II.
A vastag adószedőné, miután innen is, tul is jól megnézegette magát a nagy fekete rámás falusi tükörben, s látta, hogy a jó étel s az erős bor ugyancsak kipirositotta fehérre puderezett arczáját, nevetve fordult férjéhez, mondván:
– Venczel, ha itt eszed lesz, eleget ihatol.
– Meg ehetek is! – szólalt meg az öreg pápaszemes úr bő, lötyögős zöld kabátjában. – Finom egy sültek! hah, mi pompás!
S az öreg penzionatus hivatalnok csak úgy csettegtetett a nyelvével, miközben sok szegénységet láthatott fejével olyan finoman bólintgatott, mint mikor az ember édes ellágyulásában azt szokta mondani: óh be jó, óh be jó!
– Csak egy hiba volt! – állott elő szerényes megjegyzésével a zöld szemellenzős, fájos szemű öreg asszonyság is. – Nem volt egy kis jó kávé, pedig majd meghaltam érte.
– Már az igaz, a fekete nekem is hiányzott! – járult a megjegyzésekhez a főadószedő úr is, egy kis fésűvel kegyetlenül fésülvén csuf vörös szakállát, s vörös kese fejére ragasztott nehány szál sárgapiros hajat.
– Mert te Venczel bizonyosan legénykorodban is mindig feketéztél! – mondá gunyos fejbólintással a főadószedőné.
A főadószedő úr erre nem válaszolt, csak köhécselt, s ránczolta a szemöldökét. Ő bizonyosan jól tudta, hogy ez idején jött megjegyzés hová czéloz.
– Tedd csak, édes Venczel, a mit én mondok, azután beszélj minél ritkábban.
Valami elszomorító jelenség az, mikor a feleség minden félelem, sőt önmérséklés nélkül gúnyolódhatik, kisebbítheti férjét ott, a hol akarja, s akkor, mikor neki tetszik, s a férjnek mint egy leigázott oroszlánnak csak morogni szabad, ezt is magában, s a fogait vicsorgatni, s ezt is úgy, hogy az asszony meg ne lássa.
A főadószedő úr most épen ilyen kedvetlen látványt nyujtott; izgett mozgott, forgolódott, s a bajuszával s szakállával tömögette a száját, alkalmasint azért, hogy egy bátor szó valahogy ki ne csuszszon az őrt álló fogak közül.
Az öregek, kik a fiatal asszonynak szülei voltak, leányuk eljárását igen természetesnek találhatták, mert csak el sem komolyodtak.
– Mama, gyere csak! – kiáltott fel a leányka, ki az ablakon könyökölt az egész beszélgetés folyama alatt.
A mama kecses tánczlépésekben odalibegett.
– Nézd csak, mama – mutatott a leány a kapuajtó felé – hát nem szép fiú ez?
A mama hunyorított egyet apró fekete szemeivel, s rögtön végignyalta ajkait, hogy azok pirosabbak legyenek.
– Szép fiú! – mondá.
– Nézd, milyen nagy, fekete szemei vannak.
– De az orra szép, egész uri hajlott, s milyen finom!
– Milyen sötét, vastag szemöldöke van. Nézd, milyen tüzesen tud nézni.
– Nekem termete tetszik! – mondá az anya, szemeivel méregetvén az utczakapuban álldogáló legény karcsú, magas termetét, széles vállait s domború mellét.
– Milyen jól áll neki anyám, az a kis pörge parasztkalap.
– Csinos parasztfiú.
– Anyám, nézd, milyen csúf pipa van a szájában! Én adok neki egy szivart.
– Micsoda? – kiáltott e beszédbe az apa – te szivart, annak a parasztlegénynek?
S a vörös arcz kigyuladt e botrány hallatára.
– No igen, szivart, – állott a férj elé a feleség – s jól teszed, ha egy finom szivart magad nyujtasz annak a legénynek. Náluk ebédeltünk, s azt hiszem, holnap is náluk ebédelhetünk, ha a tanácsomon jársz. Aztán kinek a házában lakunk? s vajjon ki tudod-e fizetni a házbért? Az a szivar nem kerül olyan sokba. Adtam neked is, mikor hozzánk jártál.
– Jól van! – vágott a szóba az adószedő úr, s kivett tárczájából egy cuba-szivart s kinyujtotta maga a legénynek. De azt akarom, hogy Vanda – folytatá az apa – ne beszélgessen.
– Menj csak Venczel, fordulj egyet a városban! – noszolá a nő férjét. – Jól teszed, ha kijárkálod magadat.
Nem úgy volt ez mondva, hogy tőled függ, menj vagy maradj, hanem úgy, hogy azonnal egymásután, minden további disputa nélkül.
A főadószedő úr vette is botját és kalapját s megindult, hogy a szabad levegőn, a hol az asszonynak nincs hatalma, kizúgolódja magát kedve szerint.
– Ez a bolond ember, ha nem vigyáznék rá, ezer ostobaságot követne el.
– Ne bántsd Eliz, ő igen jó, – jegyzé meg az az öreg asszonyság.
– Csak meglátszik, hogy takácslegény volt, s kevélyebb, mint egy jó házból való. Bánt, mikor nem akarja elismeri, hogy kicsoda.
S a gömbölyű adószedőné szemei a harag villámait szórták.
– Dehogy nem ismeri el! – csititá az öreg asszony leányát. – Nem enged-e mindig akaratodnak?
– Engedjen is, mert én általam lett azzá, a mi. Ha én nem kérem az elnököt, soha se tudta volna fölebb vinni a finánczságnál. Örüljön, hogy ilyen jó bolondokra akadtunk, mint ezek a bolond parasztok. Úgy látszik, gazdag emberek. Milyen szép ház, mekkora szobák, lovaik, ökreik, ki tudja, még mi mindennük van. Vanda azt mondom, csak légy ahhoz a legényhez nyájas.
Az anya e rohamos beszélgetés után sorra tapogatta a butorokat, megnézte a vánkosokat, dunnákat. Az öreg asszonysággal csak úgy dobálgatták a finom pehelylyel töltött ágynemüeket, mintha csak labdával játszottak volna.
Szégyen ki is mondani, de nem hallgathatom el: a két asszonyság még az első estén kivett egy jó csomó tollat a vánkosokból. Most még csak egy kicsiny részt vettek el az idegen birtokból!
Odaát a hátulsó épületben mennyivel máskép folytak a dolgok, beszélgetések.
– Micsoda egy finom uri nép! – mondogatá nagy álmélkodással Bokros Mihályné, ki a sok szép hizelgő beszédtől nem tudott hová lenni örömében. Át is hivatta azonnal a sánta szabónét, hogy legyen, a kivel közölje a nagy édes titkokat.
– Csak képzelje, Krisztiánné asszony – fordult Bokrosné e tanácsosához – hogy összecsókoltak, még az a lelkem aranyos kisasszonykám is. Ezek tudják aztán, mi a tisztesség, illendőség! Ha énnekem – uram bocsá! – ilyen menyem lehetne! Galambom Krisztiánné, meg ne szóljon ám, hogy így beszélek, de mikor engemet még az a kóczos, nótáriusnéból lett Solymosiné ténsasszonyom sem csókolt volna meg így soha, pedig mennyit tettünk értük, hányszor ettek asztalunknál. Ezek meg, lelkem, ezek most jöttek, s máris csupa barátság mindenik.
Krisztiánné valami maradék sültet rágogatva, egy kis vörös bort szürcsölgetett, el volt tehát foglalva, még pedig magával, de azért föl-föltekintgetett az örömben uszó nagyasszonyomra, s meglábolta szabóné eszével, hogy miféle dolgokról lesz most itt legalkalmatosabb beszélni.
Fölvett minden kivánatos pontot, még pedig fokozatosan.
– No már az igaz – kezdé – csak nincs párja a németországi embernek.
– De lelkem – igazitá meg a nagyasszony – tudnak ezek magyarul is.
– Elhiszem, mert ez is a műveltséghez tartozik. Hát az én uram talán nem tud magyarul, pedig ő is Németországból való?
– Ugyan? onnan való volna?
– Egyenesen onnan. Micsoda barátságos emberek laknak ott. Majd hogy csak úgy meg nem eszik az embert. Persze, nagy a műveltség, a pallérozottság.
– Ugyan édes jó Krisztiánném, még egy pohárkával.
– De iszom; vörös bor: orvosság. Bolond a ki nem iszik, mikor ihatik!
S a német asszonyság jókat huzott az orvosságból.
– Mert azt mondom én, kedves ténsasszony – szólt a szabóné, midőn szájáról nagynehezen levett egy öblös üres poharat – hogy…
– No lássa, kedves öcsémasszony – vágott a hizelgő szabóné szavába belső, eltagadhatatlan örömmel Bokros Mihályné – csak kitünik az, hogy maga is az ő nemzetségükből való! Nézze, galambom Krisztiánném, hát tudja-e, hogy ezek az urak és asszonyságok mind így tituláltak, mintha tudták volna, hogy édes atyám öregatyja, a hires Bese Ferencz vármegyei esküdt volt, tekintetes úr? Mert nem is hiszem, hogy ne tudták volna.
– Bizonyosan! Meglátszik az, kinek milyen a származása. Teszem azt, én mindig tudtam, hogy a ténsasszony nem paraszt-vér.
– Ugyan? – s Bokros Mihályné kimondhatlan boldogsággal csóválgatta a fejét.
– Én igen, ténsasszony.
– Úgy lelkem, úgy azok, úgy tituláltak, hogy: tensasszony, tensasszony.
– Mert rendén is volt. Láttam én már olyan grófnét, a kinek az ura ispánból lett csak; az asszonyt azért örökké nagysás grófnénak hivták, az embert meg csak úgy ni, a hogy került. A dolog itt is úgy van. Úgy-e, Bokros uramat nem titulálták tens urnak?
– Nem azok.
– Tudtam!
– Ugyan faljon még, lelkem, drága öcsémasszony egyet!
Bokrosné ezelőtt soha sem czimezte volna öcsémasszonynak.
– Falok, falok, mert ilyen ételt nem eszik az ember mindenütt. Ez is mutatja, hogy a tensasszony milyen vérből való.
– Itt mi közöttünk – mondá a nagyasszony elpalástolhatlan kedvetlenséggel – meg nem becsülnék az embert. Az ostoba parasztja csak azt hiszi, mert ő paraszt, hát már mindenki csak paraszt. De nem szólok, csak mégis jól esett lelkemnek, hogy visszaemlékezhetek szép nemzetségünkre.
– Nemzetségük még szebbé is válhatik! – jegyzé meg ravasz elgondolkozással az elemében levő szabóné.
– Ugyan, aztán mikép?
S a nagyasszony egészen oda huzta székét az öcsémasszonyhoz.
– Hátha még nagyságos urak is lennének a familiájában!
– Már mint az én familiámban?
– Épen abban.
– Az lehetetlen!
Pedig a nagyasszony rögtön oda gondolt, a hova a szabóné, s épen úgy, mint a dolog lehetőségében, a mint a másik karragta magában az egész bolondságot.
– Teszem azt – indult kimagyarázni a szabóné a kellemes ügyet.
– No de előbb igyék még egy csöppet. Ne küldjek át az urának is?
– Nem bánom, de majd átviszem én magam. Hát teszem azt – Sándorka nem váltott-e vagy egy-két szót az urakkal, vagy azzal a szép kisasszonynyal?
– Igen, mert épen egymás mellett ültek. Úgy suttogtak, lelkem, mintha csak együtt gyerekeskedtek volna.
– Ez már valami!
– Azaz – erősíté öntudatlanul is az elragadtatott nagyasszony.
– A teinsasszonyék jól állanak.
Bokrosné egy kicsit nézett, hogy csakugyan ő-e az a tensasszony, s miután meggyőződött (nem tudott volna meg nem győződni), hogy a titulált uri asszonyság épen ő, válaszolt:
– Istennek hála, elég jól állunk, nem cserélnék a faluban senkivel is. Mindenem a Sándorkámé.
– Hogy? Hát a nagyobbik, András?
– András nem házasodik. Hiszen már idejét is multa, huszonhét esztendős. Pajtásai mind megházasodtak. Neki nem kell semmi, csak az ökör, meg a rektor széke. S akkor boldog, ha az istállóban van, vagy a rektor mellett ülhet s énekelhet kedve szerint. Azt gondolom, hibás elméjű is, máskülönben nem keresné annyira a templomot. Aztán meg ő egész paraszt, csupa apja. Soha se szenvedhettem. Nem ütött a Bese-familiára, benne csak az a hitvány Bokros-vér van. Ha szereti, csak turja a földet. Goromba.
S a nagyasszony egész kipirosodott a heves beszédben.
– Így már jól van, egészen jól! – mondogatá a szabóné. – Nekem is van ellene panaszom, mert akárhányszor jövök, mindig úgy néz rám, mintha szarva volna. Már pedig eddig is át-átjöttem, ezután is átjövögetek, kedves tensasszony.
– Mert jöjjön is lelkem, az én portámra jő.
– Arra én; most már tudom, meg azt is tudom, – veté utána egy kis gondolkozás után, – hogy a mit gondoltam tiszta, igaz dolog.
– Mondja csak, hogy ne volna tiszta dolog.
Bokrosné egy kissé megütődött, hogy oly hirtelen el találta árulni szíve szándékát, s hamarosan egyet fordított a beszéden.
– De mi is az a tiszta dolog? – kérdé éles tekintettel.
– Az, hogy ilyenformán Sándorka leggazdagabb legény a faluban… vagy oh! mit is mondok, a városban, mert lelkem tensasszony, városi asszonyok vagyunk ám már!
A két asszony jót nevetett ezen, de azért mind a kettő esze máshol járt.
– Csak az a kár – kezdé fejtegetni a ravasz szabóné tanácsát – hogy Sándor már mátkás.
– Mert az is így van – kiáltott élesen a nagyasszony – hogy ha akarom mátkás, ha akarom, nem mátkás.
– De Vörös Gáborék…
– Zsivány had! – pattant föl indulatosan Bokrosné. – Olyan fészekbe nem eresztem a fiamat.
– De a fiatalok szeretik egymást…
– Ha én akarom, nem szeretik.
S a nagyasszony türelmét vesztve csapott az asztalra.
– Talán az a zsivány Vörös Gábor még bizony magát is megvette, mert nem is tudom, miért fogja úgy pártját.
Most a szabónén volt a sor, ő állt a kert felől, s a két asszony között a leghevesebb disputa fejlett volna ki, ha Bokros Mihályné módos asszony nem lett volna, s a szabóné meg földhöz ragadt szegény nem. Ez döntött.
A szabóné kiengesztelte a nagyasszonyt, s hogy a kiengesztelődés teljes legyen, egész tervével előállott, azaz hogy Sándor uri kisasszonyt is kaphatna feleségül, még pedig egyenesen…
De e szónál Sándorka lépett be, és pedig kipirult arczczal, s egy erős füstű égő szivarral.
– Te gyerek – támadá meg vidám nevetéssel az anya a nyalka szép legénykét – ugyan mit csinálsz? mi ég a szádban?
– Czigárró! szólt a fiú egy nagy csomó füsttel.
– Veszed ki a szádból, lelkem, mert mindjárt meggyulad az a kis pörge bajuszod!
– Nem ott.
S a szép siheder legény kényesen összeütötte bokáját.
– Hol vetted?
– A kisasszony adta.
– Te, mit mondasz, a kisasszony? melyik kisasszony? – kérdé az anya, mintha nem tudná, melyik, vagy legalább nem sejtené.
– Itt e! – s a fiú hüvelykujjával az első szoba felé mutatott.
– Ihol ni, lelkem tensasszony – sietett szólni a szabóné – megmondtam, hát nem mondtam előre, hogy Sándorkára még nagy szerencse néz?
A boldog nagyasszony csóválta erre-arra a fejét, s nevetett, még pedig a leendő nagy szerencse teljes tudatában.
Az asszonyok ki akarták venni a legény szájából a szivart, hogy saját kezükkel megtapogathassák, de a legényke kisurrant az ajtón, s nagy hetykén, telve dicsekedő érzésekkel megindult a pajtások felé. Hogy fog majd tündökleni diadalával a társak előtt, hogy fogja mátkáját ingerelni a szép kisasszonynyal, de még Vörös Gábor uramnak is elmondja az egész esetet körülményesen.
– Sándor – szólt oda András a szekerek mellől, mit sem sejtvén a legény édes szándékairól – hova mégysz? Tudod-e, hogy holnap hajnalban Szegvárra kell mennünk gabonát vinni? El ne maradj! Szekeredet megnézd, hogy küllő, kerék, járomszög rendben van-e, mert az uton nem álldogálhatunk.
– Jó, jó – kiáltott vissza az utból Sándor – csak parancsolgasson, ott vannak a béresek.
S a fiú nagyon keveset törődött az egész Szegvárral. Künn termett az utczán. Ő úr volt, az anyja fia volt, neki szabad volt mindig minden. Ment, s pedig a legjobb kedvvel a szokott helyre, mátkájához, a Vörös Gábor uram nagy tölgyfakapuja elé, a hol ilyenkor már, ilyen szép csillagos időben két-három jó pajtása is ott szokta várni.
Most egyet se talált ott. Hiába vigyázott, nézett a kis kertbe: mátkáját se találta sehol, se testvéreit. Gondolta, korán jött, a társak még valahol, valamelyik korcsmában mulathatnak, mivel ez a mai nap szinte félünnep vala. Bekopogtatott tehát itt is, ott is, de most úgy találta, hogy minden ilyes hely idegennel és serfőző-legénynyel van megtömve.
– Mi az ördögbe! – dummogá kedvetlenül. – Tán biz itthon se vagyunk már a mi falunkban?
(Város ez már, öcsém, sok minden máskép lesz itt ezután.)
Megint csak visszakerült tehát a legény a Vörös Gábor uram kapuja elé.
Leült, s várta a legényeket, s mátkáját. De ehol csak nem akar jönni senki, pedig már szinte félórája, hogy ott üldögél. Föl-föltekintget az utczára nyiló ablakok felé. A mi máskor nem szokott történni: most mindeniknél be van hajtva a vastábla.
– Mi dolog ez? – tusakodik magában a legény.
Kedvetlenül fölkel, s mintha a legrosszabbat sejtené, bemegy az udvarra.
– Nem járt még itt senki? – szól Sándor a folyosó kőlépcsőjén üldögélő béreshez.
– Biz itt jártak elegen, ifjú uram.
– S hát?
– A nemzetes uram elküldte ő kelmöket.
– Hisz tán csak nem voltak czigányok?
– Nem biz ott, mert az egyik a biró uram fia volt, másik meg a Joó Pálé, a Marika szeretője.
– S mi okból küldték el őket? – kérdi egyre indulatosabban a legény.
Az öreg béres fölkel, kiebb vezeti a fiut, s nagy suttogva mondja:
– He a ki adták, – kiáltott a nemzetes uram a legényekre, – eltakarodtok innen! Nem tudjátok-e, hogy itt a főbiró lakik? Meg ne lássak itt közületek többé egyet is!
– Nono, Vörös uram – mormogá a legény rekedtes hangon – hátha aztán majd én is elmaradok.
– Mert ifjú uram, szó a mi szó – mondá a béres – úgy is van, hogy maga se jöjjön ezentul.
– S ezt kinek mondta?
– Zsuzsikának.
– Hogy én ne jöjjek?
– Biz úgy!
– Én? – s a legény, mint a ki sehogy sem akarta elhinni e bolondságot, a mellére ütött.
– Az ifjú úr.
– Aztán miért? hát kit bántottam én? Hivja csak kend ki azt a leányt.
– Már azt én most ki nem hivhatom.
– Nem-e?
S a fiú akaratlanul is vállon ragadta az öreg embert.
– Nem, mert olyan helyen ül – védé magát az öreg – a hova nekem nincs bejárásom.
– S hol ül?
– Hol? odabent a német urak között.
A béres ember az udvarra eső vastáblás ablak alá ment, s a nyomában lépegető legényhez szólt:
– Ahol ülnek ni!
Sándor ifjú vala még, s nem is annyira büszke, hogy a belső égető kiváncsiságnak ne birjon engedni, odanyomta tehát fejét a vastáblához, s a mutatott nyiláson betekintett a szobába.
Szép, pompás, uri világ volt odabenn!
Csak úgy ragyogott a nagy, tágas, pingált szoba a sok gyertyától. A hosszú asztal egész a szakadásig meg volt rakva drágábbnál-drágább ételekkel, finom aranyszínű piros és fekete szegvári borokkal. Az asztalfőn ült a vén Vörös Gáborné asszony ránczos, sovány, a valónál tíz évvel többet mutató képével. Nem magától ült ő az első helyre, hisz eddig örökké a leghátulsó hely volt az övé: a németek ültették oda, a kik barátságosak, fáinak, a kik bizonyosan jól tudják, mi a törvény. Mellette jobbról ült a deszkakeskenységű franczia nevelőnő; balról a főbiró úr, egyre tömvén magába a jó ételeket s a drága italokat, s egyre kacsintgatván az átellenben levő franczia leányra vagy asszonyra; a főbiró úr közvetlen szomszédságában Zsuzsika kuporgott felkontyozott hajjal (eddig soha se volt így), diszes spitzes ruhában. A szegény teremtést majd megölte a rettentő vastag, hegyes halcsont. Zsuzsika mellett egy nagy meztelen szájú, tompa orrú, sárgás-fehér hajú, köpczös német legény dolgozik késsel, villával, kanállal, poharakkal, a főbiró úr két kisebb fiacskájának nevelője.
E mellett Marika foglal helyet, szintén kontyosan, spitzesen; idébb a gyermekek, odább mások ültek; az asztal végén pedig kiszélesedett ragyogó vörös arczával, s a fültő mellett juhászosan, jól kizsírozott, göndör, vörhenyes hunczutkával, a paradicsomi boldogságban lebegő Vörös Gábor úr vigyorog, kellemeteskedik.
– No látod, édes öcsém, hová illenél ide te, ennyi uraság közé? – gondolja magában az öreg béres.
Sándor elneveti magát, s káromkodva támolyog ki az utczára. Szíd, átkoz minden németet, jóravaló hivatalnokot a világon, s nem tudja, hogyan, mikép állhatna boszut, igen nagy boszut mátkáján, annak apján, annak egész gaz nemzetségén.
Nem tudja, de hiszi, hogy el fogja találni. Addig is nagyokat lódit magán, sebes zihálva megy egyenest hazafelé; fölveti fejét, merőn néz az éjszakába, s így nem vesz észre semmit; holott ha a mint elsuhan a rektor háza előtt, csak egy kicsit nézve a világos kis ablakokra, akár szembe tekinthetne András bátyjával, ki ott ül egy csomó kártyázó asszony és leány között.
Igen is, az a goromba parasztlegény, a kinek (az édes anyja szerint) csak az ökör kell, meg az ének: ott ül édes elmerüléssel egy csomó leány és kártyázó asszony között.
S kikből áll az a csomó asszony és leány?
A csomó asszony áll két beesett arczú, sovány asszonyból, kik közül egyik a rektorné, a másik egy öreg papné, fekete-barnás ruhában, hajlottas, vékony orrán nagy, régi formájú pápaszemmel.
A csomó leány áll három leányból: a rektorné két serdülő leánykájából, s az öreg papné szép fiatal unokájából.
A kártya a rektorné kezében van, ki azon mesterkedik, hogy mind az ő saját két kedves leányának, mind már egyuttal annak a másiknak is tisztességes szerencsét mondjon.
– Lássuk csak, most a magáé jön, András öcsém! – kiált a rektor, nagyobb figyelem okáért kivévén egy perczre a szájából a pipát. – Mit mond? persze házasságot, mert már, ha jóravaló kártya, mást ne is mondjon.
A leányok kiváncsian fölemelkednek, sőt még az öreg papné is, s várják, hogy ki lett, mi lett.
Az öreg papné titkon megigazgatja unokája nyakán a kis vörös kendőt s mosolyogva néz körül, mintha azt akarná kifejezni, hogy a kártyának épen nem lehet ám hinni, nem, nem, nem, semmi esetben is.
– Itt András bácsi – szólal meg a rektorné kisebbik leánya – egy szép szőke uri kisasszony áll; ugy-e, mama, az áll?
– Épen az?
Mind a három leány szőke volt, s ez véletlenül nagyon jó volt így.
– Házasság, öcsém, vigyázzon, megint házasság, mint a multkor! – jegyzé meg nevetve a rektor úr.
– Sok baj van! – magyarázza a rektorné, erősen odatekintve a kártyákba.
– Mondtam, hogy sok baj van! – szólal meg András is, ki most figyelmes, bátor nézésével sokkal csinosabbnak látszik, mint azon az uri ebéden.
– Itt áll egy uri dáma, amott egy öregebb, mind a ketten sok háborúságot csinálnak, de azért ez a kisasszony itt előbb-utóbb mégis diadalmaskodni fog.
A leányok nevetve egymásra tekintenek, s kutatják, találgatják, hogy ki az a két rossz dáma, s ki az a kisasszony.
András beljebb takarja magát könnyű kis bundájába s határozottan kijelenti, hogy az a kártya nem neki szól, mert ő nem fog megházasodni soha.
– Dehogy nem, öcsém – biztatja a rektor – leszek én még a maga lakodalmában!
– De uri kisasszony – veszi föl a szót a legkisebbik leány – András bácsi, ki lesz az? No megálljon, mert holnap Klári kisasszonyék is bemennek a szegvári vásárra, majd meglesi, hogy nem jelenik-e meg valami gazdag uri leány, olyan, a milyenről a kártya szól. Megnézze, Klári kisasszony, jól megvigyázza!
– Meg, meg, Luczika – erősíté Klári kisasszony – ha arra mehetünk, meglessük.
– Aztán majd én itt megmondom.
– De én már akkor nem leszek ám itt, – szólt vidám mosolylyal a szép szőke arczú Klári kisasszony, – mert én holnap hazamegyek.
András szerette volna kérdezni, hogy miért megy haza, s szerette volna kérni, hogy ne menjen, de ő csak egy földmives-legény volt.
A kártyavetés folyt még, a leányok nevettek is, de András nem igen szólott többé; elkomorodott. Üres szívét – melyet édes anyja nagyon üresnek hitt – eltöltötte valami keserű, bús, fájó érzés. Egy hallgatag, igénytelen ember hogy mert volna ez érzésnek nevet adni, s ha adott volna is, mi nevet adott volna?
Fölkelt s tiszteletteljesen köszönt, s a nélkül, hogy egyetlen bucsuszót is mert volna intézni a haza készülő Klári kisasszonyhoz, távozott.
– Csakugyan mit is keresek én ott, a hol ezt a leányt látom? – mondogatá magában útközben András. – Három-négy esztendeje, hogy először láttalak a templomunkban, azóta mindig kereslek, s bár nem én hozzám való vagy, kereslek örökkön-örökké, mint azokat a fönt való csillagokat, a kiket tudom soha sem érek el a kezemmel.