Minek?
A hideg vasrácshoz támaszkodtam. Szemközt a lámpáknak hosszú sorai ragyognak, föl a hegy lejtőjén egészen a tetőig; de még fölebb, a sárga csillagokat ezüstösek nem követik. Az égből semmit sem látni. Mögöttem az akáczoknak száraz lombmaradéka zizeg, és zörögve fut a levél a kövön, mintha apró gyors léptekkel haladna valaki a sötétben. Itt vége a palotáknak, nincs már lámpa se. A túloldalról mindeniktől hosszú fényszalag fut körösztűl a vizen, áthidalva az éjszakát, egészen az inenső lépcsőkig, melyeken az elsiető habok meg-megcsobbannak. Néha-néha hallik kocsi robogása, és messziről, valami csapszékből, vidám vagy inkább részeg kurjogatás.
Mindjárt itt ér az eső, máris apró csöppeket vág arczomba az északi szél Lábamnál idomtalan tömegek feketélnek: ponyvával födött zsákrakások, óriási hordók kifehérlő nyírabroncsokkal, kötéltekercsek és kivehetetlen mindenféle. Ott hagytam a ragyogó utczákat az ő czifra népeikkel. Halgatódzom, nem tudom miért?
Nincs itt semmi, nem is várok. De mégis! Mintha valami nyöszörgne? Semmi… Ismét! Oda lenn a hordók között. Most erősebben szól: egy macska vinnyog… Nem; sír. Talán gyermek? Nagyon kicsi lehet, oly vékony, gyönge a hangja. Fázik, veri az eső… Hogy kerűlhetett ide? Itt elpusztul; az éjszaka hó is lehet. Odamenjek, fölvegyem? Mit kezdjek véle? A kapitánysághoz kellene vinni. Az anyja tehette ki, halálra szánta, megmentem!
Oh, az elveteműlt: szegény kicsikét! Mily erősen sír most egyszerre. Éhes, fázik. De hát nincs itt más a környékben? Nem hallja senki más? Senki. Mi lesz belőle, ha ide nem jövök? Semmi. És így, ha megmentem? Elpusztul előbb-utóbb. Hátha megmarad… Annál rosszabb. Az anyja csak jót akart véle tenni: ezzel is, önmagával is. Úristen! hol lehet most?
Talán itt kullog valahol a kötelek között. Lesi, szól-e még a kicsi? És a vékonyka hang erős fonállal köti ide szívét. Avagy – úgy lehet – már el is szakította, és többé semmi sem köti össze, se ezzel, se mással. A víz sötét és gyorsan csobog tova. Miért sajnálta ezt is elvinni magával? Minek maradt ez itt? Szegény! Kinyújtja kezét a pólyából és puha, meleg anyakebel helyett sáros, hideg követ talál. Most hallgat. Semmi nesz. Csak nem aludt el, se meg nem halt?! Megyek. De minek? Átkozna valaha… Hogy fájhat néki a hideg, meg az éhség! Elalélt.
Mégis nyomorúlt anya… szegény anya! Önkénytelenűl egy jelenetre, egy leányra gondolok: a minap a gyermekkórházban.
Nagy tarka kendőbe burkolva hozott egy csecsemőt. Ő rá nem is igen néztem. Olyan, mint annyi száz, egyik napról a másikra. Kibontotta és letette a vizsgáló-asztalra. Nyomorúlt vézna teremtés, alig négy hónapos; csak a csontja meg a száraz, sorvadó bőre. Keze-lába lankadtan hevert, gyöngén, dünnyögve sírt. Szemét nem nyitotta ki, hogy kapálódzva kiváncsian körűltekintsen; ránczos vén arczán szenvedés űlt.
– Ez a gyermek sohasem kapott anyatejet, mondá rátekintve, a vizsgáló orvos. Mivel táplálták?
– Tehéntejjel meg kétszersülttel, vagy kenyérrel, a mi volt.
– Azért ment így tönkre. Tudja-e, hogy sorvadása van?
– Tudom, hangzék a sötét, tompa felelet.
Oly különös hangon mondta ezt! Jobban megnéztem. Beteges arczú fiatal leány volt. Ruhája valaha csinos lehetett, de elkopott, bepiszkolódott. Midőn kérdezték tőle, hogy kinek a gyermeke ez, égő piros foltok szöktek arczára és ott maradtak.
– Az enyém, szólt halkan és két másik nőre pillantott, akik épen benn valának és akik nem pirúltak gyermekükért.
Az egyik, jól táplált, piros pozsgás fiúcskával a karján, módosabb polgár felesége lehetett. Vastag, vörös újjain széles gyűrűk csillogtak. Ajkát megvetőn húzta félre a leány szavára. A másik napszámosnő. Arczáról iszákosság tükröződött; de azért szorosan ölelte magához gyermekét, mintha óvni akarná, hogy az is olyan ne legyen, mint ez itt az asztalon.
A rendelő orvos mutatóújjával mélyen lenyúlt a kis nyomorék torkába, hogy szuszogásának okát kutassa. Valami kezdődő kelevényt érzett. 15–20 kiváncsi hallgató, akik az asztalt környezék, mind utána próbálta. Jó messzire lefurakodtak, nem törődve azzal, bármennyire kékűl-zöldűl és czikákol is ez a silány kis béka. A két idegen asszony szörnyűködve fordúlt félre. Az orvos haragvó tekintete – nem lehet szívtelen, aki mindig kisdedekkel bánik – azt szúrta az erőszakos vizsgálókra: elég volna már! Nem értették el, folytatták tovább. Hiába, megfizették a tandíjat: ki akarják használni. Ez is űzlet. A legtolakodóbb azt is mondotta a sopánkodó kövér asszonynak, hogy ez a gyermeknek jó, ezáltal tisztúl a torka. Persze! Az ő tiszta kezüktől.
Csak az anyja nem mutatott semmi aggodalmat. Úgy állt ott, félig az asztalhoz támaszkodva, mintha ehhez az egész világhoz néki semmi köze se volna.
– Anyatejet kell a gyermeknek adni, különben elpusztúl.
– Én nem szoptathatom.
– Adja hát dajkaságba.
– Nem vállalta el senki, mert beteg; már régen úgy van, mindig úgy volt, hogy meg fog halni. Mindig úgy etettem. Nem tudok vele bánni. Ki tanított volna rá? Itt akarnám hagyni.
– Nem lehet; csak két éven fölül fogadunk el. Nálunk még hamarább kimúlnék.
– Mégis jobb helyen volna itt… mindenkép jobb helyen…
A gonosztévőket, akiken már minden elveszett, drága pénzen tartja az állam, a város; de a csecsemők számára, akiknek anyjuk nem lehet anya, nincs hely sehol sem. Pedig azokból még minden lehetne; míg így, ártatlanúl is, csak nyomornak, vagy bűnnek okozói.
– Nem lehet fölvenni. Itt a reczipe orvosságra… Ugyan micsoda orvossággal lehetne pótolni azt, amitől az anyatejjel meg van fosztva? de mégis, talán használ… Két óránkint egy kanállal! Jerünk tovább!
Menni kell. A lány fölveszi gyermekét, de terhe alatt egy székre roskad. Mily nehéz lehet néki a másnak oly édes teher! Leroskad és hangos zokogásba tör ki.
– De hisz én nevelőnő vagyok!… Hat hónap óta nincs kenyerem. Ruhám levásik, szobám hideg és fizetni se tudom már, – mire jutottam!
A szobában csend lőn; senki se volt oly kegyetlen, hogy a zokogót kiutasítsa, noha künn a várakozók már zajongtak. – Szegény! sugták a gyakornokok.
– Azt mondották, szép vagyok; bár ne lettem volna! Azt mondották, okos vagyok, oh! nem voltam az…
Beszélve, zokogva tekerte be, úgy-ahogy, szenvedéstől fáradt, már nem is síró gyermekét és ment lassan kifelé. Az ajtónál még egyszer vissza fordúlt.
Elértették esdő pillantását és tagadólag intettek. Nem! csak vigye haza – további átokúl.
Mikor távozóban valánk, még ott járkált az előszobában, karján hintázva a tarka nagykendőt. Benne a gyermek hallgatott. Itt legalább nincs hideg, – vagy tán még mindig reménykedett. Majd leűlt; a gyermek nem mozdúlt.
Hirtelen, valami iszonyú gondolattól megkapatva, vegyes örömmel és rémülettel szemében, le rántotta a kendőt: a kicsike pihegett, élt. Mély, szakadozott sóhaj tört elő kebléből. A megkönnyebbülésé vagy a csalódásé? Nézte mereven azt a vén, ránczos csecsemő-arczot, mely máris keserű vádat mondott a világra. Amint nézte, anyai vonásain a merevség fölengedett; talán elmosolyodott a gyermek – álmában, hisz ébren csak kínokat ismert. Lassankint az ő arcza is mosolyra vonúlt; mindig lejebb, lejebb hajolt, és ajkai a kisded fakó ajkaihoz tapadtak és úgy maradtak. Nem láttam tovább. El kellett sietnem.
Nem tudom, hogyan, de mintha újra láttam volna fehéren elsuhanni a fekete tömegek között. Hiába akartam elűzni e gondolatot; nem hagyott el. Pedig szegény leány talán most épen kiapadt emlőivel kínálja magzatát, ülve zörgő ágyán, melyről a párna elfogyott. Anyatejet akar néki adni, de az nem tanúlt meg életet szívni e forrásból, és ha tudna, se volna ott már. Ő meg hallja, hogy gyermeke éhezik; gyertyája kialudt, az ablakot rázza a szél, veri az eső. Nincs senki, hogy virrasszon vele, csak az éhség, meg a jövő kisértete: a múltét megölte ez a hatalmasabb. És egy nagy folyó sötét, hideg, de puhán, szeretve ölelő hullámai torlódnak elébe és hívják nyugodni magukhoz, a mélybe…
Már jó ideje, nem hallani sírást. Valami zaklat, hogy talán már késő lesz, siessek; valami meg visszatart: minek? Ejh! ez is emberi élet. De végtelen nyomorúság, talán ocsmány bűnök csirája: minek hajtson ki? »Kegyelmezz meg néki, hagyd ott!« Súgja egy keserű hang és már-már elfojtja a másikat. – Kemény léptek kopogása közelg. Hála Istennek! jön az éjjeli őrjárat, erre hívom.