Az urak: Regény

Tekintetes Vörös Gábor ur, kit most már csakugyan mindenki így czimezett akár gúnyból, akár illedelemből, nem volt rest ember, de bőkezű sem ok nélkül. Többször átment Szegvárra megnézni a csikókat s beköszöntgetni a főnök úr szobájába, s ment mindaddig, míg a jólelkű főnök D… városában egy nyolcz-gyermekes apát ki nem taszított hivatalából, s az így megürült szobákba be nem ültette Widlicsek Venczel urékat.

Oh! e szép hirre mekkora öröm fogta el az öreg Bokrosné ténsasszony szivét.

– El, fiam, elmegyünk ebből a sárfészekből! – mondogatá a vén asszony fölemelt kézzel és diadalmas arczczal. – Meghaltam volna, ha csak egy hétig is itt kellett volna laknom azokkal az istentelenekkel (az Andrásékkal) egy helységben! Megálljatok, mert eljöttök ti énhozzám még csuszva-mászva is, de csak jőjjetek, akkor tudjátok meg csak, hogy ki vagyok!

Hirtelen ment minden, mint a hogy jó dolog szokott.

Vörös Gábor ur maga volt a megtestesült jó szív; pénzzel, tanácscsal segítette Sándort.

– Légy haszonbérlő, minek volna neked hivatal, mikor a magad ura lehetsz; ezeket az ittlevő földjeiteket eladjátok, megveszszük jó pénzen, én is, mások is, te pedig vásárolsz vagy árendálsz rajtuk egész uri birtokot. Baranyában olcsó a föld, ott majd hogy ingyen adják. Legyen eszed, édes öcsém, adj-végy, a hogy jön; ha akarsz, olyan ur lehetsz, hogy négylovas hintón látogathatsz be Mihályiba. Hozzám szálljatok mindig (ide tegyétek csak a lábaitokat!), jó barátok maradunk. Hiszen, ha a leányomnak más volt a kivánsága, ha az eb lelke fölebb kacsintgatott, ugy-e, mi? Sándor öcsém, azért nem haragszunk. Még jobb így, te is ur lettél az uri familiával, leányomra is más szerencse vár. Aztán anyádat megbecsüld, ha az a paraszt (értette Andrást) kiszakadt a familiátokból, ha nem köszönte meg, hogy anyád im annak is asztalfőre akarta huzni a fejét, most dughatja a bolond a pad alá. Én mindig jó emberetek voltam, ezután tudjátok csak meg még jobban. Nem, engem ne mondjon senki soha fösvénynek, még azt is utáltam, a ki fösvény; majd megtudod, mit tettem a méltóságos főnök urnál a kedvetekért, de jól van no, nem szólok, maradjon annyiban, nos, tehát ha pénz kell, öcsém, – mert úgy is hogy ne kellene? s nagyot kaczagott a ravasz ember, – adok én, a mennyi kell. A pénz ne tartóztasson vissza utadból. Hallom, ti kaptok valami jó hivatalt, addig pedig szeretnél apósod mellett valami alkalmas földeket árendálni. Helyesen, nagyon bölcsen van, öcsém! Látom, a szeg fejére ütöttem.

Így, így ment a beszélgetés dicsérve, dicsekedve tovább-tovább, hogy még a vén Bokrosné is tisztelettel kezdett nézni a jószívű Vörös Gáborra.

Widlicsekék igen meg voltak elégedve és lepetve a váratlanul jött szép emelkedés által. Megindultak vásárolni jobbra-balra, hitelre, kontóra, meg adomra mindenfelé. Készült a sok mindenféle szükséges, nélkülözhetetlen ruha, bútor gyorsan, rohamosan. Az utazás napja meg volt határozva, azon innen nem lehetett maradni. Az ifjú nagysás asszony többször tartott bizalmas összejöveteleket Weidinger urral, sőt a főbiró urral is, de nem mutatott semmi kedvetlenséget az elutazás miatt. Gondolta: nagy a világ, s jó emberek mindenütt vannak, vagy a jó isten tudja, mit gondolt, ki látna egy szép, fiatal, mulatni vágyó asszonyka szívébe? Sok minden szebbnél-szebb érzés, kivánság, reménység megfordul ott.

Elég az, az öreg Bokrosné ténsasszony kezdett igazán arany napokat élni. Örömest adta el földjét, házát, javait, mint ősi örökségét, melybe senkinek semmi szólója.

András nem is hagyta, hogy valaki ez intézkedésekbe beleszóljon, azt mondhatnám inkább: az András felesége nem engedte. Az adás-vevés könnyen ment tehát.

Egy alkonyaton belépett András anyja szobájába. A vén Bokrosné megrezzent, megállott egy perczre, majd összeszedve magát, kevélyen feltolta pápaszemét, s nézett és várta a szót. Ő maga nem tudott szólani, most az egyszer mintha lekötötte volna valaki a nyelvét.

– Édes anyám, – szólalt meg András halkan, szeliden, úgy hallom, elmennek innen lakni.

– El! – hörgött a vén asszony, erőt gyűjtögetve szemei villongása által.

– Nem azért jöttem, hogy lebeszéljem szándékáról, mert én rám úgy se hallgatott soha, azért se, hogy kibéküljünk, mert tudom, mit üzent hozzánk…

– Ugy, még a koporsómban sem bocsátok meg! – tördelé rekedten a vén asszony.

– Én tisztelem, szeretem édes anyámat, én nem haragszom, nem is kérek semmit; tudom, hogy minden édes anyámé, elélheti, vagy hagyja arra, a kire akarja, csak annyit mondok, azt is azért, mert a feleségem sírva kért, hogy mondjam meg, hogy ha édes anyám valamikor megunná az idegen földet, hát… akkor…

– Inkább a kutyához, mint hozzátok, mint ahhoz a… – tört ki az anya – Most pedig eltakarodjál előlem! Ha nem kellettem eddig, ne kelljek ezután se.

– Énnekem, anyám, minekünk nem kellett?

– Egy szót sem akarok!

– Hiszen ki üzente, hogy be ne tegyük a lábunkat a küszöbén?

– Kihez fordultál, mikor megházasodtál? kit csufoltál meg vele?

– Az én feleségemmel, anyám? – kérdé András, közelebb lépvén anyjához.

– Azzal a rongygyal!

– No, ha édes anyámnak rongy, nekem nem rongy. Istennek ajánlom! – s kilépett a fiú a szobából. Odakünn a konyhában megfogta egy zokogó fiatal asszony kezét, a felesége kezét, s mentek vissza a temetősori zsellérházba.

– Ugy-e, galambom, mégis csak jó volna egy bolond édes anya? – hangzott a nagyasszony örömtelt beszéde. – Elhiszem!

S kaczagott.

– Felejtsek el mindent, így volt, úgy volt, ez volt a hibás, én nem, én sem. Nem, lelkem, nem tesztek engem bolonddá! Még azt a boldogtalan vén embert is elcsalták tőlem; azt hitték, az majd mind hozzájuk viszi a Bokros-just.

Újra nevetett, de mintha a nevetés mégis nem adott volna szívének kellő örömet. Járt fel s alá, teljes mértékben élvezni akarta a diadalt, melyet felfogása szerint azokon a meghunyászkodott koldusokon nyert, s tervezgette a jövendőt. Bár az utóbbi időkben kezdett egy kissé terhére válni a sok eszem-iszom dölyfös német hivatalnok, s úgy – a nélkül, hogy talán magának is be merte volna vallani – vágyott az egyszerűbb életmód után! most egészen nekiadta magát a fényes plánumoknak, a nagyszerű megtiszteltetéseknek, melyek őt Sándor fia, a gazdag haszonbérlő mellett bizonyosan érendik. Úgy czímezteti magát, a hogy menyét, az ifjú nagyságos asszonyt titulálják, s a hogy Sándorkát is titulálni fogják okvetlenül. Miért ne? menjen az egész egy végből. Ha nagysás, hát akkor legyen nagysás mind; ha urak, hát akkor legyenek igazi urak. Mire való az a himezés-hámozás? Hát vagy nem tudna ő olyan uri asszonyság lenni, mint az a sok éhes német cseh dáma, a kiknek alig van betevő falatjuk? Ki ő, mi ő? nem Bese-vér? nem a Bese László nemzetisége? De az bizony!

E tudat bátorságot adott kevély szivének, s szerette volna beparancsolni Sándor fiát és nagysás menyét, hogy előttük még egyszer és századikszor elmondja, kicsoda légyen Bokros Mihályné. De Sándor a sörkorcsmában ült német irnok barátaival a Lakiné kisasszonyainál, menye pedig szülőivel mulatott valami német uri vacsorán. Magában folytatta azért a disputát s mindegyre bátrabban, erősebben. Tökéletesen meg volt győződve arról, hogy a főbűnös András, vagy talán még inkább az a rongy, koldus felesége; ezek csinálták a bajt, a háboruságot. Ha csinálták, most így vegyék hasznát. Ő tudni sem akar róluk többet, őt erősen, halálosan megsértették, s egy ilyen nagy sértést egy becsületes anyán, nem lehet, hogy megbocsásson.

Addig küzdött, addig tusakodott, míg végre egészen tisztára mosta lelkét; igen, az ő lelkét semmi vád, semmi gyanusítás is nem érhette. Mit akart a szorgalmas mentegetődzés által elérni? nagyrészt azt, hogy a jószág, földek, ház az övé, s egy hálátlan gyermeknek abból egy anya sem köteles adni csak egy falatot is.

Jól fölvevén a dolgot, most már a legjobb akarat mellett se tudott volna Andráséknak adni semmit. A házra Gáspár zsidó tette a kezét, a földeket az adószedőék ruházkodták, ették-itták fel, az a kis pénz, a mit még a kezei közé bír szorítani, valósággal árendára kell. Ezeket különben nem is látta ily tisztán; de érezte, hogy a pénzzel módjával kell bánni. Pocskolta, szídta tehát Andrásékat Sándor előtt, menye előtt, az adószedőék előtt s az egész világ előtt, úgy hogy a ki e keserű kitöréseket, szidalmazásokat hallotta, el kell hogy higyje, mikép András nagy bűnt követett el kétségen kívül.

Míg ezeket az öreg Bokrosné ténsasszony, a hol csak módjában volt, hirdette, elérkezett a várva-várt költözködési, indulási idő. A főadószedőék, kik most még jobb hivatalba léptek, nagy pompával ültek a vén parasztasszony által (mert ők maguk közt csak úgy nevezték Bokrosnét) vett hintóba. Sándor hátul maradt egy paraszt szekéren a két öreg némettel, a nagypapával és nagymamával, Bokros Mihályné pedig egyedül ült nagy fekete drága főkötőben, selyemruhában egy másik paraszt szekéren; kissé fájt érzékeny szívének, hogy nem ő ülhet a hintóba, de most már úgy találta, hogy nem árt ha az anyatársnak egy kissé kedvére tesz valamit. Azonban az úton mégis igen sóvárgott, hogy Mező-Mihályiból hintón mehetett volna ki, mint igazi uri asszonyság. Egyébiránt gondolta: meglesz ez is, eljő az idő mindenre.

El, el fog jönni!

Úgy akarta, hogy ne bucsuzzék el senkitől is; de kitől is bucsuzott volna el? attól a sok irigy paraszt atyjafiától, a kik még Sándorkájának se hagytak békét soha? Nem, azért is megmutatja, hogy megveti őket. Úgy megy ki Mihályiból, mint akár egy idegen, úgy is nincs ő neki itt már senkije (hozzátehette volna: és semmije sincs!) Még meghalni se szeretne itt, nem hogy élni tovább.

E kemény gondolatok közé erőnek erejével odafurta magát a szegény öreg Bokros Mihály törődött, sovány ősz alakja. Nem szólt, de nézett a feleségére, nézett hosszan, merően, úgy, mint azok szoktak, a kik szinte biztosak benne, hogy többé nem fogják egymást látni soha. Bokros Mihályné (a mint döczögött vele a fogadott paraszt szekér) szembe nézett e megsértett, eltaszított öreg emberrel, lesütötte szemeit, majd elkapta drága selyemfőkötős fejét – és sírt, zokogott öntudatlanul, mert valami odabent mélyen a kérges, de nem rosz szív fenekén erőnek-erejével azt akarta, hogy sírjon.

Így vonult ki szülötte földjéről – apáinak, rokonainak, testvéreinek, szép ifjú esztendeinek helyéről – az egykori gazdag «nemzetes» asszony, szinte azt lehet mondani: szegényen, de nagy kevélységgel, gyülölettel, fájdalommal, s a kurta «tens» czím helyett fölveendő fényes «nagysás» czímmel. Igen, igen, nagy megvetéssel tekintett a kis zsuppos, nádas házacskákra, melyekben mind gonosz, irigy lelkek laknak, neki halálos ellenségei, s meg volt győződve, hogy a jó istentől az rá nézve különös ujjmutatás, egész áldás, hogy ebből a kigyófészekből, a közül a sok műveletlen paraszt közül elköltözzék.

A hintó elől az urakkal jó előre robogott, Bokrosné rákiáltott tehát a kocsisra, hogy: «Hajts, mit döczögsz, nem paraszt ül a szekereden; menj úgy sietve, mint uri emberrel szokás.»

A kocsis odavágott a lovak közé, s két derék uri család, de sőt három kitakarodott Mező-Mihályiból.