Az urak: Regény

A jótékony álom sok sebet beköt, sok küzködő szívet megvigasztal, még a gonoszok lelkiismeretét is (ha van nekik) elaltatja; a tervezgető drága hálóit titkon édesen odább szövi; az öreg penzionatus, de azért különös jóétvágyú embernek fényes jövőt, a boldog hivatalnoknak pedig magas állást hoz.

Mily irigylendő boldogan alszik a tensasszonynyá lett Bokros Mihályné asszonyság. Még lezárult szemhéjain keresztül is lehet látni, hogy apró, fekete szemei mint úsznak a dicsőség és igaz megtiszteltetés örömkönyűiben. Mily kellemes mosolylyal nyugszik a főadószedő család, mind a penzionatus felekezet a hátulsó szobában, mind az uralkodó rész az első szoba hófehér dagadó párnáin.

Ki ne találná el, hogy az a gömbölyű mosoly a főadószedőné kövér orczáján, most is a finom sültek és aromás borok fölött édeleg, azon jó ebédek, ozsonnák és vacsorák fölött, melyek e gazdag paraszt hajlékban okvetlenül el fognak jőni. A főadószedő úr is mosolyog, a mennyiben örökké komor (ő úgy hiszi, méltóságos) arcza erre képes; nagy valószínűséggel ott ül valami ügyes sörházban barátjaival, s beszél a nélkül, hogy kevély felesége örökké belevágna szavaiba. Alszik Vanda kisasszony is lebontott sűrű aranyhajjal, két fehér gömbölyű karjával – a fiatal leányok szokása szerint – átölelve tartván a vánkos titoktartó csücskét.

Sándor nem zúgolódik az uri vacsora miatt, mintha mi sem történt volna; alszik nyugodtan, fiatal szívének könnyen támadó s hamar eloszló érzésével. Összeszorított vékony ajkairól nem lehetne eltalálni, mivel foglalkozik, boszuállással-e, vagy újabb szeretőkereséssel? Bizonyosan meg fogják mutatni a következő napok.

Nem tehetem, hogy Andrást is meg ne nézzem. Ott nyugszik az eresz alatt, közel kedves ökreihez, lovaihoz. Lába fejénél egy nagy szürke komondor őrködik, vigyázva gazdájára s a gabonával rakott szekerekre. E vigyázásban segítenek neki a fenn való tündöklő csillagok is, melyek sokkal jobb érzéssel vannak András iránt, mint akár anyja, akár öcscse.

Oh! mi sugaras arczczal szunnyad Vörös Gábor uram is; igen, szunnyad, mert ő a sok kellemes teendő miatt most a kerek világért se tudna becsületesen aludni. Nem, nem, ő most dolgozik legjobban. Keresi a főbiró úr kedvét jó borokkal, sőt még kölcsön adott tallérokkal és aranyakkal is; simogatja az urficskákat, vág nekik pálczát a kertben, s gyomrocskájukba tömi, a mi jó csak beléjük tömhető. Hogy ne, hiszen máris úgy nézi őket, mint aranyos kis mostoha unokáit.

Vitt, oh! igen, vitt az édes álom nyugodalmat mindenüvé, egyedül Vörös Gábor uram leányáról, a szegény Zsuzsikáról feledkezett meg. Boldogtalan leány, ő nem tudta belátni vékony falusi eszével ama ragyogó jövendőt, melyet apja oly munkás kezekkel készítget számára; elég gyenge sírni, zokogni egész éjen át olyan legényért, a ki pedig nem pingált szobában, bársony kanapén fogná ám vele tölteni az élet szebb napjait, hanem künn a mezőn: szénagyüjtve, kapálva, aratva, dolgozva, esőben, szélben, sárban, fagyban egyaránt. De ha ő szegény, úgy volt meggyőződve szívében, hogy azért a legényért elmenne akár a világ végére is!

De íme hajnallik, pirkad az ég, nyiladoznak a kapuk, ajtók, megmozdul az utcza, ásó, kapa megcsörren, kerék megnyikkan, hajnali harangszó megcsendül, itt a munka ideje. Nincs többé mit időznünk az alvókkal, vegyüljünk a munkások közé.

Ott mennek a Bokros András szekerei a szegvári országúton, csöndesen, de egyaránt. András a leghátulsó szekéren ül, hogy szemmel tarthassa mindannyit. Nyugodtan tekint végig a hajnal félsötétjében kifehérlő zsákokon; buzája, egyéb gabonája olyan, mint a kő, s tiszta, mint csak a valóságos kalácsnak való. Nincs tehát ok félni, hogy valaki a sok gabona miatt rápirítson.

Szép a jármas jószág is, hogy gyönyörűség ránézni, András a világért meg nem ütött volna egyet is soha; az ő ostora a szép szó volt, biztató fegyvere egy-egy csöndes, lassú nóta. Keze alatt olyan is a jószág, mint a regulában tartott jóravaló cseléd: erős is, dolgos is, jókedvű is.

– «Csákó» te, «Tündér», úgy, úgy! – szólongatja a legény édes elgondolkozással ökreit. S szemeit meghordozza azokon a szép urasági pusztákon, melyeknek díszes gazdasági épületei messziről kifehérlenek az országútra. Az a szép vöröstetejű ház ott egy nőtlen öreg uré, a kinek senkije sincs talán; amaz ott beljebb a szőlők alatt a három Török kisasszonyé, kik közül mind a három túl van már a harminczötön; az volt a Zichy grófé, lentebb mellette az a széles major a Pál grófé. Hej, ha valamelyiknek ő lehetne a gazdája, akkor most mindjárt meg lehetne mutatni, hogy a kártya az este hazudott-e, vagy igazat mondott.

– Ifju uram – kiált hátra egy béres nevetve – ugyancsak puffogtat ám ott a kapaszkodónál valaki a korbácscsal, s pedig alighanem Sándor biztatja a lovakat.

András föláll a szekérben, élesebben körültekint s látja, hogy a hidon túl a csavarodónál csakugyan Sándor méltatlankodik.

– Te, – kiált oda testvéréhez éles, átható hangon, – megbolondultál? Szólj szépen annak az állatnak, ne félj, mert megteszi az a maga kötelességét.

S András leugrott a szekérről.

– A ki ura van, – válaszolt durván a legényke, – hát hiszen lónak vettem én azt az ostort, vagy mi?

S a tömött, erős lovak izzadva, prüszkölve ragadták a terhes szekeret fel a magas kapaszkodón, azután rohantak alá szinte vágtatva a völgynek, hogy néhány percz mulva a kocsi messze-messze hagyta maga mögött a terhes ökrös szekereket.

A porból, zajból egy-egy éles, rikoltva kiáltott káromkodó szó mégis odavetődött András szekereihez s tudtára adta bátyjának, hogy: beszélj, beszélj, hallom a szép szót, de ennyit adok rá, e!

Ez az «e» pedig nem volt más, mint egy jó kemény ujjcsettentés.

Látni való hogy a két testvér nem élt valami nagy szeretetben és egyetértésben egymással, a mint hogy nem is élhetett. Mind véralkatban, mind erkölcsökkel teljességgel eltértek egymástól; úgy voltak, mintha csak mostoha testvérek lettek volna. Sándort anyja nevelte, olyan kényeztetve, a hogy csak egy kevés műveltségű, dölyfös, nagyravágyó anya tud nevelni, András pedig nevelte önmagát, úgy a hogy tudta. Nem igen járt semerre, mert hamar belátta, hogy cziczomás, dologtalan öcscsét többre nézik nálánál. Dolgozott szorgalmasan, de kedv nélkül élt mindaddig, míg egy szép pünkösdi ünnepen a rektorné mellett meg nem látta azt a szőke kisasszonyt, a ki attól fogva édestitkos, senki által még csak nem is sejtett világa lett; legénykori barátai egyenkint mind megházasodtak, de ő azért soha sem gondolt a házasságra, jóllehet, azt a titkos gyalogútat, mely egy szeretett lélek ablaka alá visz, ő is ismerte. Maradt magánosan, egyre inkább barát nélkül. A miben enyhülést talált: az a munka volt, s a kedves jószágaira, mezeire fordított gond.

Eleintén csúfolták, különösen a miért örökké a templomot járta, azután gunyolták, hogy vén legény marad; később úgy emlegették, mint a ki már sem a legények, sem a feleséges emberek padjába nem tartozik. Olybá vette az egész falu, mint egy idegen mesterlegényt, a kivel legfölebb a rektor vagy preceptor vált vagy egy szót.

Így élt András anyjának, öcscsének csúfjára, apjának szomoruságára. Nem egyszer vette észre, hogy anyja kezdi őt bolondnak tartani, s olyannak, a kire nézve csupa istenáldás volna, ha holmi irgalmas kezek a szőlők alatt valami ó-kutba vetnék.

András nem törődött mindezzel; gyarapította a gazdaságot, jó karba helyezett mindent, s egyedüli büszkesége anyjával s öcscsével szemben az volt, ha egy-egy régi barátja vagy szomszédja ökreit, szekereit, gabonáját megdicsérte.

– Ifju uram – szólalt meg újra az első szekéren ülő béres – az ott a Jeges csárda mellett alighanem Sándor kocsija ám.

András fölemelkedett a zsákokról, s boszankodva csóválta meg fejét.

Sándor kocsija csakugyan ott állott a csárda előtt, a lovak azon hevülten, izzadtan, pokrócz nélkül.

A bátya leszállott a szekérről, megsimogatta a lovakat, füleiket meghuzogatta, végigterítette őket pokróczczal, s mintha vigasztalni akarta volna őket a méltatlan rossz bánás miatt, nyájas, hizelgő szavakat mondogatott nekik.

Azután csendesen odament a tornáczba, s betekintett a csárda ablakán.

Sándor ott ült egy kövér, fekete-barna arczu, borzas, loncsos fehérnép mellett. A nap már kezdett kibujni és sugarai épen oda szöktek a legényke arczára. A fiu, akármint bevallom is, hogy nem cselekedett illendően, szép volt; hosszas ábrázatu, mint atyja, kissé hajlottas sasorrú. Piroskicsinyes szája fölött sötétfekete bajusz serkedezett; hosszu, fekete haja széles vállaira omolt, kis pörge kanászkalapja feje tetején fityegett.

Bátyja szótlanul nézte egy pár perczig a mulató legényt, majd lassan megkoczogtatta az ablakot.

Sándor nem hallott, nem látott semmit, engedte, hogy a jó madár egész kedve szerint átölelje, s vállára boruljon.

– Hej, Vicza, Vicza! – ömlengett a legény, nagyokat csapkodván öklével a görcsös asztalra, hogy csak úgy tánczolt rajta az itczés üveg.

– Ugyan… ühüm! – morgolódék a fehérnép, odább huzódván a legénytől. – De híres, vajjon kiféle, tán a dobogóból való?

– Nem a dobogóból való az, szolgám, mert az uri kisasszony.

– Hát akkor a szegvári sörházból került. Én is voltam ott.

– No, ha te voltál, hát voltál: de az eddig csak a mennyországban volt. Hallod?

– Lesz az még, úgy fordul, máshol is.

– Lesz ám, de nem ott, a hol a te lelked gondolja.

– Elszaggathatjuk még az ő lelkét is! – szólt a cselédlány, lesütve tekintetét.

– Vigyázunk arra, szolgám, mint szemem világára! – erősíté a legény, vidám mosolygással simogatván szép fekete haját.

– Aztán kik vigyáznak? sokan… sokan! – kiáltott fel hahotázva.

– A’ nem a te gondod. Eredj, hozz bort!

– Hiszen még egy csöppet sem ivott, mit akar? Tele még az üveg.

– No, ha nem ittál még, s inni akarsz, igyál, – mordult a belépő bátya öcscsére, – mert a gabonapiacz nem itt van a csárda előtt.

– Ott van, a hol van, – felelt durván a fiu, – s akkor iszom, mikor akarok.

S még erősebben oda szögezte könyökét az asztalhoz. Villogó szemei villámokat szórtak, széles homlokán kidagadtak az erek, s domboru melle mint a fuvó, emelkedett fölebb-alább. Lehelete egyre forróbb lőn, a lábai reszkettek az indulattól.

Lehetett látni, hogy ha bátyja itt valami okosat nem gondol, rögtön ökölre, birokra kerül a dolog.

András leült, végig-végigtekintett öcscsén, ki sehogy sem akart találkozni bátyja tekintetével, s szelidebbre fogta a szót.

– Sándor, én nem bánom, tégy, a mit akarsz.

– Mert azt is teszem – vágott hirtelen szavába az öcscse, – tegye kend is a magáét!

– Te bánod azt meg, öcsém! – szólt fölegyenesedve a bátya, s egyet-kettőt köhintett abból a fajból, mely a legszilajabb indulat előjele szokott lenni.

– Hát most azt mondom, öcsém, – folytatá András, – hogy jóravaló ember a mátkájáról nem ilyen helyeken szokott beszélgetni.

– Még tegnap nem volt.

– Nem tudtam.

– No hát tudja meg!

– Jól van öcsém, akkor tied a világ, hanem csak majd a vásár után. Most pedig menjünk.

– Megyek, mikor akarok.

András egy kissé megmozgatta ökleit, nézett-nézett, s aztán kiszólott az ablakon:

– János, felül kend a kocsira, induljon, majd mi megyünk a szekerekkel.

– Azt ugyan meg ne próbálja, ha kedves az élete!

– Csak induljon kend, János! – kiáltott ki parancsolólag András.

Az öcs az ajtó felé szökött, a bátya hátba kapta, s a kemény parasztkarok az elkényeztetett legényke lapoczkáit mind vaskapocs szorították rettentő erővel.

– Most én mondom, kedves öcsém, hogy eljösz velem az én szekeremen. Már ha együtt indultunk, megyünk együtt. Így lesz ez jól.

S néhány percz mulva mint valami megszelidített tigris, ott ült az öcs egy tömött zsákon bátyja mellett. Egyik tekintete jobbra, a másik balra, hanem azért a szekér ballagott csöndesen.

Idején beérkeztek a vásárra.

Csak egy kis mezővárosi sokadalom is ezerfelé el tudja foglalni az ember figyelmét. A vásárosok jönnek-mennek, kiabálnak, dulakodnak, alkusznak, nevetnek; az ismerősök köszöntgetnek egymásnak s nyujtogatják csutoráikat erre is, arra is. Ilyen zajban, tolongásban, épen nincs mit csodálni, ha András teljesen megfeledkezett a csárdai összekoczczanásról, s ime a legbizodalmasabban szólongat át öcscséhez, ki most tőle alig egynehány lépésnyire álldogál egy hosszu, nyitott száju zsák mellett, mely épen a lőcshöz van támasztva.

A nap melegen süt, az idő tiszta, ott hullámzik föl s alá a sok ember a vásárban. Itt egy-egy úri hintó huzódik nagy méltósággal végig a jövő-menők tömött, kiabáló sorain, amott egy falusi bőrüléses kocsiba van két hízott kövér pej ló fogva. A hátulsó ülésben egy nagy kendőbe burkolt öreges asszony ül, mellette egy zöldkabátos vastag úr. Kevélyen tekintenek alá az alsóbbrendű népségre, s magukban azt hiszik, hogy egy pusztai kasznár és felesége még abban a tulsó hintóban ülő uraságnál is fölebbvaló. El is lehet hinni, legalább sok jóigyekezetű kasznár és ispán van, a ki ama zöldkabátos kasznár úr nézetét határozottan osztja.

Ehol koczog egy falusi ordináré szekér két rossz lóval s még roszabb szerszámokkal; kevés ember szeme akadna meg rajtuk, annyival is inkább, mert a hitványul készített szalmaülésben egy ősz szakállú, bajusztalan, fekete kabátos, magastetejű kalapos ember ül. E kocsi találkozik a bőrülésű kocsival, az őszszakállú ember nagy tisztelettel köszön, hogy ülésében szinte fölemelkedik, a mellette haladó zöldkabátos kasznár urnak.

Oh! igen, még egy közönséges vásárban is megalázza magát a kicsi ember a nagy ember előtt, főkép ha ez a kicsi ember csak egy falusi református pap.

– Hova, hova, páter? – szól a kasznár ur orrán keresztül, csak félig fordulva a szegény pap felé, kinek ő egy pár véka buzával patrónusa.

Az öreg férfiú megállítja szekerét, s illő tisztelettel előadja jövetelének okát s czélját.

– Nem kelt el a leányka! – mormogá gunyosan a kasznárné asszonyság, odatekintve haladtában az öreg pap mellett ülő Klári kisasszonyra. – Na persze, hát most vajjon hol próbál vele szerencsét a vén pap?

A kasznár ur jólelküleg nagyot nevet e találó megjegyzésen, és egyet sodorint vastag, kövér bajuszán.

A szegény vén pap pedig – kinek nem illő vizsgálni a gúnyos tekinteteket – lelkében hihetőleg örül, hogy a lelkes patrónus ur oly nyájas volt iránta. Megy csendesen, s meglehet, egész hazáig e jó családdal foglalkoznék képzeletében, ha leánya oda nem köszöntgetne valami gabonás szekerek felé.

– Jó napot, jó napot, András bácsi! – szól nyájas mosolylyal a leány Bokros Andráshoz. – Hát elkelt-e már a buza?

Pirulva emeli meg a legény kalapját, s nem tudja, kinek köszönjön nagyobb tisztelettel, a kisasszonynak-e, vagy a mellette ülő öreg embernek.

– Van még egy kicsi! – válaszol mély tisztelettel András.

– Milyen? – kérdi az öreg pap.

– Tiszta buza, parancsolatjára a tisztelendő urnak.

– Hó, megálljon csak, István, megnézem!

S az öreg férfiú néhány perczre leszáll a szekérről.

Mialatt a zsákokat tapogatja s a gabonát nézegeti, leánya suttogva odahajlik András felé s kérdi:

– Hát a tegnap esti kártya mutatott-e már valakit?

– Igen! – int szemével mosolyogva a legény.

– No lássa – szól némi megütődéssel a leány – ugy-e, mondtam, hogy annak igaza van?

– Barátom, ez pompás buza! – fordult az öreg pap a legényhez. – Mikor jönnek be ismét? Ebből szeretnék magam is venni.

– Aztán mennyi kellene? – kiált oda a harmadik szekérről egy mezőmihályi ember. – Ugy-e, maga a benedeki árendás, a Salamon?

– Nem az vagyok én, édes fiam – válaszol szerényen az öreg ember – én az iszlai pap vagyok.

– Ugy-e? – felelt röstelkedve az atyafi. – No lám! Hát akkor nem sok kellene?

– Nem bizony. Nem úgy vagyunk ám mi, mint a gazdag árendás urak. Nekem legfölebb három-négy mérő kellene csak. Az is inkább csak úgy őszszel, magnak.

– Úgy hát, András öcsém – folytatá a mihályi ember, ki hajlandó volt a más kezével egy kis szivességet tenni – ti átmehetnétek Iszlóra, nektek sok szekeretek van.

– Szivesen! – válaszolt igen nagy örömmel a legény.

– Úgy, úgy, András bácsi, jőjjön, ha jó buzát hoznak, lesz jó kalács meg hal! – biztatá nyájas mosolylyal Klári kisasszony a legényt.

– Hallod ezt, András? – szólt az előbbeni ember, midőn az öreg pap kocsija eltünt a sokadalomban. – Bizony ha fiatalabb volnék, olyan szép kis leányhoz magam is örömest elhordanám a kerek föld minden buzáját.

András csak mosolygott, és mintha az egész dolog őt egyáltalában a legcsekélyebb mértékben sem érdekelné, hallgatott nagy bölcsen.

Azonban ettől fogva nem igen vette észre, hogy a gabonát veszik-e, nem veszik-e: lelke sebes futással követte az Iszló felé poroszkáló ordinánczos szekeret s szinte megfeledkezett róla, hogy ehol immár mindjárt csak maga lesz a vásáron.

Csakugyan az idő tizenkét óra felé járt, s mivel a hozott gabona tisztességes áron el is kelt, megindultak hazafelé. Nem követelte most András, hogy öcscse vele menjen visszafelé is az ökrös szekéren, nem vigyázta, nem nézte, merre, hol van. Mehetett a fiú, a mikor akart s arra a merre tetszett.

Sándor csakugyan a kocsira ült, s a két pej sebes vágtatva vitte hazafelé.

Otthon épen róla folyt a beszéd Bokorné s a nagysás asszony között, s pedig igen nagy szeretettel, mialatt az első szobában Vanda kisasszony nevetgélt, beszélgetett a legbizodalmasabban egy széles vállú, termetes, bajuszos, barnás arczú cseh hivatalnok úrral.

Az uraság igen jó ismerős, vagy talán épen rokon lehetett, mert a kisasszonyt többször megölelte s hevesen megcsókolta. Vanda kisasszony ilyenkor, mint játékközben szokás, erőset sikoltott, nevetett, odább ugrott, hanem pár percz mulva megint csak egymás mellé kerültek.

Egymás társaságában így töltötték a kellemes időt, míg az apa, azaz a főadószedő úr a hivatalban ült, az anya pedig odaát a hátulsó lakosztályban Bokros Mihályné asszonyságot oktatta.

– Ne hallgasson senkire, kedves ténsasszony, – szólt jólelkűleg a főadószedőné egy kis friss parasztos, de jó sütemény mellett, – az emberek irigyek, örökké azok is voltak. Miért kényszerítené fiát, hogy az paraszt legyen? ki követeli ezt? Én látom tisztán, hogy az a fiú nem arra született, hogy kapáljon, kaszáljon s fuvarozzék. De láttam is mindjárt. Micsoda finom termete van, kis kezei, lábai, urias arcza, magatartása. Leányomat meg kellett pirongatnom, annyira dicsérte. Úgy van, annyira magasztalta. Ma már háromszor-négyszer is kérdezte: hol lehet? «Édes fiam bizonyosan kapál!» mondám.

– Az én Sándorom – vág a beszédbe egész megsértődéssel Bokrosné – nem kapál. Van nekünk elég napszámosunk.

– Bizonyosan mezei munkát végez! – mondám.

– Azt a béreseink végzik.

– Azt mondom én is, kedves ténsasszony, kapáljon, a ki paraszt, a ki napszámos. Ő másra született. Egy kis jó nevelés azt a derék, szép fiút emberré, s úri emberré tenné.

Bokrosné asszonyság nagyot sóhajtott, és szemeit föl-fölmeregette.

– Igen is, úri emberré. Volnék csak én az ő helyében, majd tudnám én, hogy mit csináljak.

– Ugyan mit no, galambom drága nagysás asszony? – kérdé alázatosan, örömtől remegő szívvel a fia jövendőjeért élő-haló anya.

– Mit?

S a nagysás asszony – mint a ki már érezte, hogy kezében a kulcs – élesen az asszonyra tekintett, egy perczig úgy tett, mintha gondolkoznék, s lassan, pontról-pontra, kimérten kezdte előadni a tanácsokat.

– Először is azt a parasztruhát ledobatnám róla.

– De…

– Úgy-e, azt akarja mondani, hogy megszólnák? Hadd szólják, majd el is fogják hagyni. Úgy van az mindennel. A kinek magasabb czélja van, az ilyesmikkel ne törődjék. Menjen bátran, azok fognak meghajolni előtte legelőbb, a kik legjobban kikaczagták. Béreljen földeket.

– Hiszen nekünk, hála istennek, – mondá az anya sok kevélységgel, – van elég.

– Bérelni kell még hozzá, s akkor ő tartson egy ispánt vagy effélét, s maga úr lehet. Élhet úgy, mint egy művelt ember. Könnyű az.

– Ugyan?

S a ténsasszony már a jó tanácsra tiszta úri asszonynak képzelte magát, a ki csézán megy, mint a Muzsnay urak anyja, s a ki a templomban az első padba ül, az úri asszonyságok közé.

– Én megtanítom, mit csináljon, nekem vannak jó könyveim, én értek a gazdálkodáshoz.

– Oh! lelkem nagysás asszony, micsoda okos egy teremtés!

– Ezt a birtokot, a mi most a ténsasszonyéké…

– Csak az enyém, – szólt fölemelkedve helyéről Bokrosné, – uramnak édes kevés része van benne. Bese-juss, Bese-birtok, anyai. Földesúri rész.

– Nos tehát ténsasszony, én ezt a földesúri birtokot megkétszerezném, de sőt megháromszoroznám nehány év lefolyása alatt.

– Lehetetlen az, nagysás asszonyom! – szólt Bokrosné egyszerű, de természetes eszével, egy pillanatra kivetvén fejéből a nagyravágyás tücskét. – Mi szorgalmatosak voltunk mindig, s mindeddig nem tudtuk megkétszerezni.

– Van-e pénzük? – intézé a kérdést a főadószedőné az egyszerre földmívesnővé változott asszonyhoz.

Bokrosné e merész kérdésre lesütötte szemeit s elpirult. Érezte, hogy ez oly kérdés, a mit föltenni illetlen.

– Először is pénz kell – magyarázá a nagysás asszony némi gunymosolylyal – nehány ezer, de én tudok szerezni azt is. A gazdaságot berendezzük tudományosan, veszünk gépeket, hozatunk egy művelt, okszerű gazdát s meg fogja látni, hogy a ténsasszony fia első gazda lesz a környéken, gazdag ember, úr. Így történik ez Németországon is. A kinek hat-hét hold földje van, meggazdagszik.

– No nekünk több van hatvannál is, de hetvennél.

– Az sok, az több, mint elég. Tehát kezem alá vehetem a fiút? Igen, igen, ne féljenek semmit, a mibe én fogtam, azt még mindig keresztül vittem. A pénztől sincs miért megijedni.

– De van is, a mennyire szükségünk van! – tevé hozzá nyugodtabban a hiú, de nem pazarló asszony.

– Hát adósságuk van-e? – vetett oda egy kérdést újból a nagyságos asszony.

Bokrosné fölemelte fejét, s büszke méltósággal mondá:

– Hogy az adósság micsoda, azt én még, hála istennek, eddig nem ismerem.

Most nyílott ki a nagysás asszony szeme. Mosolygott, s igyekezett kimutatni, hogy ő sem ismeri.

– Nagyon jól van, nagyon pompásan! – hajtogatá magát a főadószedőné, vastag ajkait nyelve hegyével meg-megérintve. – Igy könnyű lesz a munkához fognunk. A fiu tehát az enyém, belőle én fogok embert képezni.

– Úgy, úgy, – mondogatá megkönnyebbedett szívvel a nagyasszony, – csak vegye a keze alá.

(Ebbe már ő is készséggel beleegyezett, sőt épen azt akarta.)

– Verje ki belőle azt a parasztságot, – folytatá újra föltámadt hiúsággal s úri asszonykodással, – mert attól a paraszt apjától és bátyjától biz erre a szegény fiamra sok illetlen ráragadt.

– Majd társaságba viszszük.

– Mert eddig csak olyan ni – a többit a kezével mutatta – legényekkel barátkozott.

– Ezután másokkal fog.

– Itt a mi falunkban nem igen volt hozzá való ember.

– Lesz most már.

– Vegye is a pártfogása alá a nagysás asszony, igazgassa, oh! neki jó szíve van, de hát még feje! Oh! lelkem, úri vér van ő benne, szakasztott olyan ő, mint a boldogult Bese László bácsi, a ki vármegye esküdtje volt. Úgy, galambom, nem vagyunk mi olyan juhászból, parasztból lett micsodák.

E tételt bizonyosan tovább fejtegette volna még Bokros Mihályné, de a kocsizörgés megakasztotta. Sándor jött meg a vásárról.

– Jőjjön csak, jőjjön csak – kiáltott ki Sándorhoz az ablakon a nagysás adószedőné – tudja-e, hogy maga az én tanítványom?

– Kié, mama? – ugrott ki Vanda kisasszony az első lakosztályból égő piros arczczal s egy kissé felbomlott fürtökkel.

Sándor hol a nagysás asszonyra, hol a kisasszonyra tekintgetett, s a nagy öröm és boldogság annyira betöltötte szívét, hogy alig tudta kifogni a lovakat.