Az urak: Regény

Eljött az ősz, letakarítottak, beszüreteltek mindenütt, s egyszer csak egy hideg, ködös vasárnapon hirdetik ám a templomban, hogy: nemes Bokros Sándor földbirtokos úr veszi jövendőbeli házastársul nagyságos Wildicsek Venczel főadószedő urnak kisasszony leányát, Vandát.

Ott helyt ült épen a tekintetes Vörös-familia erdőstől-bokrostól, ott ültek a város első előkelői: a német urak közül többen, még a főbiró is; de ugyancsak ott ült a Bokros-familia is, az örömanya, ki e szép, soha nem remélt, drága alkalmatossággal szivbeli könyeket sírt. Közbe-közbe fölpillantott a helybeli composses-sorokra, alkalmasint azon, helyén levő gondolattal, hogy no édes lelkeim, most már én is közibétek tartozom. Nem tagadhatom el, odanézett a régi komáékra, szomszédasszonyokra, gyermekkori barátnőkre is, de már ezekre bátran, egyszersmind nyájasan, a mint szerény szivnek kell, mondván: azért ha az isten engemet így fölemelt is, eljöhettek ám hozzám vagy egyszer. Ki tudja, hát ha még a ti leányaitoknak is komendálhatok valakit. Most már majd tehetem.

Hanem tekintetes Vörös Gábor úr széke igen égett, mert a kevély, gazdag ember mindegyre föl-fölállott s nézett keményen a főbiróra, ki a helyett, hogy egész lelkében megilletődött volna, mindegyre vörös bajuszának széleit nyaldosgatá.

Vörös úr egyszer odatekintett Bokrosnéra is, mérges tekintetével világosan kifejezvén e szavakat: ne félj, mert azért mégis az én vőm lesz az első ember. Különben majd megtanittatom én még azt a nyalka, bolond fiadat!

S az indulatos ember, mint valami ürüt, szerette volna összedarabolni azt a fajankó főbirót.

András is ott ült, de most nem a rektor mellett, hanem a nősülni nem szándékozó legények padjában. Érezte, hogy anyja nézi, mintha örvendező tekintetet várna fiától e ritka eseményre. Azonban ő belebb huzta magát bundájába, és teljességgel nem igen óhajtott találkozni anyja kémlelő tekintetével. Nem tagadhatta: egy kissé megütödött e hiren, mint a mely előtte is lehetetlennek látszott, de nem érzett szivében semminemű keserüséget. Gondolta: a ti világotok már megvan nálam nélkül is; meglesz talán az enyém is az istennel. S a mihályi szép, diszes nagy templomból – úgy képzeletben – átült egy kissé a kis ócska iszlói szentegyházba.

A meglepett népség különféle érzelmek és gondolatok között oszlott ki a templomból. A szegényebb rész sietett kifejezni örvendező hálálkodását a nagy szerencse fölött, s körülfogta Bokros Mihálynét, ki mint valami szent, úgy osztotta áldását jobbra-balra a hizelgő tömegben.

– Oh! lelkem – hogy is mondjuk már ezután – erőlködött apró, szürke szemeivel egy piczi orrú kovácsné – micsoda különös… hm, hm,! ajh, ajh! Hiába, a kit isten szeret, fölmagasztalja, azt szokták mondani. Igaz is.

S hogy a hatás annál erősebb, szivet átjáróbb legyen: a hálálkodó asszony egy könyet erőszakolt ki szemeiből.

– De azt mondják, – szólt oda egy másik zöld-vikleres asszony, – a másik meg valami gazdag papleányt venne el feleségül; hogy már meg is kérette volna, de már meg is vették volna a Pécsiné házát a temetősoron, s ott fognának lakni. De csakugyan láttam is mostanában arra járni sokszor Andráskát. Jól van no, – gondoltam, – hagyjon benneteket az isten, szomszédunk lesztek.

Azt mondom, – sugott oda erőnek erejével a nagyasszony fülébe, – ha uri leányt vehet, parasztot bizony ne is vegyen. Én se voltam parasztleány, csizmadia volt én nekem minden nemzetségem. De hogy leszegényedtünk… hát no!

S a többit elvégezte sovány, eres kezeivel.

Bokrosné ténsasszony indulatában majd feltaszította ezt a tolakodó asszonyt, ki neki gazdag papleányról beszélt. Igazán az egész mai boldog napban ez volt a keserű csepp.

Jöttek a szegényebb paraszt-asszonyok is, kiknek férjeik a Bokros-család arató, kaszáló munkásai voltak. Ezek is kitettek magukért. Nincs az a dicséret, magasztalás, a mit szegények hamarosan el ne hadartak volna. A gazdagabbak – mintha észre se vették volna Bokrosnét – elhuzódtak, vagy legfölebb távolról integettek félfejjel, s abban a félfejben is volt annyi guny és irigység, a mennyinek egész fejben se kellene lenni.

Mig Bokros Andrásné egész diadalmenettel huzódott fel az öreg-utczai uri porta felé, az uri portán heves disputa folyt.

A nagysás adószedő úr nem volt egy véleményen feleségével a főbb pontokban. Nevezetesen ő nem óhajtotta ezt a házasságot, s ki is fejezte ez iránt való nehézségeit.

– Mit akarsz ezekkel a parasztokkal? – kiáltott a férj, vörös, szeplős kezeit morzsolgatva.

– Mit? – válaszolt a nő, egy tulajdon rozzant zöld bőrdivánon hintázva magát. – Azt akarom, hogy legyen mit ennünk.

– Neked az is a gondod egész nap.

– S talán neked ártok vele? a tiedet eszem? Eszem ezekét az emberekét, a kiknek van. Ez a ház az enyém, tudod? Hallgass, úgy se fizettél még házbért, s nem is fognál. Fizetésedet ki húzza? Én? Eredj! Látjuk-e csak harmadát? Nem Wetzmann teszi-e el helyettünk? S még te akarod szégyenleni, hogy Vanda egy paraszthoz megy nőül? Különben ne busulj, addig marad férje, míg én akarom. Ha terhünkre lesz, elválasztatom őket. Látod, hogy az a bubos parasztasszony hogy örül? Légy hozzájuk nyájasabb. Megérdemlik. Ők tartanak, ők ruháznak, s ehol, most mindenüket odaadják. Áldd érte az istent, a ki vetett elébünk egy bolondot.

– De Vandát elvette volna Weidinger úr, – szólt engesztelékenyebben a nyomós okok után, de azért mégis tépelődve a férj, – s ő a hivatalban épen utánnam következik. Ha én fölebb megyek, állásomba ő lép. S ő kifogástalan férj lett volna. Ezzel az emberrel mit csinálsz?

– Venczel, mondjak valamit? Te mi voltál? Lassan mondom: takácslegény. Ne félj, nem mondom senkinek. Hanem igen-igen, húzd meg magad, édes jó Venczel.

– Milli – szól egészen lefegyverezve a férj, – nem elég már, hogy Netti és Babett is hogy mentek férjhez?

– Nos? egyik korcsmároshoz ment Selmeczen, s jól él, a másik egy mészároshoz, s ez sem cserélne velünk.

– De milyen szegények! – kiáltott fel a férj.

– Szerezzenek! volt az okos válasz. – Ah! – kiáltott a nagysás asszony felugorva, s a belépő Bokrosné ténsasszony felé sietve, – hát megtörtént?

Bokrosné hálás könyek között ölelgette, csókolgatta leendő menyének anyját.

A kevély nagysás úr nem tudott magán uralkodni, valamit mormogott s kiment.

Ő sokat adott az uri származásra.

E fényesen megült nagy nap után gyorsan s nagy erélylyel folytak a készülődések, azonban nem hallgathatom el, csak Bokrosné ténsasszony részéről.

A nagysás urék úgy gondolkoztak, s ezt ki is mondták, hogy nem bánják, jól van, legyen most minden úgy, a mint Bokrosék óhajtják, vásároljanak most ők itt a közel Pestről, majd később fölmennek Bécsbe, s ott aztán ők, azaz Wildicsek urék fognak vásárolni.

Ebben maradtak.

Nemsokára érkeztek a drágábbnál-drágább butorok az új nagysás asszony izlése szerint s ékesítették az első szobát, a honnan a főadószedőék egy szomszéd tágas uri házba költöztek. Egész nap jöttek-mentek a nézők, bámulók, s nem győztek betelni a drága bársony mobiliák magasztalásával. Bokros Mihályné – ki most már egész uri asszony volt – mindennap tiszta feketébe öltözött, hogy a különféle látogatásokat a nagyasszonynyal együtt illendően fogadhassa. Még Vörös Gábor úr is elküldte embereit, hogy hozzanak hírt a drága portékáról. S mikor elmondták, milyenek, felkaczagott.

– Majd azt lássák meg, a mit az én leányommal adok! – kiáltott a büszke ember.

Lassankint eljött a híres lakodalom napja is.

Úgy volt, hogy minden valamirevaló urat meghívnak, legyen az német vagy magyar, de parasztot, rektort semmiesetre sem. Bokrosné Vörös uramat is a parasztok közé számította, következőkép ez a ténsúr nem lett volna hivatalos. A nagysás asszony azonban szépen megmagyarázta, hogy urak közt a haragtartás nem divat. Azok, ha úgy kerül, meggazemberezik, meg is pofozzák egymást, azután mintha nem történt volna semmi, összecsókolóznak. Ezt tartja a műveltlelküség és szivbeli finomság. Meg kell hívni Vörös urékat is egész családostól, mert hátha a főbiró oda házasodik. S aligha úgy nem lesz.

Hosszas tépelődés után, de csakis azért, hogy ebben is az uri finom szokásnak hódoljon, elküldte a hivogatókat Vörös Gábor uramékhoz is, meghivatván az egész juhászfamiliát a nagysás főbiró úr kedvéért.

Az esketést, jólehet a menyasszony szülői is protestánsok voltak, nem a helybeli lelkész végezte, hanem egy távolabbi város híresebb papja, hogy az ünnepély ez által is még urasabb legyen.

Valóban olyan diszes uri társaság gyült össze a Bokros-portán, a milyen ott nem volt soha sem azelőtt, sem azóta. Ott voltak a német urak a főbirótól kezdve az legutolsó irnokig egyenruhában, kardosan, csillagosan, kevélyesen. Bár nem volt ruhájukra írva, sem homlokukra, hogy: nagyságosak, méltóságosak, de azért tudta mindenki, hogy így kell őket hívni. Ott voltak feleségeik, leányaik, gyerekeik, nagyrészben kopott, szegényes ruhában, de jól kikenve, bodrozva. A festék meg volt adva minden ahhoz szokott arcznak illő mértékben, a mint ez az uri rendüeknél szokás. Volt olyan illat – húsról, arczról, zsebkendőről való – hogy egy közönséges földmives, ki életében a jobbféle illatok közül csak majoránna vagy rozmaring-illatot szagolt, ettől az áttört uri levegőtől bódulva tántorgott volna odább.

Tens Bokrosné asszonyság örömében-e, vagy csakugyan ettől a sok finom illattól, kétszer-háromszor is düledezett.

A helybeli és közel vidékbeli urak és asszonyságok külön oldalon foglaltak helyet. Német ruhában voltak ők is mind-mind, az akkori törvények ezt szabták a magyar ember hátára is. Nincs róluk mit megjegyeznem, legfölebb annyit mondhatok, hogy a német asszonyságok gunyos hunyorgatással és ajkpittyesztéssel néztek a magyar asszonyságokra, a mit ezek természetesen nem késtek ezeknek visszaadni.

Mivel már épen az uri szokásoknál vagyok, azt is megemlítem, hogy Bokros Sándor úgy ki volt készítve, hogy még a saját édes apja sem ismerte volna meg, ha történetesen máshol látja. Frakk volt rajta, fehér mellény, fekete nadrág, sárga keztyű. Természetesen göndör haja most fel vala sütögetve, s úgy hullott alá homlokára megszabott formákban. Hegyesen, keményen állott menyasszonya mellett, olyanforma elszántsággal, mint a kit most rögtön főbe fognak lőni.

Oh! hát a menyasszony? Mintha csupa fehér selyemből, csipkéből állott volna az egész. Majd elröpült, úgy ugrott-lengett, szinte mintha rögtön egy sebes német tánczra készülne. Magasan felfürtözve szőke, vöröses haján drága myrtuskoszorú pompázott, melyre azonban Weidinger úr – egy kopaszos, kövérfejű úr – egyszer-kétszer mintha mosolygott volna.

A nagysás főadószedőné is új ruhában volt tetőtől-talpig, de sőt még férje is.

Bokros Mihály azonban, valamint fia, András is, csak közönséges kékbeli posztó ruhájukban voltak, s ott állottak majdnem a konyhaajtóban.

Az egyházi szertartáson hamar átestek, s egy pár óra mulva következett a majd szinte éjfélig tartó vacsora.

Folyt a sok drága bor, de hogy! A német urak bezzeg megnyájasodtak, minden íz, porczika fecsegett, nevetett bennük. Az első pohárköszöntőt a főbiró úr mondta harsogó hangon németül a császárért és császárnéért, mint ezt a hivatalnokok és emelkedni óhajtó egyéb urak törvénye tartja. Talpra állottak mindnyájan s viharos német «hoch»-ok, «leben»-ek röpültek a levegőbe.

Bokros Andrásné ténsasszony, de tekintetes Vörös Gábor úr is láthatta, hogy ez már csakugyan úri társaság. Itt még a nyelv is más, nem az a paraszt magyar nyelv. «Én uram istenem – sóhajtozék magában Bokros Mihályné ténsasszony, – dehogy hittem, hogy valaha az én szegény házam ilyet érjen! Ha ezt az én esküdt Bese László bátyám most látná!» – S odatekintett fiára, a vőlegényre, kit igen boldognak tartott.

Sándor pedig, a mint látszott, épen nem lehetett valami nagyon boldog. Ott ült ugyan menyasszonya mellett, de sem az nem igen vette őt észre, sem viszont ez őt. A nagysás menyasszony a német csillagos urakkal mulatott, azokra vetegette mosolyait, Sándor meg a hosszú asztal sarka felé nézegetett, a hol régi mátkája ült, sápadtan, szemlesütve, hallgatagon.

Az élő szemrehányást oda hozni a vőlegényi asztalhoz, nem jó az, még akkor sem, ha az ember épen nem szerette volna is mátkáját. Sándor valóban maga sem tudta addig, míg a házhoz járt, hogy az egyszerű, félénk, alázatos, de szép, szelid arczú leányt szereti-e, vagy nem. Azt tudta, hogy ez a leány őt soha sem bántotta meg; nem szaladt ki eléje, ha jött, de nem is szökött, ugrott, ha mint mátkájának át akarta ölelni derekát. Nem kínozta, hol járt, kivel beszélgetett, pedig akkor nyalka legény módra ugyan sok helyt megkallódott; megelégedett azzal, ha esténkint megjelent az ablak alatt a kis lugasban. Kérni soha se kért volna semmit; hozasson theát, hozasson czukrot, vegyen ezt meg azt; inkább meghalt volna, semhogy ilyeket mondjon. Ő csak szeretett forrón, híven, változatlanul. Mindezeket akkor tudta meg Sándor, mikor azzal a német kisasszonynyal mátkásodott el.

Az ugyan nem volt félénk, meg se hagyta magát csókolni vagy ölelni attól fogva, hogy elmátkásodtak. Azelőtt megengedte, még maga adta rá a felhívást. Szelid, alázatos se volt, hanem szeszélyes, haragos, féltékeny (holott ő mindennap találkozott Weidinger úrral). Parancsolt, most menjenek ide, most amoda kocsizzanak. Neki zongora kell ám, mert ő nem paraszt, hintó, mert ő parasztszekeren nem jár. Fel nem ülne rá egy világért sem. Vegyen karpereczet, melltűt, urak közt így szokás. Ha úr akar lenni, tanulja meg azok finomságát. A nagysás kisasszony – a mint egyszer Sándor mozgolódni kezdett Weidinger úr miatt – azt is megmondta, hogy ő nem cseléd, hogy utána valaki leselkedjék. Teszi azt, a mit akar, megy oda, a hova neki tetszik, beszél azzal, a kit szeret s akkor, a mikor csak kedve úgy tartja. Művelt nőknél ez így megy. Egy elegáns, nagyvilági úrnő nem arra született, hogy neki csak egy férfi udvaroljon. És így mentek a tanítások.

S most Sándor mindezekre megemlékezvén, akaratlanul is összehasonlítá a régi mátkát s a menyasszonyt. Tisztán észrevehette, hogy Zsuzsika szebb, mint a menyasszony; hogy jobb, azt mindig tudta.

De nem merenghetett sokáig a szegény vőlegény, mert Muzsnay Álmos úr rákiáltott, mondván: «Sándor te, ide hallgass, mert ezt a poharat anyádra köszöntöm!»

Bokros Mihályné ténsasszony boldog mosolylyal felállt, mert azt hitte, hogy most is fel kell állni, mint mikor a császárnéért ittak.

Intettek azonban neki a jó német asszonyságok (gúnyos nevetéssel), hogy csak üljön le. Most nem állnak fel, csak jót isznak.

S Muzsnay Álmos megeresztette a dicséreteket. Szólt a magyar hölgyeknek ország-világra szóló honszerelméről, közbetoldván e verset:

– Ilyen ritka erényű honleány – mondá – a vőlegény édes anyja, kit az isten édes magyar nemzetünk örömére, a haza boldogítására sokáig éltessen!

Csattogtak, csörömpöltek a finom borokkal színig töltött poharak.

Egy-két német asszonyság, kikből a bor a legszebben kivette már a kevélységet, felkelt, poharával oda tolakodott Bokrosnéhoz s ott hadart neki valamit nagy szívélyességgel németül, mely után összecsókolóztak. Mások csak úgy intették, hogy: én is, én is.

Bokros Mihályné ténsasszony, kit a nagy kitüntetésből származott öröm egészen szíven kapott, meg nem állhatta, hogy oda ne tekintsen Vörös Gáborékra, sőt még Sándor fiára is, könyekben úszó tekintetével mutatván és hirdetvén: «látjátok, ezek tudják igazán megbecsülni az úri vért!» Illőnek is találta, hogy most meg ő keljen fel, s ő menjen poharastól együtt azokhoz a drága asszonyságokhoz.

Természetes, hogy e nem közönséges dolgokat tekintetes Vörös Gábor úr is látta, ette is miattuk az irígység. De gondolta magában: «megálljatok csak, mennyire máskép, szebben, urasabban fog ez folyni az én kastélyomban! Ott lesz még csak az igazi úri közönség, de nem ilyen paraszt Bokros-atyafiság, hanem ott lesz a megyei főnök familiástól, úgy intézem, hogy jőjjön négylovas hintón. Lássa meg legalább egyszer ez a paraszt, tudatlan nép, hogy voltakép ki az első ember Mihályiban.»

A büszke, kevély embert csakis e nagyszerű szándékok csendesíthették le valamennyire. Azonban ehol, megint felverték.

A síma arczú gavallér, Weidinger úr emelkedett fel, szétfeszített mellel s dölyfösen kicsucsorított szájjal. Megmarkolta poharát, s valódi komoly szándéka jeléül azt mintegy odaszögezte az asztalnak. S szólt a legmorvásabb német nyelven:

– Egyesek úgy, mint nemzetek (nem tehette, hogy tudományos alappal ne fogjon a dologhoz), igen is, uraim és hölgyeim (már csak magyarra fordítom), egyesek úgy, mint nemzetek akkor emelkedhetnek csak, ha bírnak a loyalitás magasztos érzésével. Működni és hatni, ez teszi az embert! Kezdet és vég, ok és okozat, erő és anyag különböző állapotok és világnézlet… (A gavallér érezte, hogy e társaság nem méltó ily nagy germán eszme kifejtésére, azért is csavargatta nyakát, s markolászta a poharat. Megállott és magasan feltekintett, de a nehéz magyar bor lefelé húzta az üres fejet.)

– Bruder, nur kurz und gut! – kiáltott nevetve a főbiró, s lökésre tartotta poharát.

Weidinger úr mosolygott, majd hangosan nevetett, a mint ezt az ittasság szeretetreméltóan magával hozza, s fordított egyet a dolgon.

– Jó tehát, – mondá, – rátérek e nagyszerű ünnepély hősére, s itt a pompás társaság előtt ezennel kimondom, hogy lelkemből áldom az istent, hogy ily romlatlan lelkű, loyalis barátot adott nekem, a milyen az én legkedvesebb kebelbarátom, Sándor. Ily gavallérok – kiáltá nagy hangon, a menyasszonyra tekintve – az ausztriai birodalomnak, melynek határai terjesztessenek ki az oceánon (itt minden német hivatalnok ünnepélyesen fölemelkedett), ily gavallérok, ismétlem, a mi drága kedves ausztriai birodalmunknak csak dicsőségére válnak. Éljen!

– Éljen! – kiálták, s egy sereg poharas kéz lökődött Sándor felé.

Weidinger úr – mint a ki érezte, hogy igen jó munkát tett – benső áthatottsággal hordozta meg tekintetét a pompás társaság úri részén (azaz a német osztályon), s különösen a menyasszonytól óhajtott egy-két valódi nyájas pillantást kiérdemelni, mit hálás elismerésül csakugyan meg is kapott.

A derék német gavallér – a mint ez a művelt német földön szokás, és nálunk is a részeg mesterlegényeknél – odament Sándorhoz s poharas jobbját amannak jobb karjába öltvén, így egész ünnepélyességgel te-tu poharat ivott. A pohár kiürítés után két úgy mondva termett csók pecsételte meg a barátság szentségét.

Lehetett látni, hogy a poharazás rohamában itt is, ott is magyarok és németek között számos csók váltás történt. Még a kedélyes főadószedő úr is felkereste – igaz, teljes mámoros állapotában – apatársát, az öreg Bokros Mihályt, s azt számtalanszor a legszívélyesebben nyakon ölelgette, simogatta.

Minden, de minden felségesen ment itt. A barna mestergerenda is örvendhetett, hogy hosszú élete alatt ily mulatságnak lehetett tanuja. Azonban mint mindennek, a mi valóban dicső, e pompás lakodalomnak is meg kellett szakadnia. A német urak bizony nehezen is kelegettek fel, de mégis csak megindultak egyszer, nyájas, leereszkedő barátsággal kötvén ki, hogy itt többször össze fognak jönni egy-egy barátságos szóra. Ilyen derék magyar családot fel kell karolni mindenkép. Sándor mától fogva közéjük tartozik.

– Hallod-e ezt, Vörös róka, – mondá magában Bokrosné ténsasszony édes önelégültséggel, – a fiam ehol csak olyan úr, mint azok, magam is csak olyan vagyok, mint azok az úri dámák.

Vörös úr pedig a nagy irigység miatt csak szédelgett. Fájt jó lelkének, hogy az a főbiró késlekedésével így megcsúfolta, s ennek a bolond, kevély paraszt asszonynak ilyenképen sípot adott a szájába. Hogy fel fog ez most látni! «De megállj, – gondolá az elkeseredett ember, – mert majd nevetek én még rajtad!» Ekközben indultak az úri asszonyságok is. Bokrosné ténsasszony lelkéből örvendhetett, mert a szó valóságos értelmében kézről-kézre járt. Úri dámáktól annyi csókot kapni! Meg, igazán meglátszott rajtuk a műveltség, barátság, szeretet!

Sándor kezeit is ugyancsak szorongatták.

– Hallja, – szólt hozzá egy csontos, vékonyujju, magas, sovány német asszony, – ezt a kedves gyönge teremtést (a menyasszonyt) el ne hanyagolja ám, mert meghalna bújában. A német nők mind ilyenek. Eljövök, sokszor eljövök! – s itt a kifodorított ritkás hajú német asszonyság nagyon is meleg tekintettel nézett a szép, erőteljes vőlegény nagy, csillogó szemeibe.

A nagy zajban, beszédben, kézszorongatásokban Sándor is odalopódzott valakihez – a régi mátkához. Kezét nyújtotta (így tanulta a németektől) a remegő leánynak, s nyájasan, egész őszinte megilletődéssel mondá:

– Kedves Zsuzsikám, tudom, vétettem, bár apád is nagyot hibázott. Ne haragudjál… áldjon meg a jó isten!

S ha kínos boldogsággal is, de boldogabban csakugyan senki sem ment el a lakodalomból, mint a szegény elhagyott mátka, ki még egyszer foghatta kedves szeretője kezét, s még egyszer nézhetett azokba a szép, nagy fekete szemekbe!