Az urak: Regény

Mező-Mihályfalva, ámbár a legalkalmasabb közelségben feküdt a Dunához, egy szép emelkedett, termékeny rónán, s temetője mellett valóságos igazi országut huzódott el: mégis azt gondolom, álmában sem hitte, hogy valaha akarata ellenére mezőváros legyen, ellátva nagy vasajtós adóhivatalokkal, s piszkos, meszeletlen folyosójú törvényszéki épületekkel. Élt csöndesen, mint az egyszerű, elvonult ember, zaj, fény és háboruság nélkül. Egyszer azonban három-négy pápaszemes, vastag téli posztósapkás, vörös sálos német ember tudakozódott a falu házánál a jegyző után. Az öregbiró, kisbiró, tizedes, bakter mind összeszaladtak s rémülve tudakozták egymástól, hogy mit akarhatnak ezek a szinte övig csizmaszáros atyafiak?

Hogy nem találták a jegyzőt: a megdöbbent tanács előparancsolta a Gáspár zsidót tanakodás végett. Ez okos, s a falu java mellett a maga hasznát is mindenkor szivén viselő tolmács eligazított mindent. Járt-kelt utczáról-utczára az urakkal, s midőn ezek a kivánt eredmény után kitakarodtak a faluból: nagy örömmel elbeszélte, hogy birák uraiméknak nincs mit félni, ide a helységre valóságos szerencse mosolyog, mert ezek az itt járt urak cseh és morva kereskedők, serfőzők. Itt akarnak a Muzsnay-portán valami nagyszerű, felséges sörházat emeltetni. Micsoda dicső világ lesz itt ezentul. Télen bort iszunk, nyáron sört, épen mint csak a nagy urak. S micsoda olcsó az a sör, s micsoda finom kedve van attól az embernek.

A birák tusakodó reménységgel néztek össze, mosolyogtak is, gondolkodtak is. A jó ital sokaknak tetszett.

Hát még a rongyos gavallér, Muzsnay Álmos urnak mennyire tetszett a derék, emberséges cseh ajánlat; nem a portáját, de egy kis régóta sovárgott jó pénzért még széles, kövér hátát is eladta volna házhelynek. Nem olyan nehéz dolog a magyarral boldogulni, főkép az okos magyarral.

Ahol im a Muzsnay-portán, hol ezekelőtt uri székek, egyházi gyülések tartattak, most a jó világ hirdetőjéül egy roppant magas, öblös kémény füstölög, s egy csomó vörös képű, német beszédű mesterember (annak kell lenni, mert mindannyi nadrágban jár) lót-fut. Kocsi kocsit ér; egyik gabonát hoz, a másik sört visz sok apró hordókban, óriási lovakon – a szomszéd magyar és német falukba.

Ahogy a csapás nem jő egymagán, nem jő az áldás sem. Itt is így történt. A német urak és asszonyságok számtalan apró, kondor szőrű kutyáikkal a szomszéd városokból addig jártak-keltek Mihályfalvára a Binder és Röck serfőzőékhez, hogy egyszer csak Kardos Péter jegyző az előljáróság megütődésére benyujtotta lemondását, s egyszersmind bemutatta hivatalos kinevezését a szegvári adóhivatalhoz.

– Hát hogyan, mikép? – kiáltott fel ámulva, bámulva a tisztes tanács, – hiszen ugy itt mi kéz nélkül s száj nélkül maradunk. De bizony csak nem eresztjük a jegyző urat – szólalt meg egy bátrabb és beszélni tudóbb esküdt ember – megöregedhetik ő kegyelme itt mi közöttünk is. Hisz nem bántottuk tán, vagy mi?

– Ugy, ugy – bizonykolák mindnyájan – eltemetjük annak idején itt. Fekszik a mi temetőnkben elég becsületes ember, még pap is, nemcsak nótárus. Miért ne juttatnánk helyet ő kegyelmének is? Juttatunk, ha tetszik, a lombosabb, ha jobban szereti, a völgyesebb helyen. Nem jobb lesz-e ott a Sánta ispán mellett? vagy ott a rugott kasznár mellett a Krisztián takács szomszédságában?

Az urrá lett jegyző büszke, államhivatalnoki fejtartással utasította vissza az őszinte szívből jött ajánlatokat, egyszersmind kijelentette éles hangon (ezelőtt sohase beszélt így), hogy nehány napok mulva megjő a felsőbb rendelet is Mihályfalvára, a mikor is e paraszt falu a magas kormány eléggé meg nem hálálható kegyességéből nem falu lesz többé, hanem város.

– Tyjüh! – kiáltának fel a birák e nagy kegyességre régi parasztmódon – nonó!

– Mit nonó? – kiáltott rájuk a jegyző. – Küldjenek kendtek deputatiót nagysás Binder serfőző ur elnöklete mellett a méltóságos megyefőnök Kripszkrapsz urhoz, s köszönjék meg alázatosan atyai pártfogását. Németül beszéljenek kendtek, tudják?

– Beszél ám a Gáspár zsidó, de mi ugyan nem.

– De nem ám! – indult meg a közös meghökkenés.

– Azt mondom, hallják kendtek…

– Üm! de kendez, – mormogott egy tanácsbeli.

Az adószedővé lett jegyző mérges villámokat szórt zöldes volt strázsamesteri szemeiből a szólóra, s ha nem tette, de sok kegyetlenséget gondolt, a milyenek deres, lehuzatás, bot s több ezekkel atyafiságos jelek.

– Itt ezután – s nagy bátran ütött az adószedő a tanácsasztalra – minden a művelt német nyelven fog menni. Ugy! Itt járásbirói hivatal lesz, adószedői hivatal. Ugy!

Erős csend állott be.

Végre is a volt jegyző szólalt meg németül, de igazi tört németséggel.

Erre a birák egy része megijedt, a más elnevette magát.

Egy darabig pattogott a volt nótárius ur, azután nevetett ő is.

A megindult nevetés most már hahotában tört ki, főkép arra a különös gondolatra, hogy bátyámuramnak, öcsémuramnak hogyan fog majd állani az a német szó. Az lesz még egyszer a furcsa mulatság!

A várossá-tételről mondott örvendetes hír – mert sokakra nézve az volt – hamar elterjedt a faluban. Örege, apraja vitte házról-házra. A fiatalabb birák már előre madárnyelven beszéltek, azt hivén, hogy a művelt német nyelv is csak ilyen könnyű lesz; az öregebbek pedig csóválgatták a fejüket, s a nagy szerencsétől előre is ugy féltek, mint valami árvíztől.

Egyedül a fiatalabb asszonyok, leányok örvendtek a dolognak teljes szívből. Ezek alig győzték várni a hivatalos urakat, kik bizonyosan itt is épen oly szép ezüstös, aranyos, csillagos ruhában fognak járni, mint a szegvári főbiró, meg az irnok, meg a többi. Most kevélykedjenek aztán azok a kényes, koldus szegvári leányok! – kiáltának fel többen a mihályfalvi asszonyok közül.

Ha a különféleképen gondolkozó falu azt akarta megtudni, hogy hát lelkésze, az öreg pap mint vélekedik az egész esetről: akkor a legközelebbi vasárnapon nem hiába ment a templomba. Hallhatott ott eleget, sokat. A tisztes ősz férfiú az apák és férjek részére ugy fogta fel a dolgot, mint a melynek, ha igazán résen nem állanak, sok különös következménye lesz, és pedig főkép a női világban. Az asszonyok czifrálkodóbbak lesznek, a leányok hamisabbak, az emberek ravaszabbak, fösvényebbek. Sok, a ki most semmi ember, nyomorult szegény: a furfang által fölemelkedik; sok pedig, a ki most gazdag: el fog szegényedni, el annyira, hogy még koldusbotra is juthat. A templomot is elhanyagolják, csak egy-egy nagy ünnepen, vagy akkor, midőn egyszerre sok új ruha készül. Meglássák csak, a régi Mihályfalva ugy elvész, mintha csak a Duna nyelte volna el, pedig ez el nem nyeli. Fölzavarodott az egész község. Hittek is a beszédnek, meg nem is.

Sok szegény egyszerre gazdagnak képzelte már magát, legalább is olyannak, a milyen Bokros Mihály uram, vagy a még gazdagabb Vörös Gábor. A gazdagok meg már hét uraságról, meg a jó isten tudná, miről álmodoztak. A rektor új énekekhez fogott, ugy vélekedvén, hogy egy városi rektor csak nem énekelheti már azokat a kopott énekeket, a miket egy falusi bátran nyomorgathat. Képzeletében már orgonát is látott, szépet, nagyot, hangosat, olyat, a minő a szegvári katholikus atyafiak templomában vagyon. Bár egy csöppet se tudott orgonálni, leült asztalához, s négy bütykös ujjait épen ugy billegtette, mintha csak tisztán orgonálna, még a lábaival is (mert mindenütt így látta) rugott nyomott egyet-kettőt. S énekelt olyformán, a mint az orgona szól, most igen magasan, majd nagyon is mélyen. Felesége a mint a szokatlan nagy éneklésre betekintett, megrémült. Uram teremtőm – sóhajtott fel – mi baja ennek az embernek?

– Semmi, asszony, ne busulj – kiáltott jó kedvvel a rektor – orgonálok.

– Min?

– Ezen a bölcsőn ne!

– Minek azon akkorákat rugni?

– Mert ugy dukál, még nagyobbakat is rugnak.

– Rugott ám rajtad valami.

– Mért nem!

S a lelkiismeretes rektor derült lélekkel gondolt a fényesebb jövendőre.

Ha már a szegény rektori hajlékban a várossálétel reményére ekkorára nőtt az öröm, mekkorára kellett akkor nőni a régi faluháza melletti új paraszt kastélyban! A gazdag Vörös Gábor meghuzogatta göndöres szőke haját, gömbölyű, vérhólyagos szemeit nagy dölyfösen meghordozta szép három egymásba nyiló uri szobáján, s egyet gondolt, hanem a nélkül, hogy ezt a helyes gondolatot szükségesnek találta volna közölni feleségével s három hajadon leányával, főkép azzal, a ki Bokros Sándorral már mátkás is volt.

– Hát ugy lesz az… hogy is lesz, no? – tanakodik magában jókedvvel Vörös Gábor uram, egyet csattantva jobbjával baltenyerébe – ugy lesz, hogy most már máskép csinálunk egyet-mást. Ha a vidrai ispán, mikor két kézzel neki adtam volna, nem vette el a leányomat, igaz, akkor még számadó juhász voltam; ha Bokros Mihályné asszonyomat még pappal mivel tudtam rávenni, hogy Sándor fiával vetesse el a Zsuzsikámat: most gondolunk egy másformát. Ki az első gazda a faluban? Én, mert a kinek volna annyija, mint nekem: Bokros Mihály nem a maga ura, ott az asszony az ur; ez a két-három compossessor – hisz mind a zsebemben van; no hát, ha ezek a német urak akarnak valamit, kihez fordulnak? Ugy, ugy, Vörös Gábor, eszeden légy, mert most sok mindenre nyílik ut. Most maradnak a leányok – meglátom, hogy az urak közül üm – ki tudja? A Szeliczey uraság felesége csak egy vámos leánya volt… no, ilyenformán az én gyermekeim se születtek épen parasztok számára. Meglátom, azok közül a német asszonyok közül nem volna-e érdemes valamelyikkel atyafiságba keveredni. Mindjárt többre nézne engemet is a vármegye. Ugy lesz, hogy most már minden máskép lesz. Nem azért csináltattam én ezt a kastélyt, hogy ezeken a szép pingált falakon csak bunda lógjon, meg ködmen. Mert tudom, ha élek, ha isten megsegít, lesz ennek a háznak magához méltó lakója.

A módos ember kinyitogatta az ajtókat, megtapogatta a sárga rézkilincseket, inge ujjával letörölgette róluk a port, s folytatta magával a beszélgetést.

– Üm, dehogy van, azért sem adom. Még az a kevély, boldogtalan Bokros Mihály csak ugy félvállról akart volna velem beszélni! de megállj, csókolsz te még kezet az én nőmnek, de még a leányomnak is. S Vörös Gábor uram sokért nem adta volna, ha valami ügyes nőtelen német ur már el is foglalta volna ezeket a szobákat. Alig várta, hogy jőjjenek már, hozza őket az isten, s válogathasson köztük kedve szerint.

Nem is tudott nyugodni, átment az adószedővé kinevezett jegyző komához, kivel sok apró-cseprő elintézendő dolgok miatt mindig jó békességben élt, s itt annak rendje szerint latra vetették az érkezendő német urakat.

A juhászból s orgazdából első emberré emelkedett Vörös Gábor ur, mint a jóféle juhok s alkalmas jármas jószágok között, ugy válogatott embereiben.

– Hát az miféle, kiféle? mondja csak még egyszer, komám uram.

– Fő adószedő – mondá a jegyző ur – elsőrendű hivatalnok, tán pléhgalléros, nagyságos ur.

– Pléhgalléros? – mormolgatá a koma, nem értvén meg egészen a dolgot; – ugyan az volna? Aztán fia van-e?

– Nincs, de van leánya.

– Úm, üm – mondogatá a juhász magában – nekem is leányaim vannak.

– Jó lesz! – kiáltá a jegyző, ravaszul megütögetvén a koma vállát.

– Válaszszunk másikat.

– Én is azt gondoltam. Jó lesz a főbiró.

– Kiféle, miféle?

– Özvegy ember.

– Az?

– Derék ur, csak hogy van három kis gyermeke.

– Igen aprók? – Vágott a szóba Vörös uram.

– Aprók biz azok.

– Azoknak szegényeknek akkor minél előbb anya kellene! – tevé hozzá jólelküleg a furfangos juhász.

A jegyző elnevette magát, s szólt:

– Hát a főbiró ur jó lesz? s egyet csippentett szemeivel.

– Azt tartom.

– Hej, jó helyt jár a komám uram esze!

S a két ravasz csont vigyorogva tekintett egymásra.

– Ebben maradjunk, komám?

– Nem bánom.

– Bizony megjárná, komám, ha Mariskából még nagysás asszony lenne.

– Hát a Zsuzsimból? – veté oda dölyfösen a juhász.

– Hiszen Zsuzsikának megültük már a kézfogóját.

– Hát nincs nekem annyim, hogy még egyszer megülhessük? Annyiszor üljük meg, a hányszor én akarom.

S a kevély ember rögtön kigondolta magában, hogy Bokros Sándor elmehet, föl is út, alá is út. Válaszszon a maga rongyos atyafiai közül.

– Kölyök! – szólt meg akaratlanul – még te akartál rajtam paczkázni?

– Kicsoda? – kérdé a jegyző.

Vörös uram nem is tartotta méltónak kimondani a nevét, csak a fejével, vállával rántott egyet.

– S ugyan miért? – folytatá kitöréseit, – mert anyádnak valamelyik öregapja esküdt volt a vármegyén? Megállj, hát ha most meg… de nem mondta ki, elnyelte a szót.

– A koma vője főbiró lenne! – egészíté ki a jegyző.

– Hát mért ne lehetne? – veté fel Vörös uram barázdás homlokát.

– De csak megismerne azért komám uram, ha a veje főbiró lenne is? – szólt alázatosan, de gúnyos tekintettel a jegyző.

Vörös uram a mellére ütött, s fölkiáltott:

– Becsületes ember voltam mindig, vagy mi?

– Szent igaz.

Egy pár perczre elhallgattak.

Majd a jegyző odahajolt a koma füléhez, s belesúgta:

– Nem innánk egyet abból a jó ürmösből, komám, a Zsuzsika egészségére?

– Itt a kis biró, átküldjem?

Vörös uram, ki örömest ült a más bora mellett, most, hogy a maga borát emlegették: fölkelt, szabadkozott, s mindent a következő napokra igért.

El is ment csakhamar. Hogy azonban a jegyzőt – a kitől, mint hivé, sok függhet – meg ne bántsa, küldött át neki egy korsó eczetes fehér bort.

Vörös Gábor uram, a mihez egyszer hozzáfogott, azt, ha időközben jobbra nem bukkant, keresztül is vitte. Biztos lehet benne a falu most is, hogy Bokros Sándor nem törli száját a Vörös Zsuzsika hozta abroszhoz.

Mentek a napok különben gyorsan. Egyszer megjött a felsőbb rendelet, hogy az előljárók lássanak alkalmas lakások után a hivatalos urak számára. Ha valamely kivánatos helyet tulajdonosa nem akarna átengedni, ott használják a törvény szigorát. A melyik ellentáll, az olyat vasra kell verni.

Ily erélyes rendelet mellett mit volt mit tenni: birtokos urak, gazdák készséggel önkényt ajánlkoztak. Szives ember a magyar, csak bánni kell vele tudni. A németek pedig mikor akartak: tudtak, s oly finoman, mintha egész életükön keresztül csak épen ezt tanulták volna.

Mennyi lett a sok alkalmas lakás itt is, ott is. Hogy meszeltek, tisztogattak, mintha csak messziről jövő atyafilátogató kedves vendégeket vártak volna. A hajadon leány új rokolyát varratott, a legény új kalapot vett; a vénebb népség csizmát zsírozott, dolmányt, mellényt szellőztetett. Az asszonyok is elkövettek mindent tűzhelyen, szobában, csakhogy jó hírnevüket növelhessék. A várva-várt dicső időt, mikor Mező-Mihályfalva Mező-Mihályi mezőváros lett, négy országos vásárral, heti piaczczal és sok minden jóval: egy kellemetes tavaszi napon csakugyan elhozta az isten, főkép miután a várossátétel dolgában a serfőző urak is a falu javára nagyban buzgólkodtak.

Jöttek a nagyságos urak hosszú gyolcsos-tótszerű szekereken. Mennyi gyermek, mennyi madár, mennyi kicsi kutya, mennyi sok derék idegen úri familia. Hogy fel fog most emelkedni a falu, azaz hogy város becsülete. No kedves Mihályfalva, erre a megtiszteltetésre te se gondoltál soha, tudom!

Muzsika szól, mozsarak durrognak, foly a bor, lobog a bő patyolat ing, peng a magyar sarkantyú, röpül a szép magyar hajadoni párta.

Járja a táncz.

– Uram teremtőm, ha ez a szép gyöngyélet mindig így lesz! – kiálthat fel valaki így a kapuban, utczán álldogálók közül, a mint végigtekint a jövevényeken s mulató sokaságon.

– Igy bizony! – válaszolná erre, ha hallaná Vörös uram, ki ehol a legnagyobb nyájassággal szedegeti le a főbiró úr apró neveletlen árváit (szinte már mint mostoha kedves úri unokáit) s vezeti be a nagy, tágas szép utczai szobákba.

– Erre, édes angyalom, kis urfiak! Csak ugy éljenek ám itt, mintha a maguk tulajdon hajlékában volnának. Ugy ni, lelkem adta gyönyörő galambkáim. Ugorjanak, fussanak, csak az ablakot ki ne törjék, mert az drága, vagy no nem bánom – tevé hozzá szokatlan engedékenységgel – vagy ha egyet abból is kipattantanak. Csak teljen a kedvük.

Vörös uram lehetetlen, hogy azt ne hitte volna, miszerint az a kiborotvált állú, tömzsi termetű, kissé ragyás arczu, nagy orru, szőke német főbiró, azzal a félrőfös fehér kalapjával, s rajta a tenyérnyi széles fekete gyászfátyollal pontról-pontra érti az ő édes kedves magyar beszédét, s most mindjárt megtapogatja a derék Gábor bácsi vaskos markát. Igy kellett lenni, mert különben nem mosolygott volna oly bizalmasan mind a gyermekekre, mind a főbiró urra.

– Gut, gut! – hadará a főbiró mérges, hivatalos tekintettel, s intett az orrával is, a ránczos homlokával is, sőt a kezében levő nagy állatfejes nádpálczával is, hogy hagyja abba az egész locsogást, menjen a ördögbe, mert itt most sok a dolog.

Egy magas, vékony termetű, deszkamellű, vágott hajú barna asszony, fitos orrával s vékony, széles ajkaival intett a haragos hivatalnoknak s franczia nyelven mondott is valamit, s a főbiró úr azonnal alábbhagyott indulatával, de azért tisztán látszott, hogy sokért nem adná, ha az a vörös, vigyorgó ember nem fecsegne annyit.

Az a vörös, vigyorgó ember pedig épen a legjobb szívből és legszebb kilátásokból kedveskedett fecsegéseivel. Meg akarta mutatni, hogy ő milyen nyájas, emberségtudó, s hogy azoknak a kis mostoháknak épen nem lesz mit félniök sem tőle, sem a Zsuzsitól.

Vörös Gábor uram azonban a nem kedve szerint történt fogadtatás miatt egy kissé mégis megneheztelt, sőt el is vörösödött, a mikor más maga formájuakkal szemközt mindig goromba kitételekre s káromkodásokra hagyta magát ragadtatni; most pedig csak kihuzódott, s mosolygó tekintettel mondogatá: «Jó, jó; jól van no; hát hiszen ha dolgotok van, csak lássatok hozzá iziben, engem mindig megtalálhattok. Aztán majd a jó vacsora sok dolognak megadja az útját.»

S kitekintett, hogy hát a többi jövevény urak milyenek s kihez tartanak.

Épen Bokros Mihály uram integetett a botjával egy kék pargitjanklis német kocsisnak.

– Erre, erre, sógor, oda a templomon túl ni, a nagy karikás kút felé.

– Micsoda? – kiáltott felé Vörös uram – hát maguk is kaptak valakit?

– Igen bizony. A feleségem erővel azon volt, hogy valami jóravaló németet mi is fogadjunk magunkhoz. Már mit csináljon az ember, ha a vármegyén ugy parancsolták.

– Hát aztán kifélék, mifélék? – kérdé Vörös uram kevély nyaktartással, a léczkerités széles párkányára könyökölve.

– Ahol ott ni ő kegyelmök! – mutatott Bokros uram két rendbeli kocsira.

– Üm, hát két felekezet is? – mormogá Vörös uram, odatekintvén a vendégekre, s egyszersmind éles szemeivel átal akarván őket járni, hogy pontosan megmérje: ugyan mennyit érhetnek, vannak-e olyanok, mint az övéi.

Ezek a vendégek bizony sokat mutattak.

Egyik kocsin ült két öreg rendű, köpönyeges vikleres lélek; egyik férfi, a másik asszony; a tulsó jobbacska kocsin hárman ültek, hátul egy igen vörös ábrázatú hosszú, piros szakállú szinte ügyesen kiborotvált állú, mogorva, kedvetlen, de kevély tekintetű ember, tisztességes uri ruhában, egyre köhécselve, s vastag bajuszát és szakállát igazgatva; mellette egy kövér, elég szép formájú barna asszonyság ült, szépen kipuderozott arczczal, nagy nyájasan köszöngetvén mindenfelé, a honnan épen köszöntéseket vélt nyerhetni. Csinos, barátságos asszony volt, még az öreg Bokros Mihály uram is örömest nyugtatta rajta tekintetét.

E két személyiséggel szemben izgett-mozgott egy fölötte eleven, szőke, vöröses, nagy kék szemű leányka, vastag, piros ajkaival örökké mosolyogva, nevetve.

Majd hogy meg nem szólalt, ugy nézett mindenkire, még Vörös uramra is.

– Mifélék? – kiáltott úgy a foga közül Vörös Gábor Bokros uramhoz.

– Tán a főbiró! – válaszolt illedelmesen az öreg.

– Lentebb, lentebb, bátyja, a feje nálam van. A főbiró az enyém.

– Hát tán az adószedő?

– Már az lehet.

S szerette volna oda tenni a gőgös ember, kendteknek olyan is jó.

Bokros Mihály oda se hederített Vörös uram hányavetiségére; ment elől, illedelemmel, s vitte a németeket.

Úgy volt, hogy a hátulsó lakást, az új két szobás épületet adják át a szállóknak; azonban mire a vendégek az udvarba érkeztek: Bokrosné asszonyom már – hirét vevén Sándortól a jövevények uri voltának – a legszebben berendezte számukra az utczai nagy szobát a kis benyilóval, s a hátulsó szobát a külön konyhával.

Talán érezte, hogy az a sok nagyszerű változás, a mi e német urak által történni fog, megérdemli a szives előzékenységet.

Bokros Mihály uram a hirtelen esett csere miatt egy kissé csóválta a fejét, de már a körülményeken csakugyan nem lehetett változtatni. Adott hát mindent kezükre a vendég uraknak.

A fiatalabb kövér asszonyság a mint kibontakozott prémes felső öltönyéből, egy kissé megigazgatta husos, gömbölyű fején a főkötőt, mintha csak régi kedves barátnőjéhez szállott volna: lóbálta, hintázta magát előkelő uri modorban, nagyokat, nyájasakat köszönt, s ment megölelni, megcsókolni a hasonlókép vastag termetű, tisztes sárga-barnás arczú Bokros Mihálynét.

– Oh! lelkem – mondogatá Bokrosné a nem remélt csókolkozás közben – oh! édes galambom…

S most következett az öregebb asszonysággal s a kisasszonynyal való atyafiságos csókolkozás is. A férfiak nem mentek idáig a barátságban, ők csak a kezüket mozgatták s úgy tisztelgettek egymásnak, hogy: isten hozta, isten áldja!

Alig kerültek-fordultak, a szép fiatal lányka háromszor-négyszer is odaszólott Sándorhoz, a Bokrosné mellett álló nyalka szép sudar termetű fekete bajszú, piros ábrázatú fiatal legénykéhez.

– Ki ez? – kérdé a lány Bokrosnétól tört magyarsággal.

– A fiam! – mondá elragadtatva a boldog édes anya.

A leányka meghajtotta magát s mosolygott.

Mindezeket bátran tette, mert úgy volt tanítva.

Könnyen ment az ismerkedés, annyival is inkább, mert ezek a németek – később kiderült, hogy felsőmagyarországi tótok voltak, de ezt titkolták – egy kicsit beszéltek magyarul is, s néha majdnem egészen jól.

Bokros Mihályné süttetett, főzetett, Sándor hordta fel a sok jó bort, az öreg Bokros úr töltögette a poharakat, s ment az ebéd pompásan, urasan.

Már az ebéd vége felé járhattak, midőn egy középtermetű, gatyás, mellényes legény lépett a szobába. Nem volt olyan csinos, szép arczú, mint Sándor, inkább közönségesnek lehetett mondani, de barnás szemei kifejezők, s magatartása egyenes, férfias, tisztességtudó volt. Hogy a családhoz tartozott: onnan láthatta akárki, hogy nem kináltatta magát üléssel, hanem helyet foglalt leghátul az öreg Bokros Mihály mellett.

A vendégek különben, ha egyáltalán törődtek valamit e parasztruhás legénynyel, gondolhatták azt is, ez bizonyosan a béres. Nem a béres volt, hanem Bokros Sándornak, annak a czifra, magyar ruhás legénykének a bátyja: András.

Bokros Mihályné ott a fiatalabb uri asszonyságok mellett csak hunyorgatta a szemeit, csóválgatta a fejét, mind nézte Andrást, mintha mondaná (a mint hogy éles apró szemeivel bizony nem is mondott mást): te ökör, minek jöttél te most ide ennyi úr közé? Nem tudtál egy kicsit megkésni? Jöhettél volna később is abból a malomból, nem romlott volna meg azért az a liszt.

András pedig ebből a haragból, rossz izüségből mit sem vett észre, evett csöndesen, s egy-egy szót váltott az apjával. Majd odatekintett az asszonyságokra, s hosszan nyugtatta barnás-szürke szemeit a Sándorral beszélgető uri kisasszony kipirult, vörös szeplős arczáján.

Szinte alkonyat felé hajlott már az idő, midőn a vendégek fölkeltek a jó ebéd mellől, s nagy kézszorongatások s ölelgetések után szobáikba vonultak.