Az uj nemzedék

Aztán elutazott Lassen lelkész, folytatta az útját észak felé, hogy a lästadianismust a helyszínén tanulmányozza. Bizonyára szívbéli örömmel hagyta maga mögött szülőhazáját, ezt a kis Segelfoss várost, hiába, éreznie kellett, hogy nem való olyan emberek közé, mint Lars Manuelsen, Julius Larsen és a boltos Per, el is határozta, hogy többé vissza nem tér.

Isten veled anyám! mondta. Ne sírj, jó dolgom van nekem Kristianiában!

Julius természetesen egy őrét se látott a bátyjától és nem is csinált titkot belőle, hogy nevezett bátyja két könyvet is elvitt magával, ezek ott voltak a szállodában és ő csak néhány koronáért lett volna hajlandó megválni tőlük.

Én nem akarom megvádolni, mondta Julius, de nem becsülöm őt semmire, nem, egy csöppet sem!

No lám, Julius nem tudta megérteni a bátyját, pedig az híres volt és nagy férfiú, és úgylátszik, Daverdana sem volt különb nála.

Úgy, Lars tehát nem is kérdezősködött utánam? A nevemet sem említette? No, szerencsés utat! mondta Daverdana.

Könnyen beszélt, mert már célhoz ért, megvolt az otthona, zsákokat varrt a malomnak, tehát maga is keresett, szép vörös volt a haja és tetszett a férfiaknak.

De aztán eljött egy nap, amikor senkise varrt többé zsákot a malomnak. Tovább már nem lehetett halasztani, egyszer végeszakadt ennek is.

Mariane kisasszony egyszer utólérte az apját, amint az úton sietett és azt mondta neki:

Utánad jöttem, hogy megmutassam magam az embereknek.

Milyen csinos kalapot vettél! mondta az apja és mosolygott.

Tetszik neked? De drága is ám a kalap.

Igen, drága, de nagy és szép.

Ma áll a malom? kérdezte a lány.

Igen, véletlenül, felelte az apja. A sagvikai Bertel és Ole Johan valami más munkát kaptak.

Odaát ásnak a dombon, mi lesz az, pince, vagy kút?

Gyémántbarlangnak készűl, mondja az apja s megint olyan titokzatos, mint már sokszor. De te, kedves Mariane, menj most szépen haza és ne törődj a barlanggal.

Tudod, apám, mikor Felix meg én még kicsik voltunk, éppen ezen a helyen mindig ölbekaptál bennünket, mert itt nagyon puha a talaj és a karodon vittél, mondta a lány.

Igen, igen, és nekem úgy rémlik, hogy annak még nincs is olyan sok éve, de nemsokára már ti vihettek engemet a karotokon.

Múlik az idő, mondta Mariane.

Igen, múlik az idő, kicsi bölcsem, felelte az apja és mosolygott.

Martin béres jön az úton, már megint vadászni járt, és elejtett foglyokkal a vállán tért vissza az erdőből.

Ezeket a foglyokat Holmengraa úréknál kell leadnom, mondja és leveszi a kalapját.

Willatz Holmsen úr mondta?

Igen.

Ha írsz neki, Mariane, köszönd meg ezt is.

És minthogy már régóta ismeri a malomtulajdonost, s tehát bátran beszélhet vele, Martin béres meg is kérdezi:

Lars Manuelsent nem fogják börtönbe csukni a lopásért?

Mariane nem felel egy szót sem, de Holmengraa úr megkérdezi:

Mit gondolsz, a hadnagy úr megtette volna?

És Martin béres kénytelen volt így felelni:

Ó, a hadnagy úr bizonyosan szökni hagyta volna, mert nagyon is csekélylelte volna a tolvajt.

No látod! mondja Holmengraa úr.

Mariane mély gondolatokba merülten ballagott haza. Hiába ravaszkodott, nem tudta rábírni az apját, hogy megnyissa előtte a szívét, hasztalanul próbálkozott meg vele minden módon. Még azt sem érte el, hogy a kalapjára valami megjegyzést tegyen, egy szemrebbenéssel sem árulta el magát. Pedig nem volt ám az új és drága kalap, hanem régi, lehetett már két éves is, Mariane most alakította át. Cselfogás volt az egész, azt akarta, hogy az apja kifogásolja a kalapot, de nem tette! Ó, neki magának is máson járt most az esze, nem a kalapon.

Mikor hazaért, ott ült már az ura-i előljáró és az apja után érdeklődött.

Mi ujság? kérdezte a lány.

Semmi, Mariane kisasszony, egyáltalán semmi. Csak szerettem volna vele néhány szót váltani, mivel történetesen épp erre vitt az utam.

És a következő napokban furcsa emberek mutatkoztak Segelfossban, városi urak, de nem kereskedelmi utazók. A szállodában vettek ki lakást, és Holmengraa úrnak oda kellett menni hozzájuk, hogy tárgyaljon velük. Rasch ügyvéd is ott ült köztük egész terjedelmében, hasonlóképpen az ura-i előljáró, de ő mindig szabadulni igyekezett közülök. Az urak zárt ajtók mögött tárgyaltak.

A malom még mindig állt és Holmengraa úr ezt állandóan azzal okolta meg, hogy más munkára használja a két munkavezetőt. És csakugyan: a sagvikai Bertel és Ole Johan valami titokzatos barlangot ástak, a barlang tűzálló volt, és egy különös szerkezet védte a beomlás és betörés ellen. Belűlről pedig vastagon kifalazták.

Mit gondolsz, mit akar ebben tartani? kérdezi Ole Johan, mert nagyon kíváncsi természetű volt. Hiszen azt mondják, nincs is már rejtegetni valója.

Ki mondta?

Hallottam. Az üzletben beszéltek.

Sagvikai Bertel a kenyéradó gazdája pártját fogja, mindig megvolt ez a tulajdonsága, úgylátszik már vele született, azért így válaszolt:

No, egy kicsit még mindig több megőriznivalója lesz, mint amennyiről lent az üzletben tudnak.

Azt beszélik, hogy néhány nagyságos úr érkezett délről, és azok mindent összeírnak, a legnagyobb darabtól a legkisebbig. Holmengraa úr egész tulajdonát, mondta Ole Johan.

Összeír ám az öregapád, felelte Bertel szokott talpraesettségével.

Igen, az üzletben már sejtettek valamit, Theodornak nagyon finom orra volt, mindent kiszimatolt, és úgy érezte, hogy már nincs rá ok, hogy védje a Holmengraa-házat a gyanú ellen. Mariane kisasszony olyan szívtelen és kegyetlen volt vele, talán most majd leereszkedik hozzá, ha ő lesz a helyzet magaslatán.

Talán… De Theodor mégse volt egészen biztos a dolgában, Mariane egy nap úgy viselkedett, mint a másikon, díszes köpenyt viselt és hatalmas kalapot. És mit szólt vajjon a dolgok új fordulatához? Úgylátszik, már semmise lepte meg, talán sejtette az apja helyzetét, hiszen ravasz volt és okos, lehetséges, hogy elolvasta a leveleit és a táviratait is. És vajjon mért sürgette a nyáron is, hogy minél előbb összekerüljenek Willatz Holmsennel, ha nem azért, hogy megelőzze a bukást és a katasztrófát?

Egy dolog azonban nagyon megzavarhatta Mariane kisasszonyt. Baardsent, a távirda főnökét, a napokban mentették fel hivatalától és éppen ezért most több ideje volt, hogy az utakon kószáljon. Ezzel a Baardsennel gyakran találkoztak útkörben, és a távirász mindannyiszor úgy köszöntötte a malomtulajdonost, mint egy királyt. Hát ennek mi a magyarázata? Hiszen ha volt, aki ismerte az apja helyzetét és a távíratait, és látta, amit Felix írt Mexikóból, az éppen Baardsen lehetett. Ez pedig mélyen és tisztelettudón köszöntötte a malomtulajdonost, pontosan úgy, mint azelőtt. Mégse ment volna tönkre az apám? töprengett Mariane. Vagy Baardsen a bukása után is méltónak találta a tiszteletére?

Régi barátjához, az ura-i előljáróhoz fordult és azt mondta:

Miért mondta nekem, hogy nem történik semmi, mikor annyi minden történt?

Akkor még nem is tudtam semmit, mondta az előljáró, kaptam egy táviratot, de nem tudtam az értelmét.

Most aztán mindent tudott a lány.

Mi tagadás többé: tönkrementek tökéletesen, a malomtulajdonos csődbe került, a játékos feltette az utolsó garasát és elvesztette azt is. Így járt tehát Holmengraa úr, aki egykoron eljött Segelfossba, hogy ott lelje meg a sorsát, ő és vele még sok más emberét. Az ismeretlen mélységből bukkant elő, király volt ő, és miatta olyan rejtély itt az élet, amilyen.

Nem jajgatott, a szavát se lehetett hallani. Azelőtt, ha valami vesztesége volt, vagy valami csapás érte, legalább leihatta magát, mint valami matróz, és káromkodhatott. Most azonban nagyobbnak mutatkozott, egy csodálatos pincét ásatott ki, azt akarta megtölteni valamivel, és mosolygott és szeretereméltó volt, mintha megtehetné, hogy most lefekszik és négy napig egyfolytában alszik, aztán pedig gazdagon és nagyszerű viszonyok közt ébred fel újra. Csodálatos ember volt ez a Holmengraa! De Rasch ügyvéd bámulattal vette észre, hogy a malomtulajdonos mingyárt, mikor először találkozott az idegen városi urakkal, titokban lehúzta az ujjáról a titokzatos gyűrűjét, a szabadkőműves gyűrűt és a zsebébe dugta. Vajjon miért? Az egyik idegen úrnak az ujján is volt ilyen szabadkőműves gyűrű, de az nem húzta le. Talán nem akart dicsekedni a magas rangjával a malomtulajdonos, most, mikor megbukott? Vagy talán nem is volt szabadkőműves? Rasch ügyvéd kezdett lassan kételkedni benne.

Igen, Rasch ügyvédben sorra ébredtek a kétségek egy bizonyos Puerto Ricoból érkezett táviratot illetően is, amelyet egy bizonyos Félix adott fel egy bizonyos hajóeladás és egy hallatlanul nagy összeg ügyében. Nem puszta ámítás volt-e az egész? Ha a dolgok mélyét nézzük, egy ilyen származású és ennyire hiányos műveltségű úriembertől aligha lehetett jobbat várni, gondolta Rasch ügyvéd.

De hogyan következett be mindez? Hogy alakult így a Holmengraa úr sorsa? És mi okozta a bukását? Ezt csak ő maga tudhatta. A gazdagsága talán sohase volt különösképen nagy, de mindig értett hozzá, hogy hazatérjen és csillogtasson mindent, amit megszerzett. Ez volt a hiba a dologban és talán ez volt a jó is. És sikerült is tündökölnie, talán túlságosan is, ugyannyira, hogy a telkeire kölcsönt kellett fölvennie, és lassankint már a raktárhelyiségekre, a kikötőre, a házára, igen, egyik kölcsönt a másik után vette fel, elzálogosított mindent és felhasznált erre a célra még gépeket, talán még szerszámokat is. Már jó néhány évvel ezelőtt is csődben volt, akkor azonban sikerült feltartóztatni a katasztrófát, ezt nagyszerűen csinálta, fölényesen, zseniálisan! Persze, ha erre az időre beszüntette volna az üzemet, akkor a hitelezők egy csapásra rárontottak volna, így talán megmentette volna a vagyona nagy részét, de mi lett volna akkor a mesével? Mindennap felügyelni egy malomra meg a munkásaira, – bizony nevetséges munka volt. És Holmengraa úr nem szerette a szabályos egyformaságot, a munka nem adott neki kielégülést, ha nem csilloghatott, akkor tehetetlennek érezte magát. Tehát csillogott.

Már az is furcsa volt, hogy ez az ember le tudott telepedni Segelfossban és itt töltött egyik évet a másik után minden cél és értelem nélkül, míg csak el nem következett reá az öregség. De miért is ne? Minden ember maga szabja ki a sorsát és valamennyire a másokét is.

A Cordillerákról jött ember, úgylátszik, látta, mi van módjában és mi nincs, szorosra fogta az ötletei gyeplőjét, és nem repült túlmagasan a föld fölött. Segelfoss községnek akkor is megvolt a jelentősége, amikor Holmengraa úr idejött: az uraság élt a birtokon akkor is, és neki valóságos ünnep volt gazdagnak mutatkozni a birtokos házaspár előtt. Holmengraa úr egyetlen velük kötött üzletét se bánta meg, egyetlen ajándékát se bánta meg. A hadnagy, meg a felesége, úriemberek, arisztokraták voltak. Mikor ők meghaltak, akkor szinte vége szakadt mindennek Holmengraa úr számára, odavolt a fődolog. A közönségesség, a tömeg előtt csillogni nem mese többé, ezt megteheti Rasch ügyvéd a vörösszegélyű mellényében. De hát Holmengraa úrnak megvolt a malma, a malom őrölt, tovább kellett őrölnie, a malom lett az ő ura, romlásba őrölte, addig őrölt, amíg Holmengraa megöregedett, amíg meghajlott a háta s szeme vizenyős lett. Ez volt a sorsa. Aztán küzdenie kellett azért is, hogy megőrizze a pozicióját mint malomtulajdonos, cselfogásokat kellett alkalmazni, titokzatos gyűrűket, rejtelmes táviratokat, mindezt azért, hogy a malom meg ne álljon és az ő rabszolgasága meg ne szűnjék. Mert mit csinált azonkívül? Semmit. Sok apró botlása, hirtelen kicsapongásai – néha ivott és lányok után szaladgált, – mindez csak természetes erőinek bőségéből fakadt, a matróz: ember volt. Az üzlete, a mestersége csak az volt, hogy lisztet őröljön.

És milyen kimondhatatlanul finoman tudott ennek az embernek az agya dolgozni, célzásokban, szinte észrevétlenül. Kétezer juh számára való legelő, – olyan nagyszabású, hatalmas tervnek látszott ez és milyen hajszálfinom terv volt. Holmengraa úr babért akarta megvenni ezt a földterületet, mert úgyse kaphatta meg. Ennek volt egy kevés köze a kis Marianehoz és Willatz Holmsen megtudja úgyis, hogy Holmengraa úr két nagy spekulációja a Csendes Oceánon egyelőre meghiusult.

A malom állt, de a napok múltak. A sagvikai Bertel és Ole Johan ásták és kövezték a barlangot. Táviratozni kellett az ujságoknak, mindenki hangosan beszélt a dologról, a külvilág mindent tudott. Mariane kisasszony még a multkori postával ujabb izzóhangú levelet kapott Anton Coldevintől, ma pedig távirat jött tőle, amelyben közölte, hogy tévesen diszponált az „Aranyhal“-lal, megbukott, és ezért nem tarthatja fenn többé tisztelettudó ajánlatát! A praktikus ember visszahúzódott és ez ellen mit se lehetett enni. Mariane indián szemén mosolyféle suhant át, mikor ezt olvasta. Ellenben nem mosolygott a boltos Theodor levelén. Kissé fölényes volt ez a levél, de naiv és minden rosszindulat nélkül való.

Aztán megjelent a Segelfossi Ujság. Vezércikket hozott Holmengraa úr bukásáról, határozott és „legjobb forrásokból“ származó nyilatkozatok alapján.

„Már régen láttuk az eljövetelét, de nem akartuk elárulni“, írta a lap. „A nemezis végre utolért egy üzletet, amelynek nem volt szilárd alapja és amelyet csak a lisztárak folytonos emelésével lehetett fentartani!

A cikk nagyon hosszú volt, a műveltség és a stílus mesterműve, mindenki tudta, hogy Segelfossban csak egy ember tud így bánni a szóval.

„Borzongással gondolunk arra, hogy a munkások télvíz idején kenyér nélkül maradnak“, írta az illető, „és nem tudunk letenni arról a reményről, hogy továbbra is működésben tartják a malmot, még ha az egyelőre veszteséggel járna is. Tudomásunk van róla, hogy bizonyos oldalról, ahol szem előtt tartják Segelfoss városának jólétét, a malom igazi tulajdonosaihoz fordultak azzal a kéréssel, hogy a malomüzemet továbbra is tartsák fenn, és ha az urak ezt a szükségességet nem akarják belátni, akkor majd meg lehet rá találni a módot, hogy rákényszerítsék őket. A munkások sokan vannak és a követelésük jogos.“

A lap egy másik cikkét bizonyára Kopperud, a lap szerkesztője s szedője írta, azon nem látszott meg semmi műveltség, de az is Segelfoss és környéke szája íze szerint való volt.

„Mi célja van mindennek?“ írta. „Azon magatartás után, amit Holmengraa malomtulajdonos a jubileuma alkalmával tanúsított, a munkások most hosszú éveken át robotoltak egy újabb jubileum felé és ez most el fog maradni. Akkor a malomtulajdonos ötezer koronát adományozott, most pedig, mikor ismét küszöbön áll a jubileuma, nyugodtan csődöt mond. E mögött szándékosság rejtőzik, és ha itt valakit megcsalnak, hát bizonyosan a munkásságot fogják ismét megcsalni. Ezt jegyezzétek meg, rabszolgák!“

És a bérrabszolgák megjegyezték ezt, sőt még többet is. Most már szabad volt a kezük, szabad volt a nyelvük, általában élvezhették a szabadságot. Mind megtámadhatták a királyt, a Segelfossi Ujság egyetlen szóval se kelt a védelmére, a munkások őt is elátkozták, mint sok mást. Miért is jött ide tulajdonképen? Állítólag gyógyulás céljából, fenyőlevegőt szívni. Mintha bizony Mexikóban nem akadna fenyves! Vagy mintha az egész világon csak Segelfossban lehetne fenyőerdőt találni! Hát mit akart itt valójában? Ameddig a proletár hatalmas étvágya kielégült, addig jó volt minden, a malomtulajdonos tudott lisztet adni az embereknek, lehetőleg buzalisztet, olcsón, sőt csaknem ingyen. Akkor kezdődött az elégedetlenség, mikor fizetséget kért érte és amikor munkát követelt a bérért. Hogy a kalandorsága, a mértéktelensége korrumpálta a községet, azért nem hibáztatták, az emberek torka tátongott, egyre többet és többet kiván. A király készpénzt adott, a pénznek kisebb lett az értéke, pénzdarabok csörögtek a zsebekben, a király bőkezűen adta, a nagyszerű király! De a fogalmak megzavarodtak, más szellem költözött a házakba, a királlyal együtt ideköltözött fölösleg is, azt pedig a közönséges ember nem bírta ésszel, se jellemmel.

Most egyszerre megszűnt mindez. Mit jelentsen ez? Hát már nem lehet többé konzervet, óraláncot és szivart vásárolni? Egyre lehetetlenebbé válik a munkás élete, a tőkések elprédálják a tőkéjüket és a munkás kenyér nélkül marad. „Borzongással gondolunk a télre!“ Sokan keservesen panaszkodtak. Ők lovakat szereztek, hogy fuvarozzanak a malom számára, most egyszerre semmi szükség a lovaikra.

Mit tegyünk?

Már elszoktak a komolyabb munkától, irtóztak attól, hogy ismét előlről kezdjék, inkább elcsavarogtak, összegyűltek Theodor söntésasztalánál és buzgón vitatták Rasch ügyvéd választási reménységeit, valamint a nyelvjárás dolgát, mert most Norvégiában ez volt a legfontosabb kérdés.

Megkérdezték, hogy hát Theodor nem venné-e meg a lovaikat?

Dehogynem, árúért.

Theodor megvett és eladott mindent, a lovak az ő birtokába kerültek, egyiket ide, másikat oda küldte a gőzhajókon. Theodor volt az az ember, aki most közbeléphetett, és mindenki segíthetett valamennyiükön. A bolt tette, hogy az emberek még sem éheztek. Hiszen egy ló árából sokáig lehet enni. Ujév felé pedig eljött a lofotoni halászat, nyáron meg csak majd ellesznek valahogy. De Holmengraa urat vigye el az ördög!

Igy nem szabad beszélned! mondta Theodor hirtelen.

Nono.

De nem ám, mégis csak Holmengraa úr csinált várost Segelfossból, nem pedig te, vagy az ügyvéd.

Lám, a boltos Theodor az utóbbi napokban megváltoztatta a nézetét és átpártolt az ellenséghez. Azt mondta, hogy levelet kapott Holmengraa kisasszonytól és annak alapján most már mindent más megvilágításban lát. Ó, ez a levél! Ez a két sora: Kedves Theodor… Híve Mariane Holmengraa! Az ifjú Theodornak csak ennyire volt szüksége, hogy megváltozzék. A lányt úgyse kaphatja meg, arra az nagyon is előkelő, de nem utasított vissza többé, fölényesen, elégtételt kapott: a lány írt neki. Százszor is elolvasta a levelet, bezárkózott vele, megcsókolta, felhúzta előtte a gramofont, búcsúbeszédet mondott fölötte és könnyeket ontott. Ilyen volt az ifjú Theodor, nem is volt rossz ember, inkább jóindulatú. Persze, kérkedett a levelével, hiszen ostoba is lett volna; ha nem teszi. Mindenkinek értésére adta, hogy Holmengraa úr bukásának körülményeit senki sem ismeri olyan jól, mint ő.

Ez titok, és te nem érthetsz belőle semmit, mondta Lars Manelsennek.

Nem is akarom érteni.

Nemsokára kész lesz a pincéje és abban sok drágaság meg kincs számára van hely.

Akkor aztán ne feledkezzék meg róla, hogy mivel tartozik Daverdanának a sok bántalomért, mondta Lars Manuelsen, mert hát elsősorban a család érdekeit tartotta szem előtt.

Lehetséges, hogy Holmengraa úr kincseket akart elásni? Az emberek kezdtek kételkedni benne. De hát ki tudott eligazodni ezen a királyon? Hiszen még itt volt, nem beszélt és nem panaszkodott. A malom állt ugyan, de a pince egyre tűzállóbb és biztosabb lett, és má-már készen is volt.

Mi lesz most itten?

Az ura-i előljáró majdnem minden nap elment Holmengraa úr házába és úgy járt-kelt ott, mint a ház barátja. Talán ő volt a másik fél bizalmi embere is és ő leltározta az ingóságot. A jelenléte nagy jótétemény volt, Mariane kisasszony, meg ő, még a legnehezebb órákban is mindig évődtek egymással. Az öreg előljáró megszabadult minden adósságától, a pénztárával és az emberekkel szemben egyaránt, és mindenkinek ő volt a bizalmasa, most meg egyenesen Willatz Holmsentől kapott táviratot.

Táviratot kaptam ma, Willatz Holmsen hazajön, mondta az előljáró mintegy mellékesen.

Ki jön? kérdezte Mariane.

De a lány már hozzászokott az ilyen fodulatokhoz, nyugodtan maradt a székén és tovább beszélt.

Ide hallgasson, előljáró úr, ha kiderül, hogy mi szegények vagyunk, akkor én már nem kellek senkinek. Vagy talán Lassen lelkész tart számot rám? Esetleg még a boltos Theodor is? De ha ő nem, akkor talán Lassen. Mit gondol?

Hiszen már jön ő, felelte gyorsan az előljáró, ifjú Willatz már útban van.

Úgy. Igen, már szállítják az erdőből a kidöntött fákat. Igazán kapott táviratot Willatztól?

Igen és azt feleltem neki, hogy már szorgalmasan dolgoznak az erdőben, – mondta az előljáró és mosolygott.

Szabad látnom a táviratot?

Lám, Willatz Holmsen valóban hallatott magáról! Expressz távirat volt, vörös cédula rajta: sürgős! De hát mi volt sürgős? Marianet feltartóztatni, ha esetleg el akarna utazni, megkérni, hogy utazzék azonnal délre, és fogadja el őt, úgy, amint van, bár az opera még nem készült el egészen.

Mariane kedves barátja, vizsgáld meg te a terepet, van-e reményem, ezt ne mutasd meg neki.

Hosszú, izgatott távirat volt, heves, esztelen és szerelmes. Nem lovagiasság és nagylelkűség vezeti, – csak mert volna ilyet sejttetni a lánnyal! – az attól való rettegés, hogy a lány eltűnhetik, és soha többé eléje nem kerül.

„Éppen északra utazom, nem azért, hogy elébe menjek, hanem mert az itteni két szobámat kitakarítják a visszatérésemig. Választ Trondhjembe.“

Mit feleljek neki? kérlezte az előljáró.

Egy ilyen táviratot nem is lett volna szabad megmutatnia, felelte a lány és biborvörös lett. Csak nevessen, de én meg fogom mondani neki.

Hát találkozik vele? kérdezte az előljáró nagy komolyan.

A lány azonban szélsebesen a tükör előtt termett, két kezével lesímította a haját, hogy jól fessen.

Hogy találkozom-e vele? Mutassa csak azt a táviratot? Nincs benne, hogy Trondhjemben akar velem találkozni?

Egy ilyen táviratot nem is szabad megmutatnom, mondta az előljáró.

Azt kérdezi, hogy mit válaszoljon? Majd én magam felelek, mondta Mariane.

Az előljáró a fejét rázta.

Hiszen nem tudja, hogy mennyi fatörzset szállítottak már el.

Tudja, hogy hol van az én jó papám? Szeretném,… csak azt szeretném…

Az ajtóban mégegyszer megfordult és újra megkérdezte az előljárót, hogy csakugyan kapott-e ilyen táviratot.

Nem, hanem vettem, felelte az előljáró és mind a ketten nevettek.

Egyébként – bármilyen zavart és jókedvű volt is Mariane kisasszony és bármilyen szívesen utazott volna is el rögtön, a postahajó csak két nap múlva érkezett meg. Ez idő alatt a lány több táviratot küldött és kapott és a ruháit meg egyéb holmijait böröndbe csomagolta. Az apja segített neki. Holmengraa úr hallgatag volt és boldog, bizonyosan amiatt való elégedettségében, hogy a gyémánt-barlang nemsokára elkészül és használatba is veheti.

Egyszerre csak nagy hajó érkezett a kikötőbe. Holmengraa úr lengette a lobogót, a hajó egyenesen a hajóhídnál kötött ki, tehát Holmengraa úrhoz jött. Most aztán igazán nem tudtak eligazolni az emberek: megint gabonaszállító hajó? Hát mégse bukott meg Holmengraa úr? Holmengraa úr csak bólintott és azt mondta, már régen várja ezt a hajót, és most eljött. Akkor valami csoda történhetett. Egy hajó nem hozhatott gabonát egy csődbejutott embernek. Meg nem is lehetett rárakni egy tűzálló pincét sem.

Holmengraa úr és a lánya felmentek a hajóra és sokáig ott maradtak. Amíg a hajón voltak a vendégek, a gőzöst ünnepélyesen fellobogózták, mikor pedig ismét partraszálltak, velük ment a kapitány is. Magas termetü ember volt, sárga arcbőrű, nyilván idegen földről származott, karonfogta Marianet és idegen nyelven beszélt vele, amibe itt-ott belekeverte a segelfossi dialektus egy-két szavát is. Ezen aztán nevetett mindenki. Mariane és Holmengraa úr Felixnek szólították a kapitányt.

Tehát az ifjú Felix visszatért Segelfossba, látogatóba, egy-két órára, inkognitóban. Úgy van, megérkezett. Csodálkozott mindenen, hiszen egész várost látott maga előtt, az embereket elfelejtette és csak a nevekre emlékezett.

Julius? kérdezte. Gotfred? kérdezte. Willatz. Pauline, boltos Per? Kié az a nagy üzlet? Theodoré? Nem emlékszem rá.

Aztán Holmengraa úr is csomagolni kezdett, és a böröndjeit meg ládáit a sagvikai Bertellel és Ole Johannal felküldte a hajóra. Mariane kisasszony Frondhjemben akart találkozni a vőlegényével és az apja elkísérte.

Azt hiszem, visszajön, mondta Ole Johan.

Persze, hogy visszajön. Hiszen nem mondták, hogy mi legyen a pincével, mondta Bertel.

Azt mondják, hogy nem jön vissza.

Ki mondta?

Állítólag az ügyvéd.

A két ember böröndöket és ládákat cipelt és ahányszor feljutnak a hajóra, Ole Johan mindenfelé kérdezősködik, de a legénységtől csak érthetetlen szavak áradatát kapja válaszul. A kapitány maga kint van a szárazföldön Holmengraa úrnál vagy pedig a környéken sétál és nézelődik. Az emberek itt-ott találkoznak vele. Beszél hozzájuk, nevet, egy-két segelfossi szót mond, egyébként azonban tohuvabohu a beszéde. Ez bizonyosan ősnorvég. Megkérdezték Kopperud szerkesztőt, ő is azt mondta, hogy ez bizonyára ősnorvég.

Amióta Lassan lelkész Segelfossban járt, az ősnorvég mozgalom nagyot lendült, hiszen sokat nyomott a latban, hogy egy híres és tudós lelkész állást foglalt az ősnorvég nyelv mellett, sőt Isten igéjét is ősnorvég nyelven hirdette. Holmengraa úrnak valamennyi munkása kenyér nélkül volt ugyan, de ősnorvég nyelven beszéltek, sőt bámulatba ejtették egymást a haladásukkal és ime, itt jön egy nagy hajóskapitány messze idegenből, és ősnorvég nyelven beszél! A kapitány elment a boltba is, körülnézett ott és vásárolt egyetmást és szakadatlanul ezen az érthetetlen nyelven beszélt. Tévedni nem lehetett. Mindenkinek tetszett, amit mondott, hiszen ez volt az anyanyelvük, szívbéli üzenet az ősnorvég időkből. A munkátlanok bólogattak a kapitány felé és igyekeztek utánozni. Rövid idő alatt sok mindenre megtanította volna őket. Csak az a kár, hogy olyan hamar elutazott.

Másnap kora hajnalban Holmengraa úr meg a lánya a kapitánnyal együtt hajóra szálltak. Ennek hamar híre járt, és a kenyerüket vesztett munkások ezt gondolták magukban:

Meg akar szökni? No, majd meglátjuk!

A kikötőben nyüzsögtek az emberek, Irgensné a hajóig kísérte gazdáit, ott állt és sírt, bár egész halom pénzt kapott és gondoskodás történt róla. Nyilván azért sírt, mert jó gazdát veszített el. A kikötő-mester, meg a segédje, ünneplőruhában mentek oda, de tisztelettudóan a háttérbe húzódtak. A sagvikai Bertel és Ole Johan a megszokott módon üdvözölték a malomtulajdonost és Bertel megkérdezte:

Mi lesz a pincével? Vigyázzunk rá, amíg vissza tetszik jönni?

Holmengraa úr egy pillanatig gondolkozott, aztán így felelt:

A pincével? No, most, hogy itt van a hajó, már nincs szükségem többé a pincére.

Vastag borítékot adott Bertelnek és ugyanolyat adott Johannak is, aztán azt mondta, hogy ne nyissák ki addig, amíg ő el nem utazott. És megköszönte nekik, hogy hűségesen szolgálták.

Hát nem tetszik visszajönni? kérdezte Ole Johan.

Ha a lányom a birtok úrnője lesz, akkor talán visszajövök látogatóba, felelte Holmengraa úr.

Ennek a válasznak a híre hamar elterjedt Segelfossban: Holmengraa úr nem szökik meg, hiszen itt marad a lánya és ő maga is visszajön. Erre a vígasztalan munkások ujjongani kezdtek, nem füttyentettek az ujjaik között, nem követtek el semmiféle merényletet, sőt még segédkeztek is a hajó elindításánál, és fájdalommal néztek a volt gazdájukra.

Ott állt a hajón. Sohase volt szigorú, harcos munkaadó! Szerencsés útat! Mégis csak derék emberek voltak. De nehogy eszébe jusson ezer koronát kiküldeni a partra, hogy szétosszák köztük, egyszerre keveselték volna és morognának, amiért nem kétezret küldött, mert hiszen az ő verejtékük szerezte neki ezt a sok pénzt. Megvolt a proletár természetük, az ő örök éhségük nem olyan volt, mint az állaté, a torkuk mindig tátongott, mindig többet és többet kívánt.

A boltos Theodor is hallotta Holmengraa úr válaszát és szúrást érzett a szíve táján. A birtok úrnője… Ó, hiszen nem újság, nem meglepetés ez! Hiába van az embernek cége, hiába nagy valaki a szakmájában, a végzet mégis erősebb. Ott áll most Mariane és: Isten vele, sok szerencsét, igen, ezt kívánom önnek!

Ole Johan, aki egy darabig eltűnt, hirtelen, mint a megvadult ló rohant bele a tömegbe. A kíváncsi ember nem állhatta meg, hogy el ne rejtőzzék és fel ne bontsa a borítékot. Odatotyog a sagvikai Bertelhez és azt mondja:

Nem írás van benne, ahogyan te gondolod, hanem pénz. Bontsd fel a borítékodat és meglátod te is.

Majd ha elutazott, felelte Bertel.

Baardsen közeledik, nagy lassúsággal, vékony ruhában, a lehetetlen Baardsen… Nem vezetője többé a táviróállomásnak, hanem segédtávirásza a kis Gottfred keze alatt. De éppen olyan termetes és éppen úgy ringatja a vállát, mint azelőtt, megbánás nélkül, keserűség nélkül. Köszön a fedélzeten álló uraságoknak. A kalapját karhosszúságnyira leemeli, senki se tud úgy köszönni egy ócska kalappal, mint ez a Baardsen. És az uraság éppenolyan mélyen viszonozta a köszönést, Holmengraa úr megköszöni a távirásznak a sok munkát, amivel őt szolgálta. Baardsen mégegyszer mélyen megemeli a kalapját és visszahúzódik.

Erre Holmengraa úr megszólítja Theodort. Buzdítja a fiatal kereskedőt, hogy legyen továbbra is szorgalmas és azt mondja neki:

Üdvözlöm az apádat meg az édes anyádat.

Mariane is feléje bólint. Ebben a pillanatban elsiklik a hajó a hajóhídtól, és egyszerre meghatottság fogja el Theodort. A hatalmas hajó egyre nagyobb távolságot mér maga és a szárazföld közé, ez volt Mariane utolsó üdvözlete. Egész életre szóló búcsú volt ez, Theodor nem tudta miért, de valahogy elállt a lélekzete.

Meghalt az apád, szólalt meg mellette egy hang. Julius mondta ezt.

Theodor mintha más világból tért volna vissza.

Mit mondasz?

Az apád. Éppen most halt meg. A boltból jövök.

Meghalt az apám?

Igen.

Theodor egy csapásra ismét a maga világában van, nem látja többé a hajót, nem ézi a megmagyarázhatatlan meghatottságot, hazasiet és fölkeresi az anyját.

Bizony, meghalt az apád, mondja az asszony és zokog. Ma reggel már olyan rosszul volt, hogy egyetlen szót se tudott mondani. Rosszul vagy, Per? kérdeztem, de nem felelt. És most halott.

Lám, lám, mondja Theodor.

Tulajdonképen nem is várta ezt a hirtelen halálesetet, de hiszen nem is jött az olyan korán, Isten végre megkönyörült az édesapján. Több gondolat száguldott át Theodor agyán, a koporsó, a temetés, a sírkereszt. Bement a boltba és kiválasztott egy gyászfátyolt a kalapjára. Ne tegyen gyászszallagot a karjára is? De melyik karjára? Ki tudja ezt megmondani neki? Talán mind a kettőre? Kopperud szerkesztő bizonyosan tudta, hogy mi a helyes ilyenkor, de Theodor nem volt vele jóban, sőt éppen ellenkezőleg. Vagy talán a fényképész tudta? Theodor oda küldte a boltosinast, hogy kérdezze meg. De a fényképész se tudott felvilágosítást adni. Theodor pedáns volt az ilyen dolgokban és nem akart hibát elkövetni. Persze, Baardsen tudta. És ne használjon-e fekete szegélyű levélpapírt, mint ahogy más városokban szokás?

Személyesen kereste fel Baardsent és mikor visszatért, félárbócra eresztette a lobogót.

Ne lengessem a lobogót a színházon is? kérdezte, aztán kiadta a parancsot, hogy a színházon is eresszék félárbócra a lobogót. Ezzel elvégezte a legelső és legfontosabb teendőket. Theodor a gyászban, a családi gyászban is szorgalmas volt. Elintézett mindent, bejelentette a halálesetet a sekrestyésnél, a papnál és az előljárónál, megrendelte a sírt és intézkedett a péknél, hogy süssön kalácsot. De hát miért lett olyan friss és eleven? Illő titokban tartotta a dolgot, de hát tulajdonképen sokat nyert ő az apja halálán, ez is olyan eset volt, amikor megkapta az árát, anélkül, hogy árut kellett volna szállítania érte.

A tömeg lassan elvonult a kikötőből, a nagy hajó Tóbiás királlyal és a leányával eltűnt, túl a szürke látóhatáron, az emberek mind a boltba özönlöttek, ott hallották új esemény hírét.

Hát elköltözött? Bizony, a jó Isten sokáig kínozta, mielőtt magához vette!

Lars Manuelsen sajnálkozott, hogy a boltos Per nem akkor halt meg, amikor Lassen tiszteletes Segelfossban tartózkodott. Ezt persze csak Per kedvéért gondolta, mert akkor gyönyörű búcsúztatót kaphatott volna az öreg.