Az uj nemzedék

Ugyanazon az estén, mikor Rasch ügyvéd és a felesége kerti ünnepélyt rendeztek, a Sjura szarka pokoli lármát csapott Holmengraa úrék házában. Sjura ugyanis azt akarja, hogy este, ha ő már aludni tér az ágra, béke és csönd legyen körülötte mindenütt. Ha azonban nem hagyják nyugodni, akkor csivikelni kezd és ezúton értesíti a többi szarkát: lármázzanak ők is, amint a torkukon kifér és ilyen módon aztán fülsiketítő lárma keletkezett.

Vajjon miért csörög a szarka odaát? gondolja magában Irgensné, mert ő is ott van a kerti ünnepélyen.

Igen, most végre megrendezte az ügyvéd a kerti ünnepélyt, az őszi ünnepélyt – és ott van egész Segelfoss. Baardsen távirász ugyan hiányzik, mert az utóbbi években nem tett a háznál egyetlen látogatást sem és így szóba se jöhetett, hogy őt is meghivják. Egyébként azonban senkiről se feledkeztek meg és a munkások valamennyien eljöttek egy teára meg vajaskenyérre.

Ha pedig Willatz Holmsen megérkezik, tanítja Rasch ügyvéd a feleségét, nyugodtan ülsz tovább a székeden, amíg ide nem ér, és nem fogadod őt ünnepélyesen. Nézz csak mindig rám és figyeld, hogyan csinálom én, akkor tökéletesen biztosan fogsz mozogni. Ha pedig Willatz Holmsen indulni készül, eszem ágában sincs, hogy visszatartsam.

Mert Rasch ügyvéd úr kénytelen volt némi társadalmi formákra oktatni a feleségét, az asszonynak semmi érzéke sem volt az ilyen finomságok iránt. De mi lenne, ha csakugyan mindenben utánozta volna őt és a zsebkendőt a ruhája ujjában hordta volna, mint az ügyvéd úr, vagy Muus doktor? Nem, az lehetetlen. Az ügyvéd úr lassanként belefáradt, hogy az asszony minden társadalmi fogyatékossága fölött őrködjék és csak akkor utasította rendre, ha már valami nagyon is szembeötlő ügyetlenséget követett el.

Nézd csak, Christine, nem kell a tányért ferdén tartani, hogy az utolsó csöpp levest is kikanalazza az ember, gondolj már egyszer erre is! Finom ember nem tesz ilyesmit!

Raschné talán rosszul ítélt, mikor úgy érezte, hogy az ura elnyomja, ennek igazán nem volt semmi alapja, ha helyesen fogta volna fel a dolgot, még hálásnak is kellett volna lennie. De az asszony persze hálátlan volt.

Csinos asszony volt egyébként, kissé már hervadt virág, becsületes és egy kicsit ostoba, úgy hogy nem mindig tudta, mit beszél. Leánykorában jókedvű volt és szeretett volna férjhez menni, mint asszony pedig nehézkes lett, érzékeny és szürkehajú… A kikötőmester… ó, úgy látszik, nem egymásnak teremtette őket az Isten! Ma este a kikötőmester itt volt a dalárdájával és mikor kinn a kertben énekelni kezdtek, az asszonynak föl kellett szaladnia a hálószobába, hogy elrejtse könnyeit. Hogy az Isten áldja meg érte! És ki tudja, vajjon nem neki énekelt-e, első szerelmének, Christine Salvesennek? Csak Irgensné hosszas nógatására nyujtotta Rasch ügyvédnek a kezét, valószinüleg ez volt az Isten rendelése és most már két gyermeke is volt, messze földön nem találni párjukat, – legfeljebb Willatz Holmsen vehette volna fel velük a versenyt, Willatz Holmsen, mikor még gyarmek volt.

És most Willatz el se jött erre az estélyre. Nem, mióta Anton Coldevin ismét elutazott, Willatz már megint a maga ura volt és azóta szorgalmasan dolgozott. Irt is neki egy levelezőlapot, – kedves Christine asszony! – megköszönte a meghívást és kérte, hogy a férjének is adja át üdvözletét, de őnála otthon most éppen ég a munka és ugyancsak össze kell szednie magát, ha idejére el akar készülni vele, ezért nem is mer eljönni az ünnepélyre.

Jó, jó, mondta erre az ügyvéd úr, de doktor Muus eljött, Holmengraa úr és a lánya is jelenvannak, meg aztán Landmarckné is eljött a leányaival!

És az ügyvéd úr még sokakat fölsorolhatott volna: az ura-i előljárót, a Segelfossi Ujság szerkesztőjét és egyben szedőjét, Henriksen udvari szállítót, a boltos Per két leányát, vagyis a Jensen kisasszonyokat, ezeknek ugyancsak felvitte az Isten a dolgukat. De bátyjuk, a boltos Theodor nem jelent meg, mert nem volt jó viszonyban az ügyvéddel.

A vendégek künn gyülekeztek a kertben. A nyár már jól előrehaladt, de azért még mindig enyhe és szép volt az idő, nem volt szükség felöltőre, persze Florina mégis felhúzta a sárgaselyem kiskabátot, bár föl kellett szolgálnia benne, egyébként azonban mindenki jól érezte magát kabát nélkül is. És a kert, vagy a park, ha úgy tetszik, – teljes pompájában virult a virágágyaival, bokraival és más gyönyörűségeivel. Minden volt itt, semmi se hiányzott, a szökőkútban fölfelé ívelt a vízsugár, zöld volt a pázsit, ápoltak az utak és az ünnep napjára még sok minden újat vásároltak be, sok fapadot és kerek asztalt és az asztaloknak bádog volt a teteje, ha valamit rátettek, hatalmasat dördült mindannyiszor.

Igen, itt a kertben játszódott le a tulajdonképeni ünnepély, itt örökítette meg az új fényképész az egész díszes vendégkoszorút, még nappal, amíg világos volt és aztán itt maradtak a vendégek, késő éjszakáig. De a finom és előkelő vendégek később a verandán foglaltak helyet, sőt még a szobába is beültek, puncsot ittak, össze-összeütötték a poharukat és úgy multoztak. Nagyon kellemes volt az ünnepély és doktor Muus bizonyára valamennyiük véleményét juttatta szóhoz, mikor poharat emelt és köszöntőt mondott a kertre és Rasch ügyvéd házára. De milyen szép is volt, amint doktor Muus kiállt és beszélt és uralta az egész társaságot! Egyetlen zavaró a nyomorék füle volt rajta, de egész arcán ragyogott a szellemesség és a szemüveg úgy ült az orrán, mint egy japán tudósén… Ma esti beszéde egyébként szimbólikus jelentésű volt, mert a doktor Délnorvégiában kapott állást és közvetlenül az elutazása előtt állott. Dícsérte a kertet és a parkot, azt mondta, hogy még csak a pacsirták hiányoznak belőle. Hiszen valamivel délebbre sincsenek még pacsirták, de ő, minthogy szándéka oda áttenni a szállását, mégis csak közelebb kerül a pacsirtákhoz… Üdv mindenkinek, aki szintén követi majd délre! Hálás köszönet! mondta Rasch ügyvéd. Hálás köszönet, mondta Landmarckné is, sőt még a zsebkendőjét is kihúzta, azzal integetett a doktornak és azt kiáltotta: brávó! A kikötőmester pedig összegyüjtötte az embereit a veranda előtt, az énekesek krákogtak és a torkukat köszörülték, aztán belekezdtek a dalba:

Most Rasch ügyvéden volt a sor. A kulcscsomó csörgött a zsebében, most még kövérebbnek és elhízottabbnak látszott, de határozottan és értelmesen beszélt. Pacsirtái, mondta, nincsenek, nem, egyelőre még nincsenek. De egyébként sok mindent bvezetett már itt Segelfossban és ezzel bizonyos mértékig példával járt elő másoknak. Mi volt ez a hely, mielőtt ő ideérkezett? Puszta mező. És micsoda most? Ápolt park, ahol szökőkút csobog és ritka külföldi fák virágzanak, az ő keze alatt kivirágzott a mező, egy modern villa emelkedett ki a földből, olyan, aminőket délen építenek és most már néhány vasöntődével tárgyal két művészi szobor ügyében, amelyeket a kert díszéül szánt. De ez még nem minden, ő, az ügyvéd, egy magasabb célt követett ezzel az összejövetellel, most, mikor annyi befolyásos férfi és hölgy van itt együtt, azt ajánlja, hogy alapítsanak egy jótékonysági egyletet Segelfossban, – elnökül választhatnak, akit akarnak. Egyben megköszöni kedves vendégeinek szíves megjelenésüket, igen, mindegyiknek külön-külön megköszöni a maga és felesége nevében és emeli poharát házának pótolhattalan barátjára, aki most távozni készül innen, doktor Muus egészségére!

Hurrá és brávó és a dalárda uj énekbe kezd.

De ezzel még nem mindenki számára fejeződött be az estély. Holmengraa úr és a leánya elmentek és az ura-i előljáró is elkísérte Holmengraa kisasszonyt, a kedves barátnőjét. De nem ment el a doktor, és nem ment el Landmarckné sem a lányaival, ezek a vendégek ott maradtak késő éjszakáig és tovább szórakoztak.

Az ügyvéd lakásában csakugyan lehetett is szórakozni. Nem volt itt holmi modern csecse-becse, szecessziós stílus, négyszögű lámpák és ifjú festők képei, itt a legszolidabb polgári szellem uralkodott, a háziúr örökölte az izlését, belevésődött az a családba sok hosszú hivatalnok-nemzedéken át és ki tudott tenni magáért! Volt ott egy üvegajtós könyvszekrény és minthogy a nagy költők már mind meghaltak, egyetlen élőnek a műve se volt a könyvszekrényben, csak nagy költők voltak benne. És gyönyörű szőnyegek a földön, géppel hímzett négyszögű gobelinek a falon, kis asztalkán két hatalmas album feküdt, Rasch ügyvéd rokonainak és barátainak fényképeivel és itt feküdtek még Rasch úr és felesége esküvőjéről az üdvözlő táviratok, bekötötték őket egy könyvbe és a dátumot arany betűkkel nyomták a tetejére! Az étagère roskadozott antikutánzatú gyetyartatók, meg a számos kagyló, és szép díszkövek, üvegpalackok és mindenféle karácsonyi ajándékok, a tintatartók és porcellánfigurák terhe alatt. De Rasch ügyvéd azért nem mindenben követte a családi hagyományt. Ő is, mint doktor Muus, elsajátította kissé a modern idők szellemét, amennyire azt valódi izléssel, – a veleszületett izléssel – össze lehetett egyeztetni. Így például doktor Muus, mikor utoljára volt a városban, a hajón néhány kereskedelmi utazóval ült együtt. A társalgásuk és a nézeteik ugyan nem feleltek meg neki, de a kést-villát feltünően új módon és nagyon tetszetősen kezelték, úgy tartották, mint valami tollszárat. A modern időknek ezt az ujjmutatását doktor Muus is magáévá tette, egy kevés gyakorlat kellett csak, és mind nagyobb ügyességet fejtett már ki, hogy a húst a tányérjában mintegy tollszárral vágja el. Nem sok időbe telt és az ügyvéd is utánozni kezdte, megtanulta a kés új fogását, persze a feleségét sokáig kellett oktatnia, ez az asszony semmit se lesett el magától. Doktor Muus nem örült különösképen, mikor észrevette, hogy az ügyvéd keze folytatja az ő művészetét és csak a jó Isten tudja, hogy miféle családból való lehet, aki ennyit eszik és ilyen vastag ujjai vannak! Az ügyvéd panaszkodott, hogy érzékeny a gyomra, de ez minden bizonnyal csak komédia volt, doktor Muusnak viszont csakugyan gyönge volt a gyomra, ez a nemzetség kifinomulását jelentette az elődök hosszú sorát át.

Milyen szépen énekelt a dalárda! mondta Raschné a Landmarck hölgyeknek, csakhogy valami beszélgetésbe kezdjen.

Gondolja? No igen, persze, felelte Landmarckné. Mi, déliek ugyan egészen másfajta énekhez szoktunk.

No, csak úgy gondoltam, hiszen erre mifelénk ez is nagyon istenes volt. Én ugyan édeskeveset értek hozzá.

Téged csakugyan könnyen ki lehet elégíteni, kedves Christine, mondta a férje. De egy dolognak igazán örülök, hogy megalapítottuk a segelfossi jótékonysági egyletet. Ennek csakugyan szívből örülök.

A doktor minden időben jól értett hozzá, – úgy van, minden időben, hogy megadja a kellő választ. Ismét poharat emelt és sok szerencsét kívánt barátjának az elnöki álláshoz.

No igen, felelte az ügyvéd közömbösen, az ember feláldozza magát a felebarátaiért. Most azonban egy bazárt kell létesíteni és pénzt kell szerezni. Ez az első dolog. És nagyon szeretném, ha számíthatnék az ifjú Landmarck kisasszonyokra.

Ez a Holmengraa kisasszony nem nagyon rokonszenves, mondta az egyik Landmarck lány.

Tudja Isten, – igazán nem! bólintott rá a másik.

Szerintem ezt nem is igen lehet várni tőle, végtére is nem olyan családból való, amelyben kulturált nemzedékek követik egymást, jelentette ki doktor Muus.

Meg aztán egészen sárga a bőre! Nem rossz gyomortól van ez, doktor úr?

Jaj, csak rossz gyomorról ne beszéljenek! kiáltott az ügyvéd.

A doktor azonban nem hallotta a közbeszólást és így felelt:

Nem, ez öröklött dolog. Föltétlenül öröklött. Akinek van egy kevés tudományos fogalma a fajokról, annak ez iránt nem is lehet kétsége. Holmengraa kisasszonynak indián vér folyik az ereiben, az ilyet úgy hívjuk, hogy quinteron.

Milyen érdekes, egy indián nő! kiáltott az egyik Landmarck-lány.

Ó, hogy lehet valaki indián! mondta a másik Landmarck lány.

Nekem csak az előljáró okoz gondot, mondja az ügyvéd, mintha csak a saját gondolatait mondaná ki hangosan. Egy szép napon majd kitör a botrány. Attól félek, hogy kénytelen leszek kurtán-furcsán elbánni vele.

Csakugyan annyira a viszonyain felül költekezik? kérdezi a doktor.

Dehogy is, ahhoz nincs is elég esze, feleli az ügyvéd bosszúsan. Sok pénzt kereshetne az, de nem tudja, hogy fogjon hozzá, és még mikor magától adódik valami a kezébe, akkor sem ért hozzá, hogy megtartsa. Lám, most is azért, mert mi, tehetősek, mind öt koronát jegyeztünk a segelfossi jótékonysági alapra, neki is ugyanannyit kellett adni. Pedig ez meghaladja az erejét, ha ötven őrét adott volna, az is elég lenne tőle.

Nem látom a távirászt ma este. Az sehová se jár? kérdi az egyik Landmarck-lány.

Nem, a távirász nem jár sehova, mondta az ügyvéd. Nem hívhatom meg ide azt az embert, ha egyszer sehol se tesz látogatást. Vannak bizonyos formák, amelyekhez minden művelt embernek ragaszkodnia kell, különben megszűnik minden társadalmi rend.

Az utolsó dal igazán csinos volt, mondta hirtelen Raschné. Nem gondolja, Landmarckné asszony?

Az ügyvéd mosolygón és végtelen fölénnyel adja meg nejének a választ:

Éppen az a kedves benned, Christine, hogy olyan könnyen megelégszel.

Landmarckné megszólal:

És ez az ifjú Holmsen a „kastélyban“ mint errefelé mondják… nagyon csinos lakóház, de kastélynak igazán nem kastély! Itt fönn északon, úgylátszik, nem sok kastélyt látnak. Azt mondják, hogy a tulajdonosa most megint itthon telepedett meg.

Igen, azt mondják, felelte a doktor, mintha nem is tudná bizonyosan és mintha nem is volna érdemes erről bizonyosat tudni.

De ma este nem volt itt, úgy-e?

Nem, ő se tartja tiszteletben az udvarias formákat, felelte az ügyvéd. Én a feleségem kedvéért mégis meghívtam, – hiszen az ember mindig szívesen hoz áldozatot a szeretteiért, – végre is Christine kora gyerekkorától kezdve jól ismeri. Az eredmény pedig az volt, hogy el se jött.

De hiszen lemondott és kimentette az elmaradását, vetette közbe az asszony. Irt egy nagyon udvarias levelet.

No, még csak az kellett volna, hogy ne is válaszoljon udvariasan és tisztelettel, ha én olyan szíves vagyok hozzá, hogy meghívom.

Nem tudom, mi az oka, de némely emberrel szemben sehogyan se tudok felmelegedni, mondta doktor Muus. Az ifjú Willatznak az apjával se tudtam baráti viszonyba kerülni, furcsa volt nekem ez a Holmsen, aki mindhalálig hadnagy maradt. Úgylátszik, azt hitte, hogy velem szemben adhatja az előkelőt, de bennem persze emberére talált!

Florina szobalány belépett és azt mondta:

Kérem, itt van egy távirat, azon a helyen találtam, ahol a malomtulajdonos ült.

A távirat Holmengraa úrnak szólt és már felnyitották: Puerto Rico ekkor és ekkor, – kétszázhúszezer egy hajóért, – a „Bagoly“-ért – válasz legkésőbb eddig és eddig az óráig. – Felix.

Felix a malomtulajdonos fia, – magyarázta az ügyvéd. De hogy veszthetett el egy ilyen fontos táviratot! Florina, vidd fel azonnal Holmengraa úrnak!

A hatalmas összeg egy pillanatra mindenkinek elállította a szavát, olyan volt egészen, mintha csak az asztal közepére hullott volna a pénz. De aztán lassanként megeredt a szavuk: Kétszázhúszezer. Isten mentsen az ilyenféle üzletektől, az ilyen összegektől, aminőkkel ez az ember dolgozik!

Még az ügyvéd is leverten mondta:

Az az ember maga se tudja, hogy milyen gazdag!

És a sok kis ember belepillantott egy másodpercre valami másféle nagyszerűségbe, mint aminő az ő reményeik előtt valaha megvillant és most egy kis időre volt szükségük, amíg ujra vissza tudtak zökkenni a rendes kerékvágásba. Holmengraa, a csodák embere elvesztett egy táviratot, Florina most viszi utána, de vajjon nem szándékosan hagyta el azt a táviratot?

Landmarck lelkészné csak a saját gondolatmenetét követte még mindig és azt mondta:

Felix, – szép név, úgy-e lányok?

Csakugyan, a lányoknak is tetszett ez a név.

Sose fog hazajönni? kérdezték.

Haza? Hiszen otthon van, mondta doktor Muus magából kikelten. A törzsénél, fűzte hozzá.

A parkból nevetés és szerelmi suttogás, meg könnyű sikoltások hallatszottak. Egészen későre tehát még nem járhatott az éjszaka.

Amint azonban a suttogás és a sikoltozás folyvást ismétlődött és sehogyan se akart vége szakadni, doktor Muus nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze az ügyvédet:

Mondja csak, kérem, ezek a maga választói, hogy ilyen kímélettel kell lennie irántuk?

Ez talált. Az ügyvéd egy pillanatig úgy tett, mintha leleplezték volna, aztán azt mondta:

Az a nézetem, hogyha mi megtaláljuk a magunk szórakozását, hadd találják meg a munkások is az övéket.

Helyes a szó, bölcs kádi és aranyba lehetne foglalni, felelte a doktor, és ezzel ismét kiköszörülte a csorbát.

Valamennyien föltétlenül magára szavazunk, mert megérdemelte. Csak félre ne értse a szavaimat.

Kétség se fér hozzá, hogy azok odkünn több élvezetből is kivették a részüket, mint a teából és a vajaskenyérből, mondta az ügyvéd kiengesztelődött hangon. Már egész este figyelem őket. No, de most aztán…

Fölállt a helyéről és a verandáról kikáltott a sötétségbe, hogy mindenki hagyja el a parkot és menjen haza. De hozzátette:

Köszönöm, hogy eljöttetek!

Bizony, bölcs kádi, nem kellett volna a kerti ünnepélyt ilyen késő nyáridőben megrendezni. Bár még szelíd volt az idő és csöndes, de már nagyon is sötét volt, jó alkalom, egy és más dologra és a növényeknek bizony volt mit szenvedniök, a pázsitot is több helyütt feldúlták a szép, homokos útak egészen összeomlottak. És mikor megjelent a Segelfossi Ujság, egy vezércikk volt benne, mely szerint Rasch ügyvéd nem fogja többé megnyitni a parkját semmiféle népünnepély számára. Ez nagyon szomorú dolog, írta az ujság, mert az ügyvéd úr és a nép mindig a legjobb viszonyban voltak, de most íme, a nép maga dúlta fel a szép viszonyt. Az ünnepély után a növények nagy részét letaposva találták és a bokrok közül nem kevesebb, mint tizennyolc női fésű került elő, egyikükön piros gyöngy volt. Nem lehet vitás, hogy ez igen csúnya dolog, – írja az újság – és véleményük szerint az emberek nem róhatják le másként hálájukat Rasch ügyvédnek, mint úgy, hogy a választáson őt jelölik. Szavazzon mindenki Rasch ügyvédre!

Tehát az ügyvédet jelöljük??

De a bölcs kádinak nem lett volna szabad olyan sokáig habozni az ünnepéllyel, mert az esték már sötétek voltak, és sötétben sok minden megeshetik. Miért is jajveszékelt a szarka olyan kétségbeesetten? Nem csekélyebb okból, minthogy betörtek Holmnegraa úrhoz. Míg ő és az övéi az ünnepélyen voltak és magárahagyták a házat. Betörtek az élelmiszer kamrába, nagyarányú lopás történt, húst, szalonnát és sajtot, vajat és füstölt lazacot loptak el, meg mindenféle édességet befőttes üvegekben, hatalmas húsdarabokat, csaknem mindenből valamit. Ezt akarta Sjura tudtára adni mindenkinek!

Amint Irgensné hazajött, azonnal odament a szekrényhez, ahol a kulcsokat tartogatta és megnézte, hogy megvan-e valamennyi kulcsa? Irgensné tökéletes gazdasszony volt és talán meg is sejtett valamit, talán nem, bizonyos, hogy addig nem volt nyugta, míg az elveszett kis éléskamra-kulcs hiányzott. Fogott tehát egy gyertyát és kiment a kamrába. Azonnal észrevette, hogy mi történt és a kiáltozásra összecsődítette az egész házat, odajött az előljáró is, minthogy éppen a közelben tartózkodott és most az előljáró fogta a kezébe a gyertyát, mindent pontosan megvizsgált és összegyüjtött minden nyomozási adatot, de ilyet, sajnos, keveset talált. Ha esetleg voltak is lábnyomok az udvaron, azok már elvegyültek más lábnyomokkal és a tolvaj nem hagyott hátra semmiféle ismertetőjelet. Annyit azonban az előljáró azonnal felfedezett, – látták a többiek is, – hogy a kamra ajtaján felnyitották a lakatot, a Yale-lakatot, pedig egész idő alatt érintetlenül lógott az ajtón, most azonban a kulcslyuk körül a rozsdában friss nyomok mutatkoztak. A lakat a legtökéletesebb rendben volt, tehát csak kulccsal nyithatták ki és csukhatták be aztán ujra.

Ó, bár hozott volna Holmengraa úr egy másikat a városból, kiáltotta Irgensné és sírt és jajgatott. De az én hibám az egész, mondta és még jobban sirt és még jobban jajgatott. Nem lett volna szabad egy pillanatra se kiengednem a kezemből a kulcsot és még éjszaka is magamnál kellett volna tartanom.

Nagy zűrzavar keletkezett, csak Holmengraa úr fogadta hidegvérűen a dolgot és annyi volt az egész mondanivalója, hogy némi szárított húst majd csak beszereznek ujra.

Gyerünk, menjünk be mindnyájan! Jőjjön, előljáró úr!

Azonban míg ott ácsorogtak, odajött Martin béres a kastélyból, megütötte a fülét, hogy lopásról beszélnek, és azt mondja hangosan, hogy mindenki meghallja:

Ezt Lars Manuelsen tette.

Hallgatás.

Azt gondolod? kérdi az előljáró.

Igen, azt gondolom!

Martin béresen meglátszik, hogy esze ágában sincsen kímélni Lars Nanuelsent.

Láttad?

Igen, találkoztam vele, mikor a zsákmányát cipelte. És Ole Johan is találkozott vele, meg a félvér Petterünk. Mindahárman találkoztunk vele, mert együtt mentünk.

Hol találkoztatok vele?

Itt! mondja Martin béres és néhány lépéssel átmegy az ucca másik felére.

Az előjáró magasra emeli a gyertyát és a fényét Holmengraa úr arcára vetíti, de nem szól semmit. Holmengraa úr se szól egy szót sem.

Mit kerestetek itt olyan későn? kérdezi az előljáró.

És Martin béres így válaszol:

Nem akartunk mi lopni. Mi Willatz Holmsen alkalmazásában vagyunk a segelfossi birtokon. A dolog így történt: Hallottuk, hogy a szarka szörnyű módon kiabál és akkor azt mondta az Ole Johan, – történetesen nálunk volt és ő mindig mindent tudni akar, – gyertek, nézzük meg, hogy mit akar a Sjura! Így jöttünk ide.

Az előljáró ismét Holmengraa úr arcába világított, de Holmengraa úr röviden és szárazon csak ennyit mondott:

Elget álltunk és fecsegtünk már itten.

És ezzel bement a házba.

Az előljáró még néhány kérdést tett, de inkább csak azért, hogy befejezze a kihallgatást.

Azt mondod, hogy Lars volt? Köszönöm. Megszólított benneteket, vagy ti szóltatok hozzá?

Én azt mondtam, hogy jóestét, ő azonban csak morgott rá valamit és sietett tovább. Többet nem beszéltünk.

És világosan fölismerted, hogy ő volt az?

Esküt teszünk rá, ha szükséges. Édes jó uram, mi ismerjük Lars Manuelsent és a bekecse gombját, meg a parókáját. Egy cserépfazekat vitt a hóna alatt.

Az a befőttes fazék volt, kiáltotta Irgensné. A málna! Hatalmas Isten, ha az a fickó a kezembe került volna!

Mariane kisasszony bement a házba és magával vitte az előljárót is. Az emberek pedig elszéledtek.

És habár Holmengraa úr később egy szóval se célzott a lopásra, vagy a tettesre, mégis széltében-hosszában elterjedt a híre. Már nagyon sokan tudtak róla. A Segelfossi Ujság se hallgathatta el a dolgot, és egy fölényes jogi ismeretekről tanuskodó cikkben hozta nyilvánosságra az eseményt, kétség se lehetett felőle, hogy a cikk a Rasch ügyvéd tollából származik, mert csak úgy tajtékzott belőle a gyűlölet és düh.

A dologból nagy hűhó lett. A tettes azonban biztonságban érezhette magát, mert nyilvánvaló módon titokzatos és szinte borzalmas volt az egész história. A Larsen szálloda okvetlenül kaphatott valamit a finom húsneműekből, mert egy csapásra különösképen jó szálloda lett belőle, így mondta legalább néhány kereskedelmi utazó, mikor őszi cikkeivel bejött a boltba, elmondták, mennyire meglepte őket, hogy ilyen szállodát találnak ebben a városban és megigérték, hogy ajánlani fogják mindenkinek. És az hogyan történhetett, hogy a Larsen-szálloda most egyszerre kitünő füstöltlazacot és sonkát tálalhatott vendégei elé? És honnan került elő a kitünő málnabefőtt? Vajjon nem függ össze mindez a Holmengraa-ház legutóbbi éjszakai kalandjával? Mert mi egyéb magyarázata lenne? Lars Manuelsen végre is Daverdana apja volt, és Julius szálloda-tulajdonos az ő testvérbátyja, alkalmasint mindaketten nagyon jól tudták, mit kockáztathatnak és mit nem.

Mintha felkavarták volna egész Segelfoss városát: nem volt az már az a csöndes és ártatlan kis fészek, mint azelőtt. Hogy ártatlan?

Segelfoss a latrok barlangja lett, mondta Lars Manuelsen, meg is fogom írni az én Lassen fiamnak.

És hogy csöndes-e? Nem, nem volt itt csöndes semmi, lejátszódott minden nagy sorsfordulat, csak éppen kicsiben, mert a méretek kicsinyek voltak.

És most aztán elkövetkezett a boltos Theodor őszi ünnepélye is a szigeten, a dunnalúd-telepen, amint Theodor azt már régóta a fejében forgatta, főleg azzal a célzattal, hogy felülmúlta az ügyvéd kerti ünnepélyét. És ha valaha felülmulhatatlan ünnepi műsort állított össze valaki, hát minden bizonnyal Theodor volt az. Esze ágában sem vot, hogy az egész gyönyörű napot a kietlen szigeten üsse agyon, számára az volt az első szempont, hogy az ő neve és a cég neve sokáig fényeskedjék egész Segelfossban, azért tartogatott egy meglepetést, – amelyet még sose láttak, sose hallottak Segelfossban! Tüzijátékot akart rendezni!

Ó, ezt a Theodort minden hájjal megkenték ám!

A készülődés most lekötötte minden idejét. Az új üzletház is csaknem teljesen tető alá került már, és mihelyt megszárad rajta a sok arany és lakk, be is lehetett költözni. Most már nem volt rá érkezése, hogy maga is a pult mögé álljon. Valaki zselatint akar vásárolni:

Adjon még öt csomagot abból a multkoriból.

Várj míg visszatérünk az ünnepélyről, felelte Theodor. Nem láttad, hogy felhúztam a lobogót?

Miért is van kint a zászló?

Azt még idejében megtudod.

Theodor a zászlót Anton Coldevin tiszteletére tűzte fel, de egyben az ünnep tiszteletére is. Kornélius inast két nap egyfolytában kiállította a zászódombra, az embereknek már az oldalukat fúrta a kiváncsiság, nemrégiben, – erre még emlékeztek, – a kereskedelmi utazónak és a hajójának szólt a zászlólobogtatás, de most?… Itt valami egészen különös dolognak kell bekövetkezni! A postahajó már megérkezett és Coldevin kolléga partra is szállt már, de Theodor még mindig lobogtatta a zászlót. No de vigyázzatok csak, ez a Theodor mindig tudta, hogy mit csinál! Sohase tette lóvá az embereket, mindig volt valami komoly értelme, ha ő kieszelt valamit.

A délután napos volt és szélcsöndes, öt ladik várta készen a kiránduló ifjúságot és a parton eleven élet nyüzsgött. A malom fiaatl munkásai közül is többen szabadságot kaptak erre a délutánra, valamennyien elhozták a lányokat is, lehetséges, hogy Mariane kisasszony lépett közbe a munkásság érdekében, minthogy ő is el akart menni velük. Csakugyan meg is jelent és Anton Coldevin az ő társaságában volt. A lány nem ellenkezett, hanem teljesítette a kérését és eljött vele.

De vajjon minden ellenvetés nélkül-e? Szó sincs róla! Anton még azelőtt való nap este érkezett, a Larsen-szállodában vett lakást és azonnal fölkereste a lányt. Hogy vajjon eljön-e holnap az ünnepélyre, a dunnalúd-telepre?

Jóságos Isten, hát megőrült? kérdezte a lány.

A fiatalember így válaszolt:

Úgy veszem észre, hogy az én szerény indítványom és a maga végtelen fölháborodása nincsenek arányban egymással.

Azt hiszi, hogy ezt vártam volna magától?

Megígértem, hogy visszatérek, hát eljöttem.

És a lány önkénytelenül elcsodálkozott és éreznie kellett, hogy ebben az emberben van tetterő és mozgékonyság. Nem töltötte az életét hiábavaló töprengéssel, hanem amit mondott, azt csakugyan meg is valósította. Három napig utazott és most itt van.

Majd holnap megadom a választ, mondta a lány.

Köszönöm, felelte a férfi. És ígérje meg, hogy az éjszaka nem fogja a dolgot a káromra eldönteni!

No nézd csak, ez a Coldevin nem esett a fejelágyára.

Másnap reggel aztán sikerült megegyezni és mind a ketten elindultak az ünnepélyre. Boltos Theodor eléjük ment és már messziről üdvözölte őket. Ó, Theodor remegett az örömtől és izgalomtól és természetesen igyekezett totumfac lenni, úgy érzi, hogy most már joga van kissé szabadabban beszélni, és mikor Mariane köszönt neki, Theodor így szól:

Jónapot kívánok, és engedje meg, hogy szívből üdvözöljem!

Nagyon udvarias volt és hálás, sőt megtiszteltetést emlegetett állandóan.

Mikor a ladikok eleveztek a partról, Theodor már beváltotta első meglepetését az egész város környéke számára: üdvlövést adatott le! Még pedig nem közönséges vadászpuskákkal lődöztek a levegőbe, hanem Theodor a hegyekben különböző helyütt apró aknákat ásatott és azokat dinamittal töltette meg. Ezeket süttette el most. A föld megremegett. Az emberek kiáltoztak: hurrá!

Mintha csak király utazna, mondta Mariane.

Igen… vagy a királynő! felelte Anton és meghajolt.

Még tíz ilyen lövést adatok le, ha majd visszatérünk, magyarázta Theodor és a kalapja után nyúlt. No lám, most leveszi a gramofon tetejét és a kürtök rázendítenek a himnuszra: God save the King.

The Queen! mondja rá Anton és ismét meghajol.

Theodor pedig ujra a kalapjához nyúl.

Szegény Theodor, hogy neki is ott kellett lennie! De vajjon szegény-e? Ó nem, most már arannyal lehetett felmérni. Jobbra-balra szaladgál és affektált ötletei voltak, zavarában azt gondolta, hogy most bátor világfinak kel mutatkoznia, ez a próba azonban nagyon rosszul sikerült, csupa félszegség derült a napvilágra. Theodornak minden más téren megvolt a maga súlya, de mint világfi nevetséges volt, – tizenkettő ment ilyenből egy tucatra.

Ilyen üdvlövések, ez a zene és ilyen kirándulás, – gondolta Theodor és egy pillanatig se kételkedett benne, hogy egész Segelfoss csak őt lesi és – szétpukkad az irigységtől. Egy egész ladikot megtöltetett étellel és itallal, ezt a ladikot Julius szállodatulajdonos, a pék és Nils varga vezették, hármukra hárult a felszolgálás gondja.

Még egy ladik jön utánunk, jegyezte meg Mariane kisasszony.

Az a mi élelmiszerszállítmányunk, sietett a magyarázattal Theodor és ismét a kalapjához nyult.

Theodor ugyanis állandóan a kalapjához nyúlt és úgy tartotta rajta a kezét, mint egy szalutáló katona. Ez csak úgy hirtelen jutott eszébe és egészen önállóan, de nagyszerű ötletnek találta! Később az est folyamán egy másik ilyen nagyszerű ötlete is támadt: mikor a felszolgálóknak harsány hangon valami utasítást adott, hozzátette, – mintha csak levélen írná alá magát, – Theodor Jensen! Új, csíkos ruha volt rajta és úgy érezte, hogy egyszerűen ellenállhatatlan. A lábán pedig volt egy pár cipő, – Isten tudja, hogy Kinából, vagy Bécsből hozatta-e.

Bécsből, mondta Theodor.

A cipő hegyes volt és egész végig lyukgatott, a közepén sárgabársony-betét, szinte különálló, még csak kis ezüst csöngetyűk hiányoztak róla.

Az ünnepély nagyszerűen kezdődött, a jókedv, vidám dal és napfény jegyében. A lányokon valami nagyon furcsa ötlött szembe: úgyszólván egyikükön se volt fésü. De azért mindannyian jókedvűek voltak, egyszerűen úgy tettek, mintha a fésü tökéletesen divatját multa volna. És mindvégig ilyen is maradt a hangulat. A tenger nyugodt volt, mint egy hatalmas bádoglemez, ha rátűz a nap. A környékről még több ladik csatlakozott hozzájuk, és ők mindenkit szívesen láttak.

Hangos lövéseket hallottunk, mondták a jövevények.

Ó igen, mondta Theodor.

Most már csakugyan hatalmas embertömeg volt együtt és igazán helyénvaló volt, hogy egy egész ladik élelmiszert hoztak magukkal.

Egyszerre csak egy új hatalmas halászladik jött velük szembe, Utvärből jött és minthogy szép tiszta volt, frissen olajozott, még a nap is rásütött, olyannak látszott, mint egy aranyos mellezetű kicsi hajó. Ezen ültek a hölgyek, akik Henriksennél laktak Utvärben.

Nagy menydörgést és lövöldözést hallottunk, mondták ők is.

Kitünő! mondta Theodor és a kalapjához nyult. Mi egy kis ünnepélyt tartunk, kérem forduljanak vissza és tartsanak velünk, kiváló tisztelettel Theodor Jensen.

És jöttek ők is, mint ahogy mindenki jött, a házigazda ellenállhatatlan volt.

Értesíteni kellett volna Willatzot, szólt Mariane Antonhoz. Talán eljött volna.

Én nem is merek jelentkezni Willatznál, mert már az utolsó alkalommal is nagyon terhére voltam, felelte Anton. Azért csak incognito tartózkodom itt.

Miért nem hozta el a nővéreit is, Theodor? kérdezte Mariane.

Theodor ezúttal elfeledkezett róla, hogy a kalapjához nyúljon.

A nővéreimet? Nem, Holmengraa kisasszony, az én nővéreim abban sántikálnak, hogy engem kidobjanak a házból, pedig ezzel csak önmagukat teszik tönkre, engem nem. Nemsokára meglesz a saját cégem.

És Theodor részletesen elmagyarázott mindent, most már nem is vigyázott a szavára, mert ebben a tárgykörben teljesen biztosnak érezte magát. Végezetül kijelentette, hogy most már étkezni se jár haza, hanem a szállodába, – mindezt a nővére miatt.

A nap gyorsan lehanyatlott és gyönyörű volt a naplemente, ez az alkonyi pír már nemcsak arany és vér, a nap szinte belesülyed a tengerbe, valami hangtalan mennydörgéssel. Az egyik fénykéve peremén két sirály ül a vizen, hatalmas sirályok nézik a lemenő napot és a mellük, mint a ragyogó bíborselyem, vörösen izzik a haldokló sugarakban. Fejüket és a szemüket a ladikok felé fordítják, de azért nem repülnek föl.

Mariane egészen a gondolataiba mélyedt és úgy mondja:

Milyen titokzatos teremtések ezek a sirályok! Csak élnek a maguk világában és ott bizonyosan nagyon tekintélyes madarak. Ha pedig elhullnak, az alighanem nagy veszteség a madárvilágra!

Nagyszerű szavak voltak ezek, megtalálták az utat Theodor szívébe és a boltos csodálatosan szeretetreméltónak találta őket. Egyébként hozott magával egy kis ajándékot is Mariane kisasszony részére, amiért olyan bájos és kedves volt, hogy ma velük tartott. Ó, mindössze csak egy 35 koronás kis zsebkendőt, az utazó azt mondta róla, hogy egy hercegnőnek lehet ajándékozni. Csak most úgy kellett intézni a dolgot, hogy Mariane kisasszony a tulajdon zsebkendőjét elveszítse az est folyamán.

Hamarosan ott leszünk? kérdezte Anton.

Igen, odamegyünk, ahol a lobogót látja.

Tehát itt is kitűzette a lobogót?

De ez még nem minden. Ha sötét lesz, akkor majd fáklyákat és lampiónokat gyujtunk.

Kiderült, hogy Theodor előreküldte az embereit, és azok megtettek minden előkészületet. A társaság partraszáll és felmegy a kunyhóhoz, azt kövekből és gerendákból tákolták össze és az ünnepélyes alkalomra színes vásznakkal aggatták tele. A kunyhót mindenki megcsodálja. Azonnal egy kis szíverősítő érkezik: bor és kalács.

És míg a szakácsok és a felszolgálók tüzet raknak és terítenek, Theodor körülvezeti a vendégeit a dunnalúd-telepen.

Törzsvendég itt és ismert mindent.

Valamikor a mienk volt ez a dunnalúd-telep, gondolják az utväri hölgyek.

És ez csakugyan igaz is volt. Egy napon azonban az utväri Henriksen nagy és súlyos adósságokba sodródott és a sziget a boltos Theodor kezére jutott, mert mindennek a világon az a sorsa, hogy egyik kézből a másikba kerül.

A szigeten most nem lakik senki, a madarak is elköltöztek már, üresek a fészkek és várják, hogy a lakóik visszatérjenek esztendőre. Egy-egy vöröslábú madár még osztrigára vadászott a part mentén és a sirályok ringatóztak a hullámokon a sziget körül.

A kép majdnem mindenütt ugyanaz volt és így hamarosan végezni lehetett a sétával. Szerencsére már alkonyodott, a kunyhóban meggyujtották a fáklyákat és a lampionokat. Most derült ki, hogy három ember határozott utasítás szerint kezelte az élelmiszerkészleteket és ugyancsak derekasan megállta a helyét. A pék annakidején még az öreg boltos Per üzletében elitta a maga sütödéjét, azért ma este csak a kenyeret és a süteményeket bízták rá. De Julius szállodás az italokról gondoskodott. Most borokat és finom poharakat készített elő, hosszú asztalokat teríttetett, a kunyhó előtt pedig pezsgőlimonádét kevert.

Theodor megmutatta az embereknek az etiketteket.

Bizony, érti ám a módját ez a Theodor, suttogták egymás közt a fiatalok.

Csak mikor már együtt volt az enni-innivaló, akkor vált el, hogy milyen pompásan kitett magáért a Larsen-szálloda! És az emberek itták a pezsgőlimonádét és ettek hozzá vajaskenyeret, füstötlazaccal és sonkával, aztán a málnabefőtt került sorra, az emberek már előre annyit halottak ezekről a nyalánkságokról, hogy a könnyük is kicsordult nevettükben.

Csak fejbe ne vágjanak érte! mondták és egyelőre nagyon finomak maradtak a célzásaikban.

De később, mikor már a bor jobban megindította a nyelvüket, merészebbek lettek és azt mondták:

Csak a dutyiba ne zárjanak érte bennünket!

Juliust a munkája a kunyhó belsejéhez kötötte, úgy hogy ezek a rosszindulatú tréfák nem jutottak a fülébe, ő szolgált fel a vendégeknek, ahányan csak helyet foglaltak odabenn, megkínálta őket Theodor legfinomabb konzerveivel, hideg szárnyassal és lekvárral hozzá, felszolgált háromféle módon elkészített tojást és kétszersültet áfonyabefőttel, sört és vörösbort és a szárnyashoz még egy kosár pezsgőt is. Julius mindezt maga ókumlálta ki a szakácskönyvből, részben pedig a kereskedelmi utazóknál érdeklődött utána.

Ó, micsoda ünnepély volt az! És ha az emberek a Rasch ügyvéd kerti ünnepélyére gondoltak, csak a gyámoltalanság akadályozta meg őket, hogy megvetően ne nyilatkozzanak róla.

Theodornak minden kedvezett. A pezsgőlimonádé számára éppen kissé hűvös volt az idő, mostanában hullatták a bokrok is a levelüket. A lányok nagyon csinosak voltak, úgy érezték, hogy ki kell használni az időt és még az ősz előtt utoljára felizzott a vérük, a fiúk mindannyiszor eloltották a fáklyákat, ahányszor csak Nils varga meggyujtotta őket, mert olyan kellemes volt így a félhomályban. Aztán ment egyik pár a másik után, minthogy pedig kissé hűvös volt, kénytelenek voltak leülni, szinte gyökeret vertek egyhelyben és szorosan összehúzódtak, hogy ne fázzanak. Az égen sorra felragyogtak a csillagok és számtalan ponton megvillant a sötét szigeten egy-egy szivarnak a tüze.

Nils varga már megint nagyon sovány volt és a külseje is nyomorúságos, tavasszal keresett utoljára, amikor jegyszedő volt a színházban és azóta csak most jutott keresethez, mint őr és fáklyagyujtogató a szigeten. És most ezek a bolondos emberek megakadályozzák, hogy a munkáját lelkiismeretesen végezze. Be is megy a kunyhóba, hogy bepanaszolja őket:

Mindig kioltják nekem a fáklyákat. Én sorra meggyujtogatom őket, ők meg eloltják.

Theodor kimegy vele, hogy elhallgattassa és maga vizsgálja meg a dolgot.

Hiszen nincs itt senki, mondja Theodor. De azért csak gyujtsd meg mégegyszer.

Julius is kijön a kunyhóból és odasúgja Theodornak:

Megvan a zsebkendő!

Minden úgy megy, mint a karikacsapás, Theodor ismét felhúzza a gramofont és egy mazurkát játszik, hogy az össze-vissza kószálókat is összegyüjtse egy táncra a mező közepén.

Az se hozza ki a sodrából, hogy a pék megragadta az alkalmat, kiürítette az egyik borosüveget fenékig, és most már elég alaposan becsípett.

A párocskák lassankint visszatérnek a környékről és előbb még egy kis szíverősítőt fogyasztanak, aztán táncolni kezdenek. Csodálatos jókedve volt mindenkinek, a fiatalság nevetett, krákogott, szivarozott, ó, micsoda ünnepély! Ugyancsak tudja a dolgát ez a Theodor! Még az utvär-i hölgyek is előbujtak a kunyhóból, körben forognak a fiúkkal és nem törődnek semmivel.

Most már mindenki elhagyta a kunyhót, csak az uraságok maradtak a magányos asztal melett: Mariane kisasszony és Anton Coldevin. Mariane az egyik lócán félig a falnak támaszkodik és Anton azt mondja neki:

Végre egyedül!

Mariane egy szóval se válaszol, csak egy gyors pillantást vet oldalvást. A férfi folytatja:

Micsoda pillantás! Így is csak maga tud nézni az emberre.

Igazán?

Gondolja, hogy ezúttal otthon találom az édesatyját?

Hát meg akar látogatni?

Hogyne. Megmondaná alkalomadtán édesapjának, hogy igazán szerencsém volt az Aranyhallal? Mondja meg neki, kérem, hogy jól is intézkedtem és szerencsém is volt.

Mariane intett a fejével. Anton közelebb húzódott hozzá és így beszélt neki:

Volna egy kivánságom: Szeretnék magával együtt menni, egy úton és szeretném, ha aztán utolérne az eső, és egy ernyő alatt kellene folytatni az utunkat.

Úgy? mondta a lány. Magának tehát szerencséje volt és sok pénzt keresett.

Igen!

Nem segíthetne akkor valakin egy kicsit?

Anton nagyon meglepődött.

Valakin? Ki az? Ismerem?

Azt nem tudom. De az bizonyos, hogy az illetőnek nagy szüksége volna pénzre, körülbelül ezer koronára.

Hm. Igen… De egy sereg idevaló ember alighanem közelebb áll ehhez az ügyhöz, mint én… hiszen én nem is vagyok idevaló. Egyébként természetesen rendelkezésére állok. Van valami biztosítéka az illetőnek?

Tudok valakit, aki nem kért volna biztosítékot, névtelen ajándékra.

Anton mosolygott.

Ez annyira ellentétes minden üzleti szellemmel, hogy egyáltalában nem állna jól nekem. Nem, én az ilyet nagyon mesterkélt dolognak tartom.

Vagy úgy? mondta a lány.

Úgy érzem, hogy az ilyesmiben mindig sok a képmutatás és az elmult századok szelleme kísért benne.

Tudok valakit, aki nem kért volna biztosítékot, mondta Mariane.

Csakugyan! felelte Anton és azonnal tűzbe jött. Ismerem. De az nem üzletember, az egy senki.

Aranyat ér! kiáltotta Mariane.

Letette a lábait egymás mellé a földre és most egyenesen ült a padon.

Aranyat? Szó sincs róla, – még ezüsöt sem. Az erdejét kell neki irtatni, hogy egyáltalán megélhessen.

Ezen Mariane nagyot mosolygott, de Anton nem vette észre a beszéd hevében:

Aranyat? Nem, van neki néhány hangszere és ollói meg keféi, és sok pár keztyűje, mindenféle malachit és onyx műtárgya… de aranya, értéktárgya…

Szóval záloga… egészítette ki Mariane és a hosszúkás szeme egyszerre keskeny lett, mint a kés pengéje.

Nos, igen, van-e valami záloga, valami biztosítéka?

De hát nem jó barátok maguk? kérdezte a lány és csodálkozott.

Hogyne! De nem hallotta, mikor szemtől-szembe felmondtam neki a barátságot? Ó, még tovább is mentem talán! Ő még a mult századból származik, művészetről és természetről, államtudományról és etikai életről ábrándozik. Én ezt nem teszem. Én ebbe a világba tartozom, megszerzem és kiadom a pénzt. Ezer koronát adjak egy embernek? Ha maga parancsolja, ám legyen. De meg kell jegyeznem, hogy ezt a gondolatmenetet elavultnak és balgának találom. Az ezer korona természetesen így is rendelkezésére áll, amelyik pillanatban parancsolja. Még holnap reggel táviratozom érte. Nos, nem vagyok elég kedves? kérdezte és közelebb húzódott a Mariane lócájához.

Rendben van, tehát ezer korona, mondta a lány és ismét nagyon ravasz volt és kacérkodott. Nem, üljön csak egy kicsit tovább, oda ni, – így, igen, így jó lesz. Látja, én nem szívesen fordultam volna Willatzhoz, vagy az apámhoz.

Willatzhoz? – kiáltotta Anton. Hiszen annak nincs is ezer koronája.

Nincs-e?

Nem. Adja ezt át neki az üdvözletemmel együtt!

Annak a Willatz-nak többje van, mint maga gondolja.

Willatznak? No ugyan! Szóval, hogy többje van? Hát neki jó, ha úgy van. Egyébként be kell vallanom magának, hogy én ezt az egész Willatz-féle modort nem értem. Legfeljebb arról lehet szó, hogy Willatz magának telepanaszkodja a fejét és ezzel adja az ártatlant. Hát nem érzi, hogy az orránál fogva vezeti magát? Fogadjon el egy jó tanácsot, Mariane! Bevallom, hogy csak ezért jöttem, nem az ünnepély kedvéért, hanem csak egyedül magáért, és most itt vagyok. És közelebb akarok jönni magához, mert a lábai elé akarok borulni, látja? Hogy ez lehetetlen? Szerintem nagyon is lehetséges, hallgasson csak meg engem. Előbb nem mertem volna ezzel a szeme elé kerülni, de közben nagyon jó üzleteket csináltam az Aranyhallal. Nézze, nekem az nem áll jól, ha szerelemről beszélek, vagy álmatlan éjszakákról és más ilyesmiről. De azért nem kevésbé igaz, hogy már az első segelfossi tartózkodásom ideje óta fülig szerelmes vagyok magába és most meg kell engem hallgatnia, Mariane! Nem állítom én azt, hogy valami különösebb érdemeim volnának, erről szó sincs, de valami keveset mégis csak nyujthatok magának, Willatz ebben a tekintetben szóba se jöhet. Csak kettőnkön múlik minden.

Ugyan, hogy érti ezt? Hagyjon már fel ezzel a fecsegéssel!

Kérem, ne húzódjék el! Inkább befejezem. Egy józan és reális ember tesz magának ajánlatot, Mariane. Fogadja el a kezemet, soha senkinek még föl nem ajánlottam.

Nem! mondta Mariane, és ne is beszéljünk többet a dologról.

Pedig csak azért tettem meg ezt a hosszú utat, hogy magát megnyerjem.

Megőrült!

Beszéljünk komolyan, Mariane. Én felajánlom magának a kezemet és ebben még nincsen semmi őrültség. Ismerjük egymást gyerekkorunk óta, azóta várok magára és csak nem akartam idő előtt a terhére lenni a kérésemmel. Willatz egyáltalán nem számít az én szememben.

De az enyémben igen!

Ugyan! Tudja jól, hogy az lehetetlenség. Még ha erről a kereskedőről volna szó, – de talán ő is van a háttérben?

Nem, Willatzról van szó, mondta a lány és felállt a helyéről. Jőjjön kérem, menjünk ki innen!

De hallgasson rám! kiáltotta a férfi és ugyancsak felugrott. A lámpa fénye a szemébe hullt és fájt neki. Hallgasson rám… ennek a zongoraművésznek nincsen jövője, most nem akarok róla egyebet beszélni, minthogy nincs jelen, csak úgy nagy általánosságban mondom. Hogy a hölgyek rajonganak érte, az igazán nevetséges. Egy asszony kevesebbet ér az ilyen zenésszel, mint valami kis bérmálkozó fiúval. Ezek mást se tudnak, csak játszani, nem is férfiak.

Maga pedig egy otromba fráter!

A férfi gyorsan a lámpa után kapott és egy pillanat mulva már sötétben álltak. Mit jelent ez? A lány nem akarta megadni magát, hanem vészesen morgott. Sem erőszak, sem tolakodás nem érték el a céljukat, mindez egy lépéssel se vitte közelebb a férfit. A következő másodperc hozta meg aztán a legtisztább csalódást, a férfi hatalmába kerítette a lányt, rávetette magát, az ajkát csókokkal zárta le és teljes erejével a karjaiba szorította, – de ebben a pillanatban egy szúrást érzett, heves fájdalmat a combjában és eleresztette a lányt. Talán az ezüst nyilát használta Mariane? Az ezüst nyíl nem volt nála, késsel szúrta meg Antont? Vajjon azért-e, mert a férfi már a karjában tartotta, ő pedig nem akart a karjába símulni? De vészesen morgott, még egyszer, mielőtt beleszúrta volna a kést!

Theodor megjelent az ajtóban.

Úgy hallottam… megpattant a lámpa.

Én ütöttem le, mindta Anton.

Mingyárt hozok egy másikat.

Mariane kiment a kunyhó elé és Anton követte a szabadba. Az izgalom elült és mindaketten megigazították a ruhájukat. Anton megtapintotta a sebét és még mindig nehezen lélegzett. De Mariane nem lélegzett nehezen és szemmelláthatóan nem is nagyon viselte meg az egész dolog.

Nincs magánál a zsebkendőm? kérdezte és a férfi felé hátranyujtotta a kezét, anélkül, hogy megfordult volna.

Tessék? A zsebkendője? Nincs nálam, de azonnal megkeresem.

Szólt hozzá, tehát nem gyűlölte, nem is útálta, az ördög érti ezt a lányt, ezt a meszticet! A férfi hálás volt neki, amiért úgy megőrizte a nyugalmát, de úgy érezte, hogy most aztán vége minden fölényének. A lány nem kiáltott, csak morgott, mielőtt beleszúrta a kést, most pedig a zsebkendőjét keresi! Nem volt valami közönséges tucatszépség, nem, sárga volt a bőre és az arca vágása indiános, rossz volt a rajza, rossz a színe, nem volt klasszikus arc. De amint a karjában tartotta lányt, érezte, hogy szép, az érzékei műszere jelezte, hogy mennyi édes és odaadó van a lány testében és a mozdulataiban. Igyekezett alkalmazkodni Mariane viselkedéséhez és csak ennyit mondott:

Kérem, felejtse el ezt!

Természetesen, mondta a lány.

Köszönöm szépen. De bizony Isten, életemben még ilyen eredeti dolog nem esett meg velem. Maga kést ragadott?

Nem, egy villát, mondta a lány és meg is mutatta, még mindig a kezében tartotta. Kérem, tegye vissza az asztalra!

A férfi a kezébe vette a villát és megolvasta az ágait.

Egy, kettő… tehát három… vagyis négy lyuk van bennem.

De igazán az ördög érti ezt a lányt. Most odafordult a férfihez és azt mondta neki: Kérem, felejtse el maga is!…

Theodor visszajött, egy lámpával a kezében és Anton követte. Marianne még mindig a kunyhó előtt állt és nézte a táncot. Vajjon megbocsátotta-e ennek a bolond fiúnak a viselkedését, vagy talán – egy kicsit érthetőnek is találta? Végre is ez nem volt olyan fajta férfi, hogy ravaszkodással akarta volna megszerezni magának, nem, élénken elütött az ezernyi tucatembertől, akik mind másképen cselekedtek volna. Vajjon a tette nyilt egyenessége nem szólt-e mégis egy kissé a lány szívéhez?

Nem találom a zsebkendőjét, jelentette Anton.

Most odalépett Theodor, benyúlt a belső zsebébe, aztán körülnézett és – nem nyujtott át a lánynak semmit…

Következett a kávé, mindenki kapott, – milyen nagyszerűen rendezte ezt el Theodor!

Nem, köszönöm, mi is itt iszunk a többiekkel, mondta Mariane.

Nem mer többé bejönni a kunyhóba? kérdezte Anton.

Kevésbbé félek tőle, mint maga! felelte a lány.

Kávét és puncsot szolgáltak föl és Mariane megkérdezte, hogy hány óra.

Ne gondoljunk-e még a hazatérésre?

A fiatalság már megitta a kávét és likőrt is fogyasztott kellőképen, a tánc csak most élénkült föl, aki nem táncolt, valamelyik asztalnál ült és még néhány pohárka likőrt küldött a kávé után, a jókedvet már nem lehetett se emelni, se megrontani és itt volt Julius, a kiváló pezsgőlimonádéval, meg a sok finom ennivalóval, – vagy nem volt-e pompás a Larsen-szálloda ellátása?

Julius valamennyiünknek kóstolót akar adni az éléskamra finom dolgaiból. És Theodor is pompás fickó, felülmúl mindenkit!

Egy szó, mint száz, a hangulat odafejlődött, hogy a fáklyák már megint kezdtek kialudni és a párok egyenkint tünedeztek el.

De most felharsant a Theodor vezénylő hangja:

Minden ember a ladikokhoz! Punktum! Theodor Jensen!

És ez olyan frissen és jókedvűen hangzott, hogy az emberek szívesen beletörődtek, lementek a ladikokhoz, hurrát kiáltottak és azt mondták:

Köszönjük a szép ünnepélyt és éljen Punktum Theodor! Hurrá!

A pék és Nils varga ott maradtak Juliusszal együtt, hogy kioltsák a fáklyákat és mindent rendbe összecsomagoljanak. De a péket már semmire se lehetett használni, mámorában elnyomta az álom.

Az úton visszafelé szól a gramofon és általános a jókedv, egyik ladik se válik el a másiktól, egymás után siklanak a vizen, mint egy hosszú lánc. Theodor admirális ladikján három égő lampion függ, hellyel-közzel egy-egy árva csillag is fényeskedik ott fönn az ég kék boltozatán, nem volt tehát se sötét, se világos, hanem éppen a legkellemesebb. És Theodor lovagiasan az utvär-i hölgyeket is fölvette a ladikjára.

Amint a segelfossi öbölbe értek, Theodor egy rakétát küldött fel a levegőbe. Ez volt a jel: tíz dinamitrobbanás reszkettette meg ismét a földet és egy sortűz ropogása hasította végig a levegőt.

Éljen a királynő! mondta Anton a rendesnél több érzelmességgel és meghajolt Mariane előtt.

Theodor a kalapjához nyúlt.

Most a zászlódombról egy hatalmas rakéta ívelt az ég felé és más dombokról is rakéták szálltak fel, a meglepetés kezdetét vette, a csoda bekövetkezett. A ladikokban pihentek az evezők, az emberek figyeltek és a szemük-szájuk elállt. Fel-felkiáltottak a meglepetéstől. A rakétákat tűzcsóvák váltották fel, aztán római fény, aranykorona, pisztolyrakéta, tüzes páva következett, – Úristen, micsoda hosszú sor! És csak repült, repült tovább a sok tüzes rakéta, végnélküli sorban, minden nagystílű volt és bőséges, Theodor ugyancsak kereshetett az idén a szárított halakon.

Nagyszerű, mondta Mariane. Én még sohasem láttam hasonlót, Theodor!

Ilyen tüzijátékot? Azt akartam, hogy nálunk is legyen, mint más városokban, mondta Theodor.

A zsebébe nyúlt és egy kis csomagot húzott ki. Most vagy soha! gondolta magában. Letépte a selyempapirt és azt mondta:

Mariane kisasszony, – bocsásson meg, de ha elvesztette a zsebkendőjét, hadd ajánljak fel helyette egy másikat. Tessék, nagyon kérem, fogadja el.

Nem, köszönöm, már nem szükséges, nemsokára otthon leszek.

De kérem, nézze csak meg és tartsa meg aztán.

Mariane megnézte és a meglepetéstől elállt a szava.

Csipkék! Úristen! De nem, nem… köszönöm.

Miért nem akarja elfogadni? Mikor olyan készséggel ajánlom föl.

Ez nagyon drága jószág. Mit kezdjek vele? Nem, köszönöm.

Theodor talpraesetten válaszolt:

Véletlenül hordom csak a zsebemben, ezt beküldték a céghez… hiszen ez csak egy minta.

De Mariane csak a fejét rázta.

Most kialudt a tüzijáték és minden tüzijátéknál jobban a Theodor jókedve. Theodor megalázottan hallgatott. Ugyan mire jó ez a szívtelenség? Hiszen, hogy azt a sált visszaküldte, – no jó, hát nem volt szüksége a sálra. De egy ici-pici kis zsebkendőcskét csak elfogadhatott volna! Odafordult az utvär-i hölgyekhez és a szegény fiú remegőn mosolygott, mert halálos seb volt a szívén:

Nem parancsolják?

Ó, nem, ezt már nem lehetett elfogadni, miután Holmengraa kisasszony már visszautasította. Persze, hogy szívesen vették volna ezt a kis csipkecsodát, – még olvasójelnek is jó lett volna, úgy-e, de most már csak azt felelhették:

Nem, köszönjük, mindegyikünknek van már zsebkendője.

Úgy látszik, nem tud túladni rajta, mondta Anton Coldevin és nevetett.

És Theodor is nevetett, mert az már a vérében volt, hogy elrejtse minden fájdalmát és szégyenét, csak egy pillanatig volt halottsápadt az arca. Aztán ujra felszedte a selyempapírt, becsomagolta a kincsét, úgy, ahogy tudta, és nagyon szomorú látvány volt ebben a pillanatban.

Aztán kiszállt mindenki és mentek, végig a mólón. Theodort sokan kísérték haza és a kíséret hurrát kiáltott, a boltos megfordult, a kalapját lengette és azt kiáltotta:

Jó éjszakát és hálás köszönet!

Mariane a kezét nyujtotta és szívélyes szavakkal mondott köszönetet. Aztán hazakísérte őt Anton Coldevin.

Úgy ám, az ünnepély a dunnalúd-telepen egészen páratlan volt Segelfoss történetében. Az emberek lenn álltak a parton és úgy néztek Theodorra, mint valami diadalmas hősre és másról se beszéltek, csak az üdvlövésekről, meg a tüzes csóvákról. A zselatinos ember pedig még mindig ott várta a boltban, hogy kiszolgálják és ezt nem is volt oka megbánni, mert ilyesmit úgysem élt még meg!…

Csak Lars Manuelsen csóválta rosszalóan a fejét. Elhatározta, hogy írni fog L. Lassennek, a fiának és megkérdi tőle, hogy nem istenkáromlás-e ez a sok tűzokádó rakéta és mindenféle furcsa emberi találmány.