IX.
Egy csipős, hideg, de különben szép tavaszi napon két-három mihályfalvi kocsi hajtatott be az iszlai tisztelendő úr udvarába. Odabenn tudták, hogy jőnek, mert nyitva volt a kapu. A vendégeket egész nagy csomó kiváncsi asszony, leány, gyermek, sőt férfi követte és fogadta bámész, nevető nézéssel. Itt-ott egy-egy éles, korlátlan torok hangos vivátozásban tört ki, mely ujjongatás faluhelyt lakadalmakkor elmaradhatlan.
A hol muzsika nincs, ott csak kiabálnak; a hol muzsika van, ott aztán tánczolnak is, minden felszólítás nélkül. Itt csak kiabálni lehetett, hanem kiabáltak, kurjongattak is, hogy majd fölvették a falut.
A tisztelendő úr apróbb leánykái vörös körmöcskéikkel, hidegcsipte piros orrocskáikkal és szépen kisimított kemény szoknyácskáikkal mind ott bámultak, dideregtek a folyosón, és nagyokat ropogtattak a kezükben levő kulcsos kalácskából. Nézték ők is a többiekkel együtt a kocsikon ülőket.
Az első kocsin, melyet három jól felsallangozott és kendőzött ló húzott, hatan ültek. A hátulsó ülésben ült László bácsi egész vasárnapi köntösben nagy báránybőr magas süveggel, csokros fekete nyakkendővel s gondosan kifent hosszú bajuszszal. A nagy, drága bunda úgy volt vállára vetve, hogy a jóféle kék dolmány és zsinóros nadrág illendően kilássék. Mellette egy barna nagykendős, sötétsárga vikleres sovány asszony ült, éles szemeivel rögtön felszámítva mindent: udvart, népet, ruhát, konyhafüstöt, de olyan komoly, hallgatag képpel, mintha ő tulajdonképen észre se venne semmit. Szembe velük két csinos leányka ült: saját édes leányaik, Mariska és Lidike, díszes fehérben, alkalmatosan pántlikázva, mint a hogy a nyoszolyóleányokhoz illik. Ezek alig várták, hogy leszállhassanak és piros csizmáikat megmutathassák.
A második szekéren András ült a mihályfalvi rektorral, ki sovány, nagyorrú szőkés arczával örökké mosolyogni szokott, mint a bölcsek, a kik örökség szerint bírják mindazt, a mi csak jó és egészséges e földi és ama mennyei világban. Ő bár – négyszemközt legyen mondva – több oknál fogva haragudott András öcsémre, mint a ki közelebb is találhatott volna magához illő társat, e lakodalomból most mégis nem maradhatott el. Ott ült tehát mint valóságos belső ember dísznek – a vőlegény mellett. Érezte is fontosságát, mert mindenfelé nagyokat köszöntgetett és mosolygott.
Voltak még néhányan, egy ezermester kovács, a ki bolondoskodni jött, egy szegény kurta úr, valamikor nagy halászó és vadászó, most csak nagy pipázó; de ezekről szükségtelen hosszasan beszélnem, annyival is inkább, mert ők a közönség figyelmét úgy sem igen kötötték le. Hát a rokonok közül? Oh, oh! Dehogy nem!
Jóllehet, Klári kisasszony és András is azon voltak, hogy a lakodalom minél nagyobb csöndben s minél kisebb gyülekezet előtt történjék meg, a vendégek mégis igazán számosan voltak. Sokan megüzenték, hogy jőnek, mint szerető rokonok, másokat meg épen e hivatlan rokonok hoztak, ismét mások másnemű okokon és utakon jöttek, de megérkeztek pontosan mind a kiszabott időre. Most ott állottak együtt az első szobában, bátor, egyenes tartással, szemeikkel folyvást kémlelve, kutatva.
No és kikből állott a hívott és nem hívott közönség?
Legelsőben a jegyzőné testvéréből és családjából, s a molnárnéból, a molnár sógorból, egy nyalka molnárlegényből s egy velük jött vastag termetű, de fölötte ritka hajú, szőke adótisztnéből, ki azonban csupán a mihályfalvi német atyafiak iránti tiszteletből jött el. Eljöttek, ámbár sokat boszankodtak és nagyokat nevettek a parasztlegény atyafin. A lakodalom oly czím, mely magában foglalja a jó evést-ivást, s ilyen kellemes időtöltésből nem marad el az ember. Még a szegény papkisasszonyok is eljöttek, de ezek most a mellékszobába vonultak a menyasszonyhoz, s nagyratartó büszkeséggel onnan kandikáltak ki a szűrös, bundás, zsíros hajú paraszt atyafiságra, mely atyafiság egyébiránt észre sem vette őket. Volt még néhány szép gömbölyű termetű, egészséges, piros arczú jegyző és rektor kisasszony, kik még nem voltak ugyan eljegyezve, de minden órán várták az eljegyeztetést.
A mint a násznép elhelyezkedett, néhány percznyi ünnepélyes csönd állott be.
Most László bácsi átadván bundáját a mellette álló kovácsnak, az öreg pap felé közeledett, s felekezetének élén megállva, néhány tisztességes köhentés után ily emlékezetes szavakat mondott:
– Kedves tisztelendő úr! Bölcs Salamon példabeszédes könyvében azt kérdi: «Gyors és serény asszonyt kicsoda találhat?» Nem tudom, már pedig most ilyet keresünk mi is, mert tudjuk, hogy az ilyennek ára jóval felülhaladja a karbunkulusokat. Az ilyen fehérszemélyhez bízik az ő férjének lelke; az ilyen asszony keres gyapjat vagy lent, és megkészíti azokat kezeivel akaratja szerint. Ilyen asszonyt keresünk mi most.
László bácsi végighordozta szemeit a mellékszobából kikandikáló kisasszonyokon. Azok akaratlanul is elfordíták fejüket, s el nem palástolható mosolylyal tekintettek a reszkető menyasszonyra. Maguk se tudták biztosan, hogy mit nevetnek, de igen különösen esett nekik a furcsa leánykérő beszéd.
László bácsi folytatta:
– Asszonyt kérünk, a ki fölkelvén éjjel, eledelt ad az ő házának. Gondolkodik mezőn való örökségéről és megtevén azt, az ő kezének munkájával szőlőt plántál.
Egy fehér galléros, smizlis jegyzőné megcsóválta fejét s odasugott szomszédjához:
– Hallja, mit beszél ez a paraszt?
A szomszéd intett fejével, hogy hallja.
– Már parasztnak mégis csak nem adnám a leányomat. Nem szörnyűség az, a mit ez az együgyű ember össze-vissza hadar?
A szomszéd asszony figyelni akart, s megrántotta a jegyzőnét, hogy hallgasson.
A jegyzőné nem hallgatott s mormogá magában: «Dehogy nem, még bizony szegény leány, ételt is hordjon a mezőre. Az volna szép!»
S haragosan fordult a beszélő felé.
– Az ő kezeit veti a fonókerékre, – hangzott tovább a menyasszonykérő, – és kezeivel fogja az orsót. Nem félti az ő háza népét hidegtől, mert egész háza népe felruháztatott béllelt ruhákkal. Gondja vagyon a kicsinyre-nagyra, édes leánya, fia, még a legutolsó cseléd is.
– Jó, jó, – mormogott a jegyzőné, – majd, majd. No, szegény Klári, te ugyan készülhetsz, írják a konvencziódat.
– Mi, kedves tisztelendő uram, oh! tisztelt gyülekezet, ilyen asszonyt keresünk, serényet, engedelmeset, jámbort, istenfélőt, tiszta szivüt. Isten ő szent felségének legyen hála, találtunk is ilyet, a ki ugyancsak meg is igértetett minékünk. Ez a merőben széppel, jóval ékeskedő leányzó itt vagyon a tisztelendő úr családjában, ki is nem más, mint Klárika kisasszony, kedves hugom. Kérjük azért egész tisztelettel és szeretettel: adassék ő ki minékünk, hogy azok, kiket a jó isten egymásnak szánt és igért, boldogok lehessenek jártukban-keltükben, házaikban és házaikon kívül, és minden foglalkozásaikban, valamelyeket a mindenható szent nevében kezdettenek meg.
Az öreg földmíves ember megsimította széles homlokát, és várakozó tekintettel nézett a mellékszoba felé.
Egy kövér, köpczös, sötétszürke kabátos ősz ember, a tisztelendő úr testvére karon fogva kivezette a menyasszonyt, és tört fanyelven, szakadozott szavakban, melyek azonban a legszebb dolgokat akarták kifejezni, következőkép válaszolt:
– A Hesperidák kertjéből az arany almákat, ámbátor hogy azokat sárkányok és más fenevadak őrizték légyen, Hercules – úgy tudjuk – mégis ellopta. Kilopta… hm, hm, fortélylyal az igaz, de mégis csakugyan kilopta.
A kövér ember, mint nem valami gyakorlott szónok, egy kicsit megállott, fölfelé nézett, majd tekintete odaesett László bácsira. Az integetett, hogy érti a dolgot, szólhat az úr bátran.
– Atyámfia, itt a tisztelt nász uram – folytatá a szónok megakadt beszédét – hasonló esetet láthat. Bátyám csöndes hajlékában szintén egy aranyalma virult, kit épen hasonló sors ért. Ime itt őrizzük mindnyájan, s mégis néhány órák mulva azt mondhatjuk majd: volt, s nincs, oda van! Ti is, leánykák, testvérei a távozónak, árván maradtok, mert hiszen édes anyátok volt ő tinéktek.
Te is szeretett bátyám, – itt a beszélő megint elakadt, s szelid, kövér arczán nagy öreg könyek gördültek alá, – no, de az isten velünk volt, tudom, velünk is marad! – egészíté ki a rokon a félbenmaradt mondatot. – Én, kedves húgom, ezennel áteresztelek érdemesebb kezekbe. Légy boldog, vezessen az isten jóról jobbra, nyereségről nyereségre!
Itt, kedves olvasóim, leeresztem a függönyt, úgyis csak sírás, sóhajtás, zokogás és számos atyafiságos ölelkezés következik, majd az esküvő, melyről annyit mondhatok, hogy azt a szomszéd falubeli, kis begyes nyakú, kevély magatartású, rokon papocska fogja végezni.
Másnap hét-nyolcz óratájt visszafelé indult a lakodalmas menet. De a kocsik most egészen más képet nyujtottak. Az első szekeren az ifjú pár ült csöndes szótalansággal, ki-ki gondolatába mélyedve, a másodikon a mihályfalvi Ágnes néni ült egy nagy csomó cserép- és faedényre vigyázva, a többi szekerek a tömésig meg voltak rakva más bútorokkal, melyek közül a lakodalmas népség olyanformán emelgette ki kezét, fejét, mint víg szüreti alkalommal a gyerekek a hordókból.
Az öreg pap kikisérte őket az utczára, hajadonfőn, s onnan integetett áldó kezeivel leánya felé sokáig, sokáig, úgy hogy a hosszú menet már rég kiért szinte a falú határából is, s ő mégis mindegyre ott áldogált leánykáival a templom előtt. Gyér ősz fürteit lengette, hulldogáló könnyeit törülgette a szél.
Különben tisztes ősz férfiú, ne csak arra gondolj, a mik aggodalmat okoznak szerető atyai szivednek, hanem a szép jövendőre is, mely az új mezővárosban a szép rokonságban kedves leányodra vár. Igen, erre is jó gondolni.
Lám, a lakodalmas menet a szép tájakon vigan halad rendeltetése felé.
Az országut két felén több helyt nekifogtak már az emberek a mezei munkának; csillogott a nap a fényes ekéken, kapákon, a varjak vigan szálldosnak egyik buzaföldről a másikra, ha innen elhessegették egy-egy hangos ostordurrantással, amodább békén letelepedhettek s jókedvvel nézhettek ama gazdag asztalokra, melyeket a gondviselő uristen teríttetett meg a szántani-vetni nem tudó égi madarak számára. A pacsirta azon való ártatlan örömében, hogy ime, mindjárt itt lesz már a kis barázdabillegető, pintyőke, vörösbegy, sármány, s nem kell neki többé azokkal a nagy fekete varjakkal társalkodni, a melyek ő reá különben is alig hederítenek, lármás csattogással dobálgatta fel magát a tiszta levegőbe. A friss szántáson egy-egy süldő nyulacska, oh! hogy nekiiramodott, pedig senki sem kergette, nem ám, mert a rétek felől nagy kocsizörgés verődött, s ember, ló, ökör, kutya, madár, mind arra tartotta fülét, fejét. Tudni akarta nyilván mind, hogy mi az, kik lehetnek azok, honnan jönnek?
Nem sokáig kellett várakozniok, mert a kocsik csakhamar odaértek az országutra, s a ki akarta, most szemtől-szembe láthatta, hogy ezek a lobogós, kendős, pántlikás, kurjongó népek lakodalmasak.
András lesütött, szemérmes tekintettel, de vidáman fogadta egy-egy ismerősének köszönését s jóizüen mosolygott magában, midőn látta, hogy egy távolabbi szántásról egy-egy suhancz gyerek vagy béres legény mily lélekszakadva üget, hogy közelebbről láthassa a mennyasszonyt.
Az idő, hogy Andrásék hazaérkeztek, úgy délután egy óra körül járhatott. A kisérők, sőt maga Ágnes néni is nagy jókivánságaikkal hazatakarodtak: az utczán kiváncsi járó-kelők zaja is lassanként lecsöndesedett, s az új házasok kicsinyke hajlékukban végre magukra maradhattak.
– No lám, hát ez a mi házunk! – szólt András boldogan, de bizonyos szégyenkezéssel tekintve hol alacsonyas kis hajlékára, hol szép ifjú feleségére. – Úgy-e, kicsiny, alacsony házacska?
– Hiszen ez szép kis ház! – mondá a menyasszony nyájas megelégedéssel.
A bizony nem volt szép, mert törpe is volt, keskeny is volt, legfölebb udvara volt elég tágas; de András most mégis csakugyan kezdte szebbnek találni, magasabbnak, erősebbnek, alkalmatosabbnak.
A férj és nő, mintha csak véletlenül történt volna, egyszer-egyszer hosszasabban pihentette egymáson tekintetét, s látszott, hogy ez is, amaz is egy-egy édes kérdést tesz fel. Mik lehettek e kérdések, azt csak a jó isten tudná, hanem végre mintha mind a kettő dolgot keresett volna: András tüzet gerjesztett a kemenczében, a kis asszonyka pedig ebédhez készülődött. Elővette a kalácsokat, az édes süteményeket, a sülteket, miket a hű öreg cseléd pakolt össze még odahaza, és szép tiszta sávolyos abroszon ott állott az első ebéd.
András akaratlanul is anyjára gondolt, öcscsére, rokonaira, a kik nincsenek itt, de a kiknek itt kellene lenniök. Hogy nevethetnek azok most ő rajta, főkép az uri rokonok. Nem, azok jóformán mitsem törődtek vele, előttük András úgy sem volt több egy béresnél, s most, hogy az öreg Bokrosné kitagadta: egy koldusnál, a kivel jó, hogy nem kell találkozniok.
Bokrosné azonban máskép gondolkozott; haragtól lihegve betopogott a nagysás nászasszonyékhoz s méregtől kékülő ajkakkal fogott keserü panaszához:
– Hallottak ilyet? – kérdé szemeit törülgetve, mintha sirna, holott épen nem tudott sirni, csak dühöngeni. – Ily szégyent hozni házamra, hogy csufoljon, nevessen az egész Mihályfalva. De így járnak a jószívű anyák. Úgy neveltem, mint egy urfit, s mihelyt kinőtt a földből, háladatlanságból mindenben gáncsoskodott velem. Még a tudatlan, Sándorkám házasságát is ellenezte. Irigy te, roszlelkű! Irigyelted, hogy ez szebb, jobb szivű, hogy ez olyan, mint én, Bese-vér, nem olyan paraszt, mint te. Most ott van, elvett egy rongyot, egy koldus papleányt, a ki uri asszony se, mint ez a lelkem asszonyom itt, – mutatott nagy tisztelettel menyére, – gazdaasszony se, a milyen voltam, meg vagyok én. Tudatlan, mert mit is tanulhatott volna otthon koldus apjánál, anyjánál, mit egyebet, mint dologtalanságot? Milyen gazdasszony voltam én! – szólt megfeledkezvén arról, hogy most mint uri asszonynak el kellene ilyesmiket feledni, sőt tán hazudni is. – Még hol volt a nap, már én talpon voltam, munkások ellátva, tehenek megfejve, gyerekek tisztában, udvar, kamra, szoba rendben. Nem félt ez az én két rossz kezem a dologtól, de nem is jártak senkinek a gyerekei olyan szépen, mint az enyémek, minden úr, még a főbiró is megszólította őket: «ki fiai vagytok?» Úgy! Nem volt olyan kamarája senkinek, mint nekem; az enyémben ujat ért a husnemű, zsirnemű, liszt, hüvelyes vetemény; nem ismertem én soha, mi a szükség, nem én. S most ehol betolakodik egy koldus a familiámba, egy sehonnai, abban a hiedelemben, hogy majd én felruházom. Ohó, nem estem én a fejem lágyára!
S hangos kaczagással fordult a nagysás familia tagjai felé.
Szerencse, hogy András lelkében ily gondolatok csak meg se fordultak, s szerencse, hogy az ajtó csendes kopogtatás után megnyilt, s egy sovár, szelid képű öreg ember köszöntött be hozzájuk.
– Isten hozta édes apám uramat, isten hozta. Hát így várt bennünket? – ugrott fel András örvendező tekintettel, átölelvén apját, s oda vezetvén a kis menyecske elé. – Hát itt vagyunk, megjöttünk. Mit szól, édes apám uram, úgy-e, hogy jól cselekedtem, hogy tudtam, mit csinálok?
Az öreg ember ingadozva állott az új asszony előtt, beesett öreg szemeit egészen kinyitotta, s remegő ajkakkal s mosolygó tekintettel nézte a szép szőke, vidám arczot.
Az új asszony tiszteletteljesen fölkelt, odament az öreghez, megölelte és megcsókolta.
– Lássa, édes apám uram, még engem egyszer sem ölelt meg, s magát már ehol meg is csókolta! kiáltott András eleven, vidor tekintettel, hol a nevető öreget, hol a piruló menyecskét nézve, azzal a nyiltan kifejezett kivánsággal, hogy: édes szép virágszálom, most már én is következhetném ám. Oda is suhant az asszonykához, s nekibátorodva átfogta a karcsú derekat, csókolta a szép piros-fehér arczot, homlokot, hajat, azzal az édes telhetetlenséggel, mely csak egy ép, magát megtartóztatott tiszta szivű férfiun szokott erőt venni.
Az öreg ember szótalanul nézte a jelenetet, mormogott valamit, hogy: «András te!» majd leült, s elfogyott száraz arczán nagy meleg könyek folydogáltak alá.
– Úgy-e, hogy jobban lesz az élet így, – szólt András boldogan, – mint amugy volt? Ne féljen apám, ha nem vagyunk is urak, mint az édes anyám németjei, azért az isten nem hágy el bennünket. Aztán megbecsüljük, majd meglássa, ez az én galambom – s e szóra mintha nem illenék ily parasztosan szólni, az öreges legény elpirult – úgy-e – fordult felé szeretettel, – gondját viseljük édes apámnak.
– Oh! hiszen nekem is édes apám! – volt a gyengéd válasz, s a szép fiatal menyasszony elsimogatta az öreg embernek ősz fürtjeit, megczirógatta arczát, s hol Andrásra, hol apjára mosolygott.
– Mind nagyon jól van ez így, édes fiam, – törte meg a csendet az öreg Bokros Mihály, – de… s hallgatva sütötte le szemeit.
András elértette a többit, s komoran nézett maga elé.
– Elmegyünk még ma édes anyádhoz! – mondá teljes jóindulattal a feleség.
– Az, az, lelkem gyermekeim! – kiáltott fel az öreg ember élénk tűzzel.
– Nem, oda nem megyünk, apám!
– Miért nem, fiam?! – kérdé halkan az öreg.
– Soha sem bántottam senkit, de ha valaki feleségemet csak egy szóval vagy tekintettel is meg találná sérteni, nem lenne azt jó énnekem látnom.
– Hát elmegyünk édes apáddal! – igyekezett az asszonyka férjét megvigasztalni.
– Nem, édes lelkem! – vonogatta vállait az öreg Bokros Mihály. – Furcsa egy asszony ám az, kevély, haragos; még meg is tudna magáról feledkezni. Nem úgy lesz fiaim, majd elmentek, ha ma nem is: magatok.
– Soha! – morgott kemény tekintettel András. – Ők urak, mi szegények vagyunk. A szegény még az édes anyjánál se kedves. Aztán hizelkedni se tudok, azt meg, hogy te hizelkedjél, angyalom, annak, a ki minket gyülöl, igen-igen szégyenleném. A lakodalmamra se jött el egyik is! – tevé hozzá egy kis hallgatás után kedvetlenül.
– Megbántottad, András? – szólt a feleség. – Talán kemény voltál hozzájuk?
– Jól beszélsz, édes leányom, jól beszélsz!
– Nem voltam… isten a tanum, hogy nem bántottam egyiket is soha. Talán Sándort károsítottam meg? Hisz ő ül az örökségben. Hanem hadd üljön, csak a koporsójáig benne ülhessen. Én tudom, hogy csak egygyel bántottam meg őket, de azért az egyért áldom az én jó istenemet! – s András érzéssel szorongatta meg felesége szép fehér kezeit. Ád a jó isten nekünk is, úgy-e angyalom, hogy ád?
– De ád ám, édes fiam, – biztatá az öreg ember gyermekeimet, – majd megmutatod te nekik, András, hogy az isten nem csak az öreg-utczán lakik, de itt a mi sorsunkon is.
A három tagból álló család sokáig szótalanul nézett egymásra s az alkonyodó nap pirosan verődött be a keskenyes ablakokon, s hol az egyik, hol a másik arczát világította meg erősebben, talán kutatva, hogy miről gondolkoznak, s vizsgálva a fiatal asszony szivét, hogy mekkorra benne a szeretet, a türelem s a rettegés nélkül való jó reménység.