A vizit.
Négy óra elmúlt, a hallgatóság az előadásokról a kórtermekbe gyülekezik: mindjárt kezdődik a vizit. Délutánonkint az első tanársegéd végzi e klinikai műveletet, amely abból áll, hogy sorra járja az első emeleten fekvő összes betegeket, a hallgatóság tanúlmányi anyagát, amit a fél város legszebb betegségei közűl nagy gonddal válogatnak össze. 40–50 fiatal ember kiséri magyarázgatásai közben egyik ágytól a másikhoz. Mindenik szenvedő üdvének – gyakran a túlviláginak – előmozdításában a fáradalmakat két-két, nem csekély hizelgéssel rendelőnek nevezett medikus osztja meg, természetesen a kellő ellenőrzés mellett. Ők tesznek ilyenkor jelentést a nekik jutott eset állapotáról, vagy ha ezt még nem ismerik, ilyenkor hajtják végre magasabb segítséggel a nekik szükséges vizsgálatokat, kollégáiknak igen sokszor, a betegnek azomban már ritkábban épülésére.
A női osztályon fognak hozzá. Az első ágyon egy sárgabőrű, ránczos öreg asszony gubbaszkodik, szinte zörög a csontja, ha mozdúl. Meggyógyúlt, nincs róla semmi mondani való. Két hete még azt hitték, elpusztúl; de tudja Isten, miért: egyszerre csak jobban lett és ma már túl van minden veszélyen. »Amint látjuk – folytatja rövid mondókáját a tanársegéd – a gyógyulás igen szépen halad; holnap elbocsátjuk őt, szükségünk van a helyre.« Erre az örvendetes hírre a félelmében reszkető öreg asszony sírva fakad.
– Nos, mi baja van? – Nem mer felelni, csak sovány ujjaival tépegeti a takarót. Bánatának okát azomban nem nehéz kitalálni. – Ne busúljon hát, öreg, föltesszük néhány napra a második emeletre, ott megerősödhetik és aztán mehet a dolga után.
– Az embert kell, hogy humánus szempontok is vezéreljék – teszi hozzá magyarázólag, a hallgatók felé fordúlva. Az anyóka köszönő szavakat rebeg, kezet akarna csókolni, jótevője persze nem engedi; hálás tekintettel néz hát utána. Még néhány napig nem hal éhen; azalatt meg az ő korában, ki tudja, mi történhetik? Talán örökre megmenekül attól, hogy – gyógyultan – elbocsássák.
Ugyancsak összekerültek! A második ágyon szintén egy öreg fekszik, túl a hetvenen; de nem asszony, hanem leány, még pedig varróleány. Az előbbinél sokkal érdekesebb. Négy lábnál alig magasabb, elül-hátul púpos, egyik lába rövidebb, elsatnyult és körösztben a másik fölé szorúl. Hogy arcza valaha csinos lehetett, némi nyomát még most is látni, bár rajta a sovány bőr szorosan a csonthoz tapad és egykor göndör fürtei rendetlenűl, hófehéren hullanak a szemébe. Baloldalán fekszik, erősen összehuzódva. Lélekzete szabályos időközökben el-eláll, mellkasa nem is mozdúl, pillái félig lecsukódnak, szemgolyói fölfelé fordúlnak. Ilyenkor alszik lélekzet nélkűl, legfölebb néha nyöszörög egyet és keze vagy lába meg-megrándúl. Igy tart ez egy-egy félperczig; azután mellkasa elkezd mozogni, mindig erősebben, gyorsabban emelkedik, a szendergő fulladozásra ébred, zihál, hörög, kapkod a levegő után, arcza végtelen kínokat, nehéz küzdelmeket árúl el. Szólni nem bir, csak szemét függeszti esdőleg környezőire: majd újra lassudnak, ritkúlnak a légvételek, ismét beáll az álom. Igy tart ez napok óta szünet nélkűl.
– Mint tudjuk, az ilyen légzési alak idűlt vesebajnál gyakran előfordul, tehát nincs rajta miért csodálkoznunk; ez esetben azomban ritka szépen van kifejezve; előadásra is fog kerűlni!
Bizony irigylendő gyümölcse egy hetven esztendős életnek: előadásra kerűlni. Vajjon álmodta-e szegény leány ezt a dicsőséget, midőn magányosságban megőszült fővel, megránczosodott arcczal padlásszobája ablakánál varrogatott, és szeme világának, tüdejének árán naponkint harmincz krajczárt keresett? Ki tudja? talán volt egykor ő is fiatal, talán álmodozott szerelemről, szerető ölelésről, szeretett ifjú csókjairól, és talán ez álom volt czéltalan éltének egyetlen öröme…
No de ez nem tartozik ide, ennek semmi befolyása a jelen állapotra: reménytelen szerelem nem okoz vesebajt. Jerünk tovább! Következik egy tüzetesebben csak most megvizsgálandó eset. Nem tudja, mi fog vele történni ennyi idegen ember között. Magára húzza takaróját és arczát félénken az alacsony, kékcsikos vánkosba rejti. Az ifjúság tolongva, kipirúlva, eleven gyürűben veszi körűl az ágyat. A tanársegéd úr is ki van hevűlve. Nem csoda! Künn is jó idő van, és ide benn még hozzá ennyi ember fűt, rontja a levegőt.
– No Erzsi, üljön föl!… Ne bolondozzék, csak meg kell hogy vizsgáljuk?!
A vizsgálat tárgya külömben 16 éves leányka, kit a betegség még alig viselt meg, kinek orczáin még valódi egészséges rózsák piroslanak. Csakhamar azomban eltűnnek a szégyentől égő arcznak egyenletes bíborában. – Üljön egyenesen, bocsássa le két oldalt a karját!
Ingének füzőjét a rendelő úr kibontja. A leány réműlten kapja össze, nem akarja engedni. Ennyi férfi előtt! – Micsoda dolog az, tegye le a karját!
– Kérem szégyellem magamat, rebegi, meghalok szégyelletemben.
– Dehogy hal, ebbe még senki se halt meg; elég a tréfából, maradjon veszteg, külömben kiküldjük, ha jól nem viseli magát, és akkor aztán igazán meghal.
Hiába minden szabódás, belé kell nyugodnia. Hófehér válláról lehull az ing, és ő ott ül ötven fiatal ember előtt derékig leplezetlenül. Arcza lángol, könnyes szemét lehúnyja, keble gyorsan hullámzik. Legalább az előtt teszi ösztönszerűleg körösztbe a karját.
– Mondtam már, tegye le a karját, üljön egyenesen, hisz így nem lehet kopogtatni!
Azt szeretné ő legjobban, ha sohse kopogtatnák; de hiába, így kivánja a tudomány. Ha bájait idegen tekintet elől mindeddig meg is őrzé ártatlanúl, a tudomány kedvéért mért ne tárná föl most 50 ember előtt, akik közűl bizonyára egynek agyába se lopódzik e pillanatban a tudományos érdek mellé más gondolat. Ez a sok szem nem lát meg mást, mint ami a diagnózishoz okvetetlenül szükséges. A kopogtatás megvolt, következik a hallgatódzás. Nincs egy se, aki ne készülne fülét a leányka szívéhez tartani, hogy ő is meghallja ama jellemző fuvózörejt. Egy… kettő… jön a harmadik: a leányka hangos zokogásra fakad.
De ime, a másik ágyról éles sikoltás hallatszik. Egy hiszterikus nő kapta meg a rohamát éppen jókor. Mindenki odatódul. Itt csak egyszerű szívbaj van, amit máskor is meg lehet hallgatni, de oly szép rohamot, mint amott, nem mindennap látni.
Egy asszony minden különösebb előjel nélkűl, néhány csuklás után egyszerre csak elveszté eszméletét, vad kaczagásra fakadt, vonásai eltorzúltak, ellenállhatatlan erővel lökte le magáról a takaróját, hajította messzire vánkosait. Mindezt néhány pillanat alatt. Mire odaérünk, görcsösen megfeszűlt izomzattal fölpattan, hanyatt kinyujtózva, az ágy fölött ívben meghajlik, úgy, hogy csak arcza és talpa éri a derekaljat, háta pedig mindig magasabbra emelkedik. Aztán újra levágja magát, ismét fölpattan, nyög, zokog, ajkát harapja, fogait csikorgatja és összeszorított állkapcsai közűl élesen sziszeg, mialatt kezét-lábát szűntelen jobbra-balra csavarja, dobálja.
Mindenki szótlanúl nézi; a többi beteg fölül ágyában és remegve hallgatja: Szegény asszony, mi lesz belőle!? Négy markos kolléga hiába igyekszik lefogni, hogy valahogy fejét be ne verje és magát ki ne vesse az ágyból. Kár volna érte, ha valami más baja is esnék: még nem volt előadáson. Néhány percz mulva a mozgások ereje csökken, a hánykolódások gyérűlnek, a fogcsikorgatást hangos, az egész testet megrázó csuklás váltja föl, majd szelídebb zokogásra válik ez is, mély sóhajtások szakítják meg, a beteg megnyugszik, álomba merűl. Utóbb csekély érintésre fölébred, véresre karmolt arczczal, összeharapdált ajakkal, bágyadtan néz körül és, mintegy szégyelve viselt dolgait, zavartan süti le szemét halk rebegés közt: Nagyon fáj mindenem!
Vége! Szép volt, csakhogy rövid, még egy negyed órával tovább tarthatott volna: ez az átalános vélemény a nézőseregben. Csak annak a szégyenlős kis leánynak nem tetszik. Durczásan dünnyögi magában, mennyivel rosszabb idelenn, mint fönn a második emeleten, ahol oly szelíd betegek voltak, többnyire fiatal leányok, akikkel úgy megbarátkozott, oly jól elbeszélgetett. Itt mindenki roppant mogorva: szóba se áll vele senki. Hja! itt csupa érdekes tárgy van, csupa klinikus eset, a legszebben kifejlődve, a legszebb virágzásban. Már pedig ez a virágzás nem jár vidámsággal. Odafönn csak azok vannak, akik még, vagy már nem érdekesek; idelenn tárgyalják, odafönn csak előkészítik és befejezik a klinikus eseteket. De hát persze az az ostoba kis leány ezt nem tudja megérteni; még kissé korán hozták le, úgy látszik. Hadd évődjék, majd beleún, mi meg folytassuk a vizitet egyik ágytól a másikhoz, lelkiismeretesen.
E teremben az utolsó ágyhoz értünk. A nyitott ablaknál, nagy karos-székben félig ül, félig fekszik egy ifjú szűz; 18 éves, amint fejtáblája mutatja. Az alkonyat szellője halkan, észrevétlenűl lopódzik be hozzá és magas, tiszta homlokáról elsimítja a verejtéktől oda tapadt finom hajszálakat, majd ismét játszadozva, a gesztenyeszín fürtök közűl másokat szabadít ki és lassan lengeti őket. Mintha a leányt magát is ez a szellő lehelte volna ide fehér pehely alakjában a vén bőr-karszék fekete ölébe: oly könnyű, oly légies. Karja fáradtan hanyatlott le, keskeny, csaknem átlátszó keze takaróján nyugszik. Mozdulatlanúl, szótlanúl bámul maga elé, mintha ez a sürgés-forgás itt körülötte őt nem is illetné.
Angelának hívják. Hogy kicsoda, ki volt apja, anyja, nem tudom, nem is kutattam. Csak annyit tudok, hogy soha név viselőjére jobban rá nem illett. Ha elnézem hosszasabban, szinte látom, mint nőnek vállain aranytollú nagy szárnyak, szinte várom, hogy a nyitott ablakon át egyszere csak elröpítik, föl a magasba, oda, ahol épp most gyúl ki az esti csillag. De a szárnyak hamar eltűnnek: itt zajognak körülöttem a kollegák.
A diagnozis könnyű; ágya fölé oda is van írva a fekete táblára nagy bötűkkel e végzetes szó: Phthisis. Szegény, mindennap olvassa saját sorsát, és mindig elgondolkodik fölötte: vajjon miféle betegség lehet az, vane-e belőle gyógyulás? Megkérdezte már többször az ápoló szürke-nénét: »Testvér, tudod-e, mit jelent e szó; mondd meg nékem, veszedelmes-e? Meggyógyulok-e még valaha?« Bizonyára meg, hisz már jobban érzi magát, csak nagyon gyönge, mert étvágya nincs. De most adnak be neki valamit, amitől meg fog jönni az étvágy, s az étvággyal megjön az erő, a fölfrissült élet.
»Nos, mi újság?« kérdi a tanársegéd úr. A betegnek nincs mit felelnie. »Kopogtatással a jobb tüdőben caverna mutatható ki, a légzési fölület igen csekély stb.« mind régi dolog, százszor hallottuk és meg is láttuk mindannyiszor. »A gyógyítást illetőleg már mitsem tehetünk; a kilátás persze a lehető legrosszabb: még két-három nap!« Az utolsó mondás halkabb a többinél, de annak, akiről szól, elég hangos. Ki van mondva az itélet, a vizit tart tovább a másik teremben. Ezen már nincs mit vizsgálni. Minek is? Két-három nap, vagy annyi se! Az áldozat szemét lehunyva tartja, de azért erősen fülébe cseng a szó, lesz még ideje néhány hosszu éjszakán át hánytorgatni magában. Mire jóformán föl tudná fogni e jóslat jelentőségét, akkorra talán már be is teljesűl.
– Hogy van, Angela? – szólok hozzá, megfogva kezét. Fölpillant, ragyogó fekete szemével rám néz s aztán elmosolyodik. Minő szemek, minő mosolygás! Földi lények így nem mosolyognak, ezt a mosolyt csak a túlvilágról lehet nyerni előre, drága áron, az élet árán.
– Köszönöm – feleli halkan – csak úgy, lassan… Igaz-e, amit mondtak, már meghalok?
– Szó sincs róla; ki beszél itt halálról? Két-három nap mulva meggyógyúl.
Úgy szeretné, de – látszik – úgy nem tudja hinni szavaimat. Miért is volt ezt a kis reményt így összetörni?! Hát nem-e jól van az nagyon, hogy a halál észrevétlenűl lepi meg áldozatát, hogy nem enged időt a rettegésre? Minek megbontani azt kegyetlenűl, amit a könyörűletes természet oly jól rendezett?!
– Nézze, Angela, virágot hoztam magának. Elfogadja-e tőlem? kérdem, egy véletlenűl nálam lévő rózsát nyujtva át neki.
– Miért ne, szól, sőt nagyon köszönöm. Oly régóta vágyódom virág után! Megigérték otthon, hogy hoznak gyakorta, ha majd megjő a tavasz. A tavasz itt van, már-már el is múlik, de rám, úgy látszik, nem gondol többé senki sem.
Hiába igyekszik szemhéjai alatt szétmorzsolni egy nehéz könnycseppet, hiába mosolyog, a könnycsepp töredékei végig futnak az árnyas pillákon, kiűlnek a hosszú, fekete selyemszálak végére és ott csillognak, reszketnek sokáig, akkor is, mikor már a szemek rég vidámabban fénylenek.
– Lám, mily szép idő van ott künn, mily kellemes az este! Ugy-e szeretne már künn lenni a szabadban?
– Oh! nagyon; de azt mondták, csak a jövő szombaton mehetek el, addig még erősödnöm kell. Mily hosszú idő!
Jövő szombatig! Mily hosszú idő! Itt hagysz te minket, szép leányka, sokkal hamarább, de mások visznek el innét. Elvisznek, és hová?… Halottas ágyat néked fehér rózsából meg gyöngyvirágból kellene vetni, ibolyával ékesíteni. Puha selyem való takaróul gyöngéd tagjaidra, rózsaszinű fátyol szemfödőnek, hogy legalább az vessen ott is orczáidra pírt, oly szépet, mint volt az egykori, nem a mostani lázas. Fehér rózsából halottas ágy… Nyirkos pinczében puszta bádogra dobnak, később pedig csillogó késekkel megrakott kemény márványasztalra; kibomlott dús hajad lesz lepedőd, takaród és szemfödeled.
Angela! Vigasztaló szavaimra mindig nyájasan válaszol és feleletét mindig az a leírhatatlan mosoly kiséri; szeme oly csillogó, arcza oly piros! A beszéd nagyon fárasztja, szemhéjai már néhány szó után lankadtan lecsukódnak és azok a szegélyző hosszú fekete selyemszálak szelíden, lágyan simúlnak egymásra. Jó éjszakát, Angela, álmodjék szépeket!
Még egyszer fölnyitja szemét: Jó éjszakát!
Istenem, miért is kell ily szép leánynak így elpusztúlnia? Miért?! Szégyen volna, ha nem tudnám. Azért, mivel a tüdő szövetének legnagyobb része a tuberkulózis baczillusai által okozott lobfolyamat folytán elpusztúlt, az egyén szervezete a hosszas lázak által teljesen kimerűlt stb. stb. Tudom nagyon jól; egyébbel pedig mit törődöm? Mit is álldogálok annyit itt? Még rossz néven veszik. A többiek már rég a férfi-osztályon gyarapítják tudományukat, egyedül én időzök itt haszontalanúl…
A másik terem is csak olyan, mint az előbbi. Itt fekszik mozdulatlanúl, csontig lesoványodva az egyik: két hete még ifjú kedvvel csomagolgatta másnak a gyógyító porokat, kevergette az erőt adó pillulákat, nem sejtve, hogy majd az ő számára hiába keresnek. Fél teste elhalt már, és a halál alattomosan terjed rajta lábtól fölfelé: csak félig él, nyomorúltan, tétlenűl és mégis, ki tudja, mikorra halhat meg egészen, mikorra pusztúl el végig a velő, mely gerinczében megromlott? Teljes öntudattal a szabadúlás perczét talán már ő maga is óhajtva várja. Amott a másik, ellenkezőleg, mit sem tud a világról. Hátra szegett fővel, üvegesedő szemmel az üres légbe bámul és szűntelen mormogás közben ökölre szorított kezeit melle fölött ide-oda csavarja. Hiába rakják a jeget feje tetejére, az sem fogja elolthatni azt a gyilkos tüzet odabenn a koponyacsontok alatt. Észvesztő kínjai elmultak eszméletével együtt, és nem is fognak többé visszatérni sohasem.
Igen sokat lehetne mondani mindkét esetről, de tenni velük annál kevesebbet. A dolog elég világos, a kór megállapítása nem nehéz, és ha talán még is maradna fönn kétség, legyünk még néhány napig türelemmel: mindenre kapunk fölvilágosítást odaát a szomszédban, abban az alacsony, sötét házban…
Az idő telik, fogynak a még hátralevő ágyak; a látogatásból egynek-egynek folyton kevesebb jut.
– Hogy van?
– Roszul, kérem, nagyon!
– No, majd jobban lesz!
Siessünk, siessünk! A tanársegédet már alig néhány ember környezi. Nem is csoda! Régóta tart a vizit. Ilyenkor már nagy a hőség, aztán meg – bár sok alakban, sok változatban, mindenütt ugyanaz a szomorú kép. Legtöbben elszállinkóztak, mások csoportokba állnak, beszélgetnek és únják magukat nagyon; amilyen jó volt télen a nappali fűtést itt megtakarítani, oly nyomasztó most az ittlét még a tandíjmentesnek is, hisz a hűvös szellőt ott künn néki is ingyen adják.
Ez betegének mai állapotát vezeti be naplójába, vagy a hőmérővel próbál boldogúlni, az reczipéket másol tuczat számra azzal a szent meggyőződéssel, hogy jegyzőkönyvébe száz meg száz embertársa földi üdvét gyűjti.
Mindenki össze-vissza járkál, zajong; a szenvedők is megelégelték a türelmet, már most kedvére nyög, jajgat, aki még elég egészséges hozzá. A vizit véget ért, a legutolsó ágynál a hallgatóság egyetlen egy, hegyes orrú, pápaszemes, kopaszodó emberkéből áll.
Alig hogy az ágyat föléri, mégis mindent látni akar, soha nem mulaszt el alkalmat, hogy valamit megtudhasson és mégse tud még semmit, ő a legszorgalmasabb és mégis ő bukik meg legtöbbször. Mikor a tanársegéd úr beteszi maga mögött az ajtót, csak ő sajnálja, hogy már vége van, és bámul, hogy egyedül maradt. Megcsóválja fejét: az ilyen dolgot komolyabban kellene venni!
Igaza van, kolléga! De azért csak siessünk innét, ki a lombos fák közé, a szabad ég alá! Higyje el, ott lehet legjobban átgondolni, amit ma itt tanúlt. Átgondolni, sőt átérezni is. Vagy ez talán fölösleges?
Bocsánat! Ismét igaza van. A szív nem rigorozál, érzés nem kell a tudományhoz, még kevésbbé a praxishoz: a diploma, meg a pácziens – ha akad – úntig elég.