A napsugarak.
Most már magasan röpűlve a szemközti háztetők fölött, az ablakokon tág útat találnak, óriási nyalábokban, tündökölve hatolnak be a nagy kórterembe és friss erőt, jól eső meleget hoznak magukkal, egészen mást, sokkal éltetőbbet, mint aminőt a fűtés adhatott. Szétáradnak mindenüvé, még a legkisebb zugba is, örömet festenek mindenüvé, még a sápadt, kiaszott arczokra is; örömsugár siet eléjük még a fényevesztett szemből is, utolsó csilláma örömnek, reménynek. Napsugarak, tavaszi napsugarak! Mily boldog az, akire csak egy is ráesik!
Oh, ti százszorosan boldog egészségesek, akiknek arczát enyhe szellő minden nap meglegyinti, akik láthatjátok a virágnyílást, a pázsit sarjadozó zöldjét, hallhatjátok az első madárdalt: ti ezt a boldogságot nem ismeritek. Nagyon szegények kincse ez, és ti gazdagok vagytok. Ti nem tudjátok, mit érez az, akire hosszú, kínos heteken át sugárt csak az ápolónak virrasztó mécse vetett, mikor megpillantja újra az első napsugarat! Ha csak vékony nyaláb is, keskeny résen beszürődve, ha csak egy szál is, aminő a sötét börtönre itélthez lopva látogat el, csak napsugár, tavaszi napsugár legyen!
A legsúlyosabb betegnek éppen ágya mellett éri egy pompás fényküllő a tarkakoczkás marványpadolatot és erre ragyogó foltokat vet. A beteg sovány, fehér kezét, melyet már alig emel, kinyujtja és gyönyörrel nézi, mint veszi körűl ezer meg ezer sugár, mint csókolgatják hizelegve; szinte érzi, hogy újúlt erővel lüktet ereiben ami kevés vére még megmaradt; szinte érzi, hogy a melegség kezén át lassankint tovább terjed, be egészen szivéig, föl egészen agyáig. Mily jó, mily boldogság! Ennél nagyobb már nem érheti soha többé őt, az annyi lelki kinccsel gazdag, nem rég annyi törekvéssel, annyi reménnyel erős ifjút, aki magának jövőt, szépet, magasztosat még csak álmodott, de hogy megalkossa, jóformán hozzá sem foghatott. Ime, most a verőfény szívébe új érzést hozott, valami rég eltávozottat, visszhangját valami vidám kaczajnak, mely elhangzott régen, vagy tán nem is régen, de végkép, de örökre. Észre se veszi, hogy a többiek közt örvendő moraj kél, hogy a többiek mind készülődnek.
A tanársegéd szavára leszáll ágyáról, aki csak tud, magára ölti kék csíkos, hosszú köntösét, tőle telhetőleg sietve, hogy a drága idő kárba ne vesszen. Ez nem tud elfojtani egy jajkiáltást, midőn az öltözésnél karját emelni kénytelen; az az első lépések után reszkető térddel, inogva fogódzik meg az ágy lábánál és fáradtan megpihen; itt egyik alig vonszolja testét két mankóján; amott a másik bekötött szemével félénken tapogatózik, míg egy szürke néne meg nem szánja és útba nem igazítja. Soknak minden mozdúlat kínszenvedés, és mégis úgy vágynak, úgy igyekeznek innét ki a szabadba!
Versenyezve – szomorú verseny! – tartanak a kijárat felé, hiszen kimehetnek a szabadba, a kertbe. Minő kertbe! Szerte kanyargó árnyas útak, hova hársfavirág hull, sűrű lugasok, melyeket a virágzó szőlő illata tölt be, madárdal, méhedongás lágy zenével vesz körűl, széles pázsit üde zödből, százféle szirommal himesen: ez az igazi kert! Mindebből mi van meg itt? A tér szűk, a kilátást tarka téglafalak zárják el mindenfelé, virágképen csak nehány sárga pitypang és árva százszorszép szomorkodik, illat helyett a közeli gyárak füstje tart itt megállót, méhe nem vetődik ide a város közepére, madárdalt a künn robogó kocsiktól hallani sem lehetne. De mégis csak kert ez, azoknak gyönyörű szép. Nagy, jól szellőzött a kórterem, de mégis csak keserves börtön.
Itt van legalább egy darabka ragyogón zöld pázsit, van nehány kis orgonabokor, van egy-két fa, melynek fejledező lombja már-már kellemes árnyat vet a kavicsos útra. Az ágakon verebek ugrálnak és vigasztaló tanulságul csiripelik, hogy még a nyomorban is lehet örűlni.
Itt legalább egyfelé van szabad útja a tekintetnek, amerre gáttalanul hatolhat, ahova szabadon szállhat vele a lélek: fönn az égen ott kéklik a végtelen, ott tündöklik a nap, ott úsznak azok a hatalmas gályák, a vándor felhők és a lélek vágyait messze, messze elviszik magukkal; ott legelnek a hófehér bárányok, melyek közt oly jó volna ép lábbal szökdécselni, menten minden fájdalomtól, nem félve többé annak a szigorú nagy úrnak csillogó késétől, nem nyomva az altatószer zsibbasztó gőzeitől, attól az ijesztő álomtól, mely maga is úgy fáj és melyből oly kínos az ébredés!
A csönd lassankint helyreáll, a nagy teremben csak ketten maradtak. Az egyik még mindig mozdulatlanúl fekszik a már-már egész ágyán szétömlő napsugarak közt; a másik, egy béna kis fiú, szék hátához támaszkodva nézi, hogy távozik el az utolsó is, egy nagy szakállú, görbe öreg ember ember. Már ő is fölvette mankóját, hogy a többieket kövesse, de, egy pillantás után szomszédjára, megállt, könny tolúlt szemébe és a padló fényfoltjaira szögezett tekintettel, mélyen elgondolkozott. Gondolata visszaszállt csaknem egy hosszú évvel, vigasztalan sötét téli napokon, jajgatással teli, egyforma éjszakák végtelen során, rabságban töltött őszi és tikkasztó nyári hónapokon át vissza egészen egy szebb tavaszig, midőn még az ő számára is nyílt valami kevés öröm. Hisz ezen a világon mindenki örömre születik, a bánatot úgy kell megtanúlni. Nagyon jó mester az élet, de a gyermekek még rossz tanítványok: egy-egy mosoly számára náluk a könnyeken körösztűl is mindig marad rés.
– – A nagy diófán pintyőke énekelt, az eresz alatt elsurrantak a fecskék, a szellő virágzó cseresnyefák illatát vitte be az ablakon a homályos szobába, néha-néha egy-egy hófehér szirmot is röpítve magával és letéve a párnára, hová vézna kis fiú nyugtatta fejét. Tekintete frissen kizöldűlt bokrokon pihent. Egyik ág a szűk ablakon behajolt és rózsaszinű virágot himbált, ezen meg döngicsélő méhet vagy lepét. A lepke körűlszálldogálta az ágyat, perczre fejtől le is ült és a fiúcska szemébe nézett. De nem tetszett neki odabenn; szebb künn a szellőn, a verőfényben. A beteg is sokkal jobban szeretett volna véle kisietni; csak hogy a lepkének ép volt a szárnya, de az ő lábai nagyon betegek, meg nem bírhaták. Legalább hát számlálgatta a beszállingózó szirmokat, hallgatta a madarak csicsergését, a sugdosó lombokat, szívta a cseresnyefák illatát. A nappal így is eltelt, a fájdalomból így is lehetett valamit feledni. A lehanyatló nap az alacsony tető alá is betekintett s az ágyra piros sugarakat szórt épp oly dúsan, mint ez a mostani: akkor is jó volt. De mikor eljött a sötétség, a fekete hallgatag éjjel, melynek csillagát ő sohasem láthatá, óh! akkor nagyon lassan múltak a perczek, hosszú, hosszú idő tölt el, míg a régi, rekedt fali óra egyet-egyet ütött; akkor a virrasztó kis fiúval virrasztott a fájdalom is. Ám az éjszaka sem tartott örökké, előbb-utóbb eloszlott a homály, szünetelt a szenvedés, a szép tavaszi nappal friss levegője, illata újra szétáradt a szóbában.
Szegény fiú, így valahogy csak meg-megnyugodott sorsában, pedig beh más volt ez, mint a mezőn játszadozó, örvendező pajtásoké! De hogyan nyugodhatott volna meg apja, kinek egyedül ő volt mindene? Hallották, hogy az ország első városában vannak intézetek, hol a szegény embereket csodatévő orvosok ingyen gyógyítják, hol egyaránt jól ápolnak, tartanak mindenkit, hol elmúlnak a legfájóbb sebek is. Ide kell hozni a beteget – gondolá az öreg – ha minden jószága rámenne is. És a kis fiú kénytelen volt ott hagyni a virágzó fákat, a bokrokat, a lepkét és eljönni a zajos nagy városba, ide ebbe a pompás palotába, mely oly szép kivül-belől, mint egy tündérkastély, de oly szomorú, annyi szenvedés lakik bene!
Azóta apját csak egyszer látta, azóta – sok mértföldnyire mindenkitől, mindentől, amit szeretett – ily nyomorultúl ennyi idegen közt tizszeresen árva. Nem is csoda; itt mindenkinek nagyon is elég a maga baja, senki sem ér rá, hogy mással törődjék. Azóta nem egy szomszédja hagyta el gyógyúltan a termet, hogy vagy küzdelmes, nyomorúságos életébe visszamenjen, vagy a ki jobb sorsra jutott, a szegények temetőjében találjon nyugodalmas zúgot nehány esztendőre, míg itt is másnak nem kell átadnia örökösnek gúnyolt pihenőhelyét. Szomoruan jöttek, hogy itt kell maradniok, szomoruan mentek, már egészségben, jól emésztő gyomorral dobva oda az éhenhalálnak. Észre se vették talán azt a jámbor béna fiúcskát, ki csöndesen, türelmesen feküdt egyik nagy ágyban, legföljebb néha-néha fölült, hogy halkan sírdogáljon, félénken tekintve körűl, nem látja-e meg valamelyik rosszkedvű doktor úr.
Az egész idő alatt csak egy társa törődött vele, az a legbetegebb, ki a többit a kertbe most sem követheté. Sok unalmas téli szürkületen biczegett oda hozzá, ült oda az ágya szélére; és ez a jó bácsi mesélt néki mindenféle szépet. Hogy mit, el nem tudná mondani, csak hogy szép volt az nagyon, hísz a mesélő is egészen kipirúlt bele, szeme csillogott, melle erősebben emelkedett; hangja oly búsan, oly édesen suttogott, hogy a kis fiú, térdére hajtva fejét, más, boldogabb világba képzelte magát és álmában folytatta tovább azt, amit a mesélő már elvégezett. Lassanként igazán megszerették egymást. A kis fiú most is gyöngéden nézi egy darabig, aztán oda sántikál hozzá, megfogja még mindig kitartott kezét. Fölrezzen, mély sohajtással a tovaröppent kedves képek után, körűlhordozza tekintetét a termen és csak most látja, mily egyedül maradtak.
– Miért nem méssz ki te is, kis fiam? Oly szép a verőfény, oly jó lehet künn lenni a szabadban!
– Hadd maradjak veled, bácsikám, nem hagylak magadra, jobban szeretek itt lenni. Mit is csinálnék én azok között?
Kivülről hangos beszélgetés, sőt kaczagás is hangzik be. A sír szélén állók is kaczagnak. Oly keserűen szól, annyi gúny van e vidámságban!
– Hallod, mily vígan vannak? No menj ki te is, tán sohse lesz többé ily gyönyörű tavaszi nap; légy vidám velük együtt. Velem ne törődj; megleszek addig egyedűl is, elég nekem, ha ér a napsugár. Csak eredj; mondd el majd azután, minő a világ odakünn; régesrég nem láttam. Én meg majd estére mondok neked szép mesét.
Eleinte vonakodik a kis fiú, de utóbb mégis csak rááll, és mire az ajtóhoz ér, örűl is, hogy távozhatik. Szeresse bár gazdáját a rabmadár, szíve repes, ha kinyitják előtte a kalitnak ajtaját. A szabadság vágyának nem állhat ellent, ha az rövidke óráig tart is csupán.
Délután van; az emberek naptára ünnepet mutat és most az egyszer igazat mond, ünnepel a természet is. Künn a kertben szokatlan zaj, idebenn a rendesnél is nagyobb, zavartalan csönd. A magányos beteget nem háborítja semmi; élvezheti bátran a napsugarakat. Visszavilágítanak ezek a múltba, megaranyozzák a jelent, fényt vetnek előre a jövőbe is. Pedig abban a múltban sok a hiú küzdelem, a keserű csalódás; ez a jelen sötét, minden inkább, mint biztató, – és ama jövő? Sohsem lesz abból jelen. Ámde ezek a jótékony, könyörűlő napsugarak nem hagynak árnyat a múltban, kétséget a jövőben. A betegnek gyönyört okoz a már lezajlott küzdelem, jóllehet gyakorta éhség volt az ellen, megaláztatás a seb, s a harcz jutalma elismerés helyett bántó keggyel nyújtott kenyér: nevelő volt. Csak nevelő volt és mégis jutott számára sok nem mindennapi öröm: önlelkéből merített vigasztalás, törhetetlen erőnek érzete és nehány szabad óra, dolgozni egy nagy munkán, leendő hírnév alapkövén, az első lépcsőfokon egy magas czél felé, ahol vezérlő csillagul két kék szem világított, biztatást másnak büszke ajkak mosolyogtak. Itt fekszik ime most, itt az eredmény, az igazságos jutalom. Lappangó kórnak hirtelen kitörése mindent és végkép összezúzott; minden reménye romba dőlt, ő maga nyomorék.
– Istenem, mily szép az élet, mily boldogság! – Igy sóhajt, hisz a napsugarak épp oly vidáman játszadozva időznek az omlatag falon, mint az örökre épűlt paloták magas homlokzatán. Nem engedik az álmodozónak látnia, hogy műve összeomlott, sőt építeni, dicsőséggel befejezni segítenek. Bámulni fog rajta az egész világ, s az emberiség majd hálával adózik neki, aki egykor az eltaposottak között volt, aki majdan joggal lesz büszke önereje győzelmére s aki – elfáradt már is a képzelt örömtől és – csókolgatva millió sugártól, – lassankint elszenderűl, álmodik a dicsőség mellé üdvözítő szerelemről, örök ifjúságról, tavaszról és egészségről.
Az alább hanyatló nap egész arczával bepillant az ablakon és jóságos tekintettel nézi a betegnek megvékonyúlt vonásait; az ablakpárkányra verebek ülnek és pajkosan bekopognak a táblákon. Mindenik azt hajtja, azt csicsergi: öröm az élet, eltűnt a bú! Feleletűl fölhangzik a kertben mulatók zaja, az alvónak halk pihegése pedig tudtán kivűl azt mondja rá: Miért múlik el oly hamar?!