Az urak: Regény

A német urak vidám életet éltek. Művelt emberek tudják, hogy mikép kell használni az időt. A sok jó bor nem azért áll a pinczében, ha még csakugyan áll, hogy a gazda eljárogasson mellettük, hanem hogy éljenek vele egy kis jó világot; a pénz nem azért hever ládában, zacskóban, almáriom rejtett szögletében, hogy megpenészedjék, hanem hogy az okos ember az ipart, kereskedést előmozdítsa vele. A főadószedőné hivatalnok barátai előtt napról-napra szeretettebb lőn.

Valóban, az adószedő urék kitünő ebédeket adtak, melyeknél a főhelyet sokáig a nagy tiszteletben álló Bokros Mihályné ténsasszonyság foglalta el. Dicsérték, magasztalták, ölelgették a német uri asszonyok. Bokros Mihályné lelke mélyéig meg volt hatva e különös szeretet által, s mindent elkövetett, hogy a szép Bese-familia hirét-nevét emelje. Többször értekezett Gáspár zsidóval, igen, mert el nem tudta volna hordozni, hogy az új pár pénz nélkül legyen. Különben erre nyájas csókjaival maga az új asszony is nem egyszer buzdította Bokros mamát.

Micsoda édes gyönyör volt látni Bokros Mihálynénak a sok uri ember között fiát, kit a sánta szabóné szavai szerint az isten is úrnak teremtett.

– Ha eszem nincs, – kiáltott fel sokszor Bokrosné ténsasszony, fiának szép jövőjére gondolva, – most ez a gyerek egy paraszt, elveszi annak a ravasz Vörös Gábor orgazdának a beteges leányát, s meg vagyok vele égve egész életemre. Soha sem tudom fölebb emelni, marad tudatlannak, mint a bátyja, parasztnak, mint az apja. Hanem a Bese-vér megmentett, hála legyen az istennek! Hadd irigykedjenek a tudatlanok, mert látom, ez a sok ferde szürös, gubás nép elemésztene egy kanál vízben, a miért az isten egy kicsit többre vitte a sorsomat.

Azért is hintót vettem, járjanak abban; ha fiam valami jó hivatalt kap, az a nehány eladott hold föld, meg az a rossz szőlő, az a hitvány nádas, az a kis penészes erdő majd megkerül. No hát eladtam, a magamét adtam el, – kiáltott önmagára Bokros Mihályné, – szeretném tudni, a magaméval mért nem tehetném én azt, a mit akarok. Azért megvan az én eszem.

Majd gyülölettel gondolt férjére s Andrásra, kik sehogy sem tudták felfogni a nagy szerencsét. S még akadékoskodnak, osztozni szeretnének. «Nem, – mondá, – míg én élek, addig ugyan nem osztozunk. Ha nem akarjátok belátni, hogy én mindnyájatok szerencséjén munkálkodom, fel is út, alá is út. Tudom, ki lovalta fel azt a hóbortos vén embert, meg azt a drágalátos András fiát: azért sem engedek. Itt mindennek úgy kell történni, a mint én kicsináltam. Áldotok ti még engem a haló földemben.»

Meglehet, de most András mindezekkel mitsem törődött; követte ő is szive édes hivogató szavát, s elhatározta, hogy ha Sándor öcscse uri ember lesz az ősi portán, ő meg majd elmegy a maga emberségéből szegény napszámos, földmíves embernek. Hanem azért arról, a mit évek óta titkon tervezgetett, most már le nem mond, nem ezért a nagy világért se.

Majd azonban a mint öcscsének szerencsétlen házasságára gondolt, akaratlanul is tépelődve vetette föl fejét; előtte állott anyja, a kit bizonyosan kifosztanak a német atyafiak, s előtte állott atyja is tehetetlen öregségében, a kinek az ő bolondságaik miatt utolsó napjaira még majd annyija sem lesz, a hol nyugodalmasan meghalhasson.

– Egy szót, egy szót, egy útbaigazító szót valahonnan! kiáltott a legény kábult agygyal, de útbaigazító szó nem jő ilyenkor sehonnan is.

Érezte, hogy sokat tudna beszélni valakivel, de az a valaki nincs sehol, legalább barátai, ismerősei között nincs; szive hangosan kereste a tanácsadót, a bizodalmas biztatást, a ki meggyőzné, hogy a mit ő most cselekedni akar, őszinte és egyenes dolog. Nem egyszer jött arra a gondolatra, hogy még egyszer fölkeresi László bácsit, előad neki mindeneket úgy, a mint áll a valóság, s fölszólitja, hogy hát most mit gondol? Úgy-e, hogy elveheti a leányt; hogy boldogok lesznek; hogy észre se veszik, felesége parasztasszony-e, vagy uri asszony; hogy van ilyen eset az övékén kívül más faluban is és pedig akárhány? «Hogy ne volna? – kiáltott fel tusakodásai közben a legény; – s ha van is, ha nincs is: az a lány az én feleségem lesz. Meglátom én, hogy az isten nem hagy el bennünket!»

Természetes, hogy László bácsihoz nem ment el; sőt mivel ezeket elhitette magával, hogy a konokfejű ember bizonyosan csak abban jár, hogy őt lebeszélje a házasságról, szinte szükségesnek találta, hogy Biró Lászlóval valóságos haragot tartson. Azért köszöntötte, ha találkoztak, de kerülte a vele való beszélgetést.

Haladt az idő: valamerre el kellett dőlni a dolognak. Így gondolkozott András is és elhatározta magában, hogy minél előbb megtud mindeneket.

Egy deczemberi vasárnap reggelen erősen megindult a havazás, oly sűrűn s akkora pelyhekben esett, hogy az emberek kénytelenek voltak fölhagyni a lapátolással. A templomba menetelre még a legistenfélőbbek sem igen gondoltak. Enyhelyre huzódott, ha huzódhatott boldog-boldogtalan. A sűrű hófelhők miatt az ég majd egészen elsötétedett.

András ott álldogált az istálló ajtajában pőre ingben egy lapáttal, s nézte, hogy merre nyessen egy kis gyalogutat. Hiába nyesett, a hó betemette azonnal. Csakhamar néptelenek is lettek az utczák, s alig lehetett látni itt-ott bár egy-egy nagy hamvasba burkolódzó szolgálót, vagy egy béres embert, ki morgolódva vánszorgott odább az egyre vastagodó hótömegben.

– Ifjú uram, – szólt vontatott hangon az öregebbik cseléd, ki sehogy se tudta elgondolni, hogy András mit akar a nyereggel, szerszámmal, – hova készíti azt a lovat? Ilyen időben?

– Ha megmondanám, bölcsebb lennél-e vele? – válaszolt András nem kedvetlenül, de külsőleg komor tartással.

– Én ugyan nem! – morgott a cseléd oly hangnyomattal, mely világosan kifejezte, hogy: hanem te bölcsebb lennél, András, ha békét hagynál annak a lónak.

Azonban András nem hagyott békét, nyergelte a lovat, ő tudta, miért.

Bizonyosan valami belső parancsoló gondolatnak engedett, de olyan gondolatnak, a melynek szót fogadni nem esik nehezen.

Kevés idő mult el, és András már ott törtetett az iszlai úton.

Messze be a sík térségen, a Duna mentén nem lehetett látni egy élő lelket; ült a madár odujában, s pipázott a róka vagy farkas egy-egy törött híd alatt meleg lehelletével.

A legény legyürte kalapja szélét, szép varrású bundáját kifordította, mintegy odaczövekelte magát egyenes, kemény tartással a juhásznyeregbe, s a többit odabízta erős, okos lovára, ki e megtisztelő bizodalomnak teljes mértékben meg is akart felelni. Mintegy tíz-tizenegy óra között lehetett az idő, midőn egy éber szemű, vidám tekintetű cseléd kinyitotta előttük az iszlai parochia kapuját.

– Itthon vannak? – kérdé mosolyogva, de lázas izgatottsággal a legény.

– A tisztelendő úr épen most prédikál, hallja csak! – s lehetett hallani az öreg férfiú éles, lelkes hangját. – Kisasszonyom odabenn küzködik a leányokkal.

– Nincs semmi baj? – tudakolá András, miközben lovát az istálló felé vezette. – Látogatók nem jártak?

– A bizony járt kettő is, valami jegyző a tulsó félről, meg a szomszéd káplán.

– Hm! – mormogott András, s egy kissé rendbe szedte öltözetét. – De nem felejtkeztek még el talán rólam egészen a tisztelendő urék? – tevé utána a kérdést az ifju ember.

A cselédasszony súgott valamit a legény fülébe, mire a jókedv szembetünő lett mind a két arczon.

A zajra, lódobogásra kiszaladtak a kis leányok, s lett lárma, csevegés, kérdezősködés. András mindeniknek hozott valami apróságot, a milyet egyszerű ember falusi boltokban vásárolhat. Lett öröm egész a veszekedésig. Mire András be tudott jutni a szobába, két-három csere is történt, járással, kiabálással. A kis leányok nem hagytak békét nénjüknek, míg az a sípokat, dorombokat sorra nem próbálgatta s meg nem mondta, melyik a jobb, melyik a szebb.

Klára kisasszony természetes vidorsággal engedett a követeléseknek, sípolt, dorombolt, mint egy gyermek, s nevetett, mely szép fiatal piros arczát valami kimondhatlan kedvessé tette. A komor, kárhozott lelkü András eleintén csak mosolygott, s bizonyos tiszteletteljes hallgatással nézte az igazságtevő nénét, majd lassankint átengedte magát természetes igaz érzéseinek, s a mogorva legény a gyerekek között olyan jókedvű lett, a milyen otthon soha se volt.

Ekközben hazajött a tisztelendő úr is, s nagyhangon kiabálta a folyosóról a cselédeknek, hogy annak a lónak tisztességesen kijárjon ám minden.

– Isten hozta, öcsém uram! – szólt a lelkész belépve gyermekei közé, s odanyujtván kezét a legénynek. – Hát mikor? csak most, ugy-e? No derék! Nem történt semmi baj? Nem. Persze, persze, jól van, igen jól van. Nagy a hó? Tudom, régen is volt ekkora havunk. Nem baj. Hát édes szülői? Jól vannak. Az új pár? Azok is. Köszönöm, öcsém, jól vagyunk mi is. No gyerekek, ti maradtok, mi pedig átmegyünk a muzeumba. Gonosz egy hideg van. Nem fázik? No, az szép! Ez az én volt jobboldalam sehogy se birja a hideget.

S az öreg pap végigdörzsölgette rossz jobboldalát s arczvonásairól sokat kifejezett abból, a minek a csontok között csúz vagy köszvény a neve.

Átmentek a muzeumba, azaz a papi studirozó szobába.

– Mindjárt jövök, öcsém uram. Egy kis jó erős szilvórium, mi? Odanézünk biz ott egy kissé a szeme közé.

S a derült kedélyű öreg magára hagyta az ifjut.

András végighordozta szemeit a kis szoba különös butorán; itt egy csomó kopott táblájú nagy könyv – matrikulák – az asztalon, felnyitva, hosszú papirszeletkékkel megjelölve; amott egy kis asztalkán pipatartó és szent edények, és egy nagy sötétzöld zsidósapka; az ablak párkányán egy pár különböző nagyságú vonalozó, az ablaknyitó vason valami olcsó kalendárium lóg egy hosszú, rozsdás ollóval; a vastag, zöld kemencze mellett uralkodik a théka, megrakva olyan könyvekkel, melyek jóllehet firól-fira, vőről-vőre szállanak odább, de azért fölötte kevés értéküek.

Állanak ilyenforma osztályokból: egy sor öreg prédikáczió a tudós papok korából, a melyekből minden jóravaló görög bölcs nevét meg lehet tanulni, valamint a görög és római egyesült mythologiát is; egy sor német izű kegyes elmélkedés és oktatás a göttingai, heidelbergai, tübingai papok korából, a melyekből meg lehet tanulni, hogy a Bileám szamara igazán beszélt, mert miért is ne beszélhetett volna, ha isten ő szent felsége úgy akarta; hogy ördögök minden bizonyossággal voltak, de jobbadán már kipusztultak, hála istennek; hogy az angyalok hány osztályt képeznek, és mint lehet ezeket rendszerbe foglalni a legnagyobb pontossággal és hittani mélységgel a német philosophia világánál; lentebb egy másik sor következik, hogy alkalmasabban kézügybe essék, a legujabb és legtudományosabb magyar prédikátorokból, no hanem ezekről nem szólok, mert sok derék ember betörné a fejemet. A théka legalsó fokozatát képezik az iskolai remekírók, régi kurzusok, hires professzorok után és halotti gyászbeszédek igen alkalmatos bucsuztatókkal ellátva. A legény ezen híres könyvek közül többeket megbökdösött szemeivel és ujjaival is, és ennyi felhalmozott papi tudomány láttára mély szomorusággal gondolt ökreire, kis gazdaságára és saját tudatlan együgyűségére. A búskomorság – kicsinységének öntudatában – bizonyosan erőt vett volna becsületes szivén, ha a tisztelendő úr a jóféle szilvóriummal idején meg nem érkezik.

A pálinka hatott és melegített, s az pedig tudnivaló, hogy a belső, szivbeli melegség bátorságot szül. Úgy történt itt is. A pap kezdett egészen őszinte lenni, mely szép vonás szeszes italok nélkül is egészen tulajdona volt, András is bizodalommal tett néhány tiszteletteljes kérdést a szép könyvekre nézve.

– Már az igaz, kedves uram-öcsém, – szólt teljes örömmel az öreg pap, – könyveimben drága kincs fekszik! – s egyet kivett a középső osztályból. Megveregette, megfuvogatta, s úgy nyitotta ki az ifjú előtt, hogy pillantson bele az is.

– Teszem azt, öcsém, micsoda szép hely ez! – kiáltott fel a tisztes öreg férfiú, egy öttagú körmondatot olvasván fel a lélek halhatatlanságának bizonyos voltáról. – Úgy-e, felséges? Meghiszem! Nézzük itt, mit mond az istenről! – s olvasta elragadtatással. – Úgy-e, nagyszerű? Meghiszem. Emitt a halálról. Oh! be dicső, be dicső!

András nem sokat értett ugyan az egészből, de mivel az öreg tisztelendő szemeiben könyeket látott, elérzékenyedett maga is. Szemeit lesütötte, s szive megtelt a legnemesebb érzelmekkel. Előre is igen-igen boldog volt abban a gondolatban, hogy ha ő Klári kisasszonyt elveheti, hányszor el fogja majd olvasni ezeket a szép könyveket.

A derék tisztelendő úr majd szinte úgy vette a legényt, mint egy fiatal lelkes tudatlan káplánt, s kifogyhatatlan volt a papi tudományok magasztalásában. Öreg szive éledt, hogy végre van, a ki előtt kibeszélheti magát, miután erre paptársai között úgy sem nyílik tér, s a legszebb argumentumokat hozta fel némely kétes csodák bebizonyítására.

– Így van az, öcsém, – kiáltott fel a lelkes öreg, az ifjú vállára tevén kezeit, – egészen így! Igaz itt minden, nincs ebben ördögség. Meghiszem! Tiszta itt minden és fényes, a papi tudomány sötétséget meg nem tűr.

S András szemei előtt elvonultak a darab kenyerekkel és kis halakkal jóllakó csoportok; a kánai lakodalmasok, kik az itczés edényekből a legfinomabb bort iszszák; a tengereken száraz lábbal járó Jézus; a hullámokat sörényen ragadó Pál; Tamás, ki kezeivel tapogatta meg a feltámadás után a mester sebeit, a sebhelyeket; felragyogott előtte a damaskusi világosság, ama mindeneket átmelegítő, éltető fény, melyben szinről-szinre látjuk az örökkévalóság urát, a kezdetet és véget, a mélységet és magasságot, az életet és halált, az itéletet és irgalmat.

A két ember összetekintett, s az öreg és fiatal szemekből kitündöklött az őszinte, hamisíthatlan vallásosság.

– Meghiszem, – mondogatá az öreg lelkész az ebéd elkövetkeztéig többször édes meghatottsággal, – így élet az élet: az istennel! A föld minden javai mitsem érnek nála nélkül. Én tudom, mert nekem semmim sincs, de benne mindenem van. Van, van, nincs panaszom. Gyermekeim jók, egészségesek.

Midőn az öreg lelkész úr ez utolsó szavakat kiejté, belépett csöndesen Klári kisasszony szegényes, bár tiszta öltözetben, de igen-igen szép, fiatal, mosolygó arczczal.

A legény, mintha most látta volna életében először, erősen ráveté szemeit s kimondhatatlan édes érzéssel nézte a szép, hosszúkás, telt piros arczot, kék szemeket, sürű szőke hajat és kicsinyes ajkakat, melyeket még soha sem látott mosoly nélkül.

Odaát micsoda kellemes meleg szoba s terített papi asztal fogadta a földmíves-legényt. Meglehet egyébiránt, hogy az ebéd korántsem volt oly dúsgazdag, mint néhanapján a Bokroséké, de András itt minden falatot a boldogság tányérjáról evett, s e körülmény, azt gondolom, sokat ki tud pótolni.

Odakünn ezalatt szépen elállott a hó, hanem föltámadt a szél, tombolt, üvöltött, s ugyancsak derekasan. Nem csoda, deczember havában egész fiatal korát szokta élni a tél: erős is, hideg is, durva is.

Az alacsony papi hajlék törpe – itt-ott papirossal ragasztott – ablakai ropogtak, mint az ember dereka, mikor igazi markos kezek szorongatják. Azonban a jó ebéd mellett a szigorú időt fel se vette senki. Ott ült az asztalnál a jó isten is, s a hol ő ül, ott jókedv van és békesség.

Mintegy három-négy óra felé járhatott az idő, midőn András az öreg pap tanuló-szobájából – a hol ebéd után majd szinte elzárkózva sokáig együtt beszélgettek – nekigyuladt arczczal kilépett, s egy-két szives bucsuszó után lovára ült.

A legény szemérmesen, lesütött szemekkel emelte meg kalapját a tisztes család előtt, nem igen mert tekinteni sem ide, sem oda, de szivében annál több édes reménységgel gondolt Klári kisasszonyra.

– Úgy-e, édes apám, jó egy ember ez az András bácsi? – szólt egyik kis leányka, odasimulván atyjához.

– Meghiszem, fiam! – válaszolt az öreg pap, szemével a házak közül fel-feltünő lovas legény himbálódzó futását követvén.

– Eljön-e még máskor is? – tudakolá a kis leány.

– Kérdezzétek meg Kláritól.

Klári kisasszony elpirult, s hirtelen elkapta fejét a gyermekek tekintete elől.

– Apa, mit nevet? Klári néni is mit mosolyog? – kérdé a kiváncsi leányka, hol apjára, hol nénjére tekintgetve.

– Eredj játszani.

S az apa – míg a többiek bevonultak – nevetve sétált egyet az udvar fagyos haván. Majd feltekintett a kitisztult égre s törődött fényű öreg szemeiből – a meleg érzés szülte könyeken keresztül – teljesen kitündöklöttek ama betűk, melyeknek összege körülbelül ilyenformát fejezhetett ki: «Köszönöm, édes istenem uram! te hoztad házunkba, ha jónak látod, tedd vele boldoggá szegény leányomat!»

Este későn, mikor már az egész család lefeküdt, Klári kisasszony elővette irószerét s odakönyökölt az asztalra. Nézett hosszan, jóleső elgondolkozással, s kereste a legalkalmasabb szavakat és kifejezéseket, melyeket leírjon. Négy-öt levelet is akart írni, kettőt két asszony testvérének, kettőt vagy hármat kedvesebb leánybarátnőinek.

Jegyzőné testvérén akarta kezdeni. Mit irjon, hogy irjon? Megkérték, egy derék, becsületes ifjú ember… Kicsoda?

S a leány pirúlva tolta odább az előkészített levélpapirost. Nem azt szégyelte, hogy parasztlegényhez megy, hanem hogy a néniék mekkorát nevetnek majd ezen. Szive erősebben vert, arcza lángolt, kezében ingott a toll.

– Nem, Rózi néniéknek nem irok, ők kevélyek, örökké azok is voltak, nekik irjon apám! – s indulatosan tépte össze a már megkezdett levelet.

Egy kis gondolkozás után új levélhez fogott.

Ez a molnárnénak, Terka testvérének szólott volna. Terka ura se úr, gondolá, csak molnár, s nincs is egész malma, ennek tehát megirhatja az egészet körülményesen.

Írt, írt, de egyszerre megakadt; eszébe jutott, hogy Terka barátságban van két-három szegény, czifra hivatalnoknéval, no azok még jobban kicsufolnák, hogy ő parasztasszony lesz. Nem, nem irok, nem is szükséges, üzenje meg apa szóval.

S a második levelet is eldobta.

Következett két papleány, két öreges csufolódó papleány, a kik rendesen megszóltak minden leányt, a ki ismerőseik közül férjhez ment. Ezeket Klári kisasszony eddig szerette, mert sajnálta őket, s különben jószivűeknek is tudta; most azonban ezekben sem bízott, tőlük is félt.

– Miért írjak? – kiáltott fel a szegény papleány egész leverten. – Hátha nem is várja tőlem senki? Nem, nem írok, nem tartozom apámon kívül számolni senkinek, megyek ahhoz, a kit szeretek, becsülök, akár tessék valakinek, akár ne tessék.

– Klári te, – szólt egyszer kívülről az ablak alatt egy hang, az öreg pap hangja, – mit csinálsz? Talán baj van, valaki beteg? Mi baj van, szólj?

Klári kisasszony hirtelen eloltotta a gyertyát, leverte a papirosokat s kikiáltott:

– Nincs, nincs semmi baj, valamit kerestem, csak feküdjék le apám, mi is aluszunk már. Vigyázzon, meg ne fázzék odakünn. Talán befüttessek a muzeumba?

– Nem, nem fiam, csak aludjatok. Azt hittem, baj van. No ha nincs, nagyon jó.

Az öreg tiszteletes úr el is aludt, de leánya sokáig írta még sötétben a leveleket, küldözte ide is, oda is; lassankint elfelejtette, hogy lehetnek oly rossz érzésüek és bolond gondolkozásuak, a kik őt talán ki is nevethetik, csak az állott előtte, hogy őt egy derék, jóravaló ember kérte meg, s im hozzá is megy teljes szeretettel. Hát a nagy, úri német rokonságra gondolt-e?