Az uj nemzedék

Kénytelenek vagyunk leszögezni, – írta a Segelfossi Ujság, – hogy valakire rátámadni és a dolgokat így elintézni: olyan eljárás, amely városunkban példátlanul áll. Mint értesülünk, néhány nappal ezelőtt egy ilyen támadás játszódott le, a tettes egy olyan úr, akiről nehéz lett volna feltenni hasonló elhamarkodott viselkedést. Az ügynek a hatóság előtt lesz még folytatása. Itt csak elismételhetjük az aranymondást, amelyet velünk együtt aláír minden igazságosan gondolkodó ember, hogy tudniillik vannak még bírák az országban, hogy a törvény ércszava fölfelé és lefelé egyformán él és a törvény sújtó pallosát nem kerülheti el senki.

Willatzot csakugyan a hatóság elé idézték. Nem volt az esküdtszéki tárgyalás, még csak nem is rendőrségi kihallgatás, hanem úgy hívták, hogy előzetes vizsgálat, – és valójában az öreg ura-i előljáró volt az elnök, barátságos és szivélyes volt mindkét fél iránt és sikerült is békét teremtenie. Így cselekedett ő egész életében és jobbat nem is tehetett. Ezúttal Aslak Konrad napszámossal és más tanukkal jelent meg és a dolognak nagyon komoly volt a színezete. Tanuvallomásokra ugyan nem is volt szükség, mert Willatz Holmsen minden kertelés nélkül beismerte, hogy öklével leütötte Aslakot és csak azt kérdezte, hogy mennyi kártérítéssel tartozik. Az előljáró a pápaszemén keresztül Aslakra nézett. Aslak gondolkozott a dolgon, aztán megmondta az árát. Ez kevés, jelentette ki Willatz Holmsen úr és az előljárónak hirtelen úgy tetszett, mintha az apja, a hadnagy úr hangját hallaná. Az ifjú Willatz pedig a kért kártérítés kétszeresét fizette ki. Furcsa alku volt, mintha arról tárgyalnának, hogy mennyiért lehet egy fejet beverni.

A következő alkalommal, mondta az ifjú Willatz, mikor a pénzt leszámolta, a következő alkalommal, ha ez az ember megérdemelné az öklömet, jobban az elevenére tapintok!

Igen, vetette magát közbe az előljáró, mert nem békétlenséget, hanem békét szeretett volna teremteni az ügyben, igen, de akkor ismét büntetést kell fizetni.

Akkor meg is fizetem ismét, mondta rá Willatz.

A Segelfossi Ujság idézett száma egyébként is nagyon tartalmas volt. Közölt még egy cikket Rasch ügyvéd úr tollából és pedig a színházra vonatkozóan. Ez a cikk szellemes volt és szakszerű. Valóban nem csekély dolog, – különösen egy vándorló társulat részéről, – elsőrangú előadásban kihozni egy darabot, mely olyan hatalmas követelményeket támaszt, mint a „Mérges kígyó a pokolban“, írta az ügyvéd. Aztán végigment az egész darabon és elmondta, milyen meglepetésekben volt része a közönségnek.

De a legmelegebb hálával, – írta tovább, – tartozunk a kiváló előadásért Lydiának, a primadonnának. A művésznő páratlan alakítást nyujtott, amikor szerepét úgy kreálta, hogy a nézőtér csakúgy visszhangzott a hangos sikertől. Sok jelenetben, főleg a méregpohár jelenetben, olyan tragikus magaslatokig emelkedett, hogy a leghíresebb művésznők hasonló teljesítményeit juttatta a közönség eszébe. A többi szereplő sorában mindenekelőtt Sybille Engel kisasszonyt kell megemlíteni, mint aki nemcsak ragyogó megjelenése, de művészi játéka révén is minden elismerést megérdemel. A generális szerepét az igazgató alakította. Mintaképe volt a régi, jó iskolának. Valamivel kevesebb kérkedés bizonyára ugyanolyan hatást tett volna, de szerepe különböző részeit igazán kiválóan domborította ki. A többi hölgy és úr mindeddig nem lépett fel számottevő szerepben és így nem volt alkalmuk bebizonyítani rátermettségüket, remélhetőleg azonban nem utóljára történt, hogy ezeket a kiváló művészeket vendégül tisztelhetjük. Segelfoss művelt közönsége örömmel látja viszont őket.

Rasch ügyvéd aztán a kritika folyamán rátért magára a színházra is: egy színház nem lehet a város legszélsőbb uccájában, erre sehol sincs példa. Az nem szokás sehol, hogy egy úgynevezett csónakházat Thália templomává alakítsanak át. A ház tulajdonosa, Theodor Jensen úr, sokkal több érzéket tanusíthatott volna a megfelelő berendezés iránt. A színház egyébként, – ha már így alakultak a dolgok, – úgy – ahogy, megfelelt volna az általános igényeknek, bizonyos hibák fölött azonban nehéz szó nélkül elsiklani. A színház szellőztetését szakértői részről már a helyszínén kifogásolták. Itt csak annyit lehetne megemlíteni, hogy a padok ugyan megtették a kellő szolgálatot, de támlás padok sokkal jobban megfeleltek volna. És még néhány szót nagy általánosságban: a mi időnkben a színházlátogató közönség már hiánynak érzi, ha nem kap színlapot a kezébe. A külföldön sok színházban fiatal fiúkat fogadnak fel, akik a színlapot tíz őréért árusítják, amit a közönség mindenkor szivesen fizet meg. A Segelfossi Ujság a következő előadás alkalmával már gondoskodni fog a színlapok kinyomatásáról. És mi történjék a zenével? Ha az egész estén át nem lenne közzene, ez annyit tenne, hogy kevésre becsülik Segelfoss zenei fejlettségét. Mivel feltehető, hogy művelt emberek is ülnek a színházban, akik húsz főnyi zenekarokat is hallgattak már, könnyű megérteni, hogy egy zongorával a közönség nem érheti be, ha mégolyan jól is játszanak rajta. De még egy zongora is jobb a semminél és a közönség ama része számára, amely – talán vallási okokból – elsősorban a zenéért látogatja a színházat, elviselhetetlenek az ilyen kitöltetlen felvonásközök. Mint értesülünk, ezért is Theodor Jensen urat terheli a felelősség és azért tanácsolnók neki, hogy a legközelebbi előadásra már zongorát is szállíttasson a színházba. A színház tulajdonosa jól kezdte meg működését, de még sokat kell fejlődnie, amíg minden várakozást kielégít. Theodor Jensen úr a város egyetlen szatócsa, de ez idővel úgyis meg fog változni, addig is a saját jószántából arra kell törekednie, hogy javítson a színháza hibáin, ilyen módon tegye azt méltóvá a városhoz és ne riasszon vissza egyes polgári köröket, amelyek a legjobb hitben keresnek szórakozást az ő helyiségében. A cikk utolsó szavait a néphez intézte, Segelfoss és vidéke lakosságához. Vannak emberek, akik a művészetnek ezt az otthonát még mindig csónakháznak nevezik. Ezen a helyen a leghatározottabban fel kell emelnünk a szavunkat az ellen, hogy a közönség egyes rétegei a mi színházunkat gúnynévvel illessék. Ez egyébként a színház látogatottságának is súlyosan kárára lehet. Az igazán művelt ember inkább lemond bárminő drámai élvezetről, mintsem hogy csónakházakat látogasson.

Eddig a Rasch ügyvéd cikke.

Az egész nem volt más, mint támadás a boltos Theodor ellen, holott ő hozta ide a színművészeket és ő adott nekik tanyát.

És hogyan fogadta Theodor a dolgot? Védekezett a boltjában, ahogyan tudott, igazolta magát, mint ahogy illik egy ilyen tevékeny ifjúhoz, megvárta, míg a bolt tele volt emberekkel és aztán megadta a választ. Természetes, hogy az első napokban hallgatag és tartózkodó volt, de aztán annál jobban megeresztette a hangját.

Kicsoda az a Rasch ügyvéd, mondogatta. Egy kövérre hízott úr!

Legjobban az izgatta, hogy a cikk őt szatócsnak nevezte.

Sokkal kisebb üzleteket, mint a mi cégünk, már nagykereskedésnek neveznek, mondta a boltos Theodor.

Mindenki azt hihette volna, hogy teljesen fogytán van a pénznek, hiszen a szárított halakat még nem lehetett értékesíteni, viszont a tavaszi cikkeket, tíz hatalmas láda kézműárút, készpénzzel fizette ki. Sőt fölépítette a színházat is. De Theodor mindettől nem merült ki. Egy este, mikor a bolt éppen tele volt vevőkkel, kijött az irodából és egy bankjegyet lobogtatott a kezében. Baardsen távirász ott állt és ismét dohányt vásárolt néhány rézpénzért. Theodor hangos szóval Baardsenhez fordult és megkérdezte:

– Látta már az új ezerkoronásokat?

Hallottam már az ezerkoronásokról, sőt nagy tisztelettel hallottam beszélni róluk, de látni még egy fiaezrest se láttam.

Itt láthat egyet, mondta Theodor.

Egyébként nem volt olyan új a bankjegy, de látszott, hogy jól bántak vele és egy kis jóakarattal újnak is lehetett volna nézni. Úgy látszik, a minden hájjal megkent Theodor rávette az anyját, hogy fogja a vasalót és így vasalja újjá azt a bankjegyet. Bizony, a Theodor eszén nem jár túl senki! Ezt gondolták mind a vevők, amint ott ácsorogtak és a saját szemükkel látták az ezerkoronást.

De miért is tett-vett Theodor az üzletben, miért törte magát? Mi volt a célja? Hiszen nem volt fösvény, mint az apja, nem dugta el a pénzét a szalmazsákba. Persze ő is nagyember akart lenni, nagy üzletember. Egyébként éppen most kapta meg a „Gosen“ margarin ügynökségét, föl egészen Tromsőig. Ez már majdnem annyi volt, mint egy vezérképviselet és az északi kereskedők mind Theodor boltjához fordultak a gosenvidéki vajért, amely a gyönyörű legelők tájáról került ki. A gyárból sugárzóan szép reklámtáblák érkeztek és ez a színpompa valóságas paradicsommá varázsolta a bolt elsőrészét.

De vajjon elégedett volt-e most a boltos Theodor?

Jöttek az esték, jöttek az éjszakák, Theodor a magányt kereste és álmodozott. Mikor még nem bérmálkozott és szánkázott a lejtőn, az volt az élete legboldogabb ideje. Azóta kétségkivül senkiből valakivé dolgozta föl magát, de közben elrabolták az életéből őt: a leányt. Élénken emlékezett még az utolsó alkalomra, mikor szánon hazavihette, nagy lány volt már akkor. Köszönöm, állítsd csak oda a szánkót! mondta a lány. Kinyílt egy ajtó és újra becsukódott. Akkor volt legutoljára. És azóta évek multak el és Theodor nem tudott képeket festeni és nem tudott verset írni, – Theodor tehetetlen volt. Gyakran elgondolta, hogy ha egyszer nagykereskedő lesz belőle, ajándékot visz neki az üzletéből, valami értékes dolgot, de gyönyörű gyapjúsállal már megjárta, mert visszakapta a sált, azzal a kérdéssel, hogy mit akar vele? Theodor azonban segített magán, hiszen azért volt üzletember! Azt válaszolta, hogy ezeket az elsőrangú sálakat be szeretné vezetni Segelfossban és azt nem tehetné előnyösebb módon, mintha a lány az első viselője a sálfajtának. A lány azt felelte, hogy köszöni szépen, de erre a sálhoz még nem elég öreg és – nem ment férjhez. A tárgyalásokat egy szolgáló közvetítette.

Ez után a hideg zuhany után Theodor bolond lett volna, ha még tovább is ajándékokat küldözget. S bolond volt-e Theodor? Szó sincs róla! Időnként azért mégis félrerakott valami különösen finom árut és arról álmodozott, hogy selyempapirba csomagolja és átküldi és bizony elég sokáig kellett feküdniök azoknak a cikkeknek, míg a segédek parancsot kaptak, hogy – adják csak el… Ilyen volt a Theodor fájdalmas és alázatos szerelme. Végül mégis úgy érezte: megtalálta a módját, hogy kimutassa a figyelmét. Ha színházi előadás volt, küldhetett neki egy-egy színházjegyet, hiszen enélkül a remény nélkül neki se fogott volna a színházépítésnek. De itt is keresztezte valami a számítását! Tegyük fel, hogy a megnyitóra elküld egy féltucat jegyet. De ha jól megfontolja a dolgot, be kell látnia, hogy ebből őrá nagyon kicsi haszon hárul. Mert így majd minden előadásra egy féltucat jegyet kell küldenie, ez pedig kigúnyolna minden számítást. Theodor viszont józan koponya volt. Úgy ám! Mert hisz arra is csak gondolnia kellett, hogy a hat belépőjegyből ötöt mintha az ablakon dobna ki, hiszen – arra az öt vendégre nem volt ő kiváncsi. Nem, akkor inkább köszönettel lemond az egészről!

Így álmodozott és tűnődött és ült az ablakánál és átnézett a lányhoz. A napjait az üzletek és az alkudozás kötötték le, az estéit pedig a fájdalom és a féltékenység töltötte ki. Isten veled, szép kisasszony, élj boldogul. Itt üldögélek az én magányos kamrácskámban, hogy őrködjem az álmaid fölött. Hiába vagyok semmiember ahhoz a másikhoz képest, a halálos órámig híven és becsülettel szeretlek. Akármit rendel számomra a sors, akármilyen utat jelöl ki, én egy szegény kis féreg vagyok, nem lázadhatok és nem mordulhatok föl ellene. Én királynőm, ne taposs rá a féregre, mikor ott vonaglik előtted a porban, mert hátha magadnak okozod vele vesztét, pedig azt igazán nem kívánnám. Ami pedig azt a fiút illeti, – üres kalász fenn hordja a fejét, – ezt egy pillanatra se szabad elfelejtened! Én fáradhatatlanul fogok dolgozni, s ő egy napon észreveszi majd, milyen embert tett örökre boldogtalanná. Egyébként – vigyen el engem az ördög!

Másnapra megint a régi volt, tevékeny, ügyes fiatalember.

Mind a két keze súlyos a sok ékes gyűrűtől és gyönyörű, szürke nyári öltönyt visel, amilyen nincs még egy a határban. Sőt már azt is megteszi, hogy a cipőjét mindennap kiteszi az ajtó elé, hogy megtisztítsák, aztán frissen és ragyogóan jön be a boltba. Fenn a padlásszobában az apja mit se tud ezekről az újításokról, gyakran megesik, hogy napokig nem látja a fiát, mert bárhogyan is kopogtat a botjával a padlón, a fiú csak akkor jön fel, ha történetesen ideje van. Idáig fejlődtek a dolgok. Az öreg Per bárdolatlan férfi volt és sehogyan se fért a fejébe: miért kell nyáron világos és télen sötét ruhákban járni. Az ember azt hordja, ami van. De az öreg Per mégsem értette úgy a módját, mint a fia. Ha Theodor köszönt, levette a kalapját, mint másutt szokás, nem szólította meg az embereket és nem mondta, hogy jónapot, mert az sehol sem előkelő. Most már odáig ment Theodor, hogy a számláira odabiggyesztette S. E. et O. – sőt már a levelei alá is ezt írta.

Mit jelentenek ezek a betűk? kérdezte Julius, a szálloda tulajdonosa, mert az mindig ott lábatlankodott.

Azt te úgyse érted, felelte Theodor. Latin betűk ezek és minden nagy cég használja ezeket a betűket.

Lars Manuelsen azt mondta rá:

Ha az én Lassen fiam itt volna, ő bizonyosan meg tudná magyarázni.

Theodor kapott egy másológépet és másolókönyveket, sőt egy tűzálló pénzszekrény is érkezett a címére, amely épen megmarad a hamuban, ha már az egész ház tövig égett. Ebben őrizte a cég könyveit. Ha ezt az apja tudta volna, ha tudta volna, hogy az ő szatócsüzletéből egy cég lett és és hogy a cég könyveket vezetett! De azért az öreg Per lelkében ott élt a sejtés, hogy az általános fejlődés lesodorta az igaz útról az ő szatócsüzletét és a fiát, már tudott róla, hogy Theodor egy hajórakomány halat szárít a sziklákon és hogy ezt évenkint megismétli, nemrégiben az is a fülébe jutott, hogy a csónakházból pompás tánctermet varázsolt és az öreg Pernek látnia kellett, hogy az egész vonalon a finomkodás és pazarlás szelleme fészkelődött be a házába, meg a családjába. Itt már nem a régi, szolid, áttekinthető napi adás-vétel uralkodott.

Az öreg Per a botjával ütögette a padlót.

Egy idő mulva feljött a felesége, boltos Perné. Az évek nem múltak el nyomtalanul felette sem, meghízott és most már két szolgálónak parancsolt. Bezzeg nem így volt ez a régi jó időkben, akkor egyedül végzett el minden munkát, pedig egy egész fészket kellett rendben tartania, telistele apró fiókákkal. Két kicsinye vörhenyben halt meg, két felnőtt lánya kirepült a fészekből, az egyik Henriksen kereskedőnél volt Utvärben, a másik Coldevin konzulnál, Kelet-Norvégiában, – persze házvezetőnő, gazdasszony mindakettő, nagyon finom dámák. Boltos Pernének most már csak egy gyermeke volt otthon, Theodor és annak volt a legnagyobb tekintélye. Az öregasszony csöndesen és magábavonultan tett-vett a házban és sohase sietett többé, most már akkor sem, ha a férje a botjával verte a padlót. Idáig fejlődtek a dolgok. Az asszony óvatosan kívülmaradt a bot ütőkörén és annyira merész lett, hogy még azt is megkérdezte, miért kell úgy kopogni és olyan lármát csinálni egyáltalában?

Az öreg Per ezúttal se volt közlékeny hangulatban, egész életében nem sok beszélnivalója volt a feleségével és ha volt is, a tekintete kemény lett és parancsoló.

A Theodor jőjjön fel!

Az attól függ, hogy van-e ideje Theodornak, felelte az asszony.

Bizony, ez a szédületes fejlődés boltos Pernét is magával ragadta, ő is finomabb modorban beszélt és igyekezett vonzóvá tenni a társalgását. De ez se tette szelídebbé a boltos Per tekintetét.

No, én majd elintézem, hogy ideje legyen! kiáltott az öreg és a botja után kapott.

Még mindig el tudta hajítani a botját valaki után, ez a lehetőség még fennállt, ezen a módon még érvényt szerezhetett az akaratának. Boltos Perné tehát gyorsan kiment az ajtón.

Az öreg ember pedig ismét kinyújtózott az ágyban. Így feküdt már az évek végtelen sora óta az egyik oldalára bénán, betegen és bosszúsan, időnként egészen magánkívül a felháborodástól, máskor viszont a földresújtottan és kétségbeesve. Ez az utolsó nyár még jobban aláásta az egészégét, a szelleme gyöngébb lett, a kedve pedig mind rosszabb. A rendes étkezés már nem volt elég arra, hogy életben tartsa. És mire is jó az evés, ivás? Csak arra, hogy meghosszabbítsa ezt az állapotot, holott a legjobb lenne gyökeresen végét szakítani. Boltos Per azért ugyancsak tiltakozott volna az ellen, hogy az élete gyertyája kialudjon. Nehéz harca volt vele az életnek? Ő állta a harcot, úgy ám! Ameddig egy szikra erőt érez magában, addig élni akar, egyik évet a másik után és a felesége, sőt a fia is a kortól megtörten szálljanak a sírba, mielőtt ő végleg behúnyja a szemét. De úgy ám! Ő győzni akart az életen, diadalmaskodni. Ó, micsoda diadalordítás lenne az, ha már betöltötte volna a századik évét is és ujra át kellene vennie a boltot, mert a fiát már elerőtlenítette az aggkor.

Sírnia kellett. Mintha bizony kevés könnyet ontott volna már eddig is! Most íme, újra megkapta az üzlet az italmérési engedélyt, anélkül, hogy ő beleavatkozott volna. És ki látta gondját a szirupos hordónak a pincében, ki tisztította meg a súlyokat, hogy a rozsda ki ne verje és hogy nehezebbek ne legyenek, mint kell? Ó, hogy itt kell feküdnie egy helyben tétlenül és halott az egyik oldala és csak hallgatja maga alatt a boltot! Mennyivel jobb lett volna lemetszeni ezt az oldalát és külön eltemetni, hogy megszabaduljon tőle az ember, hiszen így csak költséget okoz és terhére van. Az öreg Pernek egyáltalán nem ment a fejébe, hogy mi hasznára van ez a béna oldala, pedig meg kellett volna gondolnia, hogy azzal együtt mégis csak inkább feküdt nyugton az ágyában, mint nélküle és mégis csak bajosan tudta volna nélkülözni, ha fel akart emelkedni, vagy ülni az ágyában.

Theodor nem jön. Úgy látszik, nincsen ideje! No, majd meglátjuk!

Boltos Pernek még elég ereje van az egészséges kezében. Megragad egy széket és teljes dühvel a földre sújtja. Ezt már meghallani odalent a boltban is, tisztán ki lehet venni a bolt egész környékén, a boltos Theodor tehát véget akar vetni a dolognak és időt szakít magának, hogy felmenjen az apjához. Most már nem húzza le előzőleg a gyűrűket az ujjáról, hanem teljes díszben lép be a szobába, az apja pillantása azonban attól se lesz szelídebb.

No, mégis került annyi időd, hogy fel tudtál jönni nagynehezen?

Theodor bosszúsan válaszolt:

Nem tudom megérteni, hogy miért akarod beszakítani a házat. Mit akarsz tulajdonképen?

Az apa egy ideig némán ül az ágyban. Borotválatlan, a feje kopasz, az arca állati, az alsó ajkát magasra húzza és a fogát csikorgatja. Ó, egyáltalán nem kellemes látvány.

Hohó, hogy mit akarok? Én csak fekszem itt és kopogni merészeltem a padlón, drága fiam, – te taknyos! Megijesztettelek talán? Mutasd csak azt a sok ékszert, – persze telik az üzletből! Volna egy szavam a nagyságos úrhoz, – hozzád, te kutya kölyök. Nagyon is előkelő vagy. Megmutatom én neked, hogy még port törölgetni se vagy elég jó. És az anyád szintén megijedt, úgy látszik? Merészeltem a padlón kopogni és megrémült tőle az én gyöngyöm, drágaságom! Mit állsz itt, mint egy kőszent? Ülj le azonnal, – az ördög bujjék beléd!

Theodor azonban nem ült le, az apja tombolt és még mindig fennforgott az a lehetőség, hogy a botját utánahajítja. Theodor az ablakhoz állt, az volt a legbátorságosabb hely, az öreg aligha kockáztatta meg, hogy betörje valamelyik ablaktáblát. Theodor egyébként se volt félénk, nem volt gyáva egy csöppet sem, legény volt az a talpán!

Az apa sercintett egyet és azt mondta:

Az ördög bújjék beléd, – megérkezett már a gyufa?

Theodor már egyáltalán nem törődött a gyerekes tervvel, azért egyszerűen és szárazon azt felelte: Nem!

Azt mindjárt észrevettem! bólintott az apa. A gyufa tehát nincsen itt. Hát sót rendeltél-e vajjon?

Nem!

Az öreg Per ebben a pillanatban kénytelen volt megállapítani, hogy teljesen háttérbe szorult, a fia még csak nem is tesz úgy, mintha engedelmeskedni akarna neki. Na! Az egészséges kezével hatalmasat üt az ágy oldalára és azonnyomban hangosat kiált, megsértette a kezét és abban a pillanatban elsenyved és kihal az egész keze, az ujjától kezdve a csuklóján át, fel a válláig. És azt érzi, hogy most már mind a két oldala mintha ólomból lenne.

Mi… mi ez? A sérült keze okozza-e az a tátongó karcolás? Bagatell az egész, semmi más! Előrehajlik, szeretne a sebbe beleharapni, de nem ér odáig, csak nézi, nyujtja mohón a nyelvét utána és magában morog. Őrült, állati viselkedés. Az öreg Per már tehetetlen. Jó, de legalább ne tudja meg és ne lássa senki! Majd a vállával tesz heves mozdulatokat, mintha csak kényelmetlenül feküdnék és rajta mulna, hogy változtasson rajta. Az egyik béna kezével nagynehezen a másik felé üt, a keze puha és engedelmes, elomlik, mint a kovász. A keserűség tengere zúdul fel a lelkében, de elég férfi, hogy visszafojtsa. És megszólal, – úgy beszél, mintha az elemekhez intézné a szavát, a tengerhez és a mennydörgéshez.

Fel akarok osztani mindent, a lányok is kapják meg a magukét, mielőtt még mindnyájunkat tönkretennél!

Persze nem a lányaira gondol, ez csak kitünő ürügy volt a számára, hogy előhozakodhasson az egész dologgal.

Én is kiveszem a rámeső öregrészt, mondta és azt akarom, hogy mindez írásban is meglegyen.

Theodor nem válaszolt.

Nem hallod? ordított az öreg. Jőjjön fel az ügyvéd!

Theodor elment.

Micsoda ostobaság! Még hogy az ügyvéd jőjjön ide! Mire jó az: felosztani az örökséget? Ez annyit jelentene, mint forgácsokra tépni a boltot, lebontani az egész épületet. Sőt ellenkezőleg! Mi még telket vásárolunk hozzá, kérem szépen és meg fogjuk nagyobbítani az üzemet! Az ügyvédért nem kell elküldeni, az apa pedig úgyis béna és maga nem mehet az ügyvédért. Hadd múljék el néhány nap, amíg megfeledkezik az egészről.

Az persze még mindig megeshetett, hogy az apa ordítozni kezd, valamelyik járókelő meghallja és idehozza az ügyvédet. Ez csakugyan nem lehetetlen. De nem baj, – akkor Theodor majd Holmengraa úrral beszél, az már nem egyszer megszelidítette az öreget azelőtt is, ha ilyen dührohamokat kapott. És ha már minden kötél szakad: vigyázzon az öreg magára, mert még a bolondok házába is kerülhet!

Így múltak sorban a napok.

Theodornak vadászterület volt az élet, egy hatalmas mező, az ő keze elért jobbra és balra és a vasszorgalmat mindenütt siker koronázta. A színház, mint táncterem, kitünően beütött, szombat esténkint keményen állt a bál és a fiatalság egészséges életörömmel táncolt kivilágosvirradatig. A halak is kitünően száradtak a sziklákon, két hét se kellett hozzá és az egész hajórakományt már fel lehetett hordani a yachtra és útnak indítani, az ujra sok pénzt jelentett, – még azután is, hogy az előleget levonták, – sok pénzt az üzlet fejlesztésére és az élet kényelmének a növelésére. Thodor egy hatalmas gramofont szerzett be. Kezdetben a színházban állt és ott játszott és a szomorúságnak egész felhője repült szét a lelkekben, ha fölzendült rajta a „Koronázási Induló“ vagy az „Emlékszel-e?“ Valami hatalmas munkakedv dolgozott benne, nagyot szeretett volna végbevinni. Ha előkelő dolog lenne a körhinta, akkor hozatott volna egyet, nagyot, szépet és egy hangos kintornát is hozzá. Ez aztán szerzett volna pénzt eleget! De egy körhinta mégis csak ordináré dolog volt, falusi vásárokra emlékeztető. Theodor inkább egy mozgóképszínházra vágyott, más városban is vannak ilyenek és az effélével még több pénzt lehet keresni! Ó, mi mindent nem lehetne megteremteni Segelfossban!

Mikor híre járt, hogy Rasch ügyvédnél előkészületek folynak egy hatalmas kerti ünnepélyhez, azt mondotta a boltos Theodor, hogy fütyül az egész ünnepélyre és minden vele járó mulatságra. Tudott egy közeli kirándulóhelyet, ott volt egy kis kunyhó is, milyen nagyszerű dolog lenne oda kirándulásokat szervezni, elvinni a gramofont és büffét felállítani. Csak az uraságok közül sikerülne valakit rábírni a részvételre!

Egy nap azonban Theodor mégis elvetette a sulykot.

Mikor a gramofon a színházban játszott, kellemetlenül sok ember gyülemlett fel odakint és mind az ablakhoz nyomták az orrukat. Alapjában véve nem is volt semmi értelme, hogy a gramofon zenéjét egyedül élvezze, mikor már kezdettől fogva az volt a szándéka, hogy az egész várost elkápráztassa vele. Hm, mi lenne, ha odavinné a boltjába? Sok embert vonzana oda és szaporítaná az üzleteit, neki pedig közben fényes alkalma nyilna mindenkinek az orra alá dörzsölni, hogy egész kis vagyonába került ez a gramofon, sőt megmagyarázhatná a szerkezetét is. Az embereknek a szemük-szájuk elállna.

És haza is vitte a gramofont, felhúzta és aztán játszott rajta.

Az embereknek csakugyan elállt a szeme-szája. De fönn a padlásszobában azonnal nyugtalanság keletkezet, a bot alaposan kopogott a padlón.

Mert az öreg Per nem vesztette el még minden erejét az egészséges kezében, csak elzsibbadt az utolsó tombolása idején, de azóta ismét visszatért belé az élet és ugyanolyan hangosan tudott kopogni, mint azelőtt. A nyitott sebre mit sem adott, még egy rongyot se kötött rá, hagyta, hogy legyen, amint van. Természetesen a seb ujra felszakadt és vérezni kezdett, ahányszor csak ütött egyet a bottal a padlón, de még ha egészen felszakad is, csak tessék!

Ejnye no, micsoda zene ez oldalenn a boltban? Itt már csakugyan van ok a kopogásra. A bot nem tette meg a hatását, most már a székhez kellett folyamodni. Semmi válasz, csak a zene szólt ott lenn tovább. És ekkor történt valami: az öreg Per ordítozni kezdett. Micsoda ordítozás volt az! Csak egy magányos ember, – vagy egy állat tud így ordítani!

De az öreg Per már hosszú évek óta nem volt lenn a boltban, senkise emlékezett már rá és senkise respektálta eléggé. Amint tehát Tehodor a fejét csóválta és leállította a gramofon tányérját, az emberek bosszankodtak rajta és olyasmit mondtak, hogy úgy látszik, vannak, akik nem bírják a muzsikát, sőt a kutyák meg is vadulnak tőle.

Az öregnek már nincs ki a harminckettő! mondta Theodor titokzatosan.

Theodor most már biztosra vehette, hogy bekövetkezik a régen várt eshetőség: az apja rátért az ordítozásra, ez előbb-utóbb magára vonja valamelyik járókelő figyelmét, az ügyvédet mégis csak elhozzák, Theodornak pedig szerfölött kellemetlen lett volna ezidőszerint, ha felosztják a családi vagyont. Ez a felosztás évekkel vetné vissza az ő munkája eredményét, ha ugyan egészen tönkre nem tenné! Még akkor is vesztene a tekintélyéből, ha a testvérei bent hagynák az üzletben a leányrészt, akkor is úgyszólván egy üzletvezető rangjára sülyedne le. Pedig hát a húgai azonnal követelnék a pénzüket, szükségük volt rá, a tavasz meg az ősz mindig drága évszakok a nők számára. Ilyenkor félócska ruhákat küldözgettek haza, a kövér, öreg anyjuk ugyan nem hordhatta őket, de legalább büszkén mutogatta és aztán szétoszthatta a szomszéd szolgálók között.

Theodor azt forgatta a fejében, hogy vajjon nem lehetne-e az apját tűzzel-vassal megfékezni. Hallod-e, apa, mondta magának csak úgy gyakorlatképen, miközben fölment a lépcsőn az öreg szobájába. Hallod-e, ha mégegyszer így ordítozol, számíthatsz rá, hogy a bolondok házába csukatlak. De azért mégse volt egészen az ínye szerint ez a beszéd, ezt érezte azonnal, amint az apja szobájában állt. Sőt már odakinn a folyosón kétségei támadtak, sikerül-e vajjon erőszakkal meghajlítania az apja konokságát, végre is nem emberrel volt itt dolga, hanem egy önfejű ronccsal, vagy ágyhoz kötött őrjöngővel. Nem volt más hátra, mint szépszerével közeledni hozzá. Theodor összeráncolta a homlokát:

Úgy kiabálsz, hogy az emberek ijedtükben kiszaladnak a boltból.

Az öreg szemmelláthatólag nem volt elégedetlen ezzel az eredménnyel.

Ahá, megijedtél? kérdezte.

Mindenki aziránt érdeklődik, hogy vajjon a bolondok házába akarsz-e kerülni.

Boltos Per megvonaglott, valóságos rohamot kapott, – igen, de csak jókedvében, tiszta gyönyörűségében. Theodor figyelmét nem kerülte el, hogy az apja szája körül villámgyors mosoly jelentkezik és azonnal belátta, hogy baklövést követett el, amikor az őrültek házát említette.

Az apja minden kerülgetés nélkül rátért az üzleti dolgokra:

Megveszed-e a gyufát, vagy nem?

No, talán így biztosíthatja a nyugalmát! Ez a spekuláció ugyan régimódi volt és kicsinyes, de Theodornak adnia is kellett valamit, ha követelni akart. Ezért azt felelte:

Rendben van, majd hozatok gyufát, ha te úgy gondolod, hogy az üzlet.

És sót is hozatsz?

Igen, mondta Theodor.

Csakugyan, most még tél előtt sót beszerezni nem is volt olyan rossz számítás, azért is egyezett bele olyan készségesen. Az egész sószállítmányt továbbíthatná a lofoteni halászoknak most azonnal, vagy pedig beraktározhatná tavaszig és akkor jobb áron adhat túl rajta a finmarkeni halászoknak.

Ha azonban arra számított, hogy apja az engedékenységét hasonlóval fogja viszonozni, akkor nagyon csalódott.

Most pedig küld ide az ügyvédet, mondta az öreg.

És most gonosz volt a boltos Per és biztosra vette a győzelmét, diadalmasan nézte végig a fiát: hiszen tudott ő még ordítani! Megvan tehát a bűvös szer, ezentúl mindig rendelkezésére fog állni egy elsőrangú, hatalmas ordítás, ahányszor csak szükség lesz rá. Az asszony meg a fia, kénytelenek lesznek várni és figyelni és félni ettől az ordítástól.

Hm, mondta Theodor, csak hogy időt nyerjen. Néhány hét mulva a halakat be lehet raktározni. Mikor a yacht visszatér, rakományként hozhatna magával sót is. Ha az idő ilyen kedvező marad, akkor a tetőn helyezhetjük el a gyufákat.

Ezt a zenét nem akarom többé hallani a házban, mondta az apa.

Nem, nem, felelte Theodor.

Holnap pedig – jöjjön az ügyvéd.

Ez volt az utolsó szava. Egy ilyen önfejű emberrel igazán nem lehetett zöldágra vergődni. Míg az öreg Per vissza feküdt az ágyába és ott vihogott magában, a fia nehéz gondok súlyával a lelkében ment le az üzletbe. De azt már biztosan tudta, hogy sót és gyufát nem fog vásárolni. Az ördögbe is, – azt már nem teszi!

Lenn egy távirat várta, – Didriksentől? Igen, Didriksen, a Didriksen & Hybrecht cég utazója. Visszatérő útjában több napig kellett Utvärban pihennie a hajójával, sok kellemetlensége volt és a hajója is megsérült, de okvetlenül beszélni akar Theodorral, lehetőleg még ma éjszaka.

Na lám! Csakhogy Theodor nagyon rossz kedvében volt, az út pedig kissé hosszúnak ígérkezett. De csakhamar úgy érezte, hogy ez a távirat fölélénkíti és hogy az út valami kellemeset tartogat a számára. Miről lehet szó? Fogalma sincs róla! Mindenesetre elodázza néhány napig azt a dolgot az ügyvéddel, mert hiszen az ügyvéd mit se tehet itt nélküle. Kornelius boltossegédet felküldte a távirattal az apjához és megüzente neki, hogy az ügy nagyon fontos.

Körülbelül egy órát ment már a kerékpárján, amikor Florinával, az ügyvéd szobalányával találkozott. A lány elállta az út közepét, mintha csak őt akarná feltartani. Mikor a férfi leszállt a kerékpárról, megkérdezte tőle:

Kíván tőlem valamit?

Én? Nem! felelte Thedor és csodálkozott.

Ó, ez a Florina együtt fejlődött Segelfossal és kigyót-békát kiáltottak rá a városban. De Theodornak vevője volt, állandóan nála vásárolt mindenféle ruházati cikket.

Nem, mondta Theodor mégegyszer. Nem akarok tőled semmit. Hol voltál?

Utwärbe rándultam át egy kicsit.

És jó az út?

Olyan, mint itt, felelt a lány. Ön is Utvärbe igyekszik?

Igen, – honnan tudod?

Ó, csak úgy gondolom, felelte Florina.

És ezzel ismét a szájára húzta a kendőt, mert az ajka eddig födetlen volt.

Theodor nekikészülődött, hogy újra felszálljon a kerékpárra.

Sejtem, hogy kihez készül Utvärbe, mondta a lány.

A ravasz fiatalember csakhamar rájött az igazságra: Florina alkalmasint hallott valamit harangozni arról, hogy Didriksen Utvärben lehet és ott gyorsan felkereste a kereskedőt. Valószínűleg egy kis nézeteltérésre is került a sor kettőjük közt. Persze, Florina szerencsétlen lány, akivel csúnyán elbántak, – azért kereste fel Didriksent, hogy ezt elmondja neki. Mert ezt már mégse lehet némán eltűrni. Neki senkije sincsen, nem bízhatik senkiben, csak önmagában és ha valaki első virágzó ifjúságában elveszi az ártatlanságát…

Hiszen már megvan a takarékkönyved, vetette közbe Theodor.

… Elveszi az ártatlanságát, úgy annak ő maga lássa a kárát. Most tehát Theodor, aki jó és befolyásos ember, legyen szíves és szóljon egy jó szót az érdekében. Legjobban szeretném egyszerre megkapni a járandóságomat, mondja lány, akkor legalább tudom, hogy mim van. Mert egy ilyen utazó úr olyan, mint a vándormadár, sohase tudja az ember, merre keresse. De meg különben is, közben egyszerűen meghalhat, vagy eltűnik.

No jó, de hiszen neked van már egy takarékkönyved, mondta Theodor és aztán: nem vagy te már a vältai Nils jegyese?

Nils? Nem, ő szakított velem.

Bolond ez a Nils, bolond, mondta Theodor.

Akármi legyen is, bizonyos, hogy nem számíthatok másra, csak önmagamra. Gondoljon rám, hogy milyen nyomorúság vár engem a világon és szóljon az érdekemben…

Majd elmondom neki a dolgot, mondja Theodor. De fogalmam sincs róla, hogy mit akar tőlem, alkalmasint üzleti ügyben kéretett.

Tulajdonképen nem volt elégedetlen ezzel a megbizással, mert sok tiszteletre és bizalomra vallott, esetleg valami proviziót is jelentett, – igen, ez egyáltalán nem lehetetlen. Továbbhaladt a kerékpárján, míg egy utväri csónakossal nem találkozott, aki a Didriksen hajójára vitte.

Didriksen úrnak vendégei voltak, a hajószalón csupa ragyogás és nevetés, helybeli lányok, néhány úr, – ő maga is eléggé jókedvű volt. A szakácsot frakkba és fehér cérnakeztyűbe bújtatta, hogy tiszteségesebben szolgálhassa ki a közönséget.

Hát a távirászt nem hozta magával? kiáltotta. Akkor hadd üdvözöljem önt egyedül. Parancsoljon, kérem, egy pohárkával vagy akár kettővel. De mi van a távirásszal? Nem hallott róla semmi újat? Mester, maga megírta a táviratot és megfeledkezett – hogy is hívják csak? – Baardsenről! Az ördög vigye el magát, mester! Az egy csodálatraméltó ember, bezárkózik Segelfossban és ott berozsdásodik. De azért üdvözlöm önt, Jensen úr! Nagyon köszönöm, hogy eljött! Már csak önre vártunk, a mester végre ismét összetákolta a gépet, holnap reggel felszedjük a horgonyokat.

Miután Theodor felhörpintett néhány pohárkával, Didriksen úrnak eszébe jutott, hogy mondanivalója van a számára, felvezette a fedélzetre és ott hevesen kezdett beszélni:

Nahát, ez a segelfossi út nagyon drága mulatság volt nekem. Az a lány ma betoppant ide, könnyek voltak a szemében és valami gyapjúkendő a szája előtt. Mi az? kérdem. Ez, meg ez! Persze, persze, mondom én, itt aztán nem segít már semmi. – Igen, mondja ő, de legalább ne hagyjam őt elveszni a nagy nyomorúságában. – Nem. – És, hogy ne vegyem le róla a kezemet. – Nem. – Igen, de hogy valami csekélységet talán mégis kaphatna tőlem. – Természetesen. – Hogy nem lehetne-e inkáb egyszerre, mondja ő, akkor legalább nem tudja meg a hatóság. – Ezer menykő, feleltem én, nagyon eszes lány vagy te, akkor legalább nem kell semmi írás és én is a hátam mögött tudom az egész dolgot. Hát mennyiben egyezzünk meg? – Kétezer koronában, mondja ő.

Didriksen úr Theodort figyelte, hogy lássa, milyen hatással vannak rá a szavai.

Ostobaság! mondta Theodor.

Ostobaság, ezt mondta a gépmester is, mert neki is elmondtam mindent. De azért szerettem volna előbb önnel beszélni, azért nagyon köszönöm, hogy eljött. A dolog úgy áll, hogy minden biztosíték nélkül még sem adhattam át neki egy ekkora összeget, Segelfossban meg nem szerettem volna mutatkozni. Ezért táviratoztam önért és mégegyszer köszönöm, hogy eljött.

Szívesen tettem.

Köszönöm, – csakhogy a dolog kissé bonyolult. Ostobaság, mondja ön. Persze, ebben igaza van. De én mégse vihetem a végsőkig a dolgot, mert megtudhatná a menyasszonyom.

Hát ön vőlegény?

Természetesen. Odafenn északon eljegyeztem egy konzulnak a lányát, – ejnye, hogy is hívják csak na, ki látott ilyet. Azt a gazdag embert gondolom ott fenn, Finnmarkenban, Hvalspäkben, az egyetlen lánya, idenézzen! És Didriksen úr egy női fényképet vett elő a tárcájából és megmutatja. Az állt alatta, „a te Ruthod“. – Látja, kérem, mondta Didriksen úr, ez a lánya neki, az ő neve sehogyan se jut eszembe. Ez a lány megtudhatna valamit a dologról, annak pedig nem szabad megtörténnie.

Nem is fogja megtudni, bizonykodott Theodor.

No igen, igen, de látja kérem, mégsem egészen lehetetlen. Annál is kevésbbé, mert az a lány… az a segelfossi lány… Szóval, úgy áll a dolog… a lány csakugyan tetszett nekem, mert olyan eszesnek látszott és hát akkor… megmutattam neki is a fényképet. Nem. Ez nagy ostobaság volt, úgy-e?

Nem tudom.

Hát, a mester azt mondja, igen nagy ostobaság volt. Való igaz, hogy megkínáltam egy pohár borral, mert olyan csinos és okos volt, és közben valahogy megmutattam neki a fényképet. Ruthnak hívják! mondta ő és megnézte jól a képet. Igen, Ruthnak! mondtam, és remélem, belátja, hogy ennek a nagyszerű lánynak semmit se szabad megtudnia a dologról. Ezt aztán méltányolta is, és éppen ezért ne kerüljön pörre vagy ilyesmire a dolog, mondta. Előbb azonban Jensen úrral szeretnék beszélni, mondtam én.

Theodornak az volt a véleménye, hogy az összeg fele, ezer korona, több az elégnél.

Igen, de akkor a dolog nyilvánosságra kerül, és mindenki az én vagyoni viszonyaimba akarja majd dugni az orrát, és akkor a legnagyobb kártérítési összegre ítélnek. Meg egyébként is, – nem vagyok én rossz ember és nem akarok kibújni a dolog alól. Ezer korona mind a tizenöt évre, – hiszen az nem is húsz őre egy napra, ruhára és ellátásra.

Theodor oldalról nézett fiatal barátjára: az öreg, kipróbált kereskedőház könnyelmű fiának olyan értékes tulajdonságai voltak, hogy Theodor alig érte fel őket ésszel. Az ő öröksége egészen más természetű volt, nap-nap után és évről-évre mérsékelnie kellett a saját igényeit, és a mások javaira törekedni.

Természetesen, ebben igaza van! szólalt meg hirtelen, mintha ez lenne az ő véleménye is. És most már meg is mondhatom önnek: útközben találkoztam a lánnyal. Megkért engem, hogy járjak közre az érdekében.

Úgy. De látja kérem, a dolog bonyolult egy kissé. Amikor Segelfossban együtt voltunk azon az estén, talán emlékszik még, – akkor az a… ejnye, hogy is hívják csak? Igen, az a Baardsen, a távirász… beszélt róla, hogy egy férfi tizenkét heti távollét után ismét hazatért és akkor a kedvesét úgy találta, hogy már három hete egy gyapjúkendő volt a szája körül és a fogát fájdította. Nem emlékszik?

De igen.

Vajjon nem erre a lányra célzott-e véletlenül? Ez jutott ma az eszembe.

Lehet, hogy őrá célzott, mondta Theodor, mert igazságos és korrekt akart maradni. De nem tudom. Ön természetesen nem akar kimerítőbben foglalkozni ezzel az üggyel?

Nem. De mégis csak buta dolog, ha az embert lóvá teszik. Ezért szerettem volna önnel együtt a távirászt is idekéretni. Bár tulajdonképen örülök, hogy nem jött el, mert alighanem megkérdeztem volna tőle. De azért ne gondolja, hogy a dolog így már világos.

Még így se világos?

Nem. A mester azt állítja, hogy a lánynak kutyabaja sincsen.

Tessék? kérdezte Theodor, és őszintén elcsodálkozott.

A mester tudniillik egy minden hájjal megkent, tapasztalt fickó, és utánam még sokáig beszélgetett a lánnyal, – egyébként az óraláncát is neki ajándékozta, – és azt mondta, hogy a lánynak éppen annyi baja, mint nekem vagy neki.

Hallgatás. Theodor elgondolkozik és aztán megszólal:

Vajjon csak tettetné a dolgot? Elvégre is – a kedvesét mindenesetre elvesztette…

Csakugyan, nevetett Didriksen úr, azt elmesélte nekem is. Csakhogy itt mérlegelni kell: vajjon mi ér többet, a pénz vagy a szerelem. És egyébként is: a kedvese éppen a pénzéért még visszatérhet hozzá.

Egy takarékkönyve már van, gondolja magában Theodor, mégis csak ördögadta kis boszorkány az!

Hirtelen határozott hangon felkiált:

Egy őrét se fog ön fizetni!

De aztán ismét habozó lesz és újra elmerül a gondolataiban, majd hozzáfűzi:

Magam is úgy cselekedtem volna, mint ön: fizettem volna, hogy ezzel elintézzem az ügyet. Ha azonban zsarolásról és kiszipolyozásról van szó, akkor már egészen másként áll a bál.

De értse meg, hogy nem juttathatom pörre ezt a dolgot.

Nem, ismeri el Theodor, ezt csakugyan nem teheti.

Aztán ismét elgondolkozik. Egyszerre csak kómikusnak tetszett neki az egész história és azt mondja:

De az ördögbe is, ön csak nem fizethet, mielőtt még a gyerek a világra születik. Pedig az talán meg se születik soha.

Nagyon helyes! feleli Didriksen úr. És éppen ezért kérettem önt ide. Talán nagyon ravasz az a lány, – ejnye, hogy is hívják csak?

Florina.

Florina, igen. Szóval, lehet, hogy nagyon ravasz. Azért én a pénzt az ön kezeibe teszem le, Jensen úr, neki is így igértem. Akkor ő mégse jut a pénzhez, mielőtt az ideje el nem érkezett. Beszéltem a dologról a mesterrel is, mert az egy minden hájjal megkent, öreg róka. Ha megkapja is a lány a pénzt, erről akkor lehet szó, ha föltétlen hallgatást ígér, még pedig írásban és hiteles tanuk előtt, – különben előlről kezdi az egész históriát még egynéhányszor. Mindent írásban kell vele elintézni.

Nagyszerű! kiáltotta Theodor és a szemei villogtak.

Vajjon mi ragadta el annyira ebben a pillanatban? Valami titkos terv rejtőzött talán az agyában, amelyre most hirtelen világosság derült?

– Jól van! mondta Didriksen úrnak. Majd én megőrzöm a pénzt és eligazítom a dolgot Florinával. – afelől nyugodtan alhatik.

Igen, éppen ezért kérettem önt, hogy legyen szíves, magyarázzon meg neki mindent és lehetőleg tömje be a száját.

Theodor azt felelte:

Meg is teszem. Minden az ön kivánsága szerint fog történni.

És ott maradt reggelig a hajón és aludt, míg a többiek mulatoztak. Az ifjú Didriksen úr, úgylátszik, még nem fizetett elég tandíjat, szerette az élet örömeit, kereste és meg is találta őket mindig. Fiatal volt és szép, mint egy herceg, úgy vegyült el a vendégei közt és játszotta a szeretetreméltó házigazda szerepét egész éjszaka. Négy órakor a korhelylevest szolgálták fel.

Parancsoljanak hozzálátni! mondta a házigazda udvariasan és figyelmesen, mint mindig.

A szakács felváltotta a fehér keztyűjét, a mester harmonikázott és mindenütt csupa öröm, minden pillanatban valami jókedvű ötlet.

Aztán fölkerekedett az egész társaság, a vendégek a csónakjaikba szálltak és a partra eveztek. Fiatalok voltak és tüzesek és egy átmulatott éjszaka állt mögöttük. Még pedig minden nyom nélkül! Csak az kellett volna, hogy meglássák rajtuk! A szárazföldről még egyszer ünnepélyesen integettek a hajó felé.

Húsz év mulva talán visszaemlékeznek majd erre az éjszakára és majd mosolyognak. És harminc év mulva már bosszankodni fognak, ha tudomásukra jut, hogy fiatal emberek átmulattak egy egész éjszakát…

És ha bekövetkezik az az eset, hogy… hogy önnek semmit se kell fizetnie, akkor mi lesz? kérdezte Theodor.

No, a leány végtére is eszes nő volt, a maga módján és csak engem akart megvédeni a hatóságok elől, mondta Didriksen úr és könnyű mosoly suhant át az ajkán. Nem forgathatjuk ki mindenéből. Egyébként nem viselkedett éppen valami nagyon tisztességesen… hát akkor fizesse neki a felét!

Mikor Theodor hazaérkezett, odalépett az apja elé és azt mondta:

Itt volt már az ügyvéd?

Olyan vastagon bélelt pénztárca volt a zsebében, hogy bátran megkockáztathatta ezt a kérdést.

Az apjának leesett az álla, de volt oka kételkedni a kérdés komolyságában.

Tegnap el kellett utaznom, mondta Theodor. Most azonban már jöhet az az ügyvéd. Nem áll semmi az útjában, – ha még eddig nem volt itt.

Az apa gyanakvó pillantásokkal mérte végig a fiát és azt mondta neki: Ó, te méregzsák!

Az öreg Per kissé tanácstalan volt. Lehetséges, hogy elvesztette volna a fölényét? No, azt még meglátjuk! A sok áthevert esztendő semmi esetre se vált javára! Minden nappal veszített valamit és most már egészen visszafelé forgott vele az élet kereke, már csak kis idő kellett, hogy egészen rosszakaratú és keserű legyen, a természet legősibb ösztönei a maguk nyers eredetiségében léptek fel nála újra, az ember ősidejébe tért vissza: az ordítás, kiáltozás, furfang és orvtámadás eszközeihez. Az öreg Per látnoki szemmel érezte meg ezt a természetes fejlődést és mintha csak hangok hívogattak volna a sötét mélységből…

Nos, mit akarsz tenni? kérdezte Theodor. Nekem dolgom van, nem álldogálhatom el itt az egész időmet. Ha osztozni akarsz, hát csak tessék, ki foglak fizetni mindnyájatokat.

Imponáló volt ez a fiatalember, ahogy bátran és nyiltan kimondta az igazat, még a szemöldöke se rebbent. De az apja is keménykötésű ember volt ám. Fejét oldalvást fordította, mintha valami lényegtelen csekélységről volna szó, aztán megszólalt, mintha a porhoz beszélne a padlón:

Csakugyan, drága fiam, kifizetnél bennünket? Csakhogy neked el kell ám hagynod a házat, drága fiam, úgy bizony!

És szaporán pislogott a fiára.

Tessék? kérdezte Theodor és mintha ütés érte volna a fejét, hallotta, amint az erek lüktetnek a halántékában.

Majd én fizetlek ki téged! kiáltott az apa és rekedt volt a dühtől. Ki az uccára veled! Tessék? Azt mondod. Ki az uccára veled, ki a házamból, te csirkefogó!

Ámde ebben az utolsó és válságos pillanatban Theodor ismét megtalálta önmagát. Tehát ez a szándékod? kérdezte és gúnyosan mosolygott. Ismerte az üzletét kívül-belül, a halrakományokat minden esztendőben, a hajók vételét és eladását, – mindez a saját spekulációval szerzett pénz benn feküdt az üzletben és a bolt nem tudta volna őt kifizetni anélkül, hogy össze ne omlott volna bele. Theodor csak mosolygott gúnyosan.

Az volt az egyetlen kérdés, hogy valóban akarja-e az apja, hogy tönkremenjen az üzlet és a lányok aztán előlről kezdjék az egészet. Mert hitele még volt boltos Pernek mindig elég.

Ahogy akarja! gondolta Theodor. Ha megfelelő telket kaphatok a közelben, tönkreteszem az üzletét.

És mikor elment, az ajka körül még ott játszott a gúnyos mosoly.

Boltos Per rosszat sejtett, mert észrevette a különös mosolyt a fia arcán, – csak nem fog máris engedni? Nem is engedett, – hanem ordítozott. Rasch ügyvédet elhívták és ő vállalta a felosztás munkáját. Napokig írt és leltározott egyfolytában, átnézte az üzleti könyveket, táviratozott a lányokért, nagyon is szívesen táviratozott a „kicsikért“ és képviselni akarta az ő ügyüket. Két kislány volt itt, meg egy béna férfi, mind a hárman csupa várakozással tekintettek rá, – lehetett volna árulója ilyen érdekeknek? Hiszen az volt a hivatása, hogy jogi esetekben embertársai segítségére siessen, ez volt a dolgok rendje, amíg jog uralkodik ebben az országban. Boltos Per rendbe akarta hozni minden földi dolgát, mielőtt meghal és a jólnevelt lánykák nem akartak ellenkezni vele. A fiú sem ellenkezett, – csak tessék! mondta a fiú. Mi egyebet tehetett volna itt egy ügyvéd, minthogy segédkezet nyujtson?

Csak tessék! mondta Theodor és gúnyosan mosolygott. Csakugyan sikerült neki megvásárolnia a szükséges telket. Egészen a bolt szomszédságában feküdt, nagy, négyszögletű telek, egy bolt és egy árúraktár részére, nagyszerű építkezési hely az egész. Az épületanyagot a yacht mint visszrakományt hozza majd magával, ha elszállította a halakat, – se gyufát, se sót ne hozzon.

Theodor nem hagyta kihasználatlanul az idejét és éberen őrködött a saját érdekei fölött. Az első lépésével ugyan akadályba ütközött, Willatz Holmsen úr nem akarta eladni neki a telket. Vajjon miért nem? gondolta Theodor. Kétszer is elutasító választ kapott, harmadszor azonban asszony révén kereste a maga igazát, és győzött. Nem máshoz fordult, mint Raschné asszonyhoz. Ejnye, ez az ördöngős Theodor mindent tudott, még azt is, hogy a jószívű Raschné közbenjárhat az érdekében. Villatz Holmsen úrnál, – még az ügyvéd úr ellenére is.

Miről van szó tulajdonképen? kérdezte tőle Raschné asszony.

Csak néhány négyzetméter telket szeretnék megszerezni Willatz úr birtokaiból. Nem mintha neki volna szüksége az eladásra, hanem mert rajtam segít ezzel. Építkezni akarok és szeretném magam ujra feldolgozni. Az ügyvéd úr úgyis konkurrenciát sürget Segelfossba, most hát megkaphatja, ha kívánja.

Nem dolgozhatom a férjem ellen, mondta Raschné.

És másnap Theodor néhány sor írást kapott Willatz Holmsentől, hogy átveheti a telket. „Martin béres, a jelen sorok átadója, mérje ki a telket, az árát állapítsuk meg kétszáz koronában, ezt az összeget pedig élelmiszerekben, – mindannyiszor tíz korona értékű részletekben, – kell kiutalni annak a csirkefogó Konradnak, Holmengraa úr volt napszámosának. Az adásvételi szerződést az ura-i előljáró állítsa ki.“

Ennyit tehát máris elért Theodor.

A telken megkezdte a fundamentum ásatását, helyet csinált a pincének és alapfalaknak. Dinamittal robbantgatott a bolt közelében, nem éppen azért, hogy az apját halálra ijessze, de viszont nem is kímélte őt különösképen. Boltos Per ismét ordítozni kezdett, de mikor az ügyvéd elmagyarázta neki a dolgok állását, meg se mukkant többet.

Még hogy ő megmukkanjon? Soha! A drága fia, meg az anyja ugyancsak tévednek, ha azt hiszik, hogy ő majd békét ajánl!

Az ügyvéd ellenben egy nap elment Theodorhoz és bizonyos egyezséget akart megbeszélni vele. Az ügyvéd, úgy látszik, rájött időközben, hogy a bolt nem tudja Theodort kifizetni, anélkül, hogy alapjaiban meg ne inogna. Azt mondta tehát:

Az ön befektetett pénze, a törvényes örökséggel együtt…

Theodor szerette megszívlelni a jót, ha másnál látta. Most is elgondolta, hogy mit tenne az ifjú Didriksen hasonló esetben, azért hát félbeszakította az ügyvédet és azt mondta neki:

Lemondok minden örökségről.

Ez a váratlan nyilatkozat szinte mellbevágta Rasch ügyvédet. Mégis csak szomorú dolog, hogy már az ilyen uborkafára felkapaszkodott emberek is kezdik majmolni a rendes polgárokat. Ha ez a Theodor legalább jó családból származnék!

Nem kell annyira nagyzolnia, fiatalember! mondta neki.

Nagyzolok, vagy nem, semmi köze hozzá, felelte Theodor.

Kérem, ez csak barátságos tanács volt.

Nincs rá szükségem.

Na, mondta az ügyvéd, most nem is arról van szó. A dolog úgy áll, hogy az üzlet könnyedén ki tudja önt fizetni és tevékenységét még mindig folytathatja, a régi mederben…

Akkor hát fizessen ki! mondta Theodor.

A saját jószántamból tennék önnek egy ajánlatot. Engedje meg, hogy azt kifejtsem és ne szakítson félbe. Tehát: az üzlet nagyon is jól kifizetheti önt, különösen, ha ön olyan szép, fiatalos hévvel és talán egy kissé elhamarkodottan lemond minden örökségről.

Mondtam már, hogy ehhez semmi köze.

Ez igaz, közvetlenül nincsen közöm hozzá.

És közvetve sem, semmi módon. Nem szokásom takarékkönyveket osztogatni, de nem is kérek senkitől semmit, jelentette ki Theodor ingerülten. Fogja be a száját és menjen az útjára, az ajánlatát nem fogadom el! Érti?

Az ügyvéd úr sajnálkozó arccal mondta:

Csak az ön és a többiek javára szolgál, hogy itt ülök és eltűröm, amint ön – jártatja a száját, hogy én is ebben a modorban beszéljek.

Ön nagyon jó tudja, hogy én az árukat és az üzleti követeléseket elárvereztethetem, amíg a magam részét teljesen le nem fedeztem! kiáltotta Theodor dühösen. Mégis csak a boltos Per fia volt, és ha kellett, tudott sziszegni, mint egy kígyó. Ön azt is jól tudja, hogy akkor az üzlet fölbukfencezik. Ha pedig nem tudná ezt, akkor higyje el nekem, én többet értek hozzá, mint ön, én születésem óta az üzlettel nem foglalkozom.

Nem lehet tudni, vajjon elismerte-e az ügyvéd ennek az állításnak az igazságát, vagy pedig csak úgy akart tenni, mintha nem hallaná a dicsekvést. Mindenesetre tény, hogy másról kezdett beszélni.

Az én egyéni ajánlatom tehát így szól: Mindkét fél előnyére az üzlet úgy megy tovább, mint eddig. Ön vezeti, de a nővérei cégtársak. Elfogadja?

Nem, felelte Theodor.

De hiszen ön vezetné továbbra is! Nem akar beleegyezni, hogy főnöke legyen a boltnak, mint eddig?

Nem, felelte Theodor.

Hm, mondta az ügyvéd. Kénytelen vagyok önt figyelmeztetni, hogy ez az ajánlat személyesen tőlem származik és senki más nem sugalmazta. Könnyen lehetséges, hogy az ön atyjánál és a nővéreinél is ellentállásra találnék, ha előadnám nekik. Ez a lehetőség azonban nem fog bekövetkezni, minthogy ön a tárgyalást ezen az alapon kereken elutasítja. Hm! És mi az ön ajánlata, hogy a dolgok rendbejőjjenek?

Theodor így válaszolt:

Nekem egyáltalán nincs mit ajánlanom. Ön és a többiek engem ki akarnak rúgni és én erre csak azt mondom: csak tessék!

Rendben van, akkor hát ennél maradunk. Az üzlet megy tovább… természetesen ellenőrzés alatt.

Micsoda ellenőrzés alatt?

Az ön szülei és a nővérei ellenőrzése alatt, vagy pedig az enyém alatt, ha ők megbíznak vele.

Theodor most nagyon ravaszul mosolygott és azt mondta:

Ha ön odajön, hogy engem a szatócskodásban ellenőrizzen, kétségtelenül zárt ajtókra talál és az ajtókon rajta lesz az előljáró pecsétje, amíg engem ki nem fizetnek. Jól értettem, hogy ez az ön szándéka?

Nem. Én mindkét fél számára a legjobbat akarom, fiatalember. Vigyázzon, hogy a elkeseredés valami könnyelmű lépésre ne ragadja. Önt ki fogják fizetni, a Segelfossi Takarék és Kölcsönpénztár lehetőség szerint közbe fog lépni, az üzletnek elég hitelbiztosítéka van.

Na, hiszen akkor nagyszerű! kiáltotta Theodor. Lépjen közbe az ön bankja minél előbb, annál jobb!

Amint az ügyvéd dolgavégzetlenül kitette a lábát a boltból, Florina kezébe adta a kilincset. A lány bejött és azt mondta, hogy nem várhat tovább. Theodort azonban éppen paprikás kedvében találta és hamarosan megtudhatta tőle a választ:

A pénzt majd akkor lehet átvenni, ha a gyerek már itt lesz.

Előbb nem?

Nem.

Rövid gondolkozás. Florina csaknem egészen behunyja a szemét.

Akkor írok majd a menyasszonyának és elmondok neki mindent. Ruthnak hívják, azt még tudom.

Tedd meg, Florina, tedd meg! Akkor megvizsgál téged a doktor és azonnyomban letartóztatnak. Tedd csak meg!

Florina nevetett.

Engem letartóztatnak? Jóságos Isten, ön úgylátszik nincsen egészen az eszén. Azért van ez, mert kitették a boltból?

A jó Theodor ebben a pillanatban megfeledkezett róla, hogy milyen kitünő vevője áll előtte és megint goromba lett.

Takarodjál haza azonnal és magadon járjon az eszed, ne pedig énrajtam! Jó pipa vagy te, mondhatom! Három hete fájt már a fogad, mielőtt Didriksen ideérkezett. Arra tanuk vannak. A hatóság vegye a kezébe a dolgot és akkor majd a napfényre derül, hogy miért ajándékozott neked takarékkönyvet az ügyvéd.

Ilyen hangot használni egy ilyen kitünő vevővel szemben! Most már világos volt, hogy Theodor nem a jogért és igazságért küzdött, hanem a nagy bankjegyekért. A bankjegyek ebben a pillanatban ott duzzasztották a pénztárcáját és ő szeretett volna szabadon rendelkezni felettük. Florina ugyan furcsa képet vágott a heves szóra, valószínűleg, mert asszony volt és így a lágyszívű és gyönge nemhez tartozott. A szemébe könnyek ültek ki és azt mondta:

Sose hittem volna, hogy ilyen gonosz tud lenni.

Ha még egyszer ki mered nyitni a szádat, meglátod, mi történik! ordította Theodor és élt a hatalmával. Egy szót se akarok hallani többet!

Azután tüsszentett és selyemzsebkendőt vett elő, aztán ujra visszadugta a kabátja külső zsebébe, de úgy, hogy a vége még mindig kilógott belőle.

Na, az ügyvéd úr majd a segítségemre lesz, mondta Florina és felszárította a könnyeit.

Az ügyvéd úr? No, ezt eltaláltad! Az ügyvéd úr ebben az ügyben magán se tudott segíteni.

Csak ne vegye ezt olyan biztosra! mondta Florina.

Ez a jelenet végre kellő hangulatot ébresztett a boltos Theodorban, hogy átmenjen a segelfossi kastélyba és megköszönje az előzékenységét Willatz Holmsen úrnak. Az adásvételi szerződést a telekre vonatkozóan a zsebében vitte. Egyébként nála volt a pénz is, a kétszáz korona. Határozottan bűnnek tartotta volna, hogy támogasson egy olyan embert, mint Konrad, hiszen az egyáltalán nem szolgált rá.

Az ifjú Willatz kissé összeráncolta a homlokát. Egy idegen úr ült a szobájában, úgyhogy Willatz nem tehetett mást, csak a homlokát ráncolta, amiért a parancsait nem teljesítik.

Nem olvasta az utasításomat a kétszáz koronára vonatkozóan? kérdezte.

De igen, hogyne, felelte Theodor bosszúsan. És ha minden áron az a kivánsága uraságodnak…

Igen, az a kívánságom.

Az idegen úr Willatz Holmsen barátja volt. Anton Coldevinnek hívták és szemmelláthatóan szintén előkelő úr volt. Csak ült a helyén és egy kissé felülről nézett végig Theodoron. Ez még sokkal rosszabb volt, mint Willatz fölénye.

Én csak azért gondoltam… Azt hittem, hogy jobban ismerem az itteni embereket… De természetesen! Ajánlom magam és nagyon szépen köszönöm, hogy el tetszett adni a telket. Már dolgoznak is rajta. Kérem szépen, ne tessék fáradni, magam is megtalálom az utat.

És Theodor eltávozott a hátulsó lépcsőn, mert a hátulsó lépcsőn jött is fel a kastélyba.