XIII.
A szegény Bokros Andrásék maguk maradtak a temetősori kis zsellérházban; év év után suhant el fejük fölött, mint annyi mások feje fölött is, hozott alkalmatos és alkalmatlan időket. Igaz, hogy Bokros Mihályné, a most már csakugyan «nagysás» asszony szerette volna, ha e rongyos pár mindenestül elpusztul: azonban az isten némely dolgokat máskép akart, mint a hogy okos emberek azt kiszámitották és hitték.
A rosz okos emberek így gondolkoztak:
Bokros András azzal a tudatlan papleány feleségével utoljára is megunja a nyomoruságot, s vagy elemészti magát bújában, szégyenletében, vagy megszökik a helységből. Élete sora így fog végződni.
A jó érzésű okos emberek pedig így fogták fel a körülményeket:
András belátja, hogy bolondot csinált; feleségének megparancsolja, hogy ne alkalmatlankodjék a belső emberek templomi székében, menjen hátra a földmivesnék padjába; öltözködjék rangjához illő módon, ő se különb, mint más földmives-asszony, s keressen magához való barátnőket. Így lesz belőlük ember.
Hanem nem megy úgy minden, a mint kellene.
Elhagyni a régi szokásokat, újakat venni fel akarva, nem akarva; alkalmazkodni olyan emberekhez, még pedig nyájas, lekötelező bánásmóddal, a kik gyülölnek, ki nem állhatnak bennünket; kedvében járni még a legutolsó dologtalannak is, és e mellett örvendeni, hogy gúny és nevetség tárgyul szolgálhatunk sok kicsinyeknek és nagyoknak, lehet, hogy magasztos feladat, de nehéz, fölötte nehéz.
András felesége nem tud lemondani arról, hogy a templomban, hova minden vasárnap eljár, mint otthon szokott, az uri asszonyok padjába ne üljön; oda ül, azt hiszi, nem vét vele senkinek, holott dehogy nem vét. András felesége, Biró Lászlóék s egyéb jó emberek boszuságára még mindig belső ember felesége módjára öltözködik. A papleány nem akarja belátni, hogy ez is hiba, és pedig sarkalatos. Mint a többi asszonyok, nem hord ételt kosarakban fején a férjének s a munkásoknak a mezőre, hanem elég préda cselédet fogadni s attól küldeni el, maga meg azalatt otthon ül, varr szép ruhákat pénzért, s kiknek? a zsidóknak, meg mindenkinek.
Más asszonyok vásárokra járnak férjükkel, s úgy segítenek tisztességes módon valamit szerezni; ő nem így tesz, hanem mint valamely szegény jött-ment özvegy asszony, iskolát nyit, varrni tanít, kötni, horgolni, sőt irni, olvasni is.
– Te András, a ki ilyenje, olyanja van, – biztatja egyszer-másszor egy-egy jóakaró ember Bokros Andrást, – hát hogy nézheted azt el, hogy a te házad zsidóleányok, jött-ment németek iskolája legyen? Még majd azt mondják, de talán már mondják is, hogy te meg zsidókántor vagy.
A jóakaró figyelmeztető, hogy mégis szelidítsen a dolgon, nagyot nevet, de András csak vállat von és – hallgat.
Így éltek Bokros Andrásék, s mivel látták, hogy ilyen életmód mellett sehol sem fogadják őket szivesen, sőt akárhányszor elkerülik őket, egész magukba zárt életet folytattak. Nem mentek senkihez, s mikor az öreg Ágnes néni, a papleány-feleség nagynénje meghalt, nem is lett volna hova.
A rektorék haragot tartottak, Biró Lászlóék hidegen tartották magukat irányukban, a többi ismerősök is ilyenformán tettek. Miért?
Azt mondták: nem András miatt, az jó ember, ha bolond is egy kissé, hanem a miatt a hóbortos felesége miatt.
András két lovat vett, s azalatt, míg felesége varrni tanított, ő meg mint valamely szolga-legény, ő, egy nagysás asszony fia, fuvarba járt.
Természetes, hogy egy szegény fuvaros emberrel a módos, előkelő gazda-emberek nem barátkozhatnak, a mint hogy nem is barátkoztak.
András úgy tett, mint valamely zsidó: gabonát vett, egy kis bort vásárolt, sőt a gubacsot is szedte.
Senki se kereste, és nem is csodálkozott rajta, mikor Bokros András megvette a zsellérházat. Egy kis viskót ki irigyelne az embertől? Majd egyszer csak betolakodott az öreg-utczába, s ott megvett egy puszta üres telket; igaz, hogy a telek nagy volt, széles és hosszú, hogy kirugott egész a kertek aljáig. A mit Mihályiban nem tett még egyetlen földmives ember is soha, ő azt tette: a tágas udvaron nagy jégvermeket ásatott s nyáron át, mint valamely finom gyümölcsöt, árulta a jeget.
– Hogy lesülyedt ez a szegény András! – szólott egy ízben Biró László bácsi feleségéhez, midőn épen a Bokros András jégvermei előtt mentek volna el. – Meglásd, anyjuk, ez a boldogtalan ember még belebolondul.
– Bele ám, de mi miatt? – válaszolt félvállról a feleség.
László bácsi érezte, hogy ki miatt, de átallotta mondani.
– Úgy jár ám minden meggondolatlan, – folytatá jogos bölcseséggel az asszony, – a ki nem magához való asszonyt vesz.
– Úgy! – mormogá a férj.
– De nem most kellene ám ezt mondani, hanem akkor szólt volna így, mikor összetrafikálta őket.
– Én? – kiáltott László bácsi visszataszító tekintettel. – Én csak nem!
– Hát talán én komendáltam neki azt a zsidóasszonyt, én járdogáltam át Iszlóra búzát vinni, én jártam át násznagyoskodni, én vesztegettem, dédelgettem őket, én vetettem meg szegény András nyomorúságának fundamentomát, én úgy-e? Mert azt is én tettem, hogy az ifiasszony az úri asszonyságok padjába járogasson, hogy keztyűt huzogasson világ csúfjára! Tán azt is én mondtam neki, hogy nyisson ruhaboltot, én, a ki jó ideje be se lépek az udvarába.
László bácsi nem törhetett ki ily igazságtalan vádakra illő módon, mert jöttek-mentek az emberek, de a mint egy kanyarulatnál befordultak a Füge kertje mellett, megállott, megállította hitvestársát is és szólt, a mint kellett:
– Te asszony, hát kit vádolsz te megrontással? hát nem én mondtam számos alkalmakkor, hogy: «András vigyázz, nem jó lesz, az, a ki után járogatsz, nem hozzád való; majd utoljára is megégsz vele csúfosan.» Hát nem így beszéltem-e?
– Nem bizony! – felelt daczosan az asszony.
– No, ejnye, – csóválgatá László bácsi deres fejét, – látom, te veled nem beszélhetek, hanem a kit megbizonyit az egész világ, most már azt mondom, te hibásabb vagy, mint én.
– Én? – kérdé fölemelt ujjal a feleség, – én? Hallotta ezt Mező-Mihályi? Lehet, hogy hallotta, lehet, nem hallotta, de Biró Lászlóné otthagyta az urát az utczasarkon és ment hazafelé sietve, szaladva, mint a ki szíve fenekéig meg van sértve.
László bácsi ballagott csöndesen, de háborgó lélekkel, s önmagában okoskodva elmondta a többit, hogy soha többé senkit nem házasít, senkinek a lakodalmára el nem megy, hogy Andrásékkal sem akar többet találkozni soha. Legyen kocsis ország-világ szégyenére, a felesége meg varró asszony Mihályi csúfjára, nem bánja, de ő nem fog róluk tudni többet semmit.
– Jó, hogy eltemettük – mondogatá némi vigasztalással – a szegény Bokros Mihályt, az legalább most nem látja ezt a furcsa, eszeveszett világot!
Bokros András pedig, ki mind e háborgatásokról, botránykozásokról nem tudott semmit, haladt a maga útján, kitért mindenkinek, mint a hogy az alázatos ember szokott, s hagyta, hogy itélő birák hallassák fölötte kemény szavukat.
Egy forró nyári délután történt, mikorra már a jégdarabokból téglarakások lettek, gerendák, léczek, ajtók és nagy világos ablakok, s az erős vastáblás épületből adóhivatali helyiség, hogy András az egykor rozzant, puszta, most díszesen felépített telek udvarán valamit igazított. Többször oda tekintett az átelleni korcsma leveles színére, nem azért, mintha megkívánta volna a friss italt, hanem mert a borozó asztal mellett épen olyan szabású barna koczkás kabátot és félmagas tetejű kalapot látott, a milyenben egykor Bokros Sándor járt házassága első esztendejében. András nem szólt egyet is, hogy ki lehet az az ember ott túl, de szíve keserűen elfogódott, arcza hol elpirult, hol elsápadt.
Abbanhagyta a munkát, s valami ürügy alatt kiment a kapu elé. Az idegen ember háttal ült a kapunak, s így nem lehetett arczát látni. Jó félóra telhetett így el, mikor András végre is megindult s nagy lelki tusakodások után belépett a korcsma udvarába.
A koczkás kabátos, félmagas tetejű kalapos ember most felé fordult.
Azután elnevette magát, valamint a kabátos ember is.
Közelebb léptek egymáshoz, s vidáman köszöntgettek.
– Maga az, Halász bátyám? – szólalt meg András mosolyogva, de mégis némi félelemmel nézegetvén az eleven, mozgékony sovány emberkét. – Hát hogy került ide, s éppen ebben a ruhában?
– Mindjárt elmondom, András öcsém, csak ülj ide mellénk, ez a két tisztes úr itt – mutatott Halász bácsi két rongyos, gyolcsos tótforma emberre – szintén D… vidékéről valók, valami pusztát akarnak kiárendálni, a Borotás gróf pusztáját. Sándor is velük tart, ha pénzmagra tudnánk szert tenni, ő lesz a fő-főimposztor! – s a sovány emberke hangosan nevetett, mely nevetésben nyiltan ki volt fejezve, hogy az árendálásban van valami furfang.
Bokros András oda ült a leendő árendások mellé, s izgatottan várt minden szót.
– Hogy vannak, hogy vannak, kedves András öcsém? – szorongatá a vidám emberke András kezeit. – No lássa, oda tul azt hallottuk, meghalt.
– Nem én, az édes apám halt meg.
– Öreg volt, oda való volt. De azt is beszélték, hogy a felesége… – s a kis emberke csak úgy súgta a szót. – Az ám, öcsém, hogy összeadta volna magát.
– Az én feleségem? – pattant fel András szikrázó szemekkel. – Ki mondta? Az én feleségem becsületes asszony, a mi házunkhoz nem jár be német, se zsidó, se ur.
– Rosz nyelvek, rosz nyelvek, öcsém! Különben se baj, az asszonyokra nem kell sokat adni; az én feleségem se volt a világ eleje, de Becker Sándor öcsém sem az ám. Tudja-e, András, hogy Sándort nem Bokrosnak hívják, hanem Beckernek? Csak úgy kaphatott hivatalt, ha egészen átáll a németekhez.
Megint odasugott András fülébe:
– Ne mondja tovább, öcsém, csak magának mondom: engem meg Fischer bácsinak hívnak. Eb lelke németjei, nem adtak máskép hivatalt nekem se, hanem azért, persze, a nemzetségemet, a hires Halász-nemzetséget nem tagadtam ám meg. Forduljon csak egy kicsit az idő!… De lelkem András öcsém, igyék! Hej, micsoda bor ez? Mondom, forduljon csak egy kis jó idő, jőjjön egy kis áldott magyar világ, jőjjön csak az a… Hej, hozná már az a felséges teremtő! Ugy-e, öcsém, itt lehet beszélni, itt magyarok közt vagyok? Ez a két… német nem ért ám egy szót is itt magyarul, ezektől beszélhetünk… Hogy mondom, ha még egyszer azt dalolnák:
– Nem úgy van-e, kedves lelkem András öcsém, a ki árgyélusát? – s magastetejű kalapját odacsapta az asztalhoz. – De úgy van bizony! Fujom én még ezt a nótát, nem halok én meg addig! Meg aztán ha meghalnék, akkor is fölkelnék a szép magyar nótára, hát ha még egyszer megérném azt, hogy viczispánt választani mennék Szegvárra! Huh! felséges teremtőm, hozd el azt az időt!
S a Fischer-gunyába öltözött Halász bácsi kitárta két karját, mintha egy elveszett régi kedves szép világot akart volna még egyszer a szivére ölelni. Nézett mosolyogva, nevetve; kaczagott, ivott, hogy bennülő apró szürke szemei könybe lábadtak; jártatta kezeit a levegőben, susogott, mormogott magában valamit, s megint odafordult Andráshoz.
– Öcsém te, kedves öcsém, de szeretem, hogy látlak! Tudod-e, hány esztendeje, hogy nem láttalak? Elmentünk innen 55-ben, ma a 60-ban járunk. Te András, ha igaz volna a régi jövendölés: «Ezernyolczszáz hatvan, a mit vártunk, megvan!» Micsoda, te? András? Pedig ugyan mozognak ám még arra mifelénk is, pedig ott ugyan sok a morva, cseh, hát erre itt a szülötte földön? Ne gondold ám, öcsém, hogy árendálni jöttünk, hiszen olyan koldusok vagyunk én is, Sándor is, meg az anyátok is, mint csak a templom egere, hanem mondok: eljövök, megnézem, hogy áll erre a világ, mert egy kis jó szél kezd fujni.
András megrántotta Fischer bácsit, hogy mégis ne beszéljen, mert az a két német úgy néz, mint a kigyó, még baj származhatik. Menjünk hozzám, ott beszélhetünk bátran.
Fischer bácsi szólt egyet-kettőt tört németséggel a két különös társhoz, s ő maga megindult Andrással.
Bokrosék ott laktak most is a temetősoron, de a régi szegényes kovácsház egész más formába öltözött. A törpe szobák fölemelkedtek, az ablakok megnagyobbodtak, az udvar egy hozzávett házhely által kiszélesedett; a kertben új oltványok kezdtek sorakozni a régiek mellé, az istállóban három megtermett jó ló kapálta (a mikor fuvarba nem mentek) a padlatot, a kocsiszinben két kocsi állott a legjobb karban, egyik ernyős, a másik közönséges paraszt szekér.
Fischer, azaz itt Halász bácsi, a mint belépett az udvarba, elcsodálkozott a szép renden, tisztaságon, alkalmas helyiségen.
– Öcsém, kié ez a ház?
– Az enyém, bátyám!
– Üm! Tán a feleséged után?
– Az ő varrótűje után, meg az én munkám után is.
– Hát ez a sok leány itt a folyosón mit akar?
– Azok varrni tanulnak.
Ekközben kilépett az érkezők elé András felesége.
A papleány épen úgy volt öltözködve, mint egy egyszerű hivatalnokné, tisztán, de minden czifraság nélkül. Fekete-barnás ruhája jól állott telt piros szőke arczához. Járása, kelése, tekintete, magatartása maga volt a nemes komolyság.
Halász bácsi alázatos tisztelettel köszönt a szép fiatal asszonynak, kiről odaát túl a s....i hegyek között az öreg Bokrosné annyi rosszat beszélt.
Bokros Andrásné nyájasan köszöntötte a vendéget, azután növendékei közé ült.
– András öcsém te, – szólalt meg odabenn a szép tiszta szobában Halász bácsi, – ez a te feleséged?
– Az, bátyám! – válaszolt András édes büszkeséggel.
– Ténsasszonynak hívják, ugy-e?
– Nem, mi nem vagyunk urak.
– Az anyád nagyságos asszony, az öcséd is az, képzeld, engem is annak hívnak, s az öreg ember rongyos ruhájára mutatott. Conventiónkban van a titulus. Hm! szép, derék feleséged van. Jól éltek?
– Istennek hála!
– Egy baj sincs?
– Nincs.
– Vannak gyermekek?
– Van egy lányom s két fiam.
– Sándornak egy sincs. Hm! Szerencse.
– Miért? – kérdé megütődve András.
– Jobb úgy. Legalább senki sem veti szemére, hogy fajtalan asszony.
András nem kérdé, hogy hát a Sándor felesége az; hallgatott, s mintha ama kemény szó ő reá nehezednék legjobban, mélyen sóhajtott és elpirult.
– Már öcsém, én kimondtam, ha hibáztam vele, engedj meg! – szólt a vidám kis emberke egészen elkomolyodva. – Nyelvemre szökött a szó. Ugy-e, vigyáznom kellett volna?
Pár perczig hallgattak.
– Mondtam én különben Sándornak is: «Öcsém, minek jár ez a sok katonatiszt a házatokhoz? Meglásd, egy se hoz rátok jót!» Úgy is lett.
– Roszul élnek Sándorék? – kérdé András levert tekintettel.
– Elég roszul. Hanem a fő az, hogy semmijük sincs, se földjük, se hivataluk. Sándor is máshova jár, felesége is mással tart. Én is elpusztultam miattuk.
A kis ember a mint saját sorsára tért, egyre jobban elkedvetlenedett.
– Sándor iszik? – kérdé András szomoruan.
– Hogy ne innék, ha kap? Idegen földön egyetlen jó barát, atyafi, tudod, öcsém, a bor. Iszom én is, hát mit csináljak? Örömest kezdtem volna valamihez, hanem öreg korban nem igen megy már semmi. Lenézik az embert. Ha jókedvű, azt mondják, részeg; ha kedvetlen, azt vetik, goromba. Ha tehetem, inkább a jó kedvet választom, egy a fizetés úgy is. De szép alkalmatos szobátok van, öcsém!
– Az öreg-utczai szobák nagyobbak! – mondá András egyenes szivvel.
– Ott is van házad?
– Van.
– Oda hozathatnád az anyádat.
– Ha jönne.
– Ne add a koldus kezébe a krajczárt, mert némelyik kevély, csak vesd a lábához; ha odább mentél, ne félj, mert fölveszi.
András anyjára gondolt, s megcsorrant a könyű szemében.
– Emlegetett-e bennünket néha anyám?
– Tégedet nem, de a feleségedet elégszer. Pocskolta. Azt tartotta, semmivé tesz.
András felesége halkan belépett, terített, poharakat tett föl, s a cselédnek némi rendelést adott.
Az öreg Halász bácsi a mint megpillantotta az aranysárga színű bort, akaratlanul is mosolyra vonta ajkait, térdeit veregette, s vidámabb tárgyakra vitte a beszédet. Előkerültek a német tréfák, bálok, mulatságok, hanem András nem költ reájuk semmit.
– Ugy-e, öcsém, azt mondod: mind szép ez, hanem jőjjön csak egyszer vissza a régi magyar világ! Hsz persze, persze, ki is ne ohajtaná azt! Azt hiszem, még Becker Sándor öcsém se bánná. Te, de felséges egy ital! Haj, édes teremtőm! honi, a szülötte földről; ti mindig ilyet isztok? Gyere ide, bolond Sándor te, maradjunk itt.
S az öreg ember édes kedvvel hajtotta fel csordultig telt poharát.
– Ugy-e, öcsém, nem haragszol, hogy iszom? Iszom, mert lásd, nekem jobban esik, mint nektek. Ugy-e, igyam, öcsém, kedves András öcsém? Tölts te is, mert valakiért iszom: «Isten éltessen minden jóravaló asszonyt!»