Senki.
Sohasem volt jó semmire, sohasem vált hasznára senkinek. Hol született: nem tudni; ki volt az anyja, ki volt az apja: még kevésbbé. Annyi áll, hogy volt; ez is csak azért, mert Brid’oison mondása szerint mindenkinek kell, hogy lett légyen apja. Élt, mert a véletlen úgy hozta magával, hogy megszülessék; élt úgy, mint hasonló körülmények közt bármely állat, amelynek esetleg beszélő és nehány más képesség jutott. Mi czélra? ő maga aligha sejté; más sem tudta. Talán azért, hogy alvásban és mámorban minél többször elfeledhesse, hogy él. Fölnevelkedett, mert ismét csak a véletlen úgy hozta magával, hogy el nem pusztult. Hordta a téglákat napszámba reggeltől estig, mivel jó gyomra volt és másként nem adtak kenyeret, dolgozott kedv nélkül, kényszeredve, amikor az éhség fölrázta a heverésből. Megnősült, mert akire vágya támadt, másként nem hagyta magát ölelni. Egy csomó gyermek apja lett kivánsága ellenére, csak azért, mert ő volt az oka, hogy a felesége megszülte őket. Megtürte vaczkában porontyait addig – ameddig; nem szeretetből, nem is kötelességérzetből, hanem mivel, ha születésük napján kidobja vala őket az utczára, anyjuk kiássa szemét, és még be is csukják érte.
Keresményéből mindig addig ivott, míg keze a poharat föl birta emelni; feleségének csak annyit juttatott, amennyit az tőle ellopni tudott. Ami többre annak szüksége lehetett – ott volt neki is a két keze, – megszerezhette magának és szülötteinek. Verte a feleségét, a gyermekeit, ha keze ügyébe estek, nem éppen haragból, vagy mintha oka lett volna reá, hanem mert az ütésben kedvét találta. Igy telt el harmincz esztendő; csak azért annyi, mert véletlenül nem halt meg hamarább és nem is élt tovább.
Hogy vannak nála sokkal külömb lények, hogy ezekhez hasonló lehetne ő is, arra sohsem gondolt. Hogy létezik a világon szép is, nemcsak az, ami az érzékeket kielégíti, nem tudta, nem is igen mondta neki senki. Mi az a nemes, magasztos? Ilyen szót sohse hallott életében. Nem szerette senki, ő se szeretett senkit; de igen is a pálinkát, a puha kenyeret és több mást. Nem tisztelte senki, ő se tisztelt senkit, semmit. De félt némely dolgoktól, némely lényektől; viszont tőle is féltek egynehányan. Szóval lényegében az és olyan volt, mint minden állatt, még ha ember is a neve, egyéb senki, egyéb semmi.
Mikor egyszer – ki tudná hanyadszor? – pálinkától részegen kidobták valami csapszékből, nedves hólétől véletlenül bőrig átázott, éji pihenése alatt ott a földön véletlenül erős hideg támadt, a ruha testéhez odafagyott és ő véletlenül nagy tüdőgyuladást kapott. Másnap kirázta a hideg, harmadnap oly szúrásokat érzett mellében, hogy lélekzeni is alig-alig mert. Gyógyulásért minden ellen egyaránt alkalmazott orvosságához, a mámorhoz fordult és hogy a hatás annál biztosabb legyen, a rendesnél is erősebb és nagyobb adagokkal kezelte magát. A rendőrség a járókelők lábai alól, teljesen mozdulatlan, öntudatlan állapotban szedte föl és a közmondásos »rönd« kedvéért, a kapitánysághoz szállította. Itt bedobták valami zugolyba, további intézkedésig. El is feledkeztek róla szépen. Csak akkor jutott újra eszükbe, hogy ő is létezik, midőn nyögései és jajgatásai már az őrök fülét hasogatták. Hítták elő: nem jött; megnézték. Látván, hogy nem tréfál, áthelyezték a Rókusba. Innét, mint tanulságos esetet, a klinikának szerezték meg. Tüdőlobnak iszákosság által sulyosított esete. Éppen erre volt szükség. Már tűvé tettek volt érte minden kórházat, hogy a tanár úr előadása anyag hiányában fönnakadást ne szenvedjen. Hogy aztán maga az anyag mit szenved, ez nem tartozik a dologhoz.
Négy napig volt magán kivül, a láz tetőfokán. Az ötödiken a láz hirtelen megszünt, beállott a válság: a beteg oly gyönge, hogy mozdulni is alig tud. Pompás kórkép, minden a legjobban megy! Csak az a kár, hogy az előzményeket nem lehetett egészen biztosan megállapítani. Az összes hallgatóság végig kopogtatta mellkasát, végig meghallgatta légzését. A minduntalan fölültetett kitünő anyag ezalatt félrebeszélt, nyögött, ordított, százszoros kínokat szenvedett: de a tisztelt hallgatóság sokat tanult rajta, és ez a fő. Hisz ő maga csak anyag, tanulmányi anyag volt, egyéb semmi, senki!
Az egész utolsó éjjelen át úgy hörgött, úgy vívódott, hogy szomszédjai a szemüket se tudták tőle lehúnyni. Reggel felé elcsöndesült és, mire a tanár úr az előadás előtt a szebb eseteket bejárta és hozzá is eljutott, már igen jól viselte magát. Bármint jártak-keltek körülötte, egyformán halkan pihegett, meg se mozdult, szemét se nyitotta föl: nem volt semmire se kiváncsi.
A tanár úr megáll ágya mellett és elkezd magyarázni szépen bölcs, tudományos dolgokat, amik az emberiségnek kétségtelenül nagy javára válnak, de ennek aligha használnak csak egy percznyi életet is. »Hörgi légzést – mondja a többi közt némi hallgatódzás után – már, fájdalom, nem igen lehet hallani, de szörcs-zörejeket annál szebben.« A pacziens azomban ez emberbaráti fejtegetések alatt kissé elhirtelenkedte a dolgot. Nem gondolta meg, hogy még van hátra néhány, szorgalmát most tüntetőleg kimutatni vágyó Aeskulap-jelölt, a ki az érdekes folyamot eme legujabb fokozatát kellőleg nem észlelte. Egyszerre – minden józan és igaz ok nélkül, sőt a tudomány törvényeinek vakmerő kijátszásával – kezdett hosszúkat lélegzeni, mindig nagyobb, nagyobb közöket tartani, úgy, hogy a sorra jövőket álnokul megfosztotta a »szép szörcs-zörejek« hallásának élvezetétől.
Egyik az őszintébbek közül, kételkedő képet vág és azt mondja, hogy ő bizony nem hall zörejt, sőt egyebet sem. Az elszörnyedés moraja hangzik föl a vakmerő állításra; a tanár úr először végignézi a fölszólalót, aztán fülét a »kitünő anyag« mellkasára tartja és hallgat, hallgat, a mozdulatlanul, lélegzet nélkül fekvőt meg-megrázza, de – ő se hall már semmit.
Nosza neki esnek többen, hogy e földi világba visszakapaczítálják. Rázzák, rázzák és ki is erőszakolnak tőle nehány keserves utolsó lélegzetet. Hosszan, lassan hangzanak el a végsóhajok, a szív fáradtan dobban még egyet-kettőt. Hamar erős bort egy pohárba! Fejét fölemelik, az üveget ajkaihoz tartják, de a szemek mindinkább homályosulva nézik a buzgó életmentési gyakorlatot, az állkapocs leesik, a garat már most a bor szagától se mozdul nyelésre. Hiába! nem megy. Nem tudott várni az ügyetlen?!
Még egy kicsit dörzsölik és ezzel vége. Mindenki megnyugszik benne, hogy vége. Tehetnének ugyan még sok egyebet, van még számos módszer, de hát minek? Eleget tettek érte, hogy megtartsák; sőt sokat is – egy ilyen senkiért. Azomban a tudomány kedvéért nem szabad a fáradságot sajnálni még akkor sem, ha csak egy ember, holmi »anyag« életben tartásáról van is szó.
Maghalt! ennyi az egész. Még pedig nem is valami érdekesen. Különben is csinálhatta volna. A tanár úr megkezdi az előadást, a hallgatóság a tanterembe tódul. Azért, hogy mellette maradhasson még néhány perczig, bizony senki se akar mulasztani. Talán imádkozzanak fölötte? Itt az ilyen időpazarlás nem szokás.
Nemsokára bejön az ápolónő és, meglátván a halottat, csaknem boszusan kiált föl: »Hát nem megmondtam, hogy meghal?« Minden tétovázás nélkül hozzáfog, hogy elvegye tőle azt, amit ez már nem, de más nehány percz mulva igen jól használhat. Félre teszi róla a takarót, elveszi feje alól a vánkost, kihuzza alóla a lepedőt és vele végigteríti. »Bizony kár volt ezért a pár napért annyit vesződni, hogy tisztába tegyem. Kérem, annyi dolog volt ezzel, hogy az ember el se hinné. No de legalább tiszta ágyban halt meg; ugyse aludt még soha ilyenben.«
A tenyeres-talpas ápolónő végignéz müvén, a rögtönzött ravatal halotti pompáján és önmagával elégülten mosolyog. Nagyon is jó ez arra a néhány órára, míg a szolgák följönnek és leviszik a holttestet a bonczoló terembe, hogy a »kitünő anyag« tovább is szolgálja a tudományt. A többi beteg, már akinek még ehhez kedve vagy ereje van, közönyösen beszélget a hallgatóktól már elhagyott kórteremben. Megszokták ők az ilyesmit. Nem is jó volna fölötte elgondolkozni: máma ennek, holnap annak. »No szegény tótocska, te is meghaltál.« Ez az egész halotti beszéd; több egy ilyen senkinek itt nem jár. Benn a tanteremben ugyis megadják neki azt, ami ilyen érdekes esetet megillet.
»Meghaltál te is, szegény tótocska!« Mondja ujra az ápolónő azzal a különös humorral, ami csak azoknak sajátja, akik már sokak elhunytát látták részt nem vevő szívvel. De könycsepp egyetlen egy se hull. Oh, itt az efféle nagyon is nagy fényüzés volna!
Ez a története egy »senkinek,« aki míg valami lehetett volna, semmi sem volt, de mikor már rá nézve mindennek vége lőn, véletlenül érdekes esetté, kitünő anyaggá vált. Véletlenül! Ez volt az ő gondviselője, egyetlen vezetője kietlen utain.
Bocsásson meg az olvasó, hogy ennyit is írtam róla. De hát ez a senki kitünő anyaggá lett, és az némileg kiment. Más okból bizony nem lehetett volna rá a papirt pazarolni. Hisz az ő lelkében soha érdekes harczok nem folytak, aminők regénynek tárgyat adnak, soha a kényszerítő körülmények, a végzet hatalma magasztos hivatással, emberi kötelességekkel – drámailag – össze nem ütköztették már csak azért sem, mert rá nézve emberi kötelesség, magasztos hivatás nem létezett.
Kötelesség! Ki, mi iránt? Talán kapott ő valamit a világtól, amiért viszonzásul valamivel tartozott volna? Sohse tettek vele olyat, amit megköszönni érdemes lett volna. Avagy a teherhordó ló hálás legyen a szénáért, amit ostorcsapások között megszolgál? Ő pedig még ennél is kevesebb volt, senki, semmi.
És a felesége, és a gyermekei? Néki csak nősténye volt, néki csak kölykei voltak épp ugy, mint a macskának, vagy a kutyának, vagy bármi másnak. Hogy éppen véletlenűl ember volt a neve, s hogy vannak, akik ettől valami különöset követelnek, arról ő nem tehetett. Az ő hibája, hogy két keze és két lába nőtt, s hogy ezért őt a zoologusok meg a rendőrök – elég helytelenül – abba az osztályba sorozták, ahol a világ ura, a természet dísze foglalja el a büszke polczot?
»Szegény tótocska!« mondá az ápolónő, midőn a lepedővel letakarta. Ez volt a legjóakaróbb és a legigazabb itélet, amit valaha róla mondtak.