X.
Azalatt, míg a nagy boldogságban a fiatal pár egyszer-egyszer azt is beleszőtte a beszélgetés kellemes folyamába, hogy a látogatásokat hol is kezdjék meg voltaképen, ime, eljött ám a vasárnap. Tisztába öltöztek az utczák, templomi öltözködéshez fogtak a családok, s a harangozó meg már épen ott könyökölt a toronyablakban, félszemmel pedig a lelkész szolgálóját lesve, mikor az int, hogy: István bácsi, lehet, kondíthat.
Biró László bácsi a tulsó sorról átüzent Bokros Andrásékhoz, hogy készüljünk, mert megyünk a szentegyházba. Ime, az első látogatást tehát a gyülekezetnél tették, isten szent szine előtt. András titokban nagyokat sóhajtott, hogy miként esik ez meg; hova üljön az asszony, melyik padba, hogy botránykozás ne történjék. A parasztasszonyok közé? hiába, egy papleány oda mégis csak nem ülhet; ül a papné mellé, mert miért is ne ülhetne? hm!… Ez a «hm!» nagy tusakodást, belső harczot jelentett. Ejh! ül a rektorné mellé, – nyugtatá meg végre magát András, – ez lesz a legalkalmatosabb hely, se igen fönt, se igen lent.
S a lelkiismeretes új férj lelke ebben a tisztességes padban csakugyan meg is nyugodott.
De most egy hasonlókép nehéz pont következett: hogy öltözködjék az új asszony? mint a temetősori asszonyok? úgy nem lehet; mint az uri asszonyságok? nem szabad! mint a Sándor felesége? Nem, nem, az ő felesége nem olyan nagysás német dáma.
E tépelődő gondolatok alatt szinte hallani vélte az első harangszót; lopva be is tekintett az ablakon (mert épen a folyosón sétálgatott) s nézte, hogy a felesége milyen ruhát vesz magára. Ott volt vele Ágnes néni, ott igazgatta.
A kis menyecske egy uri szabású köntöst vett ki az almáriomból.
András szive dobogott is, hogy olyan szép, gyönyörű teremtés felesége van, de reszketett is, hogy az a sok irigy szem majd a templomban mit fog kitalálni.
– András, – szólalt meg egyszer a kis feleség, – ha akarod, mehetünk, én fel vagyok öltözködve! – s a mint a vidám tekintetű asszonyka egyszerű kék szőrköntösében bámuló férje előtt megállott: András elfelejtett minden aggodalmat, csak nézett-nézett, s szinte nem tudott betelni a szép fiatal teremtés nézésével. Végig-végig hordozta szemeit a diszes állású ruhán, a szép urias nagykendőn, ékes főkötőn, keztyün, s édes álmélkodással nyugtatta meg tekintetét a mosolygó kék szemeken, melyekből tiszta, zavartalan boldogság ragyogott.
A fiatalok ugy indultak meg – nem karonfogvást, mint az urak és a városi mesteremberek – csak úgy egymás mellett, mint a földmivesrend szokott. Ágnes néni egy lépésnyi távolságban büszkén ballagott utánuk. Majdnem minden kapuban akadt egy-egy néző, ki fogai között tettetett nyájassággal köszönve, irigy kiváncsisággal tekintett végig a jövevény asszonyon. S e sovány köszönéseket Bokros Andrásnénak mind a legnagyobb alázattal és szeretetreméltósággal kellett visszaadni.
Köszönnie kellett Görbénének, a boltosnénak, ki bekötött lisztes fejével egy perczre kimozdult az adó-vevő asztal mellől; a kis sarkon lakó kövér kovácsnénak, kinek mostoha apja rektor volt egy felső-baranyai falucskában; a híres Fügének, kit az új városban a leggazdagabb paraszt embernek tartottak, a ki már ezeknek előtte is minden belső emberrel – kivéve a szegény tanítókat – komaságban, belső atyafiságos czimboraságban volt; köszönnie kellett minden járó-kelőnek, a mint ezt a becsülettudó falusi szokás bizonyosan igen helyesen megkivánja.
Attól fogva pedig, a mint a módos Biró Lászlóékhoz csatlakoztak, meg kellett állaniok minden valamirevaló asszonynyal, hogy az kedve szerint összetapogathassa, morzsolhassa Bokros Andrásné ruháját, kendőjét, főkötőjét, s egy lenéző pillantást vethessen a paraszt ifiasszonyt meg nem illető keztyüre.
Valóban több kisebb-nagyobb, de mind fontos stácziót tartottak, míg végre valahára eljuthattak a szentegyházig. Elől ment Biró Lászlóné asszony nagyobbik leányával, teljes alázattal, buzgó istenfélelemmel szorítván mellükhöz a fehér keszkenőbe takargatott zsoltárt.
Az ő járásuk kifogástalan vala, fejüket mind egészen lehajtották, s csendes áhitatos döczögéssel huzódtak be az őket megillető székekbe. Ott leborultak, s elmondták a szokásos bementi imádságot jó erős suttogással. Biró László a tisztesebb javabeli emberek padjába ült, András a fiatal házasok székébe, a kar alá, a felesége pedig nénjével… oh! igen is, egyenesen az uri asszonyok (de nem a német nagysás asszonyok) székében foglalt helyet. Uram teremtőm, – emlegeté Biró Lászlóné még hetek mulva is, – milyen egyenes, gangos járással ment, merő botránykozás volt az atyafiakra nézve.
A szegény András úgy meg is volt döbbenve, hogy nem látott se eget, se földet. Az uri asszonyok néztek, suttogtak, a papné egészen kihajolt székéből, s istenfélően csóválgatta nagy bubos, virágos kalapját. Hát a nagysás adószedőék, az idősebb meg a fiatal nagysás asszonyék – mert ott voltak – azok nevettek, integettek még egyszer ide-oda!
– Jézusom! suttogá egy-egy jobb érzésű asszony a temetősorbeliek közül.
– Oh! te rongyos illetlen, te! – mormogá magában a tiszta fekete selyembe öltözött Bokros Mihályné ténsasszony, erősebb, sértőbb szavakkal nem mervén élni egy szentegyházban. – No nézze meg az ember, hova merészel tolakodni egy papczafadék!
Hanem némi büszke enyhülést talált abban, hogy Sándorné menye, a nagysás asszony meg épen a nagysás asszonyok székében ül.
Ha valaki ezek mellett azt hinné, hogy Vörös Gábor ténsur hasonlókép igen megbotránykozott a szegény fiatal asszony e meggondolatlan cselekedetén, az olyan, azt hiszem, tévedne, mert egy nagy méltósággal mosolygó s kezeit nyugodtan tördelő ember nem annyira azt árulja el, hogy haragszik és szégyenl valamit, sőt inkább, hogy azon a valamin, a mi történt volt, örvend. Csakugyan, Vörös úr teljességgel örvendeni látszott.
– Jól van, András, – mondogatá szivében, – tromfold le azt a bolond anyádat, addig is, míg majd az én tromfom épen a feje tetején találja.
S a résztvevő lelkű ember odatekintett a főbiróra (igen, mert a németek csupa vigyázásból mind jártak a templomba) s a leendő nagysás feleségre. Hajtogatta nyakát, s mintha barátságosan intett volna is Andrásnak.
Baj, de most az egyszer úgy volt: az egész szép tavaszi prédikáczió hatása elveszett. A babnyelvű kövér pap hiába ágaskodott, fenyegetőzött s harsogtatta tele torokkal: «édes idvezítőnk, édes idvezítőnk, a Jézus,» alig hallgatott reá egy-kettő: mindenki Bokros Andrásnéval volt elfoglalva. Az öreg Ágnes nénin kívül mindenki talált rajta valami csufolni, megitélni valót. Hogy is ne? egy paraszt ember felesége odaül az úri asszonyok közé! Az öreg néni nem jutott eszébe senkinek, valamint az sem, hogy a fiatal asszony leánykorában is ült már a templomban ugyane padban nénje mellett.
Most? oh! ez a most egészen más valami volt; most.
Az itélő kegyetlen tekintetekből és haragos suttogásokból a szép kis új asszony szerencsére egy betüt se vett észre; ő hallgatta a prédikácziót azzal az őszinte figyelemmel, a melylyel otthon szokta hallgatni édes atyja szép, buzgó beszédeit.
Az öreg pap – itt is, mint másutt, bizonyosan sok ok nélkül való oktatás után – áment mondott, az ének megzendült, s az úri asszonyok lassanként kezdtek oszladozni. Most indult még meg a mihályfalvi asszonyok törvénytevése.
Ágnes néni nem várta be Biró Lászlóékat, ment egyenesen hazafelé Klárikával, a mint ő nevezte. S így mire a földmives-osztály asszonyai és leányai is kijöhettek a templomból, ők már a kis közön jártak valahol, a vén fösvény Kétszeri Dániel kastélya körül.
András kijövet indulatosan nézett ide-oda, izmos vállain nagyokat rántott, tömött bajuszát majd a kihuzásig sodorgatta s köhögött, mint mikor az ember nem akar szólni, bár roppant erejébe kerül, hogy a szót visszatarthassa.
László bácsi Andrással befordult egy kis szük utczába, alkalmasint, hogy minél kevesebb emberrel találkozzanak.
– Öcsém, – szólalt meg nehány percznyi hallgatás után, – látom, nem beszéltél a feleségeddel. Hm! hát hova ültetted az asszonyt? Az, öcsém, tudd meg, ezentul nem az ő helye. Csak nem akarsz tán megnagyságosodni, mint szegény Sándor öcsém, a ki hintón vitte haza övéit a szentegyházból? Teneked mindig volt eszed. Hogy nem mondtad meg feleségednek, hova üljön. Nem láttad, mindenki őt nézte? Te, öcsém, paraszt ember vagy, mint én, mert mondjuk úgy, a hogy van… s a feleséged is… persze, persze, papleány… de most már…
László bácsi elhallgatott, de András se tudott mit szólni, csak égett, talán reszketett is.
– No, hanem öcsém, – szólalt meg más hangból a bátya, – annyi, mintha semmi se történt volna. A mint volt, úgy volt, máskor máskép lesz. Ma egy szót se szólj a feleségednek a dologról, holnap is csak módjával. A tanács olyan, mint a só, mindenkinél szükséges, de a sok megárt. Azért mértéket tarts. Aztán azt is meggondold, hogy nem parasztleányt vettél el, a kivel csak mégis könnyebben tudnál bánni, de ez olyan, mint a fain papiros, nem a mi durva kezünkhöz való. Lágyan érj hozzá, tiszta kézzel. Tanuld ki a módját, bánjál vele úgy, mint a leányoddal, szoktasd a kezedre. Ok nélkül való beszédekkel el ne vaditsd. Szép, fain asszony. Egész isteni tisztelet alatt a papon volt a szeme. Úgy!
Ilyen beszédek lecsillapították Andrást, ki ezek nélkül meglehet, ki talált volna szalasztani ajkán valami nyers szót.
– Ma együtt ebédelünk, átjöttök hozzánk, öcsém, úgy egyeztek meg az asszonyok. Ott lesz nálam a rektor koma is, bár a felesége haragszik, hogy nem az ő leányát vetted el. Persze, hiszen oda járogattál. No, ki kell velük békülni; jó emberek. Hanem nálam lesz a kis tanító feleségével, ezekkel is meg kell barátkozni. Ezek mihozzánk valók.
E beszélgetés alatt az új asszonyt otthon egész egy csomó paraszt asszony vette körül; ott voltak Biróék is. A templombeli esetet nem merte közülök felhozni egy is, jóllehet, ott ült épen a nyelvük hegyén, s csak egy kis rés kellett volna, hogy hegedüszóban jól megmossák érte a szegény kis menyecskét.
Bokros Andrásné mindenkit megnyert vidám kellemetes beszédmódjával, az öregebb asszonyokat meg «asszonynéném»-ezte, a fiatalabbakat keresztnevükön szólította, ezenkívül mindenkinek igyekezett valami szépet mondani. Látszott is rajta, hogy nem kis munkát végez, mert arcza csupa láng volt, szemei valósággal égtek az erős igyekezettől, szép telt ajkai még akkor is mosolyogtak, mikor a vendégek rég hazatakarodtak már.
– Micsoda nyelves egy asszony lesz ebből, öcsém asszony! – szólt gunyos nevetéssel társához, Bokros Andrásnéra czélozva, egy nagy fekete főkötős, pufókos képű nő. – Majd meglásd, megöli ez az urát még a beszédével; ha az én menyem, már pedig az csak, tudja, lelkem, egy paraszt ember lánya, az igaz, hogy mesteremberé, ez a rongyos pedig azt se tudni, ki s mi légyen, hát mondom, ha az én menyem az én házamban, tudja, az első nap enyit csataráz, mint ez a – né! majd hiszen megmutattam volna én, hogy Kacz Pálné, már mint én, kicsoda. Meg én!
S a vén lelkes asszony fenyegetőleg rázta zsoltárát a levegőben.
– Már a Sándor felesége, a Bokros Sándoré, az már más, az nagysás asszony leánya, uri vér, de ez! – s a vén nő leirhatlan megvetéssel csóválgatta fejét. – No lelkem András, – folytatá, – te is ugyan hiába vénültél meg ennyire, ha csak ilyenért vénültél meg. Hiszen micsoda egy teremtés ez? Micsoda sovány karjai vannak (s a vén nő nem átalotta felgyürni karjait, hogy megmutassa, milyeneknek kell lenni a mustrakaroknak), azzal dagaszszon be aztán tizenkét kenyeret! Eszik is abból a kenyérből a kutya! Micsoda vékonyka, penészes egy asszony! Hogy tud ez ellátni tiz-tizenöt munkást étellel, mit lehet egy ilyen teremtésre bizni egy jóravaló háznál? Az én Viczám… No de persze, nem is adtam volna egy vén legénynek.
A fiatal asszony, a ki e tekintetben egészen máskép vélekedett, mosolyogva tekintett a vén asszonyra.
– Aztán nézd csak, uramfia, téged meg Sárikának hi! Hát ki vagy te? hát nem volt a te apád nemesek hadnagya? hát nem vagy te László-leány? engem meg hogy: nénémasszony. Mintha nem is Mező-Mihályfalva városban laknám, hanem egy iszlai harangozóné volnék!
Nevetett, ilyen nagy sértésre csakugyan nevetnie is kellett.
Az öreg asszonyság – a kiben pedig Bokros Andrásné felette bizott – tenger sok okot hozott fel arra, hogy mily nagy ostobaság az, ha valaki egy szegény leányt vesz el feleségül, de másfelől meg mily nagyon szép, ha valaki az asztalfőre teheti a fejét, mint Bokros Sándor is uri házasságával. Mivel épen ennél a fontos pontnál hadarászott, mikor az öreg Bokros Mihályné ténsasszony házához értek, otthagyta a fiatal asszonyt s befordult egy pár szóra a nagysás adószedőékhez, hogy a nagy templomi botrányt az utolsó szóig tisztára elbeszélje.
A szegény Bokros Andrásné pedig a legnagyobb megelégedéssel és kedvvel ment férje oldala mellett Biró Lászlóékhoz ebédre. Teljes lelkéből hitte, hogy ebben a városban neki sok jó asszonyai lesznek. Mily bizodalmasak, nyájasak voltak iránta. Maga volt egytől-egyig mindnyája a kész jóság. Soha se merte volna hinni, hogy a földmivesasszonyok oly őszinte, melegszivűek legyenek!
Az ebéd szépen, barátságosan folyt le; egy kis hiba azonban mintha történt volna mégis. Valami olyan, mint a sértés. Biró Lászlóné, a ki tudta, mi az illem s kit illessen az elsőség, a kis tanítónét az András felesége elé ültette.
Bokrosné lesütötte arczát, szép piros szinében egy kissé elváltozott, hebegett, hogy igen, igen, üljön oda a tanítóné, az öregebb is, és hogy hogy igen, igen, úgy!
A kis tanítóné, ki az uj asszonynyal már akár akaratból, akár akaratlanul csak úgy foghegyen beszélt, a kinálgatásra ilyenformán gondolkozott, a mit sárgás, soványas arczával világosan ki is fejezett:
– Nem úgy, édes Bokrosné ifiasszonyom, nem azért ülök maga elé, mert öregebb vagyok, a mire különben is kinek mi gondja, tudja-e, nem azért, hanem csupándon csak azért, mert az én uram belső ember, a magáé meg csak egy paraszt. Az elsőség azért kompetál nekem. Úgy, úgy, szentem! Azért, hogy maga papleány volt, én meg egy paraszt emberé, most, galambom, a fölebbvaló én vagyok, a tanítóné asszonyság.
S a helybeli gőgös papnétól annyiszor lenézett, semmibe se vett szegény tanítóné édes boszuérzettel tekintett szét, hogy ime, ő most egy papivadékot mily pompásan letromfolt.
Igen, ily tromfokat lehet találni a vidéki asszonyságok kezeiben is.
Különben a tanítóné asszonyság vidáman evett-ivott, a mi nem mutatott elégedetlen szívre, s egy-egy igen kellemes falat elköltése után oda tekintett a papleányból lett szegény fiatal paraszt asszonyra is, kinálva, hogy egyék többet, többet, úgy, mint azok a menyecskék ni a kemenczepadkán.
Bokrosné hátra fordult s látta, hogy a kemencze mellett két-három kövér, pirosképű, vidám tekintetű menyecske eddegél, ki-ki az ölébe fogott tányérról.
A tanítóné nevetett s folytatá magában jól eső gondolatait: «úgy bizony, galambom Bokrosném, majd te is így fogsz ezután ebédelni, vacsorálni, mint ők. Asztal mellett ülni, férfiakkal együtt ebédelni csak a belső emberek s azok feleségének lehet.»
Urak feleségeinek? igen. De hát azok a férfiak, a kiknek úri, nagyságos vérű feleségük van, hol ebédelnek? Hol?
Bokros Sándoréknál tudom, hogy hol.
Nagysás ifju Bokroséknál nagy ebéd volt szintén. A német urak közül a főbbek ott ülnek mind a hosszú Bokros-féle diófa asztal mellett. A sok pofaszakállas vörös német kép csak úgy tündöklik a jó magyar ételektől és italoktól. Ott van a főbiró, segédbiró, köztük épen a főadószedőné, ki napról-napra fiatalabb és szebb-szebb ruhákban jár; ott ül nagysás Bokros Sándorné uri asszonyom, kivágott mellű selyemruhában. Milyen eleven, kövér, jókedvü egy fiatal úri asszony. Nem győzi eléggé bámulni és dicsérni a gavallér Weidinger úr, ki egyre iszik és csillogtatja nagy gyémántos gyürüjét.
Bokros Sándor el van foglalva a borok manipulatiójával, különben ő is leghátul ül, mint gazda, s neki mint uri embernek nem szabad észrevenni semmit. Látta ugyan már, hogy a főbiró derékon ölelte Vandát, de ilyesmin zajt ütni csak egy műveletlen ember szokott. Uri ember, finom gavallér (a milyenné Sándornak kellett lenni) máskép segít magán.
Hát az öreg Bokros Mihályné ténsasszony hol ül?
Künn a maga szobájában. Ma (és néha egyébkor is) a főadószedőné úgy csinálta ki, hogy Bokros mama csöndesen odabenn költse el maradék ebédjét. Hiába a szép német szót még nem érti, a nélkül pedig természetesen, művelt uri társaságban nem ülhet az ember. De mikor úgy «en famille» vannak, akkor az öreg ténsasszony nem egyszer fiával és nagysás menyével vacsorálhat.
Vajjon van-e itt szó Bokros Andrásról, itt ez uri társaságban?
Hogy volna? Egy szó sincs.
Ezek itt «urak.»