4.
Van egy hete, hogy nem láttalak, mondta Willatz Mariane-nak. Mért nem jöttél aznap, amikor megígérted?
Anton volt itt, mondta Mariane.
Azt tudom.
Úgy?
Láttam. És mért nem jöttél el, ahogy megígérted?
Azt épp úgy tudhatod, mint a többit. Vele voltam a dunnalúd-telepen, a kiránduláson.
Ezt már nem tudta Willatz és a szemöldöke könnyen megremegett. Nem, ezidőtájt egyáltalán senkiről se tudott, annyira szorgalmasan dolgozott és annyira gúzsbakötötte a munkája, hogy az elmúlt héten, azon a bizonyos napon Mariane éppen csak közönségnek kellett volna neki, hogy meghallgasson valamit, de a lány nem jött el. Willatz azontúl is szorgalmasan dolgozott, de most már nagyon rosszul ment a munka.
Viszont találkozott az uccán Mariane apjával és néhány szót is váltott vele.
Úgy látom, sárgulnak már a lombok, mondta Willatz. Most már jó volna kijelölni az erdőben, hogy milyen fákat lehet majd kivágatni.
Már meg is történt, felelte Holmengraa úr.
Megtörtént? Nagyon hálás vagyok érte. Hát azt mikor csináltatta meg?
Nemrégiben. Nem akartam önt zavarni, igyekeztem a legjobb tudásom szerint intézni mindent.
Köszönöm szépen. És favágókat is szerez majd nekem?
Különös ember ez az új Willatz Holmsen a régihez képest! gondolta magában nyilván Holmengraa úr. Segítségre és útmutatásra van szüksége mindenben. Két ember néhány napig vágta volna a fát, és már régen elkészültek volna vele. De az új Willatz Holmsen véletlenül sem ejtett egy szót se a fizetésről, úgy látszik, nem is gondolt rá és a pénzt se készítette el.
Azért olyan hangon, amelyből némi fáradság csengett ki, így válaszolt Holmengrra úr:
Köszönöm szépen, mondta Willatz. De úgy látszik, megérezte, hogy Holmengraa úr fáradt és nem akarta tovább tartóztatni. Ajánlom magam.
Nagyon is szorgalmasan dolgozik maga, Willatz. Ujabban már egyáltalában nem mutatkozik nálunk!
Hát szeretném valahogyan tető alá hozni a dolgot. Meg aztán mindenkinek megvan a maga gondja. Sokáig vesződtem, amíg egy szál cérnát fűztem a tűbe, az utóbbi időben nagyon sokat küzködtem vele, mondta és mosolygott.
Most jut eszembe: nem gondolkozott még róla, nem engedhetne át nekem valamit az ön hegyi rétjeiből? mondja Holmengraa úr.
Hogy őszinte legyek, jobb szeretném, ha nem kerülne rá a sor, felelte Willatz.
Rendben van, akkor ne is beszéljünk róla többet.
Kedves Holmengraa úr, jól tudom, hogy ez úgy tetszhetik, mintha rosszakarat, vagy hálátlanság dolgoznék bennem ön ellen. De az apám, a birtok régi tulajdonosa, utolsó levelében arra kért, hogy ne adjam ki a kezemből a birtokot, sőt szerezzem vissza az egész területet.
Ne is beszéljünk róla többet, mondta Holmengraa úr.
És senki se vette volna észre az öreg ravaszdin, hogy a szíve mélyén mennyire örül ennek a kudarcnak, nem is látszott meg rajta az öröm, olyan udvariasan és hidegen adta meg a választ.
Így folyt le az ifjú Willatz beszélgetése Holmengraa úrral, mikor az uccán találkoztak.
Most itt ül mellette Mariane. Vajjon ő is olyan hideg lesz-e, mint az apja?
A dunnalúd-telepen? Mi az?
Ott rendezett ünnepélyt a boltos Theodor. Talán emlékszel, vagy nem hallottad nemrégiben az éjszakai üdvlövéseket és a rakéták ropogását? Nos, akkor voltam ott én is.
A lány azt várta, hogy most valami gúnyos megjegyzés következik, olyasmi például, hogy akkor igazán nem csoda, ha ő hoppon maradt. De nem, a fiatalember csak bólintott a fejével.
De most itt vagyok. Vagy már késő? kérdezte a lány.
Valamit nagyon szerettem volna neked eljátszani, de aztán átugrottam azt a részt. Most pedig már teljesen ki is húztam.
De kedves Willatz, hát nem teremhetek itt rögtön, mihelyt te hívsz…
Én nem csak úgy egyszerűen hívtalak téged, hanem nagyon fontos volt nekem, hogy eljőjj. Könyörögtem neked, hogy jőjj el hozzám.
Milyen szerencsétlen vagyok! Végül még én leszek az oka, hogy a partitúra nem készült el.
A fiatalember is mosolygott, hogy viszonozza a hidegséget.
Végre is nincsen rá szükségem, hogy annyira függjek valakitől. Eddig például senkitől se függtem.
Nem, kétségkivül nem, mondta a lány, és kissé túlozta a megértést, fölkelt és odalépett az ablakhoz, mintha a függönyön akarna igazítani valamit. Ugy-e, azóta már csináltál néhány nagyszerű dolgot?
A fiatalember ismét mosolygott.
Nem emlékszel már, hogy Grieg zseniálisnak nevezte a dolgaimat?
De igen, arról beszélek.
Akármi volt is az oka, kétségtelen, hogy Willatz ma este más volt, mint rendesen. Máskor, ha négyszem közt voltak, mindig finom és szívhezszóló szavakkal beszélt a művészetéről, most pedig csak mulatott rajta. Máskor tombolt féltékenységében, most meg úgy ült itt, mint egy fadarab.
Különben, mondta a lány és kinyújtózkodott, hogy elérjen valamit a függönyön, közben azonban a karja alól is a fiatalembert nézte, különben, ha azt akarod, hogy a zsenialitásod napfényre kerüljön, akkor jövőre is temetkezz magadba és hallgass mélységesen mindenki előtt.
Ez a szúrás talált, a fiatalember egész testében összerázkódott, úgy látszik, ma alapos csatája lesz ezzel a lánnyal! De mintha csak szentül föltette volna magában, hogy ma nem engedi maga fölé kerekedni, ismét mosolygott és a gondolataiba merülten ült a helyén, a karbafont kezeit nézte és mosolygott.
Az nem is lehet vitás, amit Grieg mondott, folytatta a lány, de te azért tehetsz, amit akarsz. Anton különben még mindig itt van, – azt tudod?
Igen, felelte a fiatalember.
A lány villámgyorsan hátat fordított az ablaknak.
Szóval tudod?
Ó, hogy izgatta a fiatalember nyugalma! Willatz pedig csöndesen felelt:
Ez nem lephetett meg Mariane, az arcodon nem is látom semmi nyomát, hogy meglepne. Persze, hogy tudom, hogy Anton itt van, hát mit tesz az? Mindig tudtam, hogy miért állsz az ablaknál, és mért szeretnéd, ha megnézném, hogy ti mit csináltok.
Ez is talált. A lány csaknem teljesen behúnyta a szemét. De a következő másodpercben már ismét megtalálta a fölényét. Szeretett volna sziszegni, vagy ismét egy villát felkapni, de ezt a hajlandóságát most ügyesen véka alá rejtette. Az utolsó cselfogása nyilván nem használt.
Nem tudom, hogy mit akarsz ezzel, mondta a lány. Mondd csak, nem játszhatnál el egyszer egy egész darabot? Mért mindig csak egy kis részt?
Ments föl ma ettől! Még nem készültem el vele, utasította el a kérést Willatz.
Felmentelek egyszer s mindenkorra, mondta a lány és a hangjából őszinte sértődés csengett ki. Egyszer s mindenkorra.
Hogy ezek ketten milyen furcsa csatákat vívtak egymással! Willatz, ez a faember is engesztelhetetlenül állt ott a lánnyal szemben és úgy kérdezte:
Tehát most te nem akarod többé?
Nem, felelte a lány, és egy pillanatig úgy állt a helyén, mint a megtestesült akarat. Most látom csak, hogy egy szalmaszál volt, ami bennünket összekötött.
És hallgattak mindaketten.
Ugye? kérdezte Mariane.
Mi ketten is vettünk már részt ünnepélyeken, mondta Willatz.
Ezzel azonban akaratlanul is kimutatta a foga fehérjét. Egy óvatlan pillanat elég volt, hogy féltékenysége rést találjon és megnyilatkozzék, Vajjon észrevette-e a lány?
Add át Antonnak az üdvözletemet! mondta, hogy ezt a kudarcát ismét jóvátegye. Mikor utazik el?
Mariane persze rajtakapta a hibán és most csak kurtán válaszolt:
Addig nem utazhatik, amíg a hajója meg nem érkezik.
Csakugyan nem. És mikor jön a hajó? Különben mindegy. Add át az üdvözletemet és mondd meg, hogy nagyon sok dolgom volt ezekben a napokban, mondta Willatz és egy kotta után nyúlt.
Mi ez? Honnan kaptad ezt? érdeklődött Mariane egy aranyozott markolatú kard iránt.
Az apám kardja. Mindig ugyanott lógott, mondta Willatz.
Bocsánat!
Aztán mintegy véletlenül ismét kinézett az ablakon és felkiáltott:
No nézd csak, már megint itt van… És egy lépést se tesz keztyű nélkül! No, Isten veled!
Ezzel Mariane kiszaladt a szobából és még csak az ajtót se csukta be rendesen maga után.
Igy tehát nem volt mit tenni: Willatznak kellett fölkelnie, hogy becsukja az ajtót. Közben önkéntelenül is kipillantott az ablakon. No nézd csak – ez az Anton! De hiszen nem is volt rajta keztyű! Ezt Mariane csak úgy kitalálta. Lám: csalás, hazugság az egész vonalon!
Ezek után Willatz persze nem dolgozhatott tovább, ezt igazán lehetetlenségnek érezte, énekelni se tudott, hiszen nem örökölte az édesanyja hangját. Tulajdonképen elég unalmas fiú ő, ha tud is rajzolni meg festeni, – akárcsak az anyja, – és szépen, előkelően tud öltözködni, mint az apja, de egyébhez aztán nem is ért, úgy látszik. De azért – Antonra legyen ő féltékeny? Nem, bocsánat, ez igazán legfeljebb nevetni való!
No, az út ismét szabad volt és ő kimehetett.
Úgy látszik azonban, hogy a sors könyvében még több esemény volt mára megírva az ő számára.
Konrád, a volt napszámos és csavargó, most itt áll az úton és köszön, Aslak, a pajtása pedig egy kövön ül, de Willatz jöttére felugrik és ugyancsak köszön. Konrád egy ideig áhitatosan szemlélte az ereket a kezén, és mikor ezzel szépecskén végzett, kezet nyujt. Ekkor Willatz homlokán hirtelen mélyebb ráncok mutatkoztak, mint eddig az egész nap folyamán.
Csak meg akartam köszönni uraságodnak… – mondta Konrád.
Ezt már Willatz nem állhatta és ezért közbevágott:
Nincs nekem mit köszönnöd, ezt jegyezd meg jövőre. Még mit akarsz?
Konrád megérezte, hogy nem lesz ajánlatos szaporítani a szót és azért azt mondta:
Csak azt szerettük volna megtudni, nem kaphatnánk-e munkát…?
Willatz végignézte az emberét tetőtől-talpig, ha valakit így végignézett, olyan volt, mint az apja.
Munkát?
Igen… Én és Aslak.
Willatz most Aslakon is végignézett. Ezt az ember fenyítette meg egyszer és megfizetett érte a szerencsétlen fickónak és az emberiségnek egyszerre volt jótevője, adott neki egy pofont és ezzel elintézte az ügyet.
Az erdőben fát vághattok, már ki is jelöltem őket, mondta Willatz.
Igenis, egyezett bele Aslak, tehát fát akar vágatni uraságod? De vajjon, nem lesz-e még korán?
Willatz nem bocsátkozott semmiféle további tárgyalásba, csak gyorsan biccentett a fejével és azt mondta:
Menjetek le a gazdaságba és jelentkezzetek Martin béresnél!
És azzal továbbhaladt az úton.
Ez nem is volt olyan ostoba dolog, sőt ellenkezőleg, nagyon jókor jött, legalább felmenthette Holmengraa urat minden további fáradság alól. Az igaz, hogy még nem volt itt a favágás ideje, de a nagy gazdaságban két ember számára csak akad valami munka addig is. Nagyon örült ennek az ügyes elintézésnek és elhatározta, hogy nyomban beállít Holmengraa úrhoz és közli vele ezt az új intézkedését.
Holmengraa úr szelíden és barátságosan hallgatta végig.
Úgy? No igen, favágókat nem nehéz találni. Csak szállíttassa ki az erdőből a törzseket, amíg a szánút még jó, – és akkor a fa annyit ér, mint a készpénz.
Mindez nagyon helyes volt, de Willatzot mégis úgy érte, mint a villámcsapás: tehát tavasz előtt nem lát pénzt! De, hogy is mondták csak neki? Nem azt mondták-e, hogy a faüzlet nagyon kényelmes és a már megjelölt fatörzsekért annyi pénzt kaphat az ember, amennyit akar? Vagy Holmengraa úr külön kérésre vár? Akkor ugyan várhat sokáig.
Nem szerezhetné-e meg nekünk azt az örömet, hogy itt marad estére? kérdezte Holmengraa úr. Igazán nagyon kedves lenne, mert Mariane és én egészen elhagyottak vagyunk. Igaz, az utóbbi napokban Anton Coldevin igyekezett szórakoztatni egy párszor, de azért mégis…
Nem, ezt nem lehetett! Willatz azt nem tehette, ha még úgy a szíve szerint való lett volna is.
Visszament ugyanazon az úton, de most még valamit át kellett élnie: a híd közelében volt egy nyárfasor, egészen az út szélén, Willatz jól ismerte a helyet, mielőtt Berlinbe utazott, itt váltott búcsucsókot Marianeval, – most pedig Mariane és Anton álltak ugyanott. Mi van ebben? Semmi! Anton előre bejelentette, hogy az aranyhalat el fogja kaparintani előle. A párocska talán már akkor is ott volt, mikor Willatz jöttében arra haladt. Ha legalább biztosan tudná, hogy nem mormogott maga elé hangosan, mint az utóbbi időben akárhányszor!
Ott térdel Anton. Térdel. Hajadonfővel van, bizonyosan szerelmet vall neki, Mariane szabadulni akarna, de ő átöleli a szoknyáját, milyen nevetséges helyzet, megöleli a lány lábait. Vajjon most, így kéri-e meg a kezét? Már több mint nevetséges ez a kép, mindaketten egyszerre beszéltek. Willatz a mozdulataikból láthatta, hogy csak egymással törődnek, a folyó zúgása pedig megakadályozta, hogy meghallják, ha jön valaki. Teljes biztonságban tudták magukat.
Willatz egy pillanatig arra gondolt, hogy sarkonfordul, már hátrált is egy lépést, de ekkor megpillantotta őt Mariane. Hevesen mondott egy-két szót. Anton felugrott és mereven nézett előre. A két ifjú tekintete tanácstalanul és értelmetlenül kapcsolódott egybe, mintha két ismeretlen világ találkozott volna egy másodpercre. Anton aztán felemelte a kalapját, elköszönt Marianetől és bement az erdőbe.
Vajjon menekülni akart-e? Ezt alig lehetett föltenni róla. Úgy lesz az, hogy Mariane végleg elutasította.
A lány előjött a nyárfák közül és kilépett az útra, a keble hevesen emelkedett. Bár kínos zavarban volt és viaskodott magával, hogy visszatartsa a könnyeit, mégis uralkodott magán annyira, hogy Willatzot mosollyal az arcán üdvözölje. Tűzrőlpattant lány volt ez a Mariane, a leglehetetlenebb feladatokat is meg tudta oldani. És most is rögtön folyékonyan kezdett beszélni:
Te bizonyosan láttál mindent. No, mindegy, akkor úgy se lehet már segíteni rajta. De mégis elviselhetetlen az nekem, hogy láttad. Megőrült ez a fiú. No most mondd, sikerült egy kicsit dolgoznod? Látod, még itt fekszik a botja, én bizonyosan nem fogom fölemelni. Mit csináltál a papánál?
Előveszi a zsebkendőjét, aztán tovább folytatja:
Persze most megint sikerült meghülnöm, már kezdődik is a nátha. Még a szemem is könnyezik. Láttál már ilyet, – ilyen egy-kettőre meghülni? De mondd csak, hát tettem én valami rosszat? Vagy valami illetlent? Hát nem láttad, hogy ő… Én mozdulni se tudtam…
Isten veled! mondta a fiú és elindult.
Egyetlenegyszer se fordult meg, – Willatz Holmsent még senkise kapta azon, hogy hátrafordította volna a fejét.
Mikor megérkezett a téglaégetőhöz és be akart menni, hirtelen fölfedezte, hogy Mariane két lépéssel a háta mögött áll. Willatz egész testében összerázkódott, a lány hangtalan, síma járása tette lehetővé, hogy észrevétlenül kövesse idáig.
Bocsáss meg! mondta a lány, mert látta, hogy megijeszti.
Menj most haza, kérlelte Willatz. Ne állj meg itt, hanem menj egyenest haza!
A nátha eltünt, a zsebkendő is eltünt, – a lány visszafojtotta a könnyeit.
Persze, hogy hazamegyek, de nem volnál kegyes elismerni, hogy egészen érthetetlen a viselkedésed? Hát tehetek én arról, ha erővel lefogott?
Ezt csakugyan nem lehetett vitatni és józan ésszel mindenki kénytelen volt igazat adni a lánynak, Willatz tehát hallgatott egy darabig. De ők ketten nem most először mérték össze az erejüket, alaposan értettek egymás kínzásához és azért rövidesen megtalálta a folytatást:
Arra persze nem gondoltál, hogy valamikor ott jegyeztük el egymást.
A lány adós maradt a válasszal.
Nagyon csalódtam volna, ha erre a kérdésre mással is tudtál volna felelni, mint hallgatással.
Nem mehetnénk be? kérdezte a lány.
Dehogyis nem. És neked csak intened kell, és akkor mi is letérdelünk és aztán – mulatunk magunkban. Persze, hogy bemehetünk. Mit csinál most a szegény Anton? Elképzelheted, milyen pompásan mulatna, ha mindaketten most bemennénk a szobába, és ott helyet foglanánk, nem gondolod?
Nem, ez egy csöppet se volna mulatságos neki. Ő akar engem, meg is mondta nekem és nem ma mondta először. De én azt feleltem neki, hogy én nem akarom őt, mert nem vagyok már szabad.
Erről nem tudok. Hát mi nem szabad tenálad?
Az, amit szívnek neveznek.
No, ne mondd! Csakugyan nem szabad a szíved? Pedig te felszabadítod és lekötöd tetszésed szerint. És, – ha úgy vesszük, – jogodban is áll, hogy a magad tulajdonával úgy rendelkezzél, ahogy jólesik.
Nem mehetnénk be hozzád?
Miután azonban Antonnak se használt, hogy letérdelt eléd és a lábaidnál hevert, – szerénytelenség lenne, ha én… de hiszen mind egyféle ragadozók vagyunk! Talán ugyanolyan kilátástalan dolog lenne az én számomra is. És ha én itt most egy óra hosszat erőlködném és kérnélek, és könyörögnék neked azért, amit te a szívednek mondasz: vajjon mennék azzal valamire?
De most már igazán elhallgass! Magad is megbánod még, hogy ilyen kiállhatatlan voltál.
Nem volna-e okosabb, ha mindezek helyett hangosat nevetnénk és azt mondanám, hogy köszönöm szépen, és hogy Isten veled? Nos, akkor mi lenne?
Ó, ez az átkozott nátha, már megint könnyezik a szemem! mondta Mariane és ismét elővette a zsebkendőjét.
A fiú bizonyosan észrevette, hogy a lányt csak úgy rázza a titkos zokogás és hogy milyen hősiesen nyeli a könnyeit. Ez csakugyan derék dolog volt.
Eredj csak haza! mondta neki.
Igen, most már megyek, mondta a lány és lassan elindult.
Egészen bizonyos, hogy lenyelte a könnyeit, mert nem ültek ki a szemén, senkise látta őt még könnyel a szemében. Haragosan és elkeseredetten fordította vissza a fejét és hátrakiáltott:
Ha pedig majd ősszel külföldre utazol ezzel az operával, – szerencsés utat!
Ez egy pillanatra megint elhallgattatta a férfit. Aztán hirtelen feltalálta magát:
Juttasd eszembe, mielőtt még elmész, hogy holnap virágot küldjek neked.
Nagyszerűen tudták gyötörni egymást ezzel a sok bántó szóval és azzal a vadsággal, amit máskülönben csak a háborúban, vagy az országutak banditáinál lehet föllelni, – és mindezt még jegyességük idején! Igy legalább nem kellett félniök, hogy később majd rosszabb lesz köztük a viszony, rosszabb már nem is lehetett. És így kerülték el azt a kellemetlenséget, hogy a házasságukba csupa édeskés emléket vigyenek a jegyességük idejéből. Fölényes kis szerelmespár voltak ők ketten.
A nátha és a zsebkendő ismét eltünt. Mariane úgy megy az úton, mint ahogyan mindig szokott, most már tud gondolkodni és beszélni is.
Egy károgó szarkaraj egy férfit követ nyomon, Lars Manuelsen jön az úton kétoldalt gombolt bekecsében, mindenik oldalán nyolc-nyolc gomb és minthogy egy nagy embernek az apja, úgy képzeli, hogy bárkit megállíthat az útjában, így tehát megállíthatja Marianet is:
Ha én az ön apjának volnék, sorba lelövöldözném ezeket az átkozott szarkákat! mondja neki.
A Sjura tehát még mindig nem hagyja békében? kérdezte Mariane.
Nem. A szarkák lépten-nyomon mögöttem vannak. Nagy kereszt ez rajtam, az emberek már világ csúfját csinálnak belőlem, ezt pedig nem akarom türni. Pedig ezek a maguk szarkái.
Nem kellett volna kikezdened Sjurával, Lars úr.
Már ugyan mért nem? Ezer menykő, sorra elemészteném valamennyit!
Vigyázz, azt mondják, hogy a szarka bosszút áll.
Máris megbosszulta magát eléggé. Kígyót-békát kiáltanak rám az emberek, én pedig nem tudok segíteni magamon. Azzal gyanusítanak, hogy betörtem a kisasszonyék házába, pedig hát bizonyítsák ezt be nekem! No, de most már írtam az én Lassen fiamnak, hogy jőjjön és szabadítson ki engem ebből a helyzetből.
No, és el is jön a Lars?
Lassen az az ember, aki eljön, ha itt lesz az ideje.
Mariane most Antonnal találkozott. A fiú már elhozta a botját és most itt várakozik rá. Minden szava egy-egy csipkedő célzás.
Nos, rendben van a dolog az aranyemberrel?
Nem, nincsen még rendben, de most arra szeretném megkérni, hogy többé ne keverjen engem ilyen kellemetlenségbe.
Alázatosan bocsánatot kérek.
Ezt a bocsánatot a maga jövő viselkedésétől teszem függővé.
Majd igyekszem megjavulni. Engedje meg, hogy továbbra is bízzam a jóindulatában.
Még egy udvarias köszöntés és Anton elindul az úton a kikötőhíd felé, a szállodájába. Amint azonban fedezék mögé ért és bizonyos volt róla, hogy Mariane nem követi a szemével, – megfordult, átment a folyóhoz és a folyó mentén fölment a téglaégetőig. Minden ceremónia nélkül felrántotta az ajtót és belépett a Willatz szobájába.
Jónapot, mondta neki. Itt vagyok. Akarsz tőlem valamit?
Nem, felelte Willatz. Legfeljebb arra kérnélek, hogy ne gyere ide és ne zavarj.
Ne akard hamis vágányra terelni a dolgot, mondta Anton elkeseredetten. Ez úgyse sikerül neked.
A gorombaságaid nem érnek fel hozzám és különben sem érdekelnek, felelte a másik.
Anton alig tudott már uralkodni az izgalmán.
Nem fogsz lerázni engem akkor se, ha a kettőnk közül valamelyik a fűbe harap.
Hát ebben van valami, felelte Willatz és igyekezett latba vetni minden fölényét és önuralmát. Azért hozzátette: Aztán majd lefekhetsz benn egy szófára és kialszod magad.
Ostoba fecsegés! Tudod jól, hogy nem szoktam meg a boxolást, az amolyan angol húscsépelés, de vívni még tudok.
Én pedig nem ismerem a te francia kötőtűidet.
Dehát nem tudunk-e lőni mindaketten?
Willatz hangosan nevetett és azt mondta:
Nevetséges vagy, egyszerűen nevetséges! De most már mindegy, – hoztál magaddal valami lövőszerszámot?
Én nem. De úgy látom, itt a falon lóg néhány revolver. Egyébként hat hüvelyk hoszú jószágok.
Nyolc hüvelyk, javította ki Willatz ártatlanul. És türelmes szóval még tovább is időzött a revolverek kérdésénél: Nézd csak meg őket, mondta, fényes és veszedelmes jószágok.
Anton azonban mind dühösebb és izgatottabb lett.
Könnyen meglehet, hogy hasznavehetetlenné tetted őket, mert vártál engem.
Akkor is csak azért tettem volna, hogy kárt ne tégy magadban. Most pedig, te őrült fickó, megtudom végre, hogy mi az ördög hozott ide hozzám?
Ez még eddig nem jutott az eszedbe? kiáltott Anton és őrjöngött. Meg foglak fenyíteni, mint egy kölyköt.
Willatz arcára halálos sápadtság ült ki. Lassan felkelt a helyéről és azt mondta:
Ha nem ismernélek olyan jól, talán még komolyan is tudnálak venni.
Igen, meg foglak fenyíteni, amiért leskelődöl és kémkedel, kiáltotta Anton és ő is felugrott a helyéről, mert már teljesen elvesztette az önuralmát: Úgy látszik, nincs bőr a képeden, a nyomomba lopódzol és kémkedsz utánam…
És ekkor megtörtént. Willatz furcsa ember volt, hihetetlen felsőbbséggel tudott beszélni, vagy hallgatni; ha akarta megszólalt, ha nem akarta, akkor nem, ahogy neki tetszett, ha akart odavágott, ha nem akart, nem tette, ahogy neki tetszett, – most pedig azt tette, hogy odavágott. És nagyon is jól talált. De Anton csak egy pillanatig maradt a földön, azonnal talpraugrott, őrjöngő szemekkel meredt Willatzra, és a foga közül sziszegte:
Húscséplő masina!
Aztán felkapta a botját és vaktában elhajította, az egyik etazsérről egy üveg hullt a földre, mielőtt még a bot megtalálta a nyugalmi állapotát. Anton gyorsan körülnéz, keres még néhány elhajítható tárgyat, egy régimódi pisztoly akad a kezeügyébe, de lemond róla, hogy azt is elhajítsa, mert látja, hogy máris talált, sőt annyira szerencsés volt, hogy néhány vércsöppet csalt ki a barátja arcából. Leteszi tehát a pisztolyt, és még mindig remeg az izgalomtól, amikor megszólal:
Látod, én még egy húscséplő gépet is kímélek. E nélkül a seb nélkül is elég csúnya voltál már. Csak azt az üveget sajnálom, te megérdemelted a sorsodat. Mennyibe kerül az az üveg?
Nem kapott választ, sziszegett csupa megvetésében és levegő után kapkodott, annyira összeszorította a torkát a vágy, hogy gúnyolódjék és megalázza ezt az embert a megvetésével.
Merde! mondta és elsietett.
De aztán még egyszer visszafordult és hozzátette:
Nemsokára itt lesz, persze, a hölgyed is. Biztosra veszem, hogy iderendelted, legyen valaki, aki összevarrhassa a sebeidet. Vigyen el az ördög!
És elindult a folyó mentén, hogy kikerülje Marianet, mert a lány most jön lassan lefelé. Anton még mindig remegett a felindulástól, temperamentum – az sok szorult ebbe a fiúba, de könnyen eljárt a szája és hamar kitört belőle a gyűlölet sziszegése, sehogyan se tudott mértéket tartani!
Most mihez kezdjen, míg befut a postahajó? Temetkezzék a szállodájába? Egy pillanatig arra gondolt, hogy a boltos Theodornál is eltölthetne egy órácskát, de ezzel a gondolattal hamarosan szakított és mégis csak visszatért a szállodába.
Nem sokat ért volna vele, ha most be is megy a boltba. Éppen hatalmas összevisszaság, fejetlen zűrzavar kellős közepébe érkezett volna. Ládák és bálák közé, ahol lázas csomagolás folyt, harsány vezényszavak röpködtek a levegőben: Theodor ma költözött be az új helyiségbe. Sokan ajánlották fel neki a segítségüket, köztük Julius is.
Persze mindenki úgy vélte, hogy az új üzlethelyiség nevetségesen nagy, Theodor álmai azonban szemmelláthatóan túlnőttek minden mértéken, ő már előrelátta azt a napot, amikor ezt az új üzlethelyiséget is meg kell majd nagyobbítani. Annyi bizonyos, hogy hihetetlen mennyiségű árut halmozott már fel és helyiségre csakugyan szüksége volt.
És mi történt közben a régi üzlettel, a Jensen kisasszonyok és Rasch ügyvéd üzletével? Az bizony ott állt, az új üzlet tőszomszédságában, Theodor nem akarta tönkretenni őket, – a családja a feje tetejére állhatott felőle. Aztán meg az volt a dologban, hogy Theodornak magának is volt még pénze benn a régi üzletben és addig az ő követelésére volt fedezet az egész régi üzlet, míg csak részesedését ki nem fizették, tehát alapos oka volt, hogy az üzletnek békét hagyjon. Ez azonban így nem mehetett sokáig. Micsoda idők! A kereskedelmi útazók semmit sem adtak el a Jensen kisasszonyoknak, hanem mindent csak Theodornak. Természetes, hogy felkeresték a hölgyeket és a legnagyobb udvariassággal adták le náluk is a névjegyüket, de ennél tovább már nem merészkedtek, eladni pedig csak az ifjú Jensen úrnak adtak el, mert az már régi vevőjük volt és nekik üzleti elvük, hogy ugyanazon a helyen nem adnak el két konkurrensnek. A Jensen kisasszonyok sértődötten fordultak el és felhúzták az orrukat.
Ó, kérem, sose aggódjék miattunk, mi minden szükséges árút könnyen beszerzünk, hiszen készpénzért vásárolunk.
A hölgyekben ugyan sok volt a vállalkozó szellem, de nem volt annyira a kisujjukban a kereskedés minden csínja-bínja, fortélya, mint Theodornak, gyakran felhúzták az orrukat és nem volt meg bennük a kellő szivélyesség, hogy utólag ismét jóvá tudják tenni a hibát.
Ha például valamelyik segelfossi lány eljött a Jensen kisasszonyokhoz és az ingvásznakban válogatott, azonnal azt felelték neki:
Mi magunk se használunk finomabb vásznat a fehérneműnkhöz, hát neked ne lenne elég finom ez a vászon?
Bezzeg Theodor azonnal tudta, hogy ez így nincsen rendjén, ő százszor okosabban csinálta, kis könyvecskéket adott ki a szolidabb lányok számára, ha biztos alkalmazásban voltak, és az egyik lány büszkén mondhatta a másiknak:
Theodor tegnap felajánlotta nekem, hogy írassam fel a bevásárlásaimat egy könyvbe, és havonkint egyenlítsem ki. „Igy aztán megy majd minden a maga rendjén, Palästina kisasszony!“ mondta.
És a Theodor Jensen boltja csakugyan érdekes látványosság volt A nagy ablakokon hatalmas üvegtáblák, világos falak és rézrudas üvegszekrények.
Mit gondolsz, mibe került ez mind? kérdezte fűtől-fától Theodor.
És mindezt ő maga tervezte ki, arra a mintára, ahogyan más városokban már megvolt, – azaz, Baardsen távirászban kitünő segítőtársa akadt. Ez a különös remete és éjszakai lepke mindig sok érdeklődést mutatott a Theodor ambiciói iránt, – az „ifjúi erények“ miatt, mint ő mondta, – és gyakran szolgált neki kitünő tanáccsal.
Tartsa mindig csillogó tisztán a rézrudakat, – mondta például, mert ha azt nem tudja, akkor bátran kidobhatja akár az üvegszekrényeket is!
És Theodornak gyakran jutott az eszébe, hogy a dunnaludtelepi csodát is Baardsen agya tervelte ki, pedig ennek a furcsa embernek még ruhája sem volt, hogy legalább maga is megjelenhetett volna az ünnepélyen.
Hej, az az ünnepély a dunnalúdtelepen, még mindig beszéltek róla az emberek.
Mit gondolsz, mibe került mindez? kérdezte Theodor mindenkitől.
Aztán valami összeget nevezett meg, nehéz százasokat, hatalmas halom pénzt. Nem kellett félnie, hogy valaki ellenőrzi, hiszen ki ismeri Segelfossban a tűzijátékok árait?
De legalább magatok is láttátok, hogy milyen szépek voltak a rakéták a sötét ég alatt, mondta Theodor.
Pedig hiába: Theodor nem volt már ugyanaz az ember, aki olyan boldogan parancsolgatott a dunnalúdtelepi kiránduláson. Bár sohase tartottuk volna meg azt az ünnepélyt! gondolta időnként. Különös keserűség kapta el, nem volt abban semmi jó, az emlékezés elfogta szegénynek még a lélegzetét is és kiforgatta önmagából egészen. Ó, ez a Theodor, – hiszen egészen másfajta embernek kellett volna neki lenni, – időnként a magányba temetkezett és megtett mindent, ami kitelt tőle, vagyis istenesen kikáromkodta magát. A nagy emberismerősök, az emberi lélek kutatói elcsodálkoztak volna rajta, hogy ilyen furcsa kicsinyességek laknak ebben az agilis fiatalemberben. Ugyan mi legyen már ebből? Végre is, egy dunnalúdtelepi kiránduláson nem szokás drága zsebkendőket ajándékozgatni. Bezzeg Baardsen azt tanácsolta volna neki, hogy meg se kísérelje, – egyszerűen kómikussá tette volna az egész ötletet.
Pedig mit ártott volna neki ez a zsebkendő? ismételte el magában újra meg újra Theodor. Nem volt érzéke aziránt, hogy valaki hálásan megköszönhet egy gombostűt, de harmincöt korona értéket már el kell utasítania. Nem volt érzéke semmi eféle iránt és nem érzett mást, csak a rideg visszautasítást.
Isten veled tehát és élj boldogúl! ezt kellett volna mondania most is, a dolgot pedig elejteni, hogy elmúljon a feledés homályában. Az idő majd begyógyít minden sebet. Ezt kellett volna tenni, de hát az embernek annyi mindent kellene helyesen tenni és cselekedni…! Egyébként is a híres ünepély nem járt a kellő eredménnyel. Anton Coldevin, a kolléga úr, elutazott, anélkül, hogy mindennapos vendéggé lett volna a Theodor házában. A Segelfossi Ujság pedig egy szóval sem emlékezett meg az ünnepélyről. Ez bizony elég ok volt az elkeseredésre. És mindezt számba kellett venni, hogy az ember megítélhesse Theodor viselkedését a húgaival szemben. A fiatalember ugyanis néhány napig engedte, hogy az üzlet csak menjen, ahogy megy, hadd adják el azt a kevés árut, amit sikerül elsütniök, – aztán egy szép napon beállított az előljáró kíséretében és lefoglalta a készpénzt. Holott ezen a pénzen a hölgyek és az ügyvéd árút akartak vásárolni.
Ó, ez a fontoskodás! mondták a húgai.
Gyorsan az ügyvédért küldtek.
Majd csak kiokoskodjuk valahogy a dolgot, mondta az ügyvéd.
A készpénzt be kell vezetni a könyvbe, amint befolyik, különben az előljáró mindent összeír, fölveszi a leltárt és zár alá helyezi az üzletet, mondta Theodor.
Az előljáró pedig ott állt mellette és jólelkűen és nagy lelkinyugalommal nézegette mindannyiukat, szemmelláthatóan semmi kedvet se érzett, hogy alkudozzék, vagy pénzt keressen, ő csak közvetíteni akart:
Igy meg így, mindenkinek valamit, hiszen ugyanabból a családból való mind a két fél…
Család! vágott a szavába az ügyvéd. Itt ugyan nem találja meg azt az ember, amit rendes körülmények között családon szokás érteni.
A napi kiadásokat le kell vonni a követelésből, folytatta az előljáró, és egy méltányos törlesztési részlet…
Mindkét fél egyaránt elégedetlennek mutatkozott.
Theodor röviden csak azt felelte:
Nem.
Az ügyvéd pedig ugyanígy cselekedett.
Ez a kísérlet csak arra vezetne, hogy megbénítja az üzletmenetet, jelentette ki, aztán azt mondta az előljárónak nagy elkeseredetten: előljáró úr, hagyja el már ezeket a méltányos törlesztési részleteket, én már torkig vagyok az ajánlataival, értse meg inkább, hogy a bank huszonnégy órán belül meg akarja kapni a pénzét!
Az előljáró megértette. És bár nem kellett volna még dadognia is, mert az nem illik felnőtt emberhez, akinek egy eladó lova is volt, és bár az ilyesminek nincs kedvező hatása az olyan emberre, mint az ügyvéd, – az előljáró mégse tudott többet kihozni, csak annyit, hogy:
Majd megnézem… mit tehetek… valahogy csak eligazítjuk a dolgot… végtére is van egy lovam…
Ez az alázat ismét megjuhászitotta Rasch ügyvédet, kissé elült az elkeseredése és már így beszélt:
Egy lova… Ugyan ki vesz most lovat, hogy egész télen át etetni kelljen? Azt még tavasszal kellett volna eladni.
Igen… de az aratás miatt…
Jó, jó, jó, maradjunk csak amellett, amit mondtam.
Az előljárónak azonban még így is sikerült bizonyos fokig békét szerezni a két fél közt, mielőtt még eltávozott volna és elérte azt, hogy a nővérek és Rasch ügyvéd a bevétel bizonyos százalékát törlesztés fejében szolgáltassák be Theodor kezéhez. Akárhogy oldották meg azonban: ez csak egy utólsó injekció volt, – az üzletre már kimondták a halálos ítéletet.
Az előljáró szokása szerint Holmengraa úrhoz ment. Ezt ma annál is inkább megtehette, mert előttevaló nap egy levélkét kapott Holmengraa kisasszonytól, hogy az szeretne vele beszélni, és mihelyt azon a tájon jár, jöjjön el hozzájuk okvetlenül, ne várassa őt már olyan végtelen sokáig az előljáró úr!
Mariane azonnal a dologra tért. Nyilván nagyon meg volt elégedve magával, mert mosolygott.
Előljáró úr, kaptam egy levelet, akarja látni a borítékát? Mi van ide írva?
Ezer korona.
Igen, ez a pénz tegnap érkezett, és úgy van a dolog, hogy maga ezt az összeget húsz évre kölcsön kapja. Látja, itt a bankjegy, az ezerkoronás, ezt húsz esztendőre odakölcsönzöm magának és maga akkor kétezret ad vissza nekem. Megértette, előljáró úr?
Nem, az előljáró nem értette meg.
Ez a pénz az enyém. Megmutathatom a levelet, abban érkezett a pénz. Egy hatalmas cégtől kaptam, amellyel én titokban kötöttem valami üzletet, azért nem mondhatom meg magának a levelet. Most pedig már mindent elmondtam, amit akartam, begyakoroltam már jó előre, mikor láttam, hogy jön, és olyan rövidre fogtam, ahogy csak tudom. Mert nagyon kínos lenne nekem sokáig beszélni erről a dologról, mondta Mariane kisasszony.
Nem élek én már húsz esztendeig, jelentette ki az előljáró.
Dehogy nem, mondta egyszerűen Mariane kisasszony.
Az előljáró valami köszönetfélét mormogott, hogy tagadhatatlan… de mégis… egy ilyen hatalmas összeg… ekkora segítség…
Ebben a pillanatban Holmengraa úr leküldött a lányáért és ezzel kiszabadította a kínos helyzetből. Lehet az is, hogy már előre így beszélték meg, mert az öreg gyakran kezére járt a lányának az ilyenféle játékaiban.
Ó, a papa, a ravaszdi, – szeretném tudni, hogy mivel akar kínozni már megint! mondta a lány.
Gyorsan ment, szinte siklott az ajtóig és csak onnan köszönt vissza:
Isten vele, előljáró úr! bocsássa meg, hogy most itt kellett hagynom. És jöjjön vissza minél előbb, ígérje meg!
És az előljáró elindult lefelé a dombról, a zsebében az ő nagy kincsével, és mindenféle megfordúlt a fejében, és számolt jobbra, számolt balra, – végül is nem adta el a lovát. Egy ilyen lovat nem ad el az ember, az ilyen ló megfizethetetlen. De egy ezer koronás bankjeggyel mégse toppanhat be az ügyvédhez, az rögtön tudná, hogy nem egyenes úton jutott hozzá, a bankjegy elárulná, egyszerűen kompromittálná őt. Azért bement a Theodor boltjába és felválttatta a bankjegyet.
Ugyan hol járt maga időközben? kérdezte Theodor és nagyot csodálkozott.
Az ő világos esze egy pillanat alatt kitalált mindent, de mert megvolt rá az oka, hogy ne szóljon semmit a Holmengraa-család jótéteményeiről, hirtelen elhallgatott és csak annyit mondott:
Különben ehez semmi közöm. Egy ezerkoronást akar felváltani? Nagyon szívesen. Kettőt is, ha tetszik.
Theodornak széles jókedve volt.
Nagy dolgok történtek azalatt az óra alatt, míg maga nem volt itt, mesélte az előljárónak. Az apám megtudta, hogyan állnak a dolgok és újabb szélütést kapott. Sajnos, tette hozzá Theodor. Éppen most küldtem a doktorért.
Újabb szélütést kapott?
Igen, sajnos, felelte Theodor. És az ügyvédet is várom, talán még ma eljön, és kénytelen lesz mindenben engedni, megadni magát kényre-kedvre és úgy könyörögni. Végre is mit tehet? Minden utat elrekesztettem előle! Úgy? Maga tehát azt hiszi, hogy nem jön el és nem fog engedni?
Csak arra gondoltam, hogy ez legalább is szokatlan dolog lenne nála.
No, majd teszünk róla, hogy hozzászokjék egy kicsit! jelentette ki Theodor. Az ördögbe is, egy ilyen hordóhasú tolakodjék ide és akarjon kereskedni én mellettem! Mit is akartam mondani, előljáró úr. Ugye, megkapjuk az engedélyt a színházra? Éppen most írják nekem a művészek, hogy ismét el akarnak jönni hozzánk.
Egészen bizonyos, hogy játszhatnak majd. Tehát eljönnek megint?
Itt tartanak majd állomást útközben dél felé. Ezúttal új darabot hoznak; az a címe: „Túl a nagy kert falán“. Sok énekszám van benne, azért megkérdezték, hogy van-e zongorám. Persze, hogy lesz zongorám.
Theodor percről-percre növekedett a jelentőségében. Ez az utolsó óra, mintha egy fejjel megnövesztette volna. Egy ezerkoronást váltani? Nagyon szívesen, kettőt is, ha tetszik? Zongorára van szükség? Ó, neki már régen készenlétben van egy zongorája és ha kedve volna, akár egy másodikat is felajánlhatna. Most azonnal munkásokat vesz majd fel, hogy hozzák rendbe a színházhoz vezető utat, nehogy Sybille Engel kisasszony mégegyszer kificamítsa a lábát. Nils vargához is elküld, és megüzeni neki, hogy ismét megkeresheti a maga két koronáját.
Júliusnak meg a többieknek adj majd egy kortyot, ha bezárjátok a boltot! kiáltotta az iroda ajtaján keresztül Kornélius inasnak.
Csakúgy égett itt minden, igazi nagyüzem volt ez az üzlet! És milyen kellemes és bátorító tudat volt minden segelfossi lakos számára, hogy volt itt egy fiatalember, akiben ennyi lángoló ambíció és törtető akarat lakik.
És Nils vargának talán nem volt szüksége egy kis bátorításra? Ó, de még mennyire! A jó Rasch ügyvédné természetesen nem feledkezett meg róla eddig sem, hanem gyakran küldött haza vele egy-egy piciny gyermekcipőt, hatalmas csomagban és hozatott érte egy-egy – seprűt. De Nils varga ettől se lett kövérebb nem lehetett rajta észrevenni semmit, sőt ellenkezőleg, napról-napra jobban összeaszott és meggörnyedt. Raschné már az ifjú Willatzot is rávette, hogy írjon egy levelet Mr. Nelsonnak Amerikába, de nem érkezett rá válasz.
Ulrich talán már útban is van hazafelé, találgatta Nils varga.
Sokáig bízott benne, hogy lesz egy bazár Segelfossban. Olyan szívesen tartózkodott volna itt, mint egy gyerek, és Istenhez fohászkodott, hogy jöjjön létre a bazár, de a dologból nem lett semmi. Megfelelő helyiség hiányán megbukott az egész bazárügy. Az ügyvéd nem vehette a lelkére, hogy erre a célra Theodortól, ettől a vizesnyolcastól és parvenűtől kibérelje a színházat, különben se gondolja senki, hogy az a helyiség már színház, nem, csak csónakház az.
A segelfossi jótékonysági egyesület pedig nem bérel ki egy csónakházat a bazárja számára, kedves jó Nils!
Nem, nem, hát persze, hogy nem! mondta Nils varga és szomorúan mosolygott és mindenben osztotta az ügyvéd felfogását.
De ezzel nem keresett semmit.
Az előljáró pedig hazament. Azaz először az ügyvédhez kopogtatott be és ott megfizette az adósságát.
No látja, mégis csak sokat ér, ha valakit szigorúan fognak! mondta az ügyvéd. Most aztán jöhet a revizió?
Remélem, hogy ezuttal is ki fogom állni baj nélkül, felelte az előljáró.
Na, úgy látszik, maga egy csapásra gazdag ember lett, mondta az ügyvéd, mert szemmelláthatóan sértette az áldozata bizakodó hangulata. De akkor már hamarább is rendbehozhatta volna a szénáját.
Rajta leszek, hogy többé semmivel se maradjak adósa, – ez a legkomolyabb elhatározásom, jelentette ki az előljáró.
Az előljáró végre átlátta, hogy ilyen úton nem kereshet többé és vigyáznia kell, hogy rendben tartsa a kasszáját. Legfőbb ideje volt. Azért nagyon határozott és eltökélt ember módjára indult el a szálloda felé, hogy Juliustól huszonnégy órán belül behajtsa az árverési illetéket. Amint azonban az ajtóig ért, megnézte az óráját és úgy látta, hogy ma már késő bemenni a szállodába. Azért inkább hazafelé tartott, csak még útközben Nils vargához állított be. Még egy kísérletet tett, hogy a vargát munkára ösztönözze. De ezzel újra csak kudarcot vallott.
Hiszen magamnak se csinálok már cipőt, mondta Nils, és megmutatta az előljárónak, hogy az ő lábán is bolti cipő van.
Ez még a legutolsó bevásárlásaiból származott, amikor nyáron az égből leesett mesés pénzből vásárolt össze magának mindenfélét. A cipő ugyan már több helyütt repedezni kezdett és a talpa is vékony volt, mint a papíros, de azért könnyű és kellemes nyári cipő volt, – ha őszre járt is az idő. És Nils varga úgy tudott futni benne, mint a szél.
Van még több ilyen cipő a boltban, mondta az előljárónak.
De ezek a cipők nekem nem megfelelőek, Nils.
Egy szó, mint száz, felelte Nils, éppen most kaptam hírt a boltos Theodortól, hogy lesz megint színház, más pedig nem is vállalhatná a belépőjegyeket, meg az egész elszámolást.
Mit kapsz egy ilyen estéért? kérdezte az előljáró.
Két koronát, mondta Nils gondolkozás nélkül.
Az előljáró útközben találkozott a doktor gigjével és megemelte a kalapját.
Jónapot, előljáró úr! fogadta a doktor a köszönést és megállította a kocsit. Megragadom az alkalmat, hogy öntől is elbúcsúzzam, mert a legközelebbi napokban utazom. Hálás köszönet a jóságáért, előljáró úr és kérem, üdvözölje a nevemben az otthonvalókat is. Igen, most már nagy nehezen elértem volna idáig, de elmondhatom, hogy megtettem a kötelességemet és leszolgáltam a magam idejét északon. Nem lustálkodtam, nem loptam a napot és még most, úgyszólván az utazás küszöbén is, meg kell látogatnom egy beteget. Éppen most hivattak a boltos Perhez, az öreg Jensen kereskedőhöz, sajnálatraméltó ember, régóta beteg. Én megtettem mindent, amire csak a tudomány lehetőséget nyújt. A szegény embernek az a baja, amit, mi orvosok, hemiplegiának nevezünk, megbénult az egyik oldala. Most kapok éppen értesítést, hogy valami új komplikáció állt be, addig nem nyilatkozhatom róla reszletesen, míg a dolgot alaposan meg nem vizsgáltam. Minden valószínűség szerint egy cerebrális bénulásról van szó. Nos, Isten önnel, előljáró úr! Elképzelheti, milyen kellemes lesz ismét délen élni és Krisztiániában, ahol a családommal is együtt lehetek. Higyje meg, hogy éveken át csak ez a remény adott belém erőt. Most, hála Istennek, hatalmas anyagot dolgoztam fel és a tapasztalataimmal most a szűkebb hazám hasznára lehetek…
A doktor továbbhajtott, megérkezett a boltba, felment az emeletre, az orrát elfintorította a rossz levegő miatt és megparancsolta, hogy nyissanak ki egy ablakot. Levette a felöltőjét, a kezét dörzsölte, aztán megvizsgálta a beteget. Az öreg Per csakugyan beteg volt, de újabb szélütés nem érte. Nem, ezt nem is tűrte volna el. Mindössze az történt, hogy valami nagyon megrendítette a lelkét és azért borzalmasan üvöltözött. Minden valószínűség szerint az üzlet kudarca ejtette ennyire kétségbe és homályosította el egy pillanatra az értelmét. Egy ilyen ragyogó bosszú-tervvel nem lehet úgy felhagyni, hogy némi megrázkódtatás ne érje az embert.
Az öreg Per tehát nem volt a halálán, de annál izgatottabbnak látszott.
A bolt, a bolt! nyögte. És az az ostoba tehén!
Igen, igen, majd adok valami altatót! mondta a doktor, hogy megnyugtassa.
Némi brómkáliumot mért le a lehető legpontossabb pedantériával, úgy tett, mintha az orvosságnak egy fölösleges atómja már halált okozhatna.
Ezt ma este vegye be a beteg, mondta Jensen kisasszonynak. És most, kérem, hozzon egy evőkanalat, hogy annak a nagyságát is láthassam. Igen, ez megfelel. Most pedig először én magam adom be az orvosságot, hogy láthassák, hogyan kell majd beadniuk ma este.
Mikor a doktor elkészült odafenn és lejött a lépcsőn, Theodor már ott állt és várta az eredményt.
Nem, bénulásról szó sincs, mondta a doktor, de a betegnek nyugalomra van szüksége. Ha rosszabbodás állna be az állapotában, értesítsen azonnal.
És doktor Muus méltóságos léptekkel ment le a kocsijához.
Theodor magára maradt. Az apja betegsége egy kissé megtörte és lecsöndesítette, azért nagyon nyugodt volt, mikor visszament az üzletbe és Kornelius inasnak kiadta az előbbi parancsainak az ellenkezőjét.
Mégse járja, hogy az emberek itt igyanak ma, mikor az apám rosszul van, mondta.
Talán a halálán van? kérdezte Kornelius.
Theodor így válaszolt:
A betegnek nyugalomra van szüksége. Egyébként még sohase hallottam, hogy egy betegnek ne lett volna nyugalomra szüksége.
Bizony Theodor már nem volt a délelőtti hangulatban, bár ha nem adott volna az emberek nyelvére, legszívesebben felhúzta volna a grammofont és jóideig a koronázási indulót játszotta volna rajta. De a levertsége nem tartott sokáig, Rasch ügyvédtől üzenet érkezett és nem más hozta, mint Florina szobalány.
Tudja, hogy hol tartózkodik Didriksen? kérdezte a lány, hogy elsősorban a saját ügyeit intézze el.
Már régen írtam neki és még mindig nem kaptam semmi választ. Most tehát szeretném tudni, hogy hol van.
Ugyan minek? Hiszen a pénz itt van készenlétben, mondtam már neked, hogy megkapod, mihelyt itt lesz az ideje.
Igen, de nekem nincs kedvem tovább várni. Ezt mondja meg neki és adja át az üdvözletemet.
Ettől ugyan óvakodni fogok.
Hallgatás.
Florinában, úgylátszik, semmi szemérem nincsen, mert azt mondja:
No jó, akkor majd írok a menyasszonyának, hiszen tudom, hogy hívják.
Hallgass el, Florina, amíg szépen mondom! felelte Theodor emelt hangon. Ha ez a finom hölgy egy szót megtud az egész históriából, akkor alaposan meg fogod adni az árát.
Nem félek magától! kiáltotta Florina és dühösen nézett Theodorra.
Ez volt a legszörnyűbb, amit a boltos Theodornak az arcába lehetett vágni. Ezt nem állhatta meg, akkor kitört belőle az ősi közönségesség.
Úgy kidoblak, hogy a lábad se éri a földet! kiáltotta és belesápadt a nagy felháborodásba.
Florina észrevette, hogy most már véresen komoly a dolog és azt mondta:
Az ügyvéd úr megbízásából jöttem. Azt kérdezteti, hogy nem hajlandó-e ma eljönni az irodájába?
Theodor egyideig gondolkodott.
Az ügyvédtől? Hogy nem akarok-e elmenni hozzá? Nem!
Ez volt az üzenet.
Nos, hát add át üdvözletemet az ügyvéd úrnak, és mondd meg neki, hogy ha tőlem akar valamit, jőjjön hozzám!
Florina gúnyos arccal vette tudomásul, hogy a kisember most nagyembert játszik. Ez már több volt a soknál, Theodor karonfogta a lányt és kituszkolta az ajtón.
Az üdvözletét nem fogom átadni! kiáltotta a lány fenyegető hangon.
De az ügyvéd, úgylátszik, mégis fontosnak tartotta, hogy Theodort még ezen a délutánon felkeresse, csakugyan bebotorkált az üzletbe és bevezetőül rögtön elejtette azt a megjegyzést, hogy a mai fiatalság nem hódol az udvariasság erényének. Theodor éppen a pult mögött állt és egy rőföt tartott a kezében, már pedig egy jó rőf tudvalevően keményfából készül. Egy lépést közeledett az ügyvédhez és megkérdezte, hogy akar-e tőle valamit?
Igenis, felelte az ügyvéd, de aztán minden kertelés nélkül kibökte, hogy bizony a régi boltnak kényre-kedvre meg kell adnia magát.
Ilyen egy-kettőre? Ejha! Theodor azonnal átlátta a kövér ember számítását: az ügyvéd valószinűleg veszélyt szimatolt, ha csakugyan baj lesz, ő elveszti az illetékeit! Ezen már mosolyognia kellett Theodornak, mert ő sokkal jobban ismerte a régi boltot.
Nincs ezen mit nevetni, mondta az ügyvéd és a kulcsait csörgette. Egyébként nem szándékom itt ácsorogni és az üzletben tárgyalni önnel, nem gondolja, hogy jobb lenne, ha négyszemközt intéznők el a dolgot?
Nem, felelte Theodor. Magával szemben legjobb, ha mingyárt tanukról gondoskodik az ember.
Az ügyvéd arcán gonosz mosoly suhant keresztül, amikor válaszolt:
A mai fiatalságon nagyon megérzik a jónevelés hiánya. Ön azt kívánja tőlem a legneveletlenebb módon, hogy jőjjek el önhöz, ha tárgyalni akarok, nem szégyelli magát? Ha nem a szüleiről és nővéreiről volna szó, akkor ítéletnapig várhatott volna! Egyébként nincs mit mondanom önnek és semmi dolgunk többé egymással. Miután az ön apjának az állapota rosszabbra fordult, azt tanácsoltam neki és az ön húgainak, hogy intézzük el a dolgot szépen magunk között. Az eredmény aztán végleges lesz, ami írás, miegyéb akad, azt majd elintézem én magam. Az a véleményem, hogy legjobb lenne békésen megegyezni. Természetesen, ön átveszi a bolt egész árúkészletét.
Igen.
Még pedig megfelelő áron. Magától értetődik, hogy ezt meg kell tennie. És aztán a boltot is megveszi.
Nem, felelte Theodor.
Hát így vagyunk?
A régi bolt egy rozoga barakk. Mint tudja, megvan a saját házam és gondolhatja, hogy az mibe került nekem. Nem, nem, ön és a többiek kikergettek engem a boltból, oda vissza már nem megyek többé.
Világos dolog, hogy Theodor csak a levegőbe beszélt. Egyébként miért építette volna az új üzletet szorosan a régi boltnál? Nem az volt-e a szándéka, hogy a két házat majd egyesíti, ha rákerül a sor?
Ellenben, kibérelhetem a régi boltot, mondta.
Erre az ügyvéd nagyon megijedt és megint az illetékeit féltette.
Nekem csak az ön családjának a sorsa fekszik a szívemen. Mi lesz most belőlük? Ha nem sikerül jó áron túladniok a bolton, akkor nem látom, hogy miből fognak élni azontúl.
Az én családomnak ugyanolyan sora lehetne, mint amilyen volt azelőtt.
Igen, mondta az ügyvéd. Ahogy most állnak a dolgok, magam is úgy látom, hogy az lett volna a legjobb.
No nézd csak! A kövér ügyvéd, ez a hízott disznó, ez a hordóhasú, hogy áll itten megalázottan, megsemmisülten!
Most már Theodor volt a nyeregben. Résztvevő hangon kérdezte:
És mennyit kérnének a régi boltért, ha esetleg…
Beszéltem erről az ön hozzátartozóival és ők úgy gondolták,… az ön apja úgy gondolta, hogy háromezret…
Érdekes dolog: Florina az imént ismét a fiatal Didriksen urat vetette a felszínre az emlékezetében, – vajjon ő hogyan cselekednék ebben a helyzetben?
Megadom a háromezret, mondta Theodor.
Az ügyvéd ezt személyes győzelmének tekintette és nyomban rámondta:
No lám, hiszen önnel lehet okosan beszélni. Mégse volt hiába, hogy pártatlanul megismertettem önnel az egész helyzetet.
És az ügyvéd már megint visszanyerte minden önbizalmát s a kulcsai is vídáman csörögtek.
Maga nem ismertetett meg velem semmit, mondta Theodor és nyugodtan mehet az útjára, még pedig minél előbb, annál jobb.
Igen, mondta az ügyvéd és egészen elképpedt. Csakugyan az lesz a legokosabb, ha az ön hozzátartozói most ezen az alapon tárgyalnak tovább. Végre is a könyvek együtt vannak, a számlákat ki kell egyenlíteni, az én kis járandóságomat is ki kell utalni. Aztán pedig fel kell osztani a bolt értékét, egyrészét a szüleinek, más részét a nővéreinek. Ön ugyebár, lemond az örökségéről?
Természetesen.
Nagyon helyes, ezt akartam csak tisztázni. Ha az árúkat összeírják és felbecsülik, felajánlom a segítségemet. Rendben vagyunk így?
Ne fecsegjen má annyit, mondta Theodor. Én megadok a családomnak mindent, ami jár, sőt még annál többet is, a maga segítségére pedig semmi szükségem sincsen.