2.
A két jóbarát magára maradt.
Úgy látszik, nem nagyon igyekeztél, hogy a főlépcsőn vezesd le, mondta Anton Coldevin és mosolygott.
A helybeli boltos volt, azt mondják, nagyon tevékeny ember, felelte Willatz. Éppen most vett tőlem egy kis telket.
No és nem tudtatok megegyezni a telek árára?
De igen, már előbb tudattam vele, hogy hogyan rendelkezem.
Willatz úgy látszik, elégedetlen volt önmagával, azért nem akart többet mondani. Micsoda ötlet is volt ez, a saját jobb meggyőződése ellenére, ilyen embereket támogatni! De azért ragaszkodott a parancsához, ha már egyszer kiadta, akkor is, ha az bolond parancs volt.
Mit is tett Willatz voltaképen? Konrad csak csatangolt ide-oda, minden bizonnyal nagy inségben volt. Willatz először egy este ételhordóval a kezében látta lejönni a sziklák közül, ahol a halakat szárították. Később nem találkozott vele többet. A halak már száradtak voltak. Konrad pedig munka nélkül. Willatz joggal gondolta magában: Mi közöm ehhez az emberhez? Volt neki egy Aslak nevű pajtása, azt Willatz alkalmazta a birtokon, Konrad ellenben nem talált munkát. No, és hát nem is keresett semmit. Aztán ismét csak fel-feltünt az az ember az úton. Willatz találkozott vele, megtörtént ez jó egynéhányszor tiszta véletlenségből, és Konrad mindannyiszor köszönt. Levette a sapkáját és köszönt. Willatz ránézett a szürke, nagy szemével, aztán tett valamit a szegény emberért, ami éppen eszébe jutott, ahogy az apja, meg a nagyapja is tette volna: adott neki néhány száz koronát, tíz koronánként.
De most az a csirkefogó majd még eljön, hogy megköszönje, – még csak az kellene!
Egy telket? mondta Anton. Mi lenne, ha én is vennék tőled egy telket és idetelepedném a közeledbe?
Akkor nem lehetnél konzul, mint az apád.
Ki lehet olyan, mint az apja. Ebben a tekintetben talán túlzott fogalmaid vannak? kérdezte.
A hang, ahogy mondta, kissé furcsa volt! Hiszen jóbarátok, akik nagyon közeli viszonyban vannak egymással, megengedhetnek maguknak egy-egy tréfát, és vidám nevetés közben – kikaparhatják akár egymás szemét is. Ez a két fiatalember azonban kétségkivül csak olyan viszonyban volt, mint a házigazda és a vendége. Mégis már az első napon ez a hang lett uralkodóvá köztük, mind szabadosabban árasztották el egymást és mindig a vendég volt az, aki a házigazda rovására ezt a hangot megütötte.
Pauline behozza a kávét. Nem nehéz eltalálni, hogy hol jár a tekintete és az idegen fiatal úrnak még választ se ad, akármilyen szíves hangon szól is az hozzá.
Egy hete vagyok már itten, Pauline, éppen ideje, hogy nekem is jusson egy pillantásod, mondja.
És mikor Pauline már kiment a szobából, ő még mindig tovább szövi a témát:
Micsoda csodálatos szemei vannak ennek a lánynak!
Egy szó, mint száz: Anton Coldevin vidám úr volt, szabad és közvetlen és nem egészen ment bizonyos kevésbé finom merészségtől. Saint-Cyrben kereskedő szellemben nevelték és ugyancsak értette a dolgát, belépett az apja üzletébe és ott is derekasan megállta a helyét. Az apja nyugodtan gondolhatott arra, hogy most már majd kimélheti magát és előkészült rá, hogy nyugalomba vonuljon.
Anton és Willatz nem sokat látták egymást iskolás idejük óta, mikor a szünidőben itt Segelfossban szoktak találkozni. Az egyik Franciaországból érkezett akkor, a másik Angliából, a koruk hasonló volt, a családjuk is, derék fiú mind a kettő, de eltérő természetű. Később levelezés tartotta fenn a barátságot és amikor Willatz most tavasszal hazautazott, a barátját is meghívta magához. Anton azt felelte, hogy igen, eljön, és megkísérli majd, hogy elüsse az aranyhalat a kezéről.
Az aranyhalat?
A hangja már akkor is kissé hanyagul csengett és Willatz a homlokát ráncolta. Csodálkozott magán, amiért meghívta a barátját. „Aranyhal“ – ez volt a neve a Coldevin-cég legújabb vasuszály hajójának, arra találó elnevezés lehetett, de itt kevésbé volt a helyén, mert hiszen Holmengraa kisasszonyt, mióta nagylánnyá serdült, Anton csak egyszer-kétszer látta Kristianiában. Valóban, úgy lenne, hogy ilyen üzletiesen – csak a lány pénzére gondol Anton Coldevin?
Nem kell ahhoz erőszak, meg lehet azt szerezni másképen is, felelte Willatz.
Lehetséges, riposztozott Anton, de erőszakkal viszont mindenkit meg lehet szerezni.
Csakhamar kiderült, hogy a két fiatalember gondolkodása nagyon távolesett már egymástól. És minden barátkozás hamarosan civakodásra vezetett köztük. Még szerencse, hogy Antont legföljebb tizennégy napra nélkülözhette az üzlet. Ennyi idő is elég volt arra, hogy néhány kiadós gorombaságot vágjanak egymás fejéhez.
Holmengraa úr házában Anton eleinte csöndes és komoly volt, sőt annyira tartózkodónak mutatkozott, hogy Holmengraa kisasszony szükségesnek látta a segítségére sietni és emlékeztette arra, hogy hiszen régi ismerősök ők már. Ez aztán nem vétette el a hatását.
Látom, hogy folyton a gyűrűimet nézi, mi érdekeset talál rajtuk, kérdezte a lány jókedvűen.
Alighanem azt akarja megbecsülni, hogy mennyibe kerülhettek, mondta magában Willatz.
A kezét nézem, felelte Anton.
Mi néznivaló van rajta, hogy eljegyeztem-e már magam?
Ejnye, de csúnyákat mond!
Bizony, ilyen ember ez, mondta Willatz. Szép vendéget hoztam a házatokba! Ezen mindenki nagyot kacagott, csak az Anton nevetése hangzott kissé erőltetetten.
Én nem töröm magam azért, hogy finomnak tartsanak, mondta, vagy hogy meglássék rajtam az előkelő ükapám. Vagy hogy angolnak tartsanak. Inkább vagyok francia és természetes.
Én pedig norvég, mondta Mariane.
Azért is szeretjük magát, kisasszony.
Willatz eleinte igyekezett a maga kimért szavaival valamennyire ellensúlyozni Anton tulságos közvetlenségét, de most már tudta, hogy miféle legény Anton úr és azt is tudta, hogyan kell viselkednie vele szemben. Most már nem őrködött fölötte, ha Antont tulságosan messzire viszi a merészsége, az ő baja.
Úgy veszem észre, hogy már egészen jól megbarátkoztatok. Én talán mehetek is, mondta.
Ezen mindenki nevetett, csak Mariane mondta elégedetlenül:
A partitúra… már megint az az örökös partitúra.
Willatz csodagyerek, mondta rá Anton. Karácsony éjszakáján született és lehet, hogy már akkor is zongorázott. Csakhogy úgy van vele, mint a többi csodagyerek: mihelyt nem gyerek többé, hát vége a csodának. Ugy-e, Willatz?
Ezzel is kissé messzebb ment a kelleténél. Mariane zavartan az ölébe sülyesztette a tekintetét, Willatz pedig azt felelte:
Könnyen meglehet, hogy igazad van. De egyelőre, adieu! Legyetek jó gyerekek!
Nem sok időbe telt és Antonnak észre kellett vennie, hogy jobb lett volna, ha ő is távozik Willatz-cal. Mert Mariane az ablakon keresztül figyelte a távozó fiatalembert és a jókedvét mintha elvágták volna. Az sem igen segített a hangulatán, hogy Anton a maga módján igyekezett nagyon kedves lenni, sok bókot mondott és végül még azt az állítást is megkockáztatta, hogy csak a viszontlátás kedvéért jött Segelfoss-ba.
Mariane azt mondta:
Csakugyan? Azért jött, hogy engem viszontlásson? Na, az meglehet, én már tíz-tizenkét évvel ezelőtt is azon voltam, hogy kitörülhetetlen benyomást tegyek magára.
Anton minden nap meglátogatta Holmengraa úr házát és magával hozta a friss fiatalság és közvetlenség varázsát. Hamarosan észre kellett vennie, hogy Willatz állandóan keresztezi az útját; ez a furcsa ember, akinek nem volt egyebe, mint a birtoka, meg a zenei tehetsége. Ő mögötte viszont ott állt az üzlet. Ostobaság, – hiszen ez a Willatz nem vitte semmire. Miért becsülik mégis többre? Miféle törvény parancsolja, hogy ez így legyen? Egyszer Mariane valami szálat vett le a Willatz válláról, mialatt beszélgettek, és olyan volt egészen, akárcsak a maga válláról vette volna le a szálat, – annyira természetes mozdulat volt az.
Ha valakinek a felsőbbségét tudjuk, megbocsáthatunk neki. Igen, annak megbocsátunk. De nehéz megbocsátani a magunkszőrűnek, ha amiatt ér mellőzés… Anton megszokta, hogy mindenen keresztültöri magát, itt pedig sorompót eresztettek le az orra előtt.
Úgy látszott, hogy már semmi se segít rajta. Pedig a ház urával sikerült minden kapcsolatot megtalálnia. A legélénkebb társalgást folytatták Holmengraa úrral a keleti háborúról, a fekbérről, a hajók útvonalairól Dél- és Középamerika felé és Willatz, amint praktikus dolgokra került a szó, úgy ült ott, mint egy senki és csak hallgatott. Azt hinné az ember, hogy ezzel csak ártott magának, pedig szó sincs róla! Megfoghatatlan!
Mikor vége volt a beszélgetésnek, Holmengraa úr elismerően mondta:
Coldevin úr, ön bizonyára jól intézi majd a dolgát Délamerikában, – ha a szerencse is segíti! Anton pedig így felelt:
Az én hajómnak bizonyosan szerencséje lesz, még a neve is: „Aranyhal“.
Így telt el az első hét.
Most már úgy volt el együtt a két pajtás, hogy a barátság kissé hűvös lett köztük. Anton elismétli néhányszor, hogy Paulinének csodás szeme van, de hozzáteszi, hogy ez aztán minden…
Mert nincs hozománya? kérdezte Willatz élesen.
Ért-e a háztartáshoz? kérdezte Anton. Van otthon egy kis gazdaságunk, teheneket tenyésztünk és beszereztünk egy szeparátort is. A legnagyobb komédia végignézni, hogy este, mikor a lány még ráér, ott üldögél a szeparátor mellett, míg csak el nem alszik, de reggel, ha már a körmére ég a dolog, úgy dolgozik, mint egy őrült, hogy elkészüljön. Szeretném tudni, vajjon Pauline mindezt nem ugyanígy csinálja-e?
Nem, mondta Willatz.
Anton ránézett és elmosolyodott.
Bocsáss meg, hogy néha mosolyognom kell rajtad, de bizonyos dolgokat ugyanúgy a visszájárul intézel el, mint az apád. Őt majmolod egy kicsit.
Willatz fölállt és indulni készült. Anton elcsodálkozott, hogy egy házigazda ilyen kíméletlenül tud bánni a megbecsült vendégével; még otthagyná a faképnél. Hát mit tegyen akkor a vendég?
Ha esetleg ismét átmennél Holmengraa úrhoz, mondta Willatz, akkor megkímélnél attól, hogy itt ülsz és gorombáskodol velem.
Persze, megint a partitúra…?
Igen, a partitúra.
Ez az „örökös partitúra“, mint Mariane kisasszony mondta. Tudom jól, hogy nem én vagyok az első Holmengraa úr vendégei között. Te magad szabadítasz rá a Holmengraa úr házára? Miért? Annyira ártalmatlannak tartasz?
Nem vagyok egészen ártalmatlan. Magadnak ártasz.
Te legalább is ezt reméled. Tudod mit, ezt az utolsó csepp likőrt már nem veled iszom meg, hanem majd csak egyedül.
Szégyeld magad. Nem vagyok én neked való házigazda!
Nem, én ma nem Holmengraa úrhoz megyek, mondotta Anton. Majd később, előbb azonban máshova látogatok. Hogy is hívják azt a fiatal urat? Az imént volt itt…
Theodort gondolod? Theodor Jensent, a boltos Theodort?
Úgy van! Gondolkoztam a dologról és bosszant, hogy olyan félvállról bántál vele. Ugyan mit vétett ellened?
Semmit.
Ez a fiatalember kereskedő, üzletember a maga módján, bizonyos fokig kollégám, persze szűkebb korlátok között. Én megsértődtem az ő nevében, mert nem kísérted ki.
Nem.
És miért nem?
Mert nem akarom, hogy idejárjon.
Hiszen magad mondtad, hogy tevékeny ember. Bizonyosan fölér veled. Férfi, aki megfogja a dolog végét. Te meg semmi se vagy.
Kevés a kereskedelmi műveltségem és ezért nehéz megadnom a kellő választ, mondta Willatz. Semmi! Micsoda ostoba szó! Elég különös, hogy a legapróbb dolog is valami. Nézd csak például a boltost, a közvetítő kereskedőt! Vásárol, de nem azért, hogy elhasználja a cikkeit, hanem hogy haszonnal továbbadja. Ha minden ember megveszi, amire neki magának szüksége van: a közvetítő kereskedőre semmi szükség többé. Ilyen könnyen ki lehet törölni a világból. Akkor te és Theodor Jensen – már nem is vagytok. Ti vagytok a semmi, amint rólam mondtad az imént. Különben valamik mégis csak vagytok, megvan például az a tehetségtek, hogy az egyik embert becsaljátok a szobátokba, a másikat pedig ügyesen távoltartjátok onnan.
Elmegyek hozzá és meglátogatom, mondta Anton. Bocsáss meg, hogy a filozófiai fejtegetéseidből egy szót se hallottam. Azt mondtad, hogy neked megvan a tehetséged távoltartani a szobádtól azokat, akik nem felelnek meg neked. Ez mindenkire vonatkozik?
Ostobaság!
Ha szól a Jensen kollégámnak, akkor szól nekem is.
Be akarsz ugratni valami elhamarkodott válaszba? Igen, ez a szándékod? kérdezte Willatz és különös mellékzöngéje volt a hangjának.
Nekem egészen mindegy, hogy te mit csinálsz, mondta Anton. Gyere, menjünk együtt egy darabig. Én Jensen kollégámhoz megyek. Ne is képzeld, hogy leteszek erről a tervemről.
És Anton Coldevin csakugyan bement az üzletbe, dohányt vásárolt és hosszas beszélgetésbe elegyedett Theodorral. Megtudta, hogy az üzlet felosztás alatt áll, hogy a két nővére meg egy ügyvéd akarnak ottan kereskedni, míg Theodor a szomszédban nyit üzletet. Őrület az egész és öngyilkosság, de nem lehet változtatni rajta.
Anton nagyon szívélyesen érintkezett Theodorral, és Theodor, a szokott módján, majd kicsattant a büszkeségtől.
Őszi ünnepséget szeretne rendezni, mesélte, egy szép kirándulást, zenével és mindenféle frissítőszerrel, ki a dunnalúdtelepre.
Hát van önnek dunnalúdtelepe is?
Igen, van itt egy és más, néhány hajórakomány hal, dunalúdtelep, a Gosen vezérképviselete, vaj, színház…
No nézd csak, nézd! Dunnalúdtelep! És dunnalúd tojások is vannak?
Theodor rábólintott.
Hogyne, prima árú! Van egy kis házikó is a szigeten. És hogy szabad-e remélnie, hogy Coldevin úr is, – ilyen előkelő ember! – résztvenne az őszi kiránduláson.
Köszönöm, az nem lehetetlen. Egy ilyen kirándulás az ünnepségek királya lehet. És mikorra tervezik?
Nemsokára. Ősznél előbb nem lehet, csak ha már a madarak elhagyták a szigetet.
Vajjon Holmengraa kisasszony a résztvevők közt lesz-e? kérdezte Anton.
Egyébként Antont nemcsak a Theodor kollégája indította erre a látogatásra, hanem annak húga, a Coldevin konzulék háziasszonya is. Antonnak már csak puszta udvariasságból is üdvözölnie kellett a hozzátartozóit, de nem csinált ebből nagy dolgot.
Üdvözletet hozok a hugától, mondta.
Köszönöm, felelte Theodor. Hamarosan ide fog jönni, hisz ő is köztük van, – ő is ki akar engem dobni innen.
Anton azután elment a Holmengraa úr házába és már ott találta Willatzot. Tehát idejött Willatz, nem ment a téglaégetőbe és nem temetkezett el a partitúrái közé! Ejnye, ejnye, micsoda alattomos ember! Anton elhatározta, hogy nem fog magyarázkodni, hanem a tervbe vett idő előtt elutazik. Willatznak csak pár szóra lett volna szüksége és azonnal békés mederbe terelhette volna a dolgot, de ő se akart magyarázkodni. Pedig elmondhatta volna, – ami igaz is volt, – hogy megpróbált dolgozni, de sehogysem ment a munka, hanem szinte megállt egy helyben, ő pedig társaságot keresett, hogy kissé fölfrissüljön a szelleme. De nem mondta ezt, egy szót sem szólt. Ez a hallgatás is angol sajátság volt. És Anton megvetett minden angolos sajátságot.
Meglátogattam Jensen kereskedőt, mondta. Valami őszi ünnepséget rendez és meghívott engem is. Bizonyosan kitünő mulatság lesz, hát el is fogadtam a meghívást. Majd akkorra megint eljövök, hogy részt vehessek rajta.
Jó, hát akkor megint ellátogatsz ide, mondhatta volna Willatz. Vigyen el engem is az ünnepélyre, mondhatta volna Holmengraa kisasszony. De egyik se szólt egy szót sem.
Az ügyvéd is valami őszi ünnepélyt akar rendezni, törte meg végül a csöndet Holmengraa kisasszony. Te is ott leszel, Willatz?
Hát meghív az engem?
Hallgatás a válasz.
Kitelik tőled, hogy meghívasd magad, csak azért, hogy aztán lemondhass, mondta hirtelen Mariane.
Anton csodálkozó tekintettel mérte végig mindkettőjüket. Ezek tehát nem voltak békés viszonyban, hanem össze-összecsaptak, mint a vivófelek. Anton ugyan egyiktől se sajnálta azt a kis keserűséget, de még se volt ínyére tovább hallgatni a társalgást.
Bocsásson meg, Mariane kisasszony, én tulajdonképen a kedves apjaurával akartam beszélni, mondta. Gondolja-e, hogy lesz néhány pillanat ideje a számomra?
Várj egy kicsit, bizonyosan mindjárt itt lesz, mondta Willatz és indulni készült.
Az édesapám odaát van a malomban, mondta Mariane, nem tudom, mikor jön haza. Menjünk talán oda mind a hárman, esetleg még útközben érjük.
Ezt az indítványt el is fogadták, bár Willatz kissé kelletlenül egyezett bele, és előzőleg hosszasan nézte az óráját.
Mikor kiértek a széles útra, – ez köti össze a malmot a rakodóhellyel, – egy férfi állt ott és várt. Konrad volt. Köszönt és azután egy lépést tett előre, mint aki mondani akar valamit. Csak Anton állt meg a helyén, a másik kettő nyugodtan haladt tovább.
Miért beszéltél velem olyan hangon? kérdezte Willatz és mosolygott. Most azt fogja hinni, hogy nem vagyunk jóban.
Mariane szeme hosszúkás lett és keskeny, szinte eltünt az üregében.
Nem baj, ha azt hiszi is, mondta a lány.
Aztán másról kezdett beszélni:
Már megint kellemetlenségek vannak a munkásokkal.
Úgy? Már megint?
Nem is tudom az igazi okát, de hát nem sok kell ahhoz. Ha jól értettem, valami utalványok miatt zúgolódnak. Ezek az utalványok a boltba szólnak. Mert a munkások ott mindenféle árút vásároltak és az egész összeget a malom terhére íratták fel. Most a papa be akarja vezetni, hogy ne adjanak a malomnak nak semmi más árut, csak amelyikre utalványt hoz a munkás a malommestertől vagy a munkavezetőtől. A munkások pedig meg akarják szüntetni ezt az utalványrendszert, szégyen, gyalázat, azt mondják, ez éppen annyi, mintha megbélyegeznék őket.
Igen, nagyon érzékenyek lettek, mondta rá Willatz.
De aztán hamarosan belenyugodtak és ennek meg is volt az oka. Kiderült, hogy az Ole Johan nem is tud írni. Hát helyette a munkások maguk írják meg az utalványt és azt írják rá, amit akarnak. Hahaha, ez igazán mulatságos! Senkise a sagvikai Berteltől kérte az utalványt, mert az tud írni, hanem mindenik az Ole Johanhoz ment. Később aztán már nem is mentek senkihez, hanem maguk írtak minden utalványt, míg Theodor gyanút nem fogott és meg nem vizsgáltatta a dolgot. Ma délután két ember jött el papához és azt mondották neki: Fizettesse meg az adósokkal a kiutalt cikkek árát! – Azonnal el fogom őket bocsátani, mondta a papa. Nem, a két ember ezt nem akarta. És a papának fel kellett menni velük a malomba tárgyalni.
Velük együtt tárgyalni? kérdezte Willatz.
Hát mi egyebet tehetett volna?
Én nem hiszem, hogy az édesapád sokáig üzemben tudja még tartani a malmot.
Bizonyosan mindennek megvan az oka nála, én nem tudhatom. Mindenkinek meg vannak a maga okai. Tulajdonképen egy vőről kellene már gondoskodnom a papa számára, hogy az segítsen neki, de én még mindig kések vele, mondta Mariane.
Pedig meg kellene próbálni! jegyezte meg tréfásan Willatz.
Bizony, vőt kellene kerítenem, ismételte Mariane, de úgylátszik, sehogyan se tudom nyélbeütni a dolgot.
Willatz nevetett és a nevetése hangos volt és biztos, úgy nevetett, mint aki nyeregben van.
Várj még egy kicsit, talán csak egy hónapig még, talán már addig sem. Tudod, nem mindennap vagyok ilyen rossz hangulatban.
Várjuk a partitúrát. Bizony arra várunk.
Szeretnék egy kicsit több lenni, szeretnék valaki lenni, mikor igent mondasz majd nekem. Félre ne értsd engedelmes szolgádnak ezt a nemes vonását.
Marianenak ugyan nem sikerült teljesen magáévá tenni ezt a tréfás hangot, de lehet, hogy nem nagyon törődött az egésszel. Azt észre kellett vennie, hogy a Willatz könnyedsége erőltetett, és a tréfás szavaknak valahogy hamis csengésük volt. Vajjon nem látta-e, hogyan rángatózik a fiatalember szemöldöke? S annál inkább rángatózott, minél nyiltabban beszélt a lány.
Willatzot nyilván visszataszították ezek a szabadszájú kitörések, azt biztosra vette, hogy a lánynak nem az igazi természete az erőszakoskodás. Csak szakítana már egyszer ezzel a beszédmóddal! Willatz tudta jól, hogy Mariane lelke nem finomság nélkül való, még ma is ragaszkodó volt és bájos, mint gyermekkorukban, mikor kérte, hogy adjon neki „egy hosszú-hosszú csókot“. De azt is tudta, hogy az utazások és új ismeretségek sok mindent elváltoztattak a gondolkodásában, fogalmaiban és azért Mariane időnként merész volt és nyers, mint a korabeli norvég nők általában, érzett rajta valami idegen hatást. Az ilyen friss és közvetlen kiszólásokkal nem egyszer ért el nagy sikert a társaságban, a fiatalembernek mindig maró kín volt az, és eltávolította őket egymástól, hogy végül is féltékenységi jelenetekre, aztán pedig édes kiengesztelődésre vezessen.
De Mariane, – ó, milyen ravasz teremtés volt! Akárcsak az indián nagyanyja. Tudta ő jól, hogy mit csinál. Vagy törik, vagy szakad: ez volt az elve.
Mariane azt mondta:
No, már itt is van. Hiába, ez már csak úgy van, – ha te valamit a fejedbe vettél, akkor bizonyosan úgy is történik.
Igen, én unalmas fráter vagyok, ismerte el a fiatalember.
A lány ajkáról pedig ez a megjegyzés röppent el:
Azt hiszem, nekünk az a bajunk, hogy nagyon is egymásnak teremtett az Isten…
Ez valami megmásíthatatlan valóság lehetett, mert a fiú rábólintott, aztán kis idő mulva újra csak bólintott.
Anton hatalmas ugrásokkal sietett a nyomukban.
Bocsánat, hogy elmaradtam! mondta. Willatz, egy köszönetet kell neked átadnom.
Willatz a homlokát ráncolta. Nyilván sejtette, hogy Konrad mit akart, de szándékosan kitért az útjából.
Szóval egy köszönetet kell közvetítenem, mondta Anton zavartalanul. De nyugta nélkül nem adom át. Ez furcsa neked?
Igen… hogy úgy mondjam… egy kissé furcsa.
Nos hát, tehetsz, amit akarsz, felelte Anton, de arra mifelénk nem így viselkednél. Jön egy ember és meg akar köszönni neked valamit, te meg úgy teszel, mint aki se lát, se hall.
Willatz azt mondta:
Legalább neked volt alkalmad beszélgetni egy kicsit. Hiszen te a nép gyermeke vagy.
Jóságos isten! Igy járni lehúnyt szemmel az életen át, mint te! tört ki Antonból az őszinte hang. Nem értem, hogy hogy teheted ezt! Az apád még megtehette, mert neki kívül-belül ilyen volt a természete, de te… te csak az apád nagyságának a maradványain tengődöl.
Mariane hangos nevetéssel közbevetette magát és Willatzot is engedékenységre hangolta.
Igy beszél az ember jóbarátja és kedves vendége! mondta a fiatalember. Szinte tűkön áll félelmében, hogy nem talál elég goromba lenni.
A nép gyermeke! utánozta őt Anton. No, de hát mit tehet az ember? Egyébként neked talán hasznos ez az elvakultság, eltakarja előled az életet minden bolondságával és ravaszságával együtt. Idenézz, ez itt az élet! mondta és lemutatott az útra.
Néhány teherkocsi jött velük szemben, az emberek arca lisztes volt és ez furcsán hasonlóvá tette valamennyit. Hő! kiáltották a lovaiknak. A kocsik nyikorogtak a súlyos teher alatt, az emberek a kocsik mellett mentek nap-nap után. Ha elérkeztek a kirakodóhelyre, leszedték a kocsiról a lisztet és rozst rakodtak fel, a rozst felszállították a malomba és onnan ismét lisztet hoztak le a kirakodó helyre. Egyik nap a másik után.
Szinte látom a lelkemmel, amint te is résztveszel ebben az életben! mondta Willatz.
Részt is veszek benne a magam módján, jelentette ki Anton. Éppen most keresem fel a malomtulajdonos urat egy kis felvilágosításért, nekem is van üzletem, ha nem is foglalkozom éppen liszttel. Menj csak haza, Willatz és vedd el Synöve Solbakkent!
Mariane ismét felkacagott, de ezuttal egyedül.
No nézd csak, ő nem is nevet rajta, mondta aztán. Willatz, te nem is nevetsz?
Csak akkor, ha te úgy parancsolod, hogy mulatságosnak találjam, felelte a fiú.
Holmengraa úr barátságosan köszönt és elébük sietett. Nyugodtan és közvetlenül, mint egy boldog apa. Mintaképe volt a belső egyensúlynak. Mariane megkérdezte, hogy vajjon a bűnösöknek utilapút kötött-e a talpára, az apja azonban mosolygott és azt felelte, hogy túlságosan sok bűnös akadt.
No, te élet rajongója, van itt valami a te számodra, mondta Willatz Antonnak.
Hárman együtt megérttették vele, hogy miről van szó és Anton végül azt mondta:
Tehát az ellenőrzés hiányán mult az egész.
Most meg Willatz nevetett hangosan.
Csakugyan! mondta. A hiba mindkét részről történt, így írják ezt majd minden újságban. És ha a dolog a törvényszék elé kerül, akkor a bírák is ugyanezt fogják mondani. Én munkát és bért adok a munkásoknak, ha tehát a munkás meglop engem, akkor mind a kettőnké a felelősség, nekem azoknak is munkát és munkabért kellett volna adnom, akik a munkást ellenőrizzék, továbbá munkát és bért adnom azoknak, akik az ellenőrökre felügyeljenek. Egyuttal pedig a munkások, a jól végzett munkáért béremelést fognak követelni, különben sztrájkba lépnek.
És te mit tennél velük?
Ha kevés csőcselék volna a világon, akkor engedném, hogy csak éljenek és szaporodjanak.
Én az ön helyében döntőbíróságot tartanék a leghelyesebb megoldásnak, fordult Anton Holmengraa úrhoz.
Willatz megint fölnevetett, hanyagul, hátravetett fejjel.
Milyen unalmas! mondta. Ó, Anton Fredrik Coldevin, – így hívnak, úgy-e? – te igazán páratlan ember vagy, jobban megérted az idő szavát, mint akárki más.
Természetesen, csak a kihágás, a visszaélés megállapítására és minősítésére vonatkozóan kérnék döntőbíróságot, magyarázta Anton sértődötten. Mert ha az ember kiélezi a dolgot, akkor az az összes munkások közös ügyévé növekedik, az üzem pedig megáll. Azt hiszem, a malomtulajdonos úr ezzel teljesen tisztában is van. De ha a munkások maguk bíráskodhatnak a saját ügyükben, ezt aligha fogják elutasítani. A döntőbíróságot tehát csak az utalványok sorsának eldöntésére hívnám össze, megállapítani, hogy mi ajánlatosabb: megtartani vagy megszüntetni az utalványokat?
Papa, hát sokan követték el a visszaélést? kérdezte Mariane, mert már torkig volt ezzel a sok szóbeszéddel.
Igen, nagyon sokan. Úgylátszik valamennyien, csak sagvikai Bertel és Ole Johan nem volt benne.
Tehát csak az ellenőrök álltak ellen a kisértésnek. És miféle cikkeket vásároltak az utalványokért?
Holmengraa úr mosolygott.
Mindenfélét, a vitorlavászontól a petróleumig.
No, ilyet még nem pipáltam.
A kis boltos Theodornak elmagyarázták, hogy a mi petróleumhordónk üres, vettek tehát egy hordót és felosztották maguk közt. A vitorlavászonról azt mondták, hogy a szűréshez szükséges. A margarint pedig, hogy vajaskenyerük legyen, ha különóráznak, mert olyankor a malom ad nekik ellátást, magyarázták. Hahaha! Megáll az ember esze! És mióta csinálják ezt már így!
Anton a fejét csóválta és erre ritkán lehetett alaposabb oka. Az ellenőrzésnek ekkora hiánya mégis csak meglepő volt, sehogyan se ment a fejébe.
És most mit akarsz tenni, papa?
Nem lehet itt semmit se tenni. A büntetés nagyon is sok embert sújtana, de azonkívül is: kétélű fegyver volna.
És az Ön könyvelője nem fedezhette volna fel ezt a dolgot azonnal? kérdezte Anton és szinte remegett a fiú csupa üzleti érzék és túlfeszített kereskedőszellem hatása alatt. Nem gondolt arra, hogy a malomtulajdonos talán nem is tart számot az ő részvételére ebben a kínos ügyben. Az üzletben nem állítottak ki részletes számlát minden tételről? kérdezte Anton.
Nem! felelte Holmengraa úr kurtán.
Igen, de… kezdte Anton, aztán félbeszakította a mondatot, mert észrevette, hogy Mariane mosolyog az ő túlzott buzgalmán.
Látom már, meg kell mutatnom az összes kártyáimat, mondta Holmengraa úr és mosolygott ő is. Annak idején magam mondtam Theodornak, hogy részletes számlára nincsen szükség, hiszen annyiféle tételről úgyse lehet szó.
Ezzel csak a bizalmát akarta kimutatni Theodorral szemben, aki csakugyan rá is szolgált erre a jóvéleményre. A fiatalember maga nem is követett el semmiféle visszaélést. Theodor egyébként valami nagyon távoli rokonságban is van vele, az édesanyja harmadágon unokatestvére Holmengraa úrnak. Holmengraa úr itt Segelfossban kezdettől fogva segítette a családot, hogy talpraállhasson.
Vagy úgy! mondta Anton. De neki is észre kellett vennie, hogy ez mégis csak furcsa üzleti viszony. Ilyesmit csak dúsgazdag ember engedhet meg magának.
Ott álltak a keresztútnál, ahol Willatznak be kellett fordulnia, hogy visszatérjen a téglaégetőbeli szobácskáihoz és a partiturája mellé. Már fogta is a kalapját.
Most jut eszembe, Holmengraa úr, nem tudna-e nekem néhány ügyes erdőmunkást?
Erdőmunkást? kérdezte a malomtulajdonos, és visszatért a saját gondolatai világából. No, majd csak akad egy-kettő. Az ön erdejét végignéztem, amennyire tudtam, és azt hiszem, hogy sokat föl lehet használni belőle.
Köszönöm! mondta Willatz és eltávozott.
Holmengraa urat szemmelláthatólag olyan kevéssé érdekelték a rendellenességek a malomban, hogy még ilyen udvarias és kielégítő választ is tudott adni egészen közömbös dolgokra vonatkozóan. De azért Mariane figyelmét nem kerülte el, hogy a hangjának valami nagyon finom, kellemetlen mellékzöngéje volt, mikor válaszolt. – Vajjon mit jelentsen ez? Azt persze nem is sejtette, hogy az apjának is bizony tanácsot kellene kérnie a saját ügyeiben. Mi lesz azokkal hegyirétekkel és legelőkkel, hogyan fogja megvásárolni vagy kibérelni őket, hogy legelőnek rendezze be ezer szarvasmarha számára? Egy szót se említett a dolog felől. És Mariane azt gondolta magában: Nyilván azon mérgelődik, hogy Willatz még ezt az egyszerű kis erdőirtást se tudja egyedül nyélbeütni, hanem mindenhez segítségre szorul.
Karját az apja karjába öltötte és úgy mondta ki a szavakat, hogy rá se nézett, mintha nem is hozzá szólna:
Jelenlevő gyermeked nevében tiltakoznom kell az ellen, hogy Willatzra haragudj.
Ó, te édes kis indiánlány! felelte a malomtulajdonos és mosolygott.
Nem, nem haragudott ő senkire. Amint hazaértek, Antont magával vitte a fogadószobába és ott egy félóráig elbeszélgetett vele a délamerikai viszonyokról és mindenről világos képet tudott festeni. Anton nagyon örült, hogy ilyen kimerítő felvilágosításhoz jut. Igen, minden jel arra mutatott, hogy Anton helyesen diszponált az „Aranyhal“-lal, vélekedett Holmengraa úr, de a szerencsét nem szabad kihagynia a számításból. Anton spekulációi szemmelláthatóan felkeltették a mesebeli Tóbiás király érdeklődését. Értesítsen később néhány sorral, hogyan ütött ki a dolog, mondta.
És még ott maradt a fogadószobában, mikor Anton bement a lakószobába.
Mariane hirtelen úgy érezte, hogy túlságosan sok rajta az ékszer. Az utolsó fél órában kivette a füléből a nagy arany félholdakat és gyöngyöt tett a helyükbe. Anton ezt azonnal észrevette és úgy találta, hogy így még sokkal szebb. Igaz, hogy gyönyörűek voltak azok a félholdak, csodálatosan finom aranyláncocskán himbálóztak, de azért mégis volt bennük valami indiános, sőt Anton úgy érezte, hogy: zenebonás ékesség, – a gyöngyök közelebb hozták a lányt Európához. Mariane nyugodtan végighallgatta ezt a gondolatot és csak annyit felelt rá:
Úgy találja? No, ennek örülök.
Érdekli az, hogy nekem tetszik?
Minden bizonnyal.
Aztán arról kezdett beszélni, hogy a közeli napokban elutazik, – mikor is indul délre a legközelebbi hajó? Pénteken? No igen, szóval elutazik. De ha a dunnaludak elköltöznek, újra visszatér.
Hogy érti ezt? És mit akar a dunnaludaktól?
Ó, jóságos Isten! kiáltotta Anton. Hogy mit akarok a dunnaludaktól? Azt az időt várom, amikor a dunnaludak elhagyják a költőhelyeiket és üresen marad a fészkük… A dunnaludak, a Jensen kereskedő telepéről…
Csakugyan, erről megfeledkeztem. Hiszen maga vissza akar térni az őszi ünnepélyre.
Különösen, ha én és az ünnepély remélhetjük, hogy maga is meg fog ott jelenni.
Én? No már bocsásson meg!
Jó idő múlva ez a válasz mégegyszer eszébe jutott Antonnak és akkor megsértődött rajta: hogy is ne, mikor neki föltett szándéka, hogy megjelenik a kollégája, Jensen kereskedő ünnepélyén. Ez az úgynevezett boltos Theodor, mozgékony ember, az új idők embere. Figyelje csak meg, milyen agilis, hogyan terjeszti ki az üzletét mind szélesebb és szélesebb körre! Ez ám a jövő embere! Némelyik ember, úgy látszik, csak a múltban él. Olyanok, mint a vakok, kimeresztett szemmel járnak és sokan bölcseséget olvasnak ki a szemükből, amiért olyan mereven egy irányba néz. Az ilyen embereknek a saját szigetükön kellene élniök, valahol a tenger közepén, ők nem tudják, hogy az élet olyan, mint a nap világa, és mint a kereskedelem és a tűzérség. Mit ártana az magának, Mariane kisasszony, ha elmenne egy nyilvános ünnepélyre, ahol mindenki csak örülne, hogy megjelenik.
De mindez semmit se használt, falrahányt borsó volt az egész és Mariane kijelentette, hogy hallani se akar tovább a dologról.
Ha nem, hát nem, mondta a fiú. De ősszel majd visszajövök. És akkor majd a szállóban lakom, – hogy is hívják csak? A Larsen szállodában.
Mikor Anton elment, Mariane egy kézimunkát vett elő – még a régi, jó időkből, – jól megnézte, aztán újra letette az asztalra. Elővett egy könyvet és olvasott belőle néhány sort, majd egy csomag kártyát vett a kezébe és keverni kezdte. Egyszerre csak felnyitotta a fogadószoba ajtaját és azt mondta, hogy szeretne sétálni egyet.
Jól van, sétálj csak! mondta az apja barátságosan, mint mindig.
Holmengraa úr egyedül maradt. Teljesen egyedül a háznak ebben a részében. Valami történhetett vele, abban a pillanatban, amikor Anton elhagyta a szobát. Lehetséges, hogy egy ember ilyen hirtelen, átmenet nélkül megöregszik? Vagy csak a súlyos gondok hajlították meg a derekát és tették ilyen méltatlanná egy királyhoz? Nem volt előtte papíros és nem valami meghatározott számlán dolgozott, csak ült, ült a helyén és elmosódó szemmel nézett a kezére: nem, a szabadkőműves gyűrű se mentette már meg, nem mentette meg semmi, az sem, hogy titokzatosan kacsintott oldalvást és olyan arcokat vágott, mintha valami láthatatlan lénnyel lenne állandó összeköttetésben, a munkások mégse adták be a derekukat. Minden átmenet nélkül újra tegezni kezdték és Tóbiásnak nevezték. Ez olyan volt neki, mint az ökölcsapás. Minden tekintélyét elvesztette előttük, megint látták éjszaka, amint lányvadászatra indult. Igen, úgy tett, mintha erdőt nézne Willatz Holmsen számára, és akkor estefelé fölment a házikókba a hegy oldalán és ott kért éjjeli szállást.
Hohó, te Tóbiás vagy, te szabadkőműves, ugyanolyan, mint mi vagyunk és egy szikrával se különb! Most pedig felemelted a liszt árát. De nem tudtad teljesen kiszipolyozni a vérünket, egy csöpp vérünk még maradt. Nem szégyenled magad? És ha egy kis utalványt állítunk csak ki magunknak és azzal elmegyünk a boltba, hogy megvegyük rajta, ami az életünkhöz kell, akkor ránktörsz, mint egy rabszolgatartó és elszámoltatsz minden őrével. Szégyen, gyalázat!
Néhány munkás nyugodtabban fogta fel a dolgot és kimutatta az igazságérzetét. Ezek előzékenyen bólongattak és egy és más csekélységben igazat is adtak a malomtulajdonosnak. Ez nem is olyan ostoba dolog, mondták valamire. Nem is egészen bolond ez az ember, mondták máskor. De ez még rosszabb volt, mintha a többiek, a garázdák beszéltek. Aslak már nem volt a malomban, de a szelleme még mindig ott kisértett.
Nem, ez tarthatatlan helyzet volt. Úgylátszik, valóban nem úrnak született, hanem arra, hogy megjelenjék és eltűnjön, mint a mese alakjai. Az emberek, Isten tudja, mit képzeltek az ő gazdagságáról. Ő pedig spekulált, keresett pénzt, vesztett is, talán már nem is volt több veszteni való milliója. És ez volt a döntő az emberek szemében. Vajjon miért emelte újra a lisztárakat? Jóságos ég, ha ezt szükségből tette, akkor aligha érhet többet mint a többiek Segelfossban és akkor miért járt volna neki nagyobb tisztelet? Szégyen gyalázat!
Hova gondol most, min tűnődik úgy el és miért nézi folyton a kezét? Most lett-e csak világos az agyában, hogy az új módszerrel hibás útra tévedt az utóbbi hetekben? Da vajjon mihez kezdjen most? Elvégre is parasztnak született, az volt és az is marad, a fantáziája nem tudta egészen elhomályosítani a szemében a valóságot. Akkor is a földön maradt, ha a szárnyai vitték. És mikor a mult héten ismét felemelte a liszárakat, azt mégis csak helyes számítás alapján cselekedte. A többi malmoshoz képest még így is olcsó volt és a különbség kiadta a szállítás költségét, – hát miért ne tette volna? Az emberek miatt? Hiszen az már kiderült, hogy az emberek hogy ítélnek felőle. Ha nem tudták gazdagnak, ügyet se vetettek rá! Pedig milyen ostoba tévedés volt ez! A tucatemberek életpályáját nem lehetett az övével összehasonlítani, olyan volt az, mintha egy hétköznapot a sorshoz hasonlítanak. És a vagyona? Miért akartak arról mindenáron tudni valamit? Talán gazdag volt, talán nem. Lehet, hogy annyija se volt, amennyit egy aranyásó egy nap alatt kiás, – de mi különbséget tett az? Talán mégis gazdag volt, csak nem tudott róla senki. Mariane ravasz volt és okos, és gyakran szerette volna tudni, hogy a különböző levelekben és táviratokban mi áll.
Mond csak, papa, kérdezte nem egyszer tréfásan, miért küldted vissza a fiadat még gyerekkorában Mexikóba és miért taníttatad ki, hogy birtokot tudjon kezelni és hajót vezetni?
Mert így te azt hiszed, hogy Mexikóban birtokom és hajóim vannak, felelte Holmengraa úr titokzatosan.
Akármilyen vihar vetette is Segelfossba Holmengraa urat, annyi tény, hogy itteni tartózkodása az állandó munkászavargások és fokozatosan hanyatló tekintélye miatt nem volt különösebben ajánlatos. És nem állt-e nyitva a számára a világnak mind a négy tája, miért kellett éppen itt lennie? Nyilván nem kötötte ide semmi, sem Irgensné, sem a főztje, sem a munkások, a malom, az utak, vagy a folyó… semmi, semmi. Vagy az volt a kivánsága, hogy a hazájában élhessen? Hajtotta valami természetes ösztön, egy földöntúli hatalom, és csak ezért vette vállára a keresztet? Ebben az esetben, – úgy ám, jó emberek! – átlépne a fejetek fölött, menne a maga útján és eltiporna benneteket, minden teketória nélkül, mint egy szalmaszálat a lábai alatt.
De ő nem tiport le senkit, arra nem volt semmi képessége, mert nem született uralkodónak. Uralkodónak? Hiszen még a gazdaságát se tudta a kezében tartani és nem minden időben tudott dacolni a munkásai gúnyos föllépésével. Most is: nem az irodájában ül-e és ott töpreng a világ rosszaságán? Nagyszerűen ment minden, amíg ő király volt és mesebeli alak, addig úgy ment, mint a karikacsapás. Mindenki a földig hajlongott előtte, később azonban visszájára fordult az egész. Falusi ember volt, aki már egy lépéssel el-eltávolodott a maga paraszti osztályától. Első úttörő volt a nem-parasztok sorában, – mi egyéb telt volna még tőle. És mégis – ő volt Segelfoss regéje, mint a csillag világított az egész csürhe fölött.
Kiszalad az ebédlőbe és ujra visszatér. Titkon hallgatózott az ajtókon és most ismét leült, mintha megmenekült volna, – a ház ura megmenekült! És most mintha földerülne a kedélye is, már mosolyog. Ugyan mi értelme van ennek a töprengésnek? Persze, hogyha teljes napvilágnál nézzük a dolgokat, nem lenne már szabad olyan bolondosnak és fiatalnak lenni. A lányok nem tudják titokban tartani a malomtulajdonos úr különös kirándulásait és csak kérdezik egymást: Veled is megtörtént? Hol? És hányszor? Ó, ez a kalandos Szindbád, ez a hóbortos fickó, ez a deresfejű ifjonc! Nem elég nehézséget okozott-e Irgensnének éveken át, hogy szolgálót kapjon a házba? Valahol a messze távolban voltak országok és ültetvények, ahol a kávé terem, meg banán és a cukornád, jó illat árad belőlük és az éjszaka, – az éjszaka a kalandos hajósoké, meg a bolondosoké. És vannak szigetek, sárga, fekete és fehér lányokkal. Szó, ami szó, nem lett volna szüksége rá, hogy olyan pontosan felmérje Willatz Holmsen erdejét, hiszen a hegyi házikókban voltaképen nem volt semmi vonzó, hacsak az nem, hogy Marcilie leányzónak egy fiatal huga volt ott. A lány apja vitte Holmengraa urat egy darabig a hegyeken át, mert a lány apja mindig fel akarja venni a szekerére Holmengraa urat.
És ha a malom munkásai azt mondták rá, hogy ő is csak a maguk fajtája, hát nagyot tévedtek. Egészen más ember volt ő. Hatalmas ideák és jelentős tervek forogtak a fejében. Ha ezerszámra akarta legeltetni a jószágot a havasi legelőkön, ez a terv egy konzervgyár ötletével függött össze. Ezt az ötletet aztán továbbszőtte, elgondolta, hogyan fogja hajóra rakni a konzervgyár termékeit. Bevezetteti a villanyvilágítást, mechanikai műhelyt rendez be és gőzekével szántat. Azt is megtehetné, hogy gyógyszertárt és egy könyvesboltot költöztet Segelfossba, vagy maga is nyithatna egy kis szatócsüzletet, kereshetne háromezer koronát egy évben és élné a maga nyugodt életét. Bizony, mindent megtehetne, – hasznára fordíthatná a Theodor bolondságait, és egyszerre veszedelmes konkurrensként állna itt. És ha az egyik úton-módon nem sikerül, talál ő még mindig egy csomó megoldást, tőle minden kitelt. No de légy csak nyugodt, kis Theodor, oda már mégse fejlődik a dolog, hogy téged is nyugtalanítson a szatócsboltodban, élj te csak nyugodtan és légy büszkesége az édesanyádnak. Van nekünk még néhány más tervünk is és egyet még ebben az esztendőben megvalósítunk a Csendes óceánon, itt is van már a távirat! A háború hívja a mi kis hajónkat, a mi brilliáns kis hajónkat, olyan az, mint a bagoly, nappal nem lehet látni, nem, csak éjszaka vitorlázott, ott vitorlázott az ezeregy éjszakában és szín gyémánt a rakománya. Küldd csak ide nekünk! mondta a háború. – Kérem, kettőszázhúszezer az ára! Kedves Theodor, nekünk csak hatvanezerbe van a hajó. Nem bántuk meg a vásárt, jó hajó volt és gyémánt a rakománya. Egy fiatalember vezette, sennor Felix, de ma már ismét másik hajót vezet. Pompás mesebeli hős az a sennor Felix!
Holmengraa úr még egyszer kiszalad az ebédlőbe, mikor visszajön, duzzad a tárcája. A matrózoknak van ilyen teli tárcájuk, mikor kiszállnak a szárazföldön. Leszállt az este, Holmengraa úr az órájára néz és nekiindul. A lépcsőn a lányával találkozik s tréfásan mondja neki: Örvendek, hogy látlak! – Hasonlóképen! feleli a lány és nagyot nevet. Ők ketten mindenkor jóbarátok és jópajtások. És sem az apa nem kérdezte meg a lányt, hogy honnan jön, sem pedig az nem érdeklődött Marianénál, hogy hová visz az útja.
A malom irodájában töltötte el ezután az idejét, hol ezzel foglalatoskodott, hol amazzal, a segédkikötőmesterre valami fontos munkát bízott, jó néhány órára való munkát. Közben sötét lett az éjszaka, amilyen sötét ebben a világos évszakban csak lehetett. A kis uccákat és házakat azért tisztán meg lehetett különböztetni.
Most jön ki a postahivatalból a főnök, széles válla ringatózik, amint elindul az úton. Észrevette már mindenki rajta, hogy ez a pontatlan ember, csak egyetlen egy dologban pontos: nevezetesen minden éjszaka elmegy hazulról. Gondolkozik, filozófál, mosolyog valamilyen megfigyelésén, vagy ha lármát hall, összeráncolja a homlokát. Jó, hogy nyár van, legalább nincsen szüksége felöltőre! Alighanem nagyon fontos dolgokat forgat a fejében, hogy olyan kevés figyelmet fordít a külsejére, meg a ruhájára. A nadrágja menetközben mindig lecsúszik egy kicsit, már kitérdesedett egészen, rossz az anyaga és rojtos a széle is alul. De Baardsen távirász nem törődik a nadrágjával, megvan ez a jó tulajdonsága, és ha meglátja alul a rojtokat, azt mondja magában, hogy ő lett bizonyára kisebb. Egyébként gyakran tesz vidám és mélyértelmű kijelentéseket és néha nagyszerű megjegyzéseket fűz az eseményekhez.
Egy ideig a rakodópart környékén csatangolt. Ismer itt mindent az utolsó szögig, pontosan tudja minden láda helyét. Egyszerre nesz üti meg a fülét, összeráncolja a homlokát és elindul a hang után. Csöndes az éjszaka, valamelyik házból beszéd hallszik, onnan, ahol a segédkikötőmester lakik, az ő hangja ez, szid valakit, valamiért nagyon izgatott és egy férfi áll előtte. No lám, hiszen ő az első basszus a kikötőmester dalárdájában, tehát beszélhetne sokkal hangosabban is, de most csak suttog, szinte sziszeg.
Hát azért rendelt be engem éjszakai munkára, átkozott disznó! Mit keresett itt? Szerenádot akar adni az ablak alatt? Szerencsére Daverdana nem az a jóféle, ő nem nyitja ki az ablakot. Attól bízvást alhatik.
Maga előtt kergeti az idegen férfit és továbbsziszegi feléje:
Mit vigyorog? Ha csak a jogomat tekinteném, fejbekólintanám ezzel a bottal!
Úr és szolga! gondolja nyilván Baardsen és továbbmegy. Óvatosan visszanéz a vállán át, látja, amint a főnök úr igyekszik lassan tisztázni a dolgot és szomorúan mosolyog. Mi mást is tehetne, minthogy szomorúan mosolyog. Mi mást is tehetne, minthogy szomorúan mosolyog és megzavarodik. Baardsen most még élénkebben filozófál: megmentette volna az urat a szolgájától, ha módjában van, azt is megtehetné, hogy besettenkedik Daverdanához és megnyugtatja a lárma miatt. Baardsen elmosolyodott, mint aki valami nagyon csinosat eszelt ki. Ebben a pillanatban döntő elhatározásra jutott az üldözött principális. Mintha csak eddig a pontig lett volna szüksége kíséretre, tovább nem, villámgyorsan kitért oldalvást, leszegte a fejét, futásnak eredt és a következő pillanatban már eltünt szem elől. A segédkikötőmester lassan és hallgatagon ment tovább, úgy látszik, visszatért ismét a munkája mellé, a raktárba.
Úr és szolga, – bizony ezeréves história kisértett itt és Baardsen most sem érhette meg a végét. Csak egy epizódnak a kezdete volt ez. Egy deresedő hajú, bolond özvegy ember! Valamikor jó sora volt, de most már kevésbé jól megy a dolga. Hallgasd csak ezt a síri, éjszakai sötétséget, úgy forrong-lázong, akárcsak ő! Tulajdonképen nem is volt ez tolvaj dolog, vagy állati dolog, – ahol egy szolgának nincs keresni valója, ott távol kell tartani, ez a kíméletlen igazság. Arcátlanság volt, annyi igaz. De arcátlan ember volt-e ez a főnök egyébként? Sőt ellenkezőleg, finom volt, adakozó és mélylelkű. Nem, ezen nem volt könnyű eligazodni! És Baardsen is azzal intézte el magában az ügyet, hogy ezen úgy se igazodik el senki! A szél sem úgy fuj, ahogy a könyvek előírják és furcsa volna, ha valaki – mennydörgésszínű harisnyáról beszélne.
Mielőtt Baardsen kiment az éjszakába, egyideig bizonyára benn tespedt a táviróhivatalban, mert hosszasan elsétált a Theodor színháza felé, mielőtt visszafordult, hogy ismét ugyanazon az úton haza térjen. Nagyszerű hangulatban volt és a gondolkozása kitünően működött. Amint azonban a segédkikötőmester lakása mellett elhaladt, megzavarodott egy pillanatra, mert az elüldözött főnök ujra csak ott állt. Nem érez hatalmat maga fölött, gondolta Baardsen, senki sincsen Segelfossban, aki miatt ügyelnie kellene magára! Az ördög értse az ilyen dolgot. Baardsennek tulajdonképen nem volt mit keresnie éjszaka ez előtt a lakás előtt. De itt most cselekedni kellett, menteni, ami még menthető, – mindenek előtt a főnököt. Minden köszönés és bevezetés nélkül egyenesen odament Holmengraa úrhoz és azt mondta neki:
Elfelejtettem rávezetni az ön tegnapelőtti táviratára, hogy a megjelölt idő bizonytalan volt.
Talán összerezzent a főnök ijedtében? Nem, a legnyugodtabban tudomásul vette a közlést.
Úgy? mondta.
Már mint az ön válasza számára megjelölt határidő. Az óra helyén egy kereszt volt. Nagyon fontos táviratnak látszott, azt hiszem, kifejezetten meg kellett volna jelölnöm, hogy az órát elolvashatatlanul adták le Puerto Ricoból.
Nagyon jól megértettem, mit jelent a kereszt, mondotta a főnök.
Úgy? kérdezte Baardsen kurtán és nyomban tovább indult.
Jőjjön velem még pár lépést, a zavarosan megjelölt idő azt is jelentheti, hogy mai válasza későn érkezik. Háborúban égetően fontos minden óra.
Nem baj, ha későn is érkezik a válaszom, mondta a főnök.
Ha jól tudom, nagy összegről van szó, egész kis vagyonról…
Úgy van, mondta a főnök. És mentek tovább és beszélgettek egymással. A segédkikötőmester szembejön velük, már megint rosszat sejtett, fut, ahogy a lábától telik, de amint kettesben találja őket, lassan elmegy mellettük és köszön.
Mindezideig a főnök nagyon tartózkodóan viselkedett, most azonban egyszerre úgy érzi, hogy nagy hálával tartozik a távirásznak és ennek a legszívélyesebb módon kifejezést is ad.
Nagyon is jól értettem, hogy mit jelent a kereszt, mondta. Ha létrejön az üzlet, egy hajómmal kevesebb van. Nagyszerű hajó volt, olyan árut vitt, ami a gyémántnál is többet ér. Ha pedig nem lehetett megkötni az üzletet, akkor tovább megy a hajó az áruval. Így van ez. De alighanem megkötötték azt az üzletet, különben ma egy másik táviratot kaptam volna.
Aztán egyéb dolgokról beszélgettek és közben mind tovább haladtak az úton, egészen jól meg lehetett különböztetni a sárkányfejeket Rasch ügyvéd házán, és elmentek egy kert előtt is. Holmengraa úr mind beszédesebb lett, Baardsen észrevette, hogy többet beszél a kelleténél és hogy már nem nagyon mérlegeli a szavait. Holmengraa úr háza is egyszerre feltünt a sötétben.
Leülünk egy kicsit, mondta a malomtulajdonos.
És beszédes maradt továbbra is, szigetekről regélt, ahol színesbőrű lányok élnek, egyre-másra lelkesedett, rajongó szavakkal illetett régi és közismert dolgokat, néhány egyéni mondását rövid időközökben többször is elismételte, bár azok értelmét Baardsen sokkal jobban ki tudta volna fejezni, így valahogy: Nem úgy van-e, amint mondom, hogy a szerelem csak múló betegség. Igyekezni kell kilábolni belőle és megtalálni önmagunkat. Nem gondolja?
A malomtulajdonos nem volt iszákos, se pedig valami kéjenc, az élete szabálytalanságai nem voltak beteges természetűek. Átmeneti tipus volt, néha kijött a sodrából és ha leszállt az este, – trubadúr lett belőle. Baardsennek lassankint kínos lett a fecsegése, de akkor a malomtulajdonos hirtelen egy üveget húzott ki a mellső zsebéből és megkínálta a távirászt…
A szárazföldi tengerész kínálta az italt, Baardsen ugyan már kevés dolgon lepődött meg, de erre még ő is azt mondta: Nem.
Elsápadt és felállt. Talán nem akarta megbántani a malomtulajdonost, mert hozzátette:
Köszönöm szépen, de nekem ma még munkám van otthon és ilyenkor nem szabad innom! Egész más, ha ön maga iszik meg egy pohárkával, áldomást a nagy üzletre!
Igen, mondta a malomtulajdonos, és felállt ő is. Igen, nagyon helyes, egy pohárkával a jó üzletre! Nagyszerű bor ez, magammal vittem, mert készültem valahová és szerettem volna együtt inni valakivel.
Félek, hogy tartóztatom, ön bizonyosan fáradt és szeretne már lefeküdni, mondta Baardsen.
Nem, nem vagyok fáradt, mondta, ivott egy kortyot az üvegből, aztán ismét a zsebébe rejtette.
Akkor hát – jó éjszakát!
Baardsen mélyen és udvariasan köszönt a kalapjával, aztán elment.
Furcsa ember, gondolta a főnök úr, mikor magára maradt. Tehát jó éjszakát, mondta hangosan, bár nem vagyok fáradt és nem akarok még aludni.
Később Baardsen mégegyszer kimegy az éjszakába, a síri csöndbe… Még egy órácskát elfilozofál és gondolkozik az emberi léten, – az ördög érti az egészet! És aztán mégegyszer arra néz, a segédkikötőmester lakásának az irányába. De mi az? Hiszen ott áll a malomtulajdonos! A főnök úr, – immár harmadszor. Éppen most fogja a kulcsot és nyitja vele az ajtót.