5.
Könnyen megeshetik, hogy valaki aranygombokat visel a mellényén és még se tud egy operát komponálni. Willatz Holmsen most aranygombokat viselt a mellényén.
Minden szeszélyt végigpróbált már! Ha egy napon megállt volna munkaközben és felsorolja magában minden felhasznált ötletét, amellyel a kellő hangulatba igyekezett ringatni magát: alkalmasint nagyon elcsodálkozott volna. Nagy sétákat tett és bezárkózott egészen, sok bort ivott és bőjttel kínozta magát, kereste az embereket, majd ismét kerülte őket, dolgozott nappal és dolgozott éjszaka, már csak a munkának élt és csak a munkában élt. És a kétségbeejtő terméketlenséghez csatlakozott még egy másik kín is: a mardosó, szűntelen féltékenység.
Kérem, jőjjön ebédelni! mondta Pauline és ránézett a sötétkék szemével.
Köszönöm, mondta Willatz és még a fejét se fordította arra. Dolgozott. Természetesen jól zongorázott, hiszen már kora gyermekkorától kezdve folytonosan tanult és tökéletesbítette magát, meg különben is karácsonykor született s a szerencse gyermeke volt. Mindez azonban nem használt, sőt inkább még csak rontott a dolgán. Nem, nem kellett volna az idén Segelfossba jönnie. Má a legkezdetén elhibázta a dolgot. Mingyárt az első fogadtatás másként ütött ki, mint ahogyan ő elképzelte volna, arra számított, hogy valamelyes feltűnést fog kelteni, kíváncsi tömeg nyüzsög majd a kikötőben, végre is híres ember volt ő az országban, egy zeneművész. És hogy történt valójában? A kikötőben csak a szülei házvezetőnője várta, a kedves Christine asszony. Segelfoss már híresebb utasokat is látott, mint ő. Globetrotter angolokat és Bonaparte herceget, mikor a Spitzbergákra útazott. Egyszer egy miniszter is megfordult a partokon, nagyon fontoskodott, úgy tett, mintha nagyon a lelkén viselné a nép életét és sorsát, mikor pedig ismét a hajóra szállt, az a stréber Rasch ügyvéd éljent kiáltatott rá. Willatz Holmsen ellenben a legnagyobb csöndben vonult be Segelfossba. Hányszor megfordúlt már a fejében, hogy ismét elútazik, de azért mindig itt maradt valahogy. Lassanként mintha gyökeret vert volna.
Anton Coldevin természetesen már rég hazaútazott. Holmengraa úréknál nyugodtan folyik az élet, gyakran látni, amint Mariane az apjával a malomba megy és onnét ismét haza. Törökös, piros kabát van rajta. Lehet, hogy Anton hamarosan visszatér hozzá. No, szerencsés útat!
Szörnyű idő ez és veszedelmes! Willatz agyagot szerzett be és kezdett szobrokat faragni, – mi minden nem jutott itt az eszébe! Valami szárnyas alakot tervezett, díszül egy hajó oldalára, nagyszerű lett volna! Hamarosan kiderült, hogy a mintázást nem felejtette el még teljesen, sőt még ügyesebb volt, mint gyermekkorában, mikor Angliában tanulta. De azért nehéz dolog volt ilyen hajódíszt faragni. Azért Willatz rajzolgatni kezdett, ecsetet és tubust szedett elő, – miért is ne? Az édesanyja is kitűnően rajzolt és Willatz tőle tanulta meg. Aztán megint elpazarolta az idejét, saját maga varrt fel aranygombokat a mellényére és viselte őket a saját maga tiszteletére, meg az apja emlékére, mert az apjától kapta őket. Mindenesete kellemes érzés volt aranygombokat viselni a mellén és Willatz viselte is, még a szobában is, a téglaégetőben, sőt még akkor is, ha a favágóihoz ment ki az erdőbe.
Aslak és Konrad vágták a fát az erdőben és köszöntek, ha Willatz arra ment. Erről ugyan bízvást megfeledkezhettek volna! Willatz nem sokat beszélt velük, de a komoly szürke szemével kitartóan nézte a munkájukat és megmondta a véleményét. Tudja Isten, mi késztette ezeket a legényeket, hogy éppen Willatz Holmsennél keressenek munkát, vajjon nem akartak-e ártani neki vagy bosszút állni rajta valamiért? De mikor már egy ideje nála voltak, megtetszett nekik a környezet, előbb levágták a fát az erdőben, aztán még mindig megmaradtak a helyükön, míg újabb munkát kaptak a birtokon Most már nem a boltban vásároltak be, aszerint, hogy mennyi volt a pénzük, nem, most már meg volt a rendes kosztjuk, jó ágyuk és tiszta fehérneműjük, szemmelláthatólag megszedték magukat és szinte megállapodott emberek lettek.
Mindenkinek meg van a maga gondja. Willatz csak járkált az aranygombjaival, dolgozott, mint egy rabszolga, közben pedig lesoványodott a szomorúságtól és a gyötrődéstől.
Ki fog derülni, hogy nem tudott túlemelkedni a középszerűségen, gondolta néha.
De hősiesen viselte a sorsát, bátran, mint ahogyan egy igazi Holmsenhez illik. Mindegy, ha ennek az állapotnak sohase is lesz vége, ha ez a középszerűség tapad is rajta, át is ment már a vérébe talán, – Willatz nem adta fel a harcot. Még csak az kellett volna! Künn a gazdaságban úgy tett, mintha érdeklődnék a jószág meg a baromfiak után. Elvégre az gyöngeségnek számított volna, ha egy zenedarab miatt minden más dolgát egyszerűen a sutba hajítaná. Gyakran elnézte a kakast, ezt az isteni csataállatot, amint egy-egy kést visel a két lábán. No nézd csak, mint teszi a szépet, hogy csapkod a szárnyával, szaladgál a tyúk mögött, a saját mellét tépdesi, majd pedig csaknem felbotlik és ügyetlennek teszi magát, mint egy bohóc! De hamarosan ő lesz ismét az úr és úgy megy át az udvaron, mint egy fiatal Isten. Ilyen a kakas! Úgy tesz, mint akinek virág van a gomblyukában és azzal büszkélkedik.
Willatznak is lehetne egy virága: rózsa vagy szegfű. De ő csak vissza-visszatért a téglaégetőbe és játszott, őrjöngött, fújt, mint egy paripa. Vajjon sohase jön fel felszínre az a sok minden, ami a lelkét nyomja? Mi tölti most ki a napjait? Csupa semmiség. Néha egy-egy kés akad a kezébe, de sohasem az igazi kard, a hangok áradata, de nem az emberi harmónia. Csinos dolog, de semmi értéke sincsen! Háromszor egymásután odamegy a tükörhöz és úgy szemléli magát, hogy biztos legyen a dolgában: igen, van már ősz haj a fején, néhány szürke hajszál! Ilyen fiatal években az apjának még nem szürkült a haja. És Anton Coldevinnek sincs egy szál ősz haja sem. Egyébként – sok szerencsét az útjára, ha visszatér.
Kérem, jőjjön az asztalhoz!
Köszönöm, egy kis idő múlva. Nem, nem jövök, hagyj magamra!
De mi ez? Százszor és százszor megcsalta már, – de most itt volt! A hullámok a hátukra kapták. Este volt, de a szeme előtt mintha most kelne a nap, aranyköntöst öltött az ég és alatta forrón ízzott a föld háta. A hullámok, a hullámok! Sokáig vártunk, de nem panaszkodhatunk, egyáltalán nem szabad panaszkodnunk és ülni, könnyel a szemünkben és remegni. Nem, ezt nem szabad…
Színültig telt a lelke és most kicsordul belőle, ami fojtogatja és csak úgy ömlik az ihlet, ömlik… Úgy ül a helyén, mint egy vak ember, mintha mindent kívülről nyújtanának neki és ő ír, ír, csak ír… Néha megüt egy-egy akkordot a zongorán, aztán csak ír tovább, maga is dúdolja, amit ír, a torka elszorul, de csak ír, ír, ír tovább. És így megy egyik óráról a másikra, tűnnek az órák, ó, ezek az órák a hullámok hátán! Már megint egy cantate lesz belőle, egy dal, vagy egy tánc? Nem, ez már az opera! Jóságos Isten, a mestermű! Itt van a lélek nagy kitörése, amilyet még nem élt meg soha. Talán jó is volt, hogy olyan sokáig tombolt-toporzékolt benne a féltékenység.
Hajnalra jár az idő, a lámpák már mind kiégtek, ő pedig végigtántorog a szobán és kioltja őket végleg. Aztán lezuhan a díványra, arcát a karjára fekteti és úgy szunnyad el.
Jó reggelt! Nem akar reggelizni?
Nem, köszönöm, menj csak, majd jövök később.
Még nincs vége, hála Isten, – még nincs vége. Amint az éjszaka munkájára néz, a lelke új szárnyalásba kezd. És újra a karjába kapja a hangulat, hangok szállnak felé, egy ismeretlen zengő világból, eljönnek hozzá, mintha egy szigetről szálltak volna ide, körülzúgják, szinte elnyelik, – mint a hullámok! Ma is úgy van, mint tegnap, özönlenek a hullámok, féktelenül, hatalmasan, összeszorítják a mellét, a könnyei gazdagon folynak alá, leveti magát a földre és ír, mintha imádkoznék, – a hullámok pedig folynak, rohannak, özönlenek, megy a munka, megy, megy…
Kérem nem enne mégis valamit?
Köszönöm, tedd csak oda!
Néhány nap alatt legyőzött minden nehézséget és befejezte a munkáját. Most egészen magának élt, ezekben a napokban, hihetetlen magaslatokban lebegett a föld felett, csak önmagát fogyasztotta, szinte elemésztette magát. Hellyel-közzel aludt egy kissé, néha evett is, de szórakozottan, szinte öntudatlanúl költötte el, amit elébe tettek, – a lelkében pedig összetört közben minden kormányt és költészetté varázsolta a világot. Igy ment ez néhány napig, aztán lassan, lassan tovahömpölyögtek a hullámok…
Annyi terméketlenség és megaláztatás után, átmenet nélkül, az alkotásnak ez a gyönyörűsége! Ő pedig felfogta mind a hullámokat és egységet alkotott belőlük a lelkében.
A szüleinek sok volt a szolgájuk, nekik segítettek reggel az öltözésnél, – az ifjú Willatznak nem volt szüksége semmi segítségre, ő a ruháiban aludt. Pedig senki, soha nem aludt még jobban, mint a művész, ha egy kielégítő nap után a saját karjain elszunnyadt.
Nemsokára elutazom, mondta, de ezt ne tudja meg senki, csak te és Martin béres.
Pauline nem is ismert senkit, akinek elmondhatná. Csak nézett rá az édes, kis ijedt arcával és a szeme elsötétedett:
Ó, hát csakugyan el akar utazni ismét!
Martin béresnek kiadta az útasítást, hogy Aslak és Konrad egész télen át követ törjenek. Tavasszal építeni akart, hozzáépíteni az istállóhoz, meg egy pavillont a kertben, – hatalmas tervek! Milyen gazdag is volt az ifjú Willatz Holmsen.
Pauline csak nézte, nézte, amint kiment a kikötőbe, hogy ott hajóra szálljon. Aztán bezárkózott a szobájába és ivott a vizespoharából. Aztán pedig szeretettel megsímogatott egy szöget, ezen a szögön lógott mindig az Ő kalapja. Lezárta a szobákat a téglaégetőben és visszatért a gazdaságba, hogy ismét kezébe vegye a háztartást meg a felügyeletet a szolgálók felett és a tejeladást, a harminc tehén tejét, mert a kis Pauline nagyon szorgalmas lány volt.
Willatz pedig elhagyta a szárazföldet és nem is emlékezett vissza rá, előkelő volt és hallgatag, és új keztyű volt a kezén. Olyan észrevétlenül utazott el, mint ahogyan érkezett is, semmi csődület, semmi hurrá. Véletlenül éppen akkor szálltak ki a színészek, ők délre akartak utazni és itt tartottak állomást. Lydia a primadonna és Sybille kisasszony, meg Max művész úr a többiekkel együtt Segelfossban ismét partra szálltak és így ők vontak magukra minden érdeklődést.
Theodor fogadta a társulatot a kikötőben és a Larsen-szállodába kalauzolta a művészeket.
Önök sok változást fognak tapasztalni utolsó ittlétük óta, mondta és azonnal elmesélte, hogy ő az űzlet egyedüli tulajdonosa és hogy már mindent összevásárolt.
A színészek túlzott figyelemmel hallgatták és úgy tettek, mintha a színháztulajdonos ügyes-bajos dolgait nagyon is a szívükön hordanák.
Sybille Engel kisasszony minden apró részletet megkérdezett:
És a nővérei ilyen módon hajlék nélkül maradtak?
A nővéreim? Nem, azok ismét visszamentek az állásukba. Én magam pedig néhány hétig vendéglőben étkeztem és aztán beköltöztem a házamba. Mert most már minden az enyém.
No, nézd csak, most már minden az övé! kiáltotta a kisasszony.
De úgylátszik, elragadtatásában már kissé túl is ment a határon, mert Max úr csípősen jegyezte meg:
Vigyázz Sybille, mert ismét kificamítod a lábad.
Clara kisasszony, a zongorista, a művésznő, Baardsen iránt érdeklődött.
Igaz is – hol van most Baardsen úr? Talán nem akart mutatkozni a kikötőben az elegáns utasok közt? A szállodában azonban nyomban megjelent és felkereste Clara kisasszonyt. Boldog viszontlátás, a meleg barátság felújul, útleírások hátsó Norvégiáról, élmények, vidám kalandok a gőzhajó fedélzetén és a vendégfogadókban, művészi sikerek a városokban. „Túl a kert falán“ szép, régi darab, svédből fordították, jól begyakorolták és új dalbetétekkel gazdagították. Max úr mestere a költésnek. „Túl a kert falán“ azonban komoly darab is, a szerető szívek nem lesznek egymáséi, nem, a hősnő leszúrja a hőst, megöli és éppen ez tetszett annyira Clara kisasszonynak, hogy kijelentette: ő bizony fütyülne arra, hogy végül egymáséi legyenek. Ő maga is gazdagon mehetett volna férjhez, de…
Maga nem játszik a darabban?
Természetesen játszom. Még pedig a főszerepet. De nemcsak játszom, hanem énekelek is, és magam kísérem gitárral az énekemet. Ezt senki más meg nem tudja tenni és éppen azért senki se kapott olyan pompás kritikákat, mint én, – látja kérem, itt vannak, ha meg akarja nézni őket. Természetesen Segelfossban is be kell ütnie a dolognak, hiszen a múlt nyáron is olyan nagyszerűen sikerült. Magának is ez a véleménye, Baardsen úr?
Különc Baardsen, ostoba Baardsen, mit is várhatott Clara kisasszonytól? Csodálatos, az utolsó alkalommal volt még valami akarata a lánynak, bosszúságában elhatározta, hogy búcsút mond a művészetnek, ahol úgy se fejlődhetett belőle valódi nagyság, – most pedig vége volt a bosszúságnak, kiszúrták a szemét azzal, hogy valami obszkúrus énekes-vígjátékban, – szerepet adtak neki. Énekes-vígjáték, – hát tud Clara kisasszony énekelni?
Ó, majd csak megy valahogyan, mondta a férfi.
Kell is mennie, mi lenne belőlünk különben? felelte Clara kisasszony és nevetett. Pénzünk már nincs! Sokat kerestünk ugyan, de nagy időközökben. Ha egyszer-másszor pénzhez jutottunk, nyomban elvásároltuk az egészet, hidegre fordult az idő és nekünk kabátra volt szükségünk. Nekem pedig egy reggeli pongyola is kellett, akarja látni? Ilyen széles selyemzsinór van a dereka körül…
Baardsen azt mondta rá:
Willatz Holmsen nemrégen utazott el a hajón. Azt mondják, a legutóbbi időben éjjel-nappal komponált.
Úgy… mondta Clara kisasszony. Különben nem érdeklődöm már a zene iránt, belátom, hogy ez engem egy lépéssel se vinne előre, most már csak a színművészet iránt érdeklődöm. Hallja-e Baardsen úr, az ugye csak tréfa volt, amit tavaly nyáron mondott a színészekről? No feleljen!
Már nem is emlékszem az egészre. De nem lehetetlen, hogy tavaly nyáron gúnyolódtam egy kissé az úgynevezett színművészet fölött.
Istenkém, milyen utálatos maga! Bocsássa meg, hogy ezt kell mondanom.
Hol vannak a többiek? kérdezte Baardsen.
Elmentek a színházba, Jensen úr meg akarja mutatni nekik a gramofont és a zongorát. Fel akarja talán keresni a többieket?
Na és maga, mint zongoraművésznő, egyáltalán nem tartja érdemesnek, hogy kipróbálja a zongorát?
Nem, amint hallotta. De várjon csak, ha felöltöztem, akkor eljöhetek magával. De jöhetek-e ilyen sárcipőben?
Hát mi baja van ennek a sárcipőnek?
Már nem elég új és nem elég fényes, legfőbb ideje, hogy másikat vegyek. Biztosítom, hogy az emberek egészen más szemmel néznek ám, mióta Tromsőben elegáns ruhákat vásároltam. Ellenben, Baardsen úr, a maga kalapja egyszerűen botrányos. Bocsásson meg, hogy ezt mondom.
Baardsen mosolygott:
Ha az új kalapjaim közül vettem volna föl valamelyiket, akkor nem mertem volna mutatkozni többé a régi kalapom előtt.
Maga nem visel felöltőt?
Nem.
Hát, szó ami szó, távirdafőnök úr, maga egy kicsit jobban is öltözkedhetnék.
Kedves kisasszony, olyan elegáns úgy se lehet az ember, mint a főpincér a nagy szállodákban.
Most már biztosan a többiek jönnek vissza, mondta Clara kisasszony és ismét letörölte a sárcipőjét. A kedves kis hölgyike attól félt, hogy megbántotta a távírászt. Ezért odament hozzá, gombolgatta a kabátját, és vidáman csicsergett.
Édes Istenkém, milyen szép nagyra nőtt maga. A válláig se érek már, idenézzen! Csak tudnám, miért ássa el itt magát Segelfossban? Mennyi ideje van már itt? No látja, így kell egy nyakkendőnek állni, nézze meg egy tükörben! Nem, mégsem a többiek jöttek vissza. Akkor, úgy-e, mégis odamegyünk? Hallja-e, Baardsen úr, nem akarna egyszer igazán kedves lenni hozzám? Láttam, hogy magának van egy olyan furcsa tőre, ha szúrnak vele, visszaesik a markolatába. Nem ajándékozná nekem?
De igen, a legnagyobb örömmel,
Köszönöm. Maga a legaranyosabb ember a világon! Hogy én mit akarok azzal a tőrrel? Nekem le kell szúrni valakit a darabban és nagyszerű lenne, ha teljes lendülettel kezelhetném a tőrt. Ó, a „Túl a kert falán“ nagyon mélyértelmű darab!
És Clara kisasszony egy melódiát kezdett dúdolni, és fogta a gitárját és énekelt. Mikor elhallgatott, azt mondta:
Ezt egyik se tudja a többi közül! Hogy tetszik magának, Baardsen úr?
Hallgatás.
Nem vonom kétségbe, hogy jobban játszik, mint ahogy énekel, mondta nagysokára Baardsen. Sőt, azt se vonom kétségbe, hogy ezt maga is jól tudja. Maga önmagát csalja meg.
Már megint olyan utálatos! Nem is kell nekem a maga tőre. De mondja, – hát csakugyan szánalmasan énekelek? No, legalább higyjen benne, hogy szép az énekem, – hallja, higyjen benne, pesze, hogy nem tudok énekelni, de ne mondja meg senki másnak, ígérje meg nekem! Különben újra elveszik tőlem a szerepet, pedig az egy nagyszerű szerep.
Ekkor végre megérkezett a többi színész, és ismét volt nagy üdvözlés, örültek a viszontlátásnak. És Sybille kisasszony ugyanolyan érdeklődéssel kérdezte ki a távirászt ügyes-bajos dolgai felől, mint a milyen érdeklődést mutatott a Theodor ügyei iránt:
Hogy érzi magát? Milyen szép, hogy ismét viszontlátjuk egymást!
Az igazgató Baardsent aziránt kérdezte meg, hogy milyen reményekkel nézhetnek az előadások elé. Hogy vajjon van-e kilátás arra, hogy kétszer is előadhatnak egy darabot, persze elsőrangú előadásban?
Baardsen nagyon megzavarodott, mert a segelfossi színházi viszonyokat senkise ismerte kevésbé, mint ő. Mindenesetre, mondta, a művészek olyan jól megalapozták itt a hírüket, hogy csak a legjobb reménnyel indulhatnak neki a vállalkozásnak.
Lydia asszony, a primadonna, elővette a varródobozát és azt mondta:
Bocsássanak meg, de itt repedés van, azt be kell varrnom! Kinyitotta a dobozt és a varróeszközök közt néhány kétkoronás került napvilágra.
Úristen, milyen gazdag vagy! kiáltotta a társulat pénztárosa, jó hogy tudjuk!
Megkérdezzem, hogy honnan veszed azt a sok pénzt Lydia? mondta Clara kisasszony.
Igen, kérdezd csak meg! bíztatta őt Max művész úr.
A primadonna megvető pillantással mérte végig Clara kisasszonyt és a zavar legkisebb nyoma se mutatkozott az arcán, amikor válaszolt:
Várj csak, amíg te is ilyen fizetést kapsz szívecském, akkor majd neked is lesz mindig néhány felesleges tízkoronásod!
A többiek megértően néztek össze, ismerték már Lydia asszonynak ezt a fogását, ha idegenek is voltak jelen. De Clara kisasszony nem elégedett meg azzal, hogy jelentősen bólint, hanem értésére is akarta adni a primadonnának, amit gondolt, – minden tartózkodás nélkül egy hangjegylapot tartott az orra alá és azt mondta:
Idenézz, még ezeket az ártatlan hangjegyeket se ismered, hangod pedig nem volt soha!
Gyerekek ne verekedjetek! intett a direktor.
Sybille kisasszony nem nagyon törődött az egész dologgal, neki körülbelül mindegy lehetett: volt-e veszekedés, vagy sem. Ez a hölgy egyáltalán csak önmagával törődött. Boldog volt, ha feltünően öltözködhetett, kicsinosíthatta és kifesthette magát, most két sirálytollat talált útközben a színház felé és azokat a hajába tűzte.
A távirdafőnök szegényebben távozott a szállodából, mint ahogy odajött. Odafelé még sietett, mint egy fiatal kamasz és a szívében még ott égett az utolsó nyári szerelem könnyű izgalma. De most már nem volt fiatal kamasz, nem volt tüzesfejű ifjonc többé, hol volt már az a boldogító, mámorító állapot? És az agya azonnal elkezdett dolgozni, mintha csak egyensúlyba akart volna kerülni, néha magas stílusban, mint például: Micsoda nyomorult élet! Milyen megaláztatás!
Aztán ismét közönségesebb stílusban:
Szép Clara, te szebben játszol, mint ahogyan énekelsz és magad is tudod, hogy úgy énekelsz, mint a szél a kulcslyukon! Csakugyan kíváncsi vagy rá, hogy van-e róla határozott nézetem? Nos, szép Clara, nincsen határozott nézetem, de van egy általános nézetem, és nemcsak erről, hanem rólad és a többiekről mindről, és bizonyítsd be nekem, hogy ez a nézetem nem állja meg a helyét. Csepűrágók vagytok valamennyien és azok is maradtok a sírig! Hogy ilyeneknek is kell lenni? Jó, legyen. Végtére kell lenni olyanoknak is, akik fülig úsznak az adósságban? Jó, legyen. A ti mesterségetek ledönti a nemi különbség korlátját és úgy viselkedtek és beszéltek, mint akik tökéletesen egyenrangúak, holott nem vagytok egyenrangúak, mindez csak mesterkedés és eltévelyedés: a kecskét elválasztják a kecskebaktól, de Sybille kisasszonynak nincs neme. Max művész úr pedig, úgy látszik, összesíti magában mind a két nemet. Ő, szegény, egy hasznavehetetlen fickó, aki férfiruhában jár. De hát te mi vagy?
Szép Clara, te az imént begomboltad a kabátomat és lefújtad róla a port, de mindennek nincs semmi jelentősége, hiszen te már megszoktad, hogy minden férfinak kell valamit nyujtani is a szíves indulatáért, te pedig elvártad, hogy én, mint a multkor – akarjak tőled valamit. Egyetlen árva mozdulatodban se volt visszautasítás, de hol a csordúltan túlpezsdülő élet, a szenvedély gyöngyöző habja? Vagy azt hiszed, az már az élet teteje, ha egyenlőnek tartod magad Max művész úrral és arcátlan a beszéded, és ugyanolyan könnyelműen viselkedel, mint ő? Tévedsz, mindez csak meddő tehetségtelenség. Nem születtél te gyönyörűségre, csak alakoskodol. Szép Clara, én elfordulok tőled, mert tehetségtelen vagy, eldoblak magamtól, mert eljátszottad minden játékodat. Mikor az uccán jársz, nem azért teszed, hogy eljuss valahova, hanem azért, hogy a lábacskáidat mutogasd és kikérhesd a szakértők véleményét, vajjon jól rakod-e őket egymás elé. És tüntetsz a könnyelműségeddel, pedig nem is vagy könnyelmű, és minden igazi férfiban csak csalódást fogsz kelteni. A gyönyörűség nem kívánkozik a vásárra, a gyönyörűség szent, a csók és az ölelés semmi vonatkozásban sincs az uccával.
Miért tartanak az emberek szemérmetlennek titeket színészeket? Mert az emberek állatok. Nem vagytok ti szemérmetlenek, csak remegtek a szégyentől, mert tudjátok, hogy tehetségtelenek vagytok. Ha mímelitek is folyvást a szenvedélyes szerelmet, ez csak a művészet kedvéért történik, és személyes szempontból is csak az aznapi előadás érdekében. Látjátok, ezért ég a szégyen az arcotokon, mint ahogy való és kell is! Ti, hölgyikék, úgy tesztek, mintha mélyen lefelé kellene nézni, ha a háztartástokba akartok vetni egy pillantást, és közömbösséget színleltek a csekély tisztelettel szemben, ami osztályrészetekül jutott. Egyáltalán nem vagytok anyák, vagy ha igen, rossz anyák vagytok, nem tudtok nevelni, vagy csak nagyon tökéletlenül, – és mindennap mélyebben sülyedtek el a saját tehetségtelenségtek szégyenmocsarába. Ez az igazság! A színészek jobban röstelkednek, mint az embercsorda egyedei. Mert a jószágnak nincsenek képességei, de viszont nem is szégyenli magát semmiért.
Szép Clara, keressek mentségeket a számodra? Úgye, magasan hordjuk a fejünket, pedig nincs is rá szükségünk! Hallottatok róla, hogy ez is művészi magatartás, és hozzátartozik a színjátszáshoz. De ki az apád és ki az anyád? Ti színészek, vajjon üldözött és megtévedt emberektől származtok talán? Ritkán vagytok szépek és korán megcsúnyultok. Raffinált öltözéssel igyekeztek helyrehozni a testeteken, amit a természet elrontott, a cicoma uralkodóvá lesz. Venus pedig leszáll a piedesztálról. Venus! Bocsássa meg az istennő, amiért idézni merem! Mert vajjon komédiásnő volt-e Venus istenasszony? Nem szökött volna-e meg a festett deszkáról, ha könnyűvérű léhaságokat kellett volna előadnia a színházi csürhének? Vagy mikor nyúlt ő akármiféle műfogásokhoz? Soha. Venus szent asszony volt.
Azért hát én feloldozlak, Szép Clara! Te egy vándortrupp tagja vagy, nektek olcsó vendéglőkben kell élni, és nem szabad túllépni az előre megállapított jegyárakat, de azért úgy tesztek, mintha fényes üzletet csináltatok volna, és mintha a szabadjegyek körül a tömérdek visszaélés csakis a ti gavallérságotokon múlnék; minden ember előtt és minden szatócsboltban meg kell játszanotok a gazdagságot. – Szívesen megvettem volna ezt a selyemfűzőt, de nem tetszik a színe! – Kérem, tegye nekem félre ezt a nyestprémet, holnapután kapjuk csak meg a gázsit. – Nyomorúságos élet!…
De vajjon érdemeltek-e egy jobbat? Tanultatok valamit? Valamennyire kitanított az élet, valamennyire talán az iskola és még inkább a nevelés, egy vásári csepűrágó legalább égő szalmát tud enni és tőrt dobálni. Valahogyan odacsöppentetek a színházhoz, vagy minden ok nélkül, vagy olyanfajta okból, mint talentum, nyilt természet, vagy szükség. Tehetség? Tehetség arra, hogy mutogassátok magatokat és színházasdit játszatok. Az ókorban, a fáraók, vagy a nagymogulok idejében rabszolgáknak való foglalkozás volt ez, manapság már kiválóság, nem olyan hétköznapi dolog, mint a tanultság, vagy jó nevelés, bizonyos városokban és vidékeken viszont egyszerűen fertőzésnek számít, – se Isten, se ember meg nem tudja szabni a határát.
Aztán eléritek a célotokat, a háromfalu házat. El tudod-e igazán gondolni, szép Clara, hogy milyen ez a ház?
A színjáték egész ideje alatt fecsegés folyik, és az emberek hadonásznak a karjukkal, holott egy finom ember nem fecseg és nem hadonászik, az életnek csak nagyon ritka pillanatában kerül erre a sor. A legfinomabbát, a benső legbelsejét nem hozhatod a napvilágra soha, hiába gondolod el százszor, el kell hallgatnod. És mikor hallod, hogy nevet a színház csőcseléke, biztosra veheted, hogy mondjuk, a lábaddal sikerült ügyesen reszketni, amint egy rendes, négyfalú házban senkise nevetne, hanem amire mindenki kissé zavartan elnézné. Vagy pedig ülj be magányos szemlélőnek a nézőtérre, nézd végig, amint egy másik csepűrágó kelleti a tagjait, és mondd meg nekem, hogy tudsz-e nevetni rajta? A fényes világítás, az embertömeg és a zene hatalmas gyülekezőhellyé teszik a színházat, ezért szinte nélkülözhetetlen időtöltés ez is a felnőtt ember számára. Ez az alapja az affektált meghatódásnak, ezért kell mímelned mások előtt, mintha értenél valamit a művészethez…
És értesz-e vajjon a művészethez? Mi volna, ha egyszerűen érvénytelennek nyilvánítanák minden tudásodat? Már jönnek is a kritikusok! Nézd csak őket, amint bevonulnak! Az ő kezükben van a döntés, nekik kell vezetni ezt a gyülevész csőcseléket, ők hivatottak megállapítani, hogy Sybille kisasszony jól tüsszentett-e és Max művész úr ásítása megfelelt-e a művészet minden követelményének. Aztán összedugják az öregurak a fejüket és írásban öntik ki a lelküket erről a szörnyen fontos problémáról. És az egyik azt mondja, hogy igen, a másik meg azt mondja, hogy nem, és mindezt csak a szakértelem teszi.
A felvonás közben a büffébe megyünk. Szükségünk van rá, gyöngének érezzük magunkat, későre is jár az idő. És néznek bennünket és mi is bámulunk másokat. A csürhe meghajlik a csürhe előtt, ma este, mint tegnap este, kölcsönösen megszemléljük a ruhákat és kilessük a legeltérőbb nézeteket. Nos, mi lesz a darabbal? Megbukik, vagy megállja a helyét?
A fáraó meg a nagymogul tirannusok voltak de meggyőződésből, a színház csőcseléke ugyancsak tirannus, de a naivitása teszi azzá. És a csőcselék ír a Segelfossi Ujságba, hogy aztán gyönyörűséggel olvashassa.
Az úgynevezett színművészet nem más, mint alakoskodás recept szerint. Egy átmeneti forma, és nem a költői mű tökéletesbítésére találták ki, hanem ez emészti fel a költészetet. A színművészet az ő legnagyobb diadalait szakértő mesteremberek tákolmányaival aratta, ügyes kis csinálmányokkal, és azzal igyekszik igazolni az élete jogát, hogy lelket önt ezekbe a nyomorúságos kis fércművekbe, vagyis elmélyed és magyaráz ott, ahol nincs is semmi elmélyedni, vagy magyarázni való. A színművészet a bohózatban találta meg az egyetlen megoldható feladatát: azzal legalább sírásra indítja a csőcseléket, mert ez máskülönben csak ül és majd szétreped a nevetéstől. Egyetértünk ebben? Vagy már van nézeted arról, hogy az én nézetem nem állja meg a helyét? Szép Clara, mondd el, ami a lelkedet nyomja!
Clara kisasszony erre azt felelhette volna, hogyha Baardsen azonos azzal a Baardsennel, a Baardsen-cég fiával, aki nem vitte semmire, – akkor minden válasz fölösleges. Megpróbálkozott ő már a színészettel is, de nem mutatkozott semmi tehetsége, színdarabokat is írt, és meg is bukott velük. Bizony, Clara kisasszony nyugodtan játszhatott tovább és hasonlóképpen a truppja is.
De, fájdalom, Segelfoss nem volt többé melegágya a művészetnek és biztos talaj a vándortársulatok számára. Ugyan hogy férhetett ez az ember fejébe, hiszen a művészek ugyanazok voltak, és „Túl a kert falán“ olyan gyönyörű darab volt! Csak néhány szál néző lézengett árván a Theodor színházában, az is hangosan beszélgetett, gúnyos megjegyzéseket röpített egymás felé a nagy termen át, kényelmesen helyet lehetett találni a nézőtéren, akár egy egész padot is lefoglalhatott valaki egymaga. Az előadás végén pedig mindenki hangosan beszélt és az emberek azt mondták, hogy ez a legborzalmasabb tákolmány, amit valaha láttak és bosszusan távoztak.
Mi volt ennek a nyitja? A társulat közzétette hirdetését az ujságban, a szerkesztő írt is róla egy cikket, Theodor felhúzta a lobogót mind az üzletére, mind a színházra, Nils varga pontosan ott űlt a helyén és adogatta el a beléptijegyeket és a társulat is kitett magáért. Mindenütt mutatkoztak, ahol csak lehetett, az uraknak félrecsapták fejükön a kalapot, a hölgyek pedig az új köpenyeiket mutogatták. És azért mégis, – lehetséges, hogy Segelfoss nem bírt meg két színházi estét egy esztendőben? Vagy ez a másik színdarab talán nem volt elég alkalmas? A vége kétségkivül szomorú volt, a hőse tetőtől talpig kiváló ember, de a kedvese valami félreértés folytán leszúrta, és erre felzúgott a segelfossi ifjúság és a pártját fogta. Ezúttal nem ült ott Rasch ügyvéd, se doktor Muus, hogy kordában tartsa a fiatalokat, az se használt, hogy a szerető nő, mikor tettét véghezvitte, megrázóan jajgatott és amint énekelt, a könnyek végigcsorogtak az arcán, – a kamaszok úgy érezték, hogy becsapták őket, mert nem azért fizettek, hogy ilyen szomorú vereségnek legyenek a tanui.
Másnap Baardsen távírász elment a szállodába és az egész társaságot nagyon leverten találta együtt. Csak Max művész volt egy kissé vidámabb, de azért, mert ő volt a legszemtelenebb.
Tartsunk egy kis áldomást! mondta Baardsen.
Akiknek a zsebébe vágott az előadás kudarca, szomorúan mosolyogtak erre az ajánlatra, a többiek azonban, akiknek a vállára nem hárult semmi felelősség, helyeseltek és tapsoltak. És mikor Baardsen eltávozott és rövidesen visszatért, borral a hölgyek és whiskyvel az urak számára, nem sok időbe telt és mindannyian együtt már kevesebb felelősséget éreztek.
Csak addig tartana ez az áldomás, míg megérkezik a hajó és elvisz bennünket erről a barátságtalan helyről, mondta a direktor.
De a hajó nem jön előbb, csak holnap este, mondta rá a pénztáros.
És órák multak el, vidám órák. Baardsen, a mentőangyal még több italt is hozott, alighanem a boltos Theodor üzletéből, mert hisz az ő cége számára mostanában már nem volt lehetetlenség.
A pénztárosból ki is kivánkozott:
Inkább a zsebünkben lenne ehelyett a pénz!
Az úgyse volna elég! mondta rá egy másik, és csak mi húznók a rövidebbet.
A direktorban azonban több volt a józanság és ő azt mondta:
Úgy kell intéznünk a dolgunkat, hogy máskor is eljöhessünk Segelfossba.
Nem, soha többé ide be nem tesszük a lábunkat, kiáltozták minden oldalról.
De igen, visszajövünk még ide, hogy a távirdafőnök urat viszontlássuk! kiáltották mások.
Éljen Baardsen! hangzott mindenünnen.
Baardsen változatlanul gavalléros volt és nyugodt, mint egy atya a gyermekeivel szemben, vagy mint az isteni gondviselés. Mikor egy új üveget tett az asztalra, azt mondta:
Most hadd álljanak üvegek mindenütt, a léghuzam ellen védlek meg titeket az üvegekkel.
Ó, ez a Baardsen, micsoda jókedvű, ördöngős fickó volt. Akkor se lehetne mulatságosabb, ha kagylókkal és papagájtollakkal díszítené a fejét.
Most hadd álljanak üvegek mindenütt, a léghuzam Lydia asszonynak eszébe jutott a betegsége és valami csöppeket keresett elő, Sybille kisasszony szintén zavartalanul szedte a vasat, de csak úgy áradt belőlük a barátság. Lassen lelkésznek a faliképére csókokat dobáltak, ráköszöntötték a poharaikat, egymással is koccintottak és megbocsátottak egymásnak mindenféle sértést hosszú időre visszamenőleg.
Baardsen odaült Clara kisasszony mellé, mintha ennek ez volna a rendje, és mintha csak arra várt volna, hogy végre együtt lehessenek. Ez teljesen kihozta a sodrából Max művész urat, csakúgy tombolt a féltékenységtől. No, lám, ez a Max művész úr nem volt normális, egy férfit se viselt el a közelében, féltékeny volt, mint egy eunuch, mindenkire. Most is hangosan mondta, hogy a távirász még egy fejjel rövidebb lehet ma, ha idejében el nem hordja az irháját.
Clara kisasszony felkiáltott:
– Menj innen, Max, nem birom azt az utálatos békakezedet!
Te mondod ezt? kérdezte Max fenyegető hangon.
Mindnyájan ezt mondjuk, csattant fel Lydia asszony és Sybille kisasszony egyszerre.
Ekkor Max művész úr felállt a helyéről, sápadt lett, mint a halál és kiment a szobából.
Egy szónak is száz a vége, mindent nagyszerűen rendeztek el és nagyszerűen is sikerült keresztülvinni.
Baardsen ennivalót hozatott a társaságnak és mikor azt elfogyasztották, tovább folytatták az ivást. Baardsen rendületlenül megmaradt ugyanolyannak. Minden egyes mondása különös volt és emelkedett, és Clara kisasszonyt csodálatba ejtette számos finom és érzelmes megjegyzésével, ilyeneket mondott például:
Viszket az ajkam és kivánkozik a magáé után, bele kell harapnom, hogy meg tudjam zabolázni. És maga, Clara kisasszony? A szerelemben, ha nincsen haladás, az már maga is visszaesést jelent – így hangzik az örök szerelem ősi törvénye.
Egy levelet hoztak, tintával és tollal írták, Max művész úr küldte. Azt kérdezi, hogy visszatérhet-e a társasághoz. Baardsen kivette a zsebéből a ceruzáját és meg akarta válaszolni a levelet.
Jaj, csak ne ceruzával! tiltakozott Sybille kisasszony. Max nagyon ad az ilyesmire.
Egy ceruza nem is jó: egy tintaceruza?
Tintaceruza, – nagyszerű! nevetett a pénztáros. És felelje neki, kérem, azt, hogy el fogjuk tűrni a jelenlétét, ha visszajön!
Nem, az nem jó, ellenkezett Sybille kisasszony, őt ez nem tartja vissza.
Úgy értettem, hogy Max úr nagyon ad az ilyesmire… jegyezte meg Baardsen.
Írja, kérem, hogy már nem vagyok itt, mondta Clara kisasszony.
Azt hiszed, hogy téged nem tud majd nélkülözni? mondta a másik két hölgy és veszekedni kezdett a férfifölött, akit csak az imént dobtak ki a társaságból.
És Max művész úr csakugyan be is jött az ajtón, meghajolt és megkérdezte, hogy szabad-e.
Természetesen! kiáltották mindannyian össze-vissza.
Igen, Clara, de te az imént elűztél engem.
Szóltam én hozzád? felelte Clara. Egy árva szót sem. Vannak itt még néhányan rajtad kívül is, Max. Ülj le! Ettél már valamit?
És ettől kezdve mind emelkedettebb lett a hangulat, de az idő is mind jobban közeledett a hajnal felé. Lydia asszony és Sybill kisasszony vidám hancúrozás közben szedték be az orvosságot, mindegyik a másiknak az orvosságából szedett, de sohasem érezték még az orvosságnak jobb hatását, mint ez alkalommal. Végre is a direktor észbekapott és azt mondta:
Úgy viselkedjetek ám, hogy még visszatérhessünk ide. Ezt az egyet kikötöm.
És most jött a java: Lydia asszony rosszul lett. Eleinte arra gondolt, hogy egy elegáns ájulással oldja meg a helyzetet, de aztán az utolsó másodpercben mégis leplezetlen rosszulléttel rohant ki hanyatt-homlok az ajtón.
A többiek pedig ottmaradtak a szobában, köztük Baardsen, emelkedett és megelégedett hangulatban. Most már arról beszélt, hogy szeretné örökre megőrizni Clara kisasszonyt, mint valami fínom himzést selyem alapon… És arról beszélt, hogy el kell olvadnia a tekintetétől. A szegény Max számára ez megint több volt a soknál és a fogát vicsorgatta feléjük.
Clara kisasszonynak újra a tőr jutott az eszébe, a varázsfegyver.
Baardsen úr, ne felejtkezzék meg holnap a tőrről! mondta.
Nem, nem fogom elfelejteni.
A direktor véget akart vetni a mulatságnak:
Mondjunk köszönetet a távirdafőnök úrnak ezekért a felejthetetlen órákért. Tehát hálás köszönet és hurrá!
Csakhogy én még nem megyek! jelentette ki Baardsen.
Max művész úrból egy perc alatt kirobbant a féltékenység s megkérdezte:
Talán nem hallotta, hogy a direktor úr távozásra szólította fel?
Baardsen azonban nyugodtan ült tovább a helyén és egész nagyságában kényelmesen elterpeszkedett. Úgy tett, mint aki nagyon sokat várna ettől a helyzettől és – legalább is egy bizonyos irányban – mérsékelt kicsapongásra számít.
Max művész úr tehetetlenül forgatta a szemét, aztán minden teketória nélkül Baardsenhez fordult és megkérdezte:
Mi heten ülünk itt, maga egyedül van, nem adhatna nekünk jó tanácsot, hogyan szabadulhatnánk meg magától?
De Baardsen csak ült tovább nyugodtan.
Jőjjön, sétáljunk egyet! mondta neki Clara kisasszony.
Baardsen azonnal felállt és követte a lányt.
Így végződött ez az éjszaka és egy új nap követte nyomon, egy szomorú, fejfájós, gondokkal teli nap. A komoly élet megkövetelte a jogait, a direktor és a pénztáros mindenért egymást okolták. A társulat nagyon rossz helyzetbe került, üres kezekkel jöttek Segelfossba és semmiféle tartalékuk nem volt. Ó, ezek a felöltők mennyi pénzbe kerültek! Ha innen el lehetne szabadulni, akkor talán a legközelebbi hajó fedélzetén ingyen kapnának helyet és úgy utaznának a legközelebbi színházig.
A direktor és a pénztáros követségbe ment a primadonnához, ezer bocsánatot kértek és a bocsánaton kívül elkérték tőle a két tízkoronás bankjegyet.
Szó se lehet róla! felelte a primadonna.
Az urak vártak, hogy elteljék egy kis idő és aztán még egyszer bementek hozzá.
És mivel fizessek aztán én magam? kérdezte a primadonna. És miért vagytok olyan költekezők, ha egyszer véletlenül pénz van a kezetekben? Láttam, amint öt koronáért csak csupa bélyeget vettél.
De nekem mindenfelé irkálnom kell, ujságcikkeket mellékelnem és bélyeget ragasztanom a levélre, felelte a direktor. De van még két koronám, azt is hozzászámítom.
A primadonna erre szögreakasztotta az álláspontját:
Tessék, itt vannak a bankjegyek! mondta. Most már együtt van a pénz?
Még nem egészen, de majd megkérdezzük a többieket is, hogy nem tudnának-e valamivel hozzájárulni.
És a két úr folytatta a küldöttségjárást.
A direktornak nagyon a lelkén feküdt, hogy a társulat seholse hagyjon hátra adósságot és így mindenhová visszatérhessen. Micsoda nyomorúságos élet! Ezek a nyiltszívű és tehetetlen színészek olyanok voltak, mint a gyerekek, vagy még inkább, mint a csirkék, ha esőben összebújnak az udvaron. Szét lehetett riasztani az egész kis falkát és azt lehetett tenni velük, amit akart az ember: csöppet se volt nehéz leitatni őket és grimaszokat vágatni velük. Ha azonban kellő megvilágítás érte őket, akkor ragyogón váltak ki a sötét környezetből. Most itt ült együtt valamennyi, foltozták a ruhájukat, bestoppolták a lyukakat, dolgozott a tű és a cérna szegény szakadt cipőiken. Sybille kisasszony segítségére akart lenni a truppjának, amennyire csak tőle tellett. Előzőleg Clara kisasszonnyal dugta össze a fejét, aztán mosni kezdett és a díszes fehérneműjét feltűnő helyre tette ki száradni, hogy a járókelők lássák, milyen pompával és fényűzéssel utaznak a művészek.
Mikor a két követ Clara kisasszonyhoz ért, a lány minden ceremónia nélkül kikapcsolta a blúzát és kihúzott belőle egy régimódi medaillont és egy láncot. Szemmelláthatólag biztosra vette, hogy ezzel mindannyian megmenekültek, mert a lánc értékesebb, mint egy királynak a lánca.
Pénzem nincs, de ezt odaadhatom! mondta büszkén.
És átadta a medaillont. Talán karácsonyra kapta egyszer otthon, valami régenmúlt, szép karácsonyon…
Ekkor újra megjelent Baardsen távírász és magával hozta a tőrt. Jobbra-balra kedvesen üdvözölt mindenkit. Nagyszerű napja volt és egészen gondtalannak látszott, szemmelláthatólag már végzett magában minden gondjával. Clara kisasszony megköszönte a tőrt, de nyilván nem állt rá a kedve, hogy meg is mutassák neki, hogyan kell használni.
Kutyaszorítóban vagyunk, mondta, nem tudunk fizetni.
Bagatell! mondta Baardsen.
A leány elmondta, hogy milyen helyzetben vannak, a bevétel nem elég a kiadások fedezésére és a helyzet nagyon komoly. Baardsen mosolygott és azt mondta:
Azt a párt garast szívesen kölcsönzöm maguknak!
A lány összecsapta a kezét és elragadtatással kiáltott fel:
Istenkém, maga a világ legdrágább embere, ilyet még életemben nem láttam. Lydia! kiáltott ki az ajtón. Mit szólsz hozzá, Baardsen megment bennünket, Baardsen, a távírdafőnök úr!…
Baardsen előszedte a bankjegyeket, és még egy kis lakomát rendezett, – egy babérral koszorúzott hőst sem ünnepelhettek volna nála jobban. A hölgyek összecsókolták, az urak bókoltak neki, elmondták, hogy ezt soha nem fogják elfeledni, hanem mindenüvé elviszik a hírét, ahová csak jutnak! Sok bankjegy volt az, több, mint amennyire szükség volt és Clara kisasszonynak olyan széles jókedve támadt, hogy előhozta a tőrt és azt akarta, hogy Baardsen mutassa meg neki, hogyan kell bánni vele.
Így kell?
Baardsen kezébe vette a tőrt, beállított egy rúgót és azzal adta vissza:
Úgy ni, most szúrjon le engem!
Clara kisasszony beleszúrta a tőrt…
A következő pillanatban már folyt a vér, – néma megdöbbenés, aztán sikoltozás, hangos kiáltozások, összevisszaság, – jajgatás…
Vajjon Baardsen szándékosan úgy állította-e be a tőrt, hogy szúrjon? Mert csak két eset volt: vagy nem nyitotta ki alatta a hüvely nyílását, vagy szándékosan rontotta el a rúgót. A távirász most egy kissé zavarodottnak látszott, a tőr megakadt a csontjában és amikor kihúzták, Baardsen lehanyatlott egy székre.
A fejetlen zűrzavar és a kiáltozások nem akarnak szűnni. Julius megjelenik.
Orvost! Orvost! mondja.
De amíg a postahajó meg nem érkezik, addig nincsen doktora a városnak, mert Muus elutazott!
Segítsenek le a távirdáig! kéri Baardsen.
Az arca halálsápadtra vált, de azért még megőrizte a lélekjelenlétét és az öklét erősen a sebre szorította.
Clara kisasszony szüntelenül jajgatott:
Én vagyok az oka!…
De Baardsen mosolygott és azt felelte:
Hallgasson gyermekem, magam vagyok az oka. Én akartam így.
Szomorú nap volt ez. Odakint fagyott és Baardsennek jeget hoztak a sebére, de az egész társulatot őszinte kétségbeesés fogta el a szerencsétlenség miatt. Baardsen azt mondta:
Könnyen a halálomat is okozhatta volna, de nincsen semmi belső vérzés, mindössze egy szúrt seb az egész, lysollal meggyógyítom.
Clara kisasszony azonban vígasztalhatatlan volt és folyvást önmagát okolta, mind azt hajtogatta, hogy nem kellett volna olyan erősen szúrnia.
Inkább az a baj, hogy nem talált elég jól, felelte Baardsen. Legközelebb, ha szabad kérnem, célozzon egy kissé jobban oldalt.
Maga még ilyenkor is tud tréfálni?
Nem tréfálok!
Csakugyan azt akarta, hogy megöljem?
Igen, mondta Baardsen.
De miért? Nem értem.
A maga kezétől akartam meghalni.
Mindezt az egész társulat füle hallatára mondta és a hölgyek, Lydia és Sybille – attól tartottak, hogy a beteg már félrebeszél.
Csakugyan, ez szomorú nap volt!
De mikor leszállt az este, Clara kisasszony fölvette a köpenyét és a sárcipőjét és elment. Néhány órahosszat szótlan és csöndes volt, mintha valamit forgatna a fejecskéjében, azután elment a Segelfossi Ujság szerkesztőségébe. A szerkesztő úr éppen azzal foglalkozott, hogy a saját ujságját olvasta. A lány arra kérte, hogy a szerencsétlenséget, ezt az igazi tragédiát sürgönyözze meg egyéb lapoknak is és a szerkesztő úrnak nem volt ellene kifogása, hogy megelőzze a kollégáit ezzel a szenzációval annál kevésbbé, mert a fiatal hölgy maga akarta megfizetni a táviratot.
Sajnos, Baardsen még mindig fekszik a nyilt sebével, máskülönben ő maga táviratozott volna, mondta Clara kisasszony. Szerelmi bánat az ok. És a nevemet is ki kell írni, ezt most már nem lehet elkerülni és neki különben sem árt. Kétségkívül öngyilkossági kisérlet volt. Egy tőrrel, tegye hozzá kérem. És azt is tegye hozzá, hogy én ártatlan vagyok. Isten a tanum, hogy az vagyok és van még remény, hogy fölépüljön, azt is írja bele, kérem…
De bármint volt is a dolog, Clara kisasszony a táviratot nem Segelfoss állomásáról adta föl, talán nem is volt rá ideje. Elvitte a táviratot magával a hajón, a legközelebbi állomásig. Elutazása előtt még egyszer felment Baardsenhez és érdeklődött az egészsége iránt, minthogy pedig a lány még mindig levert hangulatban volt, mint azelőtt, a beteg tréfálkozott vele és azt mondta:
Szegénykém, – persze, ha az ember nappal meggyilkol valakit, akkor este már semmi hasznát se tudja venni. De utazzék csak el nyugodt szívvel, Clara kisasszony, én majd meggyógyulok, fájdalom…
Erre a tréfára Clara kisasszony nagyon felvidult, sőt boldog lett, mert azért alapjában véve jó szíve volt.