Rózsa testvér.
Láttam padlót súrolni, lúgtól sebesre mart kezekkel. Kérdeztem, hogy van? Mosolyogva felelte: nagyon jól. Láttam vértől ázott tépéssel ujjai közt: bűzös rákfekélyt mosogatott. Kérdésemre mosolyogva felelt és ugyanazt felelte. Láttam hosszú virrasztás közben, fáradt szempillákkal; ajka mosolyogni akkor se volt fáradt. Láttam a saját betegágyán, midőn idegeneknek áldozott évek után gyönge teste többé akaratának nem engedett. Égő orczáiról a láz azt kiáltá: nagyon fáj! És ajka mégis mosolyogva rebegte feleletűl: nagyon jól vagyok.
A mártir is ily mosollyal köszönte meg hóhérának a kínokat.
Igen, a Rózsa testvér ápoltjainak egy reggel egészen váratlanúl ismeretlen kéz nyujtotta a leveses csészét. »Hol van Rózsa testvér?« tudakozódott bánatosan a sebblázas is. »Ha ő nyújtotta, jobban enyhített az ital, ha ő vetette az ágyat, kevésbé volt gyötrő a fekvés, ha ő kötötte be, gyorsabban gyógyúlt a seb. Hol marad Rózsa testvér?«
Azt mondák, más osztályra ment át. Megbetegedett ő is, volt a valóság. Kis czellájában, hol csak ritkán töltött egész éjszakát, kékcsíkos vánkosra hajtá lankadt fejét. A kemény vásznat levették róla. Eddig senki se látta nélküle. A vászon alatt aranyszőke haj igyekezett megnöveszteni selyemszálait; de mindannyiszor tőben levágták irgalmatlanúl; a földi hiúság e tárgya minek? Oly gyönyörű lehetett e haj, és hiánya annyit ártott e kedves főnek. Rózsa testvér fiatal volt, szép volt.
Gondosan magára húzta durva takaróját, hogy a betekintő orvosok teste hószinéből meg ne lássanak valamit. De hiába, beteg volt, meg kellett vizsgálni. Rá mérte isten ezt a szenvedést is, mondá; hadd haljon meg, ha isten úgy akarja. »De mi nem akarjuk, még most mi vagyunk az urak – mondák az orvosok – meggyógyítjuk.« Ha meg kell lenni, jól van!
A vizsgálat alatt nem vonakodott, nem szégyenkezett: ez is megpróbáltatás. Pedig a lehulló lepel nem sejtett bájakat födött föl, melyeknek minden nyomát oly jól el tudta rejteni a világ előtt a télen-nyáron egyforma esetlen szőrruha. Ez is megpróbáltatás: és az apácza mosolyogott, mig arczán a lázét felülmulta az elnyomott szégyenérzet pírja.
Olvasóját morzsolgatva, látomásai közepett is, panasz nélkül feküdt. Minden tisztaságot és szent békét lehelt itt. Puszta márvány-padló, puszta falak egyetlen Mária képpel a vaságy fölött. Kis asztal hófehér takaróval, rajta érczfeszület a kiszenvedett megváltóval. A függönytelen ablakban nehány cserép gondosan ápolt virág. Egyéb semmi. És mégis kápolna volt ez egyszerű szobácska, a kinccsel tömött, czifra székesegyháznál díszeszesebb… Éjszaka van, künn téli vihar, a mécs hamvadozóban, egy fiatal leány az asztalka előtt térdelve kulcsolja a feszületet: ez is mise; a szomszédból halálos betegek nyögése hangzik át: ez hozzá az orgonaszó.
De a szépségtől és az ifjúságtól a természet más áldozatot követel; az üde ajkak másra hivatvák, mint a megszentesült kínok dicséretére. Furcsa, szomorú kép! Hát sohasem kiván e leány a szenvedők sóhaján kívül egyéb hangot hallani? A szerelemnek lágyan súgott szavai ne találjanak útat szívéhez? Betöltheti-e nehány virág ott az ablakban egy ifjú élet minden vágyait? Ki tudja?
Hisz ebben a világban nem találhat csak egy boldog pillanatot sem! Lelkében végtelen nyomorúság lakhatik; csupán azért bírja el, mert keserű orvosság még nagyobb ellen. Annak a szegénynek, akinek testét minduntalan izzó késsel vágják, sorsa nem szomorúbb: tűzzel égeti ő is lelke ráksebét, hogy ki ne újúljon.
Élete tán gyönyörrel telinek igérkezett, de hazudott: önkényt vett hát magára minden nyomorúságot, hogy többé ne csalódhassék. Akit szeretett, talán elhagyá, és ő a helyett, hogy bosszúból meggyűlölte volna a többi embert is, keservében átkarolta az egész szenvedő világot, ha már egyedűl azt a valakit nem karolhatá!
Lassankint az összeségnek minden zúga templommá vált előtte, és ő oltárt épített mindenüvé.
Ebben a világban az évnek minden napja egyaránt a fájdalomé, nem hoz ünnep a jajoktól megnyugovást; alig is tudnak róla. De Rózsa testvér minden ünnepen, midőn hallgatók nem tolongtak az ágyak körűl, már hajnalban kihozta szobájából kis asztalát és a terem közepére állítá. Hófehéren leteríté és télen is fris virágaival körűlrakta. Rajta a feszületre jobbról balról egy-egy szál gyertya hintett sápadt világot, és készen volt az oltár: a karácsony nehány fenyőágat, a husvét füzbarkákat és a pünközsd rózsákat adott hozzá. Ekkor volt a legszebb. A térdelő apácza rokonok közé hajtá le arczát és imája rózsák illatával együtt hatolt a trón zsámolyához és az angyalok nem tudták, melyik az illat, melyik az ima? A fölszálló illatot sok szenvedő fohásza követte: a betegek arra fordulának, kezük kénytelenűl imára kulcsolódott, és a csonka elfelejté, hogy karja nincsen, a haldokló is a vigasztalás igéit rebegte.
A kórteremben nem szentelnek többé ünnepet, Rózsa testvér eszméletlenűl fekszik. Álomtalan éjszaka után a kimerűlt esetet reggeli szendergéséből nem verik föl a kiváncsi vizsgálók: az ünnep a többi napnál ezentúl csak ennyivel lesz kölömb.
Este volt, csönd mindenütt, de nem nyugalom. Oda ültem a Rózsa testvér ágya mellé. Arczát a növekvő homályban nem láthatám, de keze forrósága, szaggatott lélekzete és néha-néha egy-egy félig kiejtett, alig érthető szó elárulák, hogy láza elérte a tetőfokot. Elgondoltam az időt, mikor ez a szegény is pajzán leányka volt és gyermeki kedvvel örűlt a létnek… Mennyi mindennek kellett azóta történni!
Nehány nap előtt még, ilyen tájban, ő ült egy halálosan beteg ifjú ágya mellett. Akkor is hallgatott mindenki, még ő sem szólt, sőt mosolya is eltűnt. Az ifjú megragadta kezét, az ő arczán nehány rég nem érzett könnycsepp futott végig; nem jutott eszébe, hogy fölszárítsa. Lepörögtek a vánkosra, utánuk hanyatlott az apácza feje is. Arczuk egymás mellett pihent és a teremben nem szólt senki sem. Nehány pillanat mulva, mintha erőszakkal ragadná ki magát valami kisértő ölelésből, a leány hirtelen fölegyenesedett és betegének homlokán megújítá a borítást. Az egyik gyöngeségtől félig álomba, félig ájulásba merült, a másik virrasztott fölötte hűségesen és térdére hajtott fővel nesztelenül zokogott.
– Ne hagyj el… szeretlek… jőjj vissza csak egyszer még; dadogja hosszú időközökben, erősen hánykódva fekvőhelyén. Vagy csak nékem rémlik úgy, és a zavart hangok, amelyek kebléből elő-elő törtek, mitsem jelentenek?
– Uram, irgalmazz szegény bünös lelkének! rebegi a sarokból egy másik apácza. Csak a fejét környező fehér vászonylebeny fénylik át a nagy sötéten.
A beteget másnap elvitték. A rend nem engedte, hogy szentségtelen kezek illessék. Helyét más foglalta el. Akiket ápolt és akik annyit emlegették, vagy meghaltak, vagy eltávoztak, és velük együtt a Rózsa testvér emléke is eltávozott.