Csöndes este.
Magukra maradtak; már vacsorájukat is megkapták. Fehér csészékben vitték oda mindenikhez: ennek egy kis tejet, annak nehány kanál levest. A lázas undorodva tolja félre a neki rendelt gyér tápot is és csak vízre sovárog; a lábadozónak egy csirkeczomb ünnepet okoz, és boldogságát egy kortynyi bor betetőzi. Nincs már, aki megbámulja őket kiváncsian, de nem résztvevőn; egyéb dolga után ment az ápolónő. A béke és a szabadság órája ez. A nappali gyötrelmek véget értek, s az éjszaka rémei még nincsenek itt.
Szegényes gyertyaszál – gázlángok csak az új klinikákat fényesítik – lobog a nagy női kórterem közepén, széles tölgyfaasztalon. Serczeg, izzó hamva lekonyúl, elfogja lángját, s a koppantó a tartó szélén tétlenül hever. A változó világ alig hatol a falakig s a sarkokat homályban hagyja.
A homályból itt-ott fehér alakok kelnek ki, megmozgatják a hosszú fekvésben elzsibbadt tagjaikat, járnak-kelnek, eleinte szótlanúl, utóbb egymással beszédbe ereszkedve. Suttogást hangosabb szó váltogat, sőt, egy hosszú, friss kaczaj is zeng végig a puszta falakon. És mintha az idegen hang hozott volna magával valamit az igazi életből a félhalálba, messze tünt tavasz fuvalmát az örök télbe. Még a gyertyaszál is derültebben libeg, a haldoklót remény szállja meg.
Vajjon mit lehet itt kaczagni? Többen a vidám leánynak ágya köré gyültek. Ennél gondolnak legkevésbbé rá, hogy sirniok kellene. Ez se tud ugyan lábára állni, térdét se nyujthatja ki már félesztendeje, de legalább, ha békén hagyják, fájdalma nem nagy; marad ideje örülni, hogy még egészséges lehet.
Egyik az ágy szélére ül, a másik lábtól támaszkodik, a szomszéd ágyakban is oda fordulnak. Egy asszony megy arra erőködve, óriásra puffadt testében nagy terhet viselve. Megkinálják szépen egy faszékkel: beszélgessen ő is velük; mit busong magában? Leül közébük, leülni keserves, de ha már egyszer megvan, ő se marad hátra a szóval. Ott van a vidatánczos kis leány is; keze-lába folyton jár, arczát minduntalan nagy haragosra rántja, pedig ő is kaczagni akarna. Semmi mozdulata nem sül úgy el, amint szeretné. De mit tesz ez? Ha dadog is, megértik. Mindnyája szereti egymást: jó kapocs a közös nyomoruság. A mellhártyagyulladásból üdűlő varróleány már nótára is gyujt. A tüdővészes köhögi hozzá a taktust. Nagyon jól mulatnak. A zaj növekszik. Ennyi nő, ha beteg is, hogy tudna csöndesen beszélni? Mégis meghallják, mihelyt kivűl nesz támad. Ha véletlenül erre jönne a doktor úr! De nem! Semmi. A mese folyik tovább. De nagyon sokat és nagyon furcsán köhög valaki ott a sötét sarokban.
Vidám história. Nem rég olvasta valamelyik. Van benne szó szerelemről, boldogságról, a hősök mind egészségések, nem küzdenek nyomorral; szóval öröm nekik az élet. Az öregeknek is tetszik. »Kár, hogy mese« – mondják hozzá. »Miért ne lehetne igaz?« – kérdik a fiatalok. Egy szélütött ősz kofa is hozzászól a teremnek másik oldaláról; de hajdanában oly gyorsan pergő nyelve most csak azt tudja nyögdelni, vontatva lassan: oootototo–to! Ebbe rejti minden gondolatát. A kik régebben vannak vele együtt, már meg is értik. Azt mondja ime most: »Oh! de nagyon szép volt!« No még egy másikat, azt is szép vigat; van abban a könyvben elég.
Van abban a könyvben elég! – gondoljá a sötét sarokban az, aki sohasem vegyűlt a többiek társaságába, noha már jó ideje itt van. Az ő lelkének a borúja elfogná tőlük azt a kevés derüt is, amit náluk a testi szenvedés meghagyott. – Van az élet nagy könyvében elég, hej! de nem oly vidámak a mesék. Zokogna, de köhögnie kell, és ez fontosabb a szomoruságnál. Egész nap tűkön feküdt az ágyban, mellét a vékony ing is mázsányi súlyként nyomta. Estefelé fölült a puha karosszékbe. Fájdalma csökkent, arcza kipirúlt, fölkereste sok, sok elárvúlt régi gondolat. Eleinte hallgatott amazoknak a meséire, de utóbb a magáé foglalta el egészen…
Valaha, messze a mesés multban, túl egy keserű tengeren merő nyomoruságból, ragyogó tündérregében éltek boldog emberek s köztük ő a legboldogabb. A tenger csöppjei millió meg millió kinzó pillanat – három év: végtelen nagy idő, untig elég, hogy nehány örökre eltünt szép napból tündérmese váljék. Ott babérlevélből vetettek neki ágyat, rózsasziromból volt a párna. Oh! mily illatosak voltak a rózsák: a durva, csíkos lepedő véresre töri bőrét. Igazgyöngyök simúltak homlokára: oda most a hideg verejtéknek még igazabb gyöngyei ülnek. A müvészet csillaga fénylett e főn – azt hangoztaták, sőt meg is írták aranyos papirra versben. Oh, mily szépek valának a versek! Kegyetlen magyarázat, tele rémes idegen szókkal, a mit ma beszélnek ágya fölött.
A szerelem virágai nyilnak ez arczon – súgták oda epedőn, úgy vágyva szakítni belőlük. Oh! mily édes volt hallani a szerelmi vallomást és mosolyogni rajta biztatva vagy lesújtón, de mindig diadalmasan – ezzel a fonnyadt, fakó ajakkal, ezzel a sárga ránczos orczával. Minden üdvösséget odaadtak volna deli ifjak azért, hogy ráborulhassanak – e kiaszott, köhécselő, görcsösen emelkedő kebelre. Ámde előttük leple soha le nem hullt: akármelyik görbelábú, szurtos kis zsidó tolakodik most oda hozzá, bátran bontja ki ingét és tapogatja kiváncsian, számlálva bordáit. Mindegy ma már! Oly nagy a hőség! A hűsítő levegőnek maga is kitárja, nem bánva, ha zsibongó hallgatók közt száz szem látja is. A szemérem a gazdagnak őrködése kincsei fölött; a szépséggel együtt eltűnik.
De amott folynak tovább a regék. A fiatalokéi kifogyván, előveszik az öregek a régi dajkameséket, a melyeket utoljára talán bölcső mellett mondogattak. Jó hallgatni ezeket is, hisz a királyfi utoljára is mindig megtalálja kedvesét és elviszi lakni fényes palotába.
Fényes palotában volt az ő otthona is. Tapsok riadása szólt benne a legszebb zeneként. Egy szó ajakáról, egy mozdulat karjával: elég volt, tőle mást nem kivántak. Erős akarattal, lángoló szívvel a müvészet ormára akart lépni. Nála fölöslegesnek tarták. Trónon ült ugyis, tündér volt, szerették, bámúlták, maga se tudta, miért; de lehunyta szemét boldogan és engedte, hogy ringassa szeliden az ár, a mely neki örvényt még nem mutatott.
Csak a mesélő anyókának reszkető, gyönge szava hallik: a dajkamesék szárnyain megjött a bölcső nyugodalma. – Királykisasszony ült a zengő liget virágai közt és álmodva, a gazdag királyfi vállára hajtá fejét. De gonosz varázsló irigyelte meg és elbűvölte, hogy kedvese többé nem ismert reá.
Van a mesének folytatása is, de az ő saját meséje itt már véget ér, és kezdődik a valóság, amelynek vége nincs. Miért nem tart tovább az öröm, vagy legalább az álom? Való vagy álom: mindegy, ha nem tudod, hogy álmodol. A hatalom elnyészett, a tapsból néki többé nem jutott. Miért? Beesett orczával nem állott már jól a mosoly, fonnyadó ajakra nem illet a szerelmi szó. Ha ölelésre tárta ki karjait, csak azt látták, hogy e karok lesoványodtak; ha keblére hívta szinpadi ifját, azt mondák: »Szegény, – már hogy az ifjú – nem irigylendő!« Nem látták, hogy ama szóba lelke legjobb részét lehelte, hogy igazi ihlet, ami abba az ölelésbe a tüzet adta. Olyan jól soha se játszott, mint az utolsó este, mikor kifütyölték.
Van a mesének folytatása is: a varázslat eloszlik, a királykisasszony újra gyönyörű lesz. És a betegek őszinte örömmel várják boldogsága visszatértét, ott élve mindnyájan vele együtt a tündérszigeten, ahol holdsugarakból szövik a menyasszonyi fátyolt. Holdsugarak vetődnek be a teremnek ablakain és a havas háztetők fényével együtt segítenek ők is mesélni, tündérszigetté változtatni a szenvedők tanyáját.
Hátha róla is eloszlik az igézet? A komor ősz nemtője vetette reá; leveszi majd a vidám tavaszé. Nem maradhat már e sötét sarokban. Vállára kendőt akaszt és erőtlen, ingadozó léptekkel, zajtalanúl odamegy az ablakhoz. Leül a faszékre; kemény élei most nem bántják. Lassankint mintha a varázslat kezdene tünni. Úgy érzi, újra ringatja a szelíd ár, környezve lágy morajával. Jól esik újra lehunyni szemét és, nem hallva csak a csengő csobogást, utazni ismét a tündérvilág felé, a mely ím, előre küldte holdsugarát. A régi rózsák illata kél, babérlevélből puha ágyon hallani újra az édes, epedő szerelmi vallomást, a tündérhabok csengő csobogását…
Későre jár az idő, az est belehajlik az éjbe. »Jertek aludni, elalszik a gyertya, szükség van nyugalomra.« Egy öreg, aki maga sohsem tud aludni, oszlásra szólítja a mesélők csoportját. »Alugyunk el az Úr nevében. Szép csöndes este volt. Kínjainkat a mindenható megelégelte talán már. Jó éjszakát leányok!«
A vízkóros fölkel a székről és sóhajtva, de remélve dől ágyára; gyorsan szökel a vidatánczos, halkan dudolt danával tart helye felé a varróleány. Az ablak mellett halad el, mozdúlatlanul bámul ott ki az égre a szinésznő: homloka körül a holdsugarak megszőtték a menyasszonyi fátyolt.
»Kisasszony! feküdni nem jön?« Nem felel, nem jön. A tündérszigeten van, tündérlakodalmon, föloldva immár az igézet alól, nem várva a tavaszt se. »Kisasszony! meghalt!« – sikoltja rémülten a leány. Az ápolónő besiet, lejön a doktor úr is. – Ne bántsátok, hadd utazzék! – Ugyis hiába.
Beteszik az ágyba, lepedővel leteritik. Maradjon még hajnalig itt. Csöndes hálótárs lesz, nem kell félni tőle. Egy kis imádság útravalóul. Odalenn reggelig elvárhat az éhes fekete asztal.