Az urak: Regény

Földmivelő emberre nézve alig lehet valami kellemesebb áldás, mint ha az aratás gazdagon, még a reményet is felülmuló bőséggel üt be. A nehéz ötvenes években volt egy ilyen kövér esztendő is. Megteltek a csűrök, pajták, vermek, gabonások, s ha valahol a szorgalmas előrelátó buzakereskedők rá nem tették a kezüket jogosan fölhalmozott asztagokra, tele hombárokra, a tulajdonos elmondhatta: «hála isten, a téltől most aligha lesz mit félnünk.»

Ha valahol jól fizetett a kéve, Vörös Gábor úr kévéi igazán megbecsülték gazdájukat. Mégis ime, a nagy úr, jobban mondva: a ténsúr elégedetlen.

Boszusan jár fölebb-alább tágas, hosszú udvarán, oda sem igen tekint a vidám nyomtatókra, cséplőkre, kik pedig nagyokat köszöntgetnek az uriasan öltözött uraságnak, megy komoran levágott fejjel, s néha-néha, mint a ki birkózik, nagyokat dobbant lábaival. Vörös, ripacsos képe kifeszül az indulattól, szemgolyói meg-megállanak öbleikben s fogai között mormog valamit, de úgy, hogy csak maga hallja. A ki egészen közel állana hozzá, az kivehetné, hogy a ténsúr a legnyersebb szavakkal ócsárolja a német hivatalnokokat, legfőkép a főbirót, ki pedig épen most is a házánál lakik, azokban a szép nagy vastáblás szobákban.

A főbiró úr kissé megtelt arczczal, szépen elrendezett sima, ritkás hajjal és sürü, vörös bajuszszal, nyugodt kedélylyel lapozgat valami hivatalos iratok között, fehérbőrű finom keze fején és ujjain uriasan (a mint egyszer Vörös Gábor úr mondta) tarkállanak a vörhenyes szeplők, ha feltekint – mivel tekintete egy tükörre esik – mosolyog, ha letekint, mivel észreveszi a sok feldolgozatlan munkát, elkomorodik, de azzal, hogy Vörös úr mint vélekedik róla, az ő úri személyéről, épen nem törődik csak egy csöppecskét is.

Egy művelt főbirónak, ki a mellé még elég fiatal is, tenger sok elfoglaltatása van. Itthon dolgozni egy kicsit, a hivatalban parancsolni, veszekedni folyvást; a fiatalabb, szebb hivatalnoknékat kegyben tartani, azokat fékezni, kormányozni, különösen Biró Sándornét, ki napról-napra kedvesebb és rátartóbb, szebb és kaczérabb; ezeken kivül időt hagyni arra is, hogy a franczia nevelőnővel is fentartsa az évek óta szépen folytatott viszonyt, s még ezen kivül időt venni arra is, – pedig vesz, – hogy Vörös uram kedves, eleven szemű, telt kövér vállú, kemény karú Mariskájával is naponta foglalkozzék, igen, ennyi elfoglaltatásnak becsülettel megfelelni, nem csekély dolog.

A főbiró úrnak ezeken kivül néhány gyermeke is van, s egy csomó fizetni való cselédsége és egy még nagyobb csomó fizetni vagy törleszteni való adóssága. Ezek így levén, a főbiró úr nem sokat törődhetik Vörös úrral, Vörös úr igényeivel, nem még akkor sem, ha Vörös úr annyira zúgolódnék is, a mint épen most zúgolódik.

Zúgolódik, és miért zúgolódik?

Olyan kényes dolgokért, a milyenekért minden jóérzésű apa csak zúgolódni fogna. Vörös úr a legszebb remények fejében kérte magának lakóul a főbirót; megkapta, ez eddig jól is volt; leánya mátkaságát a kisebbik Bokros-gyerekkel egy helyes plánumért felbontotta; no és melyik jó apa nem cselekednék úgy? a német uraknak nagy ebédeket, vacsorákat adott, ez is valami; a főbirót számos izben ellátta kamattalan kölcsönpénzekkel, mai világban ezt is kevés tiszta szivű ember tenné meg; felbontotta az egész házi rendet, a parasztos viselet helyett úri ruhákat szabatott; a két nagyobbik leányt gitározni taníttatta; előbb csézát, később hintót vásárolt, hogy ha már a dolog úgy lesz, lássa az eb lelke német főbirója, hogy urakkal van ügye. S most a hálátlan német más asszonyok után bolondul. A két Vörös-leány itt van, eladó immár mindketteje: ha akar a boldogtalan német lelke, hát miért nem szól? – okoskodék keserüen Vörös Gábor úr. Bizony még utoljára én szólok. Pusztuljon, vagy fizessen. Lépjen fel bátran, hisz leánykérőnek egy becsületes magyar háznál sem harapták még le az orrát. Mit kiván? mi a szive szándéka? kell pénz? az is lesz; kell jószág? hát hiszem nem viszem én el a koporsómba házaimat, földjeimet. Vagy mit akar? Látom, inkább a kisebbik leányomhoz huzódik, a Márikámhoz; no jó, nem bánom azt se, Zsuzsimnak jó lesz az a másik német úr, elég derék egy úr az a Vádingér, azaz Váidingér, az a köpczös német.

De csak szólnának! Hanem nem, mindkettő azért a jó madár Bokrosnéért bolondul. Várj csak, asszony, nem ülsz te itt a mi helységünkben sokáig, a felől én állok; úgy eltétetlek innen benneteket, mintha soha se lettetek volna itt, el oda valahova az isten háta mögé a tót földre, a honnan bizonyosan szakadtatok. Aztán nem bánom, ha ott vesztek is. Hanem itt, ha akármimbe kerül is, úgy kell menni mindennek, a mint én akarom. Ha már belekezdtem, nem hagyom annyiba; engem semki nem csufol! Azt a nótás fajotokat – szólt emeltebb hangon az elkeseredett apa – adok én nektek nótát, csavargó gaz lelkek ti! s azokra a csufolódó dalokra gondolt, melyeket egy idő óta esténkint háza előtt szoktak holmi irigy paraszt fajankók dudorászni. Egy hónap alatt meg kell lenni mindennek, – kiáltott szinte egész nagy hangon, – vagy én nem vagyok többet Vörös Gábor. Még győzi a bugyelláris, s ha nem győzné, azéba markolunk, a kinek van. De a télre a főbiró vőm lesz, meg az a másik német is. Akkor nevessen aztán, a kinek bátorsága van; tudom, hogy megtöltök minden tömlöczöt!

Vörös Gábor úr ez erélyes elhatározás után, mintha egyenesen csak oda indult volna, az istálló felé tartott. Nagy kevélyen belépett, megvillogtatta dölyfös szemeit, s egy szép négy éves aranyszőrű csődör farára csapott, azután meg a társáéra.

– «Villám,» «Tündér,» – kiáltott a lovaknak, – egyetek, mert holnap ilyenkor, ha az isten is úgy akarja, nagy úr jászola előtt kapálóztok. No ne féljetek, ide kerülhettek még aztán, meg tudlak én titeket venni, ha kell, még tizszer is.

– Gyurka te, hol vagy?

– Itt, téns uram, ehol e! – válaszolt egy hang a kérdésre.

– Hol?

S egy fekete arczú kocsis ereszkedett le a szénapadlásról.

– Azt mondom, – adá ki a ténsúr a szigorú parancsot, – ez a két csődör olyan legyen holnap reggelre, mint a tükör; szerszámuk, mint az arany, csillogjon. Szegvárra megyünk.

Másnap déltájt csakugyan ott toporzékolt a két szép sárga csődör Szegváron a megyefőnök Kripszkrapsz ő méltósága ablaka alatt. Vörös Gábor úr fel volt öltözködve szépen, módosan, urasan, feketébe, de nem afféle szijas nadrágba, a melyik ősi szokás szerint még nyáron is flanellel van bélelve, hanem pompás német bugyogóba s olyan divatú kabátba, a melyiknek a dereka a valóságos derékon alul egy araszszal kezdődött. Ilyen szép derekakat viselt akkor az egész úri világ.

Vörös úr örömtelt szemekkel pillantgatott fel a főnök úr ablakába s leste, hogy a főnök úr mikor veszi észre a szép állatokat. A főnök úr, mint akkoriban több ilyrendű úr, szemes egy ember volt, sóvárgó szivű, enyves markú; élt-halt a szép magyar ajándékért, s már messziről megtisztelte nyájas, biztató mosolygásával az olyan benne bizó bátortalant, kiről föltehette, hogy tudja, mi az illendőség. Most is, bár felette sok volt a dolga, a zajra ki-kitekintett s bámulva, sóvárgó érzelmekkel vigyázta azt a hintóba való két gyönyörű karcsú sárga teremtést. De milyen is volt a nyakuk! hosszú, vékony, ruganyos; fejük kicsiny, de büszke; sörényük göndör, csillogó; szügyök széles és erős; lábaik vékonyak, de kemények, mint a hegyi szarvasé; egész formás testükben olyanok, hogy a hozzá értő szem nem győz betelni nézésükkel. Hát az állásuk, járásuk! még a ki sohse látott lovat, szép lovat, az is bámulva nézte őket.

A főnök úr beintette inasát s dobogó szívvel, s mint a nyomon levő vadász, felvont szemekkel, mosolygó ajkakkal kérdé:

– Miféle lovak ezek itt? ki az az ember? mit akar?

– Azok a lovak, méltóságos uram, a méltóságodéi, az az ember egy magyar úr, s szeretne méltóságoddal beszélni.

Az eszélyes főnök úr jól tudta, hogy megy az ilyen dolog; azért azonnal kegyesen rendelést tett, hogy a kocsi álljon be az udvarba, a lovak ügyét igazítsák el, az a magyar úr pedig jöjjön fel.

Vörös úr behajtatott, de a lovakat nem köttette be a kinált helyre, csak oda bizta egy kis ideig a kocsisra, míg majd ha netalán, így s úgy, maga pedig csakugyan fellépdegélt a méltóságos főnök úr kegyes, biztató szine elé.

A főnök úr két-három régóta várakozó instánst összevont szemekkel s összecsucsorított ajakkal kikergetett, s nagy nyájasan bevezette belső szobájába Vörös urat. Vörös ténsúr észrevette, hogy itt lehet szólani; a csikók onnan kívülről inthettek már füleikkel a főnök úrnak, s tudtára adhatták, hogy azt a derék magyar urat meg kell becsülni a lehető mértékben.

Vörös Gábor úr néhány köhintéssel a mondókához fogott.

– Volna nekem, méltóságos uram, – kezdé szomorgós hangon, – egy jó emberem, a ki egyik gyermekemet a haláltól mentette meg. Kináltam én azt mindennel, de jóllehet, hogy szegény, még ugyan nem fogadott el semmit, hanem arra kért, keressem fel a méltóságos főnök urat, az előtt borulnék le, azt kérném, ha térden állva is, hogy tenné őt el mostani helyéről, s tenné őt vissza oda, a honnan jött, a tótok közé, mert ő csak azok között szeretne meghalni, ezt szeretné ő. No, gondolám, ha akármimbe kerül is, én elmegyek a méltóságos főnök úrhoz, addig könyörgök, rimánkodom, még meg nem lágyítom a szivét, nem bánom, akármibe kerüljön is, odaadom a két legszebb lovamat, ha meg nem sértem, vagy szolgálok akármivel, csak azt a becsületes embert visszahelyeztessem oda, a hová kivánkozik.

A főnök úr élesen nézett Vörös uram két ravasz szeme közé, s némi hallgatás után szólott:

– S ki az az ember?

– Nagysás Windlicsek Venczel főadószedő úr Mihályfalvában.

– S ez szeretne visszamenni…

– Nem épen hazájába, csak a felső vármegyékbe. Itt nálunk nehezen megy neki az élet. Nagy szegénységben vannak, ott, hogy minden olcsóbb volna, úgy beszélik.

A főnök némely nehézségeket emlegetett.

Vörös uram, mintha zsidóval alkudnék, felállott, akközben nagy szemtelenül valami ritka fajú tehenekről is beszélt, s bátran odatekintett a főnök úr szeme közé.

– Az én megyémbe eltehetném azonnal valahová, talán jobb helyre, de a felső megyékbe most bajosan. Az sok nehézséggel jár.

– Sokkal, ugy-e? hm!

A főnök valami távol eső jövedelmes helyet említett.

– Hiszen én azt se bánnám, csak jobb legyen, mint ez a mostani.

– Jobb.

– Veje is van, becsületes jó ember, annak nem lehetne-e de ugyanott, vagy a környéken valami kicsiny kis hivatalt juttatni? Méltóságos uram, – szólt egész biztosan a juhász, – van ám nekem még más két szép csikóm is. Adott a jó isten.

A főnök, mintha nagy lelki harczot vivna magában, bökdöste az állát, homlokát, bólintgatott, szólt valamit a másik két csikóról is, s jó lelki igéretek között megszorongatta Vörös uram kezeit.

Nagy szerény alázatossággal odasugta a magyar úr a német főnök úrnak, hogy de aztán az a derék, emberséges nagysás úr meg ne tudja ám, hogy én jártam el a dolgát.

Eligazítottak mindent, nyilt egyeneslelkűséggel, a mint igaz emberekhez illik is. A csikók a főnök úr istállójában maradtak, Windlicsek úrnak kijelöltek egy Mihályfalvától jó távol eső hivatalt, valamint a veje számára is valami kevés tudománynyal járó útbiztosságot, s Vörös Gábor ur nyert perével visszasietett Mihályfalvába.

Természetes, hogy mindez most sokkal nehezebben fogna menni. Átlátom a czáfolhatatlan okot. Most magyar emberek ülnek a hivatalnoki székekben, ezek pedig, úgy hiszem, mind csupa szemenszedett lelkiismeretes emberek, igazságért élők-halók, ajándék-csikótól irtózók. Ezek előtt Vörös Gábor uram dolga merőben hihetetlen; tudom, hogy az ő ajtajukon egy ilyen becsületes, társán segíteni törekvő ember hiába is kopogtatna.

Mihályfalvában e szép egyezség után pár hétig minden a legrendesebben ment; a főbiró, mintha érezte volna, hogy baj lesz, még sűrűbben járt Biró Sándornéhoz, a hol nem egyszer pihenőben kapta Weidinger urat. Csakugyan Vanda egyre szépült, különben is kövéres arczái még jobban megteltek, nagy, világos szemei élénk, ingerlő tűzben lobogtak. A derék fiatal nőt gyönyör volt nézni.

Pedig anyja, a főadószedőné se feledkezett meg magáról; akkora fürtöket, táphajakat toldozott a szükséges helyekre, hogy feje tetejét egészen megfiatalította; gondoskodott redősödő arczáról is, a mennyiben az alkalmatlan gödröket, barázdákat a legfinomabb rizsporral és csak kevesek által ismert festékkel tömte be. E munkás anya leánya mellett egészen úgy tünt fel, mintha azzal a legnemesebb versenyre akart volna szállani. És csakugyan szállott is. Hisz elég fiatal volt még, csak nem hagyhatta magát. Egy jó nevelésű asszony különben is igen későre szokott megöregedni. S Widlicsek Venczelné asszonyság pedig épen ilyen jó nevelésű nő volt.

Itt ez oldalon akadálytalanul folyt tehát az élet. Sándor nem akadékoskodott, ő az ifjabb hivatalnokokkal foglalta el magát, azokkal kártyázott, éjjelezett, a mint ezt a gavallérság és műveltség úgy hozta.

De Bokros Mihályné ténsasszony nem mulatott épen mindig jól. Néha akaratlanul is Andrásékra gondolt, s megsértett anyai szive olthatatlan haragra lobbant. Eleintén titkolni akarta, hogy haragszik, úgy mutatta, hogy ennyibe se veszi az egészet e! S ujjaival nagyot csettentett. Föltette magában, hogy ha el találnának jönni, nem ereszti be őket a szobába, nem talán még az udvarba sem.

Óh! mennyi mindent a szemükre fog hányni, hogy lerakja azt az ostoba, eszeveszett embert, s hogy megemlékezteti azt a rongyos papleányt.

Szive, lelke égett a boszuállásban.

Mivel azonban Andrásék csak nem jöttek, a ténsasszony a sánta szabónéval, a temetősori Séni Böskével s néhány ily boldogtalan evő-ivó asszonynyal ült egybe. Menyére haragudott s kerülte Sándor fiát is. Maga sem tudta, miért, hogy s mikép: kezdett előtte alkalmatlan lenni az a sok járó-kelő német. (Zsidók is jöttek néha, sőt többször, de ezek már csak a ténsasszonyhoz s mindig sürgős dologban).

– Micsoda lakodalom volt az én házamnál! – szólt egyszer elgondolkozva, de kemény, mérges hangon a sánta szabónéhoz. – Hanem tudom, nem is lát olyat egyhamar Mezőmihályi.

A vén asszony büszke szivének még most jól esett a fényes multon éldelegni.

– Itt ült – folytatá, nekielevenedve – az úri rend szine-virága: a Muzsnay urak, Álmos úr, Alfonz úr, József úr, itt ültek a Baloghi urak. Hej, hogy evett-ivott az a kevély Baloghi Lajos, hogy emelgette rám a poharát! – s elkomorodott.

Ki tudja, mi minden juthatott eszébe. Különös, hogy a német urakat, a kikre pedig akkor oly büszke volt, nem emlegette.

– Milyen sültjeink, süteményeink voltak! – tördelé magában emlékeit. – A köznépnek tehenet vágattam, hogy hadd tudja szegény, kinél van a lakodalom. Tiz akóst üttettem csapra, hadd igyanak, mondom, így tették ezt a régi öregek is. Volt is kedv, kurjongatás, még harmadnapra is egyre vivátozták a nevemet.

– Igaz! – jegyzé meg röviden a sánta szabóné.

– Igaz? de igaz ám!

S a vén ténsasszony nagy méltósággal leemelvén arczáról pápaszemét, szétnézett, s ha menye ott ült volna előtte, ilyen szavakkal fordult volna hozzá: «Te loknis, vuklis, pingált, puderozott háládatlan, úgy tudd meg, hogy az a vörös fejű tót apád tűvé tehette volna az országot, míg ilyen anyósra akadt volna, ha akadhatott volna, mint én. S ehol mégis…»

Fölemelte izmos kezeit s kemény, átkozódó szavakban tört ki (mint a kiket a baj okozójául tartott) András ellen, férje ellen s az egész Biróhad ellen.

– De micsoda egy asszony is lesz abból a rongyos leányból? hát mit tanulhatott otthon abban a sövényfészekben? hát hogy tegye az már a lábát egy jóravaló gazdaságba? Teszem azt, ha adnék nekik valamit (nem sok volt már, a miből adjon), egy-két darab földet, rétet, azt a Suba-féle szőlőt, egy pár ökröt, egy fejős tehenet (ilyenek már mind nem voltak), hiszen a boldogtalan teremtés azt se tudná jó szerével, mit csináljon velük. Szegény jámbor te, hát még a munkásokra főzni! te tudnál? És még te mertél belépni egy ilyen familiába?

Egy kis szünet után – mialatt csak úgy tépte, szaggatta le magáról a ruhát – ismét folytatta:

– No jó, hát ha már olyan házasodhatnékja volt annak a vén bolondnak, hát nem voltam én itt, hogy szóljon? Vagy hát ki vagyok én? nincs nekem eszem? nem tudtam volna én egy hozzá illő leányt teremteni? szépet, módosat? (most nem tette hozzá: úri vért). Ott van la! bezzeg neveti most a város, hogy majd kiég a szemem. A Bokrosné menye ahol ni, ezt teszi, azt teszi! Nem, nem, látom, már az utczára sem mehetek ki miatta.

Elhallgatott, s fáradt, merev tekintettel nézett maga elé.

– Az én menyem? – pattant föl egyszer, öklével nagyot csapva valami vászonnemüre; – az én menyem ugyan nem!

És sápadt ajkait úgy összeszorította, mintha soha sem akarná többet szétnyitni.

– Hanem majd megmondom, hogy kié! – s durva, ocsmány szavakat mondott. – Nem, ide soha be nem teszi a lábát, nem, a mig én élek. Az én tudtommal nem történt sem a lakodalmuk, sem a bejövetelük, hozzám ugyan ne is forduljon egyik is soha! Tőlem ott veszhetnek éhen, mert tudom, hogy utoljára is az lesz a végük!

E szavak után – mintha már végkép kidühöngötte volna magát – reszketve hanyatlott székébe.

– Micsoda házban laknak? – kérdé a sánta szabónét kigyuladt arczczal.

– A nagy kovács házában, a temetősoron.

– Micsoda? egy zsellérházban? Ez a Bokrosné fia? No, ezt se gondoltam volna, hogy megérem!

Hosszan csóválgatta fejét és nevetni igyekezett, de csak kiáltott, hörgött, nyöszörgött.

A sánta szabóné pedig, hogy se inni, se enni nem kapott, csöndesen kihúzódott a szobából, s hagyta az öreg asszonyt nyöszörögni és veszekedni.

Az csakugyan nyöszörgött és veszekedett is magában szinte estig, s észre sem vette, midőn egy fiatal, szelid arczú menyecske lépett a szobába, ugyanaz, a ki az első vasárnap meglátogatta Bokros Andrásnét.

Köszönt, de az öreg asszony nem fogadta el, beszélt, mormogott magában tovább.

– Micsoda? – fordult egyszer hirtelen a menyecske felé, kit most vett észre, – mit mondasz?

– Hogy mondom Klárinak hivják! – válaszolt a fiatal menyecske, ijedt tekintettel méregetvén az arczából kikelt vén asszonyt.

– Kit?

– Az András bácsi feleségét.

– Hát aztán ezt ki kérdezte?

– Vagy nem a nénémasszony kérdezte? Hiszen im most mondá: azt se tudom kicsoda micsoda, hogy hivják.

– Én? – kiáltá a vén asszony, s kábultan, nevetve tekintett a leányra. Egészen odament hozzá, mintha még egyszer akarná hallani azt a nevet.

– Én biz úgy értettem! – akadozék a leányka.

– No hát akkor rosszul értetted. Mi közöm nekem az ő nevéhez? Hát te honnan tudod, hogy így hivják?

– Onnan, hogy voltunk nála a Kaszás Ferencznével.

– Az András feleségénél? – kérdé előre tolt fejjel Bokros Mihályné.

– Ott.

– Hát miért?

S az öreg asszony merev tekintete nyiltan kifejezte, hogy mindent szeretne tudni. Azért öntudatlanul gyorsan kérdé:

– Nos? – s háttal fordult a leánynak.

– Csak mondok, nézzük meg; édes apámék is igen akarták tudni, milyen asszony, milyen a szobája, s milyen a beszéde.

– Hát milyen?

– Az bizony szép egy kis asszony.

– Hm! kicsiny? Persze…

– Nem olyan nagyon; van akkora, mint a mi Eszterünk.

A Sándor feleségével nem merte összehasonlítani, bár az volt a nyelvén.

– Kissé soványas.

– Sovány? úgy? Azt gondolta a jámbor, hogy majd itt szépen kihízik.

– Az biz elég telt ábrázatú, piros és fehér is. Szépecske.

– S aztán hogy fogadott benneteket?

– Nagyon jól. Megmutogatott mindent.

– No és van ruhája? – tudakolá Bokrosné, meg sem mozdulva helyéről.

– Nem sok.

– Persze, – mormogá a vén asszony kaczagva, – azt gondolja, majd ád az a bolond anyósom. Azt tegye csak el! Adjon az, szentem, a kit a lakodalmadba hivtál, adjanak azok a rongyos atyádfiai. Mert én ugyan nem! Hm! hát aztán engemet említett-e?

– Igen bizony. Sajnálta, hogy András bácsi nem hívta se apámékat, se néném asszonyt.

– Így kezdjük azt! – vágott némi belső diadallal a menyecske szavába. – Ohó! hanem a békességből semmi sem lesz. Hát mibe került volna… no egy szót se szólok, semmi közöm velük. Ugy-e? lám, lám, még emlegetett! Tudom, azt hiszi, engem egy-két szóval bolonddá lehet tenni. Vén vagyok én arra már, lelkem, meg mindig több eszem is volt. Ugyan mit beszélt rólam? – tevé hozzá némi szünet után, miközben mosolygott és mereven maga elé bámult.

– Hogy mondja meg csak, édes angyalom, de szépen mondja ám, már mint én, hogy tiszteljük, csókoljuk a nagyasszonyt, én is, férjem is, s elmegyünk, mert tudom én, hogy jó szívvel fogad ő bennünket. Ha haragszik, megkérjük, megkövetjük, mert én csak úgy tisztelem, mint a tulajdon édes anyámat. Engem tudom, nem bántott soha egy szóval is, azért én csak olyan bátorsággal is megyek elébe, mintha a lelkem boldogult édes anyám elé mennék. Ha baj van közöttünk, azt nem csinálta sem a férjem, sem ő, hanem csinálták az árulkodó rosz emberek, a kik örvendenek, ha háborúságot csinálhatnak. Úgy, úgy, édes, galambom, csak így mondja ám el, mind ezekkel a szavakkal.

– Ne beszélj! – mondogatá jókedvvel s nagy lelki diadallal a vén Bokrosné, a mint a papleánynak szives üzenetét hirül vette. – Persze, persze, tudja, hogy ki vagyok, hogy engem nem a szemétből kaptak ki, hogy az én apámat Bese Lászlónak hívták, hogy az én nagybátyám vármegye esküdtje volt. Jó, jó, csak jőjjenek, hiszen én, ha alázatosan jő, hát még a koldust sem verem ki udvaromból. Meglátom, hogy becsülnek meg, hogy kérnek meg, hogy tudnak kedvemben járni, hiszen ha nincs mit egyenek, az én kamarám nem üres még (már az volt), hát szóljanak. Ha egy tehén vagy borjú… no, no csak…

S a vén asszony kevély, daczos szivét szokatlan édes érzés járta át. Hajlandó lett volna nagy, nagy ajándékokat adni, s ezeket az eszem-iszom ingyenélő németeket kiverni az udvarából.

A menyecske rég hazament már, s Bokros Mihályné még mind Andrásékkal küzködött. Leszídta őket, majd kibékült velük; Klárit tanogatta, oktatta; Andrást kezdte többre tartani, mint eddig. Rég idő óta most volt egy szép, csendes éjszakája. Az is jól esett szívének, hogy férjével, azzal a boldogtalan vén emberrel megint összekerül. Nem laknak külön, világ csúfjára, élhetnek együtt, a mint eddig éltek.

Szinte nem bánta, ha átesett volna már szidáson, perlésen, békességen. Alig birta várni, hogy teljenek a napok egymásután, s történjék meg mielőbb az egyezség.

Sütött-főzött, Andrásnak legkedvesebb ételei kerültek elő. «Ha jőnek, – mondja rá magában, – lássák, hogy nem vagyok szívtelen, olyan, a milyennek elhireszteltek.» Bár mindent titkon tett, a nagy sürgés-forgás mégis feltünt az adószedők előtt. A sánta szabóné tudott szolgálni ezeknek is, így a nagysás asszonyok hamar rájöttek a sürgés-forgás nyitjára. Tettek róla, hogy minden úgy történjék, a mint kell.

Épen javában pattogott a tűz a hátulsó konyhán, készültek a drága magyar ételek, midőn egy temetősori asszony nagy alázatosan beköszönt az öreg Bokrosné ténsasszonyhoz.

– Itt ugyan készülnek ám, ténsasszonyom! – szólt a fogadott hirhordónő egy kis kerülő beszéd után. – Bizonyosan nagy uri vendégek jönnek, a Sándor ténsur barátai.

– Ki tudja, hátha épen azok? – válaszolt a nagyasszony dölyfös rátartással, de egyszersmind jókedvvel.

– A főbiró ur jön nyilván, meg az új mérnök urak.

– Ha azok jönnek, Dombiné asszonyom, hát itt lesznek, de tudok én várni másokat is.

– Meghiszem! Egy ilyen uri asszonyságnak könnyű vendégeket várni. Hej, szegény Bokros András, tudom, a te fogad is akkor kopik azokba a drága ételekbe, mikor az enyém.

– Kiről beszél itt kend? – áll kemény, feddő tekintettel Bokrosné az asszony elé. – Tudja-e kend, hogy Bokros András az én fiam, a kihez az ilyenféle asszonyok nyelvének semmi köze. Ha van Dombiné asszonyomnak valami dolga, csak adja elő iziben, aztán odább egymásután!

– De roszkor jöttem, ténsasszonyom! De úgy van az: szólj igazat, betörik a fejed. Bizony pedig ha tudná, hogy Andrásék milyen szívvel vannak ténsasszonyom iránt, nem támadott volna meg értük olyan keményen.

A kiváncsiság hamar más irányt adott a kevély, indulatos Bokros Mihályné szívének. Egy darabig úgy tett, mintha mitsem hallott volna, csak járt-kelt hol le, hol fel, huzogatta selyemruháját, igazgatta finom fodros fekete főkötőjét: ránczolta homlokát, vonogatta vékony, szintelen ajkait. Egyben fiára gondolt, s annak kisebbítő, becsmérlő szavaira. Előre indulatba jött, s szeretett volna minden fazekat, serpenyőt az udvarra hajigálni.

– Hát milyen szívvel vannak? – tört ki végre az indulatos vén asszony.

A hirhordónő úgy tett, mintha nem akarna szólni, vonogatta magát s távozni készült.

– No, szóljon kend, – rivalt reá Bokrosné, – ne féltse a tarisznyáját. Mi kell? zsír? fogja; liszt? tartsa.

S a kevély vén asszony reszketett mérgében.

– Hát megmondom a dolgot, ténsasszonyom, úgy, a hogy van.

– Nekem ne is hazudjék kend.

– Nem hazudok, ha hazudok, álljon meg a nyelvem! András azt mondta feleségestől: mondja meg kend, Dombiné, anyámnak, hogy ne féljen, mert ebben az életben a mi lábunk nem lépi át az ő küszöbét.

– Ugyan ugy-e? Üm, üm, – dadogá a vén kevély asszony, – ajh, ajh, te mondtad azt, András te…

Többet nem tudott szólni: lerogyott, s a könyek patak módjára csorgottak végig arczán.