéz azt elviselni.

Mint a kétszerkettő négy, olyan világosan bebizonyitja azt az ész, hogy hibázott, vétkezett, méltó volt a bünhödésre: nem volt más megoldása az életnek; jót tett vele az Isten, hogy magához vette, – de csak nehezen fekszik az emlék a sziven örökké, s évek mulva is visszahozzák az álmok az eltűnt alakot, s bizonyságot tesznek róla, hogy nem olyan könnyü elmulni, mint meghalni.

Szemébe mondja az álmodó az álomképnek; „te már nem élsz, meghaltál, láttalak eltemetni;“ nem ügyel az arra; ujra eljön, tesz-vesz, mint szokta élve, ébren, s beleavatkozik az élet dolgaiba.

Ankerschmidt nagy hivatalt vállalt, midőn leánya meghalt.

Éjjelét nappalát ez foglalta el.

Tudós doktorokat hozatott, kik a holttestet bebalzsamozzák; művészeket, kik sirboltot épitsenek neki; mig az el nem készül, addig nem lesz temetés.

Maga jegyezte fel egy könyvbe mindazoknak a neveit, kik a halottat meglátogatták, s albumot készitett a levelekből, mik gyászjelentésére válaszul érkeztek. Első helyen állt azok közt az öreg Garanvölgyié, másodikon Aladáré.

Mikor a sirbolt tervet elkészité az épitész, ő maga indult ki annak alkalmas helyiséget keresni.

Patak mellett, a zúgó ér mellett választotta ki leánya örök fekhelyét, a hol a fűzfák ugy szerettek egymással susogni. A szomoru füzek nagyon fognak ottan nőni. A patak mindig fogja dudolni az örök álomdalt az aluvónak.

A mely nap a sirbolt alapját elkezdék ásni, meglátogatta Ankerschmidt urat Garanvölgyiék kasznárja.

Elmondta a kegyes férfi, a mit Isten rábizott, hogy a szomorkodókat vigasztalja vele, s azután áttért arra, a miért urasága küldé.

– Nagyságos uram, a tekintetes Aladár urfi köszöntésével jövök.

– Köszönöm.

– Tetszik tudni, hogy az Aladár urfi indzsellér…

– Tudom.

– Ő ezt az egész határt össze-vissza mérte egy időben, csak ugy mulatságból, ugy hogy azt is tudja, melyik ház esik magasabban, melyik alacsonyabban egész falu hoszant.

– Ugy?

– Az ám… Csodálatos, hogy ő azt is tudja, hogy a nagyságos ur kastélyának az erkélye épen egyenlő magas vonalban esik az öreg ur pádimentumával.

– Szép.

– De nem locskálkodni jöttem én ide nagyságos uramhoz ilyen szomoru alkalmatossággal, hanem azért, hogy megtudtuk, miképen a nagyságos ur kriptát méltóztatik épittetni az Istenben boldogult Hermine tensasszony számára; s tudtára esett Aladár urfinak, hogy a patak mentében tetszik épitkezni; ő tehát azért küldött engemet ide, hogy erről beszélném le a nagyságos urat, mert azt a helyet, mikor a Tisza kiönt, kétölnyi magasan ellepi a viz, s a drága hamvakat el fogná seperni.

Ankerschmidt csak akkor kezdett rá figyelni.

– Mikor a Tisza kiönt?

– Igenis. Minden ötödik-hatodik évben el szokta venni azt a részt.

– De hiszen most uj védgátaink vannak.

– Nem érnek azok semmit. Nem mi csináltattuk… Elég az hozzá; az ér mellékét a föld árja felveszi, az nem sirboltnak való.

Ankerschmidt kedvetlenül hallgatá az ellenvetéseket, neki olyan kedvencz eszméje volt az. A lombos füzfák a hüvös parton.

– Azért a tekintetes ur azt az ajánlatot teszi, hogy ha nagyságod sirboltot akar emeltetni, tessék elfoglalni a nyirdomb napkeleti felét, melynek napnyugati oldalába a Garanvölgyi család sirboltja van épitve. Az egészen száraz, vizmentes hely, s olyan szép ott a szomoru nyirfák alatt.

Ankerschmidt megköszönte az ajánlatot, s elfogadta.

Tehát a szomoru nyirfák alatt!

A domb egyik fele a régieké; a másik fele az uj földesuré.

Ugyanazon fehér levelü fák susognak az ő halottja fölött, a mik a régen alvók szellemeivel már ismerősek.

Egy hét alatt készen kellett lenni az épületnek. A holtak sietsége nagy.

Egy hét mulva ment végbe a temetés Párosult abban a pompa és a gyász. Papok, énekesek messze földről; virágok a föld minden rónáiról; arany és selyem a koporsón, fáklyák és lobogó czimerek; csak a köny telt ki hazulról.

Ankerschmidt katona ember volt; katonának sirni emberek előtt nem szabad.

Az ő szaván nem volt szabad megérzeni annak, hogy e hang most temetésre vezényel.

Mikor a gyászmenet a sirbolt elé ért, mikor a koporsót leereszték az üregbe, mikor a nagy kőfedelet rábocsáták az üreg nyilására, mikor az utolsó Amen elhangzott fölötte, akkor Ankerschmidt vette fel az első göröngyöt, hogy a sirdombra hajitsa.

És ez a hant az, mely nem ereszt bennünket odább.

Ez a göröngy tart bennünket idekötve, mely halottunkat takarja; ez a göröngy avatja fel a földet, melyet eddig csak tapodtunk, hazánkká, melyet térdelésünk szentel. Ez a göröngy magyaráz meg mindent, a ki még ezt nem értette.

E naptól fogva Ankerschmidt lovag bár hová távozott volna is a föld kerekén, visszavonta őt egy hon, egy táj, egy domb, egy hant, a mit megholt leánya sirjára hajitott.

XIV.
A közös baj.

Az életben maradt leány öröklé testvére részét – nemcsak vagyonban, de atyja szeretetében is.

Ankerschmidt a temetés után ott marasztalá doktor Grisákot, ki, ha nem csalódunk, a legőszintébb könyeket sirta a halott felett; s a felett tanácskozott vele, hogy Erzsikét fiusitsa. Ha nőül megy, akkor is viselje nevét, s utódai az apai név mellett az anyait is.

Két nap foglalkoztak e tervvel; másnap délben, épen fekete kávé után ellátogatott Kampós uram.

A hőkeblü férfiu élénk piros arcza szokottnál hevültebb, üstöke a rendesnél borzoltabb és csapzottabb volt; valami nagy sietségben jöhetett.

– Fogadj Isten! jó barátom. Mi jót hozott? Köszönté Ankerschmidt.

– Hogy van inspector ur? Kérdezte doktor Grisák.

– Köszönöm. Csak kasznár vagyok. Felelt, két oldalra meghajtva magát Kampós uram s sietve huzott elő egy levelet victoriája zsebéből. Engedelmet, méltóságos ur, Aladár urfitól kaptunk most egy levelet, mely igen sürgetős; az ifju teins ur azt irja, hogy e levél tartalmát tudassuk méltóságoddal is; a mit különben is megtettünk volna, mert ez ügy méltóságodat jobban érdekli, mint minket.

– Mi lehessen az? kérdi doktor Grisák kiváncsian orrára csiptetve lorgnonját.

– Engedelmével fel fogom az egész levelet olvasni. Tehát: „Kedves bátyám. A Tisza árja gyorsan emelkedik. Tokajból vett tudósitások szerint még mindig növekedő áradástól tarthatunk. Ha még két lábnyira nő, a füzesi töltést épen a zsilipnél át fogja hágni, ha ugyan a zsilip addig kiállja, miután már eddig is inognak a levert czölöpök. A mi vidékünkre ez beláthatlan baj lenne, mert a Nagy-Kunság felől a tulparton erős védgátak vannak emelve, s igy a Tisza arra nem önthetvén ki, olyan helyeket fog árjával meglátogatni, a mik még soha sem láttak árvizet: mint ezt már több helyen bámulva tapasztalják. Ha pedig e gáton áttör a viz, bátyám szérüs kertjéig meg nem áll; még egy láb emelkedéssel a juhaklokat is felveszi, s két lábnyi áradással a szobákban van. Azért jó lesz elővigyázati rendszabályokhoz nyulni. Szerencsére a szérüs kert erős fecskerakással van keritve, s a ház előtti kőkerités is kiállja a próbát, három láb magas trágyarakás köröskörül visszatartja az árvizet. E felől rögtön intézkedni tanácsos, mert ez a mi védgátunk nagyon roszul biztat. A kapukat trágyatöltéssel eltorlaszolni akkor is elég idő lesz, a mikor már hire fut a gátszakadásnak. Kérem e felől a szomszéd urat is rögtön tudósitani; mert az ő kastélya épen hetedfél lábbal fekszik mélyebben, mint bátyám laka s neki sokkal több oka van az önvédelemre.“

Doctor Grisák azt válaszolta erre a levélre, hogy az lehetetlen.

– De ide van irva, kérem alássan; bizonyitá a kasznár, végig simitva tenyerével a levelet. Itt van.

– Elhiszem, hogy ott van; de azért lehet nem igaz.

– Micsoda? Hogy Aladár urfi ne mondana igazat? Szörnyedt fel Kampós uram. Ah tekintetes ur, akkor nem tetszik őt ismerni.

– Én nem mondom, hogy készakarva ir valótlanságokat, de csalódhatik, mint minden ember. Hiszen hol van ide a Tisza?

– Hat mértföldnyire. Igen, de a tenger meg száz mértföldnyire van, azért még is megmondja Aladár urfi hány lábbal fekszik a mi tornyunk gombja magasabban a tenger szinénél. Aladár urfi kitanult mérnök, kérem alássan. Első hónapban ezernyolczszáz forint fizetést kináltak neki a Tiszaszabályozásnál; ha ő azt mondja, hogy árviz lesz a falunkban, hát akkor az lesz; mert Aladár urfi azt érti.

Doctor Grisák egyszerre mérnökké lett rosz kedvében.

– Én is értem. Én is tudom, mi az a nivellálás? Nálunk Csehországban is vannak árvizek.

Kampós uram rettenetesen sértve érezte erre a szóra nemzeti büszkeségét.

– Csehországban árvizek? Micsoda árvizek? Egy kis patak megdagad, ha nagy zápor esett s elhordja a kis hidacskákat; másnap megint helyére megy. Mi az egy magyarországi árvizhez képest. Azt tessék megnézni, mikor minálunk árviz van! Tenger az, a min gályázni lehet. Aztán akkor tessék beszélni Csehországi árvizekről.

– Oh, édes tisszttartó ur, világért sem akarom elvitatni ezt a dicsőséget Magyarországtól, hanem csak azt akarom mondani, hogy állhat egy folyó vize hat lábbal a tér, felett, melyet átszel, ha a gátak erősek, semmi veszély sem támadhat.

– Igen, de épen az a baj, hogy az uj gát nem erős, a pilóták már is ingadoznak.

Itt Ankerschmidt is közbe szólt dr. Grisákhoz fordulva.

– Azon védműveket pedig az ön védencze készitette.

Dr. Grisák nagyon kellemetlenül érezte magát e figyelmeztetés által érintve.

– Azok bizonyosan elég jók is. Sietett bizonyitani a doctor juris azon jeles jog maxima szerint: „si fecisti, nega.“ Tudja, édes kasznár ur, a mérnök urak mind olyanok, egyik a másik munkáját mindig ócsárolja. Még soha sem találtam olyan indzsellért, a ki az előtte ottjártnak a munkáját elvetendőnek ne nyilatkoztatta volna.

De már ezt nem állhatta tovább Kampós uram. Mélyen megsértve hajtogatá össze a levelet s eldugta zsebébe.

– Engedelmet kérek, nem akarok a fiskális urral disputálni. Én csak méltóságodnak akartam átadni ez izenetet, kötelességemhez képest. Ha méltóztatik-e azt figyelembe venni, vagy nem, az méltóságodnak a dolga. Mi részünkről már megtettünk minden intézkedést. Most sietnem kell még a tanyákról felhajtatni a birkákat a majorsági udvarra.

– De csak nem oly sürgetős tán a baj? Kérdé Ankerschmidt, ki maga is nagy mértékben hihetetlennek találta, hogy ez a sok szép zöld mező, a mi most is virágosan, tarkabarkán terül, a merre a szem lát, pár nap alatt tengerszinné válhasson.

Kampós uram vállat vonitott.

– Egyébiránt, biztatá Ankerschmidtet Grisák ur, egy ilyen kastélynak, mint méltóságodé, még az árviz sem ártana meg. Egészen más olyan ős paloták sorsa, miket vályogból meg polyvás sárból épitettek; azok persze mind rendre omlanak; de ezt egy bécsi épitész emelte; ezt nem ingatja meg minden kis tréfa.

Kampós uram türelmének ez volt a kegyelemdöfés.

– Már hiszen fiscális ur, a mi házunkat, az igaz, hogy csak idevaló pallér épitette, nincs is azon semmi czifra kivül; de azt mondhatom, mert ott voltam, hogy olyan téglából épült, mint a porczellán, csak ugy pengett; a vasat sem kiméltük annál, s a javát válogattuk hozzá a fenyőfának. Azt is láttam, mikor az a hires bécsi architectus ezt a kastélyt emelte; láttam micsoda téglákat égettek hozzá; láttam hogyan rakták meg az oszlopok közeit törmelékkel; láttam milyen keveset ügyeltek arra, hogy a fundamentumot mélyebbre ássák, mert alatta homok van; s azt mondom, hogy árviz napján nem laknám egy óráig ebben a kastélyban, ha ingyen nekem adnák. Engedelmet kérek méltóságodtól, hogy igy kimondom az igazat.

– De ispán ur! pattant fel dühösen doktor Grisák.

– Megyek már, mert ha soká maradok, még kulcsárnak szólit; monda felczihelődve Kampós uram, s még egyszer bocsánatot kért Ankerschmidtől; ki szépen megköszöné a hozott tudósitást, s azt mondta, hogy majd személyesen fog meggyőződést szerezni a veszély mekkoraságáról, s még ma ki fog kocsizni a Tiszára.

Grisák urnak erre a hirre rögtön nagy mehetnékje támadt. Eszébe jutott, hogy holnap sürgetős megjelenési határideje van Pesten. Ankerschmidt nem is marasztotta nagyon, hiszen Erzsike maradhat még egy ideig leánynak, nem oly sürgetős az a fiuvá létel.

A doctor juris lázas sietséggel iparkodott kocsira jutni, még Ankerschmidt tréfált vele, hogy tán attól tart, hogy már itt reked?

Ő azonban csak dél felé szánta rá magát, hogy lekocsikázzék a Tiszára; a mi jó négyes fogatával öt óra alatt megtörtént.

Midőn az országutról lekanyarodva, a töltés felé vette irányát, messziről láthatá, hogy száz meg száz ember jön, megy, talyigát tolva, rőzsecsomagokat czepelve, több helyeken karóütő bakok működnek ütenyre hangzó kiáltozás mellett, s a réteken agyaggal terhelt szekerek hordják a töltéshez valót egymásután.

A mint a töltés elejéhez ért, egy gubás ember megállitatá hintaját s becsülettudó szóval tudakolá tőle.

– Mit tetszik itt akarni?

Ankerschmidt nem haragudott meg ez interpellatióért; hanem felelt rá illően.

– A munkát akarom megnézni.

– Szabad kérdeznem, hová való urasága? Tiszán innen, vagy tul?

– Innen.

– Akkor jól van. Nem mondaná meg becsületes nevét, ha szépen kérném?

– Szivesen. Én vagyok Ankerschmidt.

– Ugy? Az az ur, a ki Garanvölgyi ur szomszédja. Akkor leszállhat, a kocsi itt marad: annak nem szabad a töltésre jönni.

– Kinek a parancsa ez?

– Az ifju Garanvölgyi uré, az itt a mérnök: most annak fogadunk szót. Mert most nagy ur ám a Tisza? S ha megharagszik, annak a generális se parancsol, hanem az inzsellér.

Ankerschmidt egészen helyesnek találta a gubás embernek azon okoskodását, hogy mikor az elemekkel szükséges küzdeni, akkor a mérnök vezényszavát fogadja minden ember; – s a mint az uj töltésre felhágott, kénytelen volt elismerni, hogy a Tisza valóban igen nagy ur.

A fölháborodott szőke folyam a közepén egészen kidomborodva zúdult nyilsebesen gátjai közt alá.

A töltésen kivül maradt topolyfák koronái, miknek csak a hegye látszott már ki a vizből, mutatták, mekkorát kellett annak nehány nap alatt áradni.

A nagy száguldó viz szinén egyetlen hajót, egy jármüvet sem látni, máskor e hely malmokkal szokott rakva lenni, a mik sorjában, mint vadludak az égben, libegnek a kék viz fölött; terhes hajókat vontatnak máskor alattságra fogott lovak; mig viz mentében mármarosi oláhok tutajai szoktak csendesen vizmentén szállani; közben egy egy könnyü gőzös füstje is jelt ád a távolból, mig a part mentében halászcsónakok vontatják a kivetett háló apacsúrját, mely magasra áll ki fanyelével a vizből; – most mind ez eltünt. A malmok összezuzva, letépve lánczaikról, a jármüvek partra vontatva, az egész viz szine járatlan, még csak az egyik partról a másikra átjáró komp sem próbálkozik a viz erejével. A kötél, feszesen megdagadva huzódik egyik parttól a másikig; a varjuk százával ülnek rajta sorban, mintha az ő számukra volna az csupán ottan. Csak néha rémlik meg az egymás hátára tolakodó hullámok között valami fekete, a mi a vizből kétes alakú félrészszel kilátszik. Az ember találgatja, mi lehetne az? darab fa? házból elhozott butor, vagy holt ember?

És a parton mindenki ugy dolgozik, ugy izzad, mintha táborban hányna sánczot ellenség tábora ellen: nyikorgó talyigakerék sirása, csattogó sulyok-bak pufogása több az emberzajnál, a ki mind nem ér rá most a beszédre, midőn a Tisza a gát utolsó araszát mossa.

Ankerschmidt első tekintetre megértett annyit, hogy a munka legsürgősebb része abból áll, miszerint egy zsilip torkolatát, mely nem látszik eléggé biztosnak, hátulról huzott másodgáttal keritsék el; s e gát már annyira is ment, hogy csak a rőzseboritékot fonják még oldalára.

– Ott jön a mérnök ur maga: szólt a gubás ember, egy szemközt jövő alakra mutatva, kiben Ankerschmidt alig ismerte volna meg ez uttal Garanvölgyi Aladárt, ha előre nem figyelmeztetik rá; annyira ki volt az forgatva minden urias alakjából a sok nap és éjen át rajta száradt sártól, öltözete megtépve, kopva a rőzse emelgetéstől, kalapja formátlan az esőtől, s hangja rekedt a kiabálástól.

Kevés asszony szeretne az emberbe, ha igy látná; – de a ki egyszer már szereti, az még jobban megszeretné!

– Jó estét, méltóságos ur! üdvözlé a fiatal mérnök Ankerschmidtet. Kegyed nem hitt levelemnek, ugy-e bár? s eljött személyesen meggyőződni a baj felől. Tehát tessék körülnézni.

– Fogadj Isten, szólt Ankerschmidt levetve szarvasbőr kesztyüjét, hogy az ifju feltört tenyerét ne keztyüs kézzel szoritsa meg. Ugy hiszem, hogy eleget láttam. Árad-e még a Tisza?

– Ma csak öt hüvelyket áradt; valahol a tulsó parton gátat kellett szakitania, mert tegnap Tokajnál egy lábat nőtt.

– S az ránk nézve könnyebbség, ha a tulsó parton ronthat gátat a viz?

– Természetesen, mert akkor amarra szabad folyást kap; valamint amazoknak is az a menekülésük, ha minket önt ki a Tisza.

– Tehát e szerint mi most mind a két parton egyenlőn imádkozunk: uram Isten, vidd a bajt a másik partra!

– Sőt többet is teszünk, mint imádkozunk.

– Iparkodunk megerősiteni töltéseinket.

– Az volna a leghelyesebb; de annál sokkal rövidebb és költségtelenebb munka, meggyöngiteni az átellenes part védmüveit. – Nem vette észre méltóságod, hogy kiállitott őreim feltartóztatták.

– Ah, tehát azok őrök lettek volna? Valóban egy a nevemet tudakolta és azt, hogy innen lakom-e vagy tul?

– S csak azután bocsátotta fel a gátra, hogy megtudta ön kilétét.

– Itt egészen táboriasan megy.

– Kénytelenek vagyunk vele. Nem csupán az elemmel van dolgunk; hanem emberekkel is. Mind az innenső, mind a tulsó parton százezerek egész évi keresménye, háza, birtoka, mindene van koczkára téve. A veszélyt csak egy hosszu földsáncz választja csak el tőlünk. Ha ezt a földsánczot valamelyik oldalon áttörheti az ár, akkor a másik oldal Te Deumot énekelhet, mert ő megmenekült; hanem az elveszett oldalon aztán milliókra megy a pusztulás. A kétségbeesés pedig rosz tanácsadó.