Egy ritka eset.
No jól van. Mesélek hát én is valamit. Kiki a maga szakmájából valami érdekeset – mondjátok… Előbb azomban töltsetek a pohárba, és koczintsunk!
Ha kissé komolyabb találna lenni, mint aminőnek magam is kivánnám: ne vegyétek komolyan, és a bajon segítve lesz. Hisz minden olyan, aminőnek vesszük; ha akarom siralmas, ha akarom nevettető. Mikor a czigánygyerek nádszáron dudává fújja a békát, vagy mikor a kőmíves négyemeletnyi magasból az állványról a kövezetre pottyan; mikor a sánta koldús elől az utczai gyerekek elkapják a krajczárgyűjtögető kalapot, és ő mankóját feledve utánuk iramodik; mikor a bennrekedt egér hegyes orrával a kelepcze tűit kerülgeti, vagy mikor a kisasszony eligérte a legfontosabb négyest, és a szabóné elrontva hozza haza az utolsó perczben a ruhát: mindenik egyaránt vehető mulatságosnak is, siralmasnak is. Nevessünk inkább, ha a kisasszony hoppon marad és macskatenyésztő aggszűz lesz belőle… Addig is igyunk az ő egészségére, meg a magunkéra. – Így, sorra csendűlt a pohár.
Halljátok hát: a tárgy egy mérgezési eset lesz. Ne féljetek! Nem holmi szakácsnés, gyufalével vagy patkányméreggel, mely utóbbit talán hagymaillata teszi előttük oly kedveltté: haláluk fölött is ezek a gőzök lengjenek, mert hisz egykor ezek közt andalodtak el kedvesükkel a tűzhely mögött, a konyha bizalmas árnyaiban. Oh! költészet van itt is, de – mindennapi. Még nem is kéksav a hatóanyag, mint ahogy fotografusoknál szokás. Sőt az az eczetes ugorkalé se játszik szerepet, amely Fazekassyné ő nagysága familiájában a minap majdnem katasztrófát okozott.
Mindezeknél sokkal szebb, magasztosabb, amiről szó leszen: valóságos strychnin. Uraim! Ez a leghasznosabb méreg. Csak az élettan is, meg a békák mennyit köszönhetnek neki. Hány, szűk dézsában megkopott, életúnt béka köszönhet néki dicső halált, bámuló auditorium előtt. Ezeket irígyelte meg talán az a szegény bolond is, mikor hallgató korában a mutatványok alkalmával mindíg legelőre furakodott és feszűlt figyelemmel nézte a kitűntetett brekegők meredt hátát és rángatódzó tarka czombjait. Igazán pompás méreg. Erős, biztos. Pontos adatokkal nem szolgálhatok; azomban azt hiszem, hogy néhány milligrammnyitól az illető tüstént elveszti eszméletét; de azért nem egyhamar hal meg, sőt a legváltozatosabb reflex-kisérletekre válik alkalmatossá. Mindenkinek ezt tanácslom. Arra azomban fölkérem, hogy szándékát idejében tudassa velünk: nagy hiba volna, ha a tanúlságos eset kárba veszne. Ennyi fáradságot ne rösteljen egy öngyilkos – a tudomány érdekében.
Valóban sajnos, hogy még oly ritkaság. Mikor hírűl vitték neki, azt mondta rá a professor úr, hogy ilyenre 34,236 bonczolatában még ő is csak 114-re akadt – persze annak idejében Bécsben. Mind leírták. Hja! ott szorgalmasabbak voltak az emberek. No de azért a mienket is leírták. Mennyire bosszankodtam akkor, hogy még csak harmadéves vagyok! Nem engedtem volna másnak a dicsőséget. Azóta hiába várok. Igaza van a professzor úrnak, hiányzik még Magyarországon a kultúra – még Petőfinél is akármelyik német iskolamester jobb verseket ír.
De hát elmondom, hogyan történt. Most jut eszembe, hogy még azt se mondtam, kivel történt, ki a regény hőse. Nem valami regényhős forma, az igazat megvallva. Hisz köztetek is van bizonyára, aki ismerte. Hosszú, fekete gyerek volt. Úgy nem igen adott magára; rongyosan, piszkosan járt, de igyekvő fiú volt. Ki is nevezték, mihely doktorrá lett, második tanársegédnek az öreg mellé. De nem ezért únta meg az életét. Miért? Tudja isten. Nagy igények nem bántották. Szegény volt, nyomorgott is életében eleget; de otthon, koldús tanító lakában, rosszabbhoz is hozzá szokott. Most meg különösen 600 forintnyi fizetése néki úri mód gyanánt esett. Sohse korhelykedett. Mindig hat forintért bérelt ebédet egy hónapra, vacsoráúl megtette a puszta kenyér. Kávéházba erővel se lehetett betuszkolni; a tejeldébe is csak ünnepnapon ment. Szerelme mindíg bölcs egyensúlyban volt zsebével: nem tudunk hát okot.
Talán nem is kell valami különös. Semmi és minden; nagy nem akad, de a múltnak minden órája, a jelen minden pillanata s a jövőnek hosszú évei egy-egy paránnyal mind összejátszanak, és együttesen mégis elég. Ez is a folyton működő apró tényezők theoriája – mint a Lyell-é a földtanban… Dolgozott éppen késő éjszakáig az intézeti szűk szobában, valami avúlt szív fölé hajolva, azt bontogatva, tisztogatva, csipővel, ollóval a kezében, hogy holnap demonstrálni lehessen, miért kellett annak az illetőnek meghalnia; és elgondolkozott, és kissé sötéteket talált gondolni; talán mert a gázláng boszantóan tánczolt, az olló nem jól fogott, talán mert az illat túlerős volt s a kihűlt, rosszablakú szobában a lába is fázott, talán a mérsékelt élet a gyomrát is megrontotta és még, mit tudom én, mi mindenféle? Elgondolkozott és mozdulatlan kezében a csipő nagyon megfeszíté egyik szívbillentyű húrját, s az elszakadt. Ezen is boszankodott, és eszébe jutott, hogy egész életében tízszer annyi munkával mindig felényit ért el, mint más; mostanig ennyire vitte és idővel, – idővel se viszi sokkal többre tán. Unalmas a világ; mulatni nem tanúlt meg, nem is igen van miből; tanúlni – mióta nem kell szigorlatra készűlnie, a tudományt se szereti: ez ezt állítja, az az ellenkezőt, ez azért tartja a másikat szamárnak, az meg az ellenkezőért, és így tovább, ennyiből áll a tudomány. Minek vesződjék annyit az ember, mikor senkinek sincs haszna belőle; magának meg legkevésbé… Az intézet számára strychninből friss szállítmány érkezett ma. Itt van háta mögött az üvegszekrényben, ahol mindenféle öldöklő mérgek egy sarokban szerényen meghúzódnak. A kis üvegcse még föl sincs bontva; meg kellene nézni. – Lassacskán elhatározta, hogy nem érdemes élni; a mellénye gombjain is kiszámíthatta; hiányzott az utolsó, az azt mondta volna: igen; így rámaradt a »nem«. Tehát nem érdemes. Egy gomb az oka; ő nem tehetett róla. – Zsebre dugta a kis üvegcsét és elment haza még egyet aludni.
Jaj, de komolyan néztek, fiúk! Bizonyára elálmosodtatok ezen az unalmas histórián. Hagyjuk hát! Koczintsunk inkább sorban újra. Nem árt, ha az ember tud mulatni. De látjátok, jó, akinek van mamája: fölvarrja a a mellénye gombját. Akkor az a bolond is életben maradt volna… Kegyetlen rossz ez a bor, pedig drága; hozassunk másikat! Tovább mondjam? Jól van.
Künn a halottaskamránál gyakorlatra gyülekeztünk a bonczolóterembe. A kollégák ásítozva lézengtek s abban mindnyájan megegyeztek, hogy így mindjárt ebéd után sokkal jobb volna egyet heverni még fapadon is, mint itt ácsorogni a fullasztóra fűtött, mindenfélétől ködös levegőben; szék csak öt-hat embernek kerűl, nehány az oldalt roskadozó asztalra fölülhet, de a többi csak úgy nyújtogathatja majd a nyakát, ha jönnek a tanársegédek a gyakorlatot vezetni. Tudta mindenki, hogy ma a professzor úr nem jön el; alig is törődtek az egésszel. Pedig szép két hulla feküdt előttünk: előrelátható a jó alkalom, ismét megczáfolni két kórházi diagnózist.
Voltatok-e már ott valaha? Igen díszes hely, mondhatom: a szutykos kis kerek terem, töredezett kőpadozatával, kúpolaszerű tetejével, amelyen át szűrődik be, hosszú évek mocskán körösztül a világosság. Két ajtaja a hullakamrákba vezet, a sarokban nagy vaskályha áll, középen két óriási vörös márványasztal, vízvezetéki csapokkal. Az egyiken – jól megjegyeztem, most is előttem nyújtózkodnak – múmiává aszott vén asszony volt, a huzamos kórházi életnek félreismerhetetlen jeleivel piszkos testén. Mikor meghalt, senki se jelentkezett miatta, – még megvették volna rajt a tartási költségeket – ideadták hát két forintért, hogy tanuljunk a baján. A másik jól megtermett torzomborz napszámos; még sokáig élhetett volna, ha részegség közben a guta meg nem legyinti.
Eleget vizsgálhattuk őket, bele is únhattunk, míg az első tanársegéd megérkezett. Kiszólított egyet a hallgatóságból, hogy köteles bonczolását végezze. A másik asztal körűl már türelmetlenkedtek, de a második tanársegéd úr csak nem érkezett. Én is boszankodtam az idővesztegetés fölött, mert a sor reám kerűlt volna: egyébként aligha is töltöm vala itt a szép időt. Gyönyörű tavaszodó nap volt, mikor olyan jól esik a szabadban az elrongyollott hótakaró fölött lépdelni és a friss fakadás illatát szívni.
Bah! Az ő végkövetkeztetését, amelyre mathematikai pontossággal és valószinűleg teljes nyugalommal jutott, mint egy hátrahagyott levele mutatja, hogy ez az élet nem éri meg a fáradságát, a vidám napsugarak meg nem másították.
Egyszerre csak rohan be nagy lelkendezve a szolga, hogy jerünk hamar, az istenért, mert az ellenőri szobában a doktor úr halódik. Szörnyűködve tódultunk persze tüstént; legelől az asszistens, utána az összes lármázó sereg. Legott küldtünk a professzor úrhoz is, a lakására. – A kis szoba egy pillanat alatt zsúfolásig megtelt; én is bejutottam; két szolgának kellett az ajtónál a tolakodókat visszatartani, hogy bennünket agyon ne nyomjanak.
Ott feküdt szegény egy keskeny lóczán, immár öntudatlanúl. Feje hátraszegve; tágra nyilt szemei értelmetlenűl néztek a világba. Egész teste görcsös merevségben, dereka ívként megfeszűlve. Opistotonus, jegyzi meg mindjárt egy tüntetőleg tudományos harmadéves; olyan épen, mint annál a hysterikus lánynál a klinikán. Markába egy üvegcsét szorított; mihelyt az asszistens hozzányúlt, hogy elvegye, még jobban összeszorította. Fölösleges is mondá, a diagnózis bíztos. Nem lehet más, mint strychnin. Hasonló esetet ő maga ugyan még nem látott; de azt hiszi, nem téved. És nézte figyelmesen, mi fog történni. Majd rázta, szólította kollegáját; de a görcs csak annál erősebb lett. Mit se lehetett tenni. Néztük hát mi is, mi fog történni, feszűlten várva, mint az előadási teremben. Én fejtűl álltam és szemébe néztem. Hirtelenében elcsodálkoztam rajta, hogy most koromfeketén csillog, pedig máskor világosszürke volt. De még idejekorán eszembe jutott, hogy ez is a strychnin hatásai közé tartozik; a fekete pupilla szerfölött kitágúl s a szivárványhártya eltűnik. Szégyeltem volna, ha tudatlanságon kapnak.
Várakoztunk, csönd volt. Az asszistens úr az ön gyilkossal szemben leűlt egy székre.
Úgy-e, urak, kezd érdekes lenni? Most jön a java. De ne innánk előbb egyet annak a szegénynek a lelke üdvösségéért? Azt tartom, szüksége van reá. Jogtalanúl saját czéljaira fordította az intézet tulajdonát. És az ilyesmiért a professzor úrnál is jobban neheztelnek oda fönn, pedig hát még kevesebb káruk van belőle.
Vagy negyed óráig néztük így, figyelmesen. Utoljára már kezdtük únni a dolog egyhangúságát. De íme, a görcs lassankint engedett, feje visszacsuklott, szempillái lezárúltak, keze lába lankadtan lógott le a földre; az üvegcsét is elejté. Az asszistens úr meg akarta fogni, hogy fekvésén igazítson. Alig ért azonban hozzá, újra elfogta a görcs az egész testet, a fej újra hátraszegűlt, a szem kimeredt, a derék megfeszűlt, kéz-láb egyenesre nyúlt. Nyelvét csikorgó fogai összeharapták, szája szögletén vér szivárgott elő. »Ahá, a fokozott reflex-ingerlékenység!« mondja a magyarázatra mindíg kész asszistens úr. »Épp úgy tesz, mint tavaly élettanon a békák«, viszonozza egy kiváncsi orrú apró ifjú. És tanakodtak a tünemény tudományos magyarázatán, eleinte nyugodtan, ahogy illik ilyen esetben, majd nekihevűlve, csaknem hajba kapva a gerinczagyi góczok élettani jelentősége fölött. A tanársegédnek kellett tanúltabb szóval közbelépni. De a »tetanus« ezalatt újból megszűnt, a kísérletet ismételni kellett. A leghangosabb vitázó oda furakodott és kinyújtott mutatóújjal óvatosan oda bökött az öntudatlan doktor úr mellére. A kísérlet közmegelégedésre pompásan sikerűlt; de az eredmény nem tartott soká, a lankadás mihamar beállt.
Eszébe jutott valakinek a publikumból, hogy azokon a békákon e tüneményt egyszerű ráfuvással vagy az asztal megrezzentésével is ki lehetett váltani. Az a szellemes gondolata támadt, hogy itt is megpróbálja. A terv tetszett. Ráfujt tehát a hidegverejtékes, ónszinű arczra, kímélve, halkan, utóbb erősebben és végűl, nem látva hatást, tele tüdővel, de hiába. »Ejh, tudsz is te valamit«, becsmérelte egy hatalmas mellű pajtás, »majd én!« Azzal olyat fujt, hogy jóformán a lócza is megingott. Még ez se sokat használt, csak némi rángatódzás következett utána. Az életerő, úgy látszék, kimerűlt, a dolog élettani szempontból megszűnt érdekes lenni. Majd holnap az lesz, kórboncztaniból. A lecsüngő tágokat már meg lehetett fogni bátran; végkép elmerűltek abba a lankadásba, amelyet még csak a hullamerevség fog megváltoztatni rövid időre. Nem használhattuk tovább, kocsit akartunk hozatni, hogy elvitessük haza; de eszünkbe jutott, hogy az öngyilkosokat úgy is ide szokták hozni. Minek hát költekezni?! A szolgák ingyen is átviszik a másik helyiségbe. Egy pár jószívű tanítvány csak azt sajnálta, hogy a professzor úr nem volt itt; mily sok szépet hallottak volna tőle az esetről.
Ezalatt oda jártak nála. Éppen ebédnél ült, a csemegét hozták. ‚Az asszistens úr megmérgezte magát!‘ »Meghalt?« ‚Még nem, de mindjárt vége lesz.‘ »Nos hát akkor nem segíthetek rajta« És hámozta a körtét. ‚De kérem, strychninnel mérgezte meg magát!‘ »Mit? strychnin? az más! – Szakácsné, hamar a shawlomat, botomat! Jerünk! De hisz az nagyon érdekes« ‚Igen kérem nagyon érdekes. Gyönyörű tetanus.‘
De a professzor úr, mire az előszoba ajtajáig ért, gondolkodóba esett: tele gyomorral járni szerfölött alkalmatlan. »Tulajdonkép minek is menjek én oda? Nem vagyok én physiologus, se más efféle… És a bonczolás legföllebb holnap lesz. No oda már elmegyek… Száztizenötödik… Alászolgája!« És letette a shawlt meg a botot, és visszaült az ebédhez, dörmögve boszúsan, hogy az embert sohse hagyják békén és hogy az a hunczut bizonyosan megint az intézet drága szereit pocsékolta. Csillapítóúl egy pohár vörös bort hajtott föl és, úgy tartom, azt gondolta: milyen jó, hogy ebben nincs strychnin!
No ezen a haza is örűlhet. Örüljünk mi is, és ami fő: koczintsunk. Ebben sincs méreg. Bolond is, aki mérget iszik, úgy-e fiúk?! Elpusztúl az ember előbb-utóbb a nélkül is, olcsóbban. Mert a jó méreg, az drága; ingyért nem mindenki keríthet magának. Akinek pedig még van annyi pénze, hogy vehet, tiszta őrűlt, ha nem másra költi. Aztán meg, ha élni nem is érdemes, meghalni még kevésbbé az.
Én elvégeztem, máson a sor, mondjon vígabb mesét!