Az urak: Regény

A régi, csöndes Mihályfalva, mióta várossá lett, akkorát változott, mint egy házasságra lépett ember. Fösvényebb lett és hiúbb; zárkózottabb és egyúttal tolakodóbb, czifrább és éhesebb, templomkerülőbb és korcsmajáróbb, okosabb és feslettebb. S e sok újabb hozománynak – kimondom – mind a sörház volt a forrása s a hirtelen elharapódzott idegen műveltség.

Az új mezőváros hirtelen fölemelkedett. Annyi lett benne a nagysás úr, de még a méltóságos is, hogy a mihályiak egész elkevélyedtek e szerencse által. A helyt lakó ténsurak egy pár hónap alatt mind átnagyságosodtak, úgy hogy most már tekintetes urat, ténsasszonyt keresve se lehetett kapni. Hogy azonban e magyar titulus se veszszen ki, a főbiró s a főadószedő egy pár módosabb, hízelgőbb magyar földmívest megtekintetesuraztak.

Vörös Gábor uram kapta meg legelőbb e szép czímet, mely naptól fogva a régi juhász el is tünt, mert a mostani Vörös Gábor úr nadrágot visel és hozzá pörkölt kávé színű posztó kabátot nagy czifra gombokkal és bársony nyakkal, mint az urak. Vasárnap húz keztyűt is, csakhogy akkor kezei a meredtség és dagadtság miatt hasznavehetlenek.

A műveltség terjesztésében igen nagy munkásságot fejtettek ki a kisebb fizetésű cseh és német nagysás asszonyok és kisasszonykák. Bár alig törték a magyar nyelvet, mégis a legkészebbek voltak megbarátkozni a mihályi gazdagabb földmívelő osztály asszonyaival és leányaival. Csak fogták ám kis kosárkájukat, melyben a gombolyag mellett alkalmilag egy kis rétes és fánk is elfért s mindjárt átrándultak a szomszéd nagyasszonyhoz. Ott számtalanszor bevárták az ebédet, az ozsonnát, sőt hogy barátságos igaz vonzalmukat egészen kimutassák, még a vacsorát is.

Egyéb régi szokásokra nézve is tett a műveltség helyes és czélszerű változtatásokat.

Ezelőtt ugyanis a falu öregei – ha az idő arra való volt – vasárnap délutánonként künn üldögéltek a ház előtti tuszókon, gerendákon, padokon s így beszélgettek át egyik sorról a másikra csak úgy falusiasan; most a jobbmódú gazdaemberek a művelt csehek és németek példájára ott ülnek a sörkorcsmában, kártyáznak, isznak és kugliznak a velük barátságosan összekeveredett nagysás és méltsás hivatalbeli urakkal.

A leányok, még Mihályfalva csak Mihályfalva volt: kurta szoknyában, lelógó pántlikás hajjal, egészen befűzött vagy bekendőzött mellel s parasztosan ott dalolgattak, játszottak a templom körül, vagy a nagy karikás kútnál; most kontyba kötötten, hosszú ruhásan, de jól kivágott derékkal, mint a nagysás cseh és német kisasszonyok, az ablakba könyökölnek s úgy nézik a járó-kelő legénységet s az elszaporodott zsandár és fináncz urakat.

Nagyhamar rájöttek az élelmesebb leányok annak a titoknak nyitjára is, hogy mikép lehet szert tenni olyan finom fehér bőrre és piros arczra, a milyen a nagysás asszonyoké és kisasszonyoké. De lehet is már látni akárhány gazdaleányt, a kinek az arcza csak úgy ki van pingálva, mint az olyané, a ki ebben a neveltetésben részesült.

Városiassá, műveltté lett a legénység is.

A java már bugyogót visel – ebben Bokros Sándor adta a példát – németes jánklit és lajblit, s így ül az urak közé. Pipa helyett szivart szí. Bor helyett sört iszik és sokat, mint az urak. Estefelé nem a kiválasztott mátka ablaka alá megy, hanem Lakiné ténsasszonyhoz, ki messzünnen jött egy csomó putzos leánynyal, a mint mondja, az urak után. Ezek között a szép kisasszonyok között divat most mulatni, mert a nagysás nőtelen, sőt követem, még a nős urak is itt mulatnak.

A férfiak itt iszszák azokat a drága, kártya mellé való különös külföldi italokat, a miknek ezelőtt még a jegyző vagy pap sem hallotta hírét is. Ki ivott valaha Mihályfalván puncsot, groggot, csájt? A ki ezekből csak egy pohárral iszik, az olyan még a saját keresztnevét is elváltoztatja.

Ilyen élet van most otthon Mező-Mihályfalván. Különben én nem a mező-mihályfalvi életet akarom leírni, hanem csak a tekintetes Vörösiek és tekintetes Bokrosiak életét.

Tekintetes Vörös Gábor úr – mert így hivatta magát, mióta német kabátba és nadrágba öltözött, de még mások is, ki hízelgésből, ki csúfolásból így titulálgatták – eddig is föltartotta a fejét, most már meg csak azt sajnálja, hogy két feje nincs, hogy négy gömbölyű szemmel nem nézheti le az egész világot, az urakon kívül.

A juhászból, orgazdából, huzavonából megtollasodott ember földeket vásárolt, jövedelmes vállalatokba ereszkedett, s Mihályfalva egyszer csak azon vette magát észre, hogy a kondorhajú tolvaj kastélyt építtet, vendégségeket ád, az urakkal barátkozik s a falu minden dolgába kéretlenül is beleszól, még pedig úgy, hogy minden úgy történt, a hogy ő akarta. A jegyző komája, a biró adósa, a pap fél tőle. Ilyenformán egy okos embernek, a ki rajta kívül mindenkit bolondnak és koldusnak tart, könnyű boldogulni.

Boldogult is. Azóta látszik különösen, hogy milyen derék, köztiszteletben álló ember, hogy a falu várossá lett, s hogy a főbiró a paraszt-kastélyban lakik.

Vörös Gábor úr a nagy, fényes vacsora óta egészen más életrendet szabott házánál. Éles, kutató szeme belátta, hogy itt nem lehet halogatni semmit is, a mi jövendő tisztességesebb életre, viseletre, ruházatra megkívántatik. Egy álmatlanul töltött édes éjszaka elég volt neki arra nézve, hogy mindent apróra meglatoljon; mi hogyan legyen, mit mennyire lehet keresztül vinni, és pedig veszteség nélkül. Miféle ember a főbiró, pénzes-e, koldus-e; látta, hogy elég koldus biz ő. Gyermekei urasan vannak öltözve, de rongyosak, maga is rongyos, még az a kurtahajú kisasszony is, ki a családban sok minden lehet egy személyben. A főbiró úr szereti a bort, jól van: van a pinczében elég, van olyan erős is, hogy akár egy hét alatt megütheti tőle a guta. Tudom én, – mondogatta tervezgetés közben Vörös úr, – hogy szoktatom rá a németet a boritalra; nem vetek neki két hetet, úgy megszokja, hogy a lelke üdvösségét is odaadja egy pohár jó italért. Ekkor aztán én diktálom neki, hogy mit csináljon. A kisasszonyt valahogy összekapcsoljuk azzal a német tanító legénynyel, s akkor aztán odább lódulhatnak egy faluval. Három gyerek… ez sok, elég lesz ebből az apró német teremtésekből kettő, de úgy fordul, elég lesz egy is. Ma április végén járunk, a szüretre Zsuzsim asszony lehet. Ha aztán az egyik vőm főbiró lesz… úgy, úgy édes istenem, eddig is velem voltál, megsegítettél, már csak itt se hagyj magamra. Ha minden a kedvem szerint történik, nem bánom, öntetek egy harangot.

E pontnál az elérzékenyedett ember rögtön az után nézett, hogy a hamarosan megigért harang árát miféle idegen zsebekből fogja kikotorászni.

Ráakadt a forrásra, s folytatta a dolgot.

Így ment ez hosszan, baj nélkül, vígan, egész lelki gyönyörűséggel.

Csakugyan Vörös úréknál új élet állott be.

A két nagyobb leányt minden hajnalban egy ügyes városi zsidóasszony fésülte urasan; ez öltöztette, oktatta őket, s tanította egy-egy német szóra. A nagyobb leányok meg anyjukat s legkisebb testvérüket vasalták, egyengették, hogy menjen minden úri módon.

De úgy is ment.

Az öreges, beteg, fonnyadt asszonyra egy-egy vasárnapi alkalommal olyan spitzes ruhát szorítottak, hogy a szegény juhászné egész nap csuklott, ájuldozott belé. Mivel azonban a bölcs családfő így találta helyesnek és szükségesnek a dolgot, nem lehetett ellentmondani. Különben követte a rendet maga Vörös úr is. A hol s a mikor csak szerét ejthette: tanulmányozta a főbiró úrnak járásmódját, viseletét, a feje mozgatását, keze legyintgetését, s úgy alkalmazta magát is, a mennyire csak ezt vén csontjai megengedték. Ha kiáltott, úgy kiáltott, mint a főbiró úr, élesen, egy kissé az orrból; ha ment az utczán, úgy ment, mint a főbiró úr, aprókat lépve s bal vállát hol előre tartotta, hol hátra. Csak egyet nem tudott eltanulni: a főbiró úr, mint afféle művelt németországi, járásközben mindig dudorászott, énekelt. Ezt az uras módot nem lehetett eltanulni, mert a főbiró minden alkalomra más nótát dalolt. Egyebekben szerencsésen megmérkőzött.

Egy jó apa bizony sokat megtesz gyermekeiért, azok boldogságáért.

Így vette fel a dolgot Vörös Gábor úr is.

Bokrosné ténsasszony sem maradt hátra. Napról-napra művelődött. A tudomány, melyet a nagysás asszony csepegtetett Sándor szívébe, a buzgó édes anyára sem maradt haszon nélkül. Bokros Mihályné mindjobban belátta, hogy ezeket a jó német urakat az isten hozta ide, ebbe az újdonatúj városba. Mi lett volna ezek nélkül ő belőle, de mi lett volna abból az okos, úrnak termett gyerekből, a Sándorkából? Így – mondá magában, vagy talán hangosan is – paraszt! Paraszt, de nem engedte az isten, nem! Férjét, az öreg Bokros uramat, ki csak olyan Bokros-familiából származott, eddig is kevésre becsülte, valamint azt a paraszt természetű fiát is, Andrást; mostantól, azaz ettől a szebb életmódtól fogva meg szinte majd alig tudott velük mit csinálni. Akkor volt boldog, ha Sándorkájával s az urakkal lehetett együtt. Kezdte nem igen venni észre régi ismerőseit, komaasszonyait, szegényebb atyafiait. Hogyan is? Ha Sándor tekintetes úr lesz, úri módon jár s ő maga is máskép öltözködik, s ha – a mit adjon a jó isten – bele találnak atyafiságosodni ebbe a nagy úri német familiába, akkor mégis csak el kell szakadni a paraszt-rendtől. El, az már igaz.

A nagysás asszony – igérete szerint – gyökeresen hozzáfogott Sándor tanításához. Egész órákat eltöltött a szép gazdalegénynyel, állítgatva, mint valamely tanult őrmester a szegény közlegényt jobbra-balra. Így tartsa a kezeit, ni! – s a legény friss, szilaj vére megpezsdült, a mint a puha, kövér úri asszony kezeket érezte. – Tartsa fölebb az állát, úgy! – s az úri asszony mintha nem is tudná, mikép, megsímogatta a fiú égő arczáját. Sándort valósággal tűzbe vitték mindennap.

Egész bizonyossággal nem tudom, de a cselédek suttogták egymás között, hogy Sándort ugyan ölelgeti a szép német asszony.

Ilyenkor Bokrosné – mert ő is meghallotta a dolgot még idején, mikor ujság volt – édes álmélkodással, anyai büszkeséggel megcsóválgatta a fejét, mondván: «Te te rossz gyermek, csak meglátszik benned az a hamis úri vér!» Meg, valósággal meglátszott. Nem kellett többé Sándornak a mezei munka, tőle ott lehetett az istállóban a legszebb ökör, a legdrágább ló; jöhetett az aratás, szénagyűjtés, meg mindaz, a mi csak egy munkaszerető földmíves legényt talpra állíthat, ő mindezekre ügyet se vetett többé. Eleintén – mert bátyjától mégis csak félt – különböző okok, mentségek alatt meg-megszökött a munkától, majd a mint vette észre, hogy nem igen keresik, a nagysás asszony meg igen a tanítás után lát, mind több-több bátorsággal maradt otthon.

A ruhaváltoztatásba nyugodott bele legnehezebben.

Lelkében csak mégis földmívesnek tartotta magát; gazdalegények voltak barátai, mátkája is gazdaember leánya volt (ki azonban most már kontyos, úri ruhás kisasszony), mikép vegyen ő magára mégis más ruhát? Hiszen a világ agyonneveti, ha meglátja.

Azonban a sánta szabó addig járt-kelt a házhoz, addig méregette a fiút, hogy egyszer a német ruha csakugyan hazakerült az asztalra.

Egy hámba kerülő csikó megpatkolása nem jár nagyobb körülményekkel, mint a mekkorával Sándorka felöltöztetése járt.

A német nagysás asszony és leánya ujjongva csapták össze kezeiket, mikor a szabó jelentette, hogy az úrfi fel van öltöztetve.

A fiú az egyszerű parasztruhában is szép volt, most mintha kétszerte szebb lett volna. Karcsú, magas termetéhez odasímult a szép, díszes fekete ruha; a testhez álló szűk nadrág, a mell domborúságát el nem takaró mellen kivágott mellény, a vállak szélességét s a felső test arányos ép állását kitüntető kabát egész hízelgő ékesszólással beszéltek a csinos, deli ifjú mellett. A nagy, kordován, hegyes orrú csizma helyett most finom, divatos szabású bakancs födte az elég szép idomú lábakat. Mindezekhez járult a fiú ragyogó tekintete, emelkedett, domború, síma homloka, a dús, tömött, fekete fürtös haj, a vastag, erős ívezetű szemöldökök, s a kis serkedző, vékony, pehelylágyságú fekete bajusz.

A nagysás asszony addig nézte a villogó szemű, mosolygó legénykét, hogy végre egész önfeledten kiáltott fel:

– Oh! ha nekem ilyen szép fiam volna! Nos jőjjön, öleljen meg s köszönje meg, hogy emberré tettem.

A fiú így nyilván megölelni egy úri asszonyt… habozott, nevetett, s nézett hol anyjára, hol a kisasszonyra.

– Eredj, csókolj kezet a nagysás asszonynak! – bíztatá az anya örömtől repeső szívvel.

A jó nagysás asszony maga tette az első lépést s homlokon csókolta a fiút.

– Ez a csók a szorgalmas tanítványé.

Most következett az édes anya. Az bánt még egyszer el a fiúval. Sándor szinte szégyelte, hogy anyja annyira eszi, csókolja.

Hát Vanda kisasszony?

Az sem várt sokat, ő is bátrabb volt, mint a legény.

– Most jőjjön velem egyet sétálni a kertben! – szólt, hevesen ragadván meg a fiú karját.

Sándor kiment az udvarig, de onnan sem kérés, sem fenyegetés nem bírta tovább mozdítani. Nem ment egy tapodtat is.

– Nem megyek, kisasszony! – szólt a fiú izgatottan, lángoló arczczal. – Ha meglátnak, kinevetnek.

– De ha én akarom, hogy jőjjön! – szólt fölvetve fiatal, üde arczát a leány.

– Akármit parancsoljon, de ebben a ruhában nem megyek.

– Maga ezentúl ebben fog járni mindig.

A legény fejét rázta és nevetett.

– Maga nem lesz többet paraszt, én akarom! – esengett a leány érczes, meleg hangja.

A fiú bár el volt rontva, de bolond nem volt.

– Én az vagyok, a mi apám, meg a bátyám! – szólt, kezét a leány forró kezéből kivevén.

– Hát ha az én apám magát hivatalnokká tenné?

– Nem értek én ahhoz.

– Jőjjön a mi szobánkba – szólt reszketve, bágyadtan a leány – ott elmondom, mi fog magából lenni.

Sándor nem állhatott ellent szíve édes vágyának, félve, támolyogva követte a leányt. Tekintetét a földre szegezte, nehogy találkozzék valakivel, s úgy suhant lopva az eresz alatt a leány háza mögött.

Valakivel mégis kellett találkoznia, s ez bátyja volt – András.

András végignézte a fiút.

– No anyám, – mormogá, – ennek a német komédiának aligha meg nem adjuk az árát mindnyájan!

– Meg, meg, édes fiam, – mondogatá a szérűs kertben az öreg Bokros Mihály uram, midőn András e megjegyzését előtte is elmondta volna egy párszor, – már hogy is ne adnánk meg. De tudod-e, ki fizeti meg legjobban? te, édes fiam, András! – s az öreg, sovány ember tisztes ősz fejével, vádként állott az erőteljes, izmos legény előtt.

András, ki valami fejsze- vagy kaszanyelet faragott, nagyokat rántott a kemény szerszámfán a vonókéssel. Egyet-egyet köhintett, majd mintha csak szemmel akart volna megfelelni, odatekintett apjára.

Az öreg ember mélyen beesett szemeit könyek borították.

– Úgy-e, fiam, még nyolcz-kilencz hete sincs, hogy itt vannak ezek a németek, s már édes anyád nemcsak tégedet tart cselédnek, de engemet is. Szégyenli, hogy élünk, hogy útjában állunk. Én nem állok, mert nekem innen-onnan kitelik; a hetven esztendő megment engemet a szégyentől, tudom. Hanem te mit csinálsz? Pörre kerülsz anyáddal? Az se lenne szép. Hagyod, hogy bolondoskodjék ezzel az éhes eszem-iszom haddal? Az se dicsérne meg egy becsületes szívű fiút.

– Hát mit csináljak, apám? – kiáltott izgatottan a fiú, fölállván a faragó székről.

– Mit? most már csak faragj fiam, lehet abból a jó gyertyánfából koldusbotot is faragni. Mert azt gondolod, hogy anyád meg Sándorkája nem elpusztítanak mindent? S anyád dolgába ki szólhat? Nem azt hányta eddig is, minden az övé. No most a németeké lesz. S ki ennek az oka? te!

– Hogyan?

– Én megmondanám, fiam, de magam is röstellem. Hát az, hogy az öcséd javáért meg az anyád kedveért vén legény maradtál. Most köszönd meg, ha ezek az urak majd megtartanak faragó béresnek. Látod, ha idejében megházasodtál volna, most ember volnál, s lehet, hogy anyátok esze se fordult volna akkorát. De te mindig a rektor után jártál. Éneklés, későn, korán éneklés, jó, jó… azaz hiszen koldus is énekel, fiam, eleget a taligáján.

– Hát vétkeztem azzal, hogy a templomba jártam?

– Hát bizony vétkeztél, mert nem úgy jártál, mint más jóravaló legény. Inasa voltál a rektornak. Mi szükség volt oda ülni ő mellé, mint valami kóborló mesterlegény? Szégyelted a pajtásaid közé ülni. Eredj, fiam, úgy látom, te is anyád fia vagy, átallod, hogy apád paraszt ember. Pedig bizony ezt a házat, kertet ilyen emberek szerezték, mint én.

András, mint a ki e dologban épen nem érezte magát vétkesnek, szikrázó szemekkel lépett apja felé, s indulattól rekedt hangon kiáltá:

– Hát nem olyan ruha van rajtam, mint más parasztlegényen? hát nem kapálok, nem kaszálok, nem járok aratni, nem dolgozom úgy, mint akárki itt a környéken? Megszöktem valamikor a munka elől?

S András azt hivén, hogy minden vád alól fölmentette magát, büszke öntudattal tekintett apjára.

– Nem mondom én azt, fiam, hogy rest voltál, nincs nekem abban panaszom, csak azt hajtom most is: miért nem házasodtál meg? Nem találtál a falunkban hozzád való leányt, ugy-e? uri leány kellett volna neked is, mint az öcsédnek? No ne félj, mert találhatsz most eleget. Valahol csak én is meghúzom majd magamat!

A fiú érezvén, hogy apja sziven kapta, lesütötte szemeit, s mert nem merte megmondani az igazat, pirulva, szégyenkedve kérlelte, engesztelte apját.

– Ne busuljon, édes apám, – szólt meglágyult, szeretetteljes hangon a fiú, – már megvan, a mi van; ha isten ő szent felsége így akarta, arról nem tehetünk. Lesz azért édes apámnak, a hol meghúzza magát. Mutathat még az isten nekem is olyat, a kit szivemből szeressek. S nem bánom, akárki lenne, akármilyen szegény, elvenném, ha napszámmal kéne is érette a kenyeremet keresnem.

– Tedd azt, édes fiam! Lásd, én gazdag leányt vettem, mert anyátok elég gazdag, nem kellett napszámra szorulnom; mégis mi örömem volt a nagy jószágban? Olyan voltam, mint az únott vendég, a kit tartanak ugyan, de szeretnének mindennap kidobni. Többször ettem keserűséggel a kenyeret, mint a szegény a kalácsot.

– No, ne féljen, édes apám, mert ha a jó isten nekem adja azt, a kit szeretek, ott nem eszünk keserűséggel egy falatot is!

S András édes érzelmekkel tekintett arra dél felé, a merre a Duna kanyarog.

– Mind elhiszem én azt, édes fiam, csak találnál már egyszer valahára! – mormogott az öreg ember, magára hagyván a legényt.

– Hej, dehogy nem találtam, dehogy nem találtam! – mondogatá magában András, a mint távozó apja után tekintett. – De talán azok a jóságos egek megsegítenek egyszer engemet is. Légy öcsém ur, ha az isten teneked azt mérte; nem bánom, hogy édes anyám uri asszony, ha az a szive kivánsága, csak nekem adjon az isten egy kunyhót, a hová angyalomat vihessem.

Csendesen, észrevétlenül ereszkedett alá az est.

András megfeledkezett öcscséről, anyjáról, meg a német urakról is, egyedül az állott előtte, hogy mikép tudhatná ő azt meg, a mit három esztendő óta szeretett volna megtudni.

Egy út volt előtte: gabonát vinni Iszlóra, s meglátni, megtudni a többit. Csak az volt a baj, hogy az őszi vetés ideje még nem jött el.

– Mindegy, – gondolá magában, – egy pár héttel előbb vagy utóbb, de elmegy most. Legalább előbb megtudja, mi van azokba a magasan égő csillagokba írva, különösen pedig azokba, melyek épen ott ragyognak az iszlói sziget fölött.

Nem, nem tudott többé nyugodni; azt hitte, mától fogva az a gondolat is kergeti, hogy annak a szegény öreg embernek – apjának – tisztességes nyugodalmat kell szereznie, s pedig minél előbb.

Végig tekintett ismerősein, jó emberein, atyafiain, hogy hova forduljon?

Azokhoz nem akart menni, a kik előtt könnyen elárulhatta volna titkát, ment tehát olyan helyre, a hol gondolata szerint még csak nem is sejthették, mi járatban lehet.

Csöndesen, észrevétlenül, hogy senki se tudja a háznál, leballagott a kertek alá, fölment a szomorú zsidó boltjáig, ott bekanyarodott a temetősoron, s befordult egy kis alacsony szögletházba.

Nem volt még valami késő: fenn volt az egész család, örege, apraja. Ki ezt, ki amazt, de dolgozgattak. A gazda épen valami ujságban lapozgatott, melyet a rektor koma hordogatott a házhoz; két iskolás kis gyermek a kemenczepadkáról bámult a gyertya lobogó világába, s egyszersmind nézte nagy figyelemmel, hogy az édes atya szája az olvasáskor hogy megmozog, ehol majd lassabban, majd sebesebben, hogy néha szinte nevetésre huzódik.

Ilyenkor ők is mosolyogtak, és halkan összenevettek. Két szép sugár leányka, kik közül az egyik lehetett úgy tizenöt, a másik tizenhét éves, az asztal sarkánál varrogatott.

A nagy kutyaugatásra egy perczre mindnyájan az ajtó felé tekintettek.

– Ki az? – kérdi nagy hangon a konyhaajtóban a háziasszony, magasan fölemelve tartván egy czirokseprőt, hogy jót üssön a bolond kutyára.

– Ejnye, Zsuzsi néném, majd bizony meg se ismernek! – válaszolt a belépő ember erős, férfias hangon.

– Maga az, András öcsém? No nézze, ugyan mi jó hozza a mi utczánkba?

– Mi az, mi az, András öcsém? – szólt bele a gazda is, előre kinyitván a szobaajtót. – Csak nincs baj otthon?

– László bátyám, hát olyan szomorút mutatna a képem? – válaszolt a legény, s tiszta, mosolygó tekintettel lépett a gazda elé. – Nincs baj, legalább valami nagy baj még nincs, hogy volna? De egy kicsi van mégis.

– Ugy-e? hm! no, ezt mindjárt eltaláltam! – mondá László bácsi, kopaszos fejét meg megcsóválva. – Az öregek, ugy-e? Anyád?

– A bizony, Sándorral lesz a baj! – szólt a dologhoz anyjuk, tisztesség okáért egyet törülvén köténye szélével a száján. – Sándor nagy gavallér, sokat költ, rossz helyekre jár, nem is adnám neki a leányomat, ha tíz volna is. Mire való az? Azt mondják, mióta a németek itt vannak, a mátkáját is odahagyta, egészen az uri asszonyok után bolondul. Hogy azt a német kisasszonyt szeretné. No pedig annál különbet is találhatna. De még majd mit mondok… olyat is beszélnek… hogy…

– No, no, asszony, csak a csillapjával! – mormogott a gazda. – Ki kérdezett?

– Akár kérdez, akár nem, mert én csak úgy mondom, a hogy van, vagy a mint beszélik.

– Öcsém, menjünk át a másik szobába! Te pedig anyjuk, azt mondom, hagyj békét azoknak az uraknak, mert András öcsém most egyben azt gondolhatja, hogy ehol, Biró Lászlóné alkalmasint a maga lányait szeretné eladni.

– Oh! bizony maga is tudja ám, mit beszél! – szólt haragos formán, de nem rossz kedvvel az anya. – Hisz gyerekek ezek még.

S a gondos anya egyet igazított a nagyobbik leány ruháján.

– Biz ott lelkem Mariska mindjárt a tizennyolczadikba fordul.

– Hova beszél? hát Sárika nem most lesz-e Katalinkor tizenöt? Ni, már hogy megöregítené szegényeket!

– Jó, jó, de én itt Mariskáról beszéltem. Hanem itt, ha ilyen vásárt ütünk, András öcsém még ma szóhoz sem juthat.

S a gazda fölkelt, hogy másik szobába menjenek.

Zsuzsi néni sugott valamit András fülébe, s nevetve odább huzódott. Falusi, hát még városi asszonyok hamar kitalálják még azt is, a mi nincs.

– Nem úgy van az, Zsuzsi néném, más itt a baj, – szólt mosolyogva a legény, – elmult az már!

– Mi az? mi mult el? – tudakolá a gazda.

– No magának se kell mindent tudni, apjuk! Hogy mostan András öcsém valamerre jó részt tisztességes szándékkal van, s magát csak arra kéri… No csak úgy mondom, tréfálok, meg ne haragudjék, öcsém uram.

András ez egyszer a széles világért meg nem haragudott volna, ellenkezőleg, a mint látszott, örvendett, hogy így körülfogták.

– Nem úgy van az, kedves asszonynéném, – mondá a legény, – de nem kapok kedvet, ez a baj.

– Az ám, – mormogott az asszony kedvetlenebbül, – más itt a baj, kilátszik a szeme ragyogásából is. De hiába mesterkednek, mert úgy is megtudjuk.

– Hát Iszlóra akarnék tiszta buzát szállítani! – mondá a legény jókedvvel és egészen elvörösödve.

– Ugy-e?

S a szemes asszony nagyhirtelen azon jártatta eszét, hogy kik lehetnek ott férjhez menő leányok.

– Hm, Iszlóra? – mondogatá az asszony. – De hisz ott a sok szekere öcsém uraméknak!

– Ott ám, – válaszolt zavarodva a legény, – de azok nagyon el vannak foglalva.

– Mind? – kérdé az asszony éles tekintettel.

– Mind! – ismétlé András, s örvendett, hogy im mennek már az első szobába s szabadulhatnak a vallató asszony elől.

Szinte éjfél körül járhatott már az idő, midőn András László bácsival az első szobából kilépett. Arcza égett, szive dobogott s hangos, kopogós léptekkel indult meg a kapu felé.

– Hát abban maradjunk öcsém? – szólt csöndes, halk módon a gazda.

– Abban, László bátyám!

– Jó!

S László bácsi elgondolkozva, aggódva, sajnálkozva tekintett a távozó legény után.

– Hm, hm, – mormogá magában, – te sem tudod ám, öcsém, mit csinálsz. De micsoda egy gondolat is! Tudom, ez is annak a kevély, urizáló anyádnak az akarata. Hanem no, majd megválik!

A magasan álló hold mit sem tudott a balsejtelmekről, azért is tündöklő fénynyel vont be házat, kunyhót, sövényt, utczát, úgy hogy az egész kis mezőváros ragyogott a szép éjjeli világosságtól.

András most nem került a kertek alá, nekivágott a főutczának, s ment bátran, titkolódzás nélkül, igen-igen boldog sejtelmekkel.

Tekintetes Vörös Gáborék háza, azaz kastélya előtt haladt el.

A vastáblás ablakok alatt, a kis szőlőlugasban ott suttogott a főbiró ur, de nem Zsuzsikával, ki hetek óta betegen fekszik, hanem az eleven, szép, bátor Mariskával, ki már egy csomó német szót is tud.

Vörös ur ott könyököl elrejtőzve a kapu párkányán, s mint a galambász, ki kedves galambjainak elpárosodását lesi, vigyázza, hogy a jövendőbeli vő milyen édesen beszélget leányával.

András nem sokat törődött Vörös uramékkal, mert sietve s édes tisztelettel közeledett a széles utcza közepén álló templomhoz. Önkénytelenül is föltekintett a tündöklő bádogtoronyra, melynek csucsán a csillag oly erős fénynyel csillogott, mintha valóban igazi égi csillag lett volna. A legény szivét a boldog jövendő érzése járta át, s a szép nyári éjszakán keresztül belátott azokba a téli ködös, havas napokba is, mikor odabenn az ur asztalánál a pap néha-néha tíz-tizenkét párt is esketett egyszerre.

Csöndesen nyitotta ki az utczaajtót, nesztelenül haladt végig a hosszú udvaron. Odafeküdt az istálló eresze alá, közel kedves ökreihez. De most nem aludt. Föl-föltekintgetett a csillagos égre s jól esett szivének, hogy az a magas ég is, mint ő, ébren van. Felült, térdeire könyökölt, s fütyörészni, dudolgatni kezdte azokat az ismeretes, százszor hallott dalokat, melyeket a szárnyas éji szellő az alvégről ime most is az ő udvarukon visz keresztül.