XIV.
Azalatt, míg a neki bátorodott Halász bácsi a jó bor s szives kinálgatás vonzó ereje mellett Becker Sándorról, a fiatal nagysás asszonyról s a nagysás Widlicsek-familiáról a sok között még olyanokat is elbeszélt, a miket szinte jobb lett volna végkép elhallgatni, az öreg nagysás Bokrosné asszonyság nagyon szomorú órákat élt; szép drága selyemruhái, a miket olyan édes büszkeséggel vásárolt össze a kellemetesebb esztendőkben, jobbára mind elpusztultak, de nem annyira a rongyosodás, mint inkább (csak kimondani is szégyen!) az eladogatás által.
Egyiken akkor adott túl, mikor a kenyér fogyott el a háznál, a másikon, mikor nem volt mivel tüzet rakni; a finom csipkefőkötőt akkor tette zálogba (és soha sem birta kiváltani), mikor… akkor, igen, akkor, mikor a lelketlen szegénység a szük vacsorák miatt ordított, és nem akart tudni sem istenről, sem emberről, sem könyről, sem könyörgő rimánkodások és alázatos igéretekről. Akkor fogyott el minden: ruha, pénz, becsület, tisztesség, szemérem, mikor a nyomoruság beköltözött fiával együtt a szegény nagysás öreg asszonyra. Ez a rettenetes had, talán hogy az öregség iránt mutasson némi kiméletet, először is nekiment Becker Sándornak, lenyütte róla a drága ruhát, leette róla a fiatal egészséget, kiszítta szemeiből a csillogó tüzet, leverte lábáról s olyanná tette, mint egy csavargót, s kinek hétszámra sincs betenni való falatja; azután megfogta a szép fiatal asszonyt s beledobta az örvénybe, a melyben mélyebben ereszkedni lehet, de melyből kijönni képtelenség valaha. Végre a nyomor az öreg Bokrosné asszonysággal is elbánt. És ime, hogyan?
Az egykori kövér, derék testes asszony olyan, hogy legnagyobb ellensége sem ismerhetne reá: sovány, rongyos, beteges, erőtlen, mérges, minden szóra sir, és minden kósza jobbacska hírre mint a haldokló reménykedik. Ha valaki egy kanál jó étellel megkinálja, mosolyog, hizeleg, mintha egész mezőmihályi életén keresztül egyenesen csak e boldogtalan mesterségben gyakorolta volna magát.
Ha valamelyik a cseh nagysás familiából rárivalkodik, sarokba vonul s onnan tekintget kifelé, elfojtott átkozódásokkal, mely átkok pedig jobbára Andrást illetik, és gonoszlelkű feleségét. Azt, a kinek köszönheti Bokrosné egész nyomoruságát.
Vagy van valaki, a ki abban a hitben él, hogy az öreg Bokros Mihályné nem a rongyos papleány miatt költözött el szülötte földjéről, a honnan elmarta jó érzésű szivét a szégyen?
Az öreg Bokrosné épen künn üldögélt egy alkalommal úgy alkonyattájt, sötétzöld rongyos viklerében (a milyen tisztes ruhadarabot azelőtt a koldusnak se mert volna adni) s bizonyosan Bokros Andrásnét szídta, átkozta magában, midőn nagysás Becker Sándorék egyszobás zsellérhajléka előtt Bokros András szekere állott meg.
Bokrosné, a mint fölismerte fiát (oh! mindjárt felismerte és sirt), azt gondolta magában, visszautasít mindent, nem békül; megmondta, hogy nem bocsát meg soha, nem, nem is bocsát meg. Meghal inkább, mindegy már úgy is. Lássa az egész világ, hogy a mit ő kimond, azt meg is állja. Ő nem bántott senkit, hanem bántották őt, ő javát akarta mindenkinek.
– Édes anyám, – szólalt meg András lassú, szelid hangon, – haragszik-e, hogy eljöttem?
Az öreg asszony összefogta viklerének rongyos szárnyát és szólni akart, de csak zokogott. Felkelt és ment előre, a nélkül, hogy fiát csak egy szóval is hívta volna. András követte és belépett egy olyan szobába, a milyen rongyos, szegényes, nedves hajlékban még talán soha sem volt.
– Mit akarsz? – szólalt meg végre az anya, a sötétben némi bátorsághoz jutván.
András nem tudott szép érzékenyen neki kerülni a dolognak, egyenesen válaszolt:
– Haza akarom innen vinni édes anyámat.
– Engemet? – hörgött hosszú fuldoklással az elhervadt öreg asszonyság.
– Igen is, ha eljő hozzánk.
– Én, hogy hozzátok menjek? Nem, fiam, az én lábam a ti küszöbötöket ebben az életben nem lépi át, azt tudom! Egy szót se szólj, eszemen vagyok, tudom, mit csinálok. Bolondnak ne tartson senki. Mert az a hitvány, részeges Fischer, hogy egy pohár borért legyalázott bennünket, ne hidd, hogy mi már a ti paraszt kegyelemkenyeretekre szorultunk. Van nekünk is, van; adott az isten. Csak legyetek urak!
– Nem mi vagyunk azok! – mondá András sértett önérzettel.
– Ha azért jöttél, hogy engem hazavigy, akkor eligazítottad a dolgodat, visszafordulhatsz, én jó helyt vagyok.
– De lelkem édes anyám, mi megbecsüljük, hiszen mi szeretjük.
– Tudom, hogyan szerettetek. Fizesse meg az isten!
S a vén beteges, elaszott asszony sírva hajtotta fejét tenyerébe.
Ezalatt belépett a szobába Becker Sándor alázatosan. Az egykori nyalka gavallér ifjú úgy volt öltözködve, mint egy részeges, korcs mesterlegény.
Hosszan folytak a panaszok, vádak, mentegetőzések.
S a vén nagysás asszony csakugyan nem ment haza a parasztok közé.
– Dehogynem! – szólt másnap, midőn Sándor Andrásról mondott valamit tréfás gunynyal. – Azt gondolták, majd én mindjárt egy szóra hazamegyek, megkérlelem alázatosan azt a kevély, lelketlen asszonyt, hogy így engedjen meg, úgy bocsásson meg, bolond voltam, rosszul cselekedtem, ezután jó leszek, csak az ő kedvükben fogok járni. Ohó, nem halt még ki belőlem a Bese-vér, nem szedték az én nemzetségemet a szemeten, mint az ő koldus atyafiságát. Fáj nekik, hogy uri asszony vagyok, nem megyek el hozzájuk szolgálónak, hogy itt nagysás asszonynak neveznek, mert tudom, azt irigyli az a rosz, gonosz szivük. No hát ha az vagyok! Az kapja meg, a ki érdemli. Bezzeg hiába loptak, tolvajkodtak ők, mert tudom, még sem becsüli őket senki. Hm! azt mondják, az ura kocsis. Talán ide is fuvarba hozott valakit? Ő meg valami roszféle, mert különben nem is varrna zsidónak, németnek. Hogy én még ő hozzájuk menjek, én!…
– Elmehetnénk bizony mindnyájan! – szólt közbe egy festett képű fiatal asszony, az András-hozta kalácsból falatozván nagyokat. – Ott jobban éltünk, mint itt.
Az öreg Bokrosné megvetéssel tekintett meggondolatlan menyére.
Az utolsó nap nem jött még el, a kevély, nyakas öreg asszony remélt, hitt; hitte, hogy minden jobbra fordul, Sándor jobb hivatalt nyer, s jobban, szebben fog menni minden. «Milyen szép lesz majd, – gondolá előre is diadalmasan, – mikor a szemükbe vágom oda: hitvány rosz szivek ti, azt gondoltátok, már én nekem végem! Most ni, ehol itt vagyok, uri asszonyság vagyok azért is, ti pedig rongyok, hitványak vagytok!»
Lehet, hogy ez így mind csakugyan szép is lett volna. Azonban…
Hm! ha e goromba «azonban» útját nem állaná annyi sok szép tervnek, reménynek.
Az a világ, a miről Halász bácsi Mező-Mihályiban csak úgy félve, suttogva beszélt, csakugyan erőre kapott. S e változás – a mint mindenki tudja – sok, sok gyászt, szerencsétlenséget hozott magával.
Kitüzték a nemzeti szín lobogókat, előkeresték az elásott rozsdás kardokat, felöltötték az ezüstgombos prémes magyar mentéket, zsinóros szép karcsú attilákat, hetyke gavalléros pitykés kék dolmányokat, felhuzták a szép magyar nadrágot, rojtos, sarkantyus csizmát; a rut köcsögkalap helyett darutollas, sastollas, kócsagtollas süveget, kalpagot tettek a főre. S oh! istenem, megzendült a régi dal, feléledt a magyar szó, a haldoklók visszakapják erejüket, sok megkészített koporsót a padlásra dobtak; de ki is akart volna most meghalni, mikor még egyszer szinről-szinre láthatta a szép magyar világot!
Daloltak, trombitáltak, muzsikáltak; vigadott szegény, gazdag, boldog-boldogtalan. Még a leghalálosabb ellenségek is békességre léptek.
De a trombita nem mindenkinek hirdetett örömet; örömet azoknak, az igaz, a kik mentek követválasztási pántlikás zászlókkal, felbokrétázott kalapokkal viczispánt választani; vidám ebédeket enni, virradtig tánczolni! de a trombita, a magyar tárogató keserüséget fútt azoknak, kik (mint a nem ide való madarak) mentek vissza hazájukba magastetejű kalapokban, sok apró gyerekeikkel, kutyácskáikkal, kalitkáikkal.
Ebben a szomorú csapatban huzódott tovább faluról-falura a nagysás Widlicsek-család, a Becker-család, s maga az öreg nagysás Bokros Mihályné is. Bár senki sem keresi, tudom, hogy hát azok melyik csapatba mentek, már csak megemlítem, hogy itt huzódtak a mihályi urak is, a főbiró gyermekeivel, franczia asszonyával s a gavallér poczakos Weidinger ur, ki egykor Bokros, később Becker Sándornak kebelbarátja volt. Hát Vörös Gábor uram, a gazdag tekintetes Vörös Gábor ur? Isten tudja, hova lett; elszegényedett, azt pedig, hogy egy szegény bukott ember merre jár, ki keresné?
Így mentek a dolgok, sokaknál szomorura változtak. Igen is, már csak mondom úgy, a hogy van.
E szomorú és vidám napok után egy januáriusi hideg, havas estén… valóban ha valaki azt hiszi, hogy a szegény öreg Bokros Mihálynéről beszélek, kijelenthetem, hogy épen arról; az ő fogadott kocsija volt az, mely Mező-Mihályiban, az öreg-utczán Bokros András szép nagy udvarába bedöczögött. Mit érezhetett a boldogtalan nagysás asszony, midőn beesett gyönge szemeivel embert, cselédet kutatott az ismeretlen telken? szive erősen, fájón dobogott, ugy-e, ajkai a szégyentől és rivástól reszkettek? Szomorú, hazug mentegetéseken, nem igazi okokon jártatta eszét? Arra készült, hogy kevély, büszke lelket mutasson most is, vagy megalázza magát és kegyelmet esdekeljen egy gyűlölt, irgalmazott asszonytól? Megfordult-e eszében, hogy jó lenne visszafordulni, leugrani a szekérről és törtetni a hóban mindaddig, míg valami jótékony vadállat szétmarczangolná azt a szivet, a melyben élet úgy sem lakik immár, hanem csak szégyen, megaláztatás, keserűség és…
Oh! ki láthat abba a szívbe, a melyet ütnek, és mégis kaczag; gyaláznak, és mégis hizeleg: széttörték, és mégis élni kiván, élni, ha mindjárt halálos ellenségének egy utolsó megvetett zugában is?
Eredj, fordulj be szegény öreg asszony bátran, ne szégyeld, hogy rongy, czafat rajtad a ruha, ne szégyeld, hogy a szemed közé néznek; ne tudd most, hogy csak a csontod, bőröd, mint egy hányt-vetett özvegy asszonynak, s hogy a régi díszből, méltóságból még csak egy szemecske sincs se testedben, se lelkedben.
Szállj le, köszönj vidáman, úgy illik, a hol jő elébed fiad, András; vagy sírj és áruld el: fiam, gyermekeim, én nyomorult vagyok, igen, igen nyomorult! ne verjetek ki, hadd halok meg itt a szülötte földön, hadd fekszem az uram mellé, hadd nyugodjam ott, a hol a többiek porlanak!
András ölében vitte be sirva, szorongatva csókolva az ősz, töpörödött, maréknyi kis öreg asszonyt; nem kérdeztek tőle semmit: honnan jött, mikor indult, haragszik e még? ugy-e, most már itt marad állandóan s jó puha ágyba fektették, melengették, borogatták; oda borult ágya elé fia, menye, sőt a már szinte alvó unokák is felvetették fejüket, kinyitották nagy, szelid, bámuló szemeiket, s nézték azt a beteg öreg asszonyt, a kit az ő édes apjuk és anyjuk úgy sirat, olyan jajgatva, fuldokolva.
Az öreg Bokros Mihályné mikor valamennyire magához tért, fölemelkedett, kiemelte egy kissé száraz ujjait a takaró alól, félve, nehogy az az asszony meglássa a rongyos ruhát, s rekedtesen, tompán, mintha a hang valami mély sír fenekéről törne fel, dadogva szólt:
– Meggyógyulok én, aztán tovább megyek, haza megyek, most Sándorék hivatalt keresni vannak; ez a kocsis erőnek erejével ide hozott.
S az öreg asszony annyi kínos hazugság után erőtlenül esett vissza a vánkosok közé. Egy pillanatra elfelejtette, hogy Sándorék isten tudja, hol és miben járhatnak, hogy azok őt már régen lerázták nyakukról, s hogy azokhoz ő hiába menne, még ha igazán menni is akarna. Büszke lélekkel, melyet a legnagyobb nyomoruság és megaláztatás se tudott végkép megszelidíteni, fordította el tekintetét szerető gyermekei elől; fogai addig vaczogtak, míg végre darabokra tépdesték az elnyütt testből mindenkép kiszökni törekvő boldogtalan lelket.
Hajnalra elcsendesedett minden, s mire a nap végighintette sugarait Mező-Mihályi városa fölött, akkorra sokan megtudták már, hogy imént az öreg Bokros Mihálynéra harangoztak, arra, a ki valamikor még tekintetes, nagyságos asszony is volt!